Régen sokat jártam anyukámmal múzeumba. Főként természettudományi múzeumba, meg planetáriumba, csillag vizsgálókba ahol bele lehetett kukucskálni az óriási távcsövekbe. Szerettem vele ilyen helyekre menni, és mindig annyira élveztem, amikor egy-egy szépen megcsinált naprendszer modell mellett elidőzve magyarázott nekem a világegyetem dolgairól. Hogy mi az a feketelyuk, mi a tömegvonzás, eseményhorizont, pulzár, szingularitás, galaxisok, fénysebesség. Olyan sokszor csak álltam, a magam csepp kis valójában, és bámultam rá fel hitetlenkedve, csodálattól tátva maradt szájjal. Próbáltam elképzelni, milyen lenne, ha az időben ide-oda tudnék ugrálni, mint valami különös ugróiskolában. Bal láb múlt hét kedden, jobb láb jövő karácsonykor!
Nem csoda hát, hogy a nyarat kihasználva, igyekeztem minél több időt a város megismerésével tölteni. Persze, voltak olyan programok, amikkel pont, hogy egy más arcát mutatta a nagy alma, de én azokat is élveztem. A modellhajó verseny a Central Parkban, vagy a görkoris akadálypálya az Upper West Side-on annyira tetszett! Imádtam! Próbálok minél kevesebb időt tölteni a rém rendes családdal, és ennek mindannyian örülünk. Szörnyű egy banda, az unokatestvéreimmel kölcsönösen ki nem állhatjuk egymást, a nagybátyám meg egy vén kecske, aki úgy méreget mintha én egy sóbánya lennék amit körbe nyalogathat. A behízelgő mű-kedves, ál-törődő, tenyérbemászó modoráról meg hadd ne mondjak semmit, miközben az előkészítő tárgyaláson úgy zuhant nekem a vádaival, hogy én hazudok, mint egy túlsúlyos kamion. Az apámmal meg még mindig nem sikerült találkozni, aminek jelentős részben az az oka, hogy egészen Európáig menekült előlem, a kedves barátnőjével kiruccantak egy pár hetes körútra a stressz elől. Hogy oda ne rohanjak…! Utálatos emberek, egyáltalán nem szeretem őket, egyiket sem, mégis, ők az én családom, és így vagy úgy, de közéjük tartozom, a mamám utolsó kívánsága volt, hogy keressem fel őket, hogy legyen egy családom, így hát akármilyenek is, megpróbálok velük zöldágra vergődni.
Szerencsére már ismerem a gyenge pontjaikat, Richard, Jason és sajnos még Bo is hajlamosak bármilyen kurtább szoknya után megfordulni. Igyekszem otthon minél kevésbé provokatív módon öltözni, legalábbis, szerintem nincs benne semmi olyan, ők mégis gyakran teszik szóvá, hogy próbáljak már meg nem utcalány módján kinézni. Pedig nem értem, hogy a múltkori top és rövid kantáros farmernadrág, vagy a fekete cicanadrág és lenge táncos póló, vagy a görkorizós sport rövidnadrágom és az edzős pólóm ugyan miért volt provokatív?! Szóval, a mai múzeum látogatáshoz egy csinos, fodros szoknyás, fehér és piros csíkos buggyos ujjú, színes ruhácskát választottam, mert magasról teszek az Addams Family véleményére, úgy kábé bármivel kapcsolatban. Sajnos ez az egyik kedvenc ruhácskám, és mégis olyan mintha kicsit kifogytam volna belőle, már nem simul olyan szorosan a derekamra, és a csípőmnél is egy picit eláll… fogytam volna? Megint? De hát mitől, tegnap is letuszkoltam a torkomon egy almát, sőt még pár szeletke bacont is reggelire meg egy fél pirítóst, és a nagyja bennem is maradt…
Még sosem jártam azelőtt a Metropolitan-ben, de valahogy ma olyan késztetésem volt, hogy oda menjek. Sőt, egyből három napos jegyet vettem, amivel mindent lesz időm alaposan végig járni, hiszen olyan óriási ez a múzeum, hogy egy nap nem is elég rá. Kezemben a brossúrával nézegettem, hogy mik az állandó és időszakos kiállítások, és biztos ami biztos, az időszakos felé vettem az irányt. Pláne, miután megláttam, hogy van egy egész terem telistele antik zongorákkal! Csak mentem körbe-körbe, már vagy egy órája ezek között a hangszerek között, a fejemben a saját dallamom szólt, erre lépkedtem szinte tánc szerűen. A fülemben hallottam, ahogy anyukám azt mondja, Anook. Egy szimpatikus zongoránál félre álltam, és behunytam a szemem, szerintem csak pár pillanatra, de a jelek szerint többre is. Az egyik kedvenc Chopin darabomat zongoráztam a levegőben az ujjaimmal. Hát ez vérciki! Az meg még cikibb, hogy erre egy fiatal srác hívta fel a figyelmemet. Fülem hegyéig elvörösödve eresztem vissza a kezeim, és alig láthatóan dugom el őket a szoknyám ráncai közé.
- Nem lehet nekik ellenállni. - mosolyodok el halványan, miközben megvonom a vállam, mintha csak ennyiről lenne szó, hogy nem lehet ellenállni a zongorák vonzásának. Pedig dehogynem lehet, számtalan más ember megteszi, valószínűleg megint megfeledkeztem magamról, és a saját kis dallamomra keringtem. Mintha egy álomvilágban élnék, egy csupa fullasztó füsttel, sötétséggel teli buborékban, ami kívülről baromi vonzó lehet mások számára. Mert hát mekkora luxusban élek, micsoda fényűző házban lakok, mi gondom lehet az életben? Ööööm… mondjuk pont ez? A családom egy beképzelt hólyagokból álló társaság, és elég kettőt pislognom, félek, hogy én is ilyenné válok köztük.
Végig nézek a srácon, aki szólt, hogy egy kissé megfeledkeztem magamról, és csak szélesebbre húzódik a mosolyom. A testtartásán is látszik, hogy hová kívánja ezt az egészet, mennyire idegen neki ez a környezet. Pedig szerintem mindenkinek a hasznára válna, ha néha meglátogatna egy-két múzeumot.
