– Van bármi fogalma arról, hogy ki vagyok? Ne ráncigáljon már! – rivallok az egyenruhásra, aki cseppet sem olyan, mint a filmekben, hasának hájas redői kibuknak a nadrágja elnyűtt öve fölött, virsli ujjainak vége sárga a nikotintól, a mellénye valami közel-keleti húsételtől és füsttől bűzlik.
– Hagyja abba az ellenkezést, és sétáljon szépen, kisasszonyka! – szól a replikája. Ráncolom az orrom, de nem segít, a számon veszem a levegőt, de izzadtságának nehéz szaga szinte beömlik a számba, amitől öklendezhetnékem támad. Marad hát a kitartó ellenkezés, permanens nyomása azonban a karomon egy cseppet sem enyhül. Megbilincselt. Engem! Igazi, szoros, hideg, dörzsölő, és legszívesebben betörném az orrát, amiért komolyan képes volt rá. Ettől érzi magát keménynek? Hogy meg tud bilincselni egy gimnazista lányt? Nevetnék, de nem tudok, nem akarok sírni, mégis nedvesen ragad az arcomhoz valami, a rendőrautó hátsó ablakainak visszatükröződéséből úgy ítéltem, a szemfestékem kenődhetett el.
Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. Undorodva figyelem a rendőrőrs koszos sárga falainak apró repedéseit, a ronda csempe fugáiba beült piszkot. Telefon cseng, emberek beszélgetnek, valaki iratokat kapcsol össze, más pedig nyomtat, de senki sem figyel rám, a két rendőrre meg a suhancra, akit a fogdák felé visznek. Ez nem történhet így, nem történhet meg, hogy csak úgy…! Engem…! – A szüleim megtudják, hogy behoztak, és megnézheti magát, repül innen, a szájszagával együtt! – Kineveti a fenyegetést, nem vesz komolyan. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ki vagyok, hogy ki az apám (jó, nem az igazi, a mostohaapám nevét dobtam be, elég lett volna fellapoznia a Forbes-t!), de hiába bizonygattam, mivel nem találták az ujjlenyomatomat a rendszerben (még nincs jogsim – New Yorkban élek, minek kellene olyan?), a táskámat meg elhagytam valahol, mikor futottam, azt mondták, itt kell maradnom, míg valaki értem nem jön. Hogy lehet ekkora seggfej? Azt hiszi, szórakozhat velem, csak azért, mert jelvénye van meg fegyvere, én meg épp magassarkúban vagyok, és nem tudtam elfutni? – Egyébként is, mióta illegális a marihuána?
– Az illegális volt… Mindig is.
– De én nem szívtam! Csak nézegettem! Szeretem a zöldet.
– Nézegette? És ahhoz mióta kell ennyi? – vakkantja a parancsot a lépcső aljánál. Ez már egészen olyan, mint egy pince. Legalábbis, a mi pincénk szebb ennél; és aztán… Azok ott komolyan a rácsok?
– Ez már csak szőrszálhasogatás! – forgatom meg a szemeim, s toppantok; majdnem felbukok, a rend éber őre ugyanis nem áll meg, masírozik tovább. Nyikorogva nyílik az ajtó, engem az egyikbe, egy félig kómásnak tűnő srác a másikban; nincs itt más, aminek örülök, de ez az öröm azonnal el is párolog, amint megpillantom a vécét. Csak úgy! Ott! Szinte magához rántja a kezem, kattan a bilincs, most lefelé; aztán mielőtt még istenesen felpofozhatnám, becsukódik az ajtó, én pedig a rácshoz ugrok, de eszem ágában sincs hozzá érni, ki tudja, milyen piszkos állat nyalogatta előtte?! – Ez egy hatalmas baklövés, tudja? És ezt mélységesen meg fogja bánni, ezt garantálom!
Visszhangzik a nevetése a folyosón, aztán egyedül maradok. Képletesen, persze. Négyzetméterenként két kamera figyeli a mozgásunkat, és a folyosón is járkál egy őr, én mégis úgy fújom fel magam, mintha egyedül lennék. Próbálom még felhívni magamra az őrök figyelmét, de aztán végül feladom, kezd elmenni a torkom, és érzek valami undorító ízt a számban, szóval az a biztos, ha nem nyitom ki. Ki tudja, talán tele van az épület azbeszttel, vagy ilyesmi.
Amint lenyugodtak a kedélyeim – igazából nem is mérges voltam, csak nagyon, nagyon megrémült –, hirtelen megcsap a hideg, amitől fázósan ölelem át magam, és leülök a falra szerelt padra, a lehető legtávolabbi csücsökben a másik cellától.
Kétségbeesetten próbálom visszanyelni a könnyeim, mert nem fogok egy bronxi fogdában sírni. Egyáltalán semmi keresnivalóm sincs itt; és csak abban tudok reménykedni, hogy Ashley valóban nem szól senkinek arról, ami történt, és egyedül jön idáig.
Nem a kerület legrosszabb helye ez, igazából épp csak átjöttem a Harlem folyón, aztán talán két blokkot taxiztam még. A környék tele van hipsterekkel, akiket szagolván egy drogkereső kutya már rég szívrohamot kapott volna, szóval ki gondolta volna, hogy pont engem fognak elkapni? Még sosem villogtak rám a rendőrök, ezért szaladtam el, nem a "rendőri intézkedéssel szemben ellenáltam", ahogy azzal ők vádoltak. Futás közben ráadásul majdnem kibicsaklott a bokám, mégiscsak magassarkú van rajtam, és elejtettem a táskám. Mire a rendőrök vonakodva visszakísértek, addigra eltűnt; és mivel nem tudtam bizonyítani a személyazonosságomat, egyedüli mentsváram a hívás maradt. Áldottam az eszemet, amiért volt pár szám, amit fejből tudtam; túl sokat láttam a telefonom képernyőjén, ezért megjegyeztem.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, nekem óráknak érződött, sőt, akár egy egész napnak is; egyszercsak megint nyílott a folyosó ajtaja, és most nem egy újabb delikvenst dugtak be a másik cellába, a rosszképű rendőr egyedül jött, nem túl lelkesen.
