Egy testesebb whisky színezte a kristály bemetszésű poharat Mickey kezében. Az üzletipartnere nem bízta a véletlenre, mindig a legdrágább itallal kedveskedett a férfi számára, hisz az egyetértés, mindig egy Macallan "M" skót whisky felett születik meg.  Bár Mickey nívója ennél többet kívánt, ha már erőszakosan próbál a vele szemben lévő férfi beilleszkedni a bizniszbe, aminek néha nagyobb ára volt, mint amit a new york-i elit közeg pénztárcája elbírt. A törvényeket ő hozta. A saját szabályai szerint játszott, ahol az ő felfogásában, nem ő volt a kizárolagós úr ezen a területen. Tisztában volt azzal, hogy őt ugyanúgy túlnőhetik, mint bárki mást. Azt hogy, hogyan is emlegették pontosan, az már más tészta volt. Egy valamiben biztos volt, a biztonságos helyzet megtartása előrébb való volt, mint a dzsungel királyát játszani. Véleménye szerint egy elegáns sakkmatt előrébb visz, de persze hamar változhat erről a gondolkodása, ha valami nem a tervek szerint halad.

A nő aprót csettintett a nyelvével, majd egy apró mosollyal az arcán libbent arrébb. Könnyed ám látványos mozdulatok jellemezték a mozgását, ha nem szegeződne rá minden tekintett, akkor sem kellene magát megfeszítenie, hisz elég szempár csüngött rajta. Némelyik tisztelettől csöpögve, de volt aki próbálta elfedni a mardosó irigységet, és inkább közönnyel mérte végig a nőt. Nem volt kétség afelől, hogy a teremben ez a nő nagyobb stratéga, mint bármelyik öltönyös pingvinnek öltözött ficsúr, akik a férje kegyeit keresték. Persze a helyzet bonyolultsága abban rejlett, hogy maga Rosalind sem volt megközelíthető. Hisz ő volt maga Mickey háttérországa. A sakktábla becses királynője, akinek a lépései nem csak határozottak voltak, de taktikusak is. Rosalind gyorsan reagál, kevés időt hagy arra, hogy átgondolhasd a következő lépésedet. Pozíciója megköveteli a hatékonyságot, és hogy ellenőrizze a következő lépéseket, de mindennek előtt figyelmeztesse a királyát, ha arra van szükség.



Lassú léptek. Mellé pedig egy-egy mosoly, amivel csak próbál ellavírozni a tömegben. Amelyet az anyja és az apja saját közegének tudhatott. Megannyi éve annak már, hogy elhatárolódott, és  egy olyan álomnak szentelte az életét, amellyel utat törhet olyan emberek számára, akik a szakadék szélén egyensúlyoztak. Most mégis itt volt, csak mutatóban. Éppen annyi időre, amennyiben megegyezett a szüleivel, nem több, és nem is kevesebb. A visszatérte közel sem volt azzal egyenlő, hogy irányítható. Kevés ember tudta olyan tartással mutatni magát a legegyszerűbbnek mint ő. A  kitartása, és a nyugalom ami áradt belőle sokkal inkább a céljai felé vezette, ami ellentétes véleménnyel vértezte fel gyakran a Király és a Királynő ellen. De a saját döntés joga járt neki, amik nem csak hóbortos szeszélyek voltak a sok közül, mint fiatal korában. Vagy mint gyerekkorábban, ami néhanapján feláldozhatóvá  vált  mások érdekei miatt, vagy talán csak, azért mert éppen rosszul álltak a csillagok. A teremben kisebbnek érezte magát, elgondolkodva mérte fel a környezetét, és míg vizet kortyolgatott az impozáns kristálypohárból, mindannyiszor eszébe jutott, hogy jó döntést hozott. A szülei befolyása túl nagy volt ahhoz, hogy ne befolyásolja a világnézetét. Ne lássa maga körül a romlást, ami egyre mélyebben gyökerezett benne, mint az gondolta. Tisztelte a szüleit, és rendhagyó módon tudtak ész érvekre alapozva, üzleti döntéseket hozni. Azzal viszont kevésbé voltak tisztában, hogy mennyire távol álltak egymástól. Nina kívülálló volt egy olyan világban, ahova a gyökerei tartoznak, miközben a saját életben ez ellen harcolt. Ambivalens kötődés a szülei felé, gyakran átcsapott értetlenségbe, hol pedig próbált értelmet találni abban, amiben a szülei megtalálták önmagukat. A könnyed arckifejezés mögött, ahogy figyelte a környezetét, viharok dúltak..és nem igazán tudja, hogyan is kéne éreznie magát.

- Azt hiszi doktornő, hogy szükségem van magára?
Finoman megemelem az államat, ahogy ránézek. Cale válaszul pedig széjjelebb tárja a lábait a fotelben. Biztos voltam benne, hogy zavarba akar hozni, és minél előbb túl esni a kezelésen.
- Én abban hiszek, hogy mindenkinek kell néha egy kis segítség.- nézek vele farkasszemet, miközben félreteszem a kezemben tartott füzetet, amiben eddig csak azt sikerült feljegyzetelnem, hogy heves ellenállásba kezd, akárhányszor, próbálok beszélgetést kezdeményezni vele. Túlságosan is ismerős volt, az elutasító szempár, amibe a munkám során ütköztem, naponta többször. Az addiktív betegségekkel küzdő emberek, nagy százalékban, azt hiszik tudják, mennyit bír el a szervezetük, nagyrészt ezzel is nyugtatják meg magukat, majd hozzák meg a döntést, ami akár végzetes is lehet.
- Nincs szükségem segítségre!- az arca elvörösödik, szavai pedig erősen csattannak vissza a tört fehér falakról. Az erőszakosság nem rémített meg, ám az annál inkább, hogy mennyire hitt a saját szavainak. Pont mint Logan.