- Te is a zongorák miatt kanyarodtál errefelé, vagy valamelyik szomszéd teremben van valami izgalmasabb? - nézek rá kérdőn, miközben megkezdem az utolsó körömet a hangszerek közt, mit sem törődve a rám szegeződő pillantásokra, hiszen az előbb elég furán viselkedtem. Kit érdekelnek? Inkább előveszem a kis prospektust, és a térképre pillantva elkezdek találgatni, - Várj, hadd találgassak! - perdülök meg egy egyenes, kihaltabb szakaszon, hogy lassan lépegessek hátrafelé, így a fiúval szemközt állva vigyoroghatok rá, miközben vicces grimaszokat vágva teszek úgy mintha gondolkodnék a dolgon. - Nem vagy az az asztronauta típus, szóval a képek a Holdról… nem, nem oda tartasz. - biggyesztek mindenttudó mosolyt az arcomra - Nem gondolom, hogy a filmes díszletkészítők érdekes kütyüi miatt jöttél, szóval marad a fegyverkiállítás. Balra van! - perdülök vissza, majd könnyed, apró léptekkel török utat a bámészkodók közt az ajtó felé. De az emberek csak még összébb zárnak, hallgatják az idegenvezetőjüket, így képtelenség lenne átjutni köztük.

Bár nem túl gyakran, de azért néha megesik, hogy kicsit elkalandozok, és olyasmiket csinálok, ami a lehető legenyhébb kifejezéssel is fura. Múltkor a kanapén teljes átéléssel simogattam egy párnát, mintha macska lenne, egy másik napon meg észre sem vettem, de fülemen a telefonnal mászkáltam a szobámban és bámultam ki az ablakon, miközben folyamatosan az anyukámat hívtam (a szám természetesen ki se csengett). Most meg ez a zongorázás itt a levegőben… lehet, hogy meg kellene látogatnom egy dilidokit? Bár, nekem mindig is voltak fura dolgaim, szóval nem aggódom túl a dolgot. Egyszerűen csak mentálisan ki vagyok merülve, és elég szétszórt a természetem is. Nincs ebben semmi.
Pont így reagálok a dologra, mintha semmi nem történt volna, mert ha meg sopánkodnék, hogy mekkora dinka vagyok, akkor meg azzal hívnám fel magamra a fölösleges figyelmet. Különben is, egyáltalán kinek van erre kapacitása?! Inkább a fiú felé fordítom a figyelmem, és alaposan megnézem őt. Az emberek szokták nézni egymást, de sosem figyelnek oda. Látnak magasságot, hajszínt, szemszínt, a ruhákon lévő márkajelzéseket. De nem látják, hogy hogyan áll az ember válla, milyen a tekintete, a testtartása, a kezei és úgy általában a kisugárzása. Ennek a srácnak például baromi erős a kisugárzása, de leginkább azt küldi a világ felé üzenetként, hogy csesződjön meg. Alaposan. De vajon mi lehet erre az indoka?
Ahogy elindulunk a fegyverkiállítás felé, és előtte toporgok, elgondolkodva billentem oldalra a fejem. Olyan fura, vagy én volnék az? Elmerülök egy kicsit a gondolatokban, ahogy toporgunk az emberek közt, a nagy gondolkodásból kiragad egy kicsit a kérdése. Nagy, csodálkozó szemekkel pislogok rá fel.
- Nos, kedves Nem-Asztronauta úr, onnan gondolom, hogy a legtöbben azt se tudják, hogy mit érdemes nézni ezeken a képeken. A legtöbben leragadnak ott, hogy “hűűű kráteer!” - figurázom ki egy kissé a mondandómat - Meg a Hold szerintem nem is olyan érdekes. Mármint érdekes, persze, de én szívesebben nézek bele a nagy sötétségbe, az égbolton látható csillagok közé, ahol ezer meg ezer galaxis várja, hogy felfedezzük, csak még ahhoz is túl messze vannak, hogy egyáltalán láthassuk a fényüket. - már megint túl csacsogtam a dolgot, valószínűleg ő közel sem ennyire érdeklődő a világűr iránt. Nincsenek illúzióim, az emberek 99%-a nem ennyire fogékony a témával kapcsolatban. - Nem tudom, miért, te akartál űrhajós lenni? - dobom vissza inkább a kérdését, miközben incselkedve billentem oldalra a fejem.
Ez a tömeg próbára teszi az ember mindenféle tűrő- és állóképességét. Haladjanak már! Különben is, ennyi eszük van az idegenvezetőknek is, hogy az út közepén kell őket megállítani?! Nevetséges! Idegesen és frusztráltan kezdem el fürkészni a lehetséges menekülő utakat, keresem a rést ahol át slisszolhatok, de nincs. Egyáltalán nincs.
- Chopin. - felelem, miközben lábujjhegyen pipiskedve próbálok utat törni valahogy. - Az anyukám nagyon szerette a zongora hangját, és ő is játszott fiatal korában, nagyon is jól, csak egy régi sérülés miatt abba kellett hagynia, az ujjaiban eltört pár csont ami miatt már nem tudott játszani. Én mindig is imádtam a zongorát, már baba koromban azon mászkáltam, és csapkodtam a billentyűit. - vonom meg a vállam, mert nincs rá magyarázat, hogy miért szeretek zongorázni. Szeretem és kész, fogalmam sincs miért. Inkább zombizok tovább a népekkel, már majdnem elérjük a lépcsőt is, amikor a fiú hirtelen lefordul, és egy másik terem felé veszi az irányt, amerre történetesen szabad az út.
Értetlenkedve vonom össze a szemöldököm, amikor konstatálom, hogy eltűnt mögülem, és követem is bár nem tudom miért. Hiszen nem együtt érkeztünk, nem is vagyunk barátok, szóval ha akarnék, mehetnék a fegyverkiállításra - amihez őszintén szólva amúgy sincs kedvem.
- Most mit csinálsz? - kérdezem azért némi értetlenséggel a hangomban, ahogy a szomszédos kiállító terembe érünk. Furcsa, nagy márvány és egyéb kődarabok vannak itt, meg rajzok és festmények amik inkább vázlatnak tűnnek,  egy kicsit nyomasztó is meg amúgy se szeretem annyira a szobrokat, pláne a pucér szobrokat… igen, prűd vagyok, na és?! Ahogy a terembe egy kicsit beljebb lépkedek, elkezdem a térképről kisilabizálni, hogy mégis hová lyukadtunk ki.