– A kisasszonyka seggét kimentik – morogta, ahogy a kulcsokkal babrált, szándékosan lassan. Én már úgy álltam ott az ajtóban, mintha az életem múlott volna rajta. – De hadd nyugtassam meg: tenni fogok róla, hogy ennek nyoma maradjon.
Olyan gonoszul vakkantotta mindezt, hogy el is hittem neki; és az első döbbenettel vegyes ijedelem után rögtön harag gyulladt bennem. – Azt majd meglátjuk, ki tesz és miről! – fogadom meg neki. Hátra dobom a hajamat (ami már jóval kócosabb, mint szeretném), és mintha nem ragadtak volna levelek a szőrös kabátomra vagy nem folyt volna el a szemfestékem, kopogó léptekkel sietek a bejárat felé. Mikor meglátom Ashleyt, a haragom egy pillanat alatt megkönnyebbülésbe fordult, és suhantam, hogy szorosan megölelhessem.
– Köszönöm! – mormolom a hajába. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – Nem akarom elengedni, és nem csak azért, mert ő az egyetlen szép dolog itt ezen a lepukkant rendőrőrsön. Tudom, hogy nagy dolgot kértem tőle mindezzel; hogy dobjon el csapot-papot, menjen el hozzánk (úgysincs ott senki), keresse meg a diákigazolványomat, ami úgyse volt a tárcámban, meg a vészhelyzeti pénzemet, taxizzon el idáig... Hálás vagyok, tényleg. És egy kicsit félek is, mi lesz ezek után. – Ha kell, hazáig futok, csak tűnjünk el innen!

Már akkor meglepődtem, amikor egy számomra ismeretlen telefonszámot jelzett a mobiltelefonom képernyője bejövő hívásként, majd, amikor fogadtam azt és felvettem a telefont, Jennie kétségbeesett hangja töltötte be a készüléket, amitől én is eléggé megijedtem. Még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer a rendőrségről fog majd keresni az egyik legjobb barátnőm és egyetlen kijövő hívásaként a segítségemet kéri abban, hogy menjek el érte az őrsre és valahogyan hozzam ki onnan. Természetesen egyetlen egy másodpercig sem gondolkodtam vagy haboztam, csak a címet kérdeztem meg és megígértem a vonal másik végén már szinte rettegő lánynak, hogy igyekszem a lehető leggyorsabban odaérni hozzá és segíteni rajta.
Amint letettem a telefonomat, azonnal felszaladtam Sharon hálószobájába és gondolkodás nélkül felmarkoltam a hálóingjei közé elrejtett takarékpénzét, mert őszintén fogalmam sem volt arról, hogy Jennie-t kiengedik-e csupán az én két szép szememért vagy, mint az az akciófilmek majdnem mindegyikében látható, óvadékot kell majd érte letennem. Az anyám pénze ebből a szempontból pont jól jött, habár tudtam, hogy rendesen ki fog majd akadni rajta idegileg, de a barátnőm szabadsága minden dollárt megér nekem, ezért a következményekkel csak később leszek hajlandó foglalkozni. Esetleg majd megkérem Mathias-t, hogy legyen olyan kedves és tartsa a hátát ez egyszer ő, neki úgyis hamarabb megbocsájt, mint leendő férjének, mint nekem, az egyetlen gyermekének...
A pénz mellé magamra kaptam még az enyhén bélelt, fekete bőrkabátomat, a táskámat, benne a pénztárcámmal és az irataimmal, nehogy a végén még én is okot szolgáltassak a biztosuraknak arra, hogy engem is Jennie mellé zárjanak egy cellába, mert éppen nem tudom magamat igazolni, majd saját autó és jogosítvány hiányában leintettem egy taxit, hogy a Sossa lakásba vigyen. Igazából nem lepett meg, hogy üresen találtam a házat, de egyáltalán nem is foglalkoztam vele, mert egyből Jennie hálószobájába siettem a telefonban elsorolt tárgyaiért.
Az nem is volt kérdés számomra, hogy akkor, amikor minden egyes perc számít, a lehető legnagyobb dugóba fog keveredni a taxisofőr, de negyed óra késés múlva már annyira bosszantott az egy helyben állás, hogy inkább kifizettem az addig megtett távot a férfinak, és gyalog, már-már futva tettem meg a maradék 3 sarkot a rendőrség épületéig.
- Jó napot kívánok! A barátnőmet keresem, Jennie Sossa a neve. Azt hiszem, hogy nemrég hozták be valamiért. - hadarom el még éppenhogy érthetően, a legutolsó szót kicsit elharapva. Igazából a telefonból nem derült ki, hogy Jennie-t miért is hozták be, de akkor és ott nem is akartam firtatni, meg amúgy sem sok közöm lenne hozzá, szóval, ha majd szeretné elmondja mi történt, ha pedig nem, akkor sem fogok megsértődni. Én már csak annak is örülni fogok, ha sikerül valahogy kiszabadítanom erről a helyről.
