New York is made up of millions
of different people,

and they all come here looking for something that would unknowingly change their whole life

★ üdvözlünk new yorkban
• városhatár átlépése •
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
★ csicseregj csak kedvedre
• szavak sokasága •

★ éppen jelenlévõ lakosaink
• Ismerõs idegenek •
Jelenleg 64 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 64 vendég :: 1 Bot
Nincs
A legtöbb felhasználó (159 fő) Pént. Ápr. 26 2024, 20:14-kor volt itt.
★ frissen íródott történetek
• legújabb bejegyzések •
Kalilah Evans
tollából
Tegnap 23:43-kor
Richard Sullivan
tollából
Tegnap 22:37-kor
Shelley Lane
tollából
Tegnap 22:02-kor
Cale Braxton
tollából
Tegnap 21:51-kor
Marcello Serra
tollából
Tegnap 21:40-kor
Alfonso Deluca
tollából
Tegnap 21:09-kor
Fabrizzio Deluca
tollából
Tegnap 20:32-kor
Maxim Wood
tollából
Tegnap 19:26-kor
Deborah Winchester
tollából
Tegnap 19:00-kor
★ csoportjaink képviselõi
• népszámlálás •
Csoport neve
Bûnüldözés
9
17
Diákok
54
40
Egészségügy
29
19
Hivatal
7
12
Média
43
33
Munkások
35
22
Oktatás
9
10
Törvényszegõk
16
37
Üzlet
28
29
Összesen
230
219

the world's a playground || charlie & bell
Témanyitásthe world's a playground || charlie & bell
the world's a playground || charlie & bell EmptyPént. Jan. 24 2020, 14:09


Charlotte & Bellamy

2020. január 14.



