Nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó olyan eset volt ez, hogy Fred elutazott valahová, és érte jöttem a repülőtérre. Pontosan tudtam, hogy melyik járattal fog jönni, azzal is tisztában voltam az internetnek hála, hogy lesz némi késés. Nem számottevő, de valamennyi mégiscsak, a rendkívüli havas időjárás miatt. Ilyenkor istenemre mondom, örültem neki, hogy New Yorkba költöztünk, és nem Chicagóba. Ott most még inkább ítéletidő uralkodott, de a gondolatot elhessegettem. Eredetileg otthon találkoztunk volna. Úgy volt, hogy majd taxival hazajön, de szerettem volna meglepni. Nem tudnám megmondani én magam sem, hogy miért. Azt hiszem, ez afféle öntudatlan figyelmesség volt a részemről, egy házastárs kedvessége. Talán már nem volt olyan tökéletes a kapcsolatunk, mint annak idején, de társak voltunk. Egymás mellett álltunk mindig, és támogattuk a másikat, ha arra volt szüksége. Hűséges voltam hozzá az évek alatt, és hiába nem égtünk hatalmas lángon, ahogyan harminc évvel ezelőtt, ettől függetlenül én volta ma párja, és nekem még jelentett valamit a házassági esküm. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy neki is, és nem azért ment az Angyalok Városába, mert találkozott ott valami nőcskével. A gondolattól is enyhe fájdalom nyílalt a szívembe, mert a fenébe is, még most is szerettem őt, és fontos volt nekem. Az életemből több időt töltöttem vele, mint nélküle, és ez a mai világban már valami. Oké, ez már okot adott némi megnyugvásra, még egy halovány kis mosoly is kiült az arcomra, ahogy lezártam a kocsit, és elindultam az érkezőket fogadó terminál felé. Lépteim tompán koppantak a háttérzajnak köszönhetően, ahogy átvágtam a téren, kerülgetve a várakozók kis csoportjait. Még volt pár percem, időben oda szerettem volna érni a kapuhoz, hogy egyből meglásson, amint megérkezik. Én is egyből látni akartam, amikor kilép azon az ajtón. Arról természetesen gondosan hallgattam, hogy mi történt az interjúm során. Sőt, még az interjút sem mondtam el neki. Hirtelen jött a lehetőség, és nem volt rá alkalom. Nem is tartottam olyan fontosnak, noha Fred szeretett tudni a szerepléseimről. Egyszerűen érdekelte az életem, vagy legalábbis én szerettem ezt gondolni. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg veszélyben lennék valami folyamatban lévő ügye miatt, és szemmel akarna tartani. Sosem kérdeztem igazán az ügyeiről amúgy sem, mivel nem beszélhetett róluk velem. Menet közben megszabadultam a kesztyűimtől, azokat a táskámba rejtettem, és a kabátot is elkezdtem kigombolni magamon. Nagyon győzködtem magam arról, hogy jó ötlet volt nem beavatni, de a még mindig úgy gondoltam, hogy ez nem telefontéma. És különben sem volt olyan égető a probléma, máskor is kaptam már fenyegetéseket. Ugyan nem élő adásban, és nem ilyen formában, de volt már rá példa. Mindig van, ha az ember kamerák előtt él, de ezt már megszoktam ennyi év után, el is fogadtam, még ha nehezen is. Míg várakoztam, útba ejtettem az egyik Duty freet, és beszereztem egy Toblerone csokit. Régen mindig ezt ettem, amikor utaztam valahová, úgyhogy nosztalgiából azt majszoltam, amíg el nem kezdtek kiáramolni az emberek. Jöttek gyerekek, idősek vegyesen, de mindaddig nem érdekeltek, amíg meg nem láttam Őt. A szívem még most is megdobbant, pedig már nem vagyok szerelmes tini, ráadásul bevallani sem voltam hajlandó magamnak, hogy még mindig hatással van rám. Léptem felé egy párat, és mire odaértem, a számban tartott csokidarabot is lenyeltem. - Szia! – üdvözöltem mosolyogva, és attól függően, hogy meg akart-e ölelni, vagy sem, hozzásimultam, vagy álltam tovább várakozón. – Én csak… gondoltam kijövök eléd, úgy kényelmesebb. – vontam meg kissé zavartan a vállaimat, aztán leráztam magamról a rossz érzéseket. – Milyen utad volt? – érdeklődtem inkább kíváncsian.
