River of no return ~ R&L

Vendég

Raina && Leon

Pár hete még nem gondoltam, hogy majd Idahoba fog repíteni a rendőrség. Raftingolni. Hát baszd meg, azt hittem hanyatt is vágom magam rögtön, mikor meghallottam a hírt, és két percre el is felejtettem, mennyire bánom, hogy lefokoztak. Ha ezt tudom, hogy itt így mennek a dolgok, eszemben nincs máshol tengetni a napjaimat. Hát mégis mi a fészkes fenének szenvedjek egy bevetésen, amikor itt puszta járőrködéssel aztán Idahoba visznek, mert állítólag jól teljesített a kapitányság? Ez király! Persze azért nem mondom, tényleg nem volt sokkal több az örömöm, mint két perc, mert aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha ez valami lekenyerezés akar lenni, csak jól titkolják? Tuti, hogy ez van a háttérben. No, aztán megint csak kiment a fejemből itt a folyó közepén, és most már egészen jól is érzem magam még… Rainával egy szobában is. Még jó, hogy legalább külön ágyast kaptunk, mert ha franciaágy lett volna, hát az már igencsak súrolta volna a határvonalat. Szerintem biztos, hogy pikkelnek ránk, ugyanis hogy pont minket raktak össze, az kész szívás. Nem azt mondom, Raina nagyon is jó nő, de a munkatársam… és itt a hiba. Na mindegy, eddig még egy este sem volt mióta itt vagyunk, ugyanis hajnalban érkeztünk és mi nem is tudtunk egy kicsit sem lefeküdni aludni. Én komolyan úgy vártam ezt a raftingtúrát, mint a messiást, lévén sosem volt még ilyenben részem, de meg kell hagyni, remélem nem ez az utolsó eset.
- Itt megállunk egy kicsit, de nem többet tíz percnél, ugyanis arrafelé nagyon gyülekeznek a viharfelhők. Vissza kell érnünk időben – mutat az égre a másik csónakból a csoportvezető, mikor éppen egy nyugodt partszakaszhoz érünk. Úgy evezek tovább hátul, hogy mi is irányba kerüljünk, aztán szépen lassan kikötünk a parton.
- Pisilsz? – kérdezem meg vicceskedve Rainát, hiszen gondolom tulajdonképp ez volt az oka annak, hogy megálltunk egy pár percre. Ki is szállok a csónakból, ahogy kikötöttünk és rögzítem az egyik leszúrt cövekhez a járművünket. – Ha nem, akkor tegyünk arrafelé egy sétát addig, mit szólsz? – mutatok az egyik irányba, ugyanis itt minden olyan érintetlen és szép, hogy már egy séta is rohadt jó élmény lehet. – Úgyis eltart kis ideig, míg ezek elvégzik a dolgukat. – vonok vállat, és ha ő is benne van a dologban –de ha nincs, én akkor is-, elindulok az előbb említett irányba.
- Csurom vizes vagyok, jó lesz visszaérni, mielőtt leszakad az ég – mondom, miközben a mennydörgés irányába pillantok. Tényleg elég vészjósló az égbolt, de talán megússzuk a nagy vihart. Lehet, el is kerül minket.
Körülbelül másfél percnyi séta után hirtelen megtorpanok, és magam mögé nyúlok, hogy Rainát is megállítsam.
- Nézd már, egy pézsmapocok – suttogom mozdulatlanul, és baromira elmélázom a látványon egy vigyor kíséretében. – Meg ne mozdulj, milyen jó fej, épp békát vacsorázik – szórakozom jól, mint aki még életében nem látott volna ilyen állatot.

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

Mostanra már az egész kapitányságon elterjedt a hír, hogy mennyire nem csípjük egymást Leonnal, ám az eredményi mutatóink ehhez képest meglepően jól alakultak. Bevallom, számunkra éppolyan rejtély, mint másoknak, de úgy tűnik, a kezdeti nehézségek ellenére nagyon is effektívek vagyunk együtt. Eleinte én is azt hittem, hogy hamar szét fognak ültetni minket, de mióta tudom, hogy Leon akaratán kívül Bowman szerelmetes kegyeibe fészkelte magát, az is világos lett, hogy éppen ezért tűr meg vele egy autóban.
Az idahoi közös szoba viszont már nem ment le ilyen könnyen a torkán. Páratlanul voltunk, hármas szoba nem lévén valamelyik csajnak be kellett vállalnia, hogy férfikollégával osztozik, a síri csend kellős közepén pedig feltettem a kezem. Nem tudom, a srácok hogy döntötték el, ki legyen az áldozat, de végül Leonra hárult a nemes feladat. Bowmant pedig láthatón frusztrálja a téma, de hát istenem. A szerelem mindenkinek elveszi az eszét? Hát mért nem ő jelentkezett? Én mindenesetre nagyokat kárörvendek a háttérben.
Nekem is furcsa ez a jutalomutazás, de ajándék lónak ugyebár ne nézd a fogát, úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó azzal rongálni az élményt, hogy részt veszek a kollégák összeesküvés elmélet gyártásában. Azzal majd akkor is ráérek, ha már hazajöttünk. Egyelőre élvezni akarom a túrát, amit lényegében a csapatépítés szóval tettek megkérdőjelezhetetlenül hivatalossá. A Leonnal közös csapatunkra amúgy is ráfér egy kis delejezés, mert még ebben a kis csónakban is ketten háromfelé mennénk, de az első borulás után hamar megtanultuk: jobb lesz, ha nem egy kipárnázott elemózsiás szatyornak tekintjük a másikat, akit kénytelenek vagyunk megtűrni a csónakunkban, hanem bizony össze kéne hangolni a dolgokat.

A neoprén ruha azért a hideg víz ellenére is melegen tart néhány óráig, most van rajtam először ilyen hacuka, de úgy rám feszül, mintha valami latex cuccban nyomulnék. Érdekes élmény, de végül is nem rossz, a férfi kollégák biztos örömmel fogadták a hírt, cserébe viszont én is kigyönyörködhetem magam néhány szépen kidolgozott férfi testben. És ha az arányokat nézzük, én jártam jobban. Kár hogy Leon mögöttem ül, de azt hiszem, túl fogom élni ezt a veszteséget.
- Egy perc harminc másodperc – ajánlom a kompromisszumot, amiben benne van, hogy ha megvár, szívesen csatlakozok. – De csak, mert ezt a fókabőrt is le kell hámoznom magamról – pillantok rá sokatmondóan, aztán pedig visszaszerencsétlenkedni valahogy. És egy olyan helyre is rá kell találnom, ahol nem egy csapatnyi rendőr kíséri figyelemmel az intim mozzanatot. Ehhez képest még alul is licitáltam az időt, egy szava sem lehet.
- Steve azt mondta, ha erről a szakaszról meglógunk, utána a már nem fenyeget a vihar. Volt pár csajszi, aki nyafogott miatta, az előbb hallottam – érkezek vissza hozzá eme hasznos információkkal, bár tény, hogy nekem sem minden vágyam kipróbálni, milyen élmény esőben csónakázni. Mikor hirtelen megtorpan, ha nem támasztom meg a kezem a vállaiban, biztos, hogy neki is megyek, de ahogy kipislogok mögüle, és meglátom, miért is torpant meg, a készülő ne tapizz le mondatot le is cserélem.
- Nem is tudtam, hogy ilyen rajongójuk vagy – vigyorodom el, leginkább az arckifejezésén. – Kár, hogy nem tudom lefotózni – jegyzem meg szintén suttogva, raftingra azért mégsem lehetett gépet hozni. De bármennyire próbálok mozdulatlanságba merevedni Leon mögött, egy újabb mennydörgés után, a mellettünk lévő fán ücsörgő madár olyan élesen elvisítja magát, hogy szó szerint a frászt hozza rám. Akkorát ugrok, hogy szinte Leont is kilendítem a helyéről, majd a járőrreflexek életbe lépésével lendületből hátrafordulok. Mikor meglátom, hogy egy nyomorult madár volt…
- Jesszus, azt nem mondták, hogy errefelé ilyen idegbeteg madarak élnek – ocsúdozok morogva, el se tudom dönteni, hogy bosszankodjak vagy nevessek, a pockunknak mindenesetre annyi. Szegény új megijedt tőlünk, hogy azonnal menekülni kezdett, és a sietség miatt viszont figyelmetlen volt, és egyenesen belefutott egy víz alatti csapdába, nem messze az odúja bejárata előtt.
- Úristen, ki kell szednünk onnan - szökik ki belőlem a mondat, mielőtt még bármi más eszembe jutna.

Vendég

Raina && Leon

Nem arról van szó, hogy nem találjuk Rainával a közös hangot. Néha meglepődöm, hogy mennyire értelmesen el tudunk beszélgetni egymással. Egy baj szokott lenni, de az gyakran, amikor kölcsönösen bosszantjuk a másikat. Nem szándékosan. Legalábbis én biztos nem, isten lássa lelkemet. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy éppenséggel ő milyen indíttatásból csinálja ezt, de valami nagyon azt súgja, hogy kicsit sem véletlenül. Tényleg csoda, hogy nem raktak szét minket, bár kis taktikát érzek a háttérben Bowman részéről, ami azért valljuk be, kurvára nem szép tőle. Mindegy, teljességgel el vagyok, nem arról van szó, csak nagy szükség lenne arra, hogy normálisan összeszokjunk Rainával, ami… egyelőre nem tudom, hogy egyáltalán menni fog-e vagy sem. Ha azt nézzük, végülis még nem telt el olyan sok idő, hogy azt kelljen mondanom, hogy a lehetetlent kérik tőlünk. Nem vagyok benne biztos, és ami azt illeti… majd talán ez a kis csapatépítés – na meg az együttalvás- elősegíti a dolgot.
- Mérem – sóhajtok nagyot, míg eliramodik az egyik irányba. Gondolom milyen lesz az a másfél perc… Megszorozva hattal. Ahogy így távolodik azért tetőtől talpig végigmérem ebben a csodálatos göncben –amit ő fókabőrnek hív marha frappánsan-, ugyanis ez azért így vizesen kicsit többet láttat belőle, mint egy átlagos ruha. Alig hallhatóan, meglepetésemre még egy hümmögés is elhagyja a torkom, aztán mikor rajtakapom magam, elpillantok a távolba. Hamar vissza is ér, számolni ugyan elfelejtettem, de körülbelül jól becsülte a távollétet, ami egy nőnél hatalmas dolog. Kikészülök attól, ha valaki órákat tököl a fürdőszobában is… Ugyanis aki szép, az reggel is szép, nem? Sokkal jobb, ha valaki természetes, mint egy kiló vakolattal az arcán, de hát a mai nőknek ezt lehet magyarázni. Raina mondjuk eddig úgy vettem észre, pont nem ilyen. Persze ad magára normálisan, de ő valahogy még smink nélkül is szép, hiszen olyan különleges arca van, hogy sokan megirigyelnék azt.
- Miért, csak ezen a szakaszon jöhet a vihar? A felhők simán követnek minket, nehogy azt hidd – nevetek fel halkan, hisz miféle hülye megszólalás ez?! Ez a Steve nem egy észlény, az már biztos. Na mindegy, majdcsak meglátjuk mi hogyan lesz, nem halunk meg hülyén ugyebár. – Igazából izgalmas lehet viharban is a rafting, de az előbbi borulás után nem feltétlen szeretnék még egyszer a vízben landolni – mormogom az orrom alatt, ugyanis az nem annyira volt szép esés. Azért az megnyugtató, hogy nem mi voltunk az egyetlen páros, de azért ha tippelnem kellett volna, hogy ki lesz az első, biztos magunkra mutatok első körben. Ki más?!
Mikor megpillantom az állatot a vízparton, úgy viselkedem, mint aki komolyan nem látott még ilyet, pedig azért ez nem így van. Szeretem az állatokat, ennyi az egész.
- Pszt – intem le Rainát ahogy megszólal és óvatosan lépek arrébb kicsit, mert bárhogy is nézem, a kelleténél kicsit közelebb van hozzám. – Hát aranyos fejük van – vonok vállat alig hallhatóan ezzel megszegve az előző pisszegésem, de végül is nem akkora baj, mert közelebb úgysem enged magához az állat minket. – Mármint az én rajongásom vagy a pockot? – nézek hátra felvonva a szemöldököm. Nem is tudtam, hogy szeret fotózni. Remélem nem szokott lesből támadni, ki tudja, lehet ez alatt a pár hét alatt már gyűjteménye van a sármos lényemről. A falán. Haha.
- Jesszus, rossz a lelkiismereted? – nézek rá hirtelen, mikor nagyot ugrik, ugyanis egyet én is rezzenek, de nem a madár hangjára, hanem az ő hirtelen mozdulatára. – Lehet csak a jelenlétünktől lett idegbeteg – emelem meg a karom véletlenül hozzáérve Raina derekához ezzel, de aztán el is húzom onnan olyan gyorsasággal, hogy aztán visszapillanthassak a pockunkra, aki el is tűnt, de Raina észreveszi, hogy hova. Basszus. Hát ezt tényleg nem nézhetjük tétlenkedve.
- Hát én nem igazán értek ezekhez a csapdákhoz, de… megpróbálhatjuk végül is – mondom, mert én is persze szeretnék segíteni azon az állaton, mielőtt még belefullad a vízbe. Ez nem vicc, így gyorsan el is indulok Rainával együtt a folyó felé. – Ezek nem harapnak? – kérdezem, mert attól függetlenül, hogy csípem őket, fogalmam sincs, mégis milyen viselkedési módjuk van, bár szerintem nem annyira vannak emberhez szokva, szóval… Azért azt sem venném szívesen, ha egy pocokharapással kellene orvoshoz mennünk és távészelni ezt a pár napot úgy. Igazából mindegy is, akárhogy van, ki kell szabadítanunk innen. Leguggolok a víz mellé és a látom, hogy a lábát kapta el a csapda, de nem egyszerű a helyzet. Főleg úgy, hogy a víz igaz tiszta, de csobog rendesen, így nem annyira látható, mit hogyan kellene csinálnunk. – Fogd meg itt – vezetem Raina kezét ahhoz, amit már kitapintottam, én pedig igyekszem a másik felénél próbálkozni, de a pocok se nagyon működik együtt velünk, ugyanis a többi lábával folyamatosan kapálózik. Nyilván ösztönből, próbál szabadulni. – Hát, talán itt kellene ezt valahogy kiakasztani a másik részből, de nem tudom. Próbáljuk meg. Húzd meg, ha szólok – mondom neki, majd pár pillanat múlva fel is szólítom rá, de hiába, a csapda nem mozdul, a pockunk pedig egyre nyugtalanabbá kezd válni.
- Nyugi öcskös – motyogom, miközben próbálok rájönni a megfelelő módszerre, amit már kezdek kapizsgálni. – Szétfeszítem itt, ha megy segíts neki kiszedni a lábát, nehogy megsérüljön – mondom, aztán teljes erőt mérek a fémanyagra, ami igencsak masszív. Állatvédőnek kellett volna mennünk, nem járőrnek.

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

A sóhaján hallom, hogy nem bízik már a női időintervallumokban, de meg fog lepődni – ha eddig nem tette még –, nem mondanám magam afféle tipikusan csajos csajnak, és ezt nem is tartom titokban. Aki ismer, abszolút vágja, aki nem… az pedig általában elég hamar megtapasztalja. Az időérzékem példának okáért egészen jól csiszolt.
- Na? Mennyit mért, Mr? – kérdem mosolyogva, de az arcáról azt olvasom le, hogy nem annyira morcos. – Neked nem kell? Elvileg még vagy másfél-két óra, mire megérkezünk. Időjárástól és borulásoktól függően – pillantok fel az égre, hogy felmérjem, mire is lehet számítani.
- Örömmel hallom, hogy van egy megbízható meteorológus a csapatban – vigyorodom el a kommentárjára. – Csak nem vonzod a sötét fellegeket? – viccelődök rajta, de tulajdonképpen nem ismerem a történetét, hogy szerencsésnek mondható-e, vagy sok csapás érte, és furcsa, mert a viselkedése alapján sem tudom megállapítani róla. Bár az olykor látszik, hogy kellett már küzdenie az életben. Valahogy az az érzésem, hogy sok titkot rejteget az úriember, de lehet, hogy csak beleképzelem.
Elnevetem magam, ahogy szóba hozza a borulásunkat.
- Ugyan, a rafting sem rafting, ha nem mártózol egyet. – Íme a második nem csajos vonás: nem kezdek nyafogni, ha valami egy kicsit kibillent a komfortzónámból. Legalábbis, azt hiszem, sokkal kijjebb van a toleranciahatár.
A viharkérdésre visszatérve pedig, Steve a csoportvezetőnk, biztos nézett előrejelzést, de tapasztalata is bőven lehet a környéken, szóval, ami engem illet, titokban azért hiszek neki. Bár az sincs kizárva, hogy csak a lányokat akarta megnyugtatni.

