Nem szokásom hanyagolni senkit, ghostolni meg főleg nem, és a hülye kifogások gyártása is távol áll tőlem... alapból. De vannak olyan kivételes esetek, amikor muszáj ezt megtenni. Például akkor, amikor az ember legjobb barátnője a lelkébe lát, és nem tudna neki... a hazudni olyan csúnya szó, de... elég találó lenne. A testvéreknek, a haveroknak, a szülőknek könnyű terelni, egyrészt, mert vagy nem ismernek annyira, vagy nem a közelben vannak. De Leah egészen más. Ő annyira különálló kategória az életemben, hogy komolyan nem akartam a szeme elé kerülni. Mióta lemondtam azt a találkozót, az óta inkább nem akartam felbukkanni.
A megjegyzésére inkább csak beleittam a teámba, élvezve a forró, epres ízt, ami keveredett a gyömbér enyhe csípős zamatával.
-Aw, ez nagyon finom... -mormogtam a bögrémbe egy mosollyal, remélve, hogy ezzel meg is úszom a fejmosást, deeee... nem. Nem is értem, mit hittem.
Aztán az egész csak még rosszabb lett, ahogy azzal jött, hogy a múltkori talit is lemondtam, és ne jöjjek azzal, hogy sok a meló, vagy ott van Remy. Pedig egyébként mindkettő igaz volt, még ha az előbbit már nem egyedül csináltam, illetve az utóbbi tényleg sokat dolgozott, akkor is. A hab a tortán mégis az volt, amikor azt mondta, hogy kezdte azt kikombinálni, hogy utálom valamiért. A legnagyobb félelmem nekem is az volt, hogy valaki, akit imádok, aki fontos nekem és tényleg nagyon-nagyon szeretem valamilyen formában, egyszer csak megutál engem. Idegesítőnek tart majd, vagy nem akar velem beszélni, soha többet nem akar látni, keresni, egynek gondolna a sokból, etc.
-Én... sohasem utálnálak téged. -ráztam meg a fejemet határozott kétségbeeséssel, mivel ez volt az első értelmes dolog, amit ki tudtam nyögni azon túl, hogy szomorúan bámultam bele a világos színű löttybe a porcelánban.
-Ne haragudj, ha úgy érezted, kerültelek, de... azt sem tudom, hogy mi történik körülöttem. Szerintem még soha a büdös életben nem... féltem ennyire semmitől, mint... a saját gondolataimtól!!! Nem igazán akartam a tükörrel sem szemezni, nem még... veled. -pislogtam rá hatalmas szemekkel, bocsánatkérőn figyelve őt, és nagyon kellett fókuszálnom, hogy véletlenül se kezdjek neki a talán teljesen ok nélküli sírásnak.
-Emlékszel a fura szomszédra, akit futólag említettem már? Tudod, a srácra, aki beköltözött, de rohadtul nem tudtunk róla semmit, csak azt, hogy a zsémbes öreglány nem kedveli, meg azt, hogy köszönést dörmögni azért nagyjából tud. Hát öhm... a... múltkori csapatos találkozónkat miatta mondtam le... -fújtam ki a levegőt, magamra erőltetve valamiféle ártatlan pislogás-mosolygás kombót, de hamar feladtam, és csak az alsó ajkamat rágcsálva meredtem magam elé. Ez a kisebbik baj, amit könnyebb volt... bevallani???

A rengeteg kérdés, amit Leah feltett nekem, enyhén szólva is megfagyasztotta a rendszeremet és várnom kellett, amíg újra nem indult. Az volt a legnagyobb probléma ezzel az egésszel, hogy ezeket a dolgokat még magamban sem mondtam ki igazán, nem még akkor hangosan. Pedig tartanom kellett volna egy tükör előtti szembesítést saját magammal, hátha könnyebben ment volna akkor itt és most neki is elmondani, hogy pontosan miket gondolok. A helyzetről, magamról, Remy-ről, és persze a fura, macskaképű szomszédomról.
-Jaj, csak azt ne! Ne verj, vagy… veress meg senkit sem! Főleg ne Aaron-t, nem csinált… semmit! –ráztam meg a fejemet határozottan, habár egy sóhajjal kísérve. A legrosszabb része az egésznek. Hogy nem csinált semmit. Tényleg semmit, csak… létezik.