Ráérősen sétálok a kijárat felé igyekvő tömeg koszorújában, pusztán egy semmitmondó hümmentéssel reagálva a késés mértékére, miként vetek egy futópillantást a karórámra. Általában, ha el kell utaznom a munkám kapcsán, alig várom a hazaérkezést. Megszoktam New Yorkot az óriási dugóival és általános felfordultságával együtt, ahogyan a napirendemet is osztályvezetőként. Amikor egy másik városban kell társulnom egy nyomozáshoz vagy bármilyen ügyhöz, ott minden rámenősségem és magabiztos kiállásom ellenére sem feltétlen én uralom az időmet, arról nem is beszélve, hogy nem tudok otthonosan mozogni egy ismeretlen környezetben. De ezek még csak-csak megszokható dolgok, viszont a házam és a feleségem hiányát nem igazán lehet pótolni. Hiába nem ugyanolyan a kapcsolatunk Nickyvel, mint sok-sok évvel ezelőtt, az általa képviselt állandósság és a tudat, hogy nem egy üres ház vár rám nap mint nap, nyugalommal, biztonság érzettel tölt el. Az ő jelenléte nem egyszerű megszokás, még ha néha egy-egy rosszabb napunkon eszembe is jut a feltételezés. Huszonkilenc év házassága annál sokkal többet jelent, bensőséges, partneri viszonyt, tiszteletet és szeretet, ha lángoló szerelmet már nem is. Mi még abban a korban születtünk, amikor volt szentsége a házasságnak, és amikor még arra neveltek minket az öregeink, hogyha elromlik valami, azt nem rögvest egy újra kell lecserélni, hanem előbb meg kell próbálni megjavítani. Nos, ha a javítás nem is mindig jött össze, azért a kitartás belénk ivódott. De ma a házunk meghittsége és Nicole mindent beragyogó személye sem képes sietésre ösztökélni, a tudatom ott ragadt Los Angelesben. Egyelőre semmit sem mondtam neki a házról vagy Harvey srácairól, azt sem tudom még, hogyan fogom előadni, de nem a szembesítéstől való félelem miatt fogom ráérősre a lépteimet. Nicky ismer már, mint a rossz pénzt, ahogyan én is őt, ha dühös is lesz eleinte, szinte biztos vagyok benne, hogy támogatni fog az elképzeléseimben. Inkább csak képtelen vagyok elszakadni a feléledő múlttól. Nem hittem, hogy valaha hiányozni fog Los Angeles és a szülői ház, de most, hogy ismét láttam, benne jártam, minden porcikám visszahúz oda. Majd kialszom... Torokköszörüléssel kísérve sétálok át a kapun, és már előre belesajdul a fejem a gondolatba, perceken belül kénytelen leszek beszállni a taxikért vívott háborúba. Soha jobb programról nem álmodhatna az ember kora este. Lemondó arckifejezéssel tekintek körbe a kiáramló tömegen, figyelve és előre kalkulálva, melyik irányban fognak a legtöbben meglódulni, egészen addig, amíg a szemem sarkából észre nem veszek egy felém magabiztosan közelítő személyt. Ennyi év szolgálat után szinte már bizseregnek az ujjaim, hogy az övemen függő, jelenleg láthatatlan fegyveremre fogjak, amíg oda nem fordulok teljesen és el nem jut a tudatomig, hogy maga Nicky lépdel felém. Az ábrázatom óhatatlanul veszít keménységéből, a meglepődöttség mellett pedig hamar mosolyra görbülnek a szám sarkai. - Nicky, micsoda meglepetés - a bőröndömet magunk mellé parkolva kérdés nélkül az ölelésembe vonom, ami se nem túl hűvös, se nem túl szorító. Adok magunknak néhány másodpercet, mielőtt elengedném, és újfent megnézném magamnak. - Ugyan, mindketten tudjuk, hogy a csokiért jöttél - bökök fejemmel a kezében tartott édességre, inkább humorral, mintsem hálálkodással reagálva a nem várt jelenlétére. Tudja ő, hogy örülök neki, anélkül, hogy mesterkélten ki kellene passzíroznom magamból minden érzésemet. - Tűrhető, bár ezúttal is inkább az éhezés mellett tettem le a voksomat. Mit szólsz egy vacsorához? - vetem fel az ötletet, miközben gyengéden a felkarjára simítom szabad tenyeremet.
Ostobaság, tudom én jól, de még ennyi idősen, ennyi év házasság után is izgultam, hogy vajon miként fog üdvözölni. Nem tudtam, hogy milyen ügyben kellett elutaznia, viszont a köszöntésből lehetett következtetni arra, hogy pozitív, vagy negatív végkimenetele lett a dolognak. Határozottan úgy éreztem, hogy nem tenne most jót, ha még ő is undok lenne, és kissé távolságtartó. Márpedig, ha az emberrel rossz dolgok történnek, akkor nem tudja megjátszani magát. Ő pláne nem, előttem nem! Merengő gondolataimból azonban hamar kiszakított Fred tényleges felbukkanása, és az efelett érzett őszinte öröm, ami átjárta a lelkemet. Először mondjuk nem tudtam megállapítani a reakciójából, hogy a meglepetés-felbukkanásom örömet szerzett-e neki, de az egyből érkező ölelése megadta a választ. Ellenkezés nélkül simultam oda hozzá, aztán billentettem hátra enyhén a fejemet, hogy üdvözlő csókkal illethessem az ajkait. - Jó, hogy itt vagy! – azt ugyan nem mondtam ki, hogy hiányzott, de szívem szerint azt szerettem volna közölni vele. – Most lebuktam! – nevettem el magam, mert amilyen szemfüles volt, egyből feltűnt neki a sárga dobozka. – De mentségemre szóljon, hogy a felét azért meghagytam neked. Kérsz? – nyújtottam felé kínáló mozdulattal, miután kibontakoztam az ölelésből. Jó lett volna még egy kicsit úgy maradni, de a reptér közepén álltunk, és különben sem voltunk már rózsaszín ködben úszó, szerelmes tinik. - Ezeken a járatokon nem mindig jó a kaja. – fintorogtam akaratlanul is, kicsit eltorzítva ezzel a finom vonásaimat. – Benne