Hiába pisszel, akkor is beszélek, de igazán halkra fogom a hangom, elvégre nem vagyunk olyan távolságban, hogy kiabálni kelljen. Az aranyos fejük van után viszont erőlködnöm kell, hogy ne nevessem el magam. Nem gondoltam, hogy ennyire odavan az állatokért, de ez csak piros pont a részemről.
- Jogos a kérdés – vigyorodom el újra. – Ha kitenném a pocoknéző fejed az irodai faliújságra, szerintem sokaknak okoznék életre szóló meglepetést. Kivéve, ha Bowman másnapra leakasztja onnan valami nagyon hivatalos indokot keresve hozzá. – Aztán majd otthon szépen kiragasztja a falra.
Ez a madár a frászt hozza rám, nem is értem, hogy lehet létezni ilyen hanggal.
- Ah, ha te azt tudnád… – játszok rá egy kicsit. – Lehet, nem akarnál egy szobában aludni velem.
Nem tudom megállni, hogy ne poénkodjak vele.
- Hát azon nem csodálkoznék – nevetem el magam végül, pocokszempontból már úgyis mindegy alapon, elszaladt a kicsike, de ahogy a szemem követi a mozdulatait, azt is látom, hogy csapdába esett. Nem is értem, valami itt felejtett lehet? Vagy tényleg vadásznak rá ezen a helyen? Vajon legálisan? Kötve hiszem.
- Én se műtöttem még ki pézsmapockot víz alatti csapdából, ha erre gondolsz, de biztos nem olyan bonyolult – mondom, kicsit inkább reménykedve, mint teljesen magabiztosan, de sikerülnie kell. Szegény állat, nem akarom végignézni, ahogy elpusztul.
- Reméljük. – De, egész biztos, hogy harapnak. És talán ez lesz a harmadik azon a bizonyos listán: a veszélyérzet sokszor kikapcsol. De tény, hogy általában tényleg nem az óvatosság vezérel. Annak mégis nagyon örülök, hogy Leon is itt van, egyedül nem biztos, hogy sikerülne.
- Oké. Fogom – hagyom, hogy vezesse a kezem, és egy kicsit aggódva figyelem, mit ügyködik a másik oldalon. A pocok nagyon kapálózik, nem tudja, hogy mi is az ő életét mentjük, és nagyon remélem, hogy nem futunk ki az időből.
Az a csapda viszont makacs, de biztos megvan a gyengepontja.
- Rendben – válaszolok Leonnak, hogy részemről mehet a mozdítás, de sajnos hiába húzzuk, meg sem moccan a nyomorult.
- Talán inkább a lábánál próbáljuk meg. – Hátha az egyszerűbb lesz. A pocok elvégre magától nem tudna hozzáférni ahhoz a részhez, csak rángatná erőből, ahogy mi is próbáltuk először. Sikertelenül, hisz’ valószínű, hogy épp ez lehet a csapda erőssége.
Már-már azt hiszem, ez a próbálkozás is befuccsolt, mikor a szerkezet enged valamicskét, de ahhoz pont eleget, hogy kiférjen az állatka lába. A pániktól annyira hevesen és nagy lendülettel mozog, hogy mikor kiemelem, szinte azonnal bele is lök a vízbe. Nagyot csobbanok, és aprót sikkantok, a pockot pedig nem tudom megtartani, de végül is nem is baj. Kiszabadult, a többi már nem lényeg.
- Remélem, nem sérült meg – tápászkodok vissza a mai második merülés után. – A mai csapatépítő progit szerintem máris kimaxoltuk. – És megint csak jó páros voltunk, de ezt már nem mondom hozzá. Nagyot dörren az ég, és immár felülről is támadni kezd a hideg víz. A vihar úgy látszik, időközben nagyon is ideért.
- Hát ez fantasztikus. Basszus. Mennyi az idő? – a híres-neves időérzék úgy látszik, hogy mégis cserbenhagyott, de az előbbi mentő manőver mellett nem tudtam még erre is koncentrálni. A hangomból viszont nagyon is érződik, hogy nem sejtek semmi jót. És ami engem illet, félig az esőtől, félig a rossz előérzettől, el is kezdek futni visszafelé.

Vendég

Raina && Leon

- Pont időben voltál, szerencséd – reagálok, de persze nem mértem, csak úgy mondtam. Majd még nekiállok itt számolgatni, nem? – Én tudok rá csomót kötni – mondom vicceskedve, de persze nem kell, akkor nyilván elmentem volna pislantani. Nem is ittam kábé semmit. A repülőn se enni, se inni nem bírtam, olyan halálfélelmem volt. Utálok repülni. Pech, mert ezzel ellentétben utazgatni nagyon szeretek, de ugyebár repülő nélkül csak belátható távolságra lehet eljutni, ami ez esetben nem túl szerencsés. Ebből persze próbáltam a lehető legkevesebbet mutatni, de nem lenne csoda, ha a kollégáimnak feltűnt volna, hogy remeg a kezem a felszállásnál egészen a landolásig. Voltak percek, amikor már majdnem elfelejtettem, hogy repülőn vagyok, de akkor mindig megjelentek a stewardessek, akiket amúgy jól megnéztem volna magamnak, ha éppen nem azon vagyok, hogy ne fossak be a félelemtől.
- Én? Csakis a napsütést – mondom ironikusan, ami a hangomban is benne van. Ami azt illeti, az eddigi életem nem alakult annyira szerencsésen, de hát a lényeg a látszat, nem? – Most valahogy nem jött össze, hogy bevonzzam – vonok vállat, majd azért persze hozzá kell tennem: - Biztos más az oka – nézek rá jelentőégteljes tekintettel, aztán elvigyorodok. Nem ismerem még annyira, hogy mennyire vonzhatja a bajt, de sejtéseim szerint nem egy egyszerű nő. Ami nem feltétlen rossz, hisz legalább teli van izgalommal.
- Nos, az az egy már megvolt – mosolygok rá vissza, aztán akaratlanul is ismét végig siklik a tekintetem a vizes göncén. Azért az elég megnyugtató, hogy nem kezdett rögtön hisztirohamba, ahogy víz érte a haját. Vagy a sminkjét. Az lett volna már csak hab a tortán, és talán meg is lett volna a fő indok, miért is nem jövünk ki olyan jól. De tényleg, vajon mi lehet az oka? Amúgy szerintem ő csíp engem kevésbé, és azért szokott nekiállni idegesíteni néha. Szánt szándékkal.
A pézsmapocok nagyon érdekes egy teremtmény. Olyannyira, hogy mindketten úgy bámulunk rá, mint két óvodás és észre sem vesszük, mennyire szaladnak a percek.
Szúrós tekintettel kapom oda a fejem, mikor kiejti Bowman nevét.
- Ha még egyszer felemlegeted azt a nőt, én magam gondoskodom róla, hogy míg hazaérünk legalább négyszer borult a folyóba – kacsintok rá. Amúgy... milyen lehet a pézsmapocok néző fejem? Inkább nem is akarom elképzelni, szerintem mindenki jobban jár, ha nem produkálom azt gyakran.
- Mellesleg meg ki mondta, hogy akarok? Engem senki sem kérdezett – vágok vissza, hisz tényleg így volt. Közölték, hogy mi húztuk a rövidebbet, mehetünk a koedukált szobába, ami azért kicsit kétségbeejtő nekem. Hisz férfiból vagyok az istenért! Hogy rakhatnak egy szobában egy... ilyen nővel?! Most azon agyalok, hogy talán még Bowman is jobb lett volna, mert rá eszembe sem jutott volna még csak fél szemmel sem ránézni, de Raina jobban gyönyörködteti a szemeimet. Ami határozottan nem jó dolog. Nagyon nem.
Mire visszanézek, a pocok már sehol nincs, és én észre sem vettem volna, hogy csapdába esett, ha Raina nem szól. Én sem akarom, hogy itt pusztuljon el a szemünk előtt vagy éppen hagyjuk itt mindenféle gondolkodás nélkül.
- Pedig ez a képesség most egész jól jönne – mondom, miközben tanulmányozom a csapdába esett barátunkat. Basszus. Az egy percnyi sikertelen próbálkozás után úgy teszek, ahogy Raina javasolja, ami hamar hozzá is segíti a pockot a szabaduláshoz, ezzel együtt a lány viszont csobban a vízben.ó, amire szélesre húzódik a szám.
- Csaknem. Még ha meg is sérült, jobban járt, mintha nem vettük volna észre – mondom, miközben a jobb kezem nyújtom Rainának, hogy segítsek neki kijutni a vízből. – Ja, most egészen jól együttműködtünk, milyen meglepő – nézek elismerően, mert általában nem szokott ez ilyen gyorsan menni. Vagy nem is ment olyan gyorsan? Vajon hány percig baszakodhattunk itt az állattal? Az égből ömleni kezd az eső, ami már nem sokat ad a dolgokhoz, ugyanis ígyis-úgyis csurom vizesek vagyunk, nem zavar. Az viszont, ahogy Raina a part felé kezd el rohanni, az már kicsit kétségbeejtőbb. Lehet, hogy letelt a tíz perc?
- Ezt nem mértem – vonok vállat, de már nem hallhatja, ugyanis már nincs ott, amikor ezt kimondom. Hová rohan? Hát csak nem hagynak már itt minket. Most két perc késés, istenem...
Visszaindulok én is, nem olyan gyorsan, mint a társam, de futólépésben azért, viszont amikor odaérek, elkerekednek a szemeim, ugyanis senki, sehol.
- Uh, bassza meg – mormogom magam előtt, aztán Rainára nézek. Nem hogy a többiek, de a mi csónakunk sincs sehol... – Baszd meg! – kiáltom most már hangosabban, és úgy nézek körbe, akár John Travolta a Ponyvaregényben, ugyanis rohadtul nem értem... itt hagytak, baszki? – Hát... szerintem ezek kurvára itt hagytak – vonom le a következtetést marha okosan, de nyilván erre már ő is rájött. A csónakunk a folyó másik oldalán uszikál ahogy pedig meglátom, a fejemhez kapok. Az ég hatalmasat dörög és szakadni kezd az eső, de úgy istenigazából, emellé pedig erős szél is társul.
- Mindegy most már, a csónak a túloldalon van, gyere menjünk valami fa alá – kiabálom teljes torokból, de ahogy körülnézek még a nagy fák alá is behatol a víz, ugyanis majdhogynem oldalasan esik az eső. A szél olyan erős, hogy még engem is majdnem felkap, nemhogy Rainát, így ahogy közelebb ér, átfogom a jobb kezemmel a derekánál, úgy húzom magam után. Jézus, hát ez elég nagy szopás, meg kell hagyni. Most mégis mi a jó eget fogunk csinálni?
A kicsit sűrűbb fás résznél állunk meg, ahol már egy kicsit szélvédettebb a hely, és kérdőn nézek le Rainára.
- Na. Ennél jobb csapatépítést el sem képzelhetsz – sóhajtok fel kicsit tanácstalanul, de tudom, hogy ez itt annyira nem biztonságos, ugyanis a fák körülöttünk hajlonganak és recsegnek-ropognak, kvázi bármikor ránk dőlhet egy. Fantasztikus.

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

Pechére sosem tudja meg, mennyire szerencsés nőnek is érzem magam, amiért Leonel Freeman volt szíves megvárni, míg pisiltem. De úgy döntök, ennek most inkább nem adok hangot, inkább felzárkózok hozzá az erdő és a part közötti vékony szakaszon.
- Szóval, azt akarod mondani, hogy zavarom a radarjaidat? – kérdezek vissza, viszonozva a jelentőségteljes tekintetét, egy kérdőn felvont szemöldök és egy bujkáló mosoly kíséretében, majd vissza is pillantok az útra. A mosoly viszont marad, sőt, a következő mondatra ki is szélesedik pár pillanatra. – Vagy inkább a műszered lett eltájolva?
Ennyi férfi kolléga mellett bőven megszoktam már a halvány – hol nem annyira halvány – célzásokat, az utca bűnözőiről nem is beszélve, és igazából az évek alatt arra is rájöttem, hogy ők maguk sokkal inkább zavarba hozhatók, ha egy nő szájából hallanak hasonlót. Nincsenek rá felkészülve. Zsaruként be is építettem a kopó-fegyvertárba, ezen kívül pedig, amíg nem megy át közönséges vagy sértő stílusba, a kollégákat is szívesen húzom vele.
Elmosolyodom, ahogy lecsapja a merülős labdát, azért én sem tervezek több fürdőt venni ebben a folyóban, de szerintem most már nem is fenyeget ez a veszély. A bowmanes élcek viszont még mindig elég forró talajra érkeznek nála, legalábbis erről tanúskodik a reakciója, pedig nem értem, miért feszül be tőle ennyire. A tényt úgysem tudja megmásítani, rajtam kívül pedig más úgysem húzza vele az agyát – tudtommal –, hiszen a kapitányságon azért mégis mindennek füle van, azt pedig azért senki nem kockáztatja, hogy a főnökasszony is fültanúja legyen egy ilyen poénnak. Bowmanből kiindulva, nagy eséllyel az lenne az utolsó napja az illetőnek.
- Lazíts már – bököm oldalba. – Szerintem jó vicc volt. De ha már itt tartunk, tulajdonképpen mi bajod is az említésével? – Ezt már egy ideje meg akartam kérdezni tőle, mert hát lényegében arról van szó, hogy bejön egy bigének, akire ő ugyan nem fanyalodik, de azért az ilyesmi általában annyira nem nagy tragédia. Oké, általában. Ha a főnöködről van szó, már okozhat problémákat. De számára sokkal több előnyt jelent. Bowman ugyanis egyedül vele képes normál emberi stílusban beszélni, és a bizalmába is sokkal jobban befogadja, mint minket. Tovább megyek, szinte felnéz rá. Ezt pedig nem tudom mire vélni. Persze Leon vonzó pasas, intelligens, a megjelenése erőt sugároz, de Bowman nem az a típus, aki ennyitől hasra esik. Abban ugyan ritkán lehet logikát találni, miért van hatással ránk valaki, de a hatodik érzékem szerint kell még valami, ami miatt ennyire megszállottja a pasasnak, ám egyelőre fogalmam sincs, hogy mi lehet az. Sokat viszont nem is tudunk Leonról, azt leszámítva, hogy áthelyezték.
- Persze-persze – rázom le gonoszmód a magyarázkodását, azt a hatást keltve, mintha nem hinném el, hogy nem direkt csapott le a lehetőségre. De a mosolyom elárulja, hogy nagyrészt azért csak szórakozok vele. Gondolom, sokkal inkább bandázott volna a haver kollégákkal, mint hogy az én társaságomat élvezze már megint. Azért a jóból is megárt a sok, haha.

- Én pedig akkor doblak vízbe, ha ezt még egyszer kimondod – fogadom el a kezét, hogy könnyebben kikászálódjak a folyóból. A szemem-szám fullosan telement vízzel ettől a váratlan hanyatt vágtától, nem számítottam rá, hogy a pocok ennyire megörül a szabadságnak. Csak megjegyzésként szúrom be, de már a falra mászok tőle, hogy mindig ezt elemezgeti, szerintem úgyis automatikusan fog kialakulni az az összedolgozás, és egy kis idővel. De én már rég leszűrtem magamnak a tanulságot: kicsit sem reménytelen.
A ránk szakadó eső viszont rögtön eszembe juttatja a többieket, és a tíz perces intervallumot, amit érzésem szerint legalább ennyivel túl is léptünk mostanra. Basszus. Alapvetően nem zavarna, hogy késünk, de Steve külön kihangsúlyozta, hogy csak úgy kerülhetjük el a vihart, ha gyorsak leszünk. Arra, hogy mindenkinek hűlt helye viszont én sem számítok. Vajon ennyire siettek? Vagy… szándékosan csak nem hagytak itt basszus. Mikor Leon is befut mögöttem, aggódva pillantok rá. Nem lesz ez így jó.
- Beúszok érte. Talán még utolérjük őket – közlöm hirtelen ötlettől vezérelve, más ötletem egyáltalán nincs. Szembe fordulok a folyóval, és bár cseppet sem fest biztatóan, inkább el is indulok felé, mielőtt még meggondolnám magam. Az elemek egyre inkább ellenünk játszanak, a szél feltámad, és a vizet is egyre jobban felkavarja, az őrült mód szakadó esőről nem is beszélve. Pontosan ettől tarthatott Steve. De gondolom, ettől csak rosszabb lesz… most kell tennünk valamit, ha nem akarunk itt ragadni… Bár koránt sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, nem hagyok időt magamnak a túlzott mérlegelésre, valahol mélyen azért megijeszt ez a helyzet, hogy ilyen körülmények között maradjunk itt ki tudja mennyi ideig, és úgy vagyok vele, hogy muszáj megpróbálnom. Ha Leon fizikailag nem állít meg, biztos, hogy belegázolok a vízbe.

