- kiábrándult - dühös - erős - cinikus - félvér - magányos - imádja az anyját - a szíve mélyén jólelkű és szeretetéhes Ja, persze, bla bla. Minek kérdezel rólam, ha mindketten tudjuk, hogy úgysem érdekel, ki vagyok valójában. Birminghamből jöttem. Nem, nem az alabamaiból, a rendesből, baszd meg. Tudod, Anglia. Mi arrafelé nem beszéltünk érzésekről. Ha azt kérdezték, ki vagy, elmondom, mire voltak kíváncsiak: fehér vagy, feka, indiai, paki, sárga, vagy keverék. Milyen poszton focizol. Melyik kocsmából nem tiltottak még ki a városban. Hány csajod van és mit csináltál velük. Van-e húsz fontod kölcsön "csakhétvégéreakövetkezőhetibőlmegadomhaljakmeg". Hát innen jövök, ennek neveltek. Ez vagyok én.
Vagy lehet, hogy mégsem egészen...? Ha van türelmed hozzá, derítsd ki, engem ugyan nem érdekel.
Múlt
- Sullivan, a hetes a tiéd. – böktem oldalba hórihorgas ír kollégámat, miközben próbáltam feltűnés-mentesen beosonni a bárpult mögé. - Baszd meg, Toph! – suttogta a szeplős srác. – Megint nekem hagynád a staten islandi nyugdíjasokat, mi? Szerintem fogalmuk sincs róla, hogy borravalót adni is egy lehetőség. - Jössz eggyel, haver, emlékszel, mikor elvittem a kameruni családot a hat gyerekkel? - A három kissrác ki akarta tépni a hajam, mert nem hitte el, hogy igazi. – A rossz emléket felidézve végigsimított égővörös üstökén. – És esküszöm, ha az apjukon múlik, meg is teszik. Hogy kerülnek egyáltalán ilyenek a Hiltonba? - Most pont úgy beszélsz, mint azok a sznob faszok, akiket kiszolgálsz. Verjelek pofán? - Na, jó, azért, ha jól emlékszem, téged viszont igen vaskosan megtömtek, szóval ne add az áldozatot. - Hát, annyira nem vagyok feka, mint ők voltak, de miután megláttak téged, megértem, hogy a félvér is áldás volt számukra. Olyan ez a hely, mint egy második világháborús német képeslap. - Amúgy meg mi a bajod azokkal a vénségekkel? Egész jól elgagyogsz az ilyeneknek. - Ismerem őket, vagy ilyesmi. Hosszú, főleg neked. Csak húzzál már és add a legfehérebb formád. Elővehetnéd az akcentusod, szerintem, ha megtudják, hogy ír vagy, még el is sírják magukat a gyönyörtől. - Kapd be. Tiéd a kilences. Nem tudom eldönteni, hogy az a két élére vasalt tag buzi-e. - Tudod, Sullivan, azoknak is van ízlésük, szóval neked semmi félnivalód. - Baszd meg, haver. Pár másodperccel később már hallottam is, ahogy közepesre vett ír akcentussal mesél a Limerick megyében töltött gyerekkoráról. Az idős nő keze már a csuklóján volt és azzal a szánalommal vegyes meghatottsággal nézett fel rá az asztaltól, ahogy egy közepes intelligenciával megáldott, de igyekvő természetű házikedvencet szokás méregetni.
Valójában nagyon bíztam benne, hogy Sullivan nem hagy cserben. Biztos vagyok benne, hogy az öregasszony nem felejtett el. Alig pár napja történt, hogy a papi majdnem kórházba juttatott, ahogy a gyalogos lámpa szabad jelzését figyelmen kívül hagyva egy batár nagy Lincolnnal rám kanyarodott a Lenox Road és a Rogers Avenue sarkán. Ami akkor kijött belőlem, még magamhoz képest is teljesítmény volt, de nem tehettem róla. Éppen elég, hogy a munkaóráimban puccos fehér sznoboknak kellett eljátszanom a jólnevelt, készséges és hálás félvér fiút, akinek minden vágya, hogy kielégíthesse a felsőbb osztályok kívánságait a Hilton Brooklyn szálloda éttermében. Nem meglepő módon senki nem tudta és senkit nem is érdekelt a környezetemben, hogy miért kellett pár hónapja idecuccolnom a nagy nehezen letudott érettségi és pár igencsak rázós melós év után Angliából, ha utálok itt lenni. Senki nem tudta, mekkora szarban vagyunk, miután apám úgy döntött, hogy új család kell neki, mert minket anyámmal már kimaxolt. Nem tudom, hogy magunkat sajnáljam jobban, vagy az új csaját a két becsusszant lányával, mert ők még nem tudják, mire számíthatnak tőle. Bassza meg az az utolsó nigger. Imádom anyámat, de ő szegény a maga bájosan fehér művészlelkével közel életképtelennek bizonyult egyedül, úgyhogy mentőövként szolgált a neves manhattani művészeti suliban felajánlott állás, amit a képeiből egy kis, vidéki galériában rendezett kiállítás után ajánlottak fel neki, teljesen váratlanul. Nem kapott éppen rossz pénzt, bár a „megtiszteltetés” , hogy ott oktathat, még mindig nagyobb volt, mint a csekk, ami hetente érkezett. Főleg, hogy a totál nulláról indultunk, miután megérkeztünk a Nagy Almába. Ja, Nagy Alma… hát, mi egyelőre eléggé a rohadt részén laktunk ennek az almának.