vagyok! – bólintottam mosolyogva, kissé beledőlve az érintésébe. – Bevallom, szerettelek volna vacsorával várni, de aztán úgy döntöttem, hogy talán jobb lesz, ha főzés helyett kijövök eléd. Hideg is van, a taxik zsúfolásig telnek egy pillanat alatt. Még a szokottnál is jobban… - pillantottam önkéntelenül is az ajtón túli világra, ahol a sárga autók sorakoztak. - Olvastad, hogy milyen ítéletidő van Chicagóban? – lestem oldalra, miközben elindultunk kifelé a parkolóba. – Ott szerintem még a taxik sem járnak. Nem az emberekkel lenne gond, hanem a taxisok hiányával. – mosolyodtam el futólag, kényelmes tempóban ballagva a kifelé tartó emberek között. – És, hová szeretnél menni vacsorázni? Egyből induljunk, vagy átöltöznél előbb? – kérdeztem kíváncsian, mert nyilván ettől függ, hogy milyen irányba fogok elindulni, ha sikerült innen kiverekednünk magunkat. Kivéve, ha átveszi a volánt, mert akkor csak kényelmesen elhelyezkedek az anyósülésen, és hagyom, hogy oda vigyen, ahová csak akar. - De, ha esetleg meggondolnád magad, még mindig gyorsan összeüthetek valamit otthon. – ajánlottam fel a lehetőséget. – Arra állok! – mutattam a megfelelő irányba, amint kiléptünk a fotocellás ajtón. A hideg szél egyből az arcomba csapott, mire gyorsan összehúztam magamon a kabátot, és a sálat is az arcom elé igazítottam. Fehér bőrömet így is megcsípte egy kicsit a hideg, de nem volt vészes. – LA-ben azért nem volt ilyen rossz idő, mi? – csak a szemem látszott ki, meg az, ahogy ránéztem.
Talán mégsem lesz szükségem kiadós alvásra az egészen hirtelen és váratlan honvágyam megszűnéséhez, ugyanis Nicky meglepetés-felbukkanásának kellőképpen sikerül kizökkentenie a visszavágyódásomból Los Angelesbe. Nem mondhatnám, hogy nem volt jellemző a reptéri üdvözlése, de viszonylag rég került rá sor, hát még arra, hogy csókkal várjon. A milliszekundumnyi hezitálást hosszú évek tapasztalatával fedem el, már ami a reakciókészségemet illeti, és változatlan mosolyogva viszonozom a szájra pusziját. Annak ellenére, hogy a tudatom egy bosszantó szegletében ott motoszkál a gondolat: valami nem kerek. Mielőtt viszont eluralkodna rajtam a szakmai ártalomként elkönyvelt gyanakvás, a csokoládéra terelődik a szó, és igyekszem a jelen pillanatra koncentrálni. Kiélvezni azt a furcsa önfeledtséget, amit most érzek, és aminek biztosan köze van az utam alakulásához is. - Most bűnpártoláson kaptalak. Vigyáznom kell az alakomra - csóválom meg a fejemet, folytatva a komolytalanságot, de aztán finoman jelzek a kezemmel és egy némán tátogott köszönömmel utasítom el az ajánlatát. Sosem voltam édesszájú, és legyek bármennyire éhes, a rám váró sült marhától egy centinyi helyet sem fogok elvenni a gyomromban. - Ugyan, ne szabadkozz. Jó, hogy itt vagy - biztatom, miközben elindulok mellette a parkoló irányába. A bőröndömet átegyengetem a másik oldalamra, hogy kényelmesen a derekára simíthassam a tenyeremet, amíg elsétálunk a kocsijáig. - Minden rendben volt itthon? Az unokaöcséd nem evett ki még minket a vagyonunkból sem? - vonom meg a szemöldökeimet, hol őt, hol pedig a körülöttünk haladókat figyelve puszta öntudatlan elővigyázatosságból. Cole… Nászajándéknak lehet, hogy be kellene íratnunk a mennyasszonyát egy főzőtanfolyamra. Nem mintha zavarna a kölyök gyakori felbukkanása, jó gyerek, és a szakmában sem okozott még csalódást, viszont előbb-utóbb kénytelen lesz férfivá válni. - Hallottam róla. Ha így megy ez tovább, Chicago lesz az új télisport-paradicsom - hümmentek egyet, és ha nem lenne mindkét kezem foglalt, most összehúznám magamon a dzsekimet. Minél kijjebb haladunk a reptérről, annál inkább érződik a hőmérséklet esése, de még így is kellemetlenül ér, amikor kilépve a parkolóba, megcsapja az arcomat a téli cidri. Los Angelesben körülbelül az első napig volt őrült időjárás, aztán elkényelmesedhettem a tavaszi tíz-tizenöt fokokban. - Mehetünk egyből, a Parkside étteremre gondoltam. Remélem, ezúttal nem fogja a pincér ránk borítani a rendelésünket - jegyzem meg, apró fújtatással emlékezve vissza az évekkel korábbi esetre. Közben elengedem Nickyt, persze csak azután, hogy szántam egy lenyűgözött pillantást az eszkimókat megszégyenítő, lássuk be, bájos küllemének, majd az autóhoz érve bepakolom a csomagtartóba a bőröndömet. Kivételesen nem veszem magamhoz az irányítást, rá bízom a vezetést, ugyanis nem vagyok biztos abban, hogy lenne türelmem az esti forgalomhoz. - Nem hiszem, hogy kibírnám hazáig, bármennyire is szeretem a főztödet - finomkodó mosollyal utasítom vissza a lehetőséget, habár biztos vagyok benne, hogy közel sem tapostam ezzel a hozzám méltóan magabiztos feleségem lelkébe. - Indulhatunk? - kérdezem az anyósüléshez lépve, és ha zöld utat kapok, már be is szálltam a kocsiba, igaz, a pár foknyi különbség a kinti hőmérséklethez képest nem hoz akkora enyhülést, mint vártam. - Közel sem. A kora tavasz a legjobb leírás rá, szóval nem panaszkodhattam. De hát nem kell bemutatnom neked Los Angelest - tekintek rá, és ahogy hirtelen összekapcsolódik a fejemben Nicky és LA, bizony eszembe jut az is, hogy mit hagytunk ott hátra. Kit hagytunk ott hátra. A számat beharapva pillantok el a másik irányba, ki az ablakon.