- “Befejezetlen művek”, mikor nevezhetünk késznek egy műalkotást? - olvasom fel a teremhez fűzött gondolatot - Tényleg ide akartál jönni? - húzom fel a szemöldököm gyanakodva, mert ez a terem annyira fura és ingerszegény, hogy konkrétan rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt. Mi a túró?! A komfortzónámból teljesen kiragadva teszek meg pár bizonytalan lépést a fal mentén, ahol ezek a különös képek lógnak. Nem értem ezt a fajta művészetet, mármint, értem is meg nem is, valószínű a saját köldöküket nézegető művészek és tudósok totál mást magyaráznak bele egy-egy képbe vagy szoborba mint amit én gondolok róla.
Egy kényelmesnek tűnő oszlopnak támasztom a hátam, miközben a srácot méregetem elgondolkodva. Tutira fogalma se volt arról, hogy mi a fene van ebben a teremben. Egyszerűen kizárt, hogy tudatosan jött volna ide, ez az a dolog amit nem-hiszek-el. Miközben ezen mélázok, fel se tűnik, hogy továbbra is, leplezetlenül nézem őt, és mindig vissza-vissza térek azokhoz a részekhez, amik tetszenek. Nem tehetek róla, a barna szemnek ez az árnyalata mindig is gyengítette a térdeimet, és tetszenek még a lábai is. Igen, csípem a hosszú combú pasikat, és? Csak nekik szabad a nőket a fenekük meg a cickóik alapján beskatulyázni?
- Khm! - jövök zavarba, és elfordítom a fejem, nem éppen szerencsés módon egy szobor csoport felé, ahol hogy-hogy nem pont van egy pucér csávó, amitől fülem hegyéig elvörösödök. Nabaszki! - Ha már itt vagyunk, lássuk. - mormolom szinte csak magamnak, és elindulok tovább a fal mentén, szigorúan a képeken tartva a szemem. A hasam meg pont ezt a pillanatot választotta alkalmasnak arra, hogy korduljon egy bazinagyot. Mert attól még, hogy nem eszek, a jelzéseket megkapom, hogy kellene.

Nem tudom nem észrevenni, hogy amióta megszólított, és ilyen különös módon szóba elegyedtünk, teljesen megváltozott a testbeszéde. Nem vagyok pszichológus (még csak az kéne!), de látom amit látok. Kevésbé feszengő, és néha még mosolyog is. Tehetné gyakrabban is, mert határozottan jól áll neki. Ha valaki mindig csak komor arcot vág, sokkal hamarabb megöregszik, mint aki többet mosolyog.
- Vagy egyszerűen csak érdekes, és kíváncsi vagyok, hogy mi várhat ránk a nagy sötétségen túl? - dobom vissza a választ a teljesen megdöbbentő kijelentésére. Hogy mi van? Eddig tökre suttyó módon viselkedett, mint elefánt a porcelánboltban, most mi ez a filozofikus bölcselkedés? Teljesen nyilvánvaló, hogy a felszín alatt rengeteg dolog lapul, amikkel szemben valamiért elutasító a hozzáállása. De nem piszkálom, még akkor se, amikor az űrhajós kérdésre olyan durva választ ad. Inkább csak elfordítom a fejem, és nem veszek róla tudomást, már látom, hogy érdekes személyiséggel van dolgom, és köszönöm szépen, nem fog megvezetni egy egyszerű kitérő válasszal.
Az, hogy egy másik terembe csöppenünk, nem pedig a fegyverkiállításra, egy teljesen váratlan helyzet számomra. Nem szeretem a váratlan dolgokat, szeretek mindent megtervezni, és pontosan követni a tervet. Ez a dolog meg teljesen váratlanul ért, és egyelőre még nem tudok mit kezdeni vele. Pláne azt is figyelembe véve, hogy mi is a terem témája, végképp elvesztem.
A szemöldököm nagyjából a homlokom közepéig szalad, amikor nekiáll magyarázni a befejezetlen művek szépségéről.
- Ezek szerint, ha egy tortához megcsinálom a piskótát meg a krémet, akkor az úgy lesz tökéletes, a maga befejezetlenségében? - kérdezek vissza mosolyogva, majd neki támaszkodok egy oszlopnak (azért előtte ellenőriztem, hogy biztosan ne egy kiállított tárgy legyen). Alaposabban is szemügyre veszem a srácot, próbálok rájönni, hogy miért viselkedik úgy ahogy, miközben tudom, hogy bőven vannak értelmes gondolatai. Vajon ki mondhatta neki azt, hogy a tudás az fölösleges? Jó nagy seggfej lehetett! Ahogy az arcán időzik el a pillantásom, mindig vissza húz a szeme, talán a színe vagy a tekintete miatt, de úgy bele lehet ragadni, mint a mocsárba. És a lábai is tetszenek, biztos, hogy sportolt valamit, de nem jövök rá, hogy mit. A lábbal kapcsolatos, talán valami keleti harcművészet, vagy európai labdajáték?
Persze, hogy zavarba jövök, amikor feltűnik neki a bámészkodásom, el is fordítom a fejem. Erre ott van, márványból, fényesre csiszolgatva, részletgazdag kidolgozással… ó, anyám! Naná, hogy teljesen elvörösödök, mert oké képen már láttam elég sokszor ilyesmit, meg szobrokon és ilyesmi, igazi, élő sráccal még nem volt dolgom, legalábbis nem így. Szégyellős és kicsit prűd is vagyok, nekem ezek a dolgok nem mennek automatikusan mint a többi fiatalnak, nem nem akarok hanyatt vágódni minden jöttmentnek. És különben is, milyen perverz szobrász már, aki pont ezzel kezd el egy művet, és aztán nem fejezi be?! Ugye, hogy perverz! És még ez a srác is kinevet! Remek! Egyáltalán minek jöttem én utána?!
- Hagyj már! Véletlen volt, egyáltalán nem direkt nézegetek ilyesmit! - mormolom, és még a kezem is kirakom, hogy ne piszkáljon és ne nevessen rajtam. Furcsa, de most kifejezetten rosszul esik, eddig ugyanis velem mulatott, most már viszont rajtam, és az hatalmas különbség. Éppen koncentrálok, hogy a fejemben csak normális mennyiségű vér legyen, és ne legyen az egész pofim olyan mint a pipacs. Ha pár percen belül nem javul ez a dolog, akkor szerintem én kifelé veszem innen az irányt. Móka ide vagy oda.
De persze a hasam közbe szól, és éppen hogy valamennyire visszaszorítottam a pirulást, jön is vissza gőzerővel.