-Szóval megvárt a kocsimnál, mert valahogy kifigyelte, vagy… összerakta, hogy az enyém az a lila szépség a parkolóban, és meg akart tudni róla dolgokat. Végül elvittem egy körre, akkor írtam, hogy késni fogok. Aztán a kocsimban végül lett egy másik üzi, hogy nem is érek oda, mert… lecseréltük a Chevy-t a Mustang-jára és végül is egy random, rögtönzött versenyt is behúztunk valami sráccal. –kezdtem el az ujjaimat tördelni.
-Az a baj, hogy… nagyon jól éreztem magam, és bírjuk a szomszédot… nagyon is. Nem is tudom, hogy… hogy mondjam, egyszerűen csak… ezer éve nem szórakoztam ilyen jól. Imádom a versenyeket, a spontán dolgokat, az adrenalint, a bevállalós, extrém eseményeket meg embereket, és túlságosan jól elvoltam a sráccal. Mondhatjuk, hogy tök sokat beszélgettünk, és nem is ismerjük egymást igazából, de simán belevágott volna egy random útba velem, mondván, hogy majd ő lesz a társaságom, ha a barátom esetleg nem lenne vevő az ilyen spontán utakra a semmiből, ahol bizonytalan, hogy a kocsiban, motelben, vagy sátorban alszunk-e, meg ilyenek… -haraptam be az alsó ajkamat bizonytalanul.
-Én… nagyon-nagyon szeretem Remy-t, tényleg. Ő annyira kedves, figyelmes, normális, jó a humora, és nagyon-nagyon fontos nekem, és érzem, hogy én is fontos vagyok neki. Melletted talán a legfontosabb személy az életemben, és… annyira rosszul érzem magam, hogy ennyire… felvillanyozott a random szomszéd gyerekkel töltött pár óra kocsikázás. –fújtam ki a levegőt egy gondterhelt nézés és sóhaj kettősével, ahogy a felhúzott térdeimre támasztottam a homlokomat.

Hatalmas szemekkel meredtem rá, amikor visszakérdezett, hogy bejön-e nekem a szomszéd srác. Kinyitottam a számat, aztán becsuktam, aztán megint kinyitottam, míg végül csak megráztam a fejemet, ha eddig még nem néztem volna ki elég hülyén. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy erre mégis mit kellene mondanom. Mármint… van szemem, szóval azt meg tudtam mondani, hogy Aaron egyébként egészen aranyos, meg helyes is, a személyisége pedig… sokkal közelebb áll hozzám, mint…
Nem akartam beleszólni, vagy reagálni semmire, csak magam elé meredve pislogtam párat, ahogy próbáltam lefuttatni a dolgokat az agyamban. Voltak érdekes, izgalmas programjaink, és nagyon szerettem vele beszélgetni, de nem tudtam volna elképzelni egy-egy versenyen, vagy spontán hülyeségemnél. Nem tudom, hogy régen milyen lehetett, mert én csak most ismertem, de rengeteget dolgozott, így feleslegesen amúgy sem akartam volna idegesíteni, meg folyton elrángatni valahova. Néha beugrottam hozzá, vittem neki sütit, vagy esetleg elrendeltem egy kis szünetként számon tartott beszélgetést, véletlenül pont arrafelé akartam megsétáltatni Indy-t, ha sem ő, sem a húga nem ért rá és kellett a kutyusnak a mozgás, de alapvetően…
Hagytam, hogy előkotorja a telefonomat. Kinyújtottam a kezemet a készülékért, aztán gyorsan megkerestem Aaron instáját, hogy ő is szemügyre vehesse a srácot.
