Kicsit nyugalomban végre hódolhatok egyik szenvedélyemnek ami az egyedüli igazából. Bár ha akarnék íjászatra alkalmas pályát is kereshetnék de rendbe kéne szednem a nyilaimat meg az íjamat. Meg most valahogy a tea nyugalmas világa jobban vonz mint bármi felpezsdítő foglalkozás. Kicsit fáradt vagyok és talán otthon kéne aludnom készülve az esti járőrözésre de semmi kedvem nem volt otthon tengődni. Inkább magára hagytam legény otthonom és sétára indultam, hogy még jobban felfedezzem környékemet. Szeretek megfigyeli képességeimnek is olykor hódolni így most is azt tettem. Sokan mondták, hogy kiváló besúgó vagy kém lenne belőlem de az akció része soha sem vonzott. Inkább a jelek amik utat mutatnak és a megoldás felé kezdenek vezetni. Vagy megfigyelni minden apróságot amiből következtetni lehet, egy ember szokásaira, stílusára, vagy éppen titkaira. A titkok megfejtése pedig nagyon szórakoztató számomra. Túl sok mindent tudok meg emberekről annyiból, hogy kifigyelem őket. De most a teafű illata sokkal jobban érdekel és annak felismerése. Olykor nagyon sok illat kompozíció keverve van és nehéz rá jönni minek is az egyvelege ingerli a szaglásom. Ép a kirakott füveknél ácsorgok és válogatok. Kettőt már levetem a helyéről, hogy távozásomkor ezeket viszem magammal de még van egy pár kipakolva és azokat szagolgatom. Talán alma és menta keveréke lehet amit most éppen kezemben tartok. A következőben érzek egy kis narancsot és citromot de felismerek benne finom kis savanyúságot valószínűleg lime. Kellemes egyvelege van szóval azt veszem még pluszba a kezembe az alma-menta keverék helyett. Tovább kutatok és kicsit régebbi kirakott füveket is megcsodálok mikor jeleznek, hogy kész van a teám. Lassan oda sétálva a pulthoz teszem oda a 3 csomag füvet pluszba és fizetek a velem szemben álló fiatal talán diák munkával dolgozó lánynak. Át veszem a bögrét és a kinti hideg miatt bent keresek helyet de szinte majdnem minden asztal tele van mikor kiszúrok egyet aminél...Ismerőst vélek felfedezni. Szusszanok egyet és lehet megfogom zavarni de lehet talán elvisel amíg a teámat kortyolgatom. Lassan oda suhanok a többi asztal között és megállva az asztal másik végében köhintek párat, hogy magamra vonjam a figyelmet. Apám temetése kapcsán ismertük meg egymást Miss.Decray-val. Akkor hivatalosan egész jól elkommunikáltunk és nem tűntem számára ellenszenvesnek és valljuk be én is kifejezetten jól elbeszélgettem vele pedig megrázó ügy miatt beszéltünk egymással. Bár nem tudom neki ez a keresete a mindennapi életében sokszor találkozik szörnyű hírekkel mégis kedves volt velem és én is meglepően könnyen beszélgettem vele pedig nem vagyok egy szószátyár fajta.-Üdvözletem, Miss.Decray!-köszönök egy félmosollyal az arcomon.-Ne haragudjon, hogy zavarom de kissé zsúfolt most a hely így ha megengedi helyet foglalnék.-nézek rá és igyekszem barátságos fejet vágni mert néha azt érzem veszem át Carlos-tól "a morcos vagyok hagyjál" fejet. Ha megengedi, hogy helyet foglaljak leülök vele szemben és kortyolok egyet a teámból. Kissé elégedett fejet vágok majd felnézek velem szemben ülőre és ha azt látom vevő a beszélgetésre kérdezek.-Hogy tetszik lenni, ha persze van kedve beszélgetni nem kell válaszolnia, nem akarok tolakodónak tűnni...-mondom ahogy kezeimet a teám köré fonom és a gőzölgő bögrémre nézek aztán vissza rá.

★

Anya mindig is imádta a teákat. Emlékszem apró gyerekként az első élményeim között volt, amint a konyhapultba kapaszkodva figyelem a teakészítés szinte már szertartásszerű folyamatát. Hogy miképpen csobban a víz a kedvenc lila rózsákkal ékített porcelán bögréjében. Mennyi ideig ázik a teafű a furcsa, lukacsos teatojásban, hogy aztán anya dudorászva kaparja ki egy kis tálkába, aztán ízesíti. Citrom, néha egy pár csepp rum, vagy fahéjpor, és méz. Szigorúan vaddohány, vagy levendulaméz. Ez a kettő volt a kedvence, és mindig volt belőle otthon. Hatalmas szemekkel, szinte elvarázsolva figyeltem az anyukámat, aki mosolyogva simogatta meg a fejem, az ölébe emelt, és hagyta, hogy beleszimatoljak a bögréből felfelé kacskaringózó illatos gőzbe. Ez az élmény örökre belém ivódott, és a teához kizárólag jó élményeket párosítok. Talán ezért van az, hogy a környék összes teaházában megfordultam már, és gyakorta térek haza kisebb táska kinccsel, amit az anyukámnak viszek. A családban - így alakult- csak ketten rajongunk ennyire ezekért a zamatos nedűkért, a többiek inkább kávéznak.
