Felmegy a színpadra. Arcán káprázatos, talán kissé úrias mosoly, lényével uralja a színteret, a nézők szeretik, mi több, imádják! Férfiak, nők egyaránt szemmel tartják minden mozdulatát, hiszen az olyan kecses, olyan légies, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a zenével együtt élő, lélegző szikár, magas testet. Világoskék szemei magabiztosságról árulkodnak, tudatosan birtokolja a pódiumot. Tisztában van a tehetségével, tudja, hogy a rá rótt pozíció egyszerre nyomja a vállát felelősséggel és elismeréssel. Tudja, hogy sokan a helyére pályáznak, több ellenlábasa van, mint jóakarója, és ott, a színpadon állva, hallva a zenekari játékot, magának is be kell ismernie, hogy élvezi. Szereti a megbecsülést, viszont annál jobban szereti a haragvó pillantásokat, mikor a szólóját követően a tánckar belibeg a színpadra. Kissé talán pökhendi, ha őt éri a fejlámpa fénye, sokan gond nélkül ráaggatnák a beképzelt jelzőt, hiszen fellengzős pillantásait hiába akarja, sokszor nem tudja ellágyítani. De a New York City Ballet vezetőtáncosának mi szüksége is lenne rá?

Viszont a színpadról lelépve a lénye egy teljesen más alakja lesz úrrá rajta. Leveszi a balettcipőt, és látszanak lábfején a sebek, a hegek. A lila, sárga és vörös színeket felsorakoztató paletta, a zúzódások. A lábában húzódnak és dagadnak az izmok, a fájdalomtól ordítani tudna, de mégis magában tartja a haragvást. Ilyenkor elszáll a magabiztossága. A tükörbe pillantva ugyanaz a szerény, kedves fiatal férfi néz vissza rá, aki mindig is lenni szeretett volna, de a rivaldafény megkövetelte tőle az ambiciózus, fellengző megnyilvánulásokat. Senki nem kíváncsi a valós személyére, mindenki csak az egykor volt csodagyereket látja benne. Nem figyelnek arra a fiúra, aki szeret hazaérve bekucorodni a foteljába, ölébe fogni egy jó könyvet, halkan elindítani a zenét, legyen szó klasszikusról, vagy az éppen aktuálisan közönség kedvencé kikiáltott dalról. Aki szereti a magányt, hiszen túl sok jutott már neki a nagy közönségből, és ekkor szeret a zongorához leülve klimpírozni egy kicsit. Aki teljes odaadással és boldogsággal vesz részt a Brooklyn Ballet kis üdvöskéinek oktatásában, ahol végre őszintén, teljes szívéből el tud mosolyodni. Aki szeret a számára túlontúl sok pénzéből segélyszervezeteknek adományozni és ifjú tehetségeket szponzorálni. Akinek fontos a szépérzék, és szereti is azokat kép formájában megörökíteni, ezzel is kifejezve, hogy a tehetség nem csak egy konkrét művészeti ágban bontakozhat ki. Aki szereti a baletton túli testedzést, és gyakran jár el korcsolyázni, és a házába tévedők gyakran találhatnak rá jógázás közben, hogy kikapcsoljon, és „újraindítsa” a szellemi és testi valóját is. Aki a történtektől függetlenül odaadó gyerekként szereti a szüleit. Aki egy kicsit bizalmatlan az emberekkel szemben, hiszen nem titkoltan fél attól, hogy csak a világszerte ismert Dragunovot, nem a megnyerő személyiségű Dima-t látják benne. Ellenben akit a bizalmába fogad azt hűséggel, teljes odaadással szereti. Aki már szeretné, ha megszűnne a körülötte lévő felhajtás, és egyszerűen csak Dmitri lenne, és nem a „csodagyerek Dragunov”…

- Tudod… néha elgondolkozom azon, hogy a pókok vajon miért nem esnek le a plafonról? –két szuszogás közepette engedem az álló, üres térbe a kérdést. Kezeim két oldalt esnek a parkettára, lábaimat felhúzva ér talpam a padlóhoz. Fedetlen karjaimat lassan éri el a hideg levegő, mikor Mckenzie az ablakhoz lépve szélesre tárja azt, hogy a csípős szellővel együtt a Nagy Alma utcáinak harsány dudaszóit is beeressze a próbaterembe.