- Nem szoktam enni. - rázom meg a fejem, majd rádöbbenek, hogy ez így egy kissé árulkodó kijelentés volt, így inkább korrigálok - Mármint, nem vagyok éhes. - jön is ám a cáfolat, egyenesen a pocimból, korog de nagyon, hogy ez így egy tök nagy hazugság! Tudom én, hogy ennem kellene, tudom én, de a múltkor az étteremben is így jártam, ahová Richard bácsikám vitt vacsorázni. Mi is volt az étterem neve? Valami puccos hely volt az biztos, ahogy őket ismerem. Úgy volt, hogy “egy nagy boldog család” leszünk, de mivel az apám lemondta, ezért a fiai is leléptek még mielőtt leadtuk volna a rendelést. Szóval, ketten vacsiztunk, a vén kecske meg én, és el tudom képzelni, hogy ez kívülről hogyan nézhetett ki! De ott is, amint megettem a főételt, elmentem a mosdóba, mert kikívánkozott, és ugyanígy jártam a desszerttel is. Fogalmam sincs, hogy nem tűnik fel senkinek a dolog, de addig jó! Más se hiányzik, mint az, hogy a nyakamba telepedjenek.
- Mindegy, mutasd légyszi, hol van az a kávézó. - sóhajtok fel mint egy vert sereg. Nem úszom meg, hogy valami cukros szart egyek, amitől aztán seperc alatt viziló leszek. Vissza se nézek a szobrokra, bőven elég kép lóg itt a falon ami frusztrál, inkább vissza nézek a srácra, próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat. Szerintem simán azt hiszi, hogy valami aranybilivel a fenekemen születtem, újgazdagnak, esetleg sznobnak néz. Vagy más lenne a dolog mögött? Már csak nem rakta össze fél mondatból, hogy bármit is fogyasszak a jelenlétében, nem fog sokáig bennem maradni.

Persze, hogy zavarba jöttem, eleve nem vagyok hozzá szokva az ilyen látványhoz, az anyám egyházi iskolába járatott, itt is az eredménye. A merev szabályok, egyenruha, hittan órák és a “ha szexeltek mind meghaltok és ha ez nem elég még el is kárhozik a lelketek” hozzáállás jócskán visszavett a kalandvágyamból. Na nem mintha a lelkemet félteném, vagy ilyesmi. Csak szerintem ez olyasmi amit az embereknek szerelemből kellene csinálni, és nem úgy mint a macskák tavasszal… Próbálom megkeményíteni azt a kis selyem lelkemet, de még nehezen megy, azt már tudom, hogy mindenkit gyanakodva méregessek, hátha ártani akar nekem, de az, hogy ha mondjuk nem feltétlen ártani akarna… na azzal nem tudok mit kezdeni.
Megvonom a vállam, amikor a light és a szénhidrátcsökkentett témakörhöz érünk.
- A bacont és a palacsintát szeretem. Szóval ha enni akarsz látni, nagyobb esélyed van rá, ha reggeli időben veszel megfigyelés alá. - felelem kicsit megnyugtatásként, különben itt vinné el nekem a szívbaj, hogy napfényen élek. Ami majdnem igaz is lenne, de ne firtassuk a részleteket. Nem kell azt minden idegen orrára kötni, hogy táplálkozási zavarral küzdök, egyelőre még egyedül. Majd ha súlyosabb lesz, akkor nem bánom, elmegyek orvoshoz. Vagy ha valaki előtt lebuknék, hogy vagy nem eszek egyáltalán vagy kihányom amit megettem. Vajon ennek a betegségnek mi a neve? Bulixia? Anolémia? Vagy valami hasonlóan semmitmondó, hülye latin szavak egymás mögé pakolgatva.
Ahogy elindulunk a büfé felé, csendben vagyok, és a srác is, úgy tűnik vagy elgondolkodott azon, hogy egy kicsit nyersen viselkedett velem, vagy valami más gondolkodni valót talált magának. Én is elmélyedek a gondolataimban, a per, az apám, a családom, hogy anya mennyire hiányzik… bőven van min töprengeni, és akkor a jó dolgokról még egy szót se szóltam. Hogy várom már a sulit, és tegnap befejeztem az első “Made in NY” tésztahidamat is. Kíváncsi lennék, mennyit bír.
A srác simán elsétált volna a büfé mellett, szóval inkább megállok a bejáratánál, hogy észrevegye a hiányomat, és visszaforduljon. Hamar meg is történik. Vannak más vendégek is, de inkább a szuvenírek miatt jöttek, szóval egy teát békésen be lehet szürcsölgetni tőlük.
- Az ott, szerintem szuper lenne - azonnal kiszúrtam azt az asztalt aminél kényelmes fotelkák vannak, és nem kényelmetlen, kemény székek. Nyúlnék az étlapért, de elhappolja előlem, így nekem marad a nézelődés. Nem teszem szóvá, hogy mennyire elvarázsolt módon viselkedett az előbb, valami azt súgja, hogy attól megint csak átmenne kaktuszba, pedig semmi rosszindulat nincs bennem. Amikor azt az érdekes gondolatot mondta az unalmas életekről és az űr titkairól… nekem úgy tűnt, hogy van esze, de mintha szándékosan nem használná. Ez mekkora butaság lenne már! Nem kerüli el a figyelmem, hogy összekócolódott a tekintete, amikor az itallapot nézegette. Sejtettem, hogy borsosak lesznek az árak. Elveszem az étlapot, és állom a tekintetét.
- Emancipált nő vagyok, majd én fizetem a sütimet. De tényleg köszönöm. - jegyzem meg mindenféle támadó él nélkül, egészen halkan és talán még egy kicsit el is mosolyodok mellé. Nem vagyunk jóban, nem a pasim, nem a bátyám, se semmi ilyesmi, és nem fogadhatok el egy idegentől egy ilyen “ebéd” meghívást, mert egyszerűen túl drága. Még én magam is csak szokom, hogy nem kell a pénz miatt aggódnom, anyával azért normálisan éltünk mint a többi ember, és bizony ha meglátta volna a harmincnégy dolláros mignont, szerintem megkérdezte volna, hogy mégis hány fogásos vacsora jár mellé ajándékba?
Fura, hogy milyen sokáig tartja ki a szemkontaktust, az emberek általában menekülni szoktak a hatalmas, vesébe látós szemeim és a mindig fürkésző pillantásom elől. Szóval inkább az étlapot nézem, és csak akkor pislogok rá fel újra, amikor a nevem kérdezi.
