Emlékszem a hangomra. Emlékszem a füstjére amikor sóhajtottam a vonal túloldalán, és hosszú percekig csak hallgattam ahogyan a nő lélegzik.Emlékszem a keserű szorításra a mellkasomban, ami azóta ott gyötör, mióta kimondta a nyilvánvalót: nem fogja elhagyni miattam. És nem csak miattam. Nem érdekeltek az ostoba indokok, nem érdekelt, hogy neki szüksége van rá, szüksége van mindarra amit tőle kap. Nem érdekelt az a másik világ, a szikrázó, a ragyogó, az álszent és képmutató, amelyben oly hamis és talmi minden, mint az értéktelen gyöngysorok a pojáca dámák nyakán, kik gazdagságot mímelve lépnek a hotel recepciós pultjához. Nem érdekelt, mert tudom, hogy nem ez az igazi arca. A valódi, az őszinte, amely kivetkőzve magából uralkodik az életem, az érzelmeim, a rajongásom felett.Aki egyetlen pillantásával mozdulatlanná dermeszti az izmaimat, hogy még a levegő is lopva furkaszik a tüdőmbe. Aki nem tűr ellentmondást nem csupán abban, hogy hogyan és miképp, hanem abban sem, hogy mikor és hol. Nyíltan sohasem, kizárólag lopva, és titokban, de eddig nem követelőztem. Talán mert fel sem fogtam, hogy mit csinál velem. Nem vettem észre hogyan darabol szét, hogyan vágja ronggyá a lelkem, tesz függővé magától. Nem tudok megszabadulni tőle. Talán mert ha nem adhatja nekem a világot, a mindenséget és benne önmagát, akkor adjon egy szeletet, egy kóstolót. Sötét gondolatokat, elveszejtő álmokat, romlott érzelmeket, melyekben ő diktál. Kizárólag Ő. Néha ezt érzem. Néha elég csak a második hely, vagy a sokadik. Néha megelégszem vele, de kizárólag addig tart, amíg magamra nem hagy. Amíg be nem zárul mögötte az ajtó, az együtt töltött órák, vagy a ritka napok, amelyeket tőle kapok.Hazugságokkal áltatom magam. Hogy holnap más lesz. Majd én is eljuthatok a fénybe, ahol a feleségével él, ahol némi mosoly, egy apró simogatás jut, nem csupán elhazudott szerelem, elhazudott vágyak között fuldokolva vergődve áhítozva egyetlen őszintének ható csókért. Mondd édes, tudsz te egyáltalán szeretni engem, vagy csak uralni akarsz? Ostoba kérdés. Ha a válasz egyértelmű lenne, akkor nem tenném fel magamnak újra meg újra. Megvannak a szabályok. Amelyeket nem léphetek át, soha semmilyen körülmények között. Nem csak azért, mert ez teszi lehetővé, hogy a titok minél tovább rejtve maradjon, és ne veszélyeztessem kettőnk kapcsolatát, hanem mert ő így akarja. Van amit nem indokol meg, egyszerűen utasít. Én pedig látszólag ezt elfogadtam. A szavamat adtam őszintén, egyetlen hazug szemvillanás nélkül. Az érzéseim iránta mindent legyűrtek és legyőztek bennem. Megalázott voltam, de én csupán szerencsés ostobának éreztem magam. Hogy az övé lehetek, ha csak kis időre is. Pedig tudom, hogy ő éppen úgy függött tőlem, mint én tőle. Számtalanszor szabadulni akart. Számtalan alkalommal úgy ment el, hogy vissza sem nézett, és azt mondta nem jön többé. De mindig visszatalált. Mintha az illatom, az ahogyan vágyakozom utána visszahozta volna.Élvezte a hatalmat amivel felettem állt, magasodott, mint egy rendíthetetlen oszlop az életem határán.Addig létezem amíg ő is a részese. Néha úgy tűnt mindezzel megelégszem. Nem lázadtam, egyszerűen csak elmerültem vele az élvezetek különösen mocskos örvényében, ő pedig ragyogott felettem. Tág pupillái mögött, melyeket a kábulat okozta felfokozott izgalom és gyönyör okozott, ezer színű világ kavargott, a közepén én lihegtem rendületlen mámorban.Akkor is ha éppen a földig rombolt és belém gázolt.Így kellett, mert csak így lehetett az enyém. Időnként azonban, amikor a magány fojtogatón hasított át reszkető és saját jelentéktelen jelentősége felett zokogó lelkemen, felébredtem.Éreztem, hogy tennem kell valamit, amivel felhívhatom magamra a figyelmét. Amire biztosan felkapja a fejét és elgondolkodik azon mi az amit tőlem vesz el. Belőlem töltekezik a mindennapok tökéletességéhez. Tőlem rabol el mindent, amivel túléli a felesége mellett, amivel újraépíti magában a házassága egykor volt, vagy tán akkor is csak hazudott boldogságát. Belőlem fosztja ki, hogy annak a másiknak adja, aki érdemtelen erre. Érdemtelen az egészre. Én tudom milyen ő valójában, de nekem az egész kell. A ragyogó is, amelyet megvon tőlem. Az a másik miért kaphatja meg? Tegnap éjjel ittam. Egy keveset. Vagy a kevéstől egy kicsivel többet. Vagy sokat. Nem figyeltem. Csak töltöttem a poharat, és hagytam, hogy a torkomon legurulva megsemmisüljenek a könnyek, melyeket a magány taszított a felszínre.Akartam, hogy jöjjön. Kellett volna. Bármi amit ad nekem, vagy még az is amit elvesz tőlem, magával visz. Belém taposhatott volna, csak legyen, csak ne érezzem ezt az egészet olyan kegyetlenül sötétnek és lehangolónak. Aztán számtalan elnyomott gondolat ömlött a felszínre. Olyan kérdések, amelyet már régen neki kellett volna szegeznem, helyette magamban rágtam. Végül ott volt a telefonszám, amit hetekkel korábban loptam ki a mobiljából, amelyet lezáratlanul felejtett a kis éjjeli szekrényen. Éltem a lehetőséggel, amivel nem kellett volna. Ami tilos volt. Az élete, az a másik, amelyben nekem nem volt helyem, előttem elzárva volt. Nem lehetett benne még az árnyékom sem. A játékszabályok közül a legfontosabb volt, és én nem szegtem meg. Pedig ott volt a kísértés számtalan alkalommal. Most minden más volt. Nem tudom, hogy miért. Csak hallani akartam annak a nőnek a hangját. Hallani akartam ahogy a levegőt veszi, ahogy létezik ott a másik oldalon.Tudnom kellett ki az aki miatt nem lehet teljesen az enyém.Nem szóltam bele, végül hosszú percek után bontottam a vonalat.Részeg gőzben könnyekben fuldokolva aludtam el. Vesztettem.Gyáva voltam szembenézni a saját démonaimmal. Csöndes, viszonylag nyugodt, téli szezon előtti délelőttnek indult. Pokoli fejfájással ébredtem másnap, és legalább egy fél doboz aszpirin volt már bennem, amikor elindultam dolgozni.A rádióból ordított a Blue egy régi slágere, a forgalom pedig egész egyszerűen kibírhatatlanul sűrű volt. Alig haladtam valamit előre. A máskor másfél órás utat közel két és fél óra alatt tettem meg. Negyed órás késésben voltam, holott mindig majd egy órával korábban érkezem. Monique indította el a műszakot, és sietve adott át mindent. Hálás voltam érte, bár tudtam, hogy az amúgy sem jó reputációm, amely mostanság a Mr Westergaard irodájában tett ritkuló látogatásaim miatt lezuhant, még tovább romlik majd.Nem számít. Lassan már az sem ha kirúgnak. Néha rettentően magával tudott ragadni ez az ócska, depresszív érzés.Főleg másnaposan, és most nagyon az voltam. Dél elmúlt már, mikor a mobilom a megszokott zörrenéssel jelzett számomra: üzenetem érkezett. A szívem a torkomba lódult. Vártam már, hogy jelentkezzen. Napok óta nem hallottam felőle. Bár tudtam, hogy biztosan keresni fog.Mindig keres.
