Egész életemben átkoztam az eget amiatt, hogy sosem volt elég pénzem bejutni olyan helyekre, ahova szerettem volna. Rengeteg minden érdekelt, a művészetek, a festészet, írás, szobrászat, zene viszont a pénztárcám mindig megkövetelte, hogy maximum kábeltévén láthassam azokat a dolgokat, amiknél szívem szerint élőben ott lennék. A helyi múzeumban régi kínzóeszközökről tartottak kiállítást. Rettenetes módon szerettem volna elmenni rá, de mint mindig most sem tehettem meg a tartalékaimból azt, hogy részt vegyek rajta. Rajongtam ezekért a dolgokért, az ölés, a vér, a fegyverek mind vonzottak, de persze csak tisztes távolból. Nem vagyok én olyan srác aki egyik percről a másikra vérfürdőt rendezne ; legalábbis nagyon remélem, hogy nincsenek ilyesfajta démonjaim. Hosszú heteken át küzdöttem azért, hogy meglehessen rá elegendő dollárom. Harcoltam a pénzért, dolgoztam érte (a meggyőzőképességemmel a haverjaim társaságában, aztán nagy nehezen egy-egy iszogatós estén kiesett a zsebükből pár papírpénz én pedig hülye lettem volna nem elvenni), így hát teljesen megérdemelt jutalomnak tartottam azt, hogy végre eljussak még az utolsó megtekintés előtt és végignézhessem a hőn áhított darabokat. A pénztárnál álltam, mikor láttam, hogy a kiállítás árát megemelték, mivel így szerették volna kiemelni milyen exluzív is a műsor. Céljuk volt még az utolsó napokban is becsábítani egy jókora tömeget, viszont nekem csak balszerencsét okoztak. Mintha nem is én lennék.. - Elnézést uram, de még hiányzik 2 dollár - szólalt meg már megszokott mogorva hangján a nő, hiszen minden hétvégén megjelenek és minden hétvégén ugyanaz a két dollár hiányzik mint előzőleg. Az ígéreteimet persze megpróbálom betartani kezdve a "máskor utánajárok az áraknak"-tól egészen a "ígérem másnap visszajövök és kifizetem"-ig. Viszont ezt nem tudom örökké játszani, ami az ő hozzáállásán is meglátszik. Elkapom a sanda tekintetét, ami a két oldalamat fürkészi aztán hirtelen megérzek egy kezet a vállamon. Mire megfordulok egy jókora biztonsági őr áll velem szemben, aki minimum ha nem kettő, de egy fejjel bizonyosan magasabb nálam. A fene se tudta, hogy egy múzeumot Orcok fognak védeni. - Maga meg mit csinál? Mindjárt megadom még azt a 2 dollárt - néztem rá felvont szemöldökkel. - Feltartja a sort uram. Kérem, távozzon - válaszolt vissza szinte azonnal teljes mértékben közömbös, de inkább szigorú hangon. Nem igazán akartam packázni vele, karizmám van, de karizomban már nagy a hiány, így inkább mellőztem a konfliktust. Egy ideig tiltakoztam, de aztán csak kilépdeltem vele együtt a múzeum bejáratáig. - Ne csinálja ezt velem. Minden álmom, hogy lássam ezt a kiállítást - néztem rá kérlelően. - Persze uram, minden második kiállításra ezt mondja. Előzőleg a botanikus kertbe lépdelt be ugyanezzel az indokkal - sóhajtott fel halkan. - Micsoda? Maguk meg honnan tudnak ilyeneket? - vakartam meg zavartan a halántékomat. - Mindegy, nem érdekes. Csak engedjen be - indultam volna meg, de visszatartott. Na tessék, ezért megérte azt a pénzt összeszedni olyan emberektől, akik azóta se értik hogy ürült ki a zsebük egy este alatt..
Nem ez az első kiállítás, melyen sokadszorra veszek részt. Olykor elkap az ihlet, s hogy megmaradjon, újra átjárom a helyszínt, ahol megérintett a fény. De nem csak ez az egy oka van annak, hogy most itt vagyok, s már másodjára. Csendben figyelem szinte teljesen a háttérbe olvadva a pénztárnál kialakult feszült helyzetet odabentről, az ablak üvegen át, ahonnan még jól hallani mi okból született a sort fel tartó patthelyzet. Néha elképedek a mai világ romlottságán. A pénz irányít mindent, s ennek nem kellene így lennie. Mindössze két dollár hiányzik a jegyéhez, s ahhoz, hogy enélkül egy újabb embert taszítsanak a mélybe, hol ott csak érdeklődik a művészet iránt. Ez ekkora bűn? Inkább költse italra és flangáljon illuminált állapotban a városban meztelenül? Miféle értékrendszere lehet eme világnak, ha már a művészet is csak a gazdagoké? Számukra pedig nem több, mint egy luxus cikk, mely pénzbeli hatalmukat jelképezi, és általa várnak tiszteletet. A fiatal férfi szemeiben már most több elszántságot vélek felfedezni a művészet iránt, mint bárki máséban az itt lévők közül. Ha néhány évvel fiatalabb fejjel állnék most itt, nem avatkoznék bele, s hagynám, hogy a világ olyanná váljon, amilyenné teszik, én pedig jobbára meghúzom magam és élvezem míg lehet. De már felnőttem, nem vagyok olyan, s ami azt illeti, még engem sértenek meg azzal, hogy pénzt várnak a műalkotások bemutatásáért, ahelyett, hogy csak olyanoknak nyitnának ajtót, akik konyítanak is valamicskét mindehhez. Persze, értem én, ez nem egy Salvador Dalí kiállítás, de ezeknek a kínzó eszközöknek is mind meg van a maga történelme, művészi értéke. Nem féltem hát tárcámba nyúlni a borsos árú jegy teljes árát kifizetve, majd kezemben azzal a néhány dollárral és a jeggyel elindultam, hogy tisztázhassam a kellemetlen szituációt. - Elég legyen! - léptem hozzájuk, ha nem is