- Hogy mondod? –kérdésre kérdéssel, ugyebár… puhatolózó hangja mellett alig hallhatóan, de felfedezni vélem, ahogy kecses léptekkel közeledik felém, hogy tanácstalan pillantását minél közelebbről szegezhesse rám. Ő próbálni szeretne. Végkimerülésig, akár még órákon keresztül, pihenés nélkül. Ezért is nem nézi jó szemmel, hogy gátlástalanul nyúlok el a padlón… hiába, nekem már kell egy kis megállás. Egy-két lélegzetvételnyi szünet, hogy szusszanhassak az erőltetett menet közepette.
- Hogy a pókok miért nem esnek le a plafonról. Járkálnak mindenféle különösebb megerőltetés nélkül, és fent maradnak. De hogy? –szemeimet le nem veszem a mennyezet egy bizonyos pontjáról. Arról a fekete pöttyről, ami nem is olyan kis pötty, mint azt sokan merni remélnék. A nagy belmagasság ellenére is olyan precízen kivehető a nyolc lába, mintha éppen mellettem futott volna el a parkettán.
- Teljesen agyadra ment a próba? –óvatosan, lábfejével lökdösi meg a karomat, kipirult arcán azonban egy halvány mosoly játszadozik. – Ez most hogy jutott eszedbe, hm? –hátat fordít, odasétál az ablakpárkányhoz, hogy felnyalábolja a két kulacsot, és az egyiket továbbítsa nekem. Törökülésbe rendezve soraimat tulajdonítom el a hideg vízzel felöntött műanyag fiolát.
- Onnan, hogy ott van egy –mutatok fel a termetes jószágra, nem várt, és egyáltalán nem kívánt társaságunkra. Széles vigyorral, majdan hangos nevetéssel jutalmazom azt a koloratúr szoprán hangmagasságot megütő sikítást, amivel Kenzie két szökelléssel, és széles karcsapkodásokkal a terem másik végében terem.
- Vidd ki! Dmitri, kérlek, tűntesd el onnan! Öld meg, az isten szerelmére! –maga elé vonva karjait, tenyerei között fogva a félúton tartalmát elvesztett kulacsot bököd fejével a plafon pók által bitorolt szegletére. Magam se tudom eldönteni, hogy vajon a kis haverunk személyének ténye, vagy a kintről beszökő hideg légfuvallat az, ami miatt úgy remeg, mint a nyárfalevél, és olyan lúdbőrös az egész teste, mint egy frissen kopasztott csirkéé. Tenyeremet a padlónak feszítve pördülök meg ültömben, lábaimat masszírozva pillantok fel felé a lehető legkérdőbb pillantásomat szegezve rá.
- Miért? Mit ártott ő neked? Ő csak békésen baktat, senkitől nem zavartatva, senkinek nem ártva. Jobb esetben azt se érzékeli, hogy rajta kívül van még valaki a teremben, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem fog rokonlátogatást tenni –halkan szisszenek, mikor hüvelykujjaim a viseletes izmok közé böknek. Lassan időpontot kell kérnem egy masszőrhöz… az idő ellenem dolgozik, de még kell, hogy legyen pár jó évem ebben a szakmában, mielőtt a csillagomnak leáldozna.
- De undorító! És irritál a jelenléte, már csak a tudat is, hogy bent van… Dima, kérlek, vidd ki –már-már könyörögve rebegteti a pilláit, pont, mint egy most született bárány. Lényegében a kora se üt el ettől, alig tizenkilenc éves, és máris főszerepet táncol a Hattyúk tavában. Kivételes tehetség, el kell ismerni, életszemléletre viszont továbbra is gyerek.
