Mindig a szám volt az, ami a legtöbb problémát okozta, mert sokszor képtelen voltam befogni azt és néha túlságosan is őszintén vállaltam a véleményemet, a nem tetszésemet. Ezt talán többször sikerült nyilvános helyen közölnöm, mint az örömöt és a hálát, de azt talán betudtam bűnös emberi szokásnak. Ne értsen félre senki, a borzasztóan fecsegő kedvem volt az, ami miatt aztán az ujjamra került az eljegyzési gyűrű is és azt azóta is hordom, hogy a világ túloldalára érkeztem. Ha nem figyelek oda, akkor üres pillanataimban is azért nyúlok a hüvelykemmel megforgatva az ujjamon, hogy a gyémánt középre kerüljön ismét. Nem érdekelt, hogy valószínűleg egy vagyonba került Amirnak, de a férfi megtehette, hogy szégyentelen mennyiségű pénzt szórt el gazdag család sarjaként. Nem azért vagyok vele, nem mozgat meg a pénz világa, mert akkor nem akarnék dolgozni, akkor nem akarnék alkotni, hanem elfogadnám a kitartott feleség pozícióját és abban a világban, luxusban dagonyázva várnám azt, hogy elhalmozzanak. Amir természetesen a megismerkedésünk elején kijelentette, hogy a tenyerén fog hordozni, bármit is kívánjak, azt teljesíti, én pedig akkor azt kértem, hogy ne akarjon megváltoztatni. Tartotta és tartja magát a mai napig ehhez, de akkor sem vagyok abban biztos, hogy az első igent kimondva teljes mértékben boldognak érezném magam. Nem véletlenül ékelek magunk közé ekkora távolságot. Nem véletlenül menekültem előle sok ezer kilométernyi távolságra. Nem véletlenül kezdek egyre elkeseredettebb is lenni, hogy nem kapok azonnal és rögtön munkát a Ritz-Carltonban, vagy bárhol máshol. Nem akarom, hogy Amir utánam jöjjön és azzal köszöntsön, hogy én megmondtam.
Tudom, hogy nem ezekre kellene gondolnom, hogy ki kellene kapcsolódnom végre és kiélvezni, hogy végre nem tizennégy órákat vagyok az étteremben, hanem szabadon mozoghatok és ismerkedhetek egy számomra kincses térképként létező városban, mégis ezekből a gondolatokból végül Sonia megjelenése ránt(ana ki). Túlságosan őszinte vagyok és nyílt, tudom jól, ez akkor válik nyilvánvavá, amikor a kényelmetlenségének apró rezzenéseit fedezem fel. Kifújom a levegőmet, elpillantok a nőről is, ahogy eltünteti a szavaimat alátámasztó bizonyítékot. Bocsánatot kérnék a fellobbanó bűntudat végett, de azzal még nyilvánvalóbbá tenném a tényeket. Lassan mosolyodom el aztán, hogy én lepjem meg. Nekem elég lenne egy tipikus hotdogos stand is akár. A gyrosos az utca sarkán, a libanoni étterem három sarokkal arrébb vagy az olasz két megállóval távolabb, a mexikói, az argentin steakhouse, vagy akár a Yonkers negyed is. Nem mondhatnám, hogy meg tudnám jegyezni New York összes negyedét és városrészét, de igyekszem.
- Ha rám bízod, egész nap csak sorolom, hova mennék szívesen - igazodom hozzá, nem fogom nyaggatni a babavárós kérdéskörökkel. - Ha nem unod a mexikói ételeket, akkor szívesen ennék tacot, nachost és corn dogot. Valahogy a mexikói konyha eddig nem az a világ volt, amivel napi szinten találkoztam volna és ha választanom kellett, akkor mindig otthon főztem, vagy az étteremben ettem. Az volt a legcélszerűbb - vonom meg a vállamat, mert az egyik előnye az étteremi munkának, hogy jobb esetben ingyen étkezhetünk legalább egyszer. Persze minden a vezetésen múlik, de ki az, aki a fine diningnak és a luxus ételeknek képes lenne ellenállni? Sokszor már a kóstolás is eltelített. Hiányoznak az illatok és az ízek, ezt szeretném pótolni az összes étterem felkutatásával New Yorkban. Előreengedem az ajtónál - nem azért, mert babát vár, hanem mert ehhez szoktam hozzá. Odakint sem sietek, de igazodom ahhoz a tempóhoz, amivel sétál.
- Szerettem volna valami újat kipróbálni. Étteremláncon belül mozogva váltani, mert ideát megüresedett egy pozíció és azt gondoltam, hogy simán, zökkenőmentesen fog alakulni minden. Nem nagyon jött be az elméletem, úgyhogy azóta már sok helyre beadtam az önéletrajzom, de eddig még nem igazán mondhatnám magam sikeresnek a keresgélést illetően - szívom meg az orrom, hogy ne menjek át picsogó nőbe, mert nem vagyok alapvetően negatív. Céltudatos vagyok, vannak terveim és szeretem azt gondolni, hogy kézben tartom az életem, hogy erős vagyok, önálló és behódolva a 2023-as trendnek, girlpowert rólam mintázták. Hogyne! - Három nappal ezelőtt voltam próbanapon egy portugálnak nevezett étteremben, de... - rázom meg a fejem, mert valahogy a körülmények olyanok voltak, amitől amint hazaértem, három percig sikáltam a kezem. Nem vagyok abban biztos, hogy ne lehetne őket feljelenteni a népegészségügynél. Csak azért állok meg, mert a legközelebbi mexikói étterem bejárata előtt járunk már. Ha előtte azt is mondta, hogy nincs ellenvetése, kivárok, hogy az azóta eltelt időben meggondolta-e magát.