-De… ezzel olyan, mintha elárulnám. Azt mondtam neki, hogy megértem, hogy sokat kell dolgoznia, és tényleg így is van! És azt is elfogadtam, és tudom, hogy ő nem pörög mindig és nem ég olyan hőfokon, mint én. Én… mi lesz, ha irtózatosan utálni fog emiatt???????!!!! és teljesen jogos is lenne a részéről!!!!! –meredtem a legjobb barátnőmre akkora szemekkel, mint egy kistányér, de inkább beszüntettem, mert éreztem, hogy ez súlyos mértékben növeli a sírás kockázatát. Nem akartam, hogy Remy megutáljon, semmiért sem. Annyira örültem, hogy találtam egy hozzá hasonló embert az életembe, és szerettem volna, ha megőrizhetjük a jó viszonyunkat egymással. De ezzel csak én is egy vagyok a sokból…
-Elfogult? Szerintem… nem. Vagy… nem tudom. Lehet, hogy volt benne szerepe annak, hogy egyébként előbb szerettem a zenéjét és a bandáját, a hangját, mint… megismertem volna. Meg… nem tudom, hogy mondjam. Kezdetben sokkal… izgalmasabbnak tűnt, de… lehet, hogy ezek csak… ilyen… körülmények miatt voltak? –pislogtam Leah-ra úgy, mint aki nem biztos abban, hogy egyáltalán angolul szólalt meg.
-Mármint… amikor vagy az emberrel, akkor általában programokat csinálsz. Mozi, vacsora, séta, stb. És tudod, hogy szeretek néha bekuckózni és megnézni egy filmet, vagy valami, de… nekem kell az, hogy váratlan dolgok történjenek. Nem szeretek tervezni, és sokszor nem is tudok, vagy lehet. Kell a spontán éjszakai fürdőzés a hideg vízben, a random autóutak, a fura ötletek, az extrém élethelyzetek. Egyszerűen… kicsit olyan, mintha sosem tudnék megállni, mintha… mindig menni akarnék. –lehet, hogy egyébként velem van a baj, sőt… talán biztos is. A legtöbb ember nem ilyen, azt hiszem.
-Remy-vel, határozottan. És… R…onnie-val… -dőltem el színpadiasan a kanapén, a fejemre húzva a párnát is, hátha majd elnyel ez az anyagkupac itt alattam. De arra mindenképp jó volt, hogy a szánalmas sírást elrejtse. Én gyűlölöm az ilyen drámázást, a szerelmi akárhányszögeket, és nem szerettem volna több, tiszavirág életű kapcsolatot, de most, hogy kimondtam ezeket, muszáj lesz Remy elé is állnom. Nem halogathatom tovább, ő annyira… rendes, hogy nem lehet vele ezt csinálni. Csak egy igazán szörnyű, utolsó szar szutyok ember tenné…
-Hivatalosan is én vagyok a legrosszabb ember ezen a földön. Előbb Roman és Julian, aztán meg ez… -mormogtam bele a párnába két szipogás között.

Ahogy felvette az összefont kezes, komoly, „nem fogadok el kifogásokat és nincs apelláta sem” testtartását, az alsó ajkamat rágcsálva néztem rá tovább. Én láttam ebben az egészben azt, ami miatt megutálhatna, vagy hagyhatna a francba engem és a… kapcslatunk előtti jó viszonyt is. Igazság szerint semmi jogom nem volt ahhoz, hogy zavarjon az, hogy mennyit dolgozik, meg ilyenek, mivel a haverokkal való lógás helyett, amikor volt szabadideje, tényleg velem foglalkozott. Persze a zene nagyon fontos neki, és nem szerettem volna, ha azt hanyagolja miattam, de azon túl… tényleg nagyon igyekezett ezzel. Ráadásul, ha Leah-nak igaza volt, és már alapjaiban nem stimmelt valami, akkor miért tartott eddig, hogy ezt megérezzem?! Tényleg azért, mert elfogult lettem volna?! Vagy azért zavarodott meg a kicsi fejem, mert jött Aaron, akinek a személyisége így elsőre is közelebb állt hozzám?
-Azt semmiképp sem szeretném!!!! Remy nagyon fontos nekem, és nem szeretnék olyasmit mondani neki frusztráltságból, amit még csak komolyan sem gondolok, vagy nem úgy értettem. És… azt sem szeretném, ha ő így érezne velem kapcsolatban. Persze, jobb még most tisztázni, csak… annyira idegesítő. Mármint… tulajdonképpen én provokáltam ki azt is, hogy azon a karaokés esten megcsókoljon, erre tessék. Az a legszörnyűbb, hogy nincs vele semmi baj. Ő a legrendesebb ember, akivel találkoztam, semmit nem tett azért, hogy azt érezzem, nem passzolunk. De mégis… megtörtént. A semmiből… -ráztam meg a fejemet egy hatalmas, fájdalmas sóhajjal. Annyira nagyon szeretném, hogy ne így legyen. Elképzelni sem tudom a reakcióját erre az egészre.
