Figyelsz te rám egyáltalán? - A legsűrűbben hallott mondat otthon.Hiszen anya szerint egy jól nevelt gyerek mindig figyel a szüleire.Ahha.És egy jó szülőnek nem kellene figyelnie a gyerekére?

Kurvának nevellek én, drága gyerekem? - Apám szájából a mondat kissé ironikusan hangzik, miután hetente kétszer jár a Vörös Tutajba, Lady Bugette valamelyik hosszú combú egzotikus, barna bőrű szépségéhez.Anyám tud róla, de félrenéz. Én meg inkább nem mondok semmit. Most legyek én aki apámat szembesíti a kémutatásával?

Tanulnod kellett volna, egyetemre menni! - Minek? Anyám is elvégzett két egyetemet is, papírja van arról, hogy hűdeokos. Mégis otthon sikálja a kilincset, és este nyolcra vacsorával várja haza a férjét. Diplomás kirakatfeleség. A gyülekezet minta asszonya. Szerintem Rogers atya képzeletben már megrajzolt neki egy glóriát. Meg Rogers atya elég sok mindent csinált még az anyámmal és nem csak képzeletben. Alakul a családom, igaz? És még közel sincs vége.

Miért kell neked mindig mindent jobban tudnod? Miért nem tudsz egy kicsit megalkuvó lenni?- A nagynéném, aki a gyülekezet vezető énekese, és meg van győződve róla, hogy Aretha Franklin második reinkarnációja, fehér létére persze, képtelen elfogadni, ha valaki nem ért valamiben egyet vele. Kedves hangú szipirtyó. Isten vajon szereti a kedves hangú szipirtyókat is? Biztos szereti.

Remélem, hogy ha már nem tanultál tovább hamar férjhez mész és követed a példámat. - A nővérem, akit csak úgy emlegetnek az egykori barátnői, mint Amanda a gyerekgyáros, alig múlt harminc és négy gyermek édesanyja. Jól neveltek, jólfésültek, szépen ülnek és nyugodtan, mint valami baljós hangulatú, nyomasztó pszichodráma kis kellékei. Sajnálom őket, mert mindegyik szemében ugyanazt látom, ami egykor az enyémben is volt: nem nevelik, hanem idomítják őket.

Voltál már valaha szerelmes? Szerintem nem is tudod mi az! - A szakításunk napján vágta a fejemhez az első barátom, Gilmore. Voltam már szerelmes (igaz belé pont nem, viszont eszméletlenül tudott rágógumival csókolózni úgy, hogy egész idő alatt meg sem éreztem a szájában, cool). Tudom mi a szerelem, és köszönöm szépen nem kérek belőle. Nem azért mert ne lenne jó dolog. Egy ideig. Aztán nyűg lesz. Teher. Szóval kell a szerelem, ameddig lángol.

Baromi jók a képeid. Megrajzolsz engem is? - A kopasz Honnig, aki a középiskolában állandóan engedte, hogy kémián puskázzak róla, valamiféle nárciszmusban szenvedett. Hol a kezét kellett megrajzolnom, hol a szemét, a száját, a füleit, vagy éppen a farkát. Igazából mindegy is volt, mert cserébe végig színjeles voltam kémiából. Kis áldozat azért, hogy nézegethetem órákon át a minősíthetetlenül kis péniszét.

Egyszer úgyis rájövök hogyan csalsz mindig a pókerben! - Mondogatta mindig Kevin, a szomszédban lakó srác, akivel időnként összejöttünk filmet nézni, dominózni, vagy éppen pókerezni, és tizenhárom évesen kipróbáltuk a pettinget is. Uncsi volt, szóval úgy döntöttünk elnapoljuk a dolgot. Az érettségi után bevallotta nekem, hogy a fiúkat is szereti. Valahol mondjuk sejtettem.

Komolyan? New York? De miért? - Kérdezte hitetlenkedve a bátyám, amikor bejelentettem két éve, hogy elköltözöm New Orleansból. Hülye kérdés az hogy miért. Indokolni kellene talán, hogy az ember miért vágyik egy olyan nagyvárosba, ahol a világ szíve dobban? Ahol beleolvadhat a tömegbe és a kutya meg sem kérdezi tőle, hogy miért egy szál tangába ugrott le venni egy pakli cigit. A bátyám szerint mondjuk New York pont nekem való, mert olyan mint én: pofátlan exhibicionista.

Tudod, azt szeretem benned, hogy diszkréten intézzük mindig a dolgainkat. - Mr Ryan Haart, az amerikai mintaférj prototipusa: két gyerek, szépen gondozott előkert, fehér homlokzatú ház, kis toronnyal, barna tetővel, hintaággyal a verandán, meg őszi krizantémokkal. Csinos feleség, tökéletes szakmai reputáció a megyei bíróságon. Grátisznak meg én. A szeretője. Egy hónapig. Addig legalább lett egy kis tartalékom, amire szükségem is volt.

Figyelj Crys! Ha még mindig társbérletet keresel, én tudok egyet. Nem túl nagy, de legalább a költségek feleződnek. Na? Érdekel?- Miguel, a zöldséges egyik beszállítója kérdezte egy reggel nagy vidáman, miközben ládaszám halmozta befelé a citromot.Hogyne érdekelt volna, miután a korábbi bérleményemet sürgősen el kellett hagynom.


Egy levendula házasság 1950-ből

Frissen vasalt, keményre gőzölt fehér ing, pontosan nyak alá csomózott, igazi kék selyem nyakkendő, melyen az arany liliomminták szabályos távolságra helyezkednek el egymástól. Pomádéval átkent bogárfekete haj, kackiásan igazított, jóhírű borbély munkáját dicsérő bajusz. Hosszú, vékony csíkokkal díszített minőségi galambszürke nadrág, és pontosan hozzá passzoló zakó. Hajtókájába tűzve egy halvány lila rózsabimbó. Fényesre kefélt lakkcipő, szabályos masnival megkötve, a nadrág szára alá elrejtve. Mély sóhaj, ujjak maga előtt összefűzve és türelmesen várakozva.