“Ne merészeld újra hívni Őt. A szabályok megszegése büntetést von maga után. Ma éjjel, a lakásodon, gondoskodj kötszerről.”
Gombóccá feszítette a torkomban a félelmet, hogy szinte hallani véltem hozzá a hangját. A mélyről zendülő, a fülcimpámon is végigszántó és veszett izgalmat kiváltó hangját, amely parancsolón dobban a bőrömnek.Láttam villanni a viharos égboltot idéző íriszeit, összevont szemöldöke nem ígért oly vágyott gyöngédséget. Ha belegondolok ő mindig csak követel, és ritkán jutalmaz. Mert pusztán a jelenléte is elég jutalom néha.Nekem az.Pedig úgy kellene, hogy végigsimítson az arcom élén, akár egyszer, úgy igazán őszintén.Vissza akartam írni, hogy ehhez neki nincs joga. Nincs joga így birtokolni engem, eresszen el, mert magamtól képtelen vagyok elhagyni, de tudtam, hogy ő még ebben is örömét leli. Ebben a beteges és egyszerű ragaszkodásban.Meg azt, hogy nem érdekelnek többé a szabályok, nem érdekel semmi, csak az, hogy végre engedje, hogy nyíltan szeressem, ne száműzzön a sötétségbe. Ujjaim engedelmesen mozdultak pontosan azokra a betűkre, amelyeket ő is várt tőlem.
“Tudom. Megérdemlem. Úgy lesz.”
Még mindig nem emelem fel a hangom, még mindig csak meghajolok az akarata előtt, ahelyett, hogy elküldeném a fenébe. Az este nyugodt lassúsággal kebelezte be a világot. A hideg szél végigvágtatott a törött falú téglatömbházak között, és odább seperte az újságokat és egyéb kidobott szemetet. Valahonnan néhány üres konzervdobozt hajszolt maga előtt zörömpölve, amíg fenn nem akadtak egy törpezsálya bokor ágai között.Az apró erkélyen állva néztem kifelé, majd visszaléptem a lakásba, és becsuktam az ajtót, behúztam a két kávébarna sötétítőt.Csupán egy apró kis álló lámpa világított a piciny szobában, lágy, narancs fénye szégyentelenül égette még a gondolataimat is.Az asztalon előkészítve ott hevert néhány olyan holmi, amelyet mások talán lakás felújításhoz használnának. Egy kupac hófehér törölköző, közepesebb méretben és egy elsősegély láda.A tüdő színű zsenília köntösöm után nyúltam és csupasz testemre borítottam, a derekamnál könnyedén megkötve. Nem vettem fel semmit, hiszen ma este nem én döntök arról mit fogok viselni, hanem ő. A zöld szekrényből kerülnek elő azok a holmik amelyeket ő választ, amit szeretne. Katonás rendben vannak ott az ő holmijai is, hiszen még így is szükséges számára a rend.Ilyenkor mindenben döntési joga van. Miért tűröm? Mert erre az időre érzem, hogy kellek valakinek. Hogy valaki éppúgy függ az én lélegzetvételemtől, attól a lehelettől mely ajkaimról cseppen, mint én az övétől. Olyan függőség ez, amelyet csókba fojtunk, csattanásokba, büntetésbe, fájdalmas együttlétbe. Nem tudom mikor jön. Sosem jelenti be. Neki nem is kell, hiszen várok rá. Bármennyit várnék.Csak legyen. Kulcs zörren a zárban, aztán nyikorogva elfordul. Koppanó léptek lassulnak, aztán megállnak. Az ajtó csukódik mögötte. Nem megyek az üdvözlésére, nem repülök a karjai közé, nem fonom át a nyakát, úgy lógva le róla, mint egy megbecsült ékszer. Én nem az vagyok.Csak egy olcsó bizsu.Ott állok a szobában, lélegzetvisszafojta, megadni neki a lehetőséget, hogy úgy lépjen be az ajtón, ahogy akar. Ahogy úgy érzi, a múlt éjjel után megérdemlem…. Pedig én semmi mást nem akartam, csak egyetlen lenni. Neki.
Én voltam az utolsó az irodában. A titkárnők, a személyzetisek, az adminisztrátorok, a kollégák már mind hazamentek, amikor egy utolsó mondatot leírok a laptop fényesen izzó képernyőjének pixeleire, majd én is lezárom a munkaeszközt és készülök elmenni. Egy halk, folyamatos zümmögés nesze töri meg az egyébként síri csendben szunnyadó szobák és folyósók labirintusát, egy munkagép ellenállhatatlan szolgaságban tisztítja a padlót az emelet valamelyik eldugott szegletében. Szokásos hangok egy szokványos éjszakán, de valamiért mégsem érzem magam ugyanúgy, mint ahogyan más estéken megszoktam. Gondolatok cikáznak át a fejemen az árulásról, az engedetlenségről. Olyan gondolatok ezek, amiket régen nem tapasztaltam, melyek előfordulása képtelenség volt számomra vele kapcsolatban, s most mégis ott tartunk, eljutottunk oda, hogy foglalkoznom kell a szigornak ellenálló viselkedésével. Hiszen nem vártam sokat tőle, nem követeltem mást, mint egyszerűséget, titkolózást és engedelmességet. Miért olyan nehéz elfogadni a szabályokat? Miért ment bele a képzeletbeli szerződés megkötésébe, ha azt megszegni tervezte? A válaszok azonban nem jöttek, s nem vártam meg, hogy megérkezzenek az irodámba. A zúgó takarítógép hangja egyre csak közeledett, én pedig civilben zártam be irodám ajtaját, annak szekrényében hagyva öltönyöm és táskám. Majd holnap elrendezem, majd holnap gondoskodom róla, hogy tisztítóba kerüljenek, majd holnap lesz rá gondom, hogy újra a kezem között tartsam a holmijaimat, de most ezek a gondok távoliak, messze léteznek. Farmer, póló, bőrkabát. Kulcsok, pénztárca, mobilok. Nem kell se több, se kevesebb erre az éjszakára, hiszen minden másról ő fog gondoskodni. Az ő felelőssége, hogy biztosítsa a helyszínt, az időpontot, a kellékeket. Nekem csak annyi dolgom van, hogy odaérjek.