Legyen Fred bármennyire is jó a munkájában, azért ennyi év után én már észrevettem rajta azt is, amit nem akart. Elég volt a szemeibe néznem ahhoz, hogy tudjam, mennyire megleptem. Egyrészt örültem neki, hogy végül kijöttem elé, másrészt elszomorított, hiszen régen ez alap volt. Nem kellett volna, hogy ez olyan nagy dolog legyen, most mégis annak tűnt. Hogy az ő szemében, vagy az enyémben is, azt már nehéz lett volna megmondani. - Ugyan már, az igencsak karban van tartva… - legyintettem egyet, és miközben elindultunk kifelé, én még egy nagyot haraptam a csokiba, már csak jelzésértékűen is. – Persze, minden rendben. – bólintottam, bár a mosolyom nem volt teljesen őszinte. Mivel sejtettem, hogy így van, ezért éppen akkor néztem el a másik oldalra, és haraptam egy újabbat az édességből. Így, mire visszafordultam a férjem felé, már rendeződtek is a vonásaim. - Dehogyis! – nevettem fel önkéntelenül, amikor megemlítette Colint. – Csak egyszer ugrott be, amíg nem voltál itthon. Lasagnet készítettem neki, és még Skynak is küldtem belőle, nehogy lefogyjon az a lány. – ingattam a fejemet rosszallóan. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi a fenéért nem esznek ezek a fiatalok normálisan. Ha ennyivel is gondoskodhattam róluk a szüleik helyett, hát megtettem. Úgy érzem, hogy voltunk ilyen jó viszonyban, és örültem, hogy sokszor hozzám fordultak bizalommal, nem pedig a bátyámékhoz. Legalább gyerekeim helyett is gyerekeim voltak ők ketten. - Lehet! – bólintottam egyetértően Chicago kapcsán. – Azért a télnek is megvannak a maga szépségei, de örülök, hogy csak képeken láttam… - merengtem el hangosan, aztán a hideg miatt egy pillanatra elakadt a szavam. – Ó, jut eszembe! – burkolóztam közben a sálamba még jobban. – Valamikor elmehetnénk síelni egyet, ha majd ráérsz. Nagyszerű lenne! – vetettem fel az ötletet. Természetesen csak abban az esetben gondoltam, ha a munkája engedi. Ha nem, hát azt is túl fogom élni, volt nekem is elég dolgom. - Rendben! – biccentettem, jelezve, hogy vettem az információt. – Igen, emlékszem! – kuncogtam fel, miközben kinyitottam az autót. – De lehet, hogy már nem is dolgozik ott. Bár, ha mégis, akkor biztosan ő is emlékezni fog ránk egyből. Szerintem, ha teheti, inkább másik asztalnál fog felszolgálni. – tökéletesen előttem volt a jelenet még ma is, hogy Fred mennyire kiborult az esettől. Nem tagadom, én sem voltam odáig a szerencsétlen balesetért, de azért annyira mégsem kaptam fel a vizet. Persze Fred sem kezdett ordibálva jelenetet rendezni, de szerintem sokkal ijesztőbb, amikor csendesen tajtékzik. - Persze, máris! – azzal beültem a kocsiba, és gázt adtam. Besoroltam a kifelé várakozók mögé, és amikor engedett a sorompó percekkel később, akkor a belvárosba vezető útra kanyarodtam. – Nem, tényleg nem! – a mosolyom kényszeredett volt a város emlegetésétől. Megadott nekem mindent, hogy aztán elvegye a legdrágább kincsemet. Nem forszíroztam hát a témát tovább, de ahogy elnéztem, a mellettem ülő is ugyanarra gondolt, mint én. Túl régóta voltunk már egymás mellett, túlságosan egy rugóra járt az agyunk. - Egyébként… - köszörültem meg a torkom, hogy oldjam kicsit a beálló rossz kedvet, és a némi feszültséget, amit éreztem. – Amíg odavoltál, volt egy rádiós szereplésem. Egész jól sikerült. – hagytam egyelőre ennyiben. Így nem mondhatta, hogy titkolózom, még ha nem is mondtam el minden részletet. Közben szépen haladtunk az esti forgalom ellenére is, megközelítve az éttermet.