- Á, szóval a nem tudja ki vagyok kisasszonyt keresi. - szólít meg egy alacsony és a magasságához képest felettébb testes férfi. Az alsó ajkamba harapva bólintok, de a jelző hallatán inkább meg sem szólalok. Úgy látszik a barátnőmnek nem sikerült belopnia magát a biztosurak szívébe. - Akkor kérem foglaljon helyet, amíg elővezetem a kis barátnőjét. - gúnyosan ejtve ki az utolsó két szót, kajánul rám mosolyog, majd az egyetlen szabad székre mutat, én pedig, mint szófogadó kislány, abban a pillanatban le is ülök rá, pedig inkább állva várnék, de nem szeretném az ellenkezésemmel még jobban felidegesíteni a férfit. Az talán Jennie helyzetének se tenne jót... Az úriember pedig elégedetten biccentve egyet elsétál előttem, miközben valami olyasmit motyog magában, hogy milyen kár, hogy nem tarthatja bent tovább azt az idegesítő kis fruskát.
Hosszú percek telnek el, mire meglátom a folyosó végén feltűnni a barátnőmet, majd mit sem törődve a mögötte egyfolytában morgó emberrel, hozzálépek és viszonzom az ölelését. - Ugyan már, szívesen segítek, ha tudok, tudod nagyon jól. Soha sem hagynálak cserben! - mosolyodom el a köszönetére, majd elengedem és a táskámba nyúlva, előveszem az igazolványát és a pénzét. - Tessék, itt van minden, amit kértél. Illetve, nem tudom, hogy szükséges-e, nem igazán voltam még ilyen helyzetben, de elhoztam Sharon tartalékpénzét is arra az esetre, ha szükség lenne rá. Még véletlen sem akarom, hogy egy másodperccel tovább itt kelljen maradnod ezekkel a felettébb kedves emberekkel... - húzom el a számat és a minket karba tett kézzel, igencsak mogorván bámuló férfira nézek.
- Ne aggódj, ha kell, szaladok veled én is, de előbb tudd le a papírmunkát a főpultnál, nehogy véletlen abból is problémát kreáljanak!

Semmi mást nem akarok, mint hazamenni. Ritkán kerülök ennyire… Hisztérikus állapotba, jobb szó híján. Nem, én épp arról vagyok híres, többek között, hogy mindig magamnál vagyok, lehet rám számítani, Jennie mindig mindent megold. Kivéve, ha ekkora szarba keveredik. Sosem féltem még annyira, mint mikor hirtelen felharsant a rövid sziréna, az elmémet pedig teljesen betöltötte a kék-vörös villódzás. Olyan volt, mintha álmodnék, és nem lenne valós; ezért tűnhetett jó ötletnek elszaladni a rendőrség elől. Legalábbis megpróbálkozni vele.
– Én pedig hálás vagyok érte. És… a diszkrécióért is – mosolygom vissza rá, aztán felnevetek, bár a helyzet végett egy kissé gyengén. – Úgy hangzom, mint valami jobboldali politikus, aki szexbotrányba keveredett. – És egy kicsit úgy is érzem magamat.
Nézem a holmikat, amiket a kezembe nyom, és szexbotrányos politikus helyett hirtelen kurvának érzem magam, és valószínűleg egy drogprobléma is kinéz a külsőm alapján. Valahogy úgy tűnt, Ashley az egyetlen, akit hívhatok; benne bíztam eléggé, hogy tényleg nem mondja el senkinek, és a véleménye sem csökken rólam számottevően. Elvégre, ő is olyan utólag csatlakozott pót-tag volt, mint én; egy kicsit mindig közelebb éreztem magamhoz, mint a többieket, annak ellenére, hogy végülis mindannyiónkban csak Isabel volt a közös. Elsőre.
Bólogatok arra, amit mond, és még egyszer megszorítom a kezét, mielőtt a pulthoz fordulnék, és a plexiüveg mögötti, nem túl lelkes, és igazán zsíros-melíros hajú nőre mosolygok. Aki jóformán csak morog, az utálat egyértelmű a hangjából és az arckifejezéséből. Az érzés kölcsönös.
Pár percbe telik, hogy visszaadják a személyes holmijaimat, és megkopasszanak tíz rugótól. Nehezemre esik aláírnom a papírt; ezzel olyan véglegesnek tűnik.
– Hol tehetek bejelentést az eltűnt irataimról? – kérdezem búcsúzólag, mert biztos vagyok benne, hogy egy Vuitton táska ezen a környéken rég nem ül csöndben és háborítatlanul a járda szegélyén.
– A Mikulásnál – hangzott a válasz.
Maga is megbaszhatja.
– Csak menjünk – rázom meg a fejem, és tüntetőleg karolok bele Ashley-be, hogy úgy vonuljunk ki a kapitányság lengőajtaján, mintha legalábbis a szépségkirálynői címért vonulnánk. Pedig épp elég ránéznem a kissé torz tükröződésre a szomszédos kirakat üvegén, hogy tudjam, jelenleg akkor is kidobnának onnan, ha a közelébe próbálnék menni. Odakint mélyet szippantok a levegőből. – Sose gondoltam, hogy hiányozni fog a szmog és a vizeletszag – közlöm. – Bár utóbbiból bent is akadt bőven…
Fázósan húzom össze a kabátomat magamon. A kesztyűm is a táskámban maradt, úgyhogy elrejtem a zsebembe. – Ihatunk egy kávét? Jelenleg egy triplaeszpresszó lenne a minimum… Különben egy sarok után cipelhetsz. – Mivel New Yorkban vagyunk, nem kell olyan messzire mennünk, hogy felfedezzünk egy kávézót; konkrétan majdnem az őrssel szemben.
Míg arra várunk, hogy át tudjunk sietni az úton (mert a zebra túl messze van, ugye), azért némi száj-harapdálás után csak megkérdezem: – Szóval… Nem fogod megkérdezni, mi történt?