***
Talán paranoid, hogy nem a lakása előtt szállok ki a taxiból. Talán paranoid, hogy nem kártyával, hanem készpénzzel fizetek a sofőrnek. Talán paranoid, hogy nem azonnal sétálok a találkozónk helyszínére, hanem még benézek a sarki éjjel-nappaliba. Az eladón kívül, aki éppen most töltötte fel a hűtőket üdítőkkel, nincs más az üzletben, s csak biccentünk egymásnak, úgy veszünk tudomást a másik létezéséről. Fiatal fiú, egyetemista lehet, aki így egészíti ki az ösztöndíját, aki az átbulizott éjszakák helyett a munkát és a fizetést választotta. Talán viszi majd valamire az életben, lehet belőle építész, ügyvéd, orvos vagy ki tudja még micsoda, de ha megtartja az elszántságot és fegyelmet, amit most magára erőszakol, szebb jövő áll előtte, mint a kortársai előtt. - Huszonhét dollár harminc cent! Fürge ujjai gyorsan beütötték a három tételt a kasszagép billentyűzetén, majd az apró csengéssel összekötött kattanás kidobta a végösszeget, amit ő elismételt. Harminc dollárt adtam neki, ragaszkodva ahhoz, hogy nem kérek visszajárót, ami mindkettőnk arcára mosolyt csalt. Az övére azért, mert két dollárral és hetven centtel gazdagodott, az enyémre pedig azért, mert láttam, hogy már ez a jelentéktelen összeg mennyi érzést tud kihajtani belőle. Tényleg az volt, nem számított, talán le sem hajolnék érte, ha meglátnám az utcán a bankókat, de neki egy éjszakai műszak megkoronázása lehet. Az újságban megnézem Garfieldot, majd egy apró nevetés után kihajítom a lap összes hasábját egy kukába. Csak ennyire volt szükségem, csak ennyi kellett a New York Times délutáni kiadásából, sem több, sem kevesebb. Olyan ez a kapcsolatom az újsággal, mint vele. Egyetlen apró vetülete érdekel, s amikor az kielégítette a vágyaimat, haszontalan szemétté válik, melytől meg kell szabadulni. Miért nem érti meg, hogy ennél ő sosem lesz több? Miért nem fogadja el, hogy ennél sosem lehet több? Sóhajtanom kell önmagam apró színpadán, ahogyan a lakása felé sétálok, majd a doboz cigarettából elkapok egy szálat és rágyújtok. Egyet előtte, egyet utána. Mindig is ez volt a menetrend, mindig is ez volt a szabály, és a szabályok nemcsak az ő, de az én kezeimet is megkötik. Hiszen szabályok nélkül káosz törne ki, a káosz pedig nem vezet semmi jóra, főleg akkor nem, ha abban a feleségemnek is része van. Én tudom, hogy szeretem őt, hogy mindentől és mindenkitől megvédem, én tudom, hogy az ő helyét soha nem fogja senki más betölteni, én tudom, hogy vele fogom leélni hátralévő életem, én tudom, hogy...
***
Nem kopogok, nem is kell, hiszen miért is tennék ilyen kedves gesztust az irányába. Nem szólok, nem kell szólnom, hiszen tudja, hogy én vagyok az, nincsen senki más az életében, aki kulccsal lépne be a lakásába, nincsen senki más, akit ebben az órában várhatna. Csak én lehetek, s ahogyan leveszem a kabátomat, az olcsó whiskey palackját a kis asztalkára teszem, majd onnan újra felveszem, amikor a gúnya már az akasztón pihen. Lassú léptek alig hallható kopogása vezet végig az előszobán, majd a konyhában találom magam, ahol hosszú perceket időzök el végignézve a szekrények és a fiókok tartalmát, fürkész pillantásokat vetek a hűtő sarkaiba, majd az egyik polcról elemelek egy viszonylag öblös bögrét, hogy azzal felszerelkezve keressem meg őt. Nem sietek, nincs miért sietnem, hiszen az egész kiba... éjszaka a miénk, s még este tíz óra sem volt, amikor odaértem hozzá. Ujjamat végighúzom a lambéria tetején, apró biccentéssel ismerem el, hogy tanult a múltkori esetből, majd belépek a szobába, ahol ő állt. Az ajtókeretnek dőltem hanyag eleganciával, s csak néztem őt, figyeltem, ahogy tökéletes alakjára simul a köntös lágy esése, ahogyan izgalmas vonásain egyetlen érzelem sem jelenik meg, ahogyan egész jelene várja a következő lépésemet. Én sem mutattam magamból semmit, nem engedtem a bennem dúló haragból semmit sem a felszínre, így csak álltunk ott, mint két márványból metszett szobor, melyek egy múzeum kiállítótermének két végéből figyelik egymást az idők végezetéig. Tudtam, hogy ő addig nem lép, amíg arra engedélyt nem kap, s én csak élveztem, hogy ezzel a hatalommal sakkban tudom tartani. Hogy átvitt értelemben most az ujjaim között tartom az életét, hogy a gondolataiban csak én kapok helyet, hogy számára most nem létezik más ezen a kur... világon, mint én. - Tudod, hogy csalódtam benned. Jelentem ki, majd ismét egy színpadra helyezem magam, hiszen olyan művi, olyan teátrális sóhajjal nézek a szemeibe, mint egy félcédulás ripacs, aki elhiszi magáról, hogy helye van a művészek között. Nem mondok más, hangtalan maradok, de úgy érzem, sőt tudom, hogy nem is kell más szónak elhagynia az ajkaimat, pontosan tudja, hogy mit tett és annak mi lesz a következménye. Eltekerem a palack nyakát, a benne lévő aranybarna folyadék egy negyedét töltöm a bögrébe, majd beleszagolok annak széles szájába, s apró fintorral jelzem milyen osztályzatot érdemelne a gyártó a whiskeyk versenyében. Pocsék volt, értelmezhetetlen és érthetetlen, de neki pontosan megfelel, pontosan ez az, amit megérdemel. Feleslegesen visszatekerem a palack kupakját annak nyakára, majd mintha a világ összes dühe egyetlen pillanattá összpontosulna a kezeim között, a padlóhoz vágom az átlátszó üveget és a benne lévő maradékot, milliónyi apró szilánkot terítve szét az előttem elterülő térben. - Gyere, kóstold meg. Nyújtom felé a bögrét, majd tekintetemet az övébe fúrom, megkövetelve azt, hogy ő is eképpen tegyen.
Egyszer mindenki összetörik. Vagy többször. Olyanok vagyunk mint a gyémánt közé kevert hamis, matt üvegszilánkok. Mindenki valakié, mindenki tartozik valakihez, mégis vagyunk néhányan akik olyanok mint a mosásból visszamaradt páratlan zoknik: kellene, hogy valahova tartozzanak, csak éppen a fiók mélyén porosodnak. A szüleim számára egy felesleges hozadéka voltam a házasságuknak. Egy békülés következménye, amellyel a kapcsolatuk megmentésén fáradoztak. Úgy tűnik, hogy én lettem az, aki nem azért tartotta őket össze, mert annyira akartak, hanem mert annyira nem. Az első törés tulajdonképpen már azzal bekövetkezett, hogy lánynak születtem. A második Maisie halála. Ekkor csúszott ki a kezemből végleg az életem irányítása, és már semmi mást nem kerestem egyetlen emberi kapcsolatomban sem, csak a hazug biztonságot.Hogy ezért mivel kellett fizetnem, ugyan mit törődtem én? Valahogy képtelen voltam arra, hogy összetartsam az életem. Káoszban töltött időm nagy részében logisztikáztam a mindennapokat a túlélésért, és ha valaki helyettem gondolkodott és tervezett, majd végrehajtotta, én vakon követtem. Aztán rájöttem, hogy a testem a legjobb fizetőeszköz, az örök belépő a férfiak világában, ahol mindennek a vége ugyanaz: Adj magadból! Adj magadból még többet! Add magad egészen! Cserébe minden a tiéd. A fájdalom vagy éppen az, hogy egy két lábon járó körítés vagy a nő legszebb éke körül, mit számít? A szexhez nem kell gondolkodni, a szexet csak akarni vagy éppen elviselni kell. Néha ez