Vendég

Raina && Leon

- Hát. Elképzelhetőnek tartom – bólogatok hevesen a radarokat illetőleg mosolyogva, de a következő mondatára már égnek emelem a tekintetem. Szurkálódni azt nagyon tud, ki van képezve a kicsike, úgy érzem. Nem tudom, ki lehetett a társa előttem, de néha megkérdezem fejben magamtól, hogy vajon mi okból váltak el útjaik?! Rejtélyes dolgok ezek.
Hihetetlen, hogy nem tud leszállni a Bowman témáról és minden egyes kibaszott harmadik nap valahogy csak szóba kerül. És már megint itt vagyunk. Nem reagálok az oldalba bökésre, nem vagyok én karót nyelt hülyegyerek, ezt azért már tudhatja, csak éppenséggel nem szeretném, ha az egész kapitányság azon csámcsogna, ami igazából nincs is.
- A hideg is kiráz attól a nőtől. Arról nem tehetek, hogy oda van értem, de remélem csak neked tűnt ez fel és azt is remélem, hogy nem terjesztesz semmilyen otrombaságot erről – nézek rá komolyan ez pillanatra. Nem ismerem olyan nagyon még, hogy tudjam, mennyire lenne pletykás. Nem annyira tudom ezt elképzelni róla, de nőből van és a nők… hát, nagy általánosságban rohadt pletykásak tudnak lenni.
- Velem csak közölték a tényállást – mondom neki, aztán gyanakodva tekintek rá. – Téged nem kérdeztek meg erről? – Azért annyit igazán tehettek volna, mielőtt ezt így beközlik, hogy megkérdezik, hogy „hey baszki, téged nem zavar, ha ellenkező neművel leszel egy szobában?”. Még csak ennyit sem voltak képesek szólni, de aztán ki tudja, lehet hogy őt beavatták a dologba. Komolyan aggódom kicsit az esték miatt, ugyanis három éjszaka áll előttünk és abba már bele sem akarok gondolni, hogy egyik este vacsora is lesz, amit meg nyilván buli követ. Ez pedig ugyebár azt jelenti, hogy inni is fogunk. Ez meg… sok komplikációhoz vezethet, na de persze majd jól odafigyelünk a mértékre. Amúgy sem árt, ugyanis volt már részem néhány olyan csapatépítőben, ami után napokig, hetekig szívattuk egymást a kollégákkal az aznap este történt alkotások után.
A nagy pocok-mentésünk után segítek neki kikászálódni a vízből, aztán az eső rá is kezd, de ebből nekem nem is igazán jut eszembe, hogy talán már az időből is kifutottunk volna. Raina pánikja azonban engem is ráébreszt, így én is hamar futólépésbe kezdek, de amikor odaérünk és tényleg nincs ott egy csónak sem, elképedek. Nem hiszem el, hogy itt hagytak minket a vihar kellős közepén, ahol… esélyünk sincs még csak utánuk eredni sem.
A csónakunk vígan verődik neki szemben egy nagyobb sziklának, Raina pedig a hülye ötletével teljesen elképeszt.
- Normális vagy? Dehogy úszol be! Ezt most azonnal felejtsd el – nyúlok utána és fordítom magammal szembe, hogy rám figyeljen. Kénytelen vagyok a hangom is feljebb emelni kicsit a kelleténél, mert az eső olyan hangosan kopog, hogy a sajátomat is alig hallom. – Majd ha elállt akkor utána esetleg bemegyünk érte – mondom, de egyre nagyobb szél támad, és az égre tekintve, hát… nem mondom, hogy túl bíztató lenne a dolog. Egyenlőre teljesen kilátástalan, de csak elcsendesedik majd pár perc múlva.
- Mekkora bunkók ezek, hogy csak úgy itt hagytak egyébként – üvöltöm, hogy hallja, amit mondok és teljes tanácstalansággal állunk a szakadó esőben, ezúttal már tényleg két pillanat alatt tök szarrá ázva. Akkorát dörög az ég, hogy rendesen összerezzenek, mert olyan váratlanul ér.
- Menjünk valami biztosabb helyre, mert itt nem lesz jó. – Állhatunk itt a szabad ég alatt egy órán keresztül, de egy az, hogy ez itt baromira nem biztonságos, kettő, tényleg jó lenne, ha valami fedett helyet találnánk. Most már tényleg elindulok a sűrű felé, hátrapillantva, hogy Raina is jön-e vagy még mindig azon gondolkodik, hogy lehetne megszerezni a csónakot onnan. Csak imádkozhatunk, hogy nem vigye arrébb a víz –tehát rendesen felakadta arra a sziklára-, és akkor ha elvonult a vihar, megszerezhetjük magunknak. Anélkül már kicsit nagyobb szívás lesz a történet.
- Addig nézzünk körül – vonok vállat miután egy nagyobb fa alá értünk, mert ugyan mégis mi a jó eget csinálhatnánk mást. Hátha találunk valami izgalmas dolgot itt a semmi közepén.

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

Azt hiszem, cseppet sem illendő időben nevetek fel, sőt, pont a legrosszabbkor, mikor épp a Bowman miatti morcosságáról beszél. Morcosan.
De annyira viccesen hangzik a szájából az „otrombaság”, hogy teljesen automatikus a dolog, a komoly pillantására az ajkamba is harapok, de mikor elfordul, azonnal visszatér a vigyorom.
- Otrombaságot? Mondanál rá egy példát? Nem teljesen világos, hogy mire gondolsz ez alatt. – Lehet, hogy úgy tűnik, hogy a vérét szívom, és ez gyakorlatilag tényleg így van, de mellette azért azt is próbálom elérni, hogy ő is inkább szórakoztatónak találja már ezt az egészet, ahelyett hogy így befeszül rajta.
- Nézd – váltok a válasza után én is egy fokkal komolyabb hangra. – Ezt előbb-utóbb mindenki látni fogja, aki nem hülye. Bowmantől viszont tartanak annyira, hogy nem fognak élcelődni rajta. Legalábbis nem feltűnően. Az apró, bújtatott utalásokba pedig jobb, ha már most beletörődsz. Én a helyedben inkább a kiváltságoknak örülnék. Meg van a lehetőséged, hogy olykor jobb belátásra bírd, a te szavadra ad, látszik, hogy tisztel valamiért, és nem is az a típus, aki picsogva rád akaszkodik, vagy titkos szerelmes levelekkel bombázna. Kicsit sem kedvelem őt, sőt, szívem legtöbb bugyrában ki nem állhatom, de intelligens nő, épp csak beléd szeretett. Ilyen rémes baleset azért elő szokott fordulni az emberrel – hajlanak ismét mosolyra az ajkaim a lakatlan szigeten lenyomott, rögtönzött nagymonológ után. – Már ezt most Bowmanre értem. Ne foglalkozz ezzel. – Arról nem kezdem el győzködni, hogy bennem pedig jobban tenné, ha megbízna társaként, ez úgyis olyasmi, amit inkább megtapasztalni kell. Majd rájön.
Ismét elmosolyodom, amikor azt mondja: vele csak közölték a tényeket. Ez mondjuk nem is értem, hogy választották ki akkor.
- Velem nem közöltek semmit, én jelentkeztem – pislogok rá ártatlan ábrázattal, az előbb elhangzottak után egész kíváncsian az arcára. – Mikor megkérdezték, ki vállalná be. Azt nem tudtam, hogy te leszel az áldozat. De most, hogy belegondolok, járhattál volna rosszabbul is – vigyorodok el ismét, oké-oké, nem mondom ki! Haha.

Nem jut jobb eszembe, máshogy nem tudunk eljutni a csónakig, csak ha odaúszunk érte. Cseppet sem bizalomgerjesztő feladvány, de most még nagyobb rá az esély, mint később. Minden perccel csak erősebb lesz az eső és a vihar.
Leon viszont visszafordít, és ahogy szembe kerülök vele, láthatja rajtam, hogy nem annyira vicceltem, de ugyanakkor azt is, hogy fogalmam sincs, mit kellene tennünk.
- Ez nem úgy néz ki, mint aki mindjárt el akar állni – vetem ellen, én is kissé kiabálva, hogy ne nyomja el a hangom az eső és a szél. Egyet értek vele, én sem értem, hogy a túravezető hogy hagyhatott itt. EBBEN az ítéletidőben. De ha arra gondolok, hogy ha maradtak volna, most az egész csoport ebben az időben csónakázna, egy kis részem, a jelenlegi helyzet súlya alatt mélyen elnyomva talán valahol megérti őket. De akár az is lehet, hogy annyira siettek, a vihar első jeleitől totál betojva, hogy észre sem vették, hogy nem vagyunk ott a végén. Nem tudom. De most nem is ezzel kéne foglalkoznom, hanem hogy mit a fenét csináljunk itt. Leonnak talán igaza van, a beúszás nem a legjobb ötlet. Pláne most már, fordulok vissza, és nézek rá a vízre, amit rendesen szaggat a szél. A dörgés figyelmeztet, hogy jobb helyet is választhatnánk a kupaktanácsra.
Nem válaszolok, nincs kedvem feleslegesen ordítozni, szóval nagyot sóhajtok, és elindulok utána. Nem mintha a fák alatt sokkal biztonságosabb lenne a villámló ég alatt, sőt, de legalább az esőt felfogják valamennyire. Ahogy beérünk a fák közé, egy kicsit csendesebb is lesz a hangzavar.
- Ha agyonüt egy villám, azért tudd, hogy biztosan visszajövök kísérteni. De nem az itteni turistákat, hanem a kapitányságra fogok beköltözni, ezt még nagyon meg fogják bánni – mormogom bosszúsan, de rá sem nézek közben. A terepet bámulom, hogy mégis merre kéne menni, mintha lenne valami ösvényszerű, de az is lehet, hogy csak a szemem káprázik. Elindulok arra. – De az is lehet, hogy a kocsid lesz a törzshelyem, elvégre a legtöbb időt ott töltöm mostanában – teszem hozzá, hogy egy kicsit oldjak a saját idegességemen. Nem mosolygok, mert nincs jó kedvem, de normál esetben emellé a megjegyzés mellé az is járna grátiszban.
Nem is baj, hogy beszélünk, így legalább nem azon jár az agyam, hogy már egy negyven perce megyünk, de még mindig csak egyre befelé, és kurván el fogunk tévedni. Vagy már több, mint egy órája? De valamit akkor is találni kéne. Mire ezt végiggondolom, mintha meg is pillantanék valami házszerűséget.
- Hé! Ott van valami. Próbáljuk meg, hátha beengednek – veszem célba rögtön a helyet, nem is várva a reakciójára. De minél közelebb érünk, a házikó egyre elhagyatottabbnak tűnik. A legkevésbé sem modern, ez most már jól látszik, de hogy lakik-e benne valaki, vagy milyen funkciót tölthet be itt a semmi közepén, azt nem tudom megállapítani. Mindenesetre bekopogok. Olyan erősen, hogy belefájdul a kezem. Meg is dörzsölöm, és megpróbálok benézni az ablakon, de el van függönyözve. Nem látok semmit.
- Hahó! – kiáltok. De semmi. Ránézek Leonra, azzal a ki nem mondott üzenettel, hogy csináljon már ő is valamit.
- Szerinted van itt egyáltalán valaki? – kérdem egy kissé reményvesztetten. Most már azért nagyon fázom. Neoprén ruha ide vagy oda, de egy ideje már az sem zárja ki a nedvességet, és a hajam is csatakokban tapad rám. Éhes vagyok és fáradt. Meg nyűgös is. Mivel nem tudom magam azzal megnyugtatni, hogy mindjárt hazaérek, és betelepszem a kádba egy forró fürdő erejéig.

Vendég

Raina && Leon

- Bármi olyasmit, amiből az szűrhető le, hogy én akármit is akarnék attól a nőtől. – Egyszerűen nem akarom, hogy ez legyen, mert utálom, ha összeboronálnak valakivel a munkahelyről. Egyszer voltam együtt munkatárssal, akkor megfogadtam, hogy soha többet. Igaz, akkor nagyon elmérgesedett a viszony köztünk a végére, de bárhonnan is nézzük a dolgot, sosincs jó vége. Hülye duma a „maradjunk barátok”, ugyanis az egyik félben úgyis olyan szinten benne marad a tüske meg az érzelmek, hogy a büdös életben nem fog tudni barátként viszonyulni a másikhoz. Nos, Bowmannel még csak nem is ez a probléma. Valahogy az egész nő ahogy van taszít. Nem ahogy kinéz, mert szép, szemrevaló, csak a viselkedése.
Érdeklődve hallgatom, amit Raina mond, de csak titokban. Egyébként másfelé szemlélődöm. Tisztel? Hát, lehet, hogy van benne valami, bár én nem igazán vettem észre, hogy erről lenne szó. Bowman tudja, hogy honnan jöttem, nem a mese van neki beadva, előtte nem lehet titkolózni, hiszen a felsővezetők mindenről tudnak. Ők intézték így.
- Lehet, hogy igazad van, na de baszki még férjnél is van, nem? – vonom fel a szemöldököm, mert mintha láttam volna a kezén jegygyűrűt a múltkor, mikor olyan sejtelmesen végigzongorázott előttem az asztallapon. – Mindegy, majd akkor megpróbálom megfogadni a tanácsod és lazábban venni a dolgot – fogadom meg, bár nem tudom egyelőre, mennyire fog menni is.
Nyugodt léptekkel bandukolok a folyóparton, mikor Raina megszólalása megtorpanásra késztet.
- Jelentkeztél? – kerekednek el a szemeim, aztán halkan felnevetek. – Ó, hagyjuk a kifogásokat, ezt senki nem fogja elhinni. Valld csak be, hogy önként és dalolva akartál a szobatársam lenni. Lévén munka közben nem csodálhatod meg isteni felsőtestem. – Nekem sem kell több, hogy újra belelendüljek a szurkálódásba, de azért kicsit meg is lep ezzel együtt a dolog. Azt már észrevettem, hogy Raina nem olyan, mint a többi nő. Sokkal inkább olyan... nem is tudom, milyennek nevezzem, de nagyon is tetszik, hogy nem az a picsogós fajta. Kifoghattam volna egy olyat is társként, és hát... akkor lehet, hogy már nem dolgoznék itt. Ezért is tartottam ennyire a dologtól, mikor meghallottam, hogy nem férfi társat kapok. Azt nem mondom, hogy nincsenek pillanatok, mikor a halálba idegesít, hogy azt kívánjam, bárcsak ne őt kaptam volna, de meg kell hagyni... egyre kevesebbszer van ilyen, ami szerintem egész pozitív dolog. Végül is, valóban... elég jól jártam. Ezt persze nem fogom az orrára kötni.
Nem gondoltam, hogy itt fognak hagyni ezek az ostobák. Nem csapatépítőn vagyunk? Vagy senki vagy mindenki, nemde? Szépen indul, meg kell hagyni. Raina ötlete a lehető legrosszabb, így gondolkodás nélkül megállítom még mielőtt jó nagy hülyeséget csinálna.
- Van időnk, megvárjuk, míg elcsendesedik. – Nincs is más lehetőségünk, ugyanis veszélynek egyikünket sem fogom kitenni. Eleget vagyunk veszély közelben a hétköznapokban. El is indulok befelé az erdős részre, hátrapillantok, Raina is jön-e, hogy még véletlenül sem gondolta meg magát amíg nem figyelek oda.
- Ott úgysem vagyok sokat, szóval kiegyezhetünk a kapitánysággal – rándul meg a szám széle még ebben a helyzetben is egy mosolyfélére, de aztán a mutatóujjam felé intem, pont akkor, mikor már ő is elkezdi mondani a kocsit. – Nem-nem-nem. A kocsimba nem jöhetsz, mert állandóan feltekernéd nekem a fűtést és jazzt kellene hallgatnom. Hamar egy fának hajtanék szerintem – röhögök, mert simán el tudom ezt képzelni, ha egyáltalán létezik a túlvilág, az, hogy szellemként vissza-visszajárunk. Na, de azért remélem nem is kell megtudnom most, szóval inkább arra koncentrálok, hogy mégis hol kellene meghúzni magunkat. A jókedvem hamar tova is száll, de felcsillan a remény, mikor Raina megpillant valami házfélét. Én is odasietek, de elég elhagyatottnak tűnik. Nem hiszem amúgy sem, hogy bárki ideköltözne a semmi közepére... Rányitok a kilincsre, de zárva van.
- Nem hiszem – mondom, és elindulok, hogy körül járjam a kis házat, hátha előrébb jutok valamivel. A túloldalra érve az egyik ablakon van egy lyuk, ami enged benyúlni a függönyhöz és elhúzni azt. Körbe járatom a szemem a terepen, senki nincs sehol, ahogy sejtettük is, már rég nem járt itt senki. A berendezés már elég ütött-kopott, de nem rég még azért lakhatták, mert annyira nem uralkodott még el bent a kosz és a természet sem vette át az uralmat.  
- Raina! – kiabálok telitorokból, hogy a túloldalon is meghallja, miközben keresek a földön egy nagyobb fadarabot, ami itt hála az égnek elég bő mennyiségben van. Mire odaér, már teljes erővel megyek neki a félig már betört ablaknak a fával, hogy nagyobb felület legyen szabadon.
- Bemászok és körülnézek, ha minden oké, talán jobban járunk, ha itt meghúzzuk magunkat, amíg nem csillapodik a vihar – mondom neki, mert az eső egyre jobban rákezd és most már tényleg tetőtől-talpig csurom vizek vagyunk, ha eddig lett volna egy kis felület is, ami száraz lett volna. A fák is kezdenek nem túl bizalomgerjesztően dölöngélni jobbra-balra, szóval jobbnak látom sietni. Feltornázom magam, miután amennyire lehetett, megtisztítottam az ablakkeretet a szilánkoktól és átlendülök befelé. Amit először kiszúrok, az egy kandalló. Huh, az most jól jönne, mert teljesen át vagyok fagyva, csak éppenséggel az a kérdés, honnan szerzünk tüzet. Maga a faház nem nagy, van két szoba, egy kis konyhasarok, egy kanapé és egy másik kisebb, beeső zugban egy nagy ágy két éjjeliszekrénnyel. Minden zugot megnézek, mikor az egyik sarokból kirohan egy mókus.
- Baszd meg! – kiáltok fel ugorva egyet, mert váratlanul ért. Kirohan az ablakon az esőbe. Szegény, nem irigylem, hogy most elüldöztük, de bocs haver, most szükségünk van a menedékre.
- Tiszta a terep, jöhetsz! – szólok ki Rainának és az ablak mellé lépek, hogy ha kell, a kezemet nyújthassam és segítsek neki átkászálódni az épületbe. – Mázlink van, itt elleszünk, míg tiszta lesz a terep. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz, ha elviszi a víz a csónakot...  