Közeleg anya születésnapja, és arra gondoltam, hogy valami különlegessel lepem majd meg. Nemrégiben egy antikvitásokat árusító boltban régi, talán XIX. századból származó különleges kis szekrénykét találtam. Kinézetre olyan, mint egy apróvá zsugorított konyhai tálaló, csakhogy a szekrények helyén fiókok vannak, amelyekbe bármit el lehet pakolni. Kávébarna színű, lakkozott szépség volt, és azonnal beleszerettem, tudtam, hogy anyának is tetszeni fog majd, így megvásároltam. Drága volt. Kimondhatatlanul, de ezzel most nem foglalkoztam. Tulajdonképpen szinte semmire nem költök mostanság, és tudom, hogy a szüleim jobb szeretnék, ha a többiekhez hasonlóan  én is megtalálnám az utamat, azt aki mellett boldog lehetek végre, de az én életem egészen másképp alakult. Egyedül a nővérem ért révbe. Guy ugyan elköltözött, de valahogyan még neki sem sikerült megállapodnia, én pedig négy éve szenvedtem el egy olyan traumát, amiből azóta is nehezen gyógyulok. A fájdalom, a fizikai, hamar gyógyult, szinte észrevétlen, mintha már csak én láttam volna a tükörbe pillantva, vagy fürdéskor a csempe elmosódott vizes párájában….de amit a lélekben okozott a mai napig kihatással van rám. Korábban is nehezen engedtem magamhoz közel bárkit, de Daniel gondoskodott róla, hogy ez mostanra szinte lehetetlen küldetéssé váljon. Szerettem az embereket, tévedés ne essék, csak roppant módon bizalmatlan voltam. Egy éven át jártam egy pszichológushoz is, aki nem sokat lendített előre, sőt, mivel letörtebb lettem, így Guy úgy döntött ő lesz aki majd kivezet ebből a sötétségből. Neki sikerült. Ő az egyetlen akibe kapaszkodom, az egyetlen akiben megbízom, akinek az utolsó kis titkomat is elárulom. Néha még mindig félek, még mindig vannak rossz álmaim, még mindig nem érzem magam biztonságban a saját szobámban, de mikor felébredek, és meglátom magam körül az ismerős árnyékokat, tudom, hogy jó helyen vagyok. A legjobb helyen. Talán ez az oka, hogy nem szorgalmazza újabban senki, hogy elköltözzem és én sem nagyon mutatok rá hajlandóságot.
Szép volt a téli reggel, bár a napfelkeltéről lemaradtam. Pedig azt szeretem a legjobban az összes napszak közül. Remény Reggel. Így hívta mindig anya ezt az időszakot, amit gyakorta figyelt az erkélyről nyaranta, vagy az erkély üvegajtaja mögül amikor rossz volt az idő, vagy téli mínuszok szánkáztak odakint. A reggel a legszebb napszak, mert hálát adsz azért, hogy életben vagy. Mert friss, mert élet illata van még a világnak. Anya szerint nem véletlen, hogy a legtöbb halál vagy éjjel következik be, amikor a sötétség felemészti a létet, vagy korán reggel, amikor elsuhan az elmúlás, észrevétlen ellopakodik. A legtöbb békés halál legalábbis ilyen. A halál az életem része. Mióta csak az eszemet tudom tisztában vagyok ennek a jelentőségével és súlyával. A halál nem az elmúlás, hanem egy állapot, amit átélünk. Hiszek abban, hogy újjászületünk. Hiszek abban, hogy ezzel itt még nincs vége. Ha ez a hit nem lenne, azt hiszem nehezebb lenne az egész munka amit csinálok. Az utolsó út. Az utolsó búcsú. A testnek. Mert a lélek várakozik. Mindig várakozik.
Kellemes meleg, fűszeres illat fogad, amikor pár óra múlva betérek a teázóba. A lány a pult mögött diák lehet, legalábbis nem sokszor láttam még itt. Hirtelen szőke haját helyes kis fonatba rendezte, és a nyaka mellett levezette a mellkasára. Hihetetlen hosszú haja lehet. Kissé talán szórakozottan, eltűnődve adom le végül a rendelésem.