a kettő annyira nem is különbözik egymástól, mint sokan gondolnák.Akarod, hogy könnyebb legyen elviselned. Persze néha elkap az érzés, hogy nem ezt érdemled. Nem azt, hogy összetörve maradj, hogy sokadszor is engedd magad kihasználni. Nem arra, hogy mindegy, hogy miért akar téged, hogy miért vonzódik hozzád, hogy miért vagy számára az egyetlen mocskos titok, kihez újra és újra visszatér. Nem számít. Pedig elfogadtad, hogy nem leszel több. Soha. Elásott téged tömény mocsokban úszó lelke legmélyére, hol te vagy a királynője, fejeden perverz vágyainak szövevényes álmaiból szőtt koronával, de levenni nem tudod soha. Ott te uralkodsz, de fényed sosem lesz. Oda nem lesz átjárásod. Ott valaki másnak örök helye, milyen neked sosem lesz. Nem fog úgy szeretni mint őt. Nem fog hozzád odabújni, ahogy vele teszi. Nem fog olyan őszintén csókolni. Mert mindent, amit nálad letehet magából, minden szennyet, amelytől megszabadul otthonra nem viszi. Az a másik azt kapja, ami neked nem fog jutni soha. Nem lázadsz, egy darabig. Én sem tettem. Most sem akartam, csak a szesz a fájdalmat, mely egy ideje már bennem tombol, az egyedüllét és a bizonytalanság okozta mélyből feltörő depressziót előhozta megint. Nem akartam az lenni, akihez pusztán azért jön mert itt kiteljesedhet. Az egészet akartam, amihez ez is hozzátartozik, de ettől még nem lesz egész. Az a nő nem ismeri. Fogalma sincs róla valójában. Ő abban a mímelt, cukormázasan szép és minden szempontból tökéletes életben hisz. Amiből én is akarok. Csak egy kicsit. Csak egy reménysugarat.Én is akarok lenni valakié. Én is akarok tartozni valakihez. Hozzá. Óriási hibát követtem el. Ezt már másnap is éreztem, amikor felébredve realizálódott bennem, hogy mit tettem. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb hozzá is el fog jutni annak a híre, hogy a feleségét valaki felhívta. Többször is. Egyszer azért, hogy elképzeljem milyen arcot vág, ha pusztán csendesen hallgatok a vonal másik végén. Egyszer azért, hogy elgondolkodtassam miért ismétlődik meg a hívás. Egyszer azért, hogy gyanakodni kezdjen. Egyszer azért, hogy néma, belül motyogott kérdéseimet beleüvöltsem, belesikoltsam kétségbeesetten a telefonba: Miért te?Mit tudsz te amit én sosem fogok? Jól tudom, hogy miért jön most. A haragja az üzenetén át úgy sütött mint a téli forró kandalló az ember csupasz talpát.Azt is tudtam, hogy ma éjjel nem csupán eljátssza a dühét, nem csupán csillapítja a benne szunnyadó vadállatot, nem csupán etetni fogja a fájdalmas sikolyaimmal minden egyes mozdulata nyomán. Tudtam, hogy ez ma éjjel nem játék lesz. Az indulatát vonszolja el hozzám, és hozza magával majd belépve a kinti nyirkos hidegből. Pőrén és reszketve várom a köntös alá rejtőzve, noha tudom, hogy előle soha nem bújhatok el. Nem csak azért mert ehhez a lakáshoz kulcsa van. (Noha egy ideje már nem csak neki, hanem L-nek is, bár erről nem tettem sosem említést.Nem azért mert titok lenne, hanem mert nem tartottam szükségesnek. A birtoklása mindig erre az időre korlátozódik.Egyelőre.) Azért sem, mert ez soha eszembe sem jutott. Miért akarnék elfutni attól, akire szüntelen vágyakozom? Hogy észrevegyen? Magához emeljen.Ő azonban csak birtokolni akar. Kizárólagosan és mindenek felett állva. Ezekre az éjjelekre, ritkán napközben elcsípett órákra mintha egy másik dimenzióba szakadna át, ahol lecsupaszodik nem csupán a testünk, hanem minden vad vágyunk is. Az enyém az övébe fonódik. Amit akar, azt teszem. Bármint, csak ennyi időre is minden figyelme rám irányuljon. Van abban valami különös módon perverz, hogy a fájdalomban csúcsosodik ki a gyönyör. Hiszen nem is olyan nagy a különbség. Mindkettőben kizárólagosság van és a test, az elme, a tudat egyszerre adja meg magát egy erősebb hatalomnak: a beteljesülő kéjnek. Lépteinek csendességére figyelek, apró neszezésre, pohár koppanásra, ruha surranásra, aztán azon kapom magam, hogy visszatartom a levegőt. Felszegem a fejem, és magam mellett a kezeim ökölbe szorítom, majd elengedem. Erőt pumpálok magamba, hogy a látványa okozta mámoron képes legyek uralkodni. Arcomra egy bájos, és rezdülés mentes maszkot erőltetek, de mögötte zokogva kívánom egyetlen vágyakozó pillantását. De csak a haragjának keserű aromáját érzem.Az arcán nem mutatkozik semmi.Hanyag egykedvűséggel dől a félfának, és engem figyel. Kezében valami csillan az apró álló lámpa fényében. Talán egy üveg.Óvatosan fújom ki az orromon a levegőt, mintha attól tartanék még ez is zavarhatja.Nem félek tőle, sokkal inkább attól, hogy többé nem láthatom az ostobaságom okán. Pedig ha megint megtehetném, akkor meg is tenném. Megint felhívnám a feleségét, és megint csendesen hallgatnék a másik oldalon. Odavágnám, hogy ehhez igenis jogom van. De nem szólok semmit. Mozdulatlanul, szinte dermedten figyelem őt, egyetlen másodpercre sem engedve, hogy bármi elterelje róla a figyelmem. Nem nézek közvetlenül a szemeibe, hanem valahova az arccsontjára, vagy a szemöldökére. Amíg ő nem akarja, addig nem veszem fel vele a közvetlen kontaktust.Mindent csak úgy ahogy ő akarja. Attól a perctől, hogy belépett ide, egészen addig az ő szabályai érvényesek, amíg el nem megy. A biztonsági szót sosem használtam még eddig.Nem azért mert ne lett volna olyan pillanat, amikor úgy éreztem szükséges, sokkal inkább azért, mert az ember azt hiszem nincs tisztában önnön határaival egészen addig amíg meg nem tapasztalja azokat.Én pedig úgy érzem sokkal hamarabb omlok össze érzelmileg, miközben a testem még bírja….tán többet is bírna.Nekem ő kell. Nem csak itt és most. Nem csak máskor. Mindig. Másképpen nem tudtam neki elmondani, csak úgy, hogy belemásztam az életébe. Abba, amibe tilos volt. A hangjára összerezzenek, és lehajtom a fejem, még inkább beburkolózva a köntösbe.Aprót bólintok. Tudom. Tudom, hogy csalódott, de nem tehetek róla….illetve tehetek, de akkor is. Lassan emelem fel végül a fejem, és még mindig reszkető, legörbülő ajkakkal, némán figyelem éppen mit csinál. A kezében tartott üveg nyekkenve adja meg magát annak amint letekeri azt.Kérlek szólj valamit, beszélj hozzám! Haragudj, üvölts, add ki magadból mit gondolsz, hogy egy utolsó mocskos ribanc vagyok, aki belemászott az életedbe, holott világosan közölted meddig vannak a határok! Mondj valamit! Bármit! Szavak helyett azonban az olcsó alkohol gőze tekeredik körbe az apró nappaliban, pillanatok alatt átjárva mindent, és eljutva az orromhoz is.A bögrében loccsan egy kis adag. Kíváncsi figyelmem még mindig az köti le, így egy tized másodperces késéssel érzékelem, amint az üveg a földre zuhan, és millió szilánkra hullik.Egész testem megremegett, összerezzentem, mint az erdő avarjában békésen álldogáló őzsuta. Elkerekedő szemekkel néztem hol a földön közöttünk elterülő szilánkokat, hol a kezében lévő poharat. Korábbi árulkodó fintor az arcán tökéletesen leírta a helyzetet: ez vagyok számára. Egy értéktelen huszadrangú, bármelyik polcról leemelhető palack, amely amennyire hitvány, éppannyira jellegtelen is.Bármikor helyettesíthető egy sokkal jobbal. Felém nyújtja a poharat és parancsol.