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

- Pedig nem is rossz ötlet. – Milyen mókás lenne, ha a titkos románcukról szóló epizódokkal szórakoztatnám a többieket, míg ők kettesben teázgatnak Bowman irodájában. Ugyan már. Szinte fáj, hogy ezt feltételezi rólam, de meg is kapja érte a magáét ezzel a kis rájátszással, amin érződik ugyan az irónia, de szándékosan nem mondom, hogy ne legyél, hülye, Leon, az isten áldjon már meg. A társ az nem ezt jelenti. Nálam legalábbis, nem tudom, ő hogy van ezzel. A társad az a személy, aki a családodat jelenti idebent, akire bármikor bármiben számíthatsz, nem lényeg, hogy miből kell kihúzni a segged.
- Biztos szar a házassága – vonok vállat. Meg amúgy is, ez még nem akadály, hogy beleszeress valakibe. – Állítólag évek óta külön élnek, csak a karrierjük miatt nem váltak el. A pasas nincs is az országban. – Nem tudom, ezt Leon tudta-e, elvégre nemrég érkezett, errefelé már nyílt titoknak számít. Ahogy az sem kizárt, hogy épp a nőci maszkulin jelleme futamította meg a férjet, ki tudja, de ezt már nem teszem hozzá, mert nekem sincs sok kedvem Bowman magánéletében vájkálni.
Sejtelmes mosollyal sandítok rá, el sem hiszem, amit hallok. Megpróbálja megfogadni a tanácsomat? Nocsak.
- Egyszer már megígérted, hogy ledobod a felsőd, de hiába várakozok. Gondoltam, itt valamit lépni kell – vigyorodom el a teóriájára. Cukkolom, de még csak azt sem mondanám, hogy annyira tiltakoznék ellene. Leon helyes pasi, ezt el kell ismerni. És megvan az a karizmája, amivel hatással van a nőkre, ha akar. Rólam pedig tényleg igaz, hogy nem nagyon hat meg, ha egy-két éjszakát pasi szobatárssal kell eltöltenem. Pláne, ha még külön ágy is van.

Nem tudom, ebben az egyre csak komorodó ítéletidőben hogy lyukadunk ki oda, hogy szellemként feltekerem-e majd a jazzt a kocsijában, vagy sem. Abszurd, mint ez az egész helyzet, de Leon reakciójára azért én is elmosolyodom egy kicsit.
Majdnem egy óra kutyagolás után a kunyhó látványa azért mindkettőnkben felszikráztat némi reménysugarat. Mikor azt mondja, hogy talán jobban járunk, ha bemegyünk, pont úgy nézek rá, mint akit még sosem hagytak kint egy lakatlan folyóparton, bőrig ázva, az éledező vihar kellős közepén.
- Talán? – ismétlem elhűlve, amit mondott. – Ha nem jutunk be, szerintem még két perc és jégszoborrá fagyok.
Ha békaporontyok keringőznek odabent, akkor is ott fogok ma este aludni, ebben már most tökéletesen biztos vagyok, alig várom, hogy lehámozzam magamról ezt a tapadós lószart, most már nagyon dörzsöli a bőröm, és hogy érezzek némi melegséget, mert lassan a fogaim is vacogni fognak.
Segítek kiszedegetni a kiálló üvegszilánkokat, hogy azzal is gyorsabban haladjunk, és mikor bemászik, csak azért nem indulok én is utána, mert arra számítok, hogy kábé tíz másodperc után kinyitja belülről az ajtót. De ez a reményem egy perc után is hiú ábránd marad. A kiáltására felkapom a fejem.
- Leon? – szólok utána, és ösztönösen a fegyvertokom felé indul a kezem, mikor rájövök, hogy ez bizony nincs nálam. A rakétasebességgel kirohanó állat pedig kis híján a fejemet használja ugródeszkának. Felsikkantok, és reflexből az arcom elé kapom a karom. Mi a nyavalya folyik itt már megint?! Utána nézek, és utólag már felismerem benne a menekülő mókust. Csodálatos. Visszafordulva Leon is újra feltűnik.
Ez a tiszta a terep most kábé úgy hangzik a szájából, mintha az orosz megszállókat űzte volna ki a kedvünkért, nem pedig úgy, hogy sikerrel mókustalanította a helyet, de nem állok le vele is megosztani ezt az észrevételt, inkább a karja után nyúlok, hogy én is feltornázzam magam.
- Az ajtón, nem lett volna egyszerűbb? – kérdem, miután már földet értem odabent, de nem is nagyon várok választ, a tekintetem inkább a teret pásztázza. Nem is olyan vészes ez.
- Ugye tudsz tüzet rakni? – állapodik meg az én szemem is rögtön a kandallón, majd felállok, és keresek valamit, hogy eltakarjam a lyukat, amit az előbb ütött az ablakon. – De minél gyorsabban, mert muszáj levennem ezt a hacukát magamról. – Mondjuk, hogy mit veszek fel helyette, arról még halvány fogalmam sincs, mert ahogy körbenézek, semmi ruhaszerű nincs idebent, bár ha lenne, akkor sem biztos, hogy magamra venném, csak néhány plédet találok, meg az ágyhoz tartozó párnákat és takarót, de sajnos az sem olyan vastag, aminek már a látványáról is jobban érezném magam.
Átmegyek a konyhába és gyors vizsgálódás után rájövök, hogyan is működhettek itt a dolgok. Van egy gázpalack, ami a legnagyobb meglepetésemre működik. Pedig az esélytelenek nyugalmával próbálkoztam be vele. Míg Leon a tűzrakással foglalatoskodik, úgy döntök, csinálok egy termosznyi forró teát. Ez talán most mindkettőnknek jól fog jönni. Kávét sajnos nem találok, és igazából ételt sem, leszámítva valami poros konzervdobozt, pedig nem ártana enni is valamit ennyi evezés meg szarakodás után.
- Na hogy állsz? – lépek vissza hozzá az önhatalmúlag hálószobának keresztelt helyiségbe, az ágy azért elég biztos támaszpont az ügyben. – Ha sikerül, nekem is lesz egy meglepetésem – szánom valamennyire biztatónak, ahogy leguggolva hozzá, és a két karommal átfonva a mellkasom, figyelem, amit csinál. Csak sikerüljön. Eddig azért nem tekertem magamra a plédeket, mert nem akartam azt is összevizezni, de most már úgy vagyok vele, hogy ennyi volt, nem bírom tovább magamon ezt a cuccot. Sokkal rosszabb úgy sem lehet már.
- Ne fordulj meg, kibújok ebből az izéből. – Azzal visszamegyek az ágyhoz, és a hajamból kicsavarva a vizet, hátranyúlok a nyakamhoz, hogy lehúzhassam a cipzárt, de kábé másfél centi után elakad. Basszameg már. Végül is felvenni se volt egyszerű, mért pont megszabadulni lenne tőle könnyebb?
- Öö… Leon? – szólok hátra, mert szerintem most már a hajam is bekapta ezt a kis köcsög, se fel-se le nem mozdul. Én pedig változatlanul megfagyok. Szerintem mostanra már a szám is belilult. Kezd nagyon-nagyon elegem lenni, a düh és a minden bajom van kombinációja pedig oda vezet, hogy ki fogok borulni. Érzem.

Vendég

Raina && Leon

- Tudom, mindig remek ötleteim vannak, de ez most nem megvalósítandó – húzódik most már az én szám is egy apró mosolyra. Tudom, hogy most ironizál, de még így is fos belegondolni, hogy ilyen pletykák keringjenek a kapitányságon. Én mindig megküzdöttem azért, hogy ott tartsak, ahol –most is szépen, hogy lefokozzanak-, szóval utálom, amikor ilyesmivel vádolnak. Egyelőre ez még nem áll fent persze, de sosem lehet tudni.
- Ja, akkor érthető. Majd veszek neki szülinapjára egy vibrátort – sütöm el halkan nevetgélve a kissé fáradt viccet. Lehet, hogy a pasas már az országhatáron túlra menekült a nő elől. Ha otthon is ilyen, nem csodálkoznék ezen sem. Szép a nő, nem arról van szó, csak a természete valami borzalom, ami már szerintem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a szépséget.
Nem mondom, eléggé meglep, miszerint ő jelentkezett arra, hogy nem feltétlen kell nővel aludnia. Raina elég nagy kérdőjel néha a fejemben, de mindenesetre tetszik, hogy nem egy picsogós nő a társam. Az elején még igencsak tartottam tőle, hogy az lesz, de akkor valószínűleg már nem lennénk egy helyen. Így is kikészítjük egymást néha, de most már azt kell mondjam, egészen hozzászoktunk a másikhoz.
- Hát jól van, akkor majd most. – Most ugyanis úgyis látni fog ruha nélkül –mármint persze csak mértékkel, azért nem kell túlzásba esni-, bár én nem bánnám, ha ledobná a textilt úgy teljes pompájában. Leonel Freeman! Raina a társad, nem fantáziálgathatsz róla, hogy jön már az ki?! Csakis társként szabad rá tekinteni, és nem olyan prédaként, aki becserkészhető. Biztos becserkészhető lenne, de ezt sosem fogjuk megtudni, ugyanis kibaszottul tartom magam ehhez az elvhez. Mondjuk könnyebb lenne, ha kevésbé lenne jó csaj, de azt hiszem, így is menni fog.
A vihar hirtelen jön és reménykedem benne, hogy ugyanolyan gyorsan távozik is majd, de egy óra caplatás után nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem csak egy zivatar, hanem sokkal komolyabb. A ház látványára komolyan vigyor ül ki a képemre, mert már én is kezdek megfagyni ami azt illeti.
- Én is hasonlóképp érzem magam, ne aggódj – mormogom. Azt hiszi, hogy csak ő érzi szarul magát? Legszívesebben már fél órával ezelőtt lehámoztam volna magamról ezt a szar zsákruhát, mert mindjárt megőrülök az érzettől is már, hogy rám van ennyire tapadva és emellett még nem is könnyű. Be is megyek hamar, hogy körülnézzek, tiszta-e a terep és hogy Rainát is besegítsem. A mókus mondjuk majdnem a szívrohamot hozza rám, de ez legyen a legnagyobb problémánk a nap hátralévő részére.
- Az ajtó be van ragadva drágám – mormogom. – Nem vagyok hülye – forgatom a szemem, mert most már tényleg mindennel ki van a tököm is, már semmit nem akarok jobban, csak leülni egy kibaszott székre és megmelegedni. Megfogom a derekánál és leemelem onnan, aztán el is indulok valami tűzrakáshoz szükséges.
- Hát ha találok hozzá valamit akkor gondolom. Ha nem, akkor már nehezebb lesz a dolgom – mondom miközben kutakodni kezdek a lomos asztalon. Van itt minden baszki, csak az nincs, ami kéne. Picsába. Miután már mindent lepakoltam onnan és imádkozom, hogy legyen bármi, amivel tüzet lehet csinálni megpillantok egy, mondom egy szál gyufát. Ott hever az asztalon a kupleráj alján. Ekkora mázlit. Most már csak azt kellene jól megcsinálni, hogy elsőre begyulladjon, mert ha nem, akkor aztán szívunk. Össze is szedek minden papírt amit találok a szobában, és hála az égnek egy csiszolópapírt is találok –nem értem mit keres a hálószoba egyik sarkában, de lehet már volt itt rajtunk kívül valaki ezelőtt-. Fát nagy szerencsénkre hagytak itt pár tuskóval, így arra nincs gondunk. Kint most kevés szerencsével sem találnánk száraz fát.
- Meg ne mozdulj – mondom Rainának, aki idő közben odaért mellém. Fogom a két eszközt, és miután a kandallóban aranyos kis éghető dolgot pakoltam össze, meggyújtom és óvakodva, hogy még véletlenül egy kis szellő se érje a gyufaszálat dugom be a papír alá. Gyullad. Gyerünk. Miután kellően beparázslott kicsit megfújom és látom, ahogy a láng rendesen életre kel, így be is csukom a kandalló ajtaját, de résnyire nyitva hagyom, hogy kapjon egy kis oxigént.
- Kész – fordulok oda, aztán felegyenesedem. – Mi a meglepetés? – vonom fel a szemöldököm és a gondolataim akaratlanul is mindenféle szexuális tartalomra terelődnek, amire kicsit meg is rázom a fejem. Térj észhez.
Ehhez nem igazán segít az sem hozzá, hogy azt mondja, ne forduljak meg, mert leveszi azt a cuccot.
- És mit veszel fel? – kérdezem rögtön vissza. – Mondjuk én nem bánom, ha semmit – csúszik ki a számon kaján vigyorral az arcomon, de szinte magamra sem ismerek. – Bocs – nevetek fel halkan, de biztos megszokta már ezeket a beszólásokat a kollégáktól. Nem lehet könnyű nőként a rendőrségen dolgozni a sok kan között.
- Tessék? – kérdezem, de változatlanul háttal állok neki, közben magamról már leküzdöttem nagy nehezen az overál tetejét, így az lefelé lóg rajtam. Kissé magam mögé sandítok, de mikor látom a perifériámban, hogy még mindig rajta van a gönc, odafordulok. – Segítsek? – döntöm oldalra a fejem, mert látom, hogy szenved vele. Egy mosoly is kiül az arcomra és ha igennel felel, közelebb megyek hozzá és kisöpröm a haját a hátáról és kis szarakodással, de lehúzom a cipzárt. Vagyis elkezdem, de félúton megint beakad, és mikor már berágok, egy nagyobb rántással húzom meg, de ezzel együtt a bikinifelsőjének madzaga is kioldódik. Megpróbálom elkapni a madzagot, de nem sikerül, így az ujjaim a fedetlen hátának bőrét érintik. Akaratlanul is végig siklik a tekintetem a gerince vonalán. Khm. Le is fagyok egy pillanatra. Na jó, most már kezdek megijedni magamtól is. Mindegy, hát férfiból vagyok, és mivel Raina nő, így nem tudom nem szemügyre venni...