közéjük és bár jó pár fejjel magasabb volt a biztonsági őr, széltéről nem is beszélve, de sosem voltam olyasvalaki, aki az ilyesmiktől meghátrált volna. Vannak, akikre a szép szó is hat, és a kezük sem szívesen mocskolnák be. Nem kiabáltam, éppen csak felemeltem hangom, némi szigorral fűszerezve, hogy külsőm ellenére is komolyan vegyenek, hogy higgyék azt, hogy nem akárki vagyok. Ha sikerült csendre intenem őket, átnyújtottam a férfinak a jegyet és az ott hagyott pénzét is, úgy hogy a biztonsági őr is láthassa, nem csalás, nem ámítás, a dolog el van intézve, így engedje szabadon a másikat is. Kétlem, hogy ennek fényében még bármi mondanivalója is lett volna, így nem is pocsékolva erre az ostobaságra több időt, a másikba karoltam, majd sietősen indultam el vele befelé, nehogy lemaradjunk bármiről is. Félreértés ne essék, nincs vele semmiféle szándékom, de látva, hogy nem ez az első, hogy kitették a szűrét, ismerik, s talán ha magára hagynám, alkalmat látnának rá, hogy szerencsétlent kidobják és helyébe - mert számítanak a telt házra - valami gazdag félnótás léphessen. Csak akkor engedtem el - ha csak nem tolta el már elsőre is a karom - mikor beérve megálltunk kicsivel távolabb a tömegtől és igazítottam az ezüst színű koktélruhámon, ami a nagy sietségben kissé feljebb mászott. - Azért ehhez ne szokjon hozzá. - figyelmeztettem rápillantva, mert nem húzom ki máskor belőle. Nem azért mert nem telne rá, hanem mert ez részéről sem helyes megoldása a bejutásnak. Most épp itt voltam és megsajnáltam, illetve reméltem, hogy benne jó társaságra lelek majd az alkotásokat nézegetve, semmint néhány kövér, kopasz öreg ember közt, akiknek gőze sincsen mit is néznek épp. - Taytum vagyok. - mutatkoztam be.
Utálom az ilyesmit. Valamiért az emberek szeretnek igazságtalanul igazságot szolgáltatni, aminek most a fő célpontja lettem. Már nem is csodálkoztam azon, ahogy taszigáltak, ahogy beszéltek velem, hiszen megszokottá vált ez a folytonos érzelemmentesség és ridegség mindenki részéről. Én viszont nem ebbe szoktam bele. Már épp elindultam volna haza, hogy ezt is egy sikertelen napnak ítélhessem meg, viszont egyik percről a másikra egy idegen jelent meg mellettem, aki kisegített a bajból. Felvont szemöldökkel néztem, ahogy a biztonsági őr és ő farkasszemet néznek valamifajta meggyőzési szándékkal majd csak arra eszméltem, hogy a nagydarab pali félreáll és lesajnálkozóan beenged. Vigyorogni kezdtem, mint egy idióta, majd rákacsintottam, amire csak morcosabb fejet kezdett vágni. A lány kifejezetten céltudatosnak tűnt, meg sem állt egészen addig, amíg olyan helyre nem értünk, ahol normálisan beszélhettünk volna, kikerülve pár igazán ítélkező tekintetet. Jól ismertek már ebben a múzeumban, én voltam a hülye művészgyerek aki minden szarra szeretett volna jegyet vásárolni de sehova sem sikerült neki, mert a pénztárcája valamiért mindig üres volt. - Köszönöm - pillantottam rá, mostmár jobban végigmérve őt. A szőke haja kiemelte az arcát ahol a szemei most furcsán csillogtak. Lehet, hogy szimplán a megvilágítás az oka, vagy csak indokolatlanul dühös lett rám, behúz egy elhagyatott sarokba és elvágja a torkom amiért ki kellett fizetnie a jegyemet. Nem, ez butaság, hisz önként csinálta. Na de várjunk, mi van akkor, ha azóta megbánta és szeretné visszaszívni? Jó atya úristen, ezért nem kérek senkit semmire soha. Inkább elveszem ami kell nekem utána pedig naivan hallgatom, ahogy fogalmuk sincs mi történhetett. Hamarosan kizökkentem a gondolatmenetemből amit még egy fizikai mozdulatsor is mutatott ; fej megrázás, feleszmélés. A hülye is láthatta, hogy elvoltam kalandozva. - Mateonak hívnak - mutatkoztam be röviden. Nem tudtam mit is mondhatnék neki, hogy most pontosan hogyan is álljak hozzá. Lehet azt szeretné ha lekopnék, lehet csak társaságot keresett a kiállításra és kapóra jöttem meg persze benne van a pakliban a lehetőség, hogy szimplán csak egy hozzám hasonló jóvágású fiatal megtetszett neki. Folytonosan elkalandozott a tekintetem, hol a megrögzött társaság felé, akik azóta is próbálták elhitetni magukkal mennyire rajonganak a különböző kiállítási darabokért, közben mindenki látta rajtuk, hogy kunsztjuk sincs mégis miről szólhat ez az egész; hol a fiatal párok közé, akik randihelyszínként tekintettek erre a placcra, aztán rájöttek, hogy egy karóba húzás végignézése mégsem olyan romantikus mint hitték ; meg persze a kritikusok közé, akik szemüvegben, hajhiányban pózoltak minden egyes mestermű előtt és állukat karjukkal támasztva próbálták megítélni az eszközök valódiságát valamint megtalálni bennük azt a minimális szépséget. Végül is, egy buzogány is lehet gyönyörű valamilyen módon. Elakartam már indulni körbenézni és ihletet meríteni, de fogalmam sem volt róla, hogy távozhatok-e. Mivel rettenetesen nagy szívességben volt részem egyébként egy olyan emberről, akinek körülbelül fél perce tudtam meg a nevét, így úgy döntöttem azt teszem, amit csak szeretne ; bármi is legyen az. Türelmesen vártam.