Óceánkék, haragvó íriszeit rám emeli, és egy apró fejmozdulata jelzi, hogy most már én is hasonlóan tehetek, sőt egyenesen ki is követeli magának az efféle figyelmet is.Pedig az utolsó gondolatom is az övé. Mindig is az volt. Lenézek a földre, kettőnk közé. Nagyjából tíz apró lépés, nem több. A földön az üvegszilánkok és a közöttük szétfolyt alkohol bűze.Összeszorítom az ajkaimat és mélyen beszívom a levegőt. Megemelem a lábam, és először bizonytalanul lépek előre. Az első szilánk egyenesen a nagylábujjam alá szúr bele élesen. Aztán ahogy rakom le a lábam, a talpamba is jut legalább kettő. Keservesen szűkölök, de épp csak annyira, hogy egy korty levegővel sikerüljön elnyomnom. Pillantásom nem vonom el róla, hiszen pontosan ezt akarja.Látni. A szemeimbe nézni.Tudni, hogy mit érzek akkor amikor a széttört darabokon végigsétálok. Ugye törődsz velem? Ugye kellek, ugye nem hagysz itt? Ugye elhiszed, hogy mennyire szeretlek? Nem nem hiszi el….vagy ha el is hiszi, nincs rá szüksége.Újabb lépés,újabb fájdalom immáron a másik lábamban is, ezúttal egy nagyobb darab. Érzem amint a vérem forrón kiserken.Ilyen vagyok én is. Mintha szétnyomorított, szilánkos lelkem darabjain sétálnék át hozzá. Hogy megkaphassam, tűrnöm kell.Könnytől szikrázik a két szemem, de ez inkább akaratlan. A fájdalom hozza felszínre. Majd elmúlik.Újabb lépések, amíg már a végén szinte egybefolynak a léptek a szilánkok okozta kínkeservvel. Végül eljutok hozzá. Kezem reszketőn nyújtom ki a felém nyújtott bögre után, és amikor elveszem, először beleszagolok. Ha nem ittam volna előző nap, és rémesnek gondolnám, így meg egyenesen gyomorforgató.Nem akarom megkóstolni, mert félek, hogy ugyanazzal a lendülettel vissza is fog jönni. Mégis az ajkamhoz emelem, és miközben belekortyolok, a bögre pereme felett őt nézem. Fintorogva és öklendezve húzom el a számtól a poharat. Több egész egyszerűen nem megy. Csak tartom ott két tenyerem bölcsőjében, és nem megy tovább inni.Megrázom a fejem. - Könyörülj rajtam! Ezt nem….ezt nem tudom meginni.Rettenetesen rossz. Bármint megteszek, csak ezt még egyszer ne kelljen megkóstolnom.- nyújtom vissza a bögrét, megszegve ezzel egy újabb szabályt, de ez amúgy sem egy szokványos este. Egészen más az apropója, és egészen mások a játékszabályok, éppen ezért egy újabb mondatot engedek meg magamnak. - Jens….én…annyira….- szeretném azt mondani, hogy sajnálom, de nem lenne igaz. Nem sajnálom. Csak talán azt ahogy megtettem. Bele kellett volna szólnom a telefonba. Még mindig az üvegszilánkokon állok, a két talpamból lassan szivárog a vér, vörös csíkokat festve a lábfejemre. De a fájdalomtól van egy erősebb érzés: hogy elveszíthetem őt. De végülis mit veszítek? Hogy törődik velem.Mert ilyenkor törődik. Ilyenkor tényleg vagyok valakié. Az Övé.
Nem tartom magam géniusznak, és a lángelmék sorai közé sem vennének fel, annyit viszont tudok, hogy mindig is gyors volt a felfogásom, ami a munkám során rendkívüli hasznossággal bír. Képes vagyok gyors és hiretelen összefüggésekre rálelni, érzékem van ahhoz, hogy átlássak a hazugságok és alattomos vallomások sötéten kanyargó rengetegében. Most azonban egy olyan talánnyal találtam szembe magam, amire nem találok megoldást. Olyan ez, mint amikor először vettem kézbe a Rubik-kockát, amikor először forgattam ujjaim között a háromszor-háromszor-hármas idom színes matricákkal díszített fejtörőjét. Őszintén meg kell vallanom, azóta sem találtam végleges választ arra, hogyan kell megoldani az inkább hirhedt, mintsem híres gyermekjátékot. S most, ahogyan figyelem őt, ahogyan tikkadt szájjal és remegő ujjakkal áll előttem, most sem találok megoldást, most sem tud elmém kusza tekervénye pontot tenni annak a mondatnak a végére, mely válasz lenne az este folyamán fejemben pattogó kérdésre. Miért tette? Honnan jött a bátorság, milyen gondolat mentén jutott el odáig, hogy felhívja őt? Hogy be nem jelentett támadást indítson házasságom szentségére? Honnan jött az erő és az indulat, mely végül ebbe a helyzetbe sodorta őt? Nincs válasz, nem lehet, nem ezt szoktam meg, nem erről egyeztünk meg, nem ez volt a képzeletbeli szerződésbe foglalva, melyet kettősünk kötött meg a kapcsolatunk elején. Lehetetlen volt elképzelnem, hogy egyszer lesz benne annyi kurázsi, annyi önállóság, hogy megszerezze a telefonszámot, elképzelhetetlen volt a gondolat, hogy utána fel is használja a megszerzett információt. Hogy felhívja, zaklatja, hogy olyan magasságba emeli korcs és hasztalan lényét, mely elhiteti vele, hogy beszélhet vele. Ez azonban nem történt meg... Szerencsére. S most, hogy itt vagyunk, hogy felkészültünk erre a bűntetésel terhelt éjszakára, meg kell győznöm őt arról, hogy az események ezen szerencsétlen folyama még egyszer ne fordulhasson elő. Hogy ne jusson eszébe még egyszer ekkora erőt venni magán, hogy ne érezze lehetőségnek, hogy ne verjen szikrát lelkében a bátorság. Magamhoz hívom, csalogatom, engedelmességet várok el tőle, sőt követelek ki magamnak, amit ő szavak nélkül, megtört lélekkel, talán szomorú szívvel elégít ki, s a bennem élő vadállat, a szörnyeteg, mely képes tönkretenni egy ilyen gyönyörű nőt, felvonyít. Még, még, MÉG! Kiáltja, ordítja, gyűlölettel teli haraggal, habzó szájjal követel magának szabadságot, és én megadom neki. Mindent, amit csak akar, mindent, amit csak el tud képzelni magának, de uralmat nem adok a kezeibe. Nem lehet minden az övé, nem kaphat meg mindent, s a legfontosabbat sosem fogom neki átadni: az irányítást. Mert ha megtenném, ha levenném a nyakörvét, ha eloldanám a láncait, ha hagynám, hogy azt tegyen vele, amit csak akar, már nem lenne itt, megszűnt volna létezni, szemeiben már nem lenne élet, mely létezést én vennék el tőle. Éppen ezért állok ott mozdulatlanul, érzelmektől mentes vonásokkal figyelve az első lépést, és ügyelnem kell arra, nehogy megnyaljam ajkaim száraz sivatagát, elárulva mennyire élvezetes a látott és az elképzelt. Látom a lépést, látom a vöröslő vér vékony patakját, látom ahogyan levegővételei szaggatottak, látom ahogyan könnycseppek szaladnak végig csodás arcélén, látom ahogyan szenved. Miattam szenved, értem gázol át az üvegszilánkok fájdalmán, én vagyok annak az okozója, hogy ő most a pokol legmélyebb bugyrait járja meg. De nemcsak a szemeimmel látom őt, nemcsak mozgása, fájdalma, szenvedése jut el hozzám, hanem a gondolat is, melyet minden tapasztalat ébreszt. Mintha érezném vérének illatát a whiskey vad bűzén keresztül, mintha pontosan tudnám milyen mélyen hatolnak talpába a szilánkok, mintha tisztában lennék vele, hogy mennyire véget akar vetni ennek. - Cs-sss... - csitítom el kérlelő hangját, miközben ajkaira emelem jobb mutatóujjam alig érezhető tapintását, s még a fejem is megrázom apró mozdulatokkal, még több hangsúlyt adva a szándékomnak. Közelebb lépek hozzá, de még annyira távol, hogy ne