✖️ made by Artemis✖️

Vendég · Re: River of no return ~ R&L Szer. Aug. 08 2018, 10:45

River of no return…

Sejtem én, hogy mi a legfőbb baja ezzel. A közvélemény. Még pontosabban, hogy az irigyei kezében ez remek fegyver lehet az érdemei eltussolására. Az a marha nagy férfi egó! De várjunk csak. Mégis mit tussolhatnának el? Azért lett utcai járőr, mert Bowman kegyeit élvezi? Hát ez aztán hatalmas kiváltság. Vagy azért végzi hatékonyan a munkáját, mert Bowman szemei kocsányon lógnak rá? Valahogy ez is sántít. Szóval nem értem a pasast.
- Újabb csodás ötlet. Biztos értékelni fogja – vigyorodok el, miközben meg is forgatom a szemem, még inkább az előző gondolatmenetnek adózva. Sandán nézek rá erre az akkor majd most kijelentésre. Afféle hiszem, ha látom pillantással. Így a vibrátor után kifejezetten jó téma.
- Akkor igyekezz – nyomom a kezébe a zseblámpát, afféle engesztelő ajándékként, és nagyot sóhajtok. Tudom, hogy ő is kivan, de nem tehetek róla, ilyenkor ingerültebb vagyok. – Fedezlek hátulról – teszem hozzá egy halvány félmosollyal, megpróbálva oldani kicsit ezen a feszült hangulaton. Felpillantok a szemeibe, és a tekintetemmel követem, ahogy eltűnik az ablakkeretek között.
Az ujjaim lassan kezdenek lefagyni, szóval engedem, hogy egy kis idő múlva segítsen be- majd lekászálódni nekem is.
- Pedig néha remekül eljátszod – pillantok ismét a morcos fejére, ahogy földet érek. Hát, ha nem mondja, honnan tudjam? Nem kell leharapni a fejem. A mondat végére már újabb halvány mosoly látszik az arcomon, de inkább magára is hagyom, hadd zsörtölődjön egyedül, és koncentráljon nyugiban a feladatra. Elvégre most rajta a világ szeme: tűz kell, méghozzá minél gyorsabban.
Mire visszatérek, már látom is, hogy megtalálta a szükséges kellékeket, és mellé guggolva, gyermeki szurkolással bámulom az aprócska lángot, és visszafojtott lélegzettel követem az útját a kandalló nyílása felé. Csak akkor eresztem ki a levegőt, mikor azt mondja, hogy kész. Ezaz!
- Láttad a Jégkorszakot? – mosolyodom el, ahogy hátra indulok, lehámozni magamról most már ezt a szűkös hacukát. – Volt benne az a lajhár. Emlékszel? Azt hiszem, Syd. Most már átveheted tőle a lobogó lángok ura címet – vigyorgok, mert szerintem vicces, és mert megpróbálom magam elé képzelni az arcát, ezt a mondatot hallva. De a jókedvem ismét elillan, mikor a vetkőzős mutatványom kudarcba fullad. Még a kis perverz megjegyzésére sem reagálok.
- A meglepetés még várat magára. Beragadt ez a szar. – És mérgemben fel sem tűnik, hogy ezzel tulajdonképp én is azt sugallom, hogy ebből az irányból várható valamiféle jutalomfalat. – Leköteleznél – adom fel végül, és inkább rá bízom a feladatot, hogy kiszabadítson.
Mégis váratlanul ér, amikor a hajamat kisöpörve az útból az ujjbegyeit lágyan végighúzza a nyakszirtemen. Automatikusan hátrébb emelem a fejem, és jobban kiegyenesedem, de azt is érzem, hogy az érintése nyomán apró libabőrfoltok bukkannak elő a bőrömön. Igazán remélem, hogy neki nem tűnik fel.
Hallom, hogy a cipzár végre engedelmeskedik neki, ám aztán ismét elakad. Csodás. Az erősebb rántásból ítélve, már az ő türelme is fogytán van, de a gondolataim ekkor el is pattannak, mert a bikini felsőm megkötője szétbomlik, gondolom bekapta a cipzár, az ujjait pedig hirtelen a hátamon érzékelem. A kezeimet automatikusan a melleimhez kapom, arra számítva, hogy a fürdőruha menten lecsúszik rólam, hisz’ emlékszem, hogy a nyaki résznél szándékosan nem kötöttem meg, hogy ne nyomjon a cipzár alatt. De aztán rájövök, hogy a mozdulat felesleges, mert a rám tapadt ruha úgyis tart, amíg nem húzom ki belőle a két karom, csak a hátam lett teljesen meztelen.
- Kösz – szólok hátra Leonnak, és nem tudok nem mosolyogni ezen az extra vetkőztetésen. Ekkor eszembe is villan, hogy mivel viccelődött az előbb. – Mit is mondtál? Nem bánod, ha semmi sincs rajtam? Nem gondoltam, hogy ilyen hamar a tettek mezejére lépsz – nevetem el magam halkan. Vajon zavarba tudom hozni? Kíváncsi vagyok.
- Pedig kettőnk közül te tartozol egy sztrip-show-val. De ha már elkezdted, ne hagyd abba. Meg kellene tartanod a mellrészt, amíg lehúzom magamról ezt a borzalmat. Különben le fog esni az egész. – Az én kezeim ugyanis fullosan kellenek a nedves anyag lehúzásához, még így is erőlködős lesz a dolog. Ha megteszi, nyúlok is átlósan a vállam felé, hogy lekopasszam magam, és meglepően hamar – bár nem könnyen – sikerrel járok, egészen a csípőmig letolom magamon, aztán úgy döntök, nem is állok meg, hanem akkor már a lábaimmal is kibújok belőle. Egy másodperccel sem akarom tovább magamon tudni.
Ahogy hirtelen lejjebb hajolok, viszont beleütközöm a mögöttem ácsorgó Leonba. Hoppsz.
- Bocsi – kérek ezúttal én elnézést. – Mindjárt megvagyok. Ne nagyon mocorogj – teszem hozzá gonosz mosollyal. Na jó, most talán egy kicsit visszaélek a helyzettel, de ez még ártatlan dolog, nem?

Vendég · Re: River of no return ~ R&L Kedd Aug. 21 2018, 21:02

Raina && Leon

Nem gondoltam, hogy ez az egész csapatépítősdi majd ennyire más irányba fog elkallódni, hogy itt hagynak minket a semmi közepén a kurva nagy viharban és alkalmazzák a „hogyan éljük túl egy idegen helyen összezárva egy nővel pár órát?” technikát. Nem arról van szó, hogy bármi bajom lenne Rainával, de most valahogy marha jól esne a pasi kollegákkal lehúzni pár korsó sört és nem azon agyalni, hogy sikerülni fog-e azzal az egy szál gyufával meggyújtani a tüzet. Még jó, hogy ki vagyok képezve e téren.  Mikor Sydről kezd el beszélni, kicsit furcsán meredek magam elé, de aztán akaratlanul is elvigyorodom.  
- Már azt hittem, hogy a lassúság miatt hasonlítasz hozzá, mert nem vagyok ám az. Mindig tudom, milyen tempót kell diktálni. – És akaratlanul is elirányítom a beszélgetést egy másik terepre, de persze csak messziről kerülgetem, meg hát Raina amúgy is megszokhatta már ezt, ugyanis a pasik nagy részének itt a rendőrségen azért folyton a szexen kattog az agya. Na persze nem mintha most erről lenne szó... Nem hát. Eszemben sincs ilyesmikre gondolni.
A meglepetéses válaszra pedig csak hümmentek egyet, mert nem igazán tudom mire vélni. Most komolyan ő is flörtöl vagy mit művel? Minden esetre megyek és segítek neki leszedni róla ezt a hacukát. A cipzár nem igazán akar engedelmeskedni, így kis időbe telik, mire sikerül újra helyes irányba terelni a dolgot, de arra nem számítok, hogy a bikinije is kioldódik. Utána kapok, az ujjaim pedig a puha bőrét érintik, amire megköszörülöm a torkom és halványan el is mosolyodom a szerencsétlenkedésen.
- Nincs mit. – Máskor is szívesen vetkőztetek nőket. Ezt már nem teszem hozzá, csak ellépek tőle és az ablak felé indulnék el, ahol kurva hangosan kopog az eső. Újabb mennydörgés, a vihar nagyon nem akar csitulni.
- Ha te sem bánod, én sem bánom – vonok vállat egy félmosoly kíséretében, ahogy visszafordulok felé. Persze nem veszem komolyan ezt az egészet, úgyis csak szócsatáról van szó, mint mindig. Nyilván ő is csak elvicceli a dolgot.
- Én már félig levetkőztem, ahogy látod, mindjárt leveszem teljesen, nem kell aggódnod. Türelmetlen vagy talán? – Úristen. Mi az anyámat művelek? Nem kellene pengeélen táncolni, mert még a végén elsodor itt túlságosan a szerep, aztán szevasz. Remélem Raina észnél van, mert azért így összezárva ilyen... gyerekcsináló időben nem egyszerű. Főleg, hogy már örülnék egy jó szexnek. Nem lehet, nem lehet. Vele semmiképp sem.
A mondata második fele azonban tényleg váratlanul ér, és remélem most viccel. Hogy tartsam meg a mellrészt?  
- Mármint itt hátul? – lépkedem vissza közelebb gondolkodás nélkül, miközben újra végig mérem, aztán megfogom a bikinijét a törzsének két oldalán. Egy percig sem gondolkodom, ebben még nincs semmi. Amúgy sem zavarna, ha leesne az egész, de azért kezdem sejteni, hogy Raina sem teljesen ártatlan, ugyanis ha akarna elvonulhatna az egyik sarokba és lehámozhatná magáról. Nem tiszták a szándékai, én érzem. Ahogy elkezdi lehámozni magáról ezt a borzalmas anyagot, a hátának és csípőjének minden egyes négyzetcentiméterét bejárja a tekintetem, amikor viszont lehajol, megköszörülöm a torkom. Ne nagyon mocorogjak? Hát ez hülye, nem hogy mocorgok, meg is merevedtem itt helyben! Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja, és a hangján is hallom, hogy élvezi.  
- Raina, te ezt most direkt csinálod? – kérdezem kicsit rekedtes hangon, aztán egyik kezemmel összefogom a fürdőruha kötőjét, és ha felegyenesedett, a bal kezemmel végig simítok a csípőjének vonalán és a füléhez hajolok. – Mert ha igen, nem muszáj ilyen alattomos mozdulatokhoz folyamodnod. – Hirtelen fel sem tűnik, mit művelek, hogy én félmeztelenül, ő pedig egy szál fürdőruhában állunk egymás előtt, mögött. Hihetetlen, amit művel, és hiába tagadná, ezer százalék, hogy ezt az egészet direkt csinálja, márpedig ha így van, akkor az elég nagy szívás. Mert valakinek itt józanul kell gondolkodnia kettőnk közül, különben meggondolatlanul fogunk cselekedni. Arról már el is feledkeztem erre a pár percre, hogy itt ragadtunk az erdőben minden nélkül és ki tudja, mikor tűnik fel a kollégáknak, hogy nem vagyunk velük.
- Mindjárt éhen halok. – Éhes vagyok, de nem ételre. Most mégis úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Ahogy megfogta az anyagot, már el is távolodom onnan két lépést, biztos, ami tuti alapon. Raina veszélyes egy nő, az már biztos.

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

Azért fellélegzem, mikor sikerül működésre bírni a kandallónkat. Így hogy nem fagyok halálra, már kibírhatóbb lesz ez a fantasztikus élménytúra, esküszöm, mintha máris kevésbé fáznék néhány fokkal. Vagy csak már nem is érzem a tagjaimat? De Leonon is érződik, hogy kezd megnyugodni, ha már szexista poénokat nyomogat, az annak a jele, hogy az ideggörcs oszladozóban.
- Erre majd, ha nem bánod, néha emlékeztetlek a jövőben – mosolyodom el én is, de nem igazán célzom semmire. Vagyis. Nem célzom, ugye?
Veszek vagy két mély levegőt, ahogy a hátamon szaladó cipzár bekapja a hajam, mert most már én kezdek kiborulni. Sok lesz már mára a mázliból. De mikor Leon a nagy segítség közepette a bikini felsőmet is kioldja, először el se tudom dönteni, hogy csakugyan véletlen volt-e. Végül is kinézem belőle, hogy szándékosan szórakozik, csak hogy megcibálja kicsit a macskabajszomat. De ha így állunk, engem sem kell félteni.
- Valóban villámgyors, Mr. Freeman. Úgy tűnik, fel kell zárkóznom a tempóhoz – jegyzem meg somolyogva, ahogy végül elkapja a zsinórjaimat, de igazából a vetkőzési sebességére is érthetném, vagy akár... másra is. – Háttal sajnos nem látom, de nem tervezek sokáig kimaradni az élményből. – Épp csak amíg lehúzom magamról ezt a szart. De ha már ennyire játékos kedvében van az úriember, úgy döntök, itt a ragyogó alkalom egy kis ellenhadjáratra. Tartsa csak meg azt a bikini felsőt, ha már úgyis kioldotta.
- Mármint ott hátul – teszem hozzá őt ismételve, és nagyon igyekszem, hogy ne érződjön a hangomon a mosoly. Nincs ebben semmi, látni úgysem lát semmi fontosat. Hogy direkt csinálom-e?
- Mit? – kérdezek vissza ártatlanul, még mielőtt felegyenesednék. Nem esküdnék meg rá, hogy jól éreztem, de azért nem is tűnik olyan vadnak az elképzelés, hogy egy hangyányit azért beindította ez az apró kis jelenet. Mikor hozzámér, és közelebb hajol, már biztos vagyok benne. A simítására a bőröm azonnal reagál, de valószínűleg azért, mert a testem éppen minden sejtjével egy kis melegségért sóvárog. Hideg van, basszameg. Hiába irritált már nagyon ez a rám tapadó ruha, nélküle most még jobban fázom. A kandallónknak még idő kell, mire befűti a kunyhót.
- Ezt észben tartom – adok szándékosan olyan választ, ami még semelyik irányba nem billenti el benne a kérdőjelet. Flörtölnék vele? Egy kicsit most lehet, hogy túlmentem a határon, de ő meg kis híján meztelenre vetkőztetett. Nem én kezdtem. És ezzel magamban el is intézem az ügyet. – Visszakötnéd, kérlek, a bikinimet?
Azt azért nem tagadom, hogy vonzó pasas, és egy pillanatra sem volt kellemetlen a közelsége, de játszadozás ide vagy oda, azért mégis csak társak vagyunk. A világ végén, összezárva egy icipici kunyhóban, kettesben, az elemekkel küzdve, de ez még nem ok rá, hogy olyasmit csináljunk, ami aztán ellehetetlenítené a zseniális együttműködésünket. Erre éppenséggel akadt már példám. A férfiak imádnak hódítani, és az utána való lekoptatásban is profik, csak arra nincsenek felkészülve, hogy olyan is van, akinek már az elejétől világosak a játékszabályok. Akkor már rögtön megsértődnek. Nem tudom még róla, hogy ebbe a típusba tartozik-e. De úgy egyébként sem vágom, miért gondolkodok ezen.
- Én is meg tudnék enni egy vízilovat, de kaját egyelőre nem igazán találtam. Max, ami még a hátizsákunkban van – igazodok is a témaváltásához, miután hátrébb húzódik, aztán körbepillantok, hogy mit is vehetnék magamra, most hogy a neoprén ruhát leselejteztem. Erre valahogy elfelejtettem gondolni. Végül jobb ötlet híján leveszek egy pokrócot az ágy végéből, és magam előtt összefogva a vállaim köré tekerem.
- Forró teánk viszont van – jut eszembe, ahogy fütyülni kezd a teafőző, és már osonok is a konyha irányába, hogy bögrékbe töltsem, és át is nyújtsam neki az egyiket. – Íme, a tűzcsiholásért beígért jutifalat – pillantok rá, nagyon igyekezve, hogy ne a meztelen felsőtestén legeltessem végig a tekintetem, hanem igyekezzek inkább a szemébe nézni, de ez azért nem jön össze száz százalékban. Annyira nem, hogy inkább fel is adom, és hogy ne jöjjek zavarba, inkább direktben mustrálni kezdem, végül pedig én hozom szóba, még mielőtt ő tenné a megjegyzéseket.
- Azt hiszem, erre megérte annyit várakozni – kortyolok bele a teámba egy sunyi mosollyal, miközben végül is éppen az egóját hizlalom. – Na és most mi a haditerv? – kérdem kissé tanácstalanul. – Tea és kandalló ide vagy oda, jégszoborrá fogunk fagyni, mire itt bármi is bemelegszik – vázolom a szomorú igazságot. – Nem tudom, te hogy állsz vele, de a lábujjaimat speciel már tíz perce nem érzem.
Az előbbi pásztám alapján se ruha, se fürdő, se semmi nincs, ami segíthetne a problémánkon, maximum az ágyon lévő takarók, ami… Hát végül is úgyis ezen fogunk aludni, nincs mese.
Ha nem vet fel más ötletet, odamegyek, és bevackolom magam az ágytámlának döntve a hátam, úgy iszogatva tovább a kezeim közt szorongatott tűzforró löttyöt.
- Azt hiszem, ma éjjelre kénytelen leszek megosztani veled az ágyam – mosolyodom el halványan, visszapillantva rá. Ezúttal én poénkodom, de ezt a hülye helyzetet nem is lehet máshogy kezelni, mint egy kis cukkolással. – Na gyerünk, szépfiú, mássz be te is, mielőtt még tüdőgyulladást kapsz. Semmi hangulatom egyedül műszakolni a következő két hétben – bökök a fejemmel az ágy másik végében lévő takaróra. Ott is van egy ugyanolyan ágyrács, mint mögöttem, ha odavackolja magát, tökéletesen szemben leszünk egymással. Ez még nem számít annyira intimnek. Vagy igen?