- Te szereted azt, amit csinálsz? - a grafikusságra gondolok a kérdésemmel, mert ez még nyilvános adat volt a Facebook profilján. A kreativitást meg lehet unni egyáltalán? Az ő munkájának is vannak olyan részei, amit a háta közepére sem kíván?

Ha minden alkalommal, amikor rossz kedvem lenne, vennék virágot, nem lenne annyi növényem a lakásban, mint amennyit öntözök. Nem rég költöztem, még nincs is itt mindenem, de már most azon gondolkodom, hogy kellene még több növény és azoknak kaspó, tartó. Ha találok valakit a házban, akiről kiderül, hogy ezermester, meg fogom kérni, hogy segítsen be egy-egy projektbe, cserébe nagyon szívesen főzök és mosogatok rá egy hétig. Nincs szükségem másra, csak két szorgos-dolgos ügyes kézre és némi hozzáértésre. Úgy értem a szög beütésén túl és még csak nincs is annyi eszement ötletem, mint amennyit gondolnak rólam. Amikor felmerült az az ötlet bennem, hogy el fogok menni a növénykiállításra, szükségem volt alibire, amit meg is kaptam a Facebook egy szobanövényes csoportjában. Első reggelemet töltöttem a városban egy rémes alvással teli éjszaka után (szirénázó mentőautókkal is álmodtam), amikor úgy döntöttem, korzózok az alkalmazáson. A kávé kavargatás közben akadtam rá egy teljesen random, eleinte még nyugodtan vitatkozó nők csoportjára (mert férfi nem vett benne részt - végignéztem mint a 352 üzenetet), ahol szemet szúrt egy bizonyos profil - nem kellett sok, hogy kéretlenül üzenetet küldjek neki és nem azért, hogy az átlagot meglovagolva zaklassam, hanem épp ellenkezője: szimpatikus volt az írásaiban és a normális hozzászólásaiban - helyesen írt, nem rövidített és nem használt szlenget, mert az a halálom. Még ha konyhán is dolgozom, mindig ügyelek arra, hogy érthető legyek, mert hogy várhatnám el azt, hogy tiszteljenek, ha én magam sem tisztességes felnőttként viselkedem?
Szó szót követett, én pedig bezsongva vártam a napot. Elterveztem, mit veszek és lényegében be is tartom a magamnak szánt ígéretet. Egy zacskó fűszernövénymag és két doboz a tartalma a kezemben szorongatott zacskónak, az egyikben kavicsvirág, a másikban pedig Vénusz légycsapója. Másfél évvel ezelőtt szembesültem azzal, hogy ha nem figyelek, akkor a ruhám is a virág áldozata lesz. Nem vagyok gyilkos, de többször megfordult már a fejemben, hogy a növényt szívesen megetetném a sarokban boogiezó pókjaimmal - már ha lennének. Meglengetem kezem tartalmát. Nincs az az isten, hogy elmenjek én is itt mosdóba és amiért Sonia épp odatart, az általa vett virágokat is megkapom, nem is kell több, már azokat vizslatom és átkozom magam, amiért én nem azt vettem meg, mint amit ő is. Pontosabban: azt is meg kellene vennem. A női mosdók mindig kriminálisak, bárhova is menjen az ember. Volna időm elsietni a három sorral beljebb lévő standhoz, hogy alkudozva magaménak tudhassam azt a virágmentes szobanövényt, de van mersze elsétálni előttem egy nőnek a kezében tartott nagyra nőtt királybegóniával. A pillantásom nem a nőre vetült, hanem a fakó vérszínű levelekre és már épp indulnék a nő után, mint egy illatot fogott kopó, de észbe kapok. Nem azért, mert ne mernék, hanem azért, mert a telefonom rezgéssel kísért csengőhangja megakaszt a mozdulatban. A kapott üzenet nem hosszú, ellenben feszültséget szít bennem: megköszönik a jelentkezésem, de találtak nálam alkalmasabb munkaerőt. Két hete keresek munkát, mert a Ritz-Carltonból még mindig nem hívtak vissza, pedig lassan már napi szinten zaklatok ott valakit - bárkit - akárkit - mindenkit, hogy mi a helyzet. Lassan onnan is elutasítanak és kitiltanak. Megköszönöm a kicsi olasz étterem ügyvezetőjének, hogy visszajelzett, elegyengetem a kezeimben a zacskókat aztán, újra leválasztva az enyémet Sonia növényeitől.
- Hihetetlen, hogy mindenki az apokalipszisre készül a női mosdókban. - dohogok, amikor megjelenik. Nem őt kritizálom, hanem a női mosdók átkát. - Néha olyan, mintha egy konkrét szülést vezetnének le odabent, annyira sokáig húzódik ez az egész. - tudom, hogy babát vár, látszik rajta már, apró domborulat még a hasán, de látványos annyira, hogy nőként tudd, mit jelent. A foodbaby máshogy néz ki, tudom, mert étteremben dolgozom. - Bocsi, nem úgy gondoltam!
- Készen vagy? Mehetünk? - érdeklődöm tőle és ha bólint, nyújtja a kezét, átadom neki a zacskót, amennyiben ragaszkodik ahhoz, egyéb esetben magamnál tartom azt is, nem okoz gondot. - Mihez van kedved? Mit ennél? - lélegzetvételnyi szünet. - Nem ér azt mondani, hogy nem tudom, bármi jó, semmi sem jó - szélesedik a mosolyom. A szülők és a konyhai dolgozók rémálma ez a három kiejelentés. Választok, ha neki tényleg mindegy, de az valószínűleg azt jelenti majd, a legelső utunkba eső étterembe berontunk, mert elterveztem: minden éttermet és kávézót, cukrászdát felkutatok New Yorkban.