érezzem sercegni cipőm talpa alatt a szilánkokat. - Nem kell megtenned semmi mást, csak meginnod ezt. Egyszerű, apró kívánság, de ha nem tudod megtenni... Nem fejezem be, inkább sóhajjal erősítem meg a csalódottságomat. - Annyira? Annyira mi? - kérdezek vissza, de gyorsabb vagyok nála és megválaszolom magamnak a feltett kérdéseket. - Talán annyira sajnálod? Annyira bánod? Hogy fájdalmat okoztál, hogy kiszakítottál belőlem egy részt? Hogy annyira önző voltál? Hogy nem gondolsz arra, nekem ez mennyire fáj? Hogy meg kell csonkítanom egy gyönyörű, vonzó, okos, talpraesett, kívánnivaló nőt? Annyira sajnálod, hogy elvetted tőlem ... hogy elvetted tőlünk, hogy végre mondjak neked valamit ... valami gyönyörűt, édeset, szenvedélyeset, szere... Az utolsó szavak között egyre hosszabb szüneteket tartok, egyre nehezebben mondom ki őket, ajkaimat egyre lassabban hagyják el a hangok, s az utolsó hangalak vége meg is reked a torkomban. Újra csak sóhajtok, újra csak színpadra penderítem magam, játszok egy szerepet, egy alakítás az, amit most tőlem láthat, s nem érdekel, hogy hihető, hogy ő elhiszi, csak én vagyok az, aki számít. Ez az én szórakozásom áll mindenek felett, és ő ebben a játékban a kellék, az eszköz, mely jobb kedvre derít. Használati tárgy, melynek elég szűken mért hasznossága van, ami nem létezik másért, csak az én kedvtelésem miatt, s abban nincs beleszólása, hogy miként használom. Ellépek mellette, óvatos figyelemmel kerülöm ki a szilánkokat, ügyesen úszva meg cipőm tönkretételét, majd immár biztonságban fordulok újra felé, a hátára emelve tekintetem. Várok, hosszan és csendben. Nem várom el tőle, hogy beszéljen és ha jót akar magának, erre magától is rájön. A bal karomon lévő órára pillantok, mintha fontos lenne, hogy mennyi az idő, de nem ezért figyelem az apró mutatók táncát. A másodperceket mérem, az idő múlását figyelem, ami inkább volt egyfajta pótcselekvés. Csakhogy teljen az idő, hogy nőjjön a közöttünk lévő feszültség és függőség. - Vagy annyira sajnálod, hogy nem tettél többet? Hogy nem szólaltál meg, hogy nem lepleztél le? Annyira sajnálod, hogy csak ennyire voltál képes, hogy nem lépted meg a következőt, hogy nem vitted végig a tervedet? Annyira sajnálod, hogy nem tettél tönkre, hogy nem vetted el tőlem Őt? Annyira sajnálod, hogy nem léphetsz a helyére? Sokat beszéltem, túl sokat, ami egyáltalán nem volt rám jellemző ezekben a helyzetekben, hiszen ilyenkor inkább kefélünk, használom és kihasználom őt, s nem vesződünk társalgással. Ez az éjszaka azonban más volt, teljesen más és ezt mindketten tudjuk. Mindketten érezzük, hogy ettől a pillanattól kezdve teljesen más lesz kettőnk viszonya, más aspektusba helyeződött át kettőnk kapcsolata. - Elmenjek?
~Nem szeret, csak birtokol.~ ~Mi a különbség?~ ~ A “szeret” szó.~ ~Nem szeret csak birtokol. Ugye érzed a különbséget?~ A belső hang többször figyelmeztetett, többször akart nekem segíteni, többször akart hatni rám, hogy a kapcsolataim egytől egyik pusztán arról szólnak, hogy meghunyászkodom, és elfogadok egy méltatlan helyzetet, holott lehetne ez másképp. Akarom egyáltalán, hogy másképp legyen? Talán már azt sem tudom hogyan kéne csinálnom.Végül beletörődöm és elfogadom a kimondatlan szabályokat, amelyekről nem ejtünk szót, mégis tudom, hogy ott vannak. Csak az itt és a most létezik. Csak az az idő, amelyet a lakásomon tölt, csak az az idő, amelyet feláldozok érte, az idő, amelyet nem fog tudni semmivel sem pótolni. A lehelete amely minden alkalommal olyan vadul és rekedten feszül a bőrömre, a hazugságai, amelyeket mocskosul egyszerűen súg a fülembe, és zokogásom visszafogva csak bólogatva fogadok. Ugye engedelmes leszel Cindy? Hát persze. Mint mindig. Ugye csak az enyém vagy Cindy? Igen….csak a tiéd. Ócska, és általa is tökéletesen ismert hazugság,mégis ezek alatt a veszett órák alatt elhisszük az összes hazugságot. A játék része. Talán csak én nem veszem észre, mert nem akarom észrevenni, hogy vérre megy. Azon a részeg estén azonban rájöttem. Tisztán láttam magam előtt a jövőt, amelyben egy napon majd elveszítem őt.Egy napon majd hiába várom, nem jön többé, nem keres többé. Én ott maradok a függőségemmel tőle, ott maradok a vágyaimmal fájdalmasan nyüszítve,rádöbbenve, hogy mennyi mindenre vesztegettem el az éveimet, amelyben nem kaptam semmi mást, csupán a testem éhes kéjes vágyait csillapította.A felesége azonban ott lesz. Évek múltán is, amikor csillapodik a kéj, amikor ragaszkodássá szelidül az az őrült és mindent felemésztő szerelem. Amikor a vad, mely benne egyre többször és egyre jobban zabálni vágyik, legtöbbször belőlem, majd egyszer megnyugszik és nem akar többé a felszínre törni. Akkor majd eldob, mintha soha nem is lettem volna. Ócska, semmire nem jó teher leszek a számára. Tényleg csak ennyire vagyok jó? Valahol mindig is tudtam, hogy tényleg csak ennyire…..de van egy naív, örökké reménykedő részem, egy kislány, aki mindig is többet akart. Hogy szeressék, hogy anya szeresse, hogy anya ne csak Maisie-t lássa jónak, hanem őt is….hogy apa ne csak Maisie-nek, mondja, hogy “drága kincsem”....hogy Colton hatodikban ne azt a görbe fogsorú Mona-t hívja el fagyizni, hanem őt….hogy ne kelljen a végzős bálon ott állnia a parkett szélén, mert a fiúja éppen a szőke, felfújt mellű Christine-t döngeti éppen a kémia szertárban.Akartam végre egyetlen lenni, anélkül, hogy félredobnak. De azt hiszem fogalmam sem volt róla hogyan kell jól választani. Volt egykor kapaszkodóm, de már régóta nincs, már régóta csak elhibázott döntéseket hozok, elfuserált kapcsolatokba menekülök, miközben elengedem azt ami talán jó is lehetne. Van egyáltalán olyan, hogy rendes és minden szempontból normális kapcsolat? Ha van is, engem elég messze elkerül. Vagy én teszem. Lényegtelen is. Szobor vagyok. Mozdulatlan őre annak az időnek, melyet nélküle kell eltöltenem, arra várva, hogy megérkezzen. Hogy belépve az ajtón csak egyetlen pillantást vessen rám.Legbelül azonban zakatolnak a vágyaim, zakatol bennem egy kimondatlan kívánság: ne hagyjon magamra soha többé. Ezért hívtam fel a feleségét. Ezért voltam engedetlen, és lennék még ezerszer is. Holnap is akár. Talán bele is szólnék. Elmondanám, hogy szeretem Jensent, hogy ismerem őt jobban mint ő valaha is fogja. Hogy ő csupán a gyönyörűt látja, a ragyogót a rajongót, de én látom a szennyet, a matt vágyakat, a mocsokkal átszőtt ridegen feszülő mámort, melyben uralkodik, akár egy perverz császár a gyönyör trónusán.