Vendég

Raina && Leon

Valahogy a mai napot nem igazán így terveztem. Már az elején megbuktak a terveim azzal, hogy kiderült, Rainával osztozkodnom kell a szobán, amibe aztán belenyugodtam, de azért valljuk be, kicsit szerettem volna, ha lassabban telik a nap és nem érünk olyan gyors a lefekvéshez. Ehhez képest, hamarabb eljött az összezártság ideje, mint kellett volna. Remek.
És ami azt illeti, azt sem terveztem, hogy majd segítek Rainának levetkőzni, de hát ez csak egy afféle segítségnyújtás. Nem könnyű tényleg levenni ezt a szart így csurom vizesen. Arra viszont nem számítok, hogy olyan mondatok hagyják el a számat, amin még én magam is meglepődöm, és arra sem, hogy ő simán visszadobja a labdát, sőt, még tettekkel is intézkedik, hogy a gondolataim nehogy másfelé terelődjenek. Megköszörülöm a torkom, ahogy lehajol előttem, és rá is kérdezek, hogy miért csinálja ezt, de persze adja a hülyét.
- Mit-mit?! Semmit – hagyom annyiban, hisz talán jobb is, ha nem bolygatjuk ezt a kérdést, mielőtt még jobban belebonyolodunk a dologba. Épp el is lépnék, mikor újra feladatra késztet. Gyors mozdulattal kötöm be a bikinifelsőjét, igyekezve, hogy minél kevésbé érjek a bőréhez. Az előbb már úgyis túllőttem a célon.
- Oh, a hátizsákomban már egy darab szendvics sincs, az első másfél órában felfaltam az összeset – mosolyodom el. Mindig ezt csinálom, a műszakok alatt is, míg elérek Raináért, már túl vagyok vagy két szenyón, aztán a harmadik sarkon meg kell állni újabbat venni. – Te rejtegetsz még valamit? – pillantok rá, de nem szándékozom elvenni tőle, ő a nő, neki kell először jól éreznie magát, én meg megpróbálom megteremteni itt a kényelmet. Vagy mit.
- Ha majd lejjebb csillapodott a vihar, akkor vissza kell mennünk a partra, mert különben a büdös életben nem találnak meg minket. Bár, ahogy elnézem, az még nem most lesz – lesek ki az ablakon a még mindig ítéletidőre. Nem úgy tűnik, mint ami alább akar hagyni. – Még szerencse, hogy nem egy picsogó, vihartól félő társam van, mert már lehet itt hagytalak volna, ha olyan lennél – röhögök fel ahogy belegondolok a szituba. Esküszöm, Rainával meg vagyok áldva, sokkal rosszabbat is kaphattam volna, ha már nőről van szó.
- Na végre, valami hasznod is van – heccelem és el is veszem tőle a jó meleg teát. Ha valamire még, erre is nagy szükségem van most. Nincs melegem, ami azt illeti. Mindeközben persze rajtakapom azon, hogy a felsőtestemen legelteti a szemét, amire szélesen elvigyorodok. Ez már csak akkor lesz szélesebb, amikor úgy csinál, mintha direkt tette volna ezt. Nem reagálok rá, úgyis hamar tereli a témát. Átlátszó vagy, Raina.
- Jól vannak a lábujjaim, köszönik szépen – reagálok, aztán a kandalló felé közelítek kicsit, ahol azért valamilyen szinten melegebb van. Nem vagyok fázós típus, de most elég hideg van, így tényleg szívás az egész. – Mondjuk az sokat segítene, ha levennéd a vizes fürdőruhát. – Ezt a mondatot nem igazán gondoltam át, de ez az igazság. – Mielőtt még komolyan megfázol – vonok vállat, nincs ebben semmi, majd maga köré tekeri azt a szart jobban és ennyi. Nekem is le kellene vennem ezt a fürdőgatyát, szóval el is indulok körbenézni, hátha akad valami hasznos. Törölközőt találok, így le is dobom a gatyát és magam köré csavarom azt. Magamhoz veszem a teát, és mire visszafordulok, Raina már az ágyban is van.
- Szóval az ágyadat – vonom fel a szemöldököm. – Ja, hogy te már ki is sajátítottad, bocsánat – mosolyodom el, aztán bemászok én is, mert tényleg faszán beteg leszek különben a jövő hétre, arra meg nagyon nem fáj a fogam.
- Hát ez így nagyon poénos – röhögök fel, ahogy Rainát nézem az ágy másik végében. Ez kabaré, komolyan mondom. – És most játszunk én még soha nem...-et. Akinek nem stimmel a mondat iszik egy korty teát, juhú! – Eszembe jutnak a kamaszkori játékok, amit előszeretettel játszottunk bulikon. Ez egy ilyen volt, a felelsz vagy mersz? mellett. Persze most csak vicceltem, nem gondoltam komolyan, csak körülbelül ezt tudnám elképzelni jelen helyzetben.
- Otthonos ez a ház, kár, hogy át fogja venni az uralmat a természet felette. Eléldegélnék itt, távol a sok hülyétől. Ideköltözünk, Raina? – viccelődök, mire lejjebb csusszanok az ágyban, hogy minél jobban a takaró alatt legyek, mert tényleg nincs meleg. Nagy a belmagassága a háznak és azért a terület sem kicsi, szóval tényleg nem két perc, míg a kandalló befűti a helyet. – Lehet itt kellene maradni egy hétig, nem kéne dolgozni se – mormogom a takaróba, aztán ahogy furakszom, csak áttérek Raina takarója alá és hozzáér a lábam az övéhez. Vissza is húzom rögtön, hála az égnek már megnyugodtam az előbbiek után, nem kell, hogy újra felspanoljam magam.

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

„Mert ha igen, nem muszáj ilyen alattomos mozdulatokhoz folyamodnod.” Ez a mondat azért nem olyasmi, amit csak úgy figyelmen kívül hagynék. Sem az az akár-véletlen-is-lehetett simítás a csípőmön, ami nem volt az. De azért nem feszítem túl a húrt, inkább úgy teszek, mint aki mindebből alig vett észre valamit. Pedig amikor a fülemnél járt… olyan helyeken is végigszaladt rajtam a libabőr, amit ha nem lenne oltári hideg, nehezen magyaráznék meg.
- Bocs, hülye kérdés volt – vigyorodom el, ahogy megemlíti a szendvicsei korai pusztulását, őt ismerve, én voltam a naiv, hogy rákérdeztem. De erről legalább eszembe jut, hogy az én táskámban még bizony lapul egy jószág. Ezen a fogalmazáson pedig megint csak elmosolyodom.
- Egy nő mindig rejteget valamit, ezt jól jegyezd meg, Leonel Freeman – nézek a szemébe, szexi pokrócba csomagolva, mielőtt lelépnék a konyhának keresztelt helyiség felé, hogy mosolyogva előássam a motyómat. Jó, hogy legalább el tudunk poénkodni ezen-azon néha, így kevésbé ijesztő és nyomasztó ez a magunkra hagyatottság. Sokáig tartott, mire hajlandó voltam beismerni magamnak, de örülök, hogy ő lett a társam. Sokkal rosszabbul is járhattam volna.
- Ebben az esetben, úgy sejtem, te járnál rosszabbul. – Már ha inkább itt hagyna, amennyiben picsogóbb fajta lennék. Ezen a kunyhón kívül valóban ítéletidő tombol odakint, őszintén szólva halvány fogalmam sincs, hogyan fognak ránk találni. De egyelőre inkább megpróbálok nem ezen agyalni, van néhány sürgősebb probléma is. Bár azt hiszem, ez éppen afféle sajátos bók lehetett a részéről. Előhúzom a megtalált szenyát, amit kicsomagolás után módszeresen ketté is török, és átnyújtom neki a felét. – Csak testvériesen.
A másik kezébe pedig megkapja a teát, bizarr, de kezdem egészen háziasszonynak érezni magam itt a semmi közepén. Mi jöhet még?
- Hogy mi? – kérdezek vissza reflexből, mikor azt mondja, vegyem le a fürdőruhám. Aztán töprengek kettőt, és rá kell jönnöm, hogy voltaképp lehet, hogy tényleg igaza van. Szinte a nyelvemen van, hogy akkor viszont ő is, de még mielőtt szóvá tehetném, már intézkedik is. Na, jól van.
Míg lefoglalja magát a törölköző kereséssel, gyorsan kibújok a vizes bikinimből, a pokróc alatt igazából úgysem látszik a változás, és már vackolom is magam az ágyba, hogy melegedjek egy kicsit. Nagyon furcsa érzés, talpig meztelenül ücsörögni előtte, még ha gyakorlatilag nem is lát belőle semmit – és nem is tud róla –, én tudom, és ettől újra eszembe jut az a bizonyos mondat. Meg az a mélységes baritonja, ami… Oké, ebből pont elég lesz ennyi.
- Naná. Aki kapja, marja menet volt. Még gondolkodom, mivel győzhetnél meg, hogy itt maradhass éjszakára – vonom fel a szemöldököm játékosan, de aztán én is felnevetek vele. Ez tényleg vicces. – Végül is csapatépítésről volt szó. – Ha visszaértünk volna a szállásra, valószínűleg épp ilyen hülye játékokkal szórakoznánk, csak egy kicsit nagyobb társaságban, nem teával, nem meztelenül, és nem is egy ágyban.
- Én is épp ezen gondolkodtam – pillantok fel vele együtt a plafonra. – De mégis mit csinálnánk itt egy hétig? Mókusokat kergetnénk? – mosolyodok el, ahogy eszembe jut a kis állat, akit nemrég elüldöztünk a házból. Mikor hozzámér, automatikusan rápillantok, és bár visszavonulót fúj, ez ad is egy ötletet.
- Ha már így egy takaró alá sodort a sors, és történetesen épp a lábaim előtt heversz – mosolyodom el –, akár még a lábujjaimat is életre kelthetnéd – nézek rá a legszelídebb, ártatlan áldozat pillantásommal. – Na. Légyszi-légyszi. Csak egy kis ártatlan, melegítő talpmasszázs. Már nem is érzem őket. – És mintegy megkoronázásképpen akkorát tüsszentek, mint egy ház. – Basszus. – Gyűlölök beteg lenni. Szóval már fúrom is oda hozzá a lábam, előbb a talpához érintve az enyém, aztán pedig, hogy ösztönözzem egy kicsit, elindulok felfelé a lábszára mentén, meg sem állva addig, míg el nem kapja a lábfejem. És mivel a kezei jelenleg épp a takaró felszínén vannak...

Vendég

Raina && Leon

Ezzel a mondatával, miszerint egy nő mindig rejteget valamit, egy percig sem tudok vitatkozni. Nem is akarok. Volt már dolgom pár nővel, hogy igazolni tudjam, tényleg így van. Tudnak ám meglepetést okozni, de persze nem mindegyik. Ó, dehogy! Vannak olyanok, akik olyan egyszerűek, hogy csak rájuk kell nézni és az egész jellemük elénk tárul. Na, ezek azok a nők, akik egy kicsit sem bolygatják meg a fantáziámat, ami már eleve rossz dolog.
- Ettől féltem – reagálok rá ennyit miközben megrándul a szám széle és a vihart kémlelem odakint. Szerintem én tíz éve nem láttam ekkora vihart, szóval marha nagy mázlink van, hogy itt ez a kunyhó, ha nem lenne, akkor az is simán lehet, hogy már félholtan fetrengenénk valahol.
- Hát az tuti – morgom, mert nem látszik csillapodni és megmondom őszintén, kicsit fosok attól, hogy mi lesz itt, ha túl sokáig leszünk összezárva ezen a helyen. Nem azért, hogy kikészítenénk egymást, de az előbb amit művelt meg… műveltünk, az nem éppen arra enged következtetni, hogy nem működik köztünk a kémia és ez kicsit aggasztó. Nem akarom, hogy elcsesszük a munkakapcsolatot bármiféle egymás felé közeledéssel. Az nem lenne előnyös.
- Kösz. Nem kell biztos az egész? Én kibírom kaja nélkül, ha úgy van – nyújtom vissza felé, és ha biztos nem kell neki, akkor két falattal el is tüntetem a részemet. Javaslom neki, hogy vegye le a fürdőruhát, a hirtelen reakciójától pedig halkan felröhögök.
- Hidd el, jobban jársz. Majd eltakarod magad a pokróccal – vonok vállat, de igazándiból bele sem gondolok abba, hogy az mennyire beindítaná a fantáziámat, ha tudnám, hogy meztelen a pokróc alatt. Közben keresgélek pár percet, mire megtalálom amit keresek, egy törölközőt. Én leveszem a gatyát, nem akarok megfázni. A törölköző a derekamon pedig úgyis takar mindent.
Kicsit meglepődöm, mikor megpillantom Rainát az ágyban, de aztán én is megyek a túloldalra, mielőtt még megfázom. Jól esik a meleg tea is, kezdek kicsit felolvadni végre.
- Hát erre inkább nem mondok semmit – röhögök, mert ez a helyzet már annyira szerencsétlen, hogy ezen csak nevetni lehet. – Tulajdonképp azt nem is bánom, hogy kimarad. Semmi kedvem nincs csapat építeni. – Sosem bírtam az ilyesmit, szóval talán a sors akarta így, hogy megpillantsuk azt a bajba jutott pockot és itt kössünk ki. Bár a holnapit lehet, hogy már nem fogjuk megúszni. Azt viszont már bánnám, mert az azt jelentené, hogy még holnap is itt éheznénk, fáznánk a még mindig tomboló viharban, ami már nem lenne annyira bizalomgerjesztő.
- Ahhoz már úgyis marha jól értek – mosolyodom el én is, aztán a teámba kortyolok. – Amúgy szerintem tuti jól jönne és sokkal hatékonyabbak lennénk utána a melóban. Majd lehet, hogy bedobom az ötletet Bowmannek – forgatom meg a szemem még csak a névre is, de aztán újra elvigyorodom. Mikor véletlen összeér a lábunk, hirtelen vissza is húzom, mintha csak nem is észleltem volna ezt a kis „találkozást”. Azért ennyire hiányos öltözetben sem voltunk sosem még egymás közelében. Rajta csak egy fürdőruha, rajtam meg egy szál törölköző. Hm. Ami azt illeti, nagyon könnyen el tudom képzelni a hiányosabbat is, de inkább megfékezem a gondolataimat. Érdeklődően pillantok rá, mikor belekezd a mondandójába, mert nem igazán tudom, mire akar ezzel kilyukadni. Igazából mindenre számítok, csak arra nem, hogy majd azt akarja, hogy megmasszírozzam a lábát.
- Mi van? – röhögök fel, mert nem igazán akarom elhinni, amit hallok. – Raina – ejtem ki a nevét és rápillantok. A tekintetem valószínűleg értetlenséget tükröz. Mit akar ezzel? – A talpmasszázs kurvára nem ártatlan. Hiába is próbálod áltatni magad ezzel az állítással – jelentem ki határozottan. Hogy lenne már ártatlan? Rohadtul nem normális két kolléga között, hogy az egyik a másik talpát masszírozza. Mikor aztán ösztönzésképp felfelé kezd barangolni az én lábamon, megingatom a fejem és a tekintetem elsötétedik kicsit. Mikor már a combom tájékán jár, a takarón keresztül elkapom a lábfejét és nyelek egy nagyot. Fogalmam sincs, miért csinálja ezt már fél órája. Minden második öt percben rájön valami késztetés, hogy felhúzzon, de ha ezt így folytatja, nagyon meg fogja bánni. Sőt, tudja mit? Csak hogy érezze mennyire nem érdemes ujjat húznia velem, a takaró alá nyúlok és két oldalról megragadom a lábfejét miután letettem a bögrét az ágy mellé. Ha játszmázni akar, hát legyen. Óvatosan nyomkodni kezdem a talpát itt-ott, hogy helyreálljon a vérkeringése, körkörös mozdulatokkal masszírozom, aztán körülbelül másfél perc után megelégelem a dolgot és az egyik kezem felfelé indul a lábszárán. Túlságosan nagy a csábítás, hogy ellenálljak neki. Tekintetem az övébe fúrom és ha állja, nem is engedem el, mígnem a térdéhez érek és alig érintve játszadoznak az ujjaim a bőrén. Ő akarta, így nagyon kíváncsi vagyok a reakciójára. Eszembe nem jutott volna ilyesmi – na jó, azért biztos eljátszadoztam volna a gondolattal-, szóval magára vessen, ha majd ezzel túllövünk a célon. Ez már korántsem fér bele a kollegialitás kategóriájába és én pontosan ezt akartam elkerülni. Ezért is nem akartam sosem női társsal együtt dolgozni, és habár Rainával elég jól megvagyunk és összeszoktunk már, könnyen elromolhat a dolog…

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

- Nem mondták még neked, hogy ha kapsz, azt fogadd el? – mosolyodok el, ahogy ránézek. Határozottan kedvelem benne, hogy nem egy kőbunkó, a kapitányság azért bőven tele van olyan alakokkal, akiket legszívesebben gyufás dobozban küldenék vissza a jó édesanyjuknak. Szeretem, ha udvarias, de közben meg arra kell törekednem, hogy ne a nőt lássa bennem, hanem az egyenrangú kollégát. A társát. Bár. Azért be kell látnom, olykor az sem zavar annyira, ha közben a nőiségem is felkelti a figyelmét. Nem vagyok egy maszkulin természetű, sőt, munka közben bármikor képes vagyok kihasználni, hogy nem férfinak teremtett a sors. Meglepő sikereket lehet vele elérni az utca bűnözőivel szemben. Leon pedig… Nem tudom, néha már én is belezavarodom, hogy van ez.
Szóval majd eltakarom magam a pokróccal? Egy pillanatra azért elmerengek rajta, ezt vajon mennyire gondolta végig, mert felőlem mehet, de ismerem magam, és nem állítom, hogy egy icipicit sem fogok eljátszani a helyzettel, ha ruha nélkül fekszünk be az ágyba. Tejóég. Márpedig… úgy tűnik, épp efelé haladunk.
- Nekem azért volt – vonok vállat, de annyira azért nem szomorkodom. A legjobb része úgyis a rafting lett volna, az pedig nem maradt ki. A buli részére annyira én sem vágyom most, bárki tudja… vándorol vissza a pillantásom a plafonról Leonra. – De tény, hogy ez így sokkal kalandosabb – mosolyodok el egy kicsit, majd el is nevetem magam azon, amit mond.
- Ha tőled hallja, biztos lehetsz benne, hogy másnapra harci mókusokkal lesz tele az egész kapitányság - húzom megint Bowmannel, de ezúttal ő kezdte.
- Most vészhelyzet van. Meg extrém körülmények. – Elvégre bent rekedtünk egy fagyos kunyhóban egy gigantikus vihar kellős közepén, elvágva a többiektől, ki tudja meddig. – Gondolj rá úgy, mintha életet mentenél, ne feltétlenül szexmasszázsra. Bár abban kétségkívül igazad van, hogy ilyenkor az a leghatásosabb. – Mármint technikailag. Elméletileg. Értitek. Persze csak szívom a vérét, ha eddig nem járt a fejében hasonló, most aztán pláne elültettem a bogarat. De egy talpmasszázsban még tényleg nincs semmi szerintem. És ezek szerint ő is belátja, mert a rövid tiltakozás után mégis enged a kérésemnek. Na jó, egy kis ösztönzés is kellett hozzá, de a lényeg, hogy a küldetés teljesítve. Basszus, mennyire jól esik. Már szinte tényleg jégcsapokká fagyott a lábam.
- Úh, ez nagyon jó, abba ne hagyd – hunyom le egy kicsit a szemem élvezkedve, és hátra is döntöm a fejem az ágy támlájához. Ez mennyei. – Hogy is mondják a masszőrök? Ügyes kezed van? Tanultad valahol? Én anno még az egyetem mellett jártam masszázstanfolyamra, de nem csináltam végig. – Semmit sem csinálok, csoda, hogy a rendőrtisztinél megembereltem magam.
Aztán feltűnik, hogy a keze egy kicsit feljebb siklik a lábamon, amire ki is nyitom a szemem, és a pillantásom összetalálkozik az övével.
- Látom, menet közben megjött a lelkesedés – mosolyodom el halványan-ravaszkásan. – De arra inkább ne kolbászolj, merrrrrt csikisss – és ezzel egy időben meg is rándul a lábam az ujjai alatt, amilyen gyengéden cirógatja a térdem. – Héj – próbálok meg egy kicsit fészkelődni, de rá kell jönnöm, hogy így ülve nem is annyira egyszerű pozíciót váltani, már ha a kezeim épp a pokrócot fogják össze magam előtt. A fenébe, csapdába csalt a kis galád.
- Meg foglak rúgni – szélesedik ki a mosolyom, és a másik lábammal valóban megpróbálok besegíteni, de mivel mindkét meccs a takaró alatt zajlik igazán, azt se látom, hogy mit csinálok pontosan, csak vaktában támadok. Érzem, hogy néha a lábának ütközöm, olykor pedig mintha a törölközőt is kitapintanám a lábujjaimmal, ha megpróbálná ezt is elkapni, most már nem hagynám neki ilyen könnyen, elég gyorsan tudok vele ficánkolni. Az öcsémmel sokszor csatáztunk régebben, vagy éppen birkóztunk meg valamiért, nem vagyok tapasztalatlan, hoppá, ez szerintem a törölközöje volt.

