Mindig körültekintőnek kell lennem, amikor magamról beszélek. Helyesebb lenne talán úgy mondani, hogy magunkról beszélünk. Magunkról, hiszen a fejemben nem egyedül élek, nem egyedül vagyok, nem egyetlen hang uralkodik, hanem egy rendszer, személyiségek kusza kavalkádja, önálló egyéniségek összekapcsolódó viszonya. Szaknyelven ezt úgy hívják, hogy disszociatív személyiségzavar, de te valószínűleg inkább úgy ismered, hogy többszörös személyiség.
Talán félsz attól, amikor meghallod ezt a kifejezést, hiszen annyi rosszat hallottál már erről, annyi stigmát kötöttek már ehhez az állapothoz, annyi téveszme kering a betegség körül, hogy esélyt sem adsz arra, hogy megismerj. Megismerj minket. Mindegyik hangot, mindegyik személyiséget, amelyik a felszínre tör, amelyik meg akar védeni a külső veszélyektől, amelyik hordozza és magába fojtja a gyermekkorban elszenvedett sérelmeket, amelyik olyan apró feladatokért felelős, mint a főzés vagy a tisztálkodás.
Félsz attól, hogy késsel támadok rád, hogy közveszélyessé válok, hogy tudtomon kívül rád támadok, de biztosíthatlak, hogy semmi ilyenről nincs szó. Nem válok vérengző vadállattá, ha reggelire nem kapom meg a kedvenc müzlimet, nem leszek baltás gyilkos, ha valaki nem a napszaknak megfelelően köszön rám és kibírhatatlan p*csává sem válok, ha bevágsz elém a kasszánál. Bár, Hedwig eléggé elviselhetetlen tud lenni, amikor valami nem úgy alakul, ahogyan ő azt eltervezte. Luther pedig az erőszaktól sem retten vissza, ha úgy érzi, hogy veszélyben vagyok. Veszélyben vagyunk.

Sokáig nem tudtam róla, hogy mi bajom van. Sokáig nem értettem, hogy miért vannak olyan időszakaim, amikre nem emlékszem. Kimaradtak, eltűntek, mintha az a pár perc vagy óra, amit apával töltöttem nem is létezett volna. Sokáig nem tudtam, hogy mi történik velem, hogy miért fáj ott, miért vérzek, miért leszek lúdbőrös, amikor apa közel hajol hozzám és a fülembe súg. Sokáig nem értettem, de Ő azért volt ott, hogy ne is tudjak róla.
Védett engem, óvott apától, elviselte azt, amit nekem öt évesen nem lett volna szabad megtapasztalnom. Ő került előtérbe, amikor elviselhetetlenné vált a valóság, befogta a szemeimet és a fülemet, hogy ne sérüljek, magára vette a terhet, amit nekem kellett volna cipelnem, védőfalként vette körül a lelkemet és még csak a nevét sem tudtam. És sokáig azt sem tudtam, hogy létezik. Megbújt elmém egyik legsötétett zugában, sosem lépett ki onnan, csak akkor, amikor szükség volt rá, soha nem osztotta meg velem a szörnyűségeket, amiket apa miatt szenvedett el.
Esther-t követte Dorothy, majd Micah és Molly. Mire nyolc éves lettem, egy egész gyermeksereglet tombolt e fejemben, együtt sírtunk, ha szomorú voltam, nevetett velem, amikor szinte kicsattantam a vidámságtól, s úgy éreztem, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. Nem kutattam a miérteket, nem kérdőjeleztem meg a fejemben történteket, hiszen nem ismertem mást, és nem is akartam, hogy megváltozzon a helyzet. Hangok, arcok és érzések kavarogtak bennem, vitatkoztak és ölelkeztek össze újra, s a legtöbbször élveztem, hogy velük együtt lehettem, de az amnéziafalak, amiket emeltek, a önpusztító gondolatok és tettek, amikkel tudtomon kívül ártottak nekem lelkileg és fizikailag félelmet keltettek bennem. Mind a mai napig vannak sebeim, amiket nem tudom hogyan szereztem, vannak dolgok, amikről képtelen vagyok beszélni, vannak érzések, amelyek annyira a hatalmukba képesek keríteni, hogy szinte katatón állapotba kerülök.
Egy rendszerré váltunk, egyetlen elme aprócska fogaskerekei, melyek a legtöbb esetben képesek voltak együtt dolgozni, képesek voltak túlélni egy-egy napot, de voltak helyzetek, amikor ez a pengeélen táncoló harmonia teljesen felborult. Újabb hangok, újabb személyiségek próbáltak rendet tenni a káoszban, felügyelni a gyermeki szertelenség csapongó kirohanásait, próbáltak védeni minket a külső hatásoktól, megelőzni és elhárítani minket a veszélyektől. S mire tizenhárom lettem, Luther őrködött mindannyiuk felett, mondta ki a végső szót vitás esetekben, terelgetett mindannyiunkat a szerinte helyes irányba. Miatta jártunk terápiára, miatta értettem meg, hogy miért vagyok más, mint a többiek, miért különbözöm más emberektől, miatta simultak ki a káosz görcsei agyam keszekusza anyagán.
Aztán a pubertás végén megérkezett közénk Hedwig, a hatalmas szexuális étvággyal rendelkező csitri, akinek minden buli és minden móka, Jonathan az érzékeny és értelmiségi, huszas éveim elején Bob, aki szerint a világ legizgalmasabb dolga a kettős könyvelés és minden pénzügyemet a fejemben képes tartani... És még sorolhatnám, és már hallom Victoria hangját a távolból, hogy őt miért hagytam ki a felsorolásból, hiszen nélküle teljesen gyépés lennék a technikai dolgokhoz és még egy VPN-t sem tudnék beállítani, legyen az bármi.
Velük együtt osztozom ezen a testen, amiről senki nem tud, hiszen vigyázok rájuk, óvom őket, mint ahogyan ők is védenek engem és ... érzem, hogy ... valami...

Gyűlölöm, amikor ennyit képes pofázni! Gyülölöm, amikor ok nélkül beszél rólunk, amikor csak tépi a száját, amikor képtelen abbahagyni a szófosást. Elmondjak róla egy titkot? Be van szarva... Adja itt a magabiztos nőt, pofázik a kamerának, órákig képes kencékről, meg harisnyákról beszélni a szánalmas kis követőinek, csak azért, mert kurvának állt és megfizetik érte. Másra nem is lenne képes, csak teszi az agyát és eladja magát, felcicomázza a szart, ami az élete, az életünk. Ja, Arnold voltam csesszétek meg! És kapja be mindenki az összes kis fa...!