Én megadom neki, amit az az asszony soha nem lesz képes. Nem azért mert talán nem tudná, hanem mert sosem fogja azt a kapcsolatot ilyesmivel bemocskolni. Sosem fogja őt lerántani abba a sötétségbe, amelyben velem osztozik.Nekem viszont kell ez a pokoli káprázat. Büntessen akár, csak szeressen. Csendesen megjelenik, akár egy látomás.Alakja elnyúlik a könnyed, éppen csak világító fényben.Tűröm, hogy belépjen, tűröm, hogy pusztán a pillantásával, az első másodpercekben megalázó csenddel süssön rám bélyeget. A harag és az indulat bélyegét. Billogként sistereg a lelkemen. Tűröm, hogy az olcsó whiskey bűzével szennyezze az otthonomat, tűröm, hogy szilánkokra zúzza az üveget a padlón.Mindent eltűrök, csak maradjon. Csak egyszer mondja, hogy kellek neki. Ilyen engedetlenül, ilyen dacosan, ilyen kegyetlen módon szerelmesen. De azt hiszem ő is pontosan tudja, ahogyan én is, hogy mindazért amit tettem elsősorban nem vallomást kapok, hanem elégtételt kell adnom. Neki. Hogy milyen árat fizetek, talán tudom. Vagy sejteni vélem. A fájdalom, amelyet fizikálisan kell elszenvednem mély sebeket üt bennem is legbelül. A vágyaim véres könnyeiben fuldokolva jutok el hozzá. Ugye érzed édes, hogy mit teszel velem? Ó hogyne éreznéd, pontosan tudod, és ez hoz téged lázba! Látni, ahogy darabjaimra hullok előtted. Ahogy a szépség korcs masszává válik az arcomon, és a fájdalom barázdálja a vonásaimat, amikor rád nézek. Méltass egyetlen pillantással! Egyetlen olyan régivel amely még emlékeztet arra kik voltunk egymásnak. De csak a pohár lódul felém, a borzalmas szagtól felfordul a gyomrom. Képtelen vagyok megtenni amit kér.Ujja az ajkamra simul, csendre int másodpercek alatt, és egy időre belém fagy a szó.Gondolkodni is elfelejtek. Elkerekedő szemekkel nézek rá, és mélyet szusszantok a szavaira. Lassan fújom ki a forró levegőt az ujjaira, melyek egy idő után lehullanak. Meg kell csak innom. Csak ennyi. De nem megy. Nem bírom, képtelen vagyok rá. Könyörgő tekintetem azonban nem hatja meg, ahogyan a bűnbánó szavaim sem. Nem tudom miért kezdek magyarázkodásba. Miért próbálok úgy tenni mintha azt sajnálnám, hogy belemásztam az életébe, és nem mindazt, amit szépen egymás után felsorol. Oda akarom vágni, végre üvöltve az arcába vágni, hogy igen! IGEN! Azt sajnálom, hogy nem léphetek a helyére! Hogy soha….egyetlen egyszer sem mondta még, szeret! Hogy nem volt nálam tovább mint a felkelő nap, még kávét sem ivott soha. Hogy fogalma sincs róla milyen reggelit készítek, hogy tudok nyakkendőt kötni, és nagyon jól ki tudnám masszírozni a vállából a görcsöt, amit gyakran érzek. Ahogy halkulnak a szavai úgy emelem rá a tekintetem és figyelem. Először csak a szemeit, aztán lefelé siklik a pillantásom az orra vonalán, aztán az állára, végül az ajkainak lassú mozgására. Bűnös dolog, hogy bele akarom csókolni a fájdalmat? Bele akarom feszíteni önnön kínomat, hogy érezze, sokkal több van bennem annál, hogy neki akár egy másodpercig is fájdalmat akarjak okozni. Nem neki akartam ártani. Hát miért nem látja, hogy ez nekem sokkal nagyobb kín volt? Hallottam a nő hangját a vonal túloldalán, aki őt birtokolja. Az idejét. Az összes idejét.Sajnálom, hogy felhívtam…..de leginkább azért, mert ezzel még mélyebbre fúrtam a kést a saját szívembe, amit ő döfött bele azzal, hogy egyáltalán felbukkant az életemben. Lassú, ragadozó léptekkel sétál el mellettem, de a fejemmel nem fordulok arra. Lehunyom a szemeimet,és inkább érzékelem, semmint látnám, hogy pontosan hol van. Nem csikordul a cipője talpa, rásimul a szőnyegre, hova nem jutottak el a szilánkok.A poharat még mindig a kezemben tartom, az olcsó lőre szaga újra és újra megcsapja az orrom. A szavai a hátamnak csapódnak. Nem felelek. Nem is várja el tőlem, noha úgy érzem tényként könyvelte el magában a tettem okát, vagy okait.Nem volt tervem. Egy ostoba bolond vagy csupán, akinek annyi tán a bűne vele szemben, hogy többet akar. Sokkal többet. Mindent. A világát, azt is, amelyet csak én ismerek. Lemondó azonban a sóhajom, mert tudom, hogy semmit nem kaphatok meg. Semmit a világon, hiszen tökéletesen egyértelművé tette a számomra. MI a francnak küzdök akkor tulajdonképpen? Nem tudok lemondani róla, mert nem tudom hogyan kell. Kapaszkodom, mint valami istenverte kötélbe a sziklaszirten, azt gondolva, hogy nélküle lezuhanok. Hatalmasat rándul az agyam. A szavai úgy fúródnak elmémbe, mint a szilánkok a talpamba amelyek még mindig ott vannak, és amelyek nyomán a száradó vér siralmasan szánalmas látványt nyújt jelenleg. “Elmenjek?” Nem felelek. Nem vágom rá azonnal, hogy maradjon. Nem pördülök meg és vetem magam a lábai elé, könyörgőn kulcsolva át a bokáját, megakadályozva az első lépésében. Nem nézek rá, nem zokogok…..de megfordulok. Akkor is ha nem adott rá engedélyt. A talpamban a szilánkok még mélyebbre kerülnek, ezzel egy fájdalmas fintorba torzítják az arcom vonásait. Felszegem a fejem büszkén, és szavak helyett a tetteimmel válaszolok.Bizonyítani akarok.Hogy maradjon. A poharat a számhoz emelem, hogy az olcsó italból egy kortyot engedek a számba. A pohár pereme felett őt nézem lázadóan villanó íriszeimmel, mintha azt akarnám ilyen gyerekes módon bizonyítani, hogy méltó vagyok ezek után is a figyelmére. Méltó vagyok arra, hogy itt legyen, hogy engem akarjon.Egy ideig még a számban tartom a kortyot, mely átjárja az ízlelőbimbókat, és amikor elengedem, hogy lenyeljem, egy öklendező hang visszatolni kívánná. De nem engedem, hanem visszanyelem. Aztán újabb korty és újabb. Egyre jobban eltelít ez a kegyetlenül pocsék, leginkább saras tócsára, és iszapos posványra emlékeztető íz, és eljön az a pillanat amikor nem bírom visszafogni. Az elmúlt napi másnaposság a felszínre lök mindent amit azóta ettem. A bögre kihullik a kezemből, a jobb kezemet a szám elé téve egész egyszerűen úgy ahogy vagyok a fürdőszoba felé rohanok, hogy kiadjak magamból mindent, amit ez a borzalmas ital a felszínre hozott. Küzdeni akartam. Bebizonyítani, hogy méltó vagyok arra, hogy velem legyen. Hogy bebizonyítsam lehet, hogy meggondolatlan cselekedet volt felhívnom a feleségét, belemászni az életébe, de nem érdekel. Lábamban a szilánkok fájdalmasan hasítanak végig lassan a húson, a vér nyomot hagy a padlón, de jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. A fürdőbe érve a fajansz elé rogyok, és átölelve azt mindent kiadok magamból. Zokogásban fuldoklom a végére, és kell egy kis idő amíg összeszedem magam. Felállok. A lábaim remegnek még, egyrészt a fájdalomtól amelyet a szilánkok okoztak, másrészt az előző percektől. A csaphoz lépek, és megnyitom a vizet. A kezeimre engedek belőle, és a mutatóujjammal átdörzsölöm a számat. Vízcseppek aprón és fényesen hintáznak a hajfürtjeimen, és a szempilláimon, amikor végül kilépek a fürdőszoba ajtaján, nagyjából öt perces tartózkodásomat követően, hogy visszasétáljak a nappaliba. A köntösöm félrecsúszva, a jobb vállam szabadon. Csapzott, vizes a hajam, az arcom vöröslik a szégyentől és az érzéstől, hogy talán most fogom elveszíteni. - Menj el!- jelentem ki egyszerűen, noha ennek pontosan az ellenkezőjét cselekszem, és elállom az útját a bejárati ajtó felé.Félre fog löki, újra belém fog rúgni? Nem, egyáltalán nem akarom, hogy elmenjen és ezt ő is pontosan tudja. De néha a szavakba kapaszkodunk, hogy csillapítsuk valamit, amit másképp képtelenek vagyunk. Fájdalmasan szeretem, és ezzel ő is tisztában van. De vajon meddig fog még így megalázni? Meddig?