Meglepődtem. Az ember azt hinné, hogy ez a sok mocsok, a kegyetlen bánás mód és a sors pofonai egy idő után átformálják a jellemet, erősebb és sajnos érzéketlenebbé válunk tőle. De ezek szerint a másik véglettel van szerencsém. Ő bár célorientáltnak tűnik, valahogy mégis mintha keresné az útját, amiről folyton lelökdösik, mint ahogy most is láthattuk. Régi önmagamra emlékeztetett. S ilyen is maradtam volna, ha nem folytom vízbe azt a kislányt. Kellett ez a lépés, ez a kegyetlen kép, hogy másképp lássak, megvilágosodjak. Visszább vettem kicsit, bár őszintén megvallom, eddig sem voltam egy házisárkány, csupán őszinte és igazságos, ha pedig ezt fájdalomként éli meg más, az sajnálatos. Halvány mosolyra húztam ajkaim, ahogy a bemutatkozásom egy késéssel reagált csupán. Tipikus álmodozó. A művészek ördögi csapdája. Meg úgy általánosságba véve azoké, akik alkotásra adták fejük. Zavartnak tűnt, meghunyászkodónak férfi létére, persze ez számomra sem volt hátrány. Irányíthatónak találtam, legalábbis az eddigi viselkedése alapján, ami ha hihetünk neve jelentésének, misszerint ő Isten ajándéka, akkor csak előnyünk származhat belőle. Mindenesetre reméltem, azért a művészetben meg van a maga véleménye és nem hagyja mások által befolyásolni azt. Most azonban úgy érzem remekül kiegészíthetnénk egymást, ugyanis ő engedelmesnek tűnik, míg én irányító típus vagyok. Mosolyom aprót szélesedett, s alsó ajkamba haraptam. - Nagyon örvendek. Szemlátomást hasonlóan él-hal a művészetért, szóval ne is húzzuk az időt. - emeltem meg huncutúl egyik szemöldököm, majd ha nem volt ellenére újra belekaroltam és elindultam vele az első kiállított darabhoz, ami nagyjából a kiállítás kellős közepén a nagy teremben állt. Ám míg odaértünk, azért megérdeklődtem egy s mást róla, ha már egy kis időre egymáséi leszünk. - Na és mondja, mivel foglalkozik? - érdeklődtem, mert bár a jegyár bizony sok embernek lehet teher, úgy gondolom valamiből el kell, hogy tartsa magát. A beszélgetésünk közben értük el a rézbikát, ami tulajdonképp a fő látványoságnak számított, bár én tartogattam egy kis meglepetést is a fináléra a nézelődök számára. - Tudta, hogy a rézbikát elsőként a megalkotóján próbálták ki? - somolyogtam a ki tudja mennyiben valódi rézből készült állatot. Az uralkodó külön kérte, hogy a legkegyetlenebb kivégzési módszert alkossák meg, mely közben látványos és szórakoztatja nézőit. Furcsa módon szórakoztak az ókorban, mikor még nem volt túlzottan népszerű a színház vagy a mozi...
A lány túl magabiztos volt ahhoz, hogy ne vegyem észre mennyire is szereti ha ő a társalgás középpontja. Hihetetlenül bízott magában és a képességeiben ez pedig egyrészt taszított másrészt pedig csak még jobban elkezdett mágnesként vonzani. Vajon minek köszönheti ezt a hihetetlen önbizalmat? Vagy csak felém fordul ekkora büszkeséggel a kebleiben? Na már ha kebleknél tartunk.... Látható volt ki szeretne dominálni kettőnk társalgásában. Imádtam a nők társaságát, hagytam hogy kedvük szerint játszadozhassanak de a nyelvemet nekem is felvágták és ha úgy volt szórakozottan válaszoltam a feleleteikre. Nem szerettem ha valaki ostobának vagy ügyetlennek nézett, mindig megmutattam hogy bennem is ott rejlik az a férfi, ha nem is a bátor oroszlán vagy a dühöngő bika formájában. Egy doromboló cica voltam, aki egyik percről a másikra megveszett tigrissé volt képes változni, csak ezt ő még nem ismerte. Hihetetlen mennyire tombolt bennem a tesztoszteron akkor. Egyszerűen bármerre mozdult a tekintetem megállás nélkül az ő gesztusait követte. Végignéztem a vállán, a karjain, a hasán, a combjain, mind-mind elvétett pillantások voltak, csakhogy ne legyek annyira feltűnő mennyire is lázba hoz a külseje. Hihetetlen, hogy ez a földönkívülieknek tűnő faj mennyire képes elcsavarni a fejemet a mágiájával. Könnyen kiismertem az embereket és sokszor helyes következtetéseket vontam le egy-egy nézésből, testtartásból vagy akárcsak beszédstílusból. Tudtam róla első perctől kezdve, hogy egy erős nővel állok szemben csak még azt nem döntöttem el milyen módon is lehet ő erős valójában. Lehet, hogy egy fiatal anyuka, aki egy balesetből jövő gyermeket nevel egyedül vagy akárcsak egy lány aki a szüleit tartja életben azzal, hogy ilyen életkorban éjt nappalá téve robotol a munkahelyén, hogy megteremtse a stabil környezetet az egész család számára. Az is lehet, hogy elárvult és megpróbál túlélni, esetleg bántalmazta az előző barátja és azért erősödött meg; vagy még mindig sanda gyanúm volt, hogy egy sorozatgyilkos, aki szimplán elszeretné vágni a torkom csak előtte megismerkedik velem. De most, hogy így belegondolok, lehet hogy vámpír és a szép spanyol pofázmányomra éhessé vált. Jó ég, Mateo, elég. - Festő és író vagyok. Sokszor innen merítek ihletet ha az magára hagy, vagy nincs egy múzsám aki megsegítene a szegényesebb időkben. A kiállítások mindig rengeteg inspirációval szolgálnak vagy ha úgy van szimplán felállítanak a földről és megmutatják, hogy teljesen mindegy milyen rossz helyzetben vagyok, talán ha kitartok a céljaim mellett egyszer az én műveimre is pont ugyanennyi pénzt fognak kifizetni az emberek, csakhogy megcsodálhassák - meséltem neki lelkesen, aztán rájöttem, hogy lehet nem ez most a megfelelő alkalom arra, hogy ömlengjek a munkám csodáiról, különösen úgy, hogy a jelenlegi helyzetem egyenlő volt a szimpla karóba húzással. A főnököm kirúgott, Freelancerként tevékenykedtem és mivel nem volt meg a kellő hírnevem a környéken így nem is kaptam elegendő munkát. Röviden, elszúrtam minden esélyemet. Ahogy végigsétáltunk a különböző eszközök mellett, mindegyiknél változatos időre megállítottam a lányt, hogy megcsodálhassam azokat. Annyira vonzott ez a téma, hogy butaság lett volna tagadnom mennyire is rajongtam érte. Vajon ez ijesztőnek hathat a külsős emberek számára, akik nem értik mit is látok ezekben? Vagy csak szimplán megint hülyének néznek? Mikor a rézbikához értünk láttam, hogy Taytumnak megakadt a szeme a darabon. Apró mosollyal nyugtáztam a kíváncsiságát, a tényre pedig csak felvontam a szemöldököm tájékozottsága miatt. - Úgy látszik valaki nagyon belevetette magát ebbe a témába - jegyeztem meg szellemesen, majd én is csodálni kezdtem a kiállítási remekművet. - Az élet fintora, hogy a mai ember megcsodálja azokat a dolgokat amiket akkor még csak fájdalom okozására használtak.