Az osztályvezetői rangomat tenném rá, hogy Nicky minden apróbb rezdülésemet anélkül észreveszi, hogy komolyabb figyelmet kellene szentelnie a reakcióimnak, viszont ez egy oda-vissza működő mechanizmus kettőnk között. Nem tudom, másoknál hogyan zajlik, talán a kettőnk dinamikájához köze van a munkánkból fakadó, kiélezett megfigyelőképességünknek is, de vélhetően a közel harminc év házasság sem utolsó tényező benne. Éppen ezért az imént haloványan felsejlő gyanakvásomat tovább erősíti, amikor az arcára pillantanék bizonyosságért arról, valóban minden rendben volt itthon, de helyette az állának finom vonala és a szőke tincsei fogadnak. Óhatatlanul végigcikázik a zsigereimben az aggodalom, habár ha komoly bajról lenne szó, nem igyekezne ennyire elrejteni. Legalábbis régen nem tette. Colton említésével aztán szerte is foszlik a pillanat, én pedig egyelőre annyiban hagyom a kényelmetlen előérzetemet. Ha az este folyamán magától nem tér ki rá, majd ráérek akkor faggatózni, addig viszont félreteszem a nyomozó énemet, és megpróbálok egyszerű férjként, társként viselkedni. Hosszú évek gyakorlásába telt kifejleszteni ezt a mutatványt. - Még mindig nincsen munkája annak a lánynak? Huszonkét éves koromban már két éve a rendőrségnél szolgáltam, vagy mostanság a minél későbbi munkavállalás a trend? - vonom meg a szemöldökeimet szkeptikusan, talán némi rosszallással is. Meglehet, hogy nyers vagyok és szigorú, de az utcán kallódás vagy a szülők nyakába akaszkodás jót még nem hozott egy fiatal fejére sem. Nicole úgy szereti azt a két kölyköt, mintha a sajátjai lennének, és belátom, hozzám is közel állnak, viszont a Lester-féle gondviselés nem a pátyolgatásról szól. Azt meghagyom a feleségemnek és a vérszerinti szüleiknek, részemről annak örülök, ha Sky nem keveredik narkós vagy egyéb bandákba. Márpedig egyszerűbb letérni a zöld útról, mint azt bárki hihetné. - Síelni? - jut el az agyamig a felvetés, ami kétségkívül kenterbe veri a korábban, Nicky felbukkanásával kapcsolatban érzett meglepődöttségemet. Mit mondhatnék, valóban rég voltunk bárhol kikapcsolódni, általában ez a közös vacsorákra, és egyéb, szigorúan a város határain belüli, hétvégi elfoglaltságokra korlátozódott. Bizonyára ez is egy jele annak, hogy öregszünk. Azt mondják, hogy minél idősebb az ember, annál rugalmatlanabb, és őszintén? Most sem szívesen mozdulnék ki a komfortzónámból, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fogok. Ha egyszer idáig jutnék, akkor inkább egy golyóra szavazok. - Végül is miért ne. Egy hétvégét talán kibírnak az osztályvezető helyettessel az irodában - mosolyodtam el, noha nem kimondottan a saját megjegyzésemen, inkább Nicky lelkesedésén. Ennyi év után is nehéz nemet mondani bármire, amit ekkora elánnal vár. - Remélhetőleg, több óra utazás után nem vágyok forró levesre az ölembe - csóválom meg a fejemet, miközben autóba szállunk. Valószínűleg nem nyelném le keresztbe a pincért, ha megint vele hozna össze a sors, de biztosan nem is könnyíteném meg az életét a kellemes emlékért cserébe. Na de a kölyökképű srácról hamar elkeverednek a gondolataim, és a feleségem csöndességéből ítélve neki is éppen az jutott eszébe Los Angelesről, mint nekem. Nehéz bevallanom, viszont ezúttal még a temetőig is képtelen voltam elmenni. Éppen elég sebet szaggatott fel a gyerekkori ház, ha még… - Hm? - hevesen szakadok ki a gondolatmenetből, amikor meghallom a hangját, ugyanis bármin szívesebben törném a fejemet, mint a halott fiúnkon. A tekintetemet hol az útra, hol Nickyre szegezve várom, mit szeretne mondani vagy mesélni. - Egész jól? Mióta szerénykedsz nekem a szerepléseidről? - félmosolyra rándítom a számat, mintha valóban semmiségről lenne szó. - Nem is említetted a telefonban. Tudod, hogy szívesen hallok róluk - teszem hozzá, leplezett érdeklődéssel várva a reakcióját. Lennének még kérdéseim, viszont a forgalmat elnézve még lesz időnk erről tanácskozni anélkül, hogy az étterembe érés megszakítaná a beszélgetés fonalát, másrészt nem akarok túlzottan tolakodónak és gyanakvónak tűnni. Egyelőre még nem, hiszen éppen, hogy csak felvetődött a téma.