-Én… tudom. De nagyon félek. És nem attól, hogy kiabáni fog, vagy ideges lesz, hanem attól, hogy… nem lesz az. Annyira sok stressz, csalódás, váratlan faktor érte mostanság, és most én leszek a következő, aki még belerúg egy rohadt nagyot… ez annyira igazságtalan. –legszívesebben megszűntem volna létezni, vagy egy egész hétig a szekrénybe zártam volna magam bőgni, hogy legalább akkor ne tegyem, amikor elé állok. Én szeretném, hogy csak… mi?! Legyünk barátok?! Ennek szinte semmi esélye nincsen. Ugyanolyan szánalmas, önző picsa leszek a sokból, aki mégsem tudta hosszú távon elfogadni, hogy olyan, amilyen. Pedig tényleg nincs vele semmi olyan baj, ami… másoknak ártalmas lenne.
Sután viszonoztam a legjobb barátnőm ölelését, ahogy próbáltam letörölgetni az arcomról a könnyeimet és venni néhány mély, lassú levegőt, hogy megszólalhassak.
-Fogalmam sincs, hogy mi a franc lenne velem nélküled. –szerintem rég becsavarodtam volna, antidepresszánson élnék, és egy kartondobozban laknék. Senki sincs, aki ennyire megértene és ennyire látná rajtam, ha valami nem okés.
-Öhm… már meséltem neked, hogy ők ketten össze fognak házasodni, legalábbis megvolt az eljegyzés. Roman szeretne munkát váltani, és a rendőrséghez jelentkezett. Viszont ezt Julian-nek elfelejtette mondani, én meg hülye mód felhoztam, amikor bemutatott minket egymásnak. Ezen Julian annyira kiakadt, hogy képen öntötte Roman-t az italával és kiviharzott a Valhalla-ból. Hiába ment utána az ex-főnököm, nem ért túl sokat, mert állítása szerint hazaküldte. Nem kifejezetten akartam ezzel zavarni, szóval az este másik részében csak görgettük magunk előtt ezt az egészet. Annyira rosszul éreztem magam, hogy ezt okoztam, hogy még az abszintra sem volt… hajlandóságom nemet mondani neki. Ráadásul nem is mertem keresni, hogy mi történt. A kapcsolatok tönkretevője lettem. –néztem rá úgy, mint akivel épp most közölték, hogy meghalt a kisállata.

-Hjajj... annyira remélem, hogy igazad lesz. Nem szeretném, ha Remy megutálna, és soha többet nem állna szóba velem. Az ember általában nem marad jóban az exeivel, sőőőőőt. -ha magamból indulok ki, amikor megpróbáltam, annak is rosszindulatú féltékenykedés vagy micsoda lett a vége.
-De szerintem fizikai fájdalmaim lennének, ha Remy-t elveszíteném. És ez annyira... önzőn hangzik, de tényleg így van!! -belehalnék a gondolatba, ha megutálna. Nincs benne semmi túlzás, ha azt mondom, hogy szó szerint nem lennék már a régi utána.
-Remy-nek iszonyatosan összejöttek manapság a dolgai... az lenne neki a legjobb, ha fogná magát, és elzárná magát a külvilágtól, főleg a munkájától hat millió évre! Mindig ott van mindenkinek, túltolja a dolgokat, mindenkinek próbálja a lehető legjobb opciókat kihozni, de... nem is tudom. Mintha annyira nem értékelné senki, mint amennyire kellene. -ő egy iszonyatosan rendes, normális srác, aki a beosztottjaival és a barátaival is hasonlóan bánik. Fontosak neki, és az is, hogy másoknak jó legyen, ezért pedig képes magát akár túl is hajtani. De ezt így... nem mondhattam a szemébe, mert ki tudja, hogyan reagált volna. Amikor hasonló dolgok kerültek szóba korábban, akkor is folyton témát váltottunk, vagy közölte, hogy nem szeretne erről beszélni.
-Igen... azt hiszem, igazad van... -fújtam ki a levegőt kissé rekedten. Valószínűleg tényleg előbb leszek én az, akinek fel kell ráznia Remy-t ebből az állapotból. És ez nem azt jelenti, hogy hazudtolja meg önmagát, vagy valami, csak... a saját érdekében szabit kellene kivennie a létezésből, átgondolnia dolgokat és végre kilépni a munkahelyéről, ami már nem okoz neki örömet.