Szerettem az efféle különös kiállításokat. Mert nem csak egy márvány szobor vagy egy absztrakt festményben van szépség. Az én stílusommal egyébként is remekül keverem a vért a festékkel, a halált az élettel. S noha már másodszorra járom körbe a helyet, mintha először csodálnám meg mindezt mi elém tárul. Elkápráztat az ókori kreativítás, a kegyetlen gyönyör, a rengeteg munka, ami mind ezekben benne van. Hozzá sem hasonlítható a mai világhoz. Ma már a minél olcsóbb, egyszerűbb, könnyebb és minőségben is hanyatlott rendszer működik. Imádom a kiállítás minden egyes darabját, a karóba húzástól elkezdve a Lingchin át a kerékbetörésig. Leginkább azon eszközök fogtak meg, melyek nem pusztán a kínt és halált részesítették előnybe, de volt egy fajta rituáléja, előadás módja, akár az isteneknek való áldozat bemutatáskor. Az akkori emberek leleményesek voltak, s sok ilyen rituáléról talán még most sem tudunk. A vérsas is a kiállítottak közt volt. Eme viking módszert már jómagam is felhasználtam egy alkotásomhoz, így nem csoda hát, hogy elkaptak a nosztalgikus emlékek. - Hű, festő és író is? Elképesztő! - csodálkoztam visszatérve a jelenbe, s nem hazudtam, szinte tényleg hihetetlenül hangzik. Hiába kreatívságot igénylő mindkét foglalkozás, mégis két teljesen különálló dolog. Csodálkozom is, hogy még egy jegyre sem futja neki. Ha bár... ebben a világban a művészeket éri utóljára elismerés. De én ezen mielőbb szeretnék változtatni. - Ugyan, igazán nincs mit... - intettem aprót kézfejemmel mosolyogva. - Viszonzásul egyszer megmutathatnád őket... - jegyeztem meg még mindig mosolyogva, de csak úgy, mintha félvállról venném az egészet. Nyilván nem kötelező, de én szívesen megismerném az alkotásain keresztül, neki pedig biztos jól esne egy-két elismerő szó vagy építő jellegű kritika. Ami azonban a végén elhagyja száját kissé elszomorít, a mosolyom is alább hagy, bár ez külső szemmel annak is betudható, hogy közben folyton nézelődöm. Az elismerés a legnagyobb kincs, amit egy alkotásod után kaphatsz. Én így gondolom. Persze tudom, mindenki pénzből él, de szomorú, hogy lényegében ez is csak erről szól ma már. Én ingyen mutatom be műveim és örömmel tölt el, mikor látom, hogy noha sokan megrökönyödnek, valójában tiltott vágyaik csillogását vélem felfedezni szemükben. Ez persze ritka, sőt inkább a negatívumokkal találkozom, lévén, hogy jómagam is a rendőrségen dolgozom, mint fantomkép rajzoló. Nem tagadom, sok érdekes látás módú emberrel ismerkedtem meg és persze kettős életem előnyére szolgál, hogy hozzáférek dolgokhoz, de mikor mondjuk a folyosón állva az automata előtt azon töprengve mit igyak, hallom magam mellett, hogy két nyomozó az eseteimről beszélget és olyanok hagyják el a szájukat, hogy: Borzalmas, undorító, förtelmes és beteg; nos ezek rosszul esnek. És igen, bármilyen gyerekes is, gyakran előfordul, hogy ezek miatt esténként tele sírom a párnám. A különböző meglátásokkal van itt a baj. Míg ők csak egy gyilkosságot látnak, én egy művet. Ők azt szűrik le belőle, hogy valami pszichotikus elmeállapotban lévő vérengzése, míg én gondosan megtervezve az alkotásom minden kis részletét, üzenetet hagyva vele, teljesen másképp próbálom átadni mind ezt. Az pedig csak külön megjegyezném, hogy én nem ölök már ártatlanokat, csak is olyanokat, kik érdemesek rá. És ez sem egyfajta büntetés a számukra, hiszen ezáltal kapják meg a bocsánatot, a megtisztulást. - Bízom benne, hogyha nem adod fel, eléred a célod. - pillantottam fel sötét íriszeibe, s nem csupán üres szavakkal dobálózom, de valóban bizakodó vagyok, hogy akár sikerülhet is neki. Mikor megálltunk a bikánál és elhintettem egy kis információ morzsát, reakciójára halványan elmosolyodtam. - Néha nem árt utána olvasni dolgoknak... - Én nem így gondolok minderre... Persze kétségtelen, hogy fájdalommal járt a használatuk, de megtisztulást hoztak arra, aki ezek által szenvedett vagy halt meg. Ráadásul, ezen ceremóniák láttán, talán kevesebb bátor jelentkező volt, aki kockáztatott volna, hogy elkövessen bármit is. Ma pedig már sok helyen tiltó listán van a kivégzés, s azt is a lehető legkényelmesebb módszerrel teszik meg. Hol ebben a tanulság, az igazság? A megtisztulás? A megbánás? Az embereknél ezt kivégzésnek hívják, amit büntetésből hajtanak végre, az állatoknál ugyanezt altatásnak nevezzük, azért, hogy megkíméljük a további szenvedésektől. Akkor ez most hogy is van? - pillantottam rá mosolyogva, hát ha ő talál ebben valami logikát, azon kívűl, mit már sokszor hallottam, hogy az állatok nem emberek stb.. Csakhogy ez egyáltalán nem válasz.
Meglepett az, ahogy reagált a teljesen indokolatlan és ráadásul enyhén irritáló válaszomra, mikor elkezdtem neki szenvedélyesen mesélni a munkámról. Nem árt tudni, hogy a művészeket az emberek általánosságban nem ismerik el. Nem szeretnek róluk beszélni, nem szeretik őket megemlíteni úgy, mint valódi személyeket, persze néhányszor felvágnak egy-egy Van Gogh festmény inspirálta Vans cipővel de ennél több időt, energiát és figyelmet nem fordítanak arra, hogy igazán megnézzék kik is rejlenek a vászon mögött, kiknek is köszönhető az a rengeteg teljesen egyedi és érzelemmel teli ecsetvonás és kik azok, akik sok mindent újraélesztettek, lángra lobbantottak vagy akárcsak ellapogattak a nagy konfliktus zajában. Persze erről senki sem emlékezik meg, ha festőkről vagy írókról van szó, mindenki csak az alkohol problémákkal és szerelmi élettel küszködő lecsúszott suhancokat veszi észre, akik aztán vonat elé ugrándoznak vagy a halálról írnak. Bár butaság ilyen lenézően beszélnem róluk, mert éltem át hasonló időszakot. Az írás egy jó dolog, novellák és versek terén is. Ott kibeszélheted magadat, kiönthetsz magadból mindent ami zavar, ami elszomorít, ami idegessé tesz vagy akárcsak egész nap mosolyognod kell tőle. Elmondhatod mennyire szereted a másikat, mennyire igazságtalannak érzed a helyzeted, mennyire vágysz az elfogadásra mások pedig ezt fel sem fogva milyen érzékeny és személyes témát érintesz úgy beszélik ki akárcsak a kisboltban a kilós kenyér árát az öregasszonyok minden egyes reggel miután megjelennek miséről. - Amikor festmények között járok folyton arra gondolok mennyire szeretném megérinteni a vásznat és érezni minden egyes kisebb kidudorodást, hogy jobban tudjak azonosulni a festő érzéseivel. Mert ezek azokban rejlenek - meséltem halkan, miközben tovább sétáltunk a kiállítási darabok között. - Szerencsére most nem egy ilyen műsoron veszek részt így nem jön rám a folytonos késztetés. Bár ezeket is szívesen megcsodálnám közelebbről, csak ezek a fránya korlátok - sóhajtok halkan. - Egyszer ha odáig eljutunk, egyébként szívesen megmutatom mivel is foglalkozok. De azt ki kell érdemelned - mosolygok rá. A lány monológjánál mindketten lassítottunk a lépteinken majd megálltunk. Megint egy eldugottabb sarokban gyökerezett földbe mindkettőnk lába, megint csak egymás szavát hallhattuk és megint sokkal csöndesebb lett a betöltetlen tér mint azelőtt, ahol legalább pár lelkes ember lézengett nézelődve a kész csodák között. Ő pedig most kitárta nekem a lelkét. Ilyen őszintén még soha senki sem beszélt velem ennyi idő után. Alig ismertem pár perce és már egy nagyon fontos részletét mondta el a gondolkodásmódjának. Egyrészt nagyon hamar levágtam, hogy hihetetlenül nagy állatbarát és harcol is azért, hogy idézőjeles emberszámba vegyék a négy- vagy akárcsak kétlábú kedvenceit, de ha úgy van ezer is lehet. Azt is megfigyeltem, hogy mennyire szenvedélyesen tud még mindig beszélni bármiről ami éppen feljön témaként, hogy mennyire beleéli magát és hogy mennyire kitárulkozik bárkinek, köztük nekem is. Rengeteg igazság volt abban amit mondott, viszont rossz emberrel nézett szembe, mert én már évek óta vegán életmódot szerettem volna folytatni. De csak szerettem volna, mivel attól a rohadt bacontől képtelen voltam megválni. Ha az nem lett volna esküszöm még valahogy sikerült is volna. - Igazad van. De ebben az időben már az sem lenne egy buta dolog, ha szimplán őket sem ennénk meg - gondolkoztam el őszintén a szavain. - Ebben a világban épp elég büntetés az embereknek a lelkiismeretük. Nem az a büntetés, ha elveszed az életét, nem az, ha megkínzod. Ha kiteszed annak a gyűlöletnek amivel egy teljes társadalom fogja várni azért amit tett. Nem kéne eltitkolni ki mit csinált, nem kéne elsumákolni bűnöket meg privát tárgyalásokat tartani. Minek cenzúra egy olyan tettért, amiért megérdemelné, hogy úgy nézzek rá, hogy a halált kívánja? - gondolkoztam hangosan, de nem hittem, hogy ezzel a szemléletemmel egyetért majd. Őszinte leszek, sokszor utáltam az emberiséget, a faj jellemzőit és a különböző embertípusokat is, így nem volt olyan nehéz teljes unszimpátiát keltenie bennem valakinek.
Szavaiból kiérzem, ő pontosan tisztában van vele, mennyire nem becsülik meg, mennyire semmibe veszik az igaz alkotókat. Mégis úgy döntött belevág. Merész döntés, de nem képtelenség a kiteljesedés. Persze vért kell majd izzadnia, sokszor megfog botlani és lesz, mikor egymagának kell felkapaszkodnia, de sikerülni fog. Sikerülnie kell. Talán én is lehetetlent akarok elérni, de hiszem, hogy egy új világ megteremtése nem képtelenség. Hogy műveimben lesz, aki az igazságot látja, egy szebb jövőt, nem pedig egy vérben úszó holtat, aki rosszkor volt rossz helyen. Jó volt végre olyasvalakivel beszélni, aki nem az elcsábításom végett tart velem, vagy ha ilyesfajta tervei is vannak, legalább értelmesen eltudunk beszélgetni a művészetről és annak szemléltetéséről. Öröm volt hallgatni, mennyire beletudja élni magát, mennyire átérzi mikben is rejlenek az apró varázslatok. - És a színekben, a kézmodzulatokban... Egy alig ismert festő például minden alkalommal kókusz olajat kevert a festékeibe, és bár a festék jellegzetes illata elég jól elnyomta a kókusz bársonyos illatát, ha kicsit jobban koncentrált az ember, kiérezhette e különös aromát. Mind ez sokáig rejtély volt, egy titok, mit a művész szívében hordott, de félt hangosan kimondani. Kiderült azonban, hogy fiatal szeretője bőrének illatára emlékeztette, akit talán jobban szeretett, mint feleségét, s bár a festményeivel szétkürtölte a világnak, hogy könnyítsen lelkén, mégis sokáig titokban maradt mindez. - meséltem el neki csak úgy ezt a nem is olyan légbőlkapott kis történetet, melyet én is úgy hallottam valakitől egy kiállításon. Irónikus módon, hiába bízott jobban festményeiben a festő, mint az emberekben, végül csak elárulták titkát. Mateo nem volt egyedül eme problémájával. Néha jómagam is megérinteném ezeket a csodákat, ám a szabályok nem véletlen vannak, elég csak belegondolni Mr. Bean bakijába. Festményeknél pedig különösen odafigyelnek az épségük megtartásában, mégha az idő előbb vagy utóbb meg is mutatkozik rajtuk. Kijelentése nyomán azonban sikerült ismét meglepnie és hasonlóan mosolyt csalnia arcomra. - Na most kíváncsívá tettél, Mateo. Hallgatlak, mi az ára egy ilyen látogatásnak? - mosolyogtam rá, kíváncsian megcsillanó szemekkel p. Szeretem a kihívásokat, de csak is a fer játékokban. De ha a másik csalni próbál, én sem vagyok rest büntetés után nyúlni. De hiszem, hogy ő pontosan tudja mit akar. Csak e beszélgetésünk közben tűnt fel, hogy mennyire megváltozott köztünk az a rideg tartás, mi valójában sem tartott sokáig. Ám azon is csak pislogtam, hogy észrevétlen kezdtem tegezni magázás helyett. Pedig ügyelek az ilyen apróságokra, de azt hiszem, túl nagy volt az öröm, hogy nem egy szoknyapecérnek fizettem a jegyet, minthogy ez előbb feltűnjön. Ugyanakkor ez egy remek intőjel, hogy jobban oda kell figyelnem magunkra. Még a végén elárulom neki miféle szörnynek is tartanak, s az talán még friss lenne a számára, mégha hasonlóan is vonzódik a művészethez. - Igen, ebben egyet kell értsek. Nagy változás lenne. Noha be kell valljam, olykor én is bűnözök ezzel-azzal. Sajnos vannak emberek, akiknek szükségük van a húsra, tetszik vagy sem. Nem tartozom azon szerencsések közé, akiknek immunrendszere elfogadja, ha megvonják tőle. - vallottam be mégha kissé fájó szívvel is, ám ez mégsem fedte a teljes valóságot. Bár olykor valóban kénytelen vagyok megszegni a saját szabályaim, ugyanakkor igyekszem ezt kipótolni valami mással. Nem, itt nem a szójáról vagy az egészséges fehérjét reklámozó tápanyagokról beszélek. Eszek én húst, de azt egy szóval sem mondtam, hogy állati eredetűt. Ám mivel törvények védik az emberi jogokat, még viccből sem hoznám fel, hogy mennyivel praktikusabb volna, ha az állatok helyett az életfogytiglanra ítélteket vagy a halálraítélteket főznék a levesbe. Kellemest a hasznossal. Nem kell rájuk pénzt költeni - maximum a köretre - és még jól is lakunk. Mert a hiedelmekkel ellentétben, egyáltalán nincs rossz íze. Sőt, némi fűszerezéssel senki meg nem mondja, sertés-e vagy sem. - Ismét igazat kell adjak. Vannak jobb módszerek is a büntetésükre. Sajnálom, hogy a szavaid nem jutottak el az illetékesekhez, pedig remekül hangzik. - sóhajtottam kissé elszomorodottan. Valahogy a jó ötletek - melyekkel tényleg lehetne is kezdeni valamit - egyszerűen elvesznek a tömegben. Ahogy beszélgetésünk alkalmával lassan átléptünk a következő terembe a mozgás érzékelő lámpák bekapcsolódtak. Ez a hely előzőleg zárva volt, ám nem találtam helyet saját művemnek, így ügyelve, hogy fel se tűnjön senkinek a plusz egy nyitott helyiség, elhelyeztem, elrendeztem és kiállítottam, mintha csupán ő is egy lenne a művek között. Általában nem teszem őket ilyen nagy reflektorfénybe, de mint mondtam, első nap, beléptemkor elkapott az ihlett. Maga a mű főbb összetevője, azaz a test egy közelben ólálkodó alkoholista hajléktalan volt. Sokszor futottam össze vele, még meg is szántam némi pénzzel. Ám hamar ráébredtem, hogy ő is csak egy újabb csótány, aki jót nem, csupán rosszat hoz a világra. Mindig újabb trükkökkel húzott le másokat, olykor vakot játszva, olykor a nem létező gyerekeire hivatkozva. Mégis minden este vígan járta az utcákat üvegekkel a kezében, illetlen dolgokkal sértegetve az arra járó nőket és párokat. Mondanom sem kell a hét főbűnből négyet azonnal megszegett, ha nem többet. Szüksége volt az újjá születésre, én pedig megadtam neki egy alkotás formájában. Az élő csigáknak fontos szerepük volt, hiszen nyálkájuk remek bőrápoló, s ezzel együtt lassították a bomlást, így elfedték a kellemetlen szagokat. A szárnyak melyeken zöldesen derengett át a lámpa fénye, boros üvegeinek egy része, illetve egy kidobott ólomüvegből készült ablak maradványaiból készültek. Kezei szorosan tapadtak egymáshoz egy madzag segítségével, mint egy megadva neki a lehetőséget, hogy megbánja bűneit. Egyedül a fellógatása volt problematikus, de látva, hogy a vérsasnál is milyen kreatívak voltak a dolgozók, hasonlóan tettem én is. Nem mi voltunk az elsők idebent, de sokan elkerülték a sötétség végett, s azon kevesek, akik bemerészkedtek, bele sem gondoltak, hogy a bábukkal ellentétben ez nem egy remek utánzat, hanem valódi vér és hús. Minden bizonyal a lassan kúszó csigák vonták el a figyelmüket, mi hamarosan majd a biztonságiaknak és az alkalmazottaknak is feltűnik majd. Ha egy-ketten látták is, talán csak megrökönyödtek és elgondolkodtak, hogy mikor is hozhatták be ide ezt az alkotást, de a csendet látva egyelőre senki sem gyanakszik. Arra leszek kíváncsi, hogyha kiderül, vajon pánikot keltenek-e majd, vagy a kiállítás darabjaira való tekintettel - na meg a pénz miatt - inkább úgy tesznek a múzeum zárásáig, mintha minden rendben lenne. Hogy ne legyek olyan gyanús, s mert kíváncsi voltam a reakciójára, belépve jómagam is megszeppentem. - Hű, ez... egy szitakötő. - állapítottam meg, mintha nem pont az én fejemből pattant volna ki.
Furcsa volt egy teljesen idegen lányt hirtelen ennyire közelinek is érezni. Úgy sétáltunk egymás mellett, mintha évek óta a legjobb barátok lennénk, de ha nem is azok, lelkitársak biztosan. Sosem volt meg az a társaság az életemben akiket szintén ugyanennyire érdekelt volna a művészet, ha kiállításra jöttem, egyedül jöttem, ha komolyzenei koncertekre jártam, nem pedig hajrázós tombolós összejövetelekre, egyedül jártam, egyszóval magányos farkasként tengettem minden egyes napot egészen addig amíg ő fel nem tűnt, ki nem mentett a pácból, meg nem szabadított egy idegesítően érdes és férfias hangú pénztárostól meg egy hugyagyú robusztus biztonsági őrtől és most velem társalog a világ legbetegebb és legmorbidabb szenvedélyeiről : a fájdalomról, a halálról, a kínról és a megbűnhődésről.. valamint a megtisztulásról, de ez annyira szubjektív téma és túl nagy vallási vonzata is van, hogy utóbbit inkább csak említésként jegyezném meg. Végighallgattam a történetét, a tekintetem rajta ragadt miközben erősen füleltem minden szavára. Kifejezetten érdekesnek találtam amit mesélt és éreztem azt is, hogy ezt örök életre megjegyeztette velem. Sosem tudtam, hogy voltak mások is rajtam kívül, akik hasonló módon érdeklődtek egy művész magánélete iránt és ilyen dolgokat tártak fel vagy jegyeztek meg róluk. Jól esett, hogy végre van kivel ezt is kiveséznem. - Furcsa dolgok ezek, hiszen már a festménnyel is valami teljesen személyes dolgot adunk oda a művészet rajongóinak magunkból. Hiszen mindenkinek más a stílusa, mindenkiből mást hoznak ki egyes érzelmek, más az ábrázolásmódja, a technikája, ezek mind egyedi dolgok. Azok a festők akik pedig másokat majmoltak, sose jutottak oda, mint azok, akikről másolták a dolgaikat - jegyeztem meg halkan, összefonva karjaimat ahogy kiállítási darabról kiállítási darabra lépkedtünk újra. Az elmélkedésünk miatt rengetegszer kényszerültünk megállásra, hogy teljes pompájában kibontakoztathassunk egy-egy érdekfeszítő témát és csak a váltással voltunk képesek újból elindulni. Milyen furcsa. Ez is új. - Az maradjon csak az én titkom - válaszolok sejtelmes vigyorral majd el is fordulok tőle, hogy kellőképpen furdalja az oldalát a kíváncsiság amiért még sejtése sincs mégis mivel érdemelhetné ki annyira a figyelmem és a tiszteletem, hogy képes legyek rávenni magam egy-egy művem akár részletes bemutatására. Tetszik, hogy ennyire érdeklem őt, hogy ilyen közvetlenül beszél velem és hogy hirtelen egyről a kettőre átvált tegezésre. Meglepődök rajta, hiszen eddig úrinőt játszva beszélgetett egy vele egykorú sráccal úgy, mint ahogy a nemesek szoktak az elcsépelt kosztümös filmekben, most viszont azonnal mai gyerek lett ő is. Kibontakozik nekem. Igen, Mateo, kezdesz a bizalmába férkőzni. Vigyorognom kellett a saját kis eszmefuttatásomon. Miközben tovább sétáltunk megint egyre mélyebben belement a részletekbe a kivégzésekkel kapcsolatban is. Ez egy kifejezetten érzékeny téma, a legtöbb ember tabunak is tartaná viszont mi nem igazán szabtunk határokat a beszélgetésünknek. Végighallgattam őt őszinte türelemmel és toleranciával, néhány szavával egyet is értettem, ezeket apró bólintással jeleztem. Tetszett, mennyire szenvedélyes még mindig de nem szóltam semmit, csak a végén összegeztem a dialógusunk lényegét. - A rendszer nem változik évtizedek vagy évszázadok óta, túl kevés az, amiből más lesz és túl sok az olyan, aminek már megállj!-t kéne parancsolni - sóhajtottam halkan. - Gondolhatunk itt bármire, a pocsék egészségügyre, az elcsépelt amerikai oktatásrendszerre, a fegyvertartás engedélyére vagy éppen erre. De szánalmas dolog az is, hogy mennyire nagy a diverzitás a különböző államok között és hogyha átlépsz egy határt teljesen más szabályokkal és törvényekkel kell találkoznod mint előtte. Az embereknek nincs ekkora tudásuk, nem ennyire felkészültek és nem is tudnak ilyen szinten alkalmazkodni, ha már megszoktak valamit, épp ezért ütik meg a sarkukat. De ez csak az én véleményem - vontam meg a vállamat. Ezek után egyre beljebb mentünk a termekben, míg nem azt hiszem a fő kiállítási darabhoz érkeztünk. Más volt, mint a többi. Nem volt visszafogott, nem volt szolid, a kőkemény valóság volt az emberek szeme elé tárva, amit láthatólag sokan nem is igazán voltak képesek elfogadni, vagy pozitív élményként megélni. Nagyot nyeltem a látványra, hiszen hirtelen keletkezett egy kiszámíthatatlan gombóc a torkomban, amire sehogy sem tudtam volna felkészülni. Talán ez épp az, amiről nemrég beszéltem ; átléptem egy olyan határt, ahol már valami teljesen más fogad. Ehhez pedig képtelen vagyok alkalmazkodni. Azt hittem, hogy szeretem az ilyesmit, hogy vonz, hogy rajongok érte, de most, hogy láttam, ez nem egy bábu , hogy láttam, ez nem egy sima kínzóeszköz, éreztem, hogy kezdem elveszteni a fejemet. Párat pislogtam, hogy ne szédüljek annyira és ne rázzon meg annyira az élmény, majd kedves mosollyal inkább elvicceltem a helyzetet. - Egy alkoholista szitakötő - vigyorogtam.
Azt hiszem nem bántam meg, hogy kihúztam a csávából. Jobb partnert nem is találhattam volna a kiállításra. Tetszett, hogy van véleménye egyes dolgokról, hogy saját gondolatai vannak akár a rendszerről, amin hasonlóan osztozom vele. Nem félt kimondani hangosan, micsoda mocsokban élünk, mi lassan felemészt minden jót. Pedig nem is ismerjük még egymást igazán, nem tudhatjuk miképp reagál a másikunk egy-egy súlyos határokat feszegető témára. Bár a művészlelkekben egy valami mindig közös: az elégedetlenség. Összevont szemöldökkel, elgondolkodva hallgattam, s noha ezzel is csupán egyet tudok érteni, tisztában vagyok vele, hogy sok művem nem csupán más művek által ihletett meg, de olykor éppenséggel maga az ihletés kényszerített rá, hogy másoljak. Mert az ember nehezebben emészti vagy fogadja el az ismeretlen dolgokat. Nehéz megérinteni vele a közönséget, ha újat alkotsz, kapaszkodó kell hozzá. Nem véletlen vannak piac-kutatások, s internetes kérdőívek, adatatainkat figyelő hackerek, mindenkinek szóló reklámok, kampányok. Ha csupán vérben úszva találnák meg áldozataim, elfordulnának és meg sem próbálnák megfejteni, hisz a gyilkosság az gyilkosság. Ám ha a gyilkosnak nevezett személy egy Botticelli A tavasz művének egy részletét dolgozza fel, mint alkotás, úgy hiszem az intelligensebb emberekben ezen kép válik érdekesebbé, semmint az, hogy két hulla egymást ölelgeti. - Pontosan. Mások másolásával nem fejezhetjük ki igazán magunk. - ám az üzenetek feltűntetéséhez hasznossá válhat, valakinek felkapaszkodni a hírnevén, akármilyen rondán is hangzik ez. Ezek a kínzóeszközök remek ihletet avagy táptalajt adnak újabb alkotásokhoz, ám ha rám is törne a vágy az alkotásra vagy a kényszeres ölésre sem engedhetek vágyaimnak mindig. Mint fuldokló a légszomj után kapkodva, szenvedve, de féken kell tartanom késztetésem, mielőtt ostoba, eszetlen öldöklésbe kezdenék. Olykor még fizikai fájdalmat is érzek megvonásától, ám ügyelnem kell a korlátokra. Egy városba egy szobor. Hiába vannak eziránt komoly szükségleteim, megtanulom az önmegtartóztatás fortélyait s legyőzöm démonaim. - Egyre jobban érdekel mi jár a fejedben. - mosolyogtam el felé, noha ő addigra elfordult, de nem is baj. Kíváncsi ember vagyok és szeretek végére járni dolgoknak. Elmerengtem mondanivalóján, bár hirtelen nem tudtam hová tenni utolsó mondatait. Valahogy úgy éreztem ez már személyes dolog, saját tapasztalat. Már a nevéből értetődő, hogy nem egészen idevalósi, így arra tudok gondolni, hogy ezen sérelmek valójában nem csupán egy fejtegetni való téma, de jómaga is áldozata. Abban igaza van, hogy az emberektől sokat várnak el, noha sajnos éppenséggel a negatívumokat tartják természetesnek az utazók, mikor átlépik a határokat, mindkét értelemben. Az hogy egyes kultúrákban, országokban elfogadott a nők elnyomása, kínzása, megölése, nem ad rá okot, hogy ezt másik országban is meg lehet tenni. Baj van az egyenjogúsággal, de határokat akkor is húzni kell. S bár érdekelt volna története, tartottam tőle, hogy olyan mélypontra kerülne, mellyel elrontanánk a mostani hangulatot. Még nem ismerem annyira, hogy megmerjem kockáztatni a kérdést. De attól még nem feledem. Mikor a finaléra megnyitott terembe értünk az alkotásommal szembe találkozva, megjátszva kissé a megszeppentett, óvatosan sandítottam el arca felé. Nem tudom mit is vártam pontosan. Hogy elolvassa az üznetet, hogy megértse a jeleket, vagy hogy elismerje a művet? Talán egy hasonszőrű társra vágytam általa? Fogalmam sincs, de vártam tőle ezt a bizonyos dolgot. El is mosolyodtam válaszán visszakapva tekintetem a szárnyakra. Ügyes meglátás. Tudtad, hogy a szitakötők a megújulást és a változást szimbolizálják? - ez persze elmondható a legtöbb lárvából fejlődött rovarról is, ám a szitakötőket közülük is kiemelik. Különös egybeesés - s egyáltalán nem én terveztem el így előre -, hogy az imént pont ezekről a dolgokról beszéltünk. Miközben az alkotást néztük egyre többen szállingóztak be. Mellénk állva egy pár, meg is jegyezte egymásnak milyen valóságos a bábu, s mikor ezt hallva elpillantottam Mateo felé, csak akkor tűnt fel, hogy a vigyora mögött ott rejlik a félelem. El is bizonytalanodtam és némiképp csalódottá váltam, mert talán komolyan hittem benne, hogy ő is meglátja majd benne, mind azt, amit én. Kissé mintha sápadt volnál, minden rendben? Kimenjünk levegőzni? Végülis, megnéztük őket. - ajánlottam fel.
Kezdőlap