Vendég

Raina && Leon

- Jól van, jól van – veszem el a szendvicset, mielőtt még leharapja a fejem is. Raina kemény nő, esküszöm, mielőtt találkoztam volna vele, nekem nem volt dolgom még ilyen csajjal, és bevallom őszintén, volt némi kétségem azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogunk tudni együttműködni. És az elején is voltak. Még most sem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy ez rendesen menni fog, de végtére is határozottan jól végezzük a munkánkat együtt, már csak az a bökkenő, hogy Raina ahogy látom, nem fér a bőrébe is kikezdett velem épp az imént, ami nem is lenne ellenemre, ha nem lenne a társam.
- Legalább mi már jó csapat leszünk. Nekik meg lehet az a csapatépítés most, hogy égen földön keresnek minket – vonok vállat és fel is röhögök. Mostanra már csak-csak észrevették, hogy nem vagyunk velük. Ha nem, akkor komolyabb csapatépítésekre lesz szükség, az tuti.
- Nem a mókusokat, te bolond – röhögök a félreértésen, mert ahogy látom az arcán, tényleg rosszul értette. Én az elvonulásra gondoltam, nem a mókuskergetésre.
- Extrém körülmények között sem normális. Annyira azért nem extrém, hogy ez beleférjen abba a keretbe. Ott a kandalló. Dugd a lábad a tűz elé. És igen, az lenne a leghatásosabb, de lévén egyikünk sem akar a másikkal szexelni, így marad a kandalló és a takaró. – Ugye nem akar? Miért akarna? Miért akarnék? Egyszerűen nem nézhetünk egymásra máshogy, mint kollégák és kész. Eddig nem is annyira fordult meg a fejemben, hogy bármi mást akarnék tőle. Persze egészséges szinten levetkőztettem néha a lelki szemeim előtt, de istenem, férfiból vagyok, ez normális.
Arra viszont nem számítok, hogy nem érdekli az elutasításom, és máris újbóli hadi támadásba kezd ellenem. Elkapom a lábát, mielőtt még olyan tájékra tévedne, ahol nincs keresnivalója, és engedek neki, így nyomkodni kezdem a lábfejét. A kép, ami elém tárul viszont a hatására, már tovább is gördíti a fantáziám, így egy mély levegővétellel próbálom kijózanítani magam. Leonel!
- Nem tanultam, de akkor ezek szerint külön tehetségem van... ehhez is – húzom a szám széles mosolyra, majd érdeklődően pillantok az ágy túloldalára. – És ezt csak most mondod? Hányszor szakadt be a derekam meló közben? Igazán megmasszírozhattál volna. Ne, de mivel most már elszóltad magad, jaj neked – fúrom a tekintetem az övébe ahogy az ujjaim elindulnak a lábán felfelé. Túlságosan kecses a lába. Nem is láttam még ilyen fedetlenül soha. Megköszörülöm a torkom, és ahogy kiszélesedik a mosolya, én is elmosolyodom. A kezem végül kicsit még feljebb csúszik a térde fölé.
- Akkor nem bírod ki a hétfogást – mormogom, de ahogy rugdalózni kezd és olykor a törölközőmnél jár a lába, elkapom mindkét térdét és rántok egyet rajta, hogy lehúzzam az ágyra úgy, hogy a feje a matracra kerüljön.
- Szóval csikis is vagy. Kezdem megismerni a gyengepontjaidat – kezeim ezúttal a takaró fölé kerülnek, mert azért mégsem akarok túlzottan a privát szférájába hatolni. Azért pokrócon keresztül viszont nem vagyok rest kicsit fölé kerekedni és az oldalába csípni. Egyszer, kétszer, még egyszer. Aztán mivel annyira kapálózik, jobbommal mindkét kezét leszorítom a feje felett, ezzel kicsit közelebb kerül az arcom az övéhez. A parfümje maradékának illata belekúszik az orromba, és az arcát kezdem el fürkészni. A szemét, majd lejjebb siklik a tekintetem az ajkaira és mintha mágnes vonzana felé, közeledem az irányába kicsit, mígnem már a leheletét érzem az arcomon.
- Akkor most a leghatásosabb módszer jön? – kérdezem halkan, és mintha az eszem ment volna el, nem érdekel semmi, gondolkodás nélkül csókolom meg. Óvatos vagyok, mert elképzelhető, hogy egy hatalmas pofon csattan majd az arcomon, de nem lenne jogos.

✖️ made by Artemis✖️

Vendég

River of no return…

Na igen, az is szép történet lesz még, mikor a keresésünkre indulnak.
- Jó kis összedolgozást igénylő, készségfejlesztő, ügyességi gyakorlat. Bennem még az is felmerülne, hogy tényleg ez is része a programnak – vigyorodok el. Legalábbis valószínűbbnek tartanám, mint egy evezős túrán észrevétlenül elveszteni két társunkat. Ennyire befostak volna a vihartól? Nem is értem.
Ezen a mókusos hülyeségen most már én is röhögök, eddig is vicces volt, de így meg aztán már pláne. Érdekes, ennyire még sosem tudtunk ellazulni egymás mellett, furcsa hogy épp egy ilyen elveszős kaland kell hozzá, hogy végre áttörjön a gát.
- Akkor erről mások a nézeteink – vonok vállat, itt nem a kikezdésről van szó, nem arról, hogy férfi és nő vagyunk, hanem arról, hogy menten megfagyok, mert az imént húztam le magamról a csuromvizes ruháimat, majdnem egy órás kutyagolás után ebben az elvetemült viharban, és egy kurvahideg viskóban kötöttünk ki, ahol ugyan érkezőben van némi meleg, a szigetelés, mint olyan, törött ablakok lévén nem létezik, vagyis nagy melegre a kandalló révén sem számíthatunk. Nem mondanám, hogy nem számít extrém körülménynek ez a szituáció, és járőr meló ide vagy oda, nem feszegeti a tűréshatáromat. Bevallom, meglepődök a reakcióján, ellenkező esetben biztos, hogy próbálnék segíteni a komfortérzetén, nem azért mert szexre készülök, hanem mert… De végül is, ha nagyon akarom, meg tudom érteni, hiszen éppen én harcolok azért, hogy úgy tekintsen rám, mintha férfi lennék, és a múltját sem ismerem, nem tudom, milyen kiképzést kapott, az is lehet, hogy neki ez az egész helyzet tényleg meg sem kottyan.
És egyszerűen csak és kizárólag a szexig jut el, mint minden pasas. De tudod mit, Leonel Freeman? Legyél csak bunkó. Na, várj csak. Meg is indítom felé a hadjáratot, míg végül mégis sikerrel járok.
- Igazán? Nem úgy volt, hogy a masszírozás nem fér bele a keretbe? – vonom fel a szemöldököm, mikor most meg azzal jön, hogy miért titkoltam eddig a masszázsexpertségemet. – Kezdesz egy kicsit zavarosan beszélni, Freeman, mintha valami zavarná a koncentrációdat – somolygok egyenesen a szemébe pillantva. Igen, most már cicázok vele, az előbbi szövege után ne is csodálkozzon. De úgy látszik, ezzel nem csak én vagyok így, mert hamarosan egészen továbbfejlesztett masszázsban lehet részem, ahogy az ujjai egyre feljebb simítanak a lábamon. Nyilván ő is csak szórakozik, hiszen épp az előbb mondta, hogy nem akar szexelni, és ha valakinek, hát neki elhiszem. Ismerem már annyira, hogy milyen mereven kezeli ezt a szabályt, és éppenséggel nem is bánom, hogy nem ment még végig a fél kapitányságon. Ezt nagyon is tisztelem benne. És sok másban is kiváltotta már a rajongásomat, attól, hogy erről mélyen hallgatok előtte.
- Miii? – kuncogok a nagy csatározás közben, mivel aljas módszerhez folyamodik. – Na, ne! – kezdek még jobban kapálózni és nevetni, amikor lejjebb húz, és ő is jobban támadásba lendül, pechére én voltam az önvédelmi edzések büszkesége, és nagyon is jól ismerem azokat a mozdulatokat, mivel lehet hatástalanítani egy férfit, de az én pechemre viszont, épp takaróba vagyok csomagolva, ami azért nehezíti a mozgáskoordinációt, másrészt edzés közben sosem álltak le megcsikizni közben. Ami biztos, hogy így aztán egy-kettőre felmelegedek.
- Ez nem ér! – próbálom elkapni a kezeit folyamatosan kuncogva, immár teljesen vízszintesen fekve, néhány pillanatra el is feledkezem róla, hogy összesen csak egy pléd van körém tekerve, és hogy valamivel össze is kellene fognom magamon. Túlságosan eltereli a figyelmem, hogy megpróbáljam kivédeni a támadásait. A takaró a derekamig tökéletesen takar, de fölötte az izgés-mozgás közepette félrecsúszik rajtam az anyag, pláne mikor a kezeimet a fejem fölé szögezi. Az ajkaim résnyire nyitva, a mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, ahogy felpillantok rá. Először fel sem tűnik, hogy félig-meddig fedetlen keblekkel fekszem alatta, a hideg, és az izgalom hatására percek óta megkeményedtek. Aztán, ahogy belenézek a tekintetébe, már nem is érdekel; ahogy közeledik felém, tudom, hogy kivédhetetlenné válik az a csók, és fogalmam sincs, mi üt belém, de azon kapom magam, hogy nem is akarom annyira megakadályozni benne. Amint gyengéden az ajkaimhoz ér, egy másodperc késéssel én is visszacsókolok. Azt se tudom, miről beszél, de perpill annyira nem foglalkoztat, hogy rákérdezzek. Sok mindent tenni nem tudok, amíg így csapdában tart, de furcsamód cseppet sem érzem kellemetlennek, sőt. Az illata bekúszik az orromba, a mellkasa alig érintve az enyémhez simul, a bőre hűvös, selymes érintésére akaratlanul is felsóhajtok. A derekam megmocorog alatta és a közénk préselt takaró alatt. Leonel, mit művelsz te velem?

Vendég

+16

Raina && Leon

- Persze baszki, lehet nem is fognak keresni minket, mert nekik sincs kedvük csapatépíteni és azt hiszik, hogy ez is annak a része. Juhú! Mindegy, végül is azt hiszem, amúgy vagyunk olyan találékonyak, hogy akkor majd mi találjuk meg őket – vonok vállat. Csak csituljon el a vihar.
A kérése meglep és először nem is akarok ennek engedni. Nem fogom megmasszírozni a lábát és kész. Nincs az az isten, hisz az nem tenne jót a kollega-kollega kapcsolatunknak.
- Hát akkor másak, de akkor is jobb ötlet a kandalló. – Jobb lesz, ha elhiszi. Nyilván azt nem közlöm vele, hogy már az előbb is a határon voltam, azt hiszem, simán fel tud húzni, szóval az nem lenne túl jó, ha az ujjaim bebarangolnák a lába minden négyzetcentiméterét. Tudom, hogy mennyire tönkre tudja tenni a munkakapcsolatot egy alkalmi észvesztés, és ami azt illeti, Rainával éppen most kezdtünk normálisan összecsiszolódni, kár lenne ezt elrontani.
Végül aztán mivel hadjáratot indít ellenem, beadom a derekam. Legyen. De csak egy talpmasszázs és kész. Csak éppenséggel ne indítaná be a fantáziámat, ahogy így hátra dönti a fejét és lehunyja a szemét. Ahh, a picsába!
Elmosolyodom, amikor azt kezdi feszegetni, hogy akkor mi fér bele a keretbe, meg mi nem.
- Ja. Lehet, hogy valami zavarja. – Éppenséggel az zavar, hogy itt fekszik mellettem majdnem teljesen meztelenül, nőből van és mellesleg a jobb fajtából, szóval... igen, ez határozottan zavarja a koncentrációmat. – Lehet, hogy nekem meg már az agyam fagyott le – mosolyodom el, bár látom a szemeiben, hogy ő is tisztában van a helyzettel. Talán túlságosan is.
Úgyhogy nincs mese, úgy döntök, hogy egyszer és mindenkorra véget vetek ennek a masszírozásnak és inkább kicsit megcsikizem, hátha az majd észhez téríti és lecsillapodik ő is.
- Ó, dehogynem! Nagyon is ér – húzom széles, szemtelen mosolyra a szám. Összevissza kapálózik és ami azt illeti, persze ismeri azokat a fogásokat, amik nem esnek túl jól, így majdnem felteszem a kezeimet és tűzszünetet mondok, de aztán sikerül a feje fölé szorítanom a kezeit. Azzal nem számolok, hogy ezzel együtt közelebb kerül az arca az enyémhez, mint kellene. Tekintetem mélyen az övébe fúródik, és csak most veszem észre, hogy mennyi színt rejt a szeme. Nem igazán tudnám meghatározni, hogy milyen színű, de az tuti, hogy baromi igéző. Ennél jobban már csak az ajka vonz, amire le is vándorol a tekintetem, és sokáig nem is habozok, fölé magasodva csókolom meg. A fejemben megannyi gondolat cikázik egyszerre, aminek a legtöbbje csak azt üvölti, hogy ezt most azonnal hagyjam abba, de valahogy ez most nagyon nem akaródzik. Főleg akkor nem, amikor visszacsókol és nem ellenkezik. Az istenit Raina, miért nem állítasz le? Miért nem baszol le, hogy hülyeséget csinálok? Az most valahogy sokkal jobban jönne, mint ez az együttműködés.
A tenyerem lassan enged a szorításon a karjainál, és ahogy megszakítom a csókot, a nyaka felé kalandozom az ajkaimmal, lágyan végig szántva a bőrén a borostás állammal. Kezdem úgy érezni, hogy mindjárt szétrobbanok belülről, teljesen elborított a köd is, így most már nem igazán érdekelnek a következmények. Azt tudom, hogy nem helyes és hogy utána baromira fogok haragudni magamra, de ha Raina nem állít le, valószínűleg magamtól nem fogok leállni, mert ahhoz már túlságosan elragadott a hév. A jobb kezem a takaró alá kúszik és az ujjaim lassan érintik meg a bőrét a csípőjénél, de meglepetésemre nem ütköznek semmiféle anyagba.
- Álszent vagy, Robbins – suttogom az ajkaira ahogy feljebb kúszik a kezem a derekán és meg sem áll a melléig. Úristen, megőrjít!