-Jól van, te leszel az első, akit hívok, akkor is, ha csak a körmöm tört le. -bólintottam rá a dologra egy halvány, de sokkal őszintébb mosollyal, miközben magamhoz öleltem Leah-t. Imádom ezt a csajt, és semmire sem mennék nélküle.
Aztán következett Roman és Julian témája, illetve az, hogy mennyire elbasztam a kettejük kapcsolatát egy egyszerű kérdéssel, amit rosszkor tettem fel. Leah persze kiállt amellett, hogy ez nem az én hibám volt, valószínűleg egyébként is megtörtént volna előbb vagy utóbb, és ne legyek már ilyen... görcsös.
-Fogalmam sincs, hogy miért vagyok ennyire... szerencsétlen... -szipogtam még párat, ahogy a maradék könnyeimet törölgettem a szemeim sarkából.
-Régen is biztosan magamra vettem volna ezt, és nagyon sajnáltam volna, de... úgy érzem magam, mint akinek hat tonna súly nyomja a vállait, és nem tud tőle szabadulni. Sosem volt rám jellemző a görcsösség, a túlaggódás, de... tudod, hogy barátom igazából baromi kevés van, és... nem szeretném, ha elveszíteném őket valami... ostobaság miatt... -azok, akik közel állnak hozzám, ráadásul elég hosszú ideje, mindennél fontosabbak nekem, és szeretném őket mindig az életemben tudni.

Csendben figyeltem Leah-t, ahogy arról beszélt, hogy ki veszítene többet és ki nem, illetve azt, ahogy kifejtette, hogy ezzel gyakorlatilag egy féltékenykedést is megúszhatunk akkor, ha találunk valaki mást, mert megpórbáltuk, de nem működött.
-Igen, végül is... ebben... igazad van. Bár amúgy sem mentünk volna túl a barátságon, ha a másiknak kapcsolata lett volna. Aki ilyeneken akad fenn, annak nincs helye az életemben. Remy fontos nekem, és ha... ő sem akarja megszakítani a kapcsolatot kettőnk között, akkor ugyanúgy hozzám fog tartozni, mint te. -ha valakinek ez nem tetszik, akkor az nem nekem való. Nem fogok csak azért nem barátkozni valakivel, mert az adott illetőnek nem tetszik. Nem szeretnék újra meg újra ugyanabba a hibába esni.
Egy hálás mosollyal figyeltem őt, mivel jelenleg mindennek éreztem azt, hogy Remy életébe keveredtem, csak szerencsének nem. Mármint a számára. Nem akarom, hogy a kelleténél jobban rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra ez a döntés.
-Gondolod? -néztem rá elgondolkozva. Szerintem azért mondjuk a haverjai is csak mondják neki, hogy lassítania kéne, vagy... nem?! Már előre félek ettől a beszélgetéstől. Először az, hogy szerintem maradjunk inkább csak barátok, mert valamiért nem működik, aztán meg az, hogy beleszólok az életébe.
-Köszi. -kaptam el a zsepit, hogy előhalászhassak belőle egyet. Jó lenne, ha tényleg elérném végre azt a fényt, mert eddig csak a végtelen hosszú alagutat érzem magam körül. Mintha ezer meg egy éve nem kapnék normálisan levegőt.
-Az első dolgom lesz holnap, hogy beszéljek Remy-vel. Addigra összekaparom magam, hogy neki ne adjak elő valami drámai sírást, ha már egyszer én... hozakodok elő ezzel. -törölgettem meg az orromat a zsepivel, hogy aztán csak a szemeimet forgathassam.
-A szomszédsráááác meg... lehet, hogy már egyébként azt sem tudja, hogy létezem. Én csak a "királylány" vagyok a lila kocsijával, amit sütikért cserébe majd nem ad el. -vontam meg a vállamat. Akármi lesz is ebből az egészből, lényegtelen, mert ha már elbizonytalanodtam, mindenképp beszélnem kell Remy-vel. Senki idejét, energiáját és érzelmeit nem szabad elpazarolni, ha nem tudod ugyanolyan hévvel, vagy értelemben viszonozni.