218 nap. Egy év majdnem 60 százaléka, 31 hét és egy nap, 5232 óra, 313 920 perc, és majdnem 19 millió másodperc. Ilyen hosszú ideig nem ittam semmi töményet; annyira nem voltam ostoba, hogy elhiggyem, teljesen meg tudom tagadni magamtól az alkoholt, de egy-két sör a nap végén semmi, mindenki tudja, hogy annál koncentráltabb méreg kell, hogy valóban kiüsd magad.
218 nap. Valószínűleg évek óta nem voltam ilyen hosszú ideig tiszta. És ó, nem volt ebben semmi könnyebbség; nem arról szólt, hogy megtagadtam magamtól, aztán minden ment a saját útján, dehogy. Még mindig éreztem a farkasfalka csaholását a gyomromban, ahányszor elsétáltam egy italbolt előtt, vagy hallani vélem a csendben visszhangzó múltat. Az idő múlása nem sokat segít rajta, sőt, csak újabbakat ad hozzá – mind a suttogó-kiáltozó hangokhoz, mind a falkához.
Számtalanszor éreztem úgy, hogy fel fogom adni, hogy nem bírom tovább. Nem arról van szó, hogy jó lenne, ha iszok; egyszerűen sokkal rosszabb, ha nem. De folytattam, mert be akartam bizonyítani Liliának, az anyjának, a lányoknak, meg úgy az egész kibaszott világnak, hogy meg tudom csinálni, és talán nagyon sok dolgot elbasztam az életben, de a gyerekeink nincsenek köztük.
Aztán Karácsonykor Lilia szembesített a valósággal. Én pedig 218 napot dobtam ki az ablakon, és a bűntudatommal, meg epével, beborítottam több hókupacot is Brooklyn-szerte.
De ennek már három hete. Nem azt mondom, hogy azóta ne ittam volna;ha nem jön özbe Zofia és Ivanov… Akkor valószínűleg nem állnék most itt, Charlie osztálya előtt, frissen borotvált arccal, nyakkendősen. Még a nyakkendőtűmet is megtaláltam az egyik fiókom mélyén – a hat hónapos tisztasági érmével együtt, amit annak idején vagy öt évvel ezelőtt félretettem valahol; Charlie megsajnált, és csinált nekem egy másikat, azt viszont az egyik helyszínen tényleg elhagytam. Jobban fájt, mint a tény, hogy nem sikerült tisztának maradnom.  
Minden iskolának van kijelölt „rendőrje”, akihez fordulhatnak kérdéssel vagy akár aggállyal. Természetesen nyomozóként nem én vagyok az, de az utóbbi hónapok-évek felzaklató eseményei után a szülők egy ülésen megszavazták, hogy tíz éves kor felett mindenki kapjon prevenciós előadásokat.
A saját véleményem az, hogy a legfőbb kérdés a megelőzés lenne; egy tíz éves ne kelljen tudjon arról, hány embert lőttek le egy iskolában hat állammal arrébb. Azt gondoljuk, nem fogják fel, pedig nagyon is, értik, mi az a halál, és félnek tőle. Ráadásul mivel csak a felnőttekre számíthatnak, tehetetlennek érzik magukat, tele vannak kérdésekkel, miértekkel, hogyanokkal, amiket nem mernek feltenni. Az egész egy káosz. Egy gyereknek nem kellene ezzel foglalkoznia, pont úgy, ahogy egy tanárnak sem kellene fegyvert hordania, hogy talán lelője az egyik tanulót… De ha már ebben a helyzetben vagyunk, a legjobb, amit tehetünk, az az, hogy beszélünk róla.
Úgyhogy ezért voltam itt. Az egyetemre Spencerrel együtt szoktunk járni, most azonban csak én vagyok itt; magam jelentkeztem az igazgatónál. Igazából meglepett, hogy igent mondott.
Szó esett az általános dolgokról. Hogy drogozni rossz, cigizni is, és az ivásból is nagyobb baj lehet, mint gondolják. Korainak tűnik, de tizenkét évesen már én is ittam annak idején; utáltam, és nem annyit, de megnézhetjük, hová jutottam. Korábban kell elcsípni. Szó volt az idegenektől való távolságtartásról és minden egyébről. Igazából egészen jól haladt a dolog; és remélem, nem csak az akarás beszél belőlem, mikor azt mondom, Charlie egészen büszkének tűnt.
Van még, amiről szeretnétek beszélni?
És mi van akkor, ha egy csúnya fiú bejön ide fegyverrel? – kérdezte a második sorból egy fiú, aki igazából eddig nem is szólalt meg. Arra nem számítottam, hogy az iskolai lövöldözések is szóba kerülnek; kicsit tovább is maradtam csendben, mint kellett volna, mert szégyenlősen hozzátette: – Láttam a tévében…
Amit a tévében láttál, az messze volt innen – mondom végül. A fene a szülőkbe, hogy nem figyelnek oda, mit néz a kölyök! – Nagyon messze. Azok a… csúnya fiúk… Akik ilyet csinálnak, nincsenek jól.
Betegek?
Igen, azok. A világot nagyon sötét helynek látják, és a fájdalmukat másra is ki akarják terjeszteni. Nem fogok hazudni nektek, én sem tudom elképzelni, pontosan mi vesz rá valakit, hogy ilyet tegyen. Akik hasonlót csinálnak, azokat rendszerint kiközösítették és bántották, ezért is fontos, hogy Ti soha ne csináljatok ilyesmit. Nem tudhatjátok, min megy át a másik. És bár az esély mindig minden rosszra megvan, ezért is kell mindent megtennünk az elkerülésért, nem kell aggódnotok amiatt, hogy itt ilyesmi történik – mondom a tőlem telhető legbarátságosabb hangon. A tanári asztalnak dőlök, a kezeimet pedig, bár szívesen fonnám össze magam előtt, kétoldalt magam mellett támasztom. Különben túlzottan elzárkózónak tűnök. – Jogos az aggodalmatok;ijesztő a gondolat, hogy ez megtörténhetne. De nem fog. A tévében látott dolgok ritka esetek, ezért kapnak ekkora médiafigyelmet. A városban, például, 2002 óta nem történt fegyveres konfliktus iskolai területen. Akkor ti még nem is éltetek. És tudjátok, miért van ez?
Mert 2002 iszonyúan régen volt?
A padban ücsörgő diákok felnevetnek, és még én is megejtek egy vigyort. Akkor találkoztam Liliával; bizonyos szempontból tényleg régen volt, másrészt viszont mintha tegnap lett volna.
Nem. Azért, mert nagyon, nagyon sok ember dolgozik azon, hogy soha ne kelljen félnetek. És meg kell mondjam, baromi jók vagyunk a munkánkban. – Erre megint felkuncognak, én pedig mosolyogva folytatom. – Az iskolátok biztonságos hely, ettől sose féljetek. Ha mégis bármikor aggódnátok akármi miatt, keressétek meg bizalommal az egyik tanárotokat, aki segíteni fog. Igen?
Az egyik kislány Charlie mellett leengedte a jelentkező kezét. – Charlie papájának van fegyvere?
És helyben vagyunk.
Igen, van. Minden rendőrnek van. De sohasem használhatjuk szükségtelenül.
És lőtt már meg valakit?
Meg, azt mondta. Nem „le”. Az apró különbségek, ugye? – Vannak olyan rossz emberek, akiket el kell kapnunk, és ha nem adnak más választást, engedélyezett a fegyverhasználat. Nem kockáztathatjuk, hogy eltűnjön. De ne higyjétek, hogy a rendőri vagy nyomozói munka csupa lövöldözés, mint a filmekben. Igazából a legtöbb időmet papírmunkával töltöm. Máris nem olyan izgalmas, ugye?
A tanár lassan közbelép, mivel közeledik az óra vége, és senki sem menekülhet a testnevelés elől. Azért a szünetben még van idő, így páran addig nyaggatják, míg meg nem kérdezi, hogy megnézhetik-e a fegyveremet. Egy 19-es Gen4 Glock, ami a legnagyobb még rejtett használatra is alkalmas az NYPD által támogatott szolgálati fegyver. Van egy sajátom is, ami viszont jóval kisebb, egy 26-os Glock, de még annak is minden golyójával el kell számolnom.
Természetesen megtöltetlenül adom oda; még maga a golyó is érdekli őket, én pedig nem vagyok igazán oda a fegyverekért, úgyhogy próbálom rövidre fogni, miközben hangsúlyozom, hogy semmi „menő” sincs bennük.
A végén váltottam néhány szót még a tanárral;arról érdeklődött, hogy mekkora az esélye, hogy itt is bevezetik majd a tanári fegyverhordási engedélyt. Szerencsére gyorsan sikerült megnyugtatnom ennek valószínűtlenségéről azzal, hogy még az ügyvédek se szoktak engedélyt kapni, pedig őket aztán jó sokan meg akarják ölni.
A diákok nagy része már kiment a teremből, hogy élvezze a szünet maradékát, de nem kerülte el a figyelmem, hogy Charlotte észrevehetően lassan pakolta be a táskáját. Sőt, egészen konkrétan négyszer vett ki és rakott be egy narancsot a táskájába.
Eléggé időre érkeztem, így az előadás kezdete előtt nem igen tudtunk beszélni. Persze, úgy integetett nekem, mikor bejöttem, hogy majdnem kiesett a padból, de az mégsem ugyanaz. – Már előre bemelegítesz testnevelésre? Vagy ma kar-napot tartasz? – kérdeztem, ahogy megálltam a padja mellett, azelőtt kapva el a narancsot, mielőtt az a táskájába eshetett volna. Feldobtam a levegőbe, aztán elkaptam, megállapítva, hogy… Nos, igen. Ez egy narancs. Nem hiába vagyok nyomozó.
Charlie-ra mosolygok, aztán, naranccsal a kézben, nagy nehezen és kattogó térddel leguggolok, hogy széttárt karokkal hívjam ölelésre. – Nem is tudtam, hogy szereted a narancsot, kistündér. Vagy várj. Nagyanyádnál voltatok este, és előadta a sztorit arról, hogy mikor kislány volt, csak egy narancsot kapott karácsonyi ajándék gyanánt, de jobban örült, mint bárminek? – vigyorgom rá, miközben szórakozottan kezdem el dobálni a gyümölcsöt. – Elmondok egy titkot: ez azért van, mert a nagyanyád öreg. Tudom, nem szép ilyet mondani, de ő tényleg az.
Jó, a halálát nyilván nem kívánom, de azért kaphatna valami betegséget, amitől, mondjuk, elveszti a beszédkészségét. Csak néha. Ha ott vagyok.
Na meglepődtél, hogy itt voltam? – kérdem aztán felvont szemöldökkel. Nem szóltam neki arról, hogy jövök; azt akartam, hogy meglepetés legyen. A kevés pozitív, amit kínálni tudok. – Remélem, azért nem hoztam rád túl nagy szégyent. Sokat adok elő, de nem akkoráknak, mint te. Nem beszélem a lingót, tudod.


i'm in a sweet spot, i'm feeling good
the sun is shining, I know it would
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: the world's a playground || charlie & bell
the world's a playground || charlie & bell EmptySzomb. Feb. 01 2020, 22:25