- Elmenjek? - a kérdés sokáig, nagyon sokáig megválaszolatlan marad, s úgy függ kettőnk kapcsolata fölött, mit Damoklész kardja. S a válasz, melyet majd felel erre a kérdésre, olyan meghatározó lesz, hogy kihat mindenre, ami kettőnk között van, hogy hatással lesz a jelenre és befolyásolja a jövőt. Legalábbis úgy érzem, hogy ő ilyen döntőnek érzi a feleletét, hogy apokaliptikusnak gondolja a kérdésre adott választ. Pedig pontosan tudom, hogy neki ebbe nincs beleszólása, hiszen tehet, mondhat bármit, nem befolyásol. Ebben a helyzetben az én szavam a döntő, neki nincs hatalma felettem. Megfordul. Ismét megszeg egy némán megkötött fogadalmat, ismét dacol velem, a hatalommal, amit a kezembe adott, hiszen ő az, aki ezt az egészet engedi, ő az, aki nélkül az egész nem működne. Egy weboldalon olvastam: nem te találod őket, ők keresnek meg téged. S ez mennyire igaz, mennyi tudatosság és tapasztalat rejtőzik ezeken a szavakban, hiszen tehetek bármit, mondhatok szép vagy kemény szavakat, ha bennük nincs hajlandóság, akkor nem gázolhatok lelkükbe, nem fenyíthetem testüket, nem uralhatom gondolataikat. Ő talált rám, tudta nélkül pecséltelte meg a saját sorsát, Cindy volt az, aki felállította a szabályokat, s én azóta csak fürdök ennek a fekélyes kapcsolatnak sárgán csillogó gennyében. Én is tudom, hogy ez nem normális, én is tudom, hogy ebben semmi felemelő nincs, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, de amikor eljutok erre a szintre, kikapcsolom elmém együttérző részét, és a fenevadnak adom át a helyet. Ő tudja, hogy mit kell tenni, neki nincsenek morális kétségei, benne nincs visszafogottság, nincsen kétely, nincsen megbánás. Csak megy előre, követeli a jussát, akarja a neki járó húst, s megvadulva a vér szagától megszerzi azt, ami neki jár. Mert Cindy jár neki, attól a pillanattól kezdve, amikor találkoztak, a fenevad tudta, hogy mit kaphat meg, hogy milyen ösztönök vezérlik majd, hogy milyen gyönyör várja majd az út végén. És ezen az úton, ezen a hegyekkel és völgyekkel szabdalt kiránduláson az emberi lélek legfeketébb pontján én is vele tartok. - Gyerünk, mutasd meg nekem, hogy nem vagy csalódás, hogy nem egy szánalmas korcs vagy! - szűröm ki a szavakat a fogaimon át, ahogyan újra a szájához emeli a bögrét, és ajkai ismét találkoznak a whiskeyvel. Figyelem a próbálkozást, az első nehéz kortyot, a második agóniában született akaratosságot, s már egy pillanatra elhiszem, hogy képes rá, de az alkohol erősebb ellenfélnek bizonyul. Látom a küzdelmet, a küszködést, de gyenge hozzá, megalkuszik, alul marad a próbatétellel szemben, s már csak rohanni látom a fürdő felé, csak húlt helye marad az elveszített meccs után. Felnevetek, s ő is hallhatja. Tele szájjal hahotázom, megbánás és könyörület nélkül élvezem a képzeletemben lejátszódó képsorokat, hiszen nem megyek utána, nem kell utána mennem, hogy tudjam mi történik vele. S azért sem kell látnom az egészet, mert hallok minden küzdelmes öklendezést, hallok minden mélyről érkező akarást, hallok minden elkeseredett gyötrődést. Ehelyett a szobában maradok, egy apró sóhajjal nézek körbe, megfigyelem az oly sokszor látott berendezést, az emlékeket, életének fontos tárgyait. Egy porcicát találok az egyik képkeret tetején, ott hagyom, nem az én dolgom, hogy takarítsak helyette, ujjammal nézem meg a cserepes virágok tikkadt földjének nedvességét, és csak megrázom a fejemet. Fürkész tekintetem a könyvekre fordul, elolvasom a gerincekre dombornyomott címeket, de semmi olyan nincsen, ami felkeltené a figyelmemet. Aztán újra csend lesz urrá a lakáson, a mosdóból már nem szűrődnek ki a szenvedés hangjai, már nem okoz felkavarodottságot az olcsó whiskey íze. Hallom őt visszajönni, majd azt is hallom, ahogyan messzebbre tőlem áll meg és kimondja azt a két szót. Megfordulok, semmilyen érzést nem láthat rajtam, olyan nyugodtak és érzéketlenek a vonásaim, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. Csak bólintottam egyet, elindultam felé, de még nem nyúltam a kabátom felé, csak őt figyeltem. Figyeltem, ahogyan a köntös már kevésbé tökéletesen áll rajta, hogy haját megviselte az előbbi imádkozást a porcelán istenséghez, hogy arcára pír ült ki a szégyen és a megsemmisülés miatt. - Azt mondod, menjek, mégis elállod az utam... Azt hiszed, ezek után még kívánlak? Undorító vagy, egy szerencsétlenség, gyűlölöm magam, amiért egyszer vonzónak találtalak. Mégis mit képzelsz magadról? Mit hiszel, mi történik ezek után? Mindig is egy rongy voltál, de legalább élvezet volt rád nézni, legalább ennyi örömöt tudtál adni, de most? Már semmit sem jelentesz nekem! Hideg voltam és könyörtelen. Nem érdekelt többé, közönyössé váltam vele szemben. - Takarodj az utamból Cindy!
Kezdőlap