Könnyebb volt nekem Cole-ról és Skyról beszélgetni most, mert addig sem kellett előhozakodnom azzal, ami az interjú alatt történt. Természetesen szándékomban állt beavatni Fredet, hiszen a férjem, és feltétel nélkül bíztam benne, ráadásul mindig is az őszinteség híve voltam. Nem akartam három évtized után most elkezdeni a titkolózást előtte, noha biztosra vettem, hogy neki is akadtak olyan dolgai, amiket nem akart elmondani nekem. Ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy egyetlen fenyegetést sem szabad félvállról venni. - Fred, nagyon jól tudod, hogy az unokahúgom nem olyan, mint te vagy én. Vagy akár a bátyja… - tettem hozzá, forgatva kicsit a szemeimet. – Ne bántsd, szerintem csak nem találja a helyét. Gondoltam rá, hogy esetleg segíthetnék neki, de inkább majd vacsora közben mesélem el, jó? – pillantottam rá oldalasan. Úgy gondoltam, hogy sokkal jobban fogadja majd az ötletem, ha már nem lesz olyan éhes. Akkor akartam egyébként előhozakodni a rádiós-dologgal is. Bevallom, tartottam tőle, hogy mit fog szólni, hogy mennyire fog leszidni, amiért nem közöltem egyből, hogy mi történt. Nem akartam zavarni az útja közben, ez az igazság. Pedig nem is tudtam pontosan, hogy miért utazott nyugatra. - Igen. – bólintottam, megerősítve a visszakérdezést. Volt egy sanda gyanúm, hogy kicsit elkalandozott. Próbáltam is elfojtani a kitörni készülő mosolyomat. – Már, ha képes vagy még lejönni a hegyről. – vigyorodtam el most már szélesen, kicsit cukkolva őt. Számítottam rá, hogy némi ellenállásba fogok ütközni a részéről, így nagyon megörültem, amikor kellemesen kellett csalódnom a reakciójában. – De jó lenne! – csaptam össze a kezeimet, ám a tapsikoló hang elmaradt, hála a vastag kesztyűimnek. – Megszervezek mindent, rendben? Aspen? – kérdeztem a pontosítás végett. Kicsit talán sznob vagyok, de nem véletlenül jár oda az elit, tényleg az egyik legjobb síterep, nekünk pedig telt rá. Különben is régen mentünk már bárhová is, így éppen itt volt az ideje a kikapcsolódásnak. - Aha! – hol az utat néztem, hol Fred arcát. Muszáj volt kiszakítanom mind a kettőnket a borongós múltból, mielőtt végképp ellepett volna minket a köd, vagy beszippantott volna az önsajnálat mocsara. Mert sokszor bizony belemerültem, amikor nem látta. Manapság már nem annyira, de voltak nehéz időszakok, különösen az utána való néhány év. – Kicsit reklámoztam az új könyvet, tudod, hogy a rádiót jobban szeretem, mint a tévében való bájolgást. – halvány kis mosoly jelent meg a szám szegletében ismét. – Igen, tudom, ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből, bevallom! – dehogy ment ki, csak próbáltam elodázni ezt a pillanatot. Még most is igazából, mert bővebben csupán a vacsora alatt szerettem volna kifejteni. - És megkerestek azzal is, hogy filmet csinálnának az egyik könyvemből. – dobtam be az újabb hírt. Ez még tényleg friss volt, és legalább nem is kellett titkolóznom ezzel kapcsolatban. Erről bátrabban mesélhettem, ha érdeklődni támadt volna kedve. Azért is kerültem az előbbi témát, mert ahogyan én észrevettem rajta mindent, úgy valószínűleg ő is rajtam. Amúgy is a szakmájába vágott, a fenébe is! Lehet, hogy én jó megfigyelő vagyok, de ő… a nyomába sem értem volna. - Talán jövő héten tudok találkozni a rendezővel, bár még forgatókönyvet sem adtak a kezembe, vagy legalább valami vázlatot… - közben hol elindultam, hol megálltam a forgalomtól függően. Szépen araszoltunk előre, szerencsére egész tűrhetően közelítve meg az étterem környékét. – Mindjárt ott vagyunk! – jelentettem be mintegy mellékesen.