✖️ made by Artemis✖️

Vendég · Re: River of no return ~ R&L Pént. Nov. 02 2018, 14:47

+18

River of no return…

Az elméletére csak vigyorgok, de amúgy most tényleg… simán megeshet. Holnap mindenképp utánuk megyünk, csak a csónakok legyenek meg, mert szerintem egyikünk sem hajóács volt előző életében.
- Előre szólok, tutajt nem tudok építeni – viccelődök, a lakatlan szigetes filmekben mindig azt kezdenek barkácsolni a hajótöröttek.
- Persze, a kandalló. És vigyem oda a takarómat, míg melegedek, trónoljak le vele a földre, a hétméretes koszba, aztán pedig aludjak abban, így gondoltad? – forgatom meg a szemem lemondóan. Pasik. Mindig csak egy kézenfekvő szempontot látnak, és minden mást végig sem gondolnak. De nem veszem annyira zokon, ha a hegy nem megy Mohamedhez, én attól még elindulhatok... Tudom, hogy egy kicsit flörtölök vele, de végül is ő kezdte, és egy kicsi sosem árt, szeretem húzogatni a bajszát, vagy piszkálgatni néha, de ez a férfi-nő kapcsolatokban mindig benne van. Vonzó pasas, és a személyisége is egyre jobban tetszik, minél mélyebben megismerem, de a társam, szóval ez az egész csak egy ártatlan játék. Valamivel fel kell dobni ezt a kalandot, különben halálra unnám magam reggelig. És az is tény, hogy egy kicsit megkívántam, de szerintem csak a szituáció számlájára írható a dolog.
A válaszán elmosolyodom, sejtem, hogy nála is hasonlóképp állhat a helyzet. Talán rövidesen nem is csak a helyzet.
- Ahhoz legalább már hozzá vagyunk szokva – vigyorodok el ismét, ahogy szívom a vérét, de hát olyan élvezetes. Nem is tudja, mennyire. Gondoltam, hogy olyan sokáig nem fog kitartani az alattomosan kizsarolt masszázs, de már így is jól jártam, arra viszont nem számítok, hogy cserébe szemérmetlen retorzióba fog, és a szuszt is kicsikizi belőlem. Becsületemre legyen mondva, azért hevesen kapálózok az életemért, de hát ez így nagyon is nehezített pálya, végül sikerül elkapnia a csuklóimat, és fel is szögezi a fejem fölé, én pedig csak elnyílt ajkakkal pihegek, levegőt kanalazva, a pillantásom pedig a mindössze néhány centire került arcán barangol, míg végül a tekintetébe csúszik. Az a nézés! Egy apró kis melegség azonnal végigfut a gyomromban.
Mintha ez lenne köztünk a vihar előtti csend, a következő pillanatban már csókol is, és bár valahol tudom, hogy nem kéne, hajt a kíváncsiság, a pillanatnyi vágy, és valami ismeretlen eredetű vonzalom is, amire eddig nem is figyeltem még fel. Vagy hülyeség? Nem is érdekel, ahhoz túlságosan jól esik az érintése, ahogy a nyakam irányába vonul. Te jó ég, sokkal többet kellene csinálnom ezt.
A fogása fokozatosan lazul, így nemsokára le is tudom húzni a karjaimat, és amint ez megtörténik, nem tétovázom sokat, a tenyereim végigszántanak a fölém magasodó testén, érezve-üdvözölve az ujjbegyeim alatt feszülő hátizmait.
Az övé pedig felfedezi, hogy még sincs rajtam a fürdőruha. A megjegyzésén majdnem elmosolyodom. Hogy én, álszent?
- Én csak megfogadtam a tanácsodat – suttogom vissza az ajkaira, és felsóhajtok, ahogy megérinti a mellem, majd egy kicsit ráharapok az alsó ajkára. – Lássuk, én mit találok… – Azzal az ujjaim befúrják magukat a bőre, és a törölköző közé, bal oldalt, lágyan érintve a derekát, végigsimítva az alhasán, az anyag előbb csak meglazul a csípője körül, végül teljesen ki is bomlik, de le nem esik róla, köszönhetően a vízszintes pozíciójának. Megállok néhány másodpercre, ujjaimmal a combhajlatán pihenve, csak most kezd realizálódni bennem, hogy mit is csinálok, te jó ég, nem kellene, de most már túl nagy a kísértés. Felemelem a mutatóujjam, és egy lassú, könnyed mozdulattal végigsimítok a merev férfiasságán. Érezni akarom, hogy milyen hatással vagyok rá.
- Úgy tűnik, mégis csak lelkesedik ezért a csapatépítésért, uram – suttogom a fülébe játékosan, és a hátán pihenő bal kezem ismét felsimít a bőrén, hogy a körmeimet a tarkóján végigfuttatva, beletúrjak a hajába.

Vendég · Re: River of no return ~ R&L Hétf. Nov. 05 2018, 17:11

+18

Raina && Leon

- Pedig azt hittem. Csak ezért ültem veled egy csónakba – emelem égnek a tekintetem a poén kedvéért. Természetesen, ha arra kell adnunk a fejünket, akkor majd én megépítem. Nem mintha én egy kibaszott nagy tutaj-szakértő lennék, én sem építettem még sosem, de csak össze tudunk rakni pár fadarabot, hogy azon leússzunk a folyón. Mondjuk az nem feltétlen túl biztonságos, de a célnak megfelel, azt hiszem. Azért reménykedem, hogy ezek a faszkalapok utánunk jönnek majd, ha elmúlt a vihar.
- Hát most... miért? – nézek rá értetlenkedve. Kit érdekel a kosz jelen helyzetben, amikor éppen lefagynak a lábujjai? Na hát mindegy, nekem így is jó, csak ne kelljen lábat masszíroznom. És nem azért, mert utálok masszírozni vagy hasonlók. Sokkal inkább más okom van rá, amiért ezt most kihagynám.
- Kapd be – reagálom le egy mosollyal mikor lecsapja a magas labdát. Hát végül is, ez nem is lenne olyan hülye ötlet. Na jó. Messzire kalandoznak a gondolataim. Túlságosan is messzire.
Tulajdonképp nem is igazán értem magam. Esküszöm, bassza meg. Azért azzal tisztában vagyok, hogyha egy nő és egy férfi félmeztelenül –vagy éppen meztelenül- letámadja a másikat és csikizni kezdi, nos annak kilencvenkilenc százalékban szex lesz a vége. És ezt bárki bárhogy tagadja, ez így van és kész. Nekem senki ne magyarázza ezt be, mert körülbelül az elmúlt évek tapasztalatait nézve, tízből kilencszer tényleg így lett.
Így ahogy alattam fekszik, ez már messze túlmegy a kolléga viszonyon, és itt még van egy józan gondolatom, hogy nagyon nem jó irányba haladunk, de aztán mivel férfiból vagyok és nem mellesleg vonz, mint a mágnes, már nem igazán számítanak a fejemben megszületett észérvek. Most már nagyon nem érdekel semmi és senki, csakis Raina, aki így alattam pihegve és a szemembe pillantva annyira vonzó, hogy érzem, rögtön hatással is van rám. Arról nem is beszélve, hogy ahogy megcsókolom már érzem, hogy az isten se fog tudni onnan fentről megállítani, csak ha villám csap a viskó közepére, vagy valami hasonló dolog történik, akkor fogok megálljt parancsolni. Amúgy nem. És ez kurvára nem jó. Kurvára nem helyes és rohadt kellemetlenül fogjuk utána érezni magunkat. Nem tudom, hogy ő milyen típus, de valamiért azt sejtem, hogy én majd többet fogok ezen az egészen kattogni, mint ő.
A bőre puhasága és a mellei, ahogy megkeményednek azonban rögtön el is feledtetik a kételyeket afelől, hogy helytelen dolgot tennénk. Arról nem is beszélve, hogy a takaró alatt nem vár semmiféle más anyag, csupán a bőrét érintem meg. A reakciójára halvány mosolyra görbül a szám, s közben az ujjaim az alhasától számítva a törzse irányába, a teste minden négyzetcentiméterét bebarangolja. A pulzusom már nekem is emelkedett szinten van, és már érezhetően belelendültem a dolgokba lent is, amikor pedig megérzem az érintését, akkor áll csak el igazán a lélegzetem és hasít belém a tudat, hogy bassza meg, mit művelünk. Még én magam is meglepődöm azon, hogy milyen gyorsan fel tudott húzni a puszta jelenlétével, hiszen még csak csinálni sem csinált semmi olyasmit, ami egyértelműen arra utalt volna, hogy szexelni akar. Na jó, ami azt illeti voltak flörtölések, de az csak... könyörgöm, az csak ártatlan szóváltás volt. A szám teljesen kiszáradt. A puszta szavai, a hangja is bizsergetően hat rám. Komolyan nem gondoltam, hogy valaha eljutunk idáig.
- Úgy tűnik... – hintek csókokat végig a nyakán és a mellkasán, míg nem a melleinél elidőzöm kicsit. - ... rohadt hülyék vagyunk – mondom ki a nyilvánvalót, de nem nézek rá, csakis a testével foglalkozom. Ami azt illeti, kicsit neheztelek rá, amiért nem állít le. Neki kellene most észnél lennie, de a másik oldal meg azt súgja, hogy ezzel semmi gond nem lesz.
Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám, bassza meg. Hallom, ahogy áramlik a vér az ereimben, a fülemben dobol. Az ajkaim egyre lejjebb barangolnak a hasa irányába, mígnem a takarót teljes egészében leszedem róla. Végig pillantok rajta a lábaitól kezdve, mígnem megállapodom a tekinteténél.
- Gyönyörű vagy – mondom alig hallhatóan miközben teljes egészében fölé magasodom és újra lejjebb kúszok, hogy először a bal majd a jobb belső combjára adhassak egy-egy csókot, majd a legérzékenyebb pontjával kezdek el foglalkozni. Most már azt hiszem, nem fázik ő sem...

✖️ made by Artemis✖️

Vendég · Re: River of no return ~ R&L Hétf. Nov. 19 2018, 20:15

+18

River of no return…

- Aljas számító vagy – hunyorítok rá, és lejjebb is húzódok egy kicsit a takaró alá. A hát most miértre pedig én emelem a tekintetem az ég felé. Pasik. Te jó ég.
Az a baj, hogy én is pontosan tisztában vagyok vele, hogy mi felé sodródunk. És a legnagyobb gond az, hogy egyre inkább nehezemre esik józan fejjel gondolkodni. A tudat, hogy itt ücsörgök előtte teljesen meztelenül, ebbe az egy szál plédbe burkolózva, egy ideje már piszkálja a fantáziám, de az sem hagy ám hidegen, amikor hozzám ér, és a karjaim a fejem fölé emelve fölém magasodik. Te jó ég. Az ajkaim akaratomon kívül szétnyílnak, és egy pillanatig sem tiltakoznak, amikor megcsókol. Az illata, és a simogató mozdulataim alatt feszülő, meg-megránduló izmai néhány percre el is varázsolnak, csakúgy mint a kényeztető érintései. Érzem a pulzusát, és megrészegít a tudat és a látvány, hogy így beindítottam. Leonel Freeman. Szóval ez vagy te. Nem mondom, hogy sosem játszottam el a gondolattal, hogy egyszer ezt az oldalát is megismerem, de gondolni rá egészen más, mint érezni, ahogyan…
- Csak a magad nevében beszélj – húzom szemtelen vigyorra az ajkaim, ahogy a nyakamat csókolja, majd ahogy a melleimhez ér, le is hunyom a szemeim. Mostanra már elég szaporán emelkedik és süllyed a mellkasom, egyáltalán nem mondhatnám, hogy fázom. Mikor lerángatja rólam a takarót, elmosolyodom, és felnyitom a szemeim, hogy a pilláim mögül lessek fel rá, kívánva, és csábítva, mint egy macska. A pillantásom összeolvad az övével, furcsa, de egyáltalán nem vagyok zavarban előtte, pedig általában nem megy annyira könnyen ellazulnom. Sok olyan emlékem van a szexről, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, és általában túlságosan megrohannak ilyenkor. De most nem érzem, hogy megbénítanának, eszembe sem jut semmi azon kívül, hogy úristen, ez a pasi. Ha nem vigyázok, még elveszi az eszem. Felismerem a pillanatot, hogy pontosan ennek a képnek nem szabad beégnie a memóriámba, de ezzel együtt már késő is. A szóra, amit kiejt, halvány mosoly jelenik meg az arcomon, jól esik, ahogy a két csókja is, a harmadiknál pedig belemarkolok a lepedőbe, és ezzel egy időben hangtalanul, mégis olyan hangosan sóhajtok fel, hogy én magam is meglepődöm.
És ez. Talán épp az élvezet hozza meg, talán hogy most vált az egész visszafordíthatatlanná, hirtelen felébred bennem valami régi, túlságosan is ismerős pánik, és olyan gyorsan és alattomosan ereszkedik rám, hogy tehetetlennek érzem magam. Érzem, ahogy a tagjaim megfeszülnek, az agyam egy pillanat alatt kristálytisztává tisztul, és alig érzek bármit is Leon érintéseiből. A szívem még mindig hevesen ver, de most már inkább a feszültségtől, mint a kellemes izgalomtól, az ajkamba harapok, és ha őszinte akarok lenni magammal félek attól, hogy most mi fog következni, de tudom, hogy muszáj. Ez így nem tudom végigcsinálni.
- Leon – nyelek nagyot. Ó, basszus. – Leon… - próbálom elérni a karját, ha sikerül, rásimítok, és arra ösztönzöm, hogy jöjjön közelebb. Feljebb. De a másik kezem közben már a takaró után kutat, és ha feljebb csúszik hozzám, ezzel együtt beljebb is takarom magam.
- Igazad van. Inkább… mégsem kellene ezt csinálnunk – az ajkaim összepréselem, nem igazán megy ránéznem, ehelyett a meztelen mellkasának magyarázok, és bár nem látszik, még mindig minden izmom meg van feszülve. Részben azért is, mert tisztában vagyok vele, hogy ennek nem fog örülni, részben pedig még mindig bennem van az a furcsa érzés, ami arra késztet, hogy toljam el magamtól. Minél messzebb. Természetesen nem teszem, inkább felülök az ágyon, és a takarót magam köré csavarva felállok, és kandallóhoz sétálok.
- Ne legyünk hülyék – sóhajtok fel halkan. – Azt hiszem, csinálok egy teát – és azzal ki is iszkolok a konyhába. Basszus. Basszus. Basszus. Raina, mekkora egy hülye vagy. Hát, most már ez van. Felteszem a vizet forrni, és közben nekidőlök a falnak. Hát ezt most vagy nem fogja érteni, vagy baromira félreérti. Nem tudom, melyik a rosszabb. De mégis mit mondhatnék neki?

Vendég · Re: River of no return ~ R&L Kedd Nov. 20 2018, 22:30

+18

Raina && Leon

Minden lett ebből a csapatépítő eseményből, csak az nem, amire számítottam. Ki a picsa gondolta volna, hogy első körben itt hagynak majd minket ebben a dög nagy viharban, másod körben pedig, hogy majd a társammal fogok birkózni az ágyban egy szál semmiben?! Szerintem ő sem. És már a felénél tudom, sőt, amikor már a lábát masszíroztam, hogy ennek nem lesz jó vége, most pedig itt piheg alattam én pedig azon küzdök magamban, hogy jobb lenne megállni, de ha ennyire kibaszottul vonz... Ilyenkor már nagyon nehéz. Már az első csók után az.
- Nem, te is az vagy – morgom a bőrét alig érintve az ajkaimmal. Persze, hogy hülyék vagyunk. Már azt sem tudom, melyikünk kezdte az egészet, de ha jól belegondolok, nyilvánvaló, hogy ő kezdett el incselkedni velem körülbelül ötször, szóval én egy szemernyit sem vagyok hibás. Lehet, hogy én indítottam el a lavinát, de ő sem állítja meg. Hagyja, hogy az ajkam bejárja a teste több pontját is, kezdve a melleinél, aztán lejjebb haladva a combjai irányába. Azokon is elidőzöm egy ideig, majd kis idő múlva térek az érzékeny pontjához, mire Raina sóhaja csak még inkább beindít. Most már minden porcikám kívánja, a vörös köd teljesen az agyamba szállt, képtelen leszek megállni, érzem, de amikor a nevemen szólít, kizökkenek. Mikor pedig feljebb húz és ránézek, már anélkül, hogy valamit is mondana, tudom, hogy megállít. Hogy észhez tért. Rájött, hogy ez a világ legnagyobb őrültsége, amit csinálunk. Nos... végre egy ember a csapatban, aki józan ésszel gondolkodik. Csakhogy előtte kellett volna gondolkodni, csessze meg, nem az utolsó pillanatban meggondolni magát. Ez afféle megfutamodás.
- Hát nem – morgok ennyit, aztán én is előkerítem a törölközőt és újra magam köré tekerem, majd ahogy feláll, én visszaterülök az ágyba. Bassza meg. A kurva életbe, mégis mi a jó eget gondoltam? Hogy majd most megfektetem és azután majd ugyanúgy fog működni közöttünk a munka dolog? Így is nagyon necces. Picsába, nem lehetsz ilyen hülye, Leonel! A fejemre húzom a takarót. Most ő amúgy vajon miért állított le? Annyira szar voltam? Dehát ő is rám volt állva, érezhető volt a pattanásig feszülő kémia köztünk. Baszki. Kémia. Hát ennek most határozottan nem örülök, mert eddig tényleg csak úgy néztem Rainára, mint a kollégámra, de az imént éppen teljesen meztelen feküdt itt előttem. Mindig ez a kép fog bevillanni majd, ahányszor ránézek. Az elveim... Óóó, kukába velük! Kurva elvek! Kurva kémia!
Cigi kell. Hol van a cigim? Jézusom, nincs cigim! Hát, mindjárt megőrülök, komolyan mondom. A hátamra kapom a nagy takarót és kimegyek a kandalló felé, majd miután a reménytelenség esélyével körbe néztem az egész helységben, hátha leledzik valahogy egy szál rohadt dohánnyal töltött rudacska, Raina felé fordulok és morcos hangon szólok neki.
- Nincs egy cigid?

✖️ made by Artemis✖️

Ajánlott tartalom

» we are to the point of no return
» David & Shayana | the first long-awaited return
» River & Tate
» River Blue
» River Henderson, M.D.