- Logan, én csak annyit kérek…- kezdek bele tétován, a torkomat fájdalmasan kaparássza a sírás, ahogy próbálom, magamból kipréselni a szavakat, míg a mozdulataimmal, visszatartani próbálom, és kapaszkodok a karjába.
- Mit kérsz Nina? Mit?- üvölt az arcomba, ahogy végül megfordul, megtántorodok a szavak erejétől, de nem eresztem továbbra sem a tekintetét. Ködös, dühös, és zavaros a herointól. – Fogalmad sincs milyen érzés, amikor amikor kilátástalan az életed. Neked mindig voltak lehetőségeid, amik közül választhattál!- szűri a fogai közt a szavakat, én pedig a falnak ütközöm, ahogy hátrálok egyet. Pislogok egyet, mert váratlanul ér, a helyzet, és magam sem tudom, hogy mi lesz a következő lépés, de a kocsikulcsra még erősebben rámarkolok.
- Nem mehetsz el. Ilyen állapotban nem vezethetsz, kérlek.- kérlelem, a hangom suttogássá vékonyul, az ész érvek nem hatottak rá. Csak az lebegett a szemei előtt, hogy meneküljön a fájdalmas helyzetből. Soha nem szeretett veszekedni, mert úgy érezte, csak Ő lehet a hibás.
- Nina, add ide azt a kulcsot.- tagoltan beszélt, az arcán ott volt a gúny, tudtam hogy azért csiálja, hogy feldühítsen, és végül nekivágjam a kulcsokat, de nem engedtem a kezem közül.
- Beszéljük meg.- lépek hozzá közelebb, figyelem ahogy az orrlyuka kitágul, és úgy veszi a levegőt.  Sokszor láttam már, amikor az emberi arc eltorzul. Kifordított vonások, mintha nem is az az ember pillantana vissza rád, akiről azt hitted, hogy már minden oldalát ismered. Amikor apa arcát így láttam, egy rosszabb periódusában, úgy éreztem nem vagyok még egyszer képes ezzel szembenézni. Úgy látszik tévedtem, hisz akárhányszor szembe megyek vele,  amennyiszer szüksége van rá, de akkor sem engedem el.
- Nincs mit megbeszélni, hallottam amit apád mondott rólam..te jobbat érdemelsz.- undortól fröcsög a hangja, nem tudtam eldönteni, hogy apának szólnak a szavai, vagy saját magát gyűlölte ennyire.
- Logan, hagy segítsek neked.- simítok a mellkasára újra óvatosan közelítve. Igyekszem kapcsolódni hozzá. Szelíden nézek a szemeibe, érzem ahogy a feszültsége elárasztja szépen lassan a szoba kopárságát.  A lélegzetvétele lassul a kezeim alatt, így egy picit én is megnyugszom. Talán pont ez az a figyelmetlenség, amit soha nem szabadna megengednem magamnak, hisz a következő pillanatban kikapja a kezemből a kulcsot, és elrohan.

Emlékeztem erre a tekintetre, amely a vesztébe rohan. Mostanra, amit érezhetek a kezeim alatt, az csak Logan hideg márvány sírköve. Minden alkalommal beleszakad a szívem, amikor megérintem, és minden alkalommal újra játszom magamban a történteket. Hol hibáztatom magamat, hol pedig próbálok megbocsájtani magamnak. Van amikor az apámra haragszom. Igazságtalan vagyok vele gondolatban, hisz megannyi befejezetlen beszélgetést szakított már félbe a munkája, amit akaratlanul is Logan halálához kötök. Akkor is ha semmi köze hozzá.
- Cale, én nem akarok semmit rád erőltetni, csak próbáld meg.- kérlelem a velem szemben ülő fiút, akit a szülei küldtek hozzám. Tudom, néha túl óvatos vagyok, talán néha túl érzékeny is. De nem engedhettem, hogy még egyszer kicsússzon a kezeim közül, az irányítás.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Ha elveszítünk valakit akihez kötődünk az piszkosul tud fájni. Ilyenkor minden vele töltött pillanat felerősödik és ismétlődik újra meg újra a gondolatainkban. Azonban amire egykor jó érzés volt visszagondolni azt egy ilyen tragédia után egy sajgó hiány lengi körbe. A tudat, hogy már nem kaphatjuk vissza ami akkor volt és legfőképpen nem is tehetünk ellene semmit. Szerintem szépen sikerült megragadnod a történeted során milyen az amikor minden erőnkkel segíteni akarunk valakinek aki nem kér belőle. Az észérvek ilyenkor nem hatnak és bármivel is próbálkozunk az áthatolhatatlan falakba ütközik. Úgy érezzük felelősséggel tartozunk a másik iránt és meg kell mentenünk. Mert amíg ő nem látja mi lehet ennek a vége, addig te kívülállóként igen. Ami Logannel történt az örökre veled marad mint egy emlékeztető, ami azt sugallja hogy máskor többet kell tenned, jobban próbálkoznod. Azóta sem adtad fel, hogy másokon segíts és ez jó dolog. Néha el sem hisszük mennyire szükségünk van erre csak mikor valaki szembesít vele. Te pedig mindent megteszel, hogy másokat megments önmaguktól, miközben valahol magaddal is hasonlóan jársz el.
Tetszett a jellemed megoldása és a történeted is, aminek folytatásához sok játékot kívánok neked. Örülök, hogy olvashattalak.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!