Néhány kitartott milliszekundumig várakozón nézek a feleségemre, várva a további magyarázatot arra vonatkozólag, mégis mi menti fel Skylart a nemtörődömség és a könnyelműség bűne alól, de miután nem érkezik ilyesmi, sóhajra vagy inkább a rosszallásomat kifejezendő nyitva a számat, lemondóan elpillantok oldalra. Tudnék bosszankodni, végül azonban mégsem teszek hozzá semmit; a bölcs hallgatás mellett döntök, és szorosan visszazárom a lepénylesőmet. - Rendben, annyiban hagyom. Egyelőre - figyelmeztetem Nickyt, ugyanis lehetünk vajszívűek és elnézőek, csak aztán ne pislogjunk nagyokat, mint számtalan szülő, amikor a kölykeik végül velem szemben kötnek ki egy kihallgató szobában, mert a nagy liberalizmusban nem találtak maguknak jobb elfoglaltságot a drogozásnál és a terjesztésnél. Jól tudom, hogyan működik a világ és a kallódó srácok, tehát inkább leszek kellemetlenkedő nagybácsi, mint későn a fejéhez kapó. Nyilván, ha Nicky-nek van terve, én is adhatok egy esélyt, de a nyersen kimutatott aggodalmam megszüntetéséhez egyelőre ez még nem elég. Szerencsére rugalmasan tudom kezelni az időről időre felbuggyanó feszültségemet, noha Nicole váratlan ötlete is hozzátesz a viszonylag könnyű kizökkenésemhez. Őszintén szólva a síelés lett volna az utolsó, ami mostanában eszembe juthatott volna, ám közel sem vagyok ellenére. Talán nem is árt, ha kimozdulunk végre a városból, és az égvilágon mindentől elszakadunk egy hétvégére. - Aucs! - szólalok fel némi megjátszott sértettséggel a szemtelen kis megjegyzését hallva. - A lelkembe tiporsz, Nicky - teszem hozzá, habár ezúttal már nehezen tudom elrejteni a feltörekvő mosolyomat, ami csak tovább szélesedik a lelkes tapsolása láttán. Nem is tudom leküzdeni a kényszert, hogy az eddig derekát egyengető kezemmel át ne karoljam a felkarja magasságában egy röpke fél-ölelésre. - Ha a flancos hely garantálja, hogy nem állítanak meg téged kétpercenként egy autogrammért, és ki is tudjuk élvezni a helyet, akkor megfelel - cukkolom visszavágó gyanánt, visszaegyengetve a tenyeremet a derekára. - Rád bízom a szervezést - toldom ki a feleletemet a megnyugtatása végett, mert szerintem ő is jól tudja, hogyha rajtam múlik, a legolcsóbb szobát fogjuk kivenni a legócskább panorámával. Férfiasan bevallom, hogy ez a nők terepe, holmi vak büszkeségből nem fogom megtagadni tőle a gyeplőt. Ahogyan a vezetés kapcsán sem, ismerem a határaimat, a mai nap pedig nem az, amikor a városi káoszt higgadtan képes lennék eltűrni. Utas oldalról sem lesz könnyebb érzés, azonban a kormánnyal a kezemben, vagyis a sebesség feletti hatalmam tudatában ha dugóba kényszerülök, azzal ki lehet kergetni a világból. Gyűlölöm az időpocsékolást. - És ezt nagyon is helyeslem. Minél kevesebben ismerik az arcodat, annál kevesebben éreznek késztetést a zaklatásra - jegyzem meg roppant lélekderítően, ám a praktikum egy fontos dolog, és a megjegyzésemnek véletlenül sincs köze a szakmai ártalomhoz. - Szóval jól ment? Végre nekem is mesélsz a könyvről, vagy még mindig hétpecsétes titok övezi a tartalmát? - ezúttal már egy valamirevaló mosolyra húzom a számat, noha a látszat ellenére nem tévesztem szem elől Nicky egyetlen rezdülését sem. Valami továbbra sem kerek, viszont egyelőre nem tudnám megmondani pontosan, hogy mi. - Filmet? Egek, kezdhetünk gondolkozni a költözésen - vonom meg a szemöldökeimet játékosan, mielőtt a hozzá közelebb eső kezemmel megsimítanám a vállát. - Gratulálok, ez nagy hír! Na és kik kerestek meg pontosan? Megbízhatóak? - megfogadtam magamban, hogy normális férjként fogok viselkedni, azonban egy ilyen téma kapcsán nem tudom félretenni az ex-nyomozó énemet. Tudnom kell, hogy minden kerek-e a stúdióval kapcsolatban, vagyis, hogy Nickyt sem fogja semmi bántalom vagy rossz tapasztalat érni. Amint a kezemben lesz egy név, az első dolgom lesz holnap lenyomozni őket. Egyelőre ez kellőképpen leköti a figyelmemet, így arra, hogy hamarosan megérkezünk, mindösszesen hümmentek egyet.