Örülök és meg is könnyebbülök egyszerre, amikor meglátom a barátnőm sziluettjét megjelenni a folyosón, amikor pedig másodpercekkel később a nyakamba borul, már az épület zord külseje és a benne dolgozó emberek mogorva viselkedése sem zavar tovább abban, hogy erőteljesen átöleljem Jennie-t, ezzel a mozdulattal is jelezzem felé, hogy történjen bármi, én mindig, minden körülmények között mellette fogok állni, mint az egyik legjobb barátnője és a legfőbb bizalmasa.
- Ugyan már, természetes, hogy segítek neked, ha tudok. - simítok végig a karján barátságosan. - Ha egyszer véletlen politikussá avanzsálsz, én leszek az első személy, aki megszerzi és letörli az összes intim pillanatban elkapott fényképedet és videódat, hogy ne tudjanak majd azokkal megzsarolni. - kacsintok rá, próbálva egy kicsit oldani a helyzet komolyságát. Már amennyire lehetséges ez.
Jennie mindig az a lány volt a többi barátnőm közül, akivel a lehető legtöbb időt töltöttem együtt. Nem azért, mert Isabel, Mila vagy Skye társaságát kevésbé szerettem volna, de benne volt valami különleges, ami miatt egy kicsit mindig is erőteljesebb kapcsolatot éreztem magunk között. Persze, ebben az érzésben az is közrejátszott, hogy ő volt rajtam kívül az egyetlen tagja a csapatnak, aki szintén nem az elejétől volt a lányok barátnője, hanem később csatlakozott hozzájuk, pontosan ugyanúgy, ahogyan én is tettem 2 évvel ezelőtt. Mégsem csak ezt az egy dolgot érzem annak okaként, hogy kicsit valóban jobban kötődök hozzá, mint a többi lányhoz, de azt megmagyarázni, hogy miért is van ez így, nehezen tudnám. De talán nem is olyan fontos.
A pulthoz kísérem, majd megállok mögötte és karbatett kezekkel nézem végig, ahogy az üvegablak másik oldalán helyet foglaló, a legkevésbé sem szimpatikus nő morog neki egy-két szót, mialatt visszaadja Jennie-nek a személyes tulajdonait. Vagy inkább csak kedvtelenül a pultra csapja, elé. Idióta, mondanám legszívesebben a nő arcába, de nem szeretnék még több problémát se magamnak, sem pedig a barátnőmnek, ezért csak csendben, de igencsak rosszalló tekintettel hallgatom végig a nő és a munkatársai részéről rendkívül viccesnek tartott poént. Barmok!
Azt hiszem a legjobb lesz, ha Jennie-vel együtt minél előbb távozunk az épületből, mielőtt ezek a felettébb kellemes tulajdonságokkal bíró emberek kitalálnak valami okot, aminél fogva bent tarthatnak még egy kicsit bennünket. Szerencsére látom a barátnőmön, hogy ő is pont így vélekedik. - A viszont nem látásra! - köszönök el a személyzettől azért a fejemben megforduló gondolataimhoz képest még viszonylag kedvesen, majd a lányba karolva kisétálok a rendőrfőkapitányságról.
Odakint a nyílt utcán én is nagyot lélegzek New York elég egészségtelen levegőjéből. - Hát, én sem. De mindig azt mondom Fiona, jobb kint, mint bent. - idézem gyermekkorom egyik kedvenc animációs filmjét, hátha egy kicsit feljebb tudom tornászni Jennie kedvét a jelenlegi hangulatánál.
Látom rajta, hogy fázik, kesztyűt pedig nem látok nála, arra pedig én se gondoltam, amikor a házában voltam és összepakoltam a kért dolgait. - Kéred az egyik párját? - kérdezem kedvesen, felé nyújtva a saját kesztyűm egyik párját. - Legalább az egyik kezed nem fagyna le, már az is több, mint a semmi.
A kávé említésére látványosan felkapom a fejemet. - Ezt a kérdést még válaszra sem méltatom, úgyis sejted már rá a választ. Tudod, hogy egyáltalán nem tudok ellenállni a kávénak, ma pedig még csak 2 bögrével ittam, ami az én teljesítményemhez képest... szinte semmi.
- Nem. Ha el szeretnéd mondani, nagyon szívesen meghallgatlak, de nem foglak nyaggatni vele, ha éppen nem akarsz róla beszélni. - mosolygok rá oldalról, majd, amikor alkalmunk adódik rá és kicsit alább hagy a forgalom, megfogom a kezét és átszaladok vele az úton. - Csak azt remélem, hogy minden rendben van veled mostmár. - teszem még hozzá, amint a kávézó elé érünk.
- Na, gyere, veszek neked egy tripla eszpresszót, hogy visszanyerd az erődet, Superwoman.

Valójában nem találom különösebben viccesnek Ashley megszólalását, de udvariasan nevetek. Nem azért, mert alapvetően ne érteném a humorát, csak egyszerűen olyan fáradtnak érzem magam, mint még talán soha; és mintha az egész városra valamiféle szürke felleg ereszkedett volna. New Yorkról lévén szó ez még nem is olyan lehetetlen, ritkán van olyan csodálatos, ragyogó nappal kísért idő, mint amit a turistacsalogató prospektusokon szoktam látni, de ez most valahogy más. Inkább olyan, mint egy sötétített napszemüveg, amit akaratom ellenére csúsztattak az orromra.
Próbálok nem törődni vele, és inkább túllendülni az elmúlt órák borzalmain. Örülnöm kell annak, hogy kijutottam. – Nem, attól tartok tiszta baci vagyok – utasítom el udvariasan a kesztyűt, amit felajánl nekem. – Két napig kell majd fertőtlenítőfürdőt vennem… Át fogom érezni, mint mikor Daisy megpróbált egy bűzösborzzal barátkozni. Tízszer fürdettük meg paradicsomlében. – A kutyákra gondolva kicsit jobb kedvem lesz, mint nagyjából mindig; alapvetően kevés dolog szól a szívemhez, de ők nagyon. Valószínűleg azért, mert az emberekkel ellentétben, bennük a végsőkig megbízhatsz, hiszen Te vagy a világuk közepe.
