Számos darabkából állunk mi össze mind. Rögtön sütünk bélyeget bárkire akit meglátunk. Elsőre ítélünk, benne ragadva abban a három másodpercben míg meghozzuk felette a döntést: kell vagy nem kell. Mert így működünk. Mindannyian. Az csak rizsa, hogy lelki értékek. Senki nem nézi. A külsőt isszuk meg, ízleljük gyorsan és elhatározzuk merre tovább.
Mindig is az a típus voltam, aki világos célokkal menetelt egy adott irányba mindezt úgy, hogy maradéktalanul kiélvezze az összes kínálkozó lehetőséget. Nagyon is azonosulok az egyszer élünk jelmondattal. Persze meg kell tanulni akaratot érvényesíteni, meglelni mások gyenge vagy épp vágyott pontját, hogy elérjük amit akarunk. Ezért mentem marketingre-reklámra, mert egy jókor jó helyen elejtett megfelelő mondat, kinyitja az emberek szívét-lelkét-tárcáját. A probléma nem itt volt.
Szeretek kapcsolatokat építeni, imádok társaságban lenni, különösen ha rám figyelnek. A hazugságot nem szeretem, nem is engedem. Ahogy azt sem, hogy elnyomjanak. Talán az apám az oka. Még az elemiben én voltam a fura lány, akinek soha nincsenek otthon a szülei, aki se nem elég jó, se nem elég szép, hogy a fiúk különösebben felfigyeljenek rá. De volt valamim, amit nem vehettek el: a személyiségem. Mindig sokat voltam egyedül, testvér híján pedig meg kellett tanulnom boldogulni, lefoglalni magam. És ez igazán a gimiben teljesedett ki.
Akarok tőled valamit? Szeretlek? Kedvellek? Oda akarom adni magam? Sosem tudhatod igazán. Az egyedül felnőtt megtanul szerepeket játszani. Hazudni. Titokban forgatni a lapokat az asztalnál. Játszol velem? Mindent az utolsó lapra. Felrepít vagy levisz a Pokolba...

- Fejezd már be! - állok a holttest felett egyik cigit a másik után szívva és egyre csak az agyam járatom. Én tervező ember vagyok, nem a megoldó. Általában a problémák megoldásának 80%-a maximálisan hidegen hagy. - Kitalálok valamit! - de mit találjak ki? Fable panaszai jogosak. A pasas halott. Nagyon halott. Az én fejem meg? Narkotikumos hullámvasút. Jó ötletnek tűnt kokaint keverni a puncsba. Tényleg. Jó ötletnek tűnt így száguldozni a városban. Minden jó ötletnek tűnt. Egészen a végpontig. Most elengedek, elhessentek minden gondolatot, hogy akár meghalhattunk volna balesetben mindhárman. Nem, ilyesmi nincs. A jelen van. Mindig az átkos jelen. - El kell égetni. - tessék, filmeken szakosodtam én is. Ott mindig működik. Fel kell hí.....

