Mi az, ami elsőként eszébe jut annak, akit rólam kérdezel?
Kedvesnek tartanak, mindig igyekszek segíteni ott, ahol csak tudok. Sosem panaszkodok és belátom, ha hibázok.
Közvetlen, bárkivel bárhol szóba tudok elegyedni, legyen az a sarki bolt vagy egy fodrászat. Könnyen teremtek kapcsolatokat.
Vagány, nem félek felvállalni magam és a véleményemet kinyilvánítani.
Szerény, nem kérkedek azzal, amim van. Nem dörgölöm már orra alá, ha nekem valami jobb, mint neki.
Intelligens, bár nem jártam egyetemre, de próbálom magam folyamatosan képezni.
Erős, meg tudom állni a helyem egyedül is a világban. Nem szorulok mások segítségére.
Rendkívül őszinte vagyok, ami miatt már többször volt konfliktusom másokkal. Sokan nem bírják, ha valaki a szemükbe mondja az igazságot.
Néha bolondos is tudok lenni, a legváratlanabb ötletek jutnak az eszembe.
Na és persze bizalmatlan is. Bár könnyen megnyílok másoknak, de a bizalmamat ki kell érdemelni.

A szüleim még túl fiatalok voltak, amikor összeházasodtak. Inkább kényszer volt, mint szerelem. A bátyám volt talán az oka, aki már akkor megszületett, mielőtt anyánk nagykorúvá vált volna.
Úgy tervezték, hogy egy boldog nagy család leszünk majd. De a húgom születése után, apán elég hamar lelépett. Én már nem is emlékszem rá, csak anyára. Aki próbált minket nevelni, nem sok sikerrel. Nem rovom fel neki, hiszen még nagyon fiatal volt, amikor négyesben maradtunk. A bátyám öt éves volt, én három, a húgom pedig egy, amikor lepasszolt minket a nagyihoz.
Nem mondom, neki se lehetett könnyű, hogy a munka mellett még mi is a nyakába szakadtunk, de egy percig sem panaszkodhatok. A mai napig nem tudom, hogy volt rá képes, de mindig mindent megtett értünk. Miközben a munkahelyén is remekül helyt állt.
A gyerekkorom mondhatni meseszerű volt. Nem azért, mintha túl sok játékom lett volna, hanem mert volt két testvérem, akikkel mindig ki tudtunk találni valami mókásat. Nem volt szükségünk tárgyakra ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Sosem veszekedtünk, olyan testvérek voltunk, amilyenről minden szülő csak álmodhat.
Amikor óvodába kerültem hamar lettek barátaim is. Már egészen kicsi korom óta megvan az a bizonyos képességem, hogy tudom, hogyan kell másokhoz közeledni. Mindig megtalálom a megfelelő szavakat.
Az iskolában is hamar feltaláltam magam. Szerettem tanulni, nem csoda, hogy végig kitűnő jegyeim voltak. Sokszor még mások leckéjébe is besegítettem. Na, nem írtam meg helyettük, mert az csalás lett volna és én abban nem vagyok partner. De ha valaki hozzám fordult segítségért, sosem utasítottam vissza. Voltak is ilyenek jó páran.
Az első és egyben egyetlen barátomat is, így ismertem meg. Neki nem csak a leckében kellett segítenem, de a tanulásban is. Az a tipikus futballista srác volt, akiért a csajok mind odáig voltak. Az apja meg persze egy híres ügyvéd, akit mindenki ismert a környékünkön.
Én sosem gondoltam rá úgy, hogy bármi más is kialakulhat köztünk mint egy szimpla barátság. De ő egészen hamar randira hívott. Sokáig hárítottam. Egyrészt, mert úgy éreztem, hogy nem férne bele az életembe egy kapcsolat. Másrészt, mert nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolja. Egy év kellett ahhoz is, hogy rábólintsak a találkozóra. Visszagondolva nem bántam meg, mert szép időszakot éltem meg vele. Gimi másodikban kezdtünk járni és egészen három évvel ezelőttig egy párt is alkottunk.
A gimi után nem mentem egyetemre, bár valószínűnek tartom, hogy valahova csak felvettek volna ösztöndíjjal. De a nagyi akkoriban nagyon sokat betegeskedett. A bátyám nem tudott rá vigyázni, ő továbbtanult és nem maradt elég ideje az otthoni dolgokra. A húgom pedig még csak gimibe járt, úgyhogy ő se sokat tudott segíteni. Én voltam, aki vitte a háztartást, törődött a mamával és még munkát is kerestem.
Először egy gyárban tudtam csak elhelyezkedni, de szépen, lassan egyre előrébb haladtam a ranglétrán. Először csak csoportvezető lettem, majd bekerültem az irodai dolgozók közé, végül én lettem a főnök asszisztense. Sokat tanultam tőle, mindig lelkiismeretesen végeztem a feladataim. Szerettem ott dolgozni. Viszont nem akartam életem végéig egy munkahelyen maradni, így amikor egy jobb állást ajánlottak, ugyanebben a munkakörben, váltottam.
Időközben a nagyi is felépült és minden újra jó volt és szép. A bátyám is hazaköltözött hozzánk, miután elvégezte az egyetemet, orvos lett belőle. Viszont a húgommal akadtak problémák. Ő mindig egy kicsit különc volt. Az iskola sem érdekelte, nem akart tanulni. Így az egyetemet ő se végezte el. Helyette egy pár hónapos tanfolyamra jelentkezett, baristának. Mivel azt szerette csinálni, így nem is okozott neki problémát. Könnyen el is tudott benne helyezkedni, egy apró, kézműves kávézóban.
Két hónappal ezellőt csődbe ment a cég, ahol dolgoztam, úgyhogy újra munkát kellett keresnem. Viszont ez nem ment olyan gyorsan, mint ahogy azt elsőre gondoltam. De legalább volt időm a hobbimra koncentrálni. Hosszú idő után először újra ecsetet ragadtam és festeni kezdtem. Annyira élvezem, ahogy a gondolataimat a vászonra viszem, annyira ki tud kapcsolni.
Egy pár képet feltöltöttem különböző oldalakra, hátha sikerül belőle pénzt is csinálnom. De nagyon meglepődtem, amikor rekordgyorsasággal el is vitték őket. Örömmel tölt el, hogy amit készítek az másnak is tetszik. Azóta még több időt szoktam alkotással tölteni és mindig találok érdeklődőt is a képekre. Viszont vannak, amiket még csak meg sem mutatok másnak. Azok a szobám sarkában, letakarva várnak arra, hogy egyszer majd egy galériában állítsák ki őket. Ez a jelenlegi legnagyobb vágyam.
Egy hónappal ezelőtt viszont, végre sikerült újra munkát is találnom, személyi asszisztens lettem. Élvezezem, bár kezdetben ez sem ment egyszerűen. Amikor megismertem a főnökömet, még olyan magának való embernek tűnt. Nem sokat beszélgettünk. Viszont ez szépen, lassan változni látszik. Már nyitott a velem való kommunikációra is és ezáltal a véleményem is egyre inkább átformálódik.