Persze tudom, hogy a kutyákat nem lehet emberekhez hasonlítani. Olyan, mint egy almát és egy narancsot próbálni egymás mellé állítani és kiválasztani a jobbat. Mindkettő gyümölcs, az igaz, de a maga nevében tökéletes is. Kivéve, ha romlott. Szerencsére Ashley-t még nem rágták kukacok, képletes értelemben véve.
Ezt bizonyítja az is, hogy nem kíváncsiskodik. Hazudhatna persze udvariasság gyanánt, de érzem, hogy nem erről van szó. Komolyan gondolja, azon kevesek egyike, aki tényleg nem szokott hazudni. – És ha sosem mondom el? Egy kicsit sem fúrdalna a kíváncsiság? Vagy mindennapos program, hogy rendőrségről szedsz össze embereket? – kérdezem, szinte komolyan, de aztán hamar elmosolyodom. Egyértelmű, hogy csak viccelek, legalábbis legnagyobb részt; mert azt nem tagadhatom, ez a fajta „csinálsz, amit szeretnél” stílus, ami mögött nem rejtezik sértettség vagy hátsó szándék, ismeretlen terep számomra, és túl nagy szabadságot hagy. Talán valaki mást kellett volna hívnom, mondjuk Isát, hátha átmegy gondoskodó anyukába és lecsesz, vagy hasonló. Buta dolog ilyenre vágyni, ugye?
Nevetséges. Az a legnagyobb problémám az egyik barátnőmmel, hogy túl kedves, és még így is képes vagyok panaszkodni.
Szólásra nyílik a szám, amikor arról beszél, hogy reméli, minden rendben van. Szeretném elmondani neki; nem tudom, honnan jön ez a hirtelen őszinteségi hullám, ez a szinte fájdalmas nyomás a mellkasomban, ami arra ösztökél, hogy könnyítsek a lelkemen, de még azelőtt nekimegy valaki a vállamnak, majd „Baszd meg” felkiáltással tovább sétál, a fülhallgatóját ki sem véve, hogy sikerül észhez térnem. – Hát persze – húzódik széles mosolyra a szám. – Pillanatnyi elmebaj… Tudod, milyen az!
Néha borzalmasan önzőnek érzem magam. És hazugnak.
– Szavadon foglak – bólintok. – Főleg, mivel a pénztárcám is odalett…
Nagy sóhajjal lépek be a kávézóba Ashley mellett. Már előre fáj a fejem attól a sok utánajárástól, amit az irataim pótlása fog igényelni. Már önmagában az mekkora gáz, ha elveszted a diákodat, nemhogy minden mást is! És persze a kulcsaim. A portán mondjuk már ismernek, úgyhogy nem kell hasonló, mert úgyis a lift visz fel a loftba, de…
– Egy süti is belefér? – kérdem, de a nyál már fut össze a számban az üveg mögött sorakozó finomságokat szemlélve. – Most nagyon elkéne a boldogsághormon… Valami csokis csoki csokival. – Hallom a fejemben, ahogy anya orrhangon sikít, mikor belegondol, ez mennyi kalória, de ő mindig is túlzásba vitte az ilyesmit, szerintem azért, mert már öreg (na jó, idősebb), és ha egyet megeszik, akkor abból hamar tíz lesz. Nem ez lenne az első, hogy a saját hiányosságai miatt engem büntet, de… mégiscsak az anyám. Most meg nem épp fürdőruha szezon van.
– Tényleg ne haragudj, hogy idecsődítettelek… Hülyeség volt az egész – csóválom meg a fejem. – Ne aggódj, nem lesz rendszeres program. Csak… Nem tudom. Azt hittem, majd jót tesz. Már nem az egész őrizetbe vevős dolog. Futni a rendőrök elől, mekkora hülye voltam. Bele se merek gondolni, mi történne, ha mindez kiderülne. – Itt pedig egy lopott pillantást vetek Ashley-re a szemem sarkából. Sejtem, hogy nem mondaná el senkinek, de biztosra akarok menni. Még az hiányzik, hogy ez legyen a következő havi pletykatéma a suliban. Hogy letartóztattak, mint holmi drogost!
– Az olyanoknak, akinek több esze van, mint nekem, mivel telt ez a péntek este?

Ha őszinte akarok lenni, akkor fogalmam sincs arról, hogy valójában mit is mondjak Jennie-nek, arról meg pláne nincs, hogy hogyan is viselkedjek vele. Nem voltam még csak hasonló szituációban sem soha, de azt gondolom és egyúttal érzem is rajta, hogy most nem teljesen önmaga, amit természetesen meg is értek. Valószínűleg én sem viselném jobban a helyzetet, sőt. Viszont az, hogy ilyen alkalom esetén folyamatosan csak beszéljek és mindenféle hülyeséget hordjak össze, lehetőség szerint oldva ezzel a feszültséget, már a véremben van. Soha sem kezeltem jól egy problémát sem és ez sajnos most sincs másként, bármennyire is igyekszem erőt venni magamon.
- Hát, te tudod. Azért, ha mégis igényt tartanál rá, csak szólj nyugodtan! - mosolygok rá megadóan, anélkül, hogy felhoznám az egyik gyerekkori emlékemet, miszerint az udvaron főzést játszva még a homokot is megkóstoltam, megcáfolva ezáltal azt, hogy érdekelne bármilyen lehetséges baktérium is, majd azért felhúzom mindkét kesztyűpárt a kezeimre. Egyre erőteljesebben érződik már a tél előszele a levegőben, én pedig soha sem voltam odáig a hidegért, a legkevésbé sem szeretik fázni, pláne nem beteggé válni. - Szegény állat! Bár ki tudja, akár még élvezhette is. Ki ne szeretné a paradicsomlevet? Nekem például az egyik kedvencem.