Bellamy & Charlie
Gyermekkorában mindenki Csodaországban él




4 óra. Plusz ugye a szünetek és az ebéd. Mindent összevetve még majdnem hat teljes óráig kell elviselnem az iskolát, hogy végre elszabadulhassak innen. A fehér kréta néha igazán fogcsirkogató nyikorgását a zöld táblán. Marissa idegeskedő lábrángását, ahogy csizmájának csattja folyamatosan csilingelve koccan neki a székének fém lábához. A belső feszültséget, melyet szinte markolni lehet, ahogy mindenki attól fél, hogy eszébe jut Mrs. Bloomnak, hogy mára felelést ígér. És nem utolsó sorban a néma csendben halkan, de mégis idegtépőn kattogó fali órát, aminek mutatói alig akarnak moccani, hogy legalább kicsengessenek és megmozgathassam elgémberedett végtagjaim. Gyerekkínzás! Én igenis mozogni akarok! Futás közben betűzni vagy felüléseknél számolni. Frusztráló ez a kényszerből lett csend. És ha belegondolok, hogy nem rég lett vége a téli szünetnek, hol van még a tavaszi... huh. Mintha nem is lett volna. A szünetek bezzeg hamar elillannak. Még időm sem volt játszani az újonnan kapott játékaimmal, megenni azt a sok-sok mézes kalácsot, amit nagy lelkesedéssel díszítgettünk anyával és a nagyival. És ha már ünnepek... a szülinapomra miért nem jár szabadnap? Hát hol van itt az igazság?
Általában figyelek órán, de az osztályfőnöki nem a piros pontokról szól, hanem a kötelező olvasmányokról - amiken már jó ideje túl vagyok -, a szülői értekezletekről - amiket úgy is beírunk az ellenőrzőbe és sok olyan dologról, ami szerintem csak a tanár néninek fontos. Na meg ő is tudja, hogy beszélnie kell valamiről, hogy fenntartsa a tanóra látszatát, de utána mindig hagy minket játszani.
Már becsengettek, de szokás szerint késett egy-két percet, én pedig közben elő is készítettem a Harry Potter harmadik kötetét, hogy hasznosan tölthessem el az órát, ha már megadatik a szabaidő, ám mikor belépett nagy meglepetésemre apa sétált be mögötte. Hát nem tagadom, ledöbbentett, az pedig végképp, hogy öltönyben volt. Mindenesetre a tartós rácsodálkozás közben azért becsúsztattam a padba a könyvem, mielőtt azt gondolná, hogy olyan rossz vagyok, hogy nem is figyelek órákon. Minek után pedig biztonságban tudtam Harryéket nem győztem neki csápolni a hátsó padból, hogy észrevegyen. Na meg persze, hogy felvágjak vele, hogy igen, az én apukám olyan menő, hogy most még az osztályfőnökit is ő tartja meg. Azért ezt nem sok gyerek mondhatja el a szüleiről. Abban is biztos voltam - és kicsit sem elfogultságból - hogy mérföldekkel izgalmasabb osztályfőnókit tart majd, mint Mrs. Bloom.
A padra könyökölve hallgattam, ahogy beszélt. Jó, én ezeket már mind tudtam, mert már megbeszéltük, de jó volt hallgatni. Ahogy az is jó érzés volt, hogy látszott a többieken, hogy érdekli őket apa fontos mondanivalója, és nem kifele bámulva az ablakon töprengenek rajta vajon ki mit csinál majd otthon házi helyett.
- Hát ezt aláírom! - bólogatok hatalmas nagyokat teljes mértékben egyetértően, hogy amit csinálnak apáék jól csinálják. Apa olyan, mint Dumbledore, felemeli a kezeit és a kisugárzásával mágikus védő burkot varázsol a város köré. Nem is látni egy dementort sem...
Az óra végén gondoltam betámadom majd aput, mert hát elfelejtett puszit adni és azért én mégis csak a lánya vagyok. Ha kicsit cikis is, hogy mindenki előtt össze-vissza ölelgessük egymást, attól függetlenül megteszem, mert szeretem és egyáltalán nem érzem, hogy szégyelnem kéne, hogy szeretem a szüleim. De a csengetés előtt mindenki beelőzött. Mármint nem ölelés terén. És kizárt, hogy utat tudjak törni magamnak a gyerek tömegben apához. Felfújt arccal és karbatett kezekkel duzzogtam kicsit, amiért még a tanárral is leállt diskurálni. Hé, hahó, itt vagyok! De látva mekkora érdeklődéssel tapizzák a pisztolyát, tudtam, hogy nem fog könnyen elszabadulni. El is néztem Chanche felé, akiről tudom, hogy szintúgy érdeklődik az ilyen dolgok iránt, ellenben most még csak oda sem ment. Talán őt is zavarta, hogy mindenki ott tolakszik.
Végül vállat vonva úgy döntöttem kivárom a sorom. Szóval elpakoltam a holmijaim, a padba rejtett könyvet és a mai nap már elég sokat rakosgatott narancsot. Még a pakolás is gyorsabban ment, mint hogy leszakadjanak apáról, így kénytelen voltam megismételji a műveletet és úgy tenni, mintha ezt sem azért csinálnám, hogy végre észrevegyen. A tömeg aztán kiviharzott, ki üres kézzel, ki tornazsákkal.
- Hát na végre! - csattantam fel pont úgy, csípőre tett, duzzogó pofival, hogy valahára én is sorra kerültem. De hamar enyhültek vonásaim, és megsem hallva butus kérdését a nyakába vetettem magam. Még hogy kar-nap... ahj... Olyat csak hétfőn szokás tartani.
Már épp válaszolni akartam a narancsos dologra, mikor piszkálni kezdte a mamát. Na persze, de ezt a szemébe nem merné megmondani. Azért ennyire apa se bátor.
- Gonosz vagy... De megállj csak, mert majd idővel a te hajad is fehér lesz majd és mókus nő az arcodra. A mókusok aranyosak, de az nem lesz az. - figyelmeztetem meglengetve előtte mutatóujjam védve a nagyit. S ennyiben ki is fullad a dolog, mert azért apát se bántanám meg ilyesmikkel. Még azelőtt bűntudatom lett, hogy egyáltalán bármit is reagált volna.
- Jóó, talán a télapó haj túlzás, de a mókussal nem vicceltem. - kócoltam a hajába, ahogy a szülők szokták a gyerekekért, hogy érezze a törődést. - Egyébként meg... - teszem hozzá. - Szeretem a narancsot, csak ez már kicsit másnapos. Volt alma is, szép piros, de azt már elfoglalta Kukac Karcsi, és ki vagyok én, hogy kilakoltassam? Szóval maradt a narancs, amit lepasszoltam volna valakinek, aki szereti. - magyaráztam vállat vonva. Egyrészt kidobni nem akartam, másrészt így a nagyi is abban a tudatban lesz, hogy megettem.
- Az nem kifejezés! Még most is alig hiszem el. - kaptam az arcomhoz kezeimmel, még mindig értetlenkedve állva a dolog előtt. Legalább Bloom néni szólhatott volna. - Így most majd anyát kell elhívnom a "Mutasd be az apukád munkáját" napra, mert lelőtted a poént. Bár ha sürgősen munkát váltasz, még van esélyed, de akkor minimum a sötétvarázslatok kivédését kell tanítanod a Roxfortban. - mosolyodok el, ó nem, minden hátsó szándék nélkül.
Megjegyzését hallva kételkedő, zavart mosolyra húztam ajkaim. Még jó, hogy senki sincs már a teremben.
- Nézd, nem azt mondom, hogy nem vetted le a lábukról őket a pisztolyoddal és a menő szövegeddel, hogy nem minden pisztolyos bácsi, rossz bácsi, de één úgy beszéltem rólad nekik, mintha Columbo és a Terminátor lennél egybe gyúrva. Tudod, minden apró részletet kiszúrva, jó humorérzékkel és mindezt fekete bőrdzsekiben. Erre be jössz ezzel a nyakadban... - fogom meg a nyakkendőjét sokatmondó "hát, azért ez kicsit gáz" fejjel, de nem huzogatom meg, mert tudom, hogy azt nem szabad.
- De tudod, mit? - kerülöm meg, ha még mindig nem egyenesedett fel, s hátulról a nyakába vetettem magam. - Megbocsájtom, ha most kimentesz innen a narancsommal együtt. - mosolyodom el szélesen oldalról az arcához nyomva az enyém. - Tudod, most jön az, hogy Tarzan kirángatja Janet a mindennapokból, hogy mókázzanak egyet. - próbálkozom be, még a bociszemeket is bevettem. De előre félve a nemleges vagy bizonytalankodó választól igyekszem bebiztosítani magam.
- Lécci apaa! Lécci! Kérleek! És ha most "elrabolsz", ígérem nem nyaggatlak az idei mozikba kerülő Dóra a felfedező mozifilmmel! Ami több, mint másfél óra! Másfél örömteli óra Dórával és Hátizsákkal!