- Elaine. Elaine Anook Beaulieu. Az egyik kelta, a másik kanadai, és egy eszkimó. - annyira király, hogy nem az apám nevét viselem! Ha kiejteném a számon a Boswell nevet, szerintem azonnal lelépne, annyira… lóvés és “playboy” hírében állnak itt a városban. Pislogok egy hosszabbat, majd lerakom a kis füzetkét, és a fejem oldalra billentve nézem őt.
- És neked mi a neved? És miért jöttél ide, a múzeumba? Mármint, nem pont úgy nézegetted a zongorákat, mint aki már ide jár aludni is. - teszem hozzá, és vissza költözik a szám sarkába egy kis mosoly is. Amikor megérkezik a pincér, mondom neki, hogy mit kérek, egy hideg zöldteát, és egy csokoládés tortácskát tejszínhabbal.
- És két villát is kérek szépen. Köszi. - teszem hozzá, mielőtt távozna, és ezzel meg is oldódott, hogy hogy ne egyedül egyek meg egy egész kis kosárkányi édességet. - Felezünk? - nézek rá kérdőn, incselkedve. - Amúgy, fura európai akcentusod van. A papám hugának volt hasonló, ő valahol York mellett él. Eltaláltam az országot legalább? Nem vagyok nyelvész... - pirulok el egy kicsit.

- Anyám elég kreatív volt, ami azt illeti. - mosolyodok el azon, ahogy füttyent is egy kicsit a nevem hallatán. A születési nevem nem is ez, hanem egy kicsit más, Beaulieu anya férjének a neve (akiről nem is olyan sokkal ezelőttig azt hittem, hogy az apám), ezt három évesen kaptam tőle. - Nekem nyolc. - bólintok mosolyogva, amikor azt mondja, neki Anook leszek. Eszkimó felmenőimre vagyok a legbüszkébb, anya nagymamája révén szorult belém némi sarkvidéki vér is.
- Topher? - kérdezek vissza, mert egy kicsit befejezetlennek tűnik ez a név, mintha hiányozna az eleje vagy a vége. Bár, én egy szót se szólhatok senkinek sem a nevére, az enyém is épp elég különc.
Érdeklődve hallgatom az indoklást, hogy miként keveredett ide, de sehogy se látom be, ha van egy művészlélek anyukája, miért ennyire elutasító a múzeummal és úgy általában a kultúrával kapcsolatban. Mert ez viszont már messziről lerí róla, hogy ki nem állhatja az ilyesmit.
- Igaz, hogy néha fiktív hangszerek fölé emelem a kezeimet, de azért a mondat végére emlékezni szoktam. Mindig is úgy gondoltam, hogy a múltból tanulhatunk, csak kevesen hajlandóak rá. Anya mindig ezt mondta, ezért jártunk sokat múzeumokba. - vonom meg a vállam, és ennyiben is hagyom a dolgot, mert hát ha nem érdekli az ilyesmi, minek erőltessem? Én se vagyok valami kultúrsznob, csinálok hétköznapi vagy majdnem hétköznapi dolgokat is.
- Hát, azért ezt nem mondanám… nem eszek valami sokat. - vallom be félénken, majd amikor nekiáll ecsetelni a lányok alakukkal kapcsolatos aggályait, nem is tudom hová nézzek szégyenemben. Inkább csak a padló fekete-fehér kockaköveit kezdem el számolgatni, mert telibe trafált, egy nap vagy huszonötször állok a mérlegre, és mindig sokkal többet mutat mint kellene, olyankor aztán rohanok a klotyóra, hogy kiadjam magamból amit nagy nehezen megettem. Ha nem lenne egy egészen jófajta korrektorom, látná a karikákat a szemem alatt, és a többi tünetet is, amiket igyekszem gondosan eltüntetni a környezetem elől. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy hánytatom magam. - Tudod… talán vannak akik nem szeretik amit a tükörben látnak, és emiatt… nem tudnak enni. - jegyzem meg bizonytalanul, majd mielőtt még túl sokat is mondanék neki, elfordulok egy kicsit tőle. Inkább az étlapot böngészem, azon merengve, hogy vajon mi lehet az a sütemény, ami legalább hazáig megmarad bennem, és nem is kapok sokkot az árától. A csokis tortácska mindig is a kedvenceim közé tartozott, így azt kérek, majd megint Topher felé siklik a pillantásom, ahogy kissé zavartan néz rám. Mi van, nem hallott még olyan csajról aki képes kifizetni a saját sütijét?
- De csak egy kicsit! - szögezem le, még mielőtt tényleg nekem kellene megennem még egy fél süteményt, mert az már együtt egy egész, ami nagyjából három napi kalória bevitelemnek felelne meg. Kizárt dolog!
Hallgatom, ahogy kiejti az édesség nevét, és már ettől mosolyognom kell. Roppant magabiztosnak tűnne, ha nem tudnám pontosan, hogy hol kellett volna lennie a hangsúlyos magánhangzóknak, hiszen félig kanadai lévén tökéletesen beszélek franciául is.
- Ami azt illeti, én tudom mit kértél, és elég egzotikus választás. Nem is gondoltam volna, hogy te az a kecsketejes-ebihalas fajta vagy! - ugratom vigyorogva, mert természetesen semmi ilyesmi nincs a süteményben, sőt, kifejezetten fincsinek hangzik, de ha már így alakult, miért ne ijeszthetném meg őt egy kicsit? Kíváncsi leszek, mit szól majd, ha megpillantja a sütijét!
Amikor megfogja a kezem, akkor tűnik csak fel igazán, hogy mennyire hidegek az ujjaim. Mintha egészen fagyosak lennének, talán a légkondi, vagy mi? Mindenesetre az ő tenyere jó meleg, és ha egy kicsit is jobban ismerném, azt kérném, hogy melengesse meg a béka feneke hideg kezeimet.
Érdeklődve hallgatom a származásának történetét, próbálom elképzelni a tájakat ahol dallamosan mégis furcsán érthetetlenül beszélnek az emberek. Azt se mulasztottam el, hogy hasonlóan jó viszonyt ápolhat az apjával mint én… meg tudom érteni az épp csak egy pillanatra előbukkanó indulatát, elvégre én éppen perben állok a saját apámmal.