- vnod őt! - mosolyodom el már-már egészen angyalian. Pedig az ital kellemes bizsergésbe vonja az elmém. Imádom az érzést. Itt vagyok és mégsem vagyok itt. Gondolkodom és mégsem uralom magam maradéktalanul. A fickó aki súlyos pénzekkel tartozik a maffiának és vele együtt Machialsnak is persze. Nekem annyi apró piciny dolgom lenne, hogy leitatom és elviszem magammal. A lakásra. Semmi más. Fable neve mégis villámként cikázik bele ebbe az egészbe. Drága, drága barátnőm milyen régen nem láttalak! Agyamban hirtelen kezdenek el mozogni a kerekek. Tinédzserkor, a gimis évek, megannyi esemény. És a halott faszi aki végül oda juttatott minket a szervezett bűnözés dollárokból és belekből szőtt ágyába. Különlegesnek láttam, lenyűgözőnek és izgalmasnak. Szinte boldogan ugrottam bele és húztam magammal Fable-t is. Együtt csináltuk, együtt csináltunk ezernyi mást, miért lenne különbség az, hogy tartozást törlesztettünk oly módon, ahogy azt kérték? Engem viszont magával ragadott a dolog hidegen szexi mivoltja. Az, hogy életemben először éreztem a valódi félelem izgalmát. A tudatot, hogy valami amit tettem visszaüt és nem tudom már pár szép szóval megmagyarázni. Féltem, de féltem attól is, hogy Fabe előtt kimutatom. Mindig én voltam az irányító kettőnk közül, mindig én terveztem, én vágtam bele spontánul az összes baromságba. Most is nekem kellett igent mondanom, hogy beinduljon a gépezet. Nekem tetszett.
Régen volt már, túlságosan régen. A fickó szavai viszont mintha az aranyváros kapuját nyitnák meg előttem. Mac pénze ami a pasinál van, elég lenne. Elég lenne ahhoz, hogy leléphessek. Visszamehessek a régi életembe, a régi világomba. És újra az legyek, aki voltam. Nem mintha nem élnék elfogadott elégedettségben, de a kiszolgáltatottság béklyói mélyre húznak és nehéz rájuk nemet mondani. - Ha segít nekem, segítek magának. - hangom átvált tárgyilagosba, közlöm vele a tv újság napi programját  - Nekem adja a pénzt amit úgyis elvennék és úgyis magánál van, lévén az aukcióra kísérném. Ami nem létezik. Cserébe most foghatja magát és elhúzhat. - szemem sem rezdül, érzékeim mégis kiéleződnek. Hazamegyek. Ezt kell tennem. Ezzel ugrok egyet a számomra nem is létező ranglétrán. Mac megkapja amit akar, a kérdés, hogy egyet fog-e érteni a módszereimmel. A fickó hebeg-habog. Nem érti. Nem akarja érteni. Komolyan, hogy ilyenkor mindig ugyanazok az érzelmek hullámzanak át rajtuk..ijedtség, félelem, majd jön a gondolkodás, aztán a döntés. Megkapom a borítékom. Csókot nyomok az arcára. - Én sietnék. - súgom halkan és ott hagyom. Magabiztosságom sugárzik a lépteimből. Tervekkel a fejemben sétálok ki a kocsimhoz, ami valójában nem is az én kocsim, csak használhatom, de mint mindig ez is részletkérdés. Nem számolok vele. Hirtelen lesz sötét.

Kábán pislogok előre a gyér fényben. Mozdulnék, minden izmomba belehúz az elgémberedett fájdalom. Nem értem. Mi a baj? Mi történik? Nézek, nem látok. Elönt a pánik. A súlyos pánik. Nem tudok mozogni. Miért nem tudok? Alak sétál elém a sötétből. Ő az. Mac. Szavai hidegen, mélyen csengenek. Megloptam. Át akartam verni. A két pofon olyan hirtelen csattan, hogy székestől borulok fel. Elgémberedett vállam reccsenve nyögi súlyomat. Arcom ég, könnyek szöknek a szemembe. - Kérlek, én meg.. - de nem kapok rá időt. Félreért. Nem úgy gondoltam. Nem azért tettem. Hanem valamiért, amit nem érthet meg. Visszaránt ülőhelyzetbe, hajam fájón feszül meg a kezében. Megloptam. Elárultam. Kár belém a minden, kár a szó, csak egy ribanc vagyok. Nem a szavak fájnak, hanem a némaság. Nem forog elég gyorsan a nyelvem, hogy felelhessek. Nevet nyögök, nyögnöm kell. - Fable. - köhögöm, mivel két újabb ütés üríti az elmém. Megáll. Tudok róla, igen, tudok. El szeretném mondani. Hangja kedvesbe vált, majdnem törődőbe. Időt ad, csak egy kicsit. Szaggatottan beszélek, haza kell mennem. Vissza New Yorkba. Törleszteni. Magamra maradok, sírni akarok. Zokogni, de ismét dolgozik bennem a vegytiszta félelem. Ha sírok, mindennek elérem a végét. És nekem ez nem a vége.

Fáj. Minden lépés, minden mozdulat. A vonat elringatott New Yorkig. Már az állomás levegője is visszaránt a régi életem emlékeibe. Felszakadt szám még mindig nehezen alkalmazkodik, arcomon vastag alapozóréteg. Elengedtek, de nem szó nélkül. Pénz nélkül, vonatjeggyel, iszonyatos állapotban. Megtalálom, mert meg kell találnom. Van címem. És majd megoldom. Szenvedni fog, mert szenvedtem én is, mikor az egyetlent aki érzelmileg közel volt hozzám magába engedte. Persze jött a szip-szip, hogy erőszak volt. Mintha tudná mi a faszom az az erőszak. Felteszem a napszemüvegem, ne lássák az elszíneződött szemkörnyékem. Leintem a taxist és bemondom a címet. - Látogatóba? Nem, hazajöttem.