- Az én jelenlétem is sok embert irritál, mégse ölnek meg –nagyot kortyolok a fagyos vízből, majd eltaszítom magam a földtől, így kerülve újból függőleges állapotba. – Ez a nagy szerencsém –a padlón gurítom a lezárt kulacsot a fal mellé, majd mindkét karomat kinyújtva, ujjaimmal csalogatva a lányt pillantok rá egy halovány mosollyal.
- Gyere, gyakoroljunk inkább. Gondoskodni fogok róla, hogy annyira belefeledkezz a táncba, hogy idővel eszedbe se jusson az a nyamvadt nyolclábú –a lehető legmegnyerőbb vigyorommal incselkedek vele, mire egy kis pírral fűszerezve szégyenlős mosolyát végül beadja a derekát. Persze, ő maga is tudja, hogy mindez bohózat… a közös munkásságunk sokkal inkább sarkall arra, hogy úgy tekintsek rá, mint a húgomra, semmint egy meghódítandó nőre.
A hangszórókból felhangzik Tchaikovsky zenéje… elégedettségben fut át egy jelentéktelen mosoly arcomon, mikor meghallom az unásig hallott melódiákat. Életem első balettelőadása a Hattyúk tava volt –mint közönség és, mint balett táncos egyaránt.
- Mit értettél az alatt, hogy a te jelenléted is irritálja az embereket? –kérdőn szaladnak össze szépen ívelt szemöldökei, míg légies könnyedséggel sétál alig pár méterre tőlem.
- Drága Kenzie, éppen szól az intro. Az előadáson is beszélni fogsz? –játékosan dorgálom meg a lányt, aki ekkor ráncba szedve magát felveszi a pozícióját, majd a hárfafelvezető egy bizonyos hangján átszellemülten végzi el a koreográfia által megkövetelt mozdulatokat.
- A közönség úgyse fogja hallani –magabiztos mosollyal pillant arcomba, amikor újból szemközt kerülünk egymással. – Tehát? –jóformán csak nyögi a szavakat, hiszen a pozitúra legkevésbé se a beszédre van tervezve, de nem tudja megállni… Két éve ismerem, eleinte csak háttértáncos volt, mostanra viszont főszereplővé nőtte ki magát, de a cserfessége megmaradt a rivaldafénytől függetlenül is.
- Sokan pályáznak már a helyemre –és joggal teszik. Bárki is hinné azt, hogy a művészeket összetartja a bajtársiasság, nagyon rossz felé tapogatózik. Hiába tettetjük azt, hogy a másik java fontos számunkra, mindig saját magunk fogjuk az első helyet képviselni a ranglistán, ennek érdekében pedig belerúgunk a másikba, felvesszük a kesztyűt… ha szerepért folyik a küzdelem, ott nincsenek barátok, csakis ellenfelek.
- És te meddig akarsz még maradni?... Basszus, elrontottam! –toporzékolva áll meg a koreográfiában, kivárva a dallamfoszlányt, amitől már képes felvenni a fonalat. Én meg, mint tapasztaltabb fél, lekövetem a mozdulatait.
- Jelen fizikumomból ítélve egy-két, maximum három év vár még rám, aztán vége –derekára simítva tenyereimet, rogyasztva térdeimen emelem a magasba. Ekkor azonban a zenét, a dudaszókat, a fékcsikorgást és a folyosó zaját egyszerre átharsogó, fülsértő sikítást hallat a levegőben rúgkapáló hölgyemény, kinek sarka több, nem kívánatos helyen is találkozik a testem különböző égtájain elhelyezkedő pontjaival.
- Tegyél le! Dmitri, most azonnal tegyél le! –erősen csapkodja a kézfejemet, mindaddig, míg földet nem ér a lába, és ekkor meg se várva a „mi történt?” kérdést, mutogatva az ereszkedő pókra indul el futtában az ajtó felé. – Én addig vissza nem jövök, amíg az itt van! –hisztérikus kilépőjét hangos nevetésem kíséri, míg tenyeremet tartva megvárom, hogy a fekete jószág lábai a bőrömhöz érjenek, ekkor pedig megindulok vele az ablak felé.
- Látod, haver… te is arra a sorsa jutsz, amire én is fogok.