Egy barack lekváros croissant kértem, meg egy menta teát. Később majd átnézem a boltrészben a kínálatot, hogy feltöltsem az anyának vásárolt kis ajándékomat. Mert az eredeti funkciója nem tudom mi lehetett a holminak, de én a teatárolót láttam benne. És éppen illet a kissé archaikus konyhába.
Elveszek az időben, meg a kinti rohanó élet szemlélésében. Az ablakon táncoló papírangyalka látványában, és nem veszem észre a körülöttem lassan ébredező világot a bolton belül. A kis harang számtalanszor dalol amikor nyílik vagy zárul az ajtó de lassan már megszokom a piciny dallamot. Apró köhintés a közelemben. Aztán még egy. Valaki megfázott? Összerezzenve fordulok meg, aztán a  tekintetem innen csípőmagasságból lassan emelem az asztalomnál álló idegenre. Illetve nem is idegen. Az arcvonásai ismerősek. Valahol már láttam, csak nem tudom hirtelen hova tenni. Általában az arcmemóriám jobb mint a név, hiszen többnyire arcokkal találkozom, semmint nevekkel. A halottak, talán sokaknak különös módon morbidnak hangzik, de a békésen gyönyörűek. Olyan, mintha minden keserűség abban a pillanatban kifutna belőlük, amikor az utolsót szusszanják. Azt mondják olyan mintha aludna. Én pedig azt, hogy olyan mintha lehunyt szemmel éppen átélné a világ legnagyobb csodáját. Valami olyasmit ami miatt sosem akarja kinyitni újra a szemeit.
A férfira mosolygom amikor a nevemen szólít. Ismer engem. És mivel nem nagyon szoktam sehova járni az üzleten kívül, ismerkedni pedig még kevésbé szokásom, kivált az utóbbi időkben, így elég nagy az esélye, hogy valamikor neki dolgozhattunk. Így tehát elveszített valakit.
- Üdvözlöm Mr….- kitartom egy ideig a megszólítást, majd halkulón elengedem, és a velem szemben lévő szabad székre mutatok, hogy foglaljon nyugodtan helyet. Mikor említi, hogy zsúfolt a hely, mintha egy hosszú merengő álomból ébrednék rázom meg a fejem, és pillantok körbe, aprót kuncogva, elnézést kérően billen oldalra a fejem.
- Valóban. És én észre sem vettem, annyira elmerültem a...hát azt hiszem tulajdonképpen csak a saját gondolataim rabja lettem.- vonom meg a vállamat, aztán a kérdés hallatán, meg ahogyan egyre tovább figyelem az időközben helyet foglaló, és a bögréjét átölelő férfit lassan derengeni kezd. Mintha az édesapja lett volna, akit egykor temettünk….merthogy mindig együtt temetünk. Ott vagyunk a végéig. Én is. De lehet más családtagja volt...a neve is eszembe kellene jusson, de csak a hangja az ami megragad, és valamiért cigarettafüstre asszociálok. Most is érzem felőle. Érzékeny vagyok az illatokra. A bögre felől kanyargó gőz befurakodik az orromba.
- Édesalma.- mosolygom is a szavaim mellé és a bögre felé biccentek.
- Meg egy leheletnyi menta. Jó választás.- jegyzem meg egyszerűen, végül elgondolkodva és bocsánatkérően figyelem őt tovább.
- Annyira szégyellem, és kérem ne vegye udvariatlanságnak, de emlékeznem kellene magára...és emlékszem is, de a neve nem jut eszembe. Ellenben ön emlékszik az enyémre. Ugyanakkor ahogyan megláttam eszembe jutott a fehér szegfű..vörös kardvirágok, fehér apró fejű krizantémok meg a cigaretta füstje. És a mosolya. A mosolyára emlékszem, de a neve nem rémlik. Mi már találkoztunk korábban, és ha jól sejtem nem éppen kellemes apropó okán.- az ismeretségeim többsége ilyen. Sosem kellemes maga a helyzet amiben összefutok bárkivel, de ahogyan már korábban is mondtam ez az életemhez tartozik. Remélem feleleveníti a találkozásunkat és akkor én is könnyedebben beszélgethetek majd vele.
- Egyébként egyáltalán nem tartom tolakodónak. Jól megférünk egy asztalnál, feltéve ha magát sem zavarja ez a táncoló papírangyalka az ablaknál. Valahányszor nyílik az ajtó mindig libben egyet.- apróságok, butaságok talán, de szerettem elmerülni az ilyen apróságokban.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~