Nem szeretném semmivel sem még jobban felzaklatni, már így is éppen elég kellemetlenre sikerült a napja, ezért sem teszek fel neki egyetlen egy kérdést sem. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem érdeklődnék iránta és az iránt, ami ma történt vele, csak én sosem voltam az a lány, aki figyelmen kívül hagyja más ember érzését, miközben mindent megpróbál, hogy kierőszakolja belőle azt a választ, amire éppen kíváncsi. - Nem, de a Mrs. Daugherty által feladott kötelező olvasmánynál minden bizonnyal sokkal érdekesebb elfoglaltság. - halkan felnevetek, persze abszolút nem azzal a szándékkal, hogy megbántsam a szavaimmal. - Azt azért nem állítom, hogy ne lennék kíváncsi arra, hogy mi történt ma veled, viszont inkább élnék tovább teljes tudatlanságban, minthogy csak egy pletykára éhes barátnőnek láss, akit semmi más nem érdekel, csakis egy kis szaftos sztori. - amit mondok, azt valóban úgy is gondolom. Persze, tudom - vagyis inkább őszintén remélem -, hogy nem is az utóbbi típusú barátnak lát, hanem annak a lánynak, aki meghagyja a barátnője számára azt a kis személyes teret, amire titkon minden ember vágyik; ritkán kérdez, de rendkívül jól hallgat, ha szükséges.
Egy pillanatig azért érzem rajta, hogy mondani szeretne valamit. De a másodperc csak addig tart, amíg át nem érünk az út másik oldalára, utána gyorsan el is illan, mintha mi sem történt volna. - Persze, hogy tudom. - mosolygok vissza rá, még bólintok is egy kicsit. Nagyon is jól tudom, hogy milyen nehéz kordában tartani a valódi érzésedet és mondandódat, de türelmesen várok addig, amíg Jennie úgy nem dönt, hogy megosztja velem valójában mi is bántja.
- Akkor - engedem előre a nyitott ajtóban. válassz magadnak valami nagyon finomat. Ma aztán igazán megérdemled!
A felhozatalt vizslatva, bizony én is megkívánok ezt-azt, én pedig mindig azt mondom, hogy az ételen és italon nem érdemes spórolni, tartom is magam ehhez tehát. - Válassz, amit csak szerenél. Azt hiszem, én már bele is szerettem abba a krémesbe ott. - mutatok az üveg túloldalán elhelyezkedő süteményre.
Percekkel később pedig már a kiválasztott édességekkel és kávékkal foglalunk helyet az egyik szabad asztalnál. - Ugyan, Jennie. Ezért felesleges bocsánatot kérned, hiszen tudod, hogy nagyon szívesen segítek neked, ha tudok. Azért pedig egyetlen egy percig sem kell aggódnod, hogy bárkinek is elárulom, hogy hol is voltunk ma délután. Az csak és kizárólag a te dolgod, nem pedig másé. - biztosítom kedvesen a teljes bizalmam felől, miközben kortyolok egyet a karamellás tejeskávémból.
A kérdésére megvonom a vállaimat. - Hát, én személy szerint lejtettem még pár örömtáncot Sharon távolléte miatt, majd megpróbáltam átevezni Afrika domborzati viszonyain, több-kevesebb sikerrel. Szóval, bármennyire is abszurd egy kicsit ez a helyzet, de felüdülés volt, hogy felhívtál és elszakadhattam a tanulástól. - sóhajtok fel. Bár egész eddigi életemben stréber egy lány voltam, mostanában azért jobban szeretek a tankönyveken kívül mással, leginkább a barátaimmal foglalkozni.

Hallom magamban anya hangját, ahogy fennhangon számolgatja a kalóriákat, amiket bevinni készülök. Nem leszel mindig fiatal, Jennie drágám, szokta mondani. Most még teljes kapacitáson emészt a gyomrod, de meglásd, tíz év múlva megeszel egy fél müzliszeletet, és nem tudod majd begombolni a nadrágod. Jobb, ha már most leszoksz róla. Nem akartam felvilágosítani arról, hogy bár az ember hormonháztartása valóban változik idősebb korára, és hajlamosabbá válhat az elhízásra, azért ez nem egyik napról a másikra történik, és nem egyetlen brownie fog végezni velem. Kicsit olyan volt, mint azok az abszolút vega instalányok, akik bebeszélik maguknak, hogy kutyák és macskák is tudnak hús nélkül élni, boldogan és egészségesen.
Igazából anya már azzal is meglepett, hogy ismeri a "kapacitás" szót. Nem buta ő, csak... Szóval szándékosan nem tanul.
– Én egy triplacsokis muffint szeretnék – döntöm el végül, felegyenesedve. El tudom képzelni, ahogy a csokis töltelék a számba folyik majd az első harapásnál, és máris nyáltöbletem keletkezik. Tele van felesleges cukorral, az igaz; de én meg tele vagyok felesleges stresszel, és kell az endorfin.
– Hát nem tudom, azért azt hiszem, anyának lenne hozzá egy-két szava, ha megtudná – forgatom meg a szemeim. – Persze, ahhoz előbb tudnia kéne, hogy nem voltam otthon éjjel, ahhoz meg Neki otthon kéne lennie, úgyhogy... Sosem történik meg. – Régen azt hiszem, furának találtam, hogy az én szüleimmel nincs gond; főleg azért, mert apa amúgy nagy arc, de ritkán látom, anya pedig sosincs ott, és aki nincs ott, az nem tud rád szólni, hogy csináld meg a házid, ugye? A nagyi sokat vigyázott rám, de az mégis más. Ahogy nőttem, úgy maradtam egyre többet egyedül, mert a nagyi nem szívesen jár be Manhattanbe, és amúgy sem mondhatom, hogy túl kicsi vagyok egyedül maradni, ugye? A legtöbben ezt úgy fogták fel, hogy de király, kvázi van egy saját kecóm! Én pedig nem javítottam ki őket.
Helyette elhoztam a menhelyről egy új kutyát, ha nagyon rossz napom volt.
– Afrika geográfiája érdekes, főleg, ha összemetszésbe hozzuk a szociolkultúrális és történelmi viszonyokkal. Mármint, már eleve az afrikaanerek különös embivalens izolációja is... Unalmas, ugye? – nevetek fel végül, és megrázom a fejem. Amúgy is épp fájni kezd, talán azért, mert nem voltam hajlandó inni abból az undorító ivókútból az őrsön. Szerintem már attól STD-t kaptam, hogy el kellett sétálnom mellette. – Ha gondolod, szívesen segítek vele. Egyszerűbb, ha egybe nézed az egészet, nem külön... domborzat meg iparágak meg hasonlók. Gyönyörű hely, egyébként. Az első mostohaapám elvitt egyszer minket oda, voltunk Egyiptomban, aztán ellátogattunk egy zulu törzshöz... Akkor azt hittem, nagyon jófej. Aztán rájöttem, hogy csak az egyik alapítvány arca akart lenni, hogy amolyan "piros pontot" kapjon a politikai kampányához. Szomorú, nem? – Hát jóval szomorúbb, mint amiről még társadalmilag elfogadott lenne beszélgetni egy kávé mellett. Olyan, mintha gumimacievés meg egy Lindsay Lohan vígjáték közben közöltem volna, hogy meghalt a kutyám. – De... legalább van kávénk!
És inkább el is foglalom magam azzal, hogy abba igyak; vagyis, ez a terv, de sikerül majdnem leégetnem a nyelvem. – Nem számítottam rá, hogy ilyen meleg – lehelem, nem azért, mert annyira finom akarnék lenni, csak tényleg megégettem magam, a nyelvem hegye pedig kábé tutira érzéketlen lett. – Szerintem anyám megint el akar válni – lököm aztán be a témát. Ami, bár alapvetően szomorú lehet, esetemben azért nem az, és lássuk be, anya se fog összetörni. – Újabban naponta jár edzőterembe, és új hajat vágatott magának. Ezt akkor csinálja, ha újra a "piacra" rakja magát. De lassan úgy érzem, hogy egész Manhattanen átment már, úgyhogy a végén Jersey-be kell költöznünk. New Jersey-be – mondom, hogy érzékelje a drámát, micsoda fájdalom lenne odamenni. Mert ha anya költözik, én is; elvben. Bár már hamarosan tizennyolc vagyok, de... Apához sem költözhetek vissza, ugye? – Bocs, nem panasz volt, csak gondoltam... mondok valamit. Nem mintha jogom lenne panaszkodni, ő legalább itt van. Papíron. – Ellentétben Ash anyjával. Nem vagyok különösebben oda a gyerekekért egyelőre, bőven fiatal vagyok még hozzá, de... nem tudom elképzelni, hogy csak úgy elhagyjam a gyerekemet. Anya se a felelőség mintaszobra, de tudom, hogy szeret, és aggódna, ha valóban nem lennénk együtt. – Gondolkodtál már azon, hogy bár általában az apák azok, akik elbasszák a dolgokat, esetünkben az anyák a teljesen megbízhatatlanok? Szerinted ennek van valami köze a barátságunkhoz? Tudod, a közös trauma... – Ezen elnevetek egy darabig, beleharapva a muffinomba, ami... Sajnos nem olyan jó, mint reméltem. Finom, csak jobbnak képzeltem. Mint elég sok dolgot az életben. – Félsz néha attól, hogy olyan leszel, mint Ő? Állítólag van benne genetikus komponens. A függőségekben is, meg ebben a... mániákus menekülésben a felelőség elől. Pán Péter-szindrómának is hívják.

- A lehető legjobb döntés. - bólintok, mikor a barátnőm szájából elhangzik a kiválasztott sütemény neve. Megvárom, amíg kiszolgálnak minket, majd fizetek, hogy aztán pár perccel később már az egyik üres asztal mellé telepedhessünk a muníciónkkal.
A tejeskávémat kavargatva, csendben hallgatom Jennie szavait és egy egészen kis pillanatra keserédessé válik a számban a karamella íze, ahogy a saját anyámra gondolok és arra, hogy ő vajon mihez kezdene velem egy ehhez hasonló helyzetben. Valószínűleg sok mindent nem... - De szerinted hogyan viselkedne veled, mit mondana, ha megtudná, hogy mi történt? Nem lehet, hogy csak szimpla tinédzserlázadásként tudná le a dolgot? - kérdezek vissza, amint befejezi a mondatait.
Érdekes és talán egy kicsit valóban vicces is az, hogy szinte az egész baráti körünk szülőproblémákkal kell, hogy megküzdjön. Mintha tényleg egymásnak, barátnőknek szánt volna minket a Sors, hogy az ilyen és ehhez hasonló lehetetlen helyzetekben segítsünk a másik személynek. Ennek ellenére mégiscsak jobb lenne, ha az idő múlásával minden egyes család feje felől elvonulnának a sötét felhők és viharok, de egyelőre sajnos ez úgy tűnik, hogy nem mostanában fog megtörténni...