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: the world's a playground || charlie & bell
the world's a playground || charlie & bell EmptySzomb. Feb. 08 2020, 21:27


Charlotte & Bellamy

2020. január 14.



Lilia meg volt győződve arról, hogy Charlie rám hasonlított, nem csak a személyiségét illetően, hanem külsőre is. Előbbiről nem tudom, bóknak szánta-e, vagy inkább aggódik a lány miatt, de utóbbiban egészen biztosan tudom, hogy téved. Az anyja szemeit örökölte. Meg az anyja „morcos vagyok” nézését. – Csak nem elkéstem egy megbeszélésről? – vonom fel a szemöldökömet, de azért a meglepettségtől távol vagyok. A gyerekek érzelmi állapota hajlamos viharosan változni másodpercek alatt ebben a korban. Például, míg az előbb még úgy bámult rám, mintha az anyám lenne, én meg a tíz órai takarodóm után három órával próbáltam volna hazaosonni, a következőben már… Mókusokról beszél. Valamiért.
Miféle mókusra gondolsz? – kérdezem már majdnem nevetve. Nem akarom elmondani neki, hogy már szomorúan közelinek érzem azt a kort, amivel a nagyanyját szoktam ugratni. Annyira komolyan azért nem gondolom. Összekócolja a hajamat, amire összeszorítom az egyik szememet és az orromat ráncolom, mintha zavarna. Pedig az ilyen pillanatok végett van bármi ingerenciám küzdeni. – Hát nem lenne csoda, ha két ilyen lány mellett megőszül az ember, ugye?
Nem tudom azt mondani, hogy ne kaptam volna egy fél-szívrohamot, mikor az első ultrahangon, ahol már a nemét is meg tudták mondani, közölték, hogy a harmadik is lány lesz. Nem valami jól elnyomott hímsoviniszta szöveg szólalt fel bennem, csak tudom, hogy a lányokat sokkal jobban félti az ember. Bailey lassan már felnő, és Charlie sincs annyira elmaradva tőle, de… Hatvan évesen, már ha megérem, aligha tudok félelmet kelteni a hormontúltengéses tinédzserfiúk szívében.
Aztán a következő alkalommal pontosítottak; hogy mégis van ott valami, amit az előző felvételen nem láttak rendesen. Azt hiszem, kicsit szélesebb vigyort vártak volna, mikor közölték, hogy „az első fiú, apuka!”. Vagy bármilyen vigyort. Én csak meredtem a képernyőre. Nem mertem Liliára nézni, mert… Nos, mindketten tudtuk, ez mit jelent. Ő nem tud „fiús” dolgokat tanítani neki; bennem pedig nem bízott, hogy ott leszek. Nem fogok hazudni, egyelőre még én sem tudtam, bízzak-e magamban.
Visszatérek a valóságba, ahol Charlie épp túlzott örömmel fejezi ki a meglepettségét. Jó dolog lehet ennyire… Hevesen átélni a pillanatok és szabadon kifejezni, amit érzett és gondolt. Nem irigylem tőle, de nagyon remélem, hogy sokáig ilyen marad még. – Nos, anyád szerint is egészen jó vagyok benne, hogy egyszerre okozzak örömöt meg csalódást, úgyhogy… örülök, hogy ez a tudásom másra is átterjed – jegyzem meg mindenféle lelombozó él nélkül. – Nem úgy volt, hogy a Sötét Varázslatok Kivédése tanári pozíció el van átkozva? – Minden Harry Potter tudásomat össze kellett szednem ahhoz, hogy ezt a mondatot összerakjam. Aranyos mese, csak nem én vagyok a célközönség. – De azt hiszem, egészen jó repülésoktató lennék. Azután, hogy megtanulok repülni.
Kezd megfájdulni a térdem a guggolástól, de egyelőre még nem jöttem rá, hogy álljak fel anélkül, hogy majdnem orra buknék, mint egy három éves, aki még nem tanult meg járni. Kezdem azt hinni, hogy a végén el kéne mennem orvoshoz. – Columbo és Terminátor? Pont ők ketten? – nevetek fel. Na nem mintha ne lenne sok közös Peter Falkban meg Arnold Schwarzeneggerben, mint azt mindenki látja… Mondanám, hogy meglep a nem épp a korosztályának megfelelő példaválasztás, de ez távol áll a valóságtól. Charlie-nak sok szempontból elég érdekes és kuszának ható ízlése van a filmek és sorozatok terén, jelentős részét én kavartam be neki. Kiskorától kezdve szívesen ült le mellém a kanapéra olyan régi sorozatok ismétlését nézve, amiből valószínűleg semmit sem értett, csak szeretett volna ott lenni. Meglepően ritkán hisztizett azért, hogy elkapcsoljak a mesecsatornára, és teljes odaadással nézte egy németországi vasútpályaudvar felrobbantását.
Mondjuk feltételezem, hogy a barátai a Terminátort még csak-csak ismerték, Columbóval már meggyűlhetett a bajuk. – Hmm. Igen. Elég gáz, mi? – nézek le a saját nyakkendőmre, és végigsimítom rajta a kezemet. – Hogy őszinte legyek, utálom hordani, kényelmetlen. De az egyenruha része. Gondolj rá úgy, mint… Mintha most álruhában lennék. – Azt legalábbis garantálom, hogy a legtöbben nem ismernének fel az általánosabb napjaimon. Közölték már velem, hogy hajlamos vagyok kiégett drogosnak tűnni; egyszer, még az előző felettesem, az őrmester közölte velem, hogy tanuljak meg alapozót használni és húzzak öltönyt, mert egyébként néha nehéz megállapítani, hogy rendőr vagyok-e vagy bűnöző.
Kérdőn ugrik feljebb a szemöldököm az ő kérdésére. Már előre érzem, hogy nem egy almát szeretne a narancsáért cserébe, és ezt csak megerősíti,  mikor hirtelen mögém kerül és a hátamra ugrik. – Hoo-hoo, azért óvatosan…! – nyögöm, a vékony kis karja épp rossz helyen szorítja a gégémet, és a hirtelen súlytöbblettől majdnem előre bukok. De összeszedem magam, és a földhöz szegezett padra támaszkodva, de csak-csak álló helyzetbe húzom magam, aztán hátra nyúlok, hogy alátámasszam az új biohátizsákomat, némileg enyhítve a szorításon a nyakamnál. – Kimenteni? Miért? Talán kínoznak itt? Az a mosolygós teknősös festmény a falon már egészen megzavart… Ügyes elterelő technika.