Nagyon jól tudtam, hogy Fred csak aggódik az unokahúgunk miatt, a maga sajátos módján. Ezért nem hibáztathattam, valószínűleg túl sok olyat látott korabeliektől, amik akár vele is megtörténhettek, és nem szeretett volna erre eszmélni. Természetesen én sem, még ha lágyabb szívű voltam is, mint a férjem. De pont ettől vagyunk mi jó csapat, hogy bizonyos dolgokban különböztünk, másokban meg nagyon is hasonlóak voltak a meglátásaink, az elképzeléseink. - Ettől nem félek! Szerencsére az én férjemnek olyan harcedzett a lelke, hogy az ilyesfajta kis szurkálódások meg sem kottyanhatnak neki! Máskülönben hogyan is lehetne az én hősöm? – viccelődtem tovább, teljes elégedettséget érezve a mosolya láttán. Mostanság ritkán esett meg, ezért örültem neki nagyon, hogy sikerült belőle ilyesfajta reakciót előcsalnom. Amúgy is szerettem szórakoztatni, és felvidítani az embereket, ezért is lettem író. - Tudod, hogy ezt nem tudom megígérni, de hátha szerencsénk lesz! – vigyorodtam el én is szélesen. Tényleg volt már rá példa, hogy többször is megállítottak. Egy idő után már hozzá lehetett szokni, kezdetben viszont nagyon furcsa volt. Annak azonban már jó pár éve, és azóta Fred sem szeretne mindenkit lecsapni, aki megpróbál a közelembe férkőzni, hogy dedikáljam a könyvemből vett példányát. – Majd jól a fejembe húzom a sapkámat, rendben? – ajánlottam fel, mert ez talán remek megoldás lehetett. A vacsoráknál azonban már nem tudtam garantálni, hogy senki sem fog felismerni. Bár, ez főleg az után történt meg, amikor a tévében volt szereplésem, és esetleg többen is láthattak a képernyőn. Máskor meg hónapokig senki felém sem nézett az utcán. Ilyen ez. - Igen, tudom. Én sem szeretem, ha úton-útfélen felismernek, de ez egyszerűen elkerülhetetlen időnként. De nem kell aggódnod! – hazudtam, mert ugyebár a rádióban is megtaláltak, amit egyelőre még nem nagyon akaródzott elmesélnem neki. Pedig kellett volna, nagyon is időszerű lesz. Most azonban nem akartam még felhergelni, bőven elég lesz a vacsora alatt. Vagy inkább otthon, igazából magam sem tudtam, hogy mi lenne a jobb. Csak abban voltam biztos, hogy ha nagyon kiakad, akkor bizony a nyilvános hely sem fogja visszafogni a kitörő indulatait. - Ugyan már, Fred! – nevettem el magam. – Tudod, hogy előtted sosem szoktam titkolózni. Bár tény, hogy az új könyvről még nem nagyon meséltem, de még bennem sem körvonalazódott teljesen minden. Eddig írja magát, aztán meglátjuk a továbbiakban, hogy mi sül ki belőle. – nem egyszer esett meg velem, hogy az egész szinte megírta magát, és mire észbe kaptam, már meg is jelent nyomtatásban az irományom. Közben természetesen próbáltam szépen elterelni a szót, és más vizekre evezni, de továbbra is végig új információkat csepegtetni, hátha úgy nem leszek nagyon gyanús. - Nem akarok visszamenni L.A.-be. – mondtam kissé szomorkásan. – Már, ha erre utaltál. Egyébként itt forgatnák. Itt is vannak stúdiók, és New Yorkban játszódnak a könyveim nagyrészt, szóval adja magát a dolog. – rántottam meg a vállaimat. Bizakodó voltam ezzel kapcsolatban, ezt kár lett volna tagadni. Izgalmasnak is találtam az újfajta munkát, mint mindig. – Jaj, nem informáltam le őket! – kuncogtam fel. – Megvannak a kapcsolataim, de korántsem olyanok, mint a tieid. Az ügynököm tárgyalt velük eddig, de Adrian Cooldstone a fickó neve. – magyaráztam szórakozottan, miközben leparkoltam egy szimpatikusnak tűnő helyen. Leállítottam a motort, és oldalra fordultam Fred irányába, miután kicsatoltam a biztonsági övet. - Gondolom, hogy holnap egyből utána fogsz nézni, igaz? – néztem rá komolyan, már-már számon kérően. – Csak kérlek, ne áss addig, amíg nem találsz valamit, rendben? Nekem nem tűnt úgy, hogy bármi baj lenne vele. – utána néztem, persze csak annyira, amennyi neten fellelhető. – És most ideje bemennünk, úgy tudom nagyon éhes voltál! – elbűvölően elmosolyodtam, mielőtt kiszálltam volna.
Kezdőlap
Ráérősen sétálok a kijárat felé igyekvő tömeg koszorújában, pusztán egy semmitmondó hümmentéssel reagálva a késés mértékére, miként vetek egy futópillantást a karórámra. Általában, ha el kell utaznom a munkám kapcsán, alig várom a hazaérkezést. Megszoktam New Yorkot az óriási dugóival és általános felfordultságával együtt, ahogyan a napirendemet is osztályvezetőként. Amikor egy másik városban kell társulnom egy nyomozáshoz vagy bármilyen ügyhöz, ott minden rámenősségem és magabiztos kiállásom ellenére sem feltétlen én uralom az időmet, arról nem is beszélve, hogy nem tudok otthonosan mozogni egy ismeretlen környezetben. De ezek még csak-csak megszokható dolgok, viszont a házam és a feleségem hiányát nem igazán lehet pótolni. Hiába nem ugyanolyan a kapcsolatunk Nickyvel, mint sok-sok évvel ezelőtt, az általa képviselt állandósság és a tudat, hogy nem egy üres ház vár rám nap mint nap, nyugalommal, biztonság érzettel tölt el. Az ő jelenléte nem egyszerű megszokás, még ha néha egy-egy rosszabb napunkon eszembe is jut a feltételezés. Huszonkilenc év házassága annál sokkal többet jelent, bensőséges, partneri viszonyt, tiszteletet és szeretet, ha lángoló szerelmet már nem is. Mi még abban a korban születtünk, amikor volt szentsége a házasságnak, és amikor még arra neveltek minket az öregeink, hogyha elromlik valami, azt nem rögvest egy újra kell lecserélni, hanem előbb meg kell próbálni megjavítani. Nos, ha a javítás nem is mindig jött össze, azért a kitartás belénk ivódott. 