Nem volt könnyű gyerekkorom, szar környéken nőttem fel Birmingham egyik gyárnegyedében. Ha anyám nincs az életemben, már régen elkallódtam volna, ahogy a gyerekkori haverjaim többsége. Kiábrándult voltam, megalázott, bosszúszomjas és képtelen arra, hogy rajta kívül bárki iránt szeretetet tápláljak. Kiváltképp’ azok iránt éreztem megvetést, akikkel a munkám során találkoztam, de nem volt választásom. Anyámnak köszönhetően, ha akartam, képes voltam egy kiművelt beszédű, szellemes, jómodorú fiatalember képét erőltetni magamra, többek között annak a rengeteg, szobájában talált könyvnek a segítségével, amiket titokban befaltam kiskorom óta. Persze lehettem volna akármilyen művelt és simulékony, sosem kaptam volna ilyen zsíros állást fiatal kis brit munkásgyerekként, ha a Hiltonnál nem érezték volna éppen szükségét egy színesbőrű alkalmazott reprezentációs értékű foglalkoztatásának. Jókor voltam jó helyen. Valójában séf akartam lenni. Érdekelt a dolog, vagy legalábbis nem utáltam a gasztronómiával foglalkozni. Azokban az álmokban, amiket szökőévenként egyszer engedtem meg magamnak, egy saját kajáldáról ábrándoztam. A saját magam ura lennék, azzal foglalkoznék, amivel szeretnék, az emberek kötnének valamit a nevemhez, az ételeimen, éttermeimen keresztül megismernének, megértenék, honnan jövök, ki vagyok és mit akarok, és anyámnak se kéne aggódnia többé semmiért. Talán még büszke is lehetne rám. Ennyi.
Ja, a két öltönyös csávó a kilencesnél tuti buzi volt, az első pillantásból láttam, ahogy végigmértek, mikor az asztalukhoz értem. A nehéz, bőrkötésű étlapot eléjük téve megfeszítettem a bicepszem a rövidujjú fekete ingben, és féloldalas mosolyt villantva rájuk kipattintottam a noteszt a zsebemből: - Jó estét Kívánok, uraim. Megengedik, hogy ismertessem a séf ajánlatát…?
A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.
Kemény környéken nőttél fel, ami egy cseppet sem kíméli az ember lelkét, legyen az gyerek vagy felnőtt. A Londonban töltött évek mély nyomot hagytak benned, ez látszik, hiszen ott élted életed legnagyobb részét. Nagyon ügyesen játszod a szorgos pincért, a jólnevelt és mindenben készséges fiút, de az előtörténetedben megismerhettünk annyira, hogy tudjuk, ennél sokkal több lakozik benned. Vannak (voltak) álmaid, ráadásul nem is akármilyenek. Egy saját étterem vagy étteremlánc aztán tényleg nem semmi. A korodbeliek általában nem szokták tudni, hogy mit kezdjenek az életükkel, de a te szemeid előtt egészen konkrét kép lebeg(ett). Ugyan a vendéglátásban dolgozol, de nem abban a pozícióban, amiről álmodoztál. Talán ez a mostani lehet egy ugródeszka, nem? Én kívánom, hogy ne add fel az álmaidat és nyisd meg azt az éttermet, amit szerettél volna, csináld azt, amit szeretnél, mielőtt még felőrölne a malomkerék.
Korrekt lapot készítettél el, nincs is miért feltartsalak, úgyhogy ezennel utadra engedlek. Színt és rangot az adminoktól fogsz kapni hamarosan.
Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék! Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran! Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!
Kezdőlap
); ">
A korodbeliek általában nem szokták tudni, hogy mit kezdjenek az életükkel, de a te szemeid előtt egészen konkrét kép lebeg(ett). Ugyan a vendéglátásban dolgozol, de nem abban a pozícióban, amiről álmodoztál. Talán ez a mostani lehet egy ugródeszka, nem? Én kívánom, hogy ne add fel az álmaidat és nyisd meg azt az éttermet, amit szerettél volna, csináld azt, amit szeretnél, mielőtt még felőrölne a malomkerék. 