Felfelé görbül a szám két széle. Lógni akar, hát persze; melyik gyerek ne kapna az alkalmon? Na, nem olyan módszerrel, mint Bailey tette, de… Az iskola néha tényleg börtönnek tűnik. Én sem szerettem, ritkán tudtam nyugton megülni a padban. A halvérem csak a harmincas éveimben fejlődött ki. – Azt hiszem, hogy Tarzan és Jane nem épp megfelelő metaforák esetünkben – jegyzem meg, inkább csak magamban, mert… Nos, mindenki tudja, hogy ők minden bizonnyal hogyan mókáztak. Disney meg nem mutatott oldala. Nem látom az arcát a pozícióból kifolyólag, de elégszer láttam már a múltban (legutóbb, mikor rá akart venni, hogy vegyek egy alpakkát, mondván, elfér az erkélyen), hogy el tudjam képzelni.
Nem vagy te már kicsit idős Dórához? – Bár szélesen vigyorgom, azért ezt a kérdést félig komolyan gondolom, mert Dóra mintha a négy-hat éves korosztálynak íródott volna, és már nekik is elég gyerekbutító módon. De amúgy sem az a lényeg, hogy mit hoz fel példaként. Lilia biztos nemet tudna mondani; nem azért, mert ő jó benne, csak sokkal határozottabb. – Nem szép dolog, ugye tudod? Zsarolni? Van, aki emiatt börtönbe is kerül…! – Még ha nem is ebben a tétben gondolkodva.
Megrázom a fejem, aztán hirtelen megdobom a hátamon, hogy feljebb kerüljön, és elkezdek forogni. – Ha anyád megtudja, hogy bűnözőt nevelek belőled…! – Nem kell ahhoz túl sok, hogy a magam részéről szédülni kezdjek, úgyhogy miután kellő mód jobbra-balra forogtam és majdnem neki estem az egyik padnak, megállok egy helyben. Ahogy a padló vonala jobbra-balra dől, az egészen olyan, mintha részeg lennék. És próbálok nem erre gondolni. – Tudod, miért szédül az ember…? Mert szőrös a füle. A tiéd is. Pici szőrök, a belső füled három félkörös ívjáratában, tele van folyadékkal, és úgy nem buksz orra, hogy az agyad érzékeli, merre táncolnak a szőrszálak. Az enyémek most, például, össze-vissza… Le kell rakjalak. Dokkolásra felkészülni…! – Csak remélem, hogy nem akar azután is a nyakamba kapaszkodni, hogy elengedem, mert az igencsak fájna.
Ösztönösen nyúlok, hogy leporoljam az öltönyömet, mert nincs különösebben sok pénzem tisztítóra. Aztán szembe fordulok Charlie-val, és szigorúan fonom össze a karjaim. – Ugye nem egy teszt miatt akarsz lógni az iskolából? – emelkedik meg a szemöldököm. – Azok utólag mindig rosszabbak.
Próbálok szigorúan nézni rá. A kulcsszó az, hogy „próbálok”. – Persze, a tanulás sok helyen történhet. Kicsit olyan, mint a vallás. Nagyzolás lenne egyetlen helyre zárni… – És valószínűleg nem kell sokkal tovább mondanom, hogy tudja, engem már megvett az ötletnek. Az órámra nézek; tudom, hogy délután van valami programja, de nem jut eszembe, hogy sport, balett, vagy valami teljesen más, csak hogy Lilia hűtőjén láttam a naptárban. – Na jó. Tudod mit? Szedd össze a cuccodat.
A mobilomban előkeresem az osztályfőnökének számát. Az udvar legalábbis pont az ellentétes irányban van a bejárattal.
Igen?
Miss Bloom! Csak szólni szeretnék, hogy ki kell vennem Charlie-t mára az iskolából. Családi okokból.
Ó. Ezt sajnálattal hallom. Minden rendben?
Igen, csak a nagyapja beteg. Bemegyünk meglátogatni a kórházba.
Nem is tudtam, hogy Mr. Mainville még…
Az én apám.
Ó… Hát rendben. Majd szólok az egyik osztálytársának, hogy az órai anyagot…!
Köszönöm, Miss Bloom, hívjon majd a további előadások kapcsán!
Azelőtt gyorsan közbevágtam és letettem a telefont, hogy túlzottan belemehetett volna a részletekbe. Elgondolkoztam rajta, vajon ez visszajut-e Lilia fülébe, és arra jutottam, hogy igen; szóval majd felé is kell ejtenem egy hívást. Alapvetően egyszerűbb bocsánatot kérni, mint engedélyt, de túl sokáig a bocsánatkéréssel se lehet várni.
Na, megvagy? – pillantok aztán a lányra, aztán ha összeszedte magát, elveszem tőle a táskáját – igazán jól áll nekem a rózsaszín –, és féloldalasan a vállamra akasztom, a másik kezemet pedig felé nyújtom. – Remélem, nem említetted még Bloom néninek, hogy a nagyapád már halott… Ez nem annyira hazugság. Nem sokat tett le az asztalra életében, úgyhogy legalább most hasznos. De hazudni akkor sem szabad. Csak nagyon, nagyon ritkán és óvatosan.
Jó ég, mit tanítok ennek a kölyöknek?
Elmondom majd anyának, jó? Előle nem titkolunk el semmit. Ez az új szabály. Elég baja van egymagában is, majd a babával… Bennünk meg kell bíznia, oké? – kérdezem, ahogy lassan kisétálunk a folyosóra. Igazából még nem nagyon beszéltünk a babáról így kettesben; Bailey véletlenül tudta meg, úgyhogy nagy családi reveláció amúgy sem volt, utána pedig nagyrészt Lilia beszélt. – Anya mondta már, hogy voltunk a doktornéninél előző héten? Hogy kisöcséd lesz? – Azt tudom, hogy Lilia elmondta már nekik, hogy valószínűleg kislány, de így is elég későn derült ki, mert minden ultrahang alatt rosszul volt fordulva, és nem lehetett megmondani, milyen nemű. Van, akinek csak a születésnél derül ki, hogy igazából nem is egyik, hanem a másik.