Amint a földrajzról kezd beszélni, Jennie-re meredek és egy pillanatig úgy teszek, mint, aki valóban lefagyott. Majd megrázom a fejem és nevetve válaszolok neki. - Érdekes, csak... Azt hiszem inkább maradnék ezeknél a finomságoknál. Jelen pillanatban bármennyire is hihetetlen, de sokkal jobban érdekel még az is, hogy éppen hány kalóriát viszek be a szervezetembe ezzel a krémessel, minthogy a tananyaggal foglalkozzak. Meglepő, de ilyet se sokat hall tőlem a barátnőm, mert általában szeretek az iskoláról beszélni, illetve a tanulás sem esett soha sem a nehezemre, de mostanában kezdem úgy érezni, hogy talán egy kicsit túlzásba viszem az egész szorgalom dolgot. Persze, tudom, hogy az egyetemre való bekerülés miatt fontos, hogy megtartsam az egészen kiváló tanulmányi átlagomat, de amióta már nemcsak a tankönyvekre és házi feladatokra kell figyelnem, hanem a baráti társaságomra is, sokkal több szabadidőre kezdtem el vágyni, tanulás nélkül. Talán ez más embernek fel sem tűnne és nem is igazán érdekelné, de én egy olyan lány vagyok, aki érzi magán a változás hatását és a múlt tekintetében nem igazán érti, hogy mi is történik most vele pontosan. Még, legalábbis.
- Viszont a segítségedért nagyon hálás lennék.  Úgy tűnik, ez a kontinens volt olyan gonosz, hogy kifogjon rajtam. - grimaszolok egyet, majd iszok egy forró kortyot a kávéból. - Hát, sajnos sok embert csak a látszat érdekel, semmi más. Ez pedig valóban szomorú, csak nem nekik, hanem nekünk, akikkel ezáltal sikeresen kibabrálnak. - húzom el a számat, amint megint eszembe jut a saját anyám, ugyanis ő is pontosan ezt játssza velem, amióta csak vele élek. Majdnem minden héten -, ha szerencsém van, akkor csak két hetente - egy úgynevezett családi összejövetelt tart, olyan emberekkel, akik elméletileg a rokonaim, de még soha sem találkoztam velük és, ha őszinte szeretnék lenni, nem is akarok és valószínűleg többet nem is fogok, hogy úgy mutogasson nekik, mintha tizenévig az üveges vitrinszekrényben tartott volna elzárva a külvilág hatásai elől. Ahelyett, hogy őszintén elárulná minden érdeklődő családtagnak, hogy mi is történt velünk valójában. És akkor a családi üzletet támogató eseményekről ne is beszéljünk...
A kávé szóra viszont elmosolyodok. Jennie bármikor képes a lehető legrosszabb pillanattól is pár másodperc alatt elvonatkoztatni. Őszintén, irigylem ezt a tulajdonságát. - Az pedig fontos. Pláne, ha nem okoz éppen égési sérülést. - vigyorgok a barátnőmre, mielőtt rákacsintanék. - Fájdalomdíjként majd még egy sütemény? Tudom-tudom, még az első rendelésünket sem ettük meg, de a finom falatokból soha sem elég. Ez az egyik elvem és őszinte, személyes véleményem.
Aztán Jennie megint témát vált. Ahogy már említettem rosszból a jóba, jóból a rosszba, úgy látszik, nekünk mindig csak ilyen kényes szituációk jutnak megbeszélésre. - Szívesen mondanám, hogy lehet csak egy kis változásra vágyik... de valóban elég gyanúsak a körülmények. Tudom, hogy általában nem kérdez meg róla, de te hogy vélekedsz egy újabb mostohaapáról? Önkéntelenül is végigszalad rajtam a hideg, amint kiejtem az utolsó szót az ajkaimon és a barátnőm válaszára koncentrálva igyekszek minél hamarabb elvonatkoztatni a saját, majdnem nevelőapámról. Ehhez pedig részben, kitűnő táptalajnak bizonyul Jennie mondandója. - Csak nyugodtan. Egyáltalán nem vettem panaszkodásnak, amit mondtál, de mégha az is lenne, nem zavarna. A Sors úgyis kárpótolt az anyám helyett egy rendkívüli édesapával. - mosolyodom el, ahogy az apámra gondolok. Ő egyértelműen egy csodálatos ember és férfi, aki képes volt felnevelni egy gyermeket feleség és anya nélkül, úgyhogy számomra egyedül őt illeti meg a szülő megnevezés a családomban.
- Meglehet. De talán ettől a traumától csak még jobban megértjük egymást és a helyzetünket. - gondolkodok el, magam elé húzva a süteményes tányért. - De én úgy gondolom, hogy enélkül a probléma nélkül is nagyon jó barátok lennénk. - rámosolygok Jennie-re. Azt már nem teszem hozzá, hogy legalábbis remélem, így lenne. Az elmúlt évek viszonylatában még tartok egy kicsit a barátságtól, mint szociális kapcsolattól, bár mélyen belül inkább csak attól félek, hogy egyszer elveszítem majd őket, a barátnőimet...
A következő kérdése után viszont egy ideig csak hallgatok, nem válaszolok. Nem azért, mert nem szeretnék, csak először át kell, hogy gondoljam, valójában mit is érzek a kérdésével kapcsolatban. Végül nagyot sóhajtok, mielőtt válaszolnék. - Őszintén? Igen, tartok tőle egy kicsit. De, ha a genetikán múlik, akkor nagyon remélem, hogy az édesapám génjei sokkal nagyobb részben érvényesülnek majd bennem, mint az anyáméi. - viccelem el egy kicsit a komolynak tűnő helyzetet. - Mondjuk, a félelmet amúgy is le kell győzni előbb-utóbb, így vagy úgy, nem gondolod?