- Csak Kanadában és itt. Az őseim közt voltak skótok, azt hiszem anyám rokonai közt, de már rég elhagyták a kontinenst, azt se tudnám hol vagyok ha ledobnál valahol Skócia területén. - mosolyodok el szomorkásan, hiszen mindig is szerettem volna ellátogatni Európába, de eddig még nem jött össze. - Szintén anyai ágon voltak eszkimók, a Beaulieu pedig a nevelőapám neve. - vonom meg a vállaimat mintha ebben nem lenne semmi különleges. - Houstonban nőttem fel, a szüleim a NASA-nak dolgoztak, a nevelőapám teszt pilóta és asztronauta volt, anya pedig asztrofizikus volt. - na, most már aztán tényleg zavarba jövök, mert kevés embernek szoktam elmondani amióta benőtt a fejem lágya, hogy anya a NASA-nak dolgozott.
Örülök, hogy témát vált, mert tele vagyok komplexusokkal a zseniális szüleim miatt, akikre ilyen téren aligha hasonlítok. Átlagosnak tartom az értelmi képességeimet, még ha az IQ tesztek mást is mutatnak.
- Ötöt? Miért épp ötöt? - dőlök hátra a széken, miközben összefonom magam előtt a karjaimat, és kíváncsian fürkészem a srácot. - Inkább mondok egyet én, és egyet te. Nincs túl sok titkom. - húzódik huncut mosolyra az ajkam, majd felkapom a fejem mert a jóslattal ellentétben, egész hamar meg is érkezett a rendelésünk. Amint elsiet a pincér, már nyúlok is a jegesteáért, mert elég szomjas vagyok.
- Szóval, titkot akarsz hallani? - ujjammal intem közelebb, majd szinte suttogva folytatom. - Van egy plüssállatom, amit szinte mindig magamnál tartok. - előveszem a táskám, és kinyitom, hogy megpillanthassa a szőrmókot, amint épp a tatyóban hempereg a többi holmi tetején. - Most te jössz!

- A Jean-Pierre nem illene hozzád. Inkább talán az Etienne vagy a Matthieu. - mosolygok rá, mert értem én a viccet, de a “Topher” így is épp eléggé különleges. Méghogy az én nevem fura! Annak legalább megvan minden alkatrésze, szegény srác meg olyan névvel él mintha elspórolták volna a felét. Aztán az is lehet hogy ez valami becenév ami neki tetszik, nem tudhatom. De látom rajta, hogy valamit titkol ezzel kapcsolatban, így nem is feszegetem a témát.
- Szívesen kikupállak, karitatív jelleggel. - ugratom, majd azért még egy dolgot hozzá teszek - Persze csak ha van kedved még nézelődni. Én napokat is el tudnék itt tölteni, de ha unod akkor inkább hagylak a történelemmel békén. - természetesen megértem, ha nem akar itt lenni, hiszen látványosan idegen neki a hely, a szituáció és nagyjából úgy minden más is.
- Én? Szivatni? Nem szokásom. - meresztek ártatlan szemeket rá, és bár nem könnyű, de ha helyén marad a pókerarcom. Hű nem is gondoltam volna hogy tényleg elgondolkodik az ebihalakon!
Közben a tea, jegeskávé és a sütemény is megérkezett. Annyira guszta minden! A hasam egy újabb korgása adta jelét annak, hogy most már tényleg nagyon-nagyon ennem kellene pár falatot. Bár a csokitorta illata egészen felkúszik az orromon és mintha finom, kecses ujjak masszíroznák az agyamat, olyan jó érzés, mégis elég sokáig habozok mielőtt egyáltalán a villához nyúlnék. Nem szabad! Nem szabad enni!
Vagy egy percig kapkodom alig észrevehetően a pillantásomat a sütemények, a villa, és a kezem közt, ajkamat kétségbeesetten harapom be közben, mialatt az illatok teljesen elvarázsolnak, meggyengítenek. Remélem Topher nem vette észre ezt a küzdelmet, amibe az az apró mozdulat került, hogy egyáltalán felemeljem a villát. Ügyes vagy Anook, most már csak bele kell szúrni a tortába. Az ujjaim nem engedelmeskednek. Felemelem a kezem, és a csokoládés torta fölött szinte elengedem, így a villa a kezemmel együtt szinte beleesik a süteménybe. Ügyes vagy Anook! Most már csak be kell kapni ezt a kis darabkát, nincs mitől tartani, kicsi is, és finom is lesz. Ez az, gyerünk! Már éppen a számhoz emelném a falatot, amikor Topher megkérdi, hogy nem valami állatból vannak-e azok a kis dekorációs izék. Ezzel megakasztja a folyamatot, a villa szinte kiesik a kezemből, úgy koppan a tányéron a falatkával együtt. Pedig már majdnem megvolt!
- Nem, ez szerintem valami kandírozott grapefruit vagy ilyesmi lehet. - nézegetem én is a rózsaszín csíkokat, majd egyet az ujjaim közé csippentek óvatosan, és gyorsan be is kapom. Ühüm, jól tippeltem, valami piszkosul édes, kesernyés gyümölcs darabok.
- Persze… kóstold meg nyugodtan. - tolom elé a tányért gyorsan, szinte pánik szerűen. Így már nincs egyetlen sütemény sem előttem, inkább a jeges teámból kortyolgatok. Vajon hány kalória lehet benne? Tanácstalanul nézem a süteményeket, majd a hasam ismételt, most már szinte agresszív morgásával mit sem törődve hallgatom inkább ahogy a fiú Skóciáról beszél.
- Nagyon hiányzik? - teszem fel az egyértelmű kérdést. Látszik rajta, hogy imádja a régi otthonát. Bár még nem jártam Európában, de én is szívesen megnézném a szürke kőházakat, zöld mezőket, sziklákat, haragos tengert… milyen lehet a tenger, ha haragos?
- Már nincs. - csóválom meg a fejem egy szomorkás mosoly kíséretében. Még mindig hiányzik apa is, nagyon. Pedig már sok éve történt a balesete, mégis mintha tegnap lett volna az egész. Most meg már anya sincs, gyakorlatilag mindenki akit szerettem meghalt. Maradt nekem a rém rendes család az Elm utcában.
- Mindenki űrhajós típus, Topher csak van aki nem tudja magáról. - pillantok rá az összefont karjaim mögül vigyorogva. - A munka kapcsán találkoztak, legalább ők értették egymást amikor beszélgettek, más úgyse tudja már felfogni ezeket a dolgokat, nekem totál kínai volt az a sok képlet, egyenlet, hipotézis, tétel… - vonom meg a vállaimat lazán, mintha ez semmit se jelentene - Túl okosak voltak, és furák, valószínűleg mákjuk volt, hogy megtalálták egymást különben magányos furabogarak lettek volna.
Meglep, hogy titkokat akar hallani. Az embert nem szokták idegenek faggatni a titkairól, mármint, ez fura. Még semmit se tud rólam, miért épp azokkal akarja kezdeni amit senki se tud? Biztos ami biztos, bemutatom őt a nyulamnak. Amikor pedig nevet, vidáman csatlakozok hozzá, mert végül is igaza lehet, olyan óriási ez a város, hogy annak az esélye, hogy véletlenül összefussunk, elenyésző. Nincs mitől tartanom, rá bízhatom a titkaimat bátran.
- Lány, de a nevét nem mondom meg mert az már új titok. - pillantok rá incselkedve, miközben elrakom a táskát, benne a barátommal. Nehogy más is észrevegye mert az már ciki lenne. Amikor viszont Topher kezd el beszélni, még az állam is a földig esik. Hogyhogy ilyesmit olvas és olyan… amilyen? Képtelenség, ennyire nem lehet valaki sokszínű, és szerintem nála sem erről van szó. Inkább finoman próbálom megfejteni a titkát, rájönni valamire ami a sorok közt lapul.
- Nem ciki. - jelentem ki először is magabiztosan, majd sokkal lágyabban folytatom. - De ha szeretsz olvasni, miért nem használod azt a tudást amit megszerzel? Nézd, semmi sem ciki csak az ha valaki másnak tetteti magát, mint aki valójában. A legtöbben hülyék és okoskodnak, te miért állítod be magad műveletlennek és nemtörődömnek, miközben belül te is tudod, hogy nem ilyen vagy? Hülyeség, ne akarj megfelelni olyan elvárásoknak, amiktől nemhogy több lennél, de inkább kevesebb. Mert a benned lévő értékeket dugdosod és veszed semmibe. - na, hát nyilván nem számított ilyen lelki fröccsre, de tényleg bepöccentem. Melyik barom mondta azt neki, hogy akkor lesz menő ha ilyen nemtörődöm? Ha nem használja az eszét és csak teng-leng miközben egészen sokra is vihetné? Akinek a Büszkeség és balítélet a kedvenc könyve az igenis sokra vihetné…
Magam elé húzom a süteményt amit ő választott, és legyűrök egy falatot.
- Szeretem a képregényeket is meg a szuperhősös filmeket is. És bár nem a legjobb a Tobey Maguire féle pókember, azért egy fontos tanulság van benne. - egy kicsit megállok, és mélyen a szemébe nézek, hogy lássa komolyan beszélek. - A nagyobb erő mindig nagyobb felelősséggel jár Topher, és ha van eszed, használnod kell. Az ember mindig többet akar az élettől és neked lenne is hozzá képességed, használd. - mondom, miközben egy újabb falat süteményt eszek. Mennyei, nagyon finom! Szinte észre sem veszem, hogy már majdnem a felét elpusztítottam, és csak amikor erre rádöbbenek, akkor teszem le a villát.
- Hülye ötlet volt ez a titok mesélés. - jegyzem meg, majd teljesen bezárkózva dőlök hátra. Nincs több titkom, csak az amit soha senkinek sem fogok elmondani. Hogy beteg vagyok, komoly táplálkozási zavarom van. Elég eszem van hozzá hogy ezt tudjam magamról, mégse kérek segítséget, se a családtól se orvostól se senkitől. Valószínűleg ha belepusztulok, akkor sem hiányoznék senkinek sem.

Furcsa hallgatnom őt, hogy mennyire felszabadult, amikor a hazájáról beszél, még a hangja is megváltozik. Nekem is hiányzik Houston, tudom milyen a honvágy, pedig én nem hagytam el az ország határait, csak egy másik államba költöztem. El se tudom képzelni, hogy neki mennyi mindenhez kellett hozzászoknia, és ezek közül talán a legkevesebb az időjárás és a másik időzóna. Az is halvány mosolyt csal az arcomra, amikor azt mondja, hogy ne hagyjam ki angliát, de csak enyhén ingatom a fejem.
- Nem, azt hiszem, egyedül nincs kedvem világot látni. Tudod, jó dolog utazni meg szerettem is régen a szüleimmel, de egyedül valahogy... biztos csodálatos ország, de nem szeretnék elmenni oda, egyedül. Azt hiszem, kicsit... félnék. - teszem még hozzá a végét szégyellősen, és inkább a korgó-morgó pocakomra fókuszálok, mintha pusztán azzal, hogy meredten nézem, meggátolhatnám ezeket a nem kívánatos hangokat. Persze nem, de ez van, próbálkozni attól még lehet.
De a sütemény se segít rajtam, mert bármennyire is mohón estem volna neki, fejben már el is indult egy kalória számláló, ami úgy pörgött fel mint valami Japán szupervonat. Nem, nem szabad habzsolni, pláne nem tortát. Szépen apránként megeszegetek két falatot az talán bent is marad a gyomromban, és nem okoz beláthatatlan károkat. Ahogy a villán pihenő apró falatkára nézek, akaratlanul is a szemem elé kúszik a kép, hogy ez majd hány plusz kilót jelent. Örülhetek, ha egyből megúszom, mármint ezt a falatot, a következővel már biztosan elérem a két kilót is. Ez biztos, hisz látszik rajta, hogy mennyi fölösleges energia, mennyi kalória az egész!
Elkalandozok egy kissé ezen, így nem is csoda, ha inkább Topher elé toltam a tányérom, majd hallgattam a történetét az olvasásról, és igazán mérges lettem rá. Melyik hülye mondta azt neki, hogy műveltnek lenni ciki? De most komolyan!
Aztán, amikor kifejtem a véleményem, látom az arcán, hogy ez egy kissé erős volt. Szabadkozhatnék, hogy jaj nem is úgy gondoltam, és ne haragudjon rám, és egyébként is természetesen ki vagyok én, hogy beleszóljak, amúgy se ismerem így jóformán véleményem se lehetne. De nem így teszek, hanem komoly arccal fürkészem a szemeit, és várom, hogy mi lesz a válasza.
- Én csak felvetettem neked, hogy mennyivel több lehetnél, ha akarnál. Ebben nincs semmi. - vonok vállat, miközben tanácstalanul elmosolyodok. - És ha tudni szeretnéd, én arra használom a szabadidőmet, hogy felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy nagy a baj az emberekkel. Amint a városba költöztem, csatlakoztam az itteni zöld aktivistákhoz, de tagja vagyok a helyi "#metoo" mozgalomnak, küzdök a női egyenjogúságért, a gyermekek jogaiért...  ilyesmi. Talán uncsinak tűnhet, de szerintem ez fontos dolog, és ha lenne egy csomó pénzem, tutira ilyen célokra is fordítanám. Például nagy hajókat bérelnék, hogy begyűjtsem vele az óceánok felszínén lebegő rengeteg műanyag szemetet. - valószínűleg hülyeségnek tartja, sőt valószínű, hogy ezt is afféle hóbortnak veszi majd, mint a "légzongorát". Nem is hibáztatnám érte, hiszen a legtöbb ember nem annyira elkötelezett, mint én, pedig tisztában vagyok vele, hogy én is tehetnék még sokkal-sokkal többet is.
Aztán, amikor kicsit lazább témára terelődik a szó, szinte észre sem veszem, hogy már három falat süteményt is betoltam az arcomba, nyelem mint kacsa a nokedlit. Mmmm! Hát ez isteni! Jó ez a Creme brullée torta is, de vajon milyen lehet az én csokisom? Nyami!
- Szeretem a szuperhősöket. Batman a kedvencem, persze az eredeti. Oké, még jó az a kis trilógia is, Christian Bale elfogadható denevérember, de a lényeg úgyis a Sötét Lovagban volt, Heath Ledger egyszerűen zseniális. Sose játtam még jobb Jokert, szerintem nem is fogok. Kiegészítették egymást Batmannel. Valahogy tetszik a gondolat, hogy ő nem egyszerűen jó, mint Amerika kapitány, hanem ő az aki... szükségszerű. Megteszi amit kell még akkor is, ha emiatt be kell piszkolnia a kezét. Ez tetszik. - mosolygok rá a srácra, és valahogy egészen ellazulok itt a szükséges rosszon való elmélkedés közben. Talán kegyetlenség, de tényleg úgy vélem, hogy egy afféle igazságosztó, mint Batman, jól jönne a való világban is. Végtére is, a törvények gyakran állják a helyes cselekedetek útját. Ezekben az esetekben tényleg, a szükséges rossz talán nem is annyira rossz, nem?
Erről a szófordulatról jut eszembe az evés, és, hogy talán nem helyes, hogy már három falat gyümölcsös, és két apró falat csokis süteményt is megettem. Borzasztóan mohó vagyok, nem szabadna... nem szabadna. El is tolom magam elől a tányért, erre viszont Topher reakciója volt az, ami kibillentett a lelki egyensúlyomból.
Bámulok rá. Bambán.
Kétszer is kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de mindig becsukom, és újra fogalmazom amit mondani akartam.
- Semmi közöd hozzá, hogy mennyit eszek. - suttogom végül rettenetesen sebzetten, és nem áll szándékomban a szemébe nézni. Szóval számolta, látta, hogy mennyit eszek és ő is soknak találja! Kétségbeesetten kutatnak a szemeim a mosdó felirat után, kell itt lennie egynek, ahol kiadhatom magamból ezt a hülye süteményt! Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy egyszer valaki majd megjegyzi, hogy KÖVÉR vagyok.
- Lehet, hogy nem találkozunk többet, de nem kérdezhetsz tőlem ilyesmit. - fordulok vissza mégis a fiúhoz, és nagy, őszinte szemekkel nézek rá. - Senkitől sem kérdezhetnél ilyesmit, fogalmad sincs, hogy milyen nehéz annyit enni mint egy cukorbeteg hörcsög! Ha nem jössz ezzel az egésszel, talán fel se tűnt volna, hogy mennyire sokat ettem meg ebből a hülye süteményből... - természetesen őt hibáztatom, amiért észrevette a dolgot. Pedig nem tehet róla, igazából tudom, hogy nem tehet róla. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy kóros amit művelek, hogy ennem kellene vagy a kórházban kötök ki ahol majd erőszakkal tömik belém az ételt. Mégis, rá zúdítom a haragomat, mert feltette azt a kérdést amit már vagy száz embernek kellett volna, legalább ezerszer. Hogy lehet az, hogy egy teljesen idegen fiú veszi észre, hogy valami bajom van, azok akikkel együtt élek még csak nem is sejtik a dolgot?
Idegesen, mégis bizonytalanul pattanok fel a helyemről, miközben a táskámból próbálom előtúrni a pénztárcámat. Mégis, az előző gondolatmenet és az indulatok együttesen felforgatják a gyomromat ahogy kell, és már érzem is, hogy bajban leszek. Fáj a hasam is, mérgesen dörzsölgetem meg, hogy nyughasson már. De nem akar, én pedig beletörődve huppanok vissza a kis fotelba, várva, hogy hamarosan jobban legyek.
- Nagyjából fél éve kezdődött, amikor a mamám beteg lett. Előtte... más voltam, testesebb típus, persze ezt most nehéz lehet elképzelni. - nem merek a szemébe nézni, a szégyentől szinte csak motyogom magam elé a szavakat, pedig tudom, hogy ha másnak nem is, legalább neki itt és most el kell mondanom ezt az egészet. Úgysem találkozunk többet, mit árthatna vele? - Én csak... aggódtam érte, nem tudtam enni, nem tudtam aludni, kialakult ez a dolog, hogy nem eszek. Fázós vagyok, tudod hogy van ez... vastag pulcsi, vastag nadrág, ilyesmi, reggel hideg van. Egyszer úgy mentem el a boltba, hogy vegyek valami kaját, és... és pár osztálytársam meglátott és kicsúfoltak, hogy kövér vagyok. Utána már nem is tudtam enni ha akartam sem. Próbálok, tényleg. Néha egész jól megy, máskor rosszabbul, de amióta itt lakok még az a kis javulás is elveszett ami otthon még megvolt. Az új családom utál, állandóan küzdenem kell ellenük, az apám gyűlöl, konkrétan perben állok vele. Mindenki ellenem van, és már nem maradt senkim sem. - összeszedem minden bátorságomat, hogy a szemébe nézzek, elvégre úgysem tud tenni semmit, nem ismer, nem tudja ki vagyok. Nem tud megakadályozni sem.- Mégis minek egyek? Minek rám pazarolni az ételt, ha úgysem fogok hiányozni senkinek?