i'm in a sweet spot, i'm feeling good
the sun is shining, I know it would
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: the world's a playground || charlie & bell
the world's a playground || charlie & bell EmptyKedd Feb. 25 2020, 18:37

Bellamy & Charlie
Gyermekkorában mindenki Csodaországban él




Jó érzés, ha látod, hogy a családtagjaidra nem csupán te, de a barátaid, sőt az osztálytársaid is felnéznek. Azért, mert tudod, hogy ez téged is büszkeséggel tölt el, s mert biztosítanak afelől - már ha kételkedne az ember -, hogy, amit csinálnak tényleg jó, s ezt mások is látják. Maggie katona apukájára is mindenki felnéz és Kirk nagypapájára is, aki ugyan csak egy eladó, de egyszer lefegyverzett egy rablót, szóval azért elég "ejha" azaz öreg ember is. Talán azért is nézünk fel rájuk, mert tudjuk, hogy bátrak, tudjuk, hogy olykor hatalmas áldozatokat hoznak, amire mi nem vagyunk képesek. Legalábbis azt hisszük. De én tudom, hogyha Harrynek, Ronnak és Hermionenak sikerült ennyi mindent átvészelniük, akkor nekünk is lehetséges. Pálca nélkül is.
- Már ne is haragodjon, uram, de jelenleg hány lánya is van itt? Ja, igen. Csak egy. Szóval tessék vele többet foglalkozni, mint a többi mugli gyerekkel. - közlöm vele felháborodásom okát, szigorúságom komolyságát kimutatván pedig magázódva és csípőre tett kezekkel. Tudom, hogy mit mondtam az előbb, de attól még gyerek vagyok, és jogomban áll ellent mondani a gondolataimnak. Ahogy ahhoz is, hogy felháborodjak és teljesen logikátlanul féltékeny legyek a többiekre. Mindezen túl könnyen megsajnáltam, amiért így leteremtettemés szégyent hoztam rá a majdnem üres teremben. Mert ugye mi ott voltunk...
- Hát tudood... - néztem rá sokatmondóan, hogy, nem, nem tudja, de még viccesnek is tartja. - ...a mókusokról... - mélyítettem el a hangom, miközben csücsörítő ajkaim fölé emeltem vízszintesen mutató ujjam, mint egy bajuszt, ami mókus. Bár az is igaz, hogy nem minden mókus bajusz. De ha ebből nem esett le apának, akkor sajnos menthetetlen. Azért a vígasztaló és frizuráján nem segítő hajkócolást megkapja.
- Hát nem bizony. - csóválom fejem, ajkaim összeszorítva, egyetértően, mire nagyjából két másodperc múlva le is esik. - Várj, mi? Héé!
Ezért megérdemelne egy nyálas ujjat a fülébe, vagy inkább mikor alszik kisminkelem, hogy csini legyen munkába menet.
Teljesen ledöbbenve kapok a számhoz, persze jó értelemben. Arra már én is rájöttem, hogy aki nem ismeri a varázs világot, kár is magyarázni neki. Legutóbb a nagyi keverte össze Dumbledort egy másik varázslóval, valami Gandalffal. Pff, mondom is neki, mi, ki? Nem is erőltettem a dolgot többet. Na, de hogy apa így tudjon egy még amatőr rajongóknak is tán ismeretlen dolgot. Olyan, mint, hogy kiderülne, tényleg az unikornisok csinálják a szivárványt.
- Hű, apa... Na most... büszkébb vagyok rád, mint hogy néha elkapsz egy-egy rossz fiút. - mert ugye nyomozó apja bárkinek lehet, na de Harry Pottert ilyen módon ismerő apukája, hát... az maximum nekem. El is mosolyodom szélesen.
- De jogos a feltevés, bár úgy gondolom, te ezzel is megküzdöttél volna. És sajnos az a szak már foglalt. Baileynek foglalom. Bocsi, de neked nem állna jól a seprű. - csóválom fejem, de nem az elszomorítása a cél.
- Csak őket ismerem... - vonok vállat jómagam is kételkedve a választásomban, de nincs más, akit apához hasonlíthatnék. Ráadásul szerintem mindkettő menő alak. Termi azért, mert menci a szemüvege és a jövőből jött, Columbo pedig azért, mert, mint apa, lövöldözés nélkül is elkapja a rosszakat és ez szerintem nagyon környezet barát. A cuki kutyusáról nem is beszélve. De apának sose árulnám el, hogy csak a kis ráncoska miatt néztem.
Minden bizonnyal apának is meg van az a képessége, hogy a fejembe lát, bár nem olyan jól, mint anya, de egyes szavakat azért ügyesen elcsíp. Csak is a jó lelki épségéért füllentek ezzel kapcsolatban.
- Hát ha nem is gááz, dee... azért igen, ez tényleg jó álruha a számodra. - bólogatok. S ezáltal nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy legálisabb módon ússzam meg a sulit. Ez egyrészt azért is jó, mert apa tud róla és vigyáz rám, másrészt nekem sem kell azon görcsölnöm, hogy titokban tartsam. Max anya előtt. Mondjuk az sem lesz egyszerűbb, sőt! Oké, talán a nyakba ugrás túlzás volt így váratlan, de csak a pisisek kéreckednek fel apuci nyakába, a nagyok már vetődnek, mint kiscica a gombolyagra. És ha lúd...
- Azért mert öreg és gyenge vagy, mint a nagyi, ahogy előbb mondtad? - ugtam át a fejem a válla felett, hogy ránézhessek és mosolygós arckifejezésemmel tudatosítsam, hogy most én is pont olyan gonosz vagyok vele, mint ő az előbb a nagyival.
- Pedig olvashatnál a sorok közt, jelentsen ez bármit is. A teknős mosolyog. De én nem. - bökök magamra egy fél pillanatra, majd vissza is kapaszkodom. A-a, nincs az az isten, aki most innen letudna rángatni. Vagy apa is marad vagy én is megyek.
- Hm, talán... - gondolom át újra a hasonlatott, majd hozzáteszem. - De gondoltam inkább Tarzanhoz hasonlítalak, mint ahhoz a dagi és félős elefánthoz, de ahogy gondolod. - vonok vállát mosolyogva. Ma igen rossz vagyok. Visszakéne fognom magam, nem akarom, hogy apa szomorú legyen. Mondjuk én se akarok az lenni, azért, mert itt kell maradnom. Így még utoljára be kell dobnom a kiscsajt és a majmot.
- De, de igen. Te pedig nagyon idős, és pontosan ezért ér fel ez egy olyan büntivel, mint a rajongóí levelekre való válasz írása Gilderoy-al. - magyarázom, mégha gonoszul is hangzik, de a szívem hamar meglágyul, mert nem vagyok én olyan gonosz. Szóval heves hízelgésbe kezdek oly módon, hogy általa talán most nem is látott boci szemeket meregetve dugom arcom az övéhez. Legalábbis míg nem jön a zsarolással és a börtönnel.
- Tiltakozom! Itt is böriben vagyok! Gyerekböriben. Egyébként meg nem is igaz, mert te nyomozó vagy, én meg a lányod, tehát nem zárhatnak börtönbe. Te igen, de te nem fogsz, mert annyira szeretsz, hogy csak na. Sajnálom, de ez a törvény. Annyira, hogy szerintem még a bibliában is ott van. Az pedig nagy dolog. - vonok vállat, mindezeket teljesen komolyan gondolva.
Egy fél pillanatra tényleg azt hittem, hogy kicsúszok a kezeiből a kapaszkodásom ellenére is, de az enyhe szívrohamot hamar elfeledkeztette, hogy forogni kezdtünk. Annyira, hogy még a mondanivalója is figyelmen kívül maradt általam, pedig hallottam, hogy mondott valamit. Nevetgélve kapaszkodtam bele, bár kezdtem én is szédülni, de viccesebb volt ez annál, hogy leállítsam. Ő azonban magától is abbahagyta.
Felnevetek a tudományos megállapításán, annak ellenére is, hogy közben még velem is forog a terem. De csak azért nevetek, mert vicces elképzelni, ahogy pici szőr alakok koncerteznek a fülünkben a Take on me disco verziójára ugrálva.
- Ahj nee...! - nyafogom, de ennél több ellenállást nem mutatok felé, hanem szépen talpra érkezem, majd mint egy kisgyerek, felfelé nyújtogatva kezem próbálom elérni a vállait, hogy visszaemeljen. De ha nem, hát nem. Egy idő után fel is adom, a téma pedig segít tovább gördülni.
- Hogy mi?! - pillantok fel rá hitetlenkedve, hogy ilyesmit feltételez. - Hát, hogy gondolod? Mégha csak egy lenne... - teszem hozzá, persze viccelősve, mert szó sincs ilyen komoly dolgokról. De a nézéséből nem tudom eldönteni, mennyire komoly a feltevése, szóval vicc ide vagy oda, lassan alább hagy a magabiztosságom és pöppet félni kezdek a végeredménytől. Most azonban kellemes csalódás ér.
- ÉLJEN! - ugrok egyet égbe nyúló öklökkel, természetesen ügyelve rá, hogy távolabb éljenezzek aputól, nehogy véletlen állon vágjam és meggondolja magát. - Te vagy a legjobb! - teszem hozzá rendületlen örömmel, miközben a cuccaimhoz sietek és elkezdek bepakolni.
- Igen! - válaszolom minekután mindent a táskámba szórtam mialatt apa letudta a telefont. Azért ez szerintem sokkal izgalmasabb, mintha egyedül kezdenék lógni. Apa már biztos profibb benne, tudja mit hogy kell. Ezt pedig a telefonnal is alátámasztotta. Szóval belecsaptam praclim az övébe és büszkē mosolyogva indultam el vele.
- Még mit nem! Nem beszélgetek velük. Túl nagyot csalódtam az előzőekben. - motyogtam halkabban hozzátéve a végét. A bizalom jó dolog, míg el nem játsszák, és bár tudom, hogy ezek a tanárok nem azok, tanultam belőle, hogy felnőttek közt csak anyáékban lehet megbízni, mert ők szeretnek és nem mindegy nekik mi történik velem. Na de, nem akarok ilyen témákba mélyedni, s szerencsére apa is hamar tovább lép a dolgon.
- Még szép! Hazudni bűn és anyát is szeretem. Ha akarod én is elmondhatom neki. Rám úgy se haragudna. - pillantok fel rá. Ezt még bevállalnám apa biztonságáért. Ha kapok is büntit, majd elviselem. Kivéve, ha anya a baglyom veszi vissza. Akkor nincs mese, nem állok többet szóba apával.
- Tessék?! - állok meg eleinte rémült arcot vágva, majd egyre inkább nem tetszésem kifejezve rázom a fejem. - Jaj ne! Akkor inkább küldjétek vissza a gólyával vagy cseréljétek el, tudom is én, de én lányt akarok. Nem kell fiú, fúj, fúj! Lányt akarok, apaaa! - toporzékolok a folyosón a kezét rázva, bízva benne, hogy ezt majd anyának is nyomatékosítja, hisz ezt elintézni az ő dolguk. Nem akarok kisöcsit. Hugot akarok! Mert egy fiú az rémálom. És a szobámba se jöhetne be. Szó sem lehet róla, a-a.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: the world's a playground || charlie & bell
the world's a playground || charlie & bell EmptySzomb. Márc. 07 2020, 16:11


Charlotte & Bellamy

2020. január 14.



Nem hiszem, hogy valaha is elmondtuk volna Charlie-nak, kiről kapta a nevét. Nem ábécé sorrendben haladtunk, ahogy azt gondolhatnánk (hogy csak direkt hagyjuk ki az „A”-t, mert minden második embernek A-betűs neve van), és bár Lilia megpróbált rávenni, hogy ha már Bailey az én nevem kezdőbetűjén osztozik, akkor legyen neki L-betűs… Valójában nem tudom, miért nem Bae kapta ezt a nevet. Ha jobban belegondolok, már arra sem emlékszem, ő miért Bailey lett; talán Lilia kapott az egyik egyetemi barátjától, Katie-től egy Bailey’s likőrt babaünneplő gyanánt.
Charlie cseppet sem hasonlít a húgomra. Hacsak nem a naiv érdeklődésével; legalábbis, mielőtt a drogok elkapták volna anya halála után nem sokkal. Látnom kellett volna a vészjelzéseket, de túlzottan lefoglaltak a saját dolgaim, a saját hülyeségeim. És így került végül alig húsz évesen Bronx egyik mocskos, eső- és vizeletáztatta sikátorába egy kuka és egy adag kihányt kínai közé, semmibe meredő szemekkel és rideg, szürkéskék bőrrel. Nem sokkal utána transzferáltam át járőrként Brooklynba.
Nem tudom, ez miért pont egy ilyen helyen jut eszembe, ennyire vidám, színes, élettelteli környezetben; a résnyire nyitott ablakokon át hallani a kint játszó gyerekek vidám kiabálását, és Charlie is itt csicsereg mellettem, mint egy Disney-filmes madárka. Talán épp ezért; mert olyan éles váltás ez ahhoz képest, amiben én és a testvérem nőttünk fel, amiben ő meghalt, és amiből én is csak szerencse, végtelen vakszerencse folytán jutottam ki ép bőrrel.
Azért ez nem így megy. Csak hogy tudd, a rendőr családtag nem jelent immunitást, úgyhogy jobb, ha éjjel nem kapnak garázdálkodáson – jegyzem meg szórakozottan, bár el kell ismernem, nagyon sok szufla szorult ebbe a csöpp testbe, szóval a végén még az anyja nyomdokaiba lép és húsz év múlva a tárgyalótermek réme lesz.
Amikor Charlie felhozza az előző tanárait, akaratlanul is megrándul a szám. Közel sem mosolyra. – Néha a tanárok is tévednek. De azért meg kell bíznod Miss Bloomban, jó? Rendes hölgy. Megígérem. – Próbálok inkább minél gyorsabban túllépni ezen a témán, mert még mindig ordítani tudnék a haragtól, amit az előző iskolája iránt érzek. Tudom, hogy Charlie rosszat tett, többször is, de amit ők csináltak, az már nevetséges volt. Mint az igazságszolgáltatási rendszerünk; büntet, de nem segít.
Tudom, hogy nem a legjobb példát mutatom azzal, hogy nem csak elnézem, de egyenest támogatom is a lógást a dolgozatról. Szülőként szeretjük a szőnyeg alá söpörni a saját, múltbéli hibáinkat, és ha véletlenül mégis észrevennék azt a nagy, domborodó kupacot a gyerekek – mert már csak abból fakadóan is okosabbak, hogy többen vannak nálad –, azt mondod: „jobb életet akarok neked”, vagy „ne kövesd el az én hibáimat”. Tényleg nem akarom, hogy elkövessék az én hibáimat, de azt is tudom, hogy annyival másabb környezetben nevelkednek, hogy ez szinte eleve lehetetlen. Ezek az apró kis csúszások pedig, a kiskapuk kihasználása… Akkor is megteszik, ha nem vagy ott velük. Jobb, ha legalább a szabályokat lefekteted.
Például azt, hogy elmondjuk anyának.
Helyes. A Harry Potter jókat is tanít neked. De azért tisztázzuk, hogy a tiltás ellenére bemenni valahová általában nem jó hozzáállás, rendben? Nem mindenkinek van.. repülő autója, ami megmenti… – Nem az én világom, de Charlie rengetegszer megnézte ezt a filmsorozatot, sőt, az újabbakat moziban is. Amiért nagyon hálás vagyok Rowlingnak, az egyrészt az, hogy nagyjából bármikor van valami, amit megnézethetek vele, meg mindig van mit venni neki ajándéknak; folyton kijön valami új kötet, ahhoz képest, hogy elvileg már lezáródott a sorozat, ha jól tudom. Persze, a pénz igen magasztos mozgatórugó, de erről nem kell tudnia. Bár nem mondom, hogy nem csábít, hogy átruházzam rá a felelőséget, de elég lenéznem rá, hogy mekkora is hozzám képest, s egyértelművé válik, kié a kezeskedés. – Nem, én beszélek majd vele. Tudod, én vagyok a felnőtt… és annyira nem félek anyukádtól, mint gondolod.
A legjobb az lenne, ha még azelőtt felhívtam volna, hogy egyáltalán eszembe jutott ezt Charlie orrára kötni, de… Nos, most már úgyis mindegy, ez így is, úgy is utólagos bocsánatkérés, úgyhogy addig talán ráér, míg kiérek a kocsihoz.
Ennyire megráz? – vonom fel az egyik szemöldököm. Egy kicsit féltem, hogy talán a kistestvér lehetősége akasztja ki ennyire; az, hogy „csak” a neme, nos… Ez másféle probléma. Nem olyan, mint annak idején Bailey esetében. – Sajnos majdnem biztos vagyok benne, hogy nem vihetjük már vissza… Tudod, akciós termék volt. – Rossz vicc. – És miért nem akarsz fiút, hm? A fiúk se olyan rosszak ám. Kivéve, ha meg akarnak puszilni. Akkor nagyon rosszak, és csak nekem hagyhatod.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy soha nem mondtam még ilyesmit Charlie-nak, mert, nos… Főleg Lilia területe volt az ilyesmi, meg minden más is. És egyébként sem hittem az eltiltás erejében; a tabuk mindig csak izgalmat keltenek, nem pedig eltávolodási vágyat. Most is inkább csak azért mondom, mert meglepett az ellenkezése. Mert nem ez lett volna az első. A homlokomra ráncok ülnek, ahogy megpróbálom felidézni magamban Lilia előző terhességét. – Tudod… Egyszer már majdnem lett egy öcséd. Anya nem sokat beszélt róla, ugye?
Tudom, hogy nem. Már évek teltek el azóta, de azóta is ott volt a fájdalom. Nem csak azért ijedt meg, mikor kiderült, hogy mégsem lány, mert apás programokat kell majd bíznia rám; hanem mert emlékezett a régi tortúrára.
Biztosan nem emlékszel rá, te még nagyon pici voltál, két, talán három éves. Mindketten nagyon örültünk neki, és Bailey is, pedig ő annak idején neked sem örült… Azt mondogatta, ő egyedül is elég nekünk, nem kell még egy baba. Aztán megszeretett – mosolygok le rá. A legtöbb gyerek alapvetően nem mindig örül a kistestvérnek, ha ő maga az elsőszülött, és mondjuk van némi szeparációs problémája. Mondjuk elég különös belegondolni, hogy Bailey bármelyikünkhöz is annyira ragaszkodott régen a mostani tendenciákat megnézve, de… ilyen ez a tinédzser kor. – Akkoriban nem volt minden… egyszerű. Anyu és én sokat veszekedtünk, Mark bácsi miatt. Ha sokat aggódik az ember, stresszel, sokszor a teste is beteg lesz. Ha pedig te beteg vagy, a babád is, ők pedig nem mindig tudnak kigyógyulni abból, amiből te igen. – Ez után nem sokkal váltunk el. Pár hónappal később pedig megtaláltam Mensch-t. Mindez viszont olyan régen volt már, hogy úgy tűnik, mintha valaki más cselekedte volna meg őket, nem pedig én; a mai fejemmel nem tudok rájönni, hogy tudtam ennyi haragot és frusztrációt tárolni és hagyni, hogy a környezetemben lévőkön csattanjon.
Anyu most egészséges – teszem hozzá gyorsan, mikor eszembe jut, hogy ezt talán még ijesztegetésnek is fel lehetne fogni, pedig közel sem ez volt a célom. – És a baba is. De fontos, hogy mindent megtegyünk azért, hogy nyugodt és boldog legyen, jó? Nem egyszerű ám növeszteni egy babát. Csak gondolj bele, milyen rossz az is, ha túl sokat eszel, és fáj a hasad. Nagylány vagy, úgyhogy biztos megérted, milyen felelőségteljesnek is kell lenned majd, ha lesz egy kistesód. Most már jó előre bizonyíthatod is ezt, és segíthetsz mindenkinek. Mit szólsz?


i'm in a sweet spot, i'm feeling good
the sun is shining, I know it would
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: the world's a playground || charlie & bell
the world's a playground || charlie & bell Empty
mind álarcot viselünk
ranggal rendelkezem
 
the world's a playground || charlie & bell
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Bell & Nicky
» how i met your father || bell&lil
» Luna's playground
» i need someone | bell & maru
» Bell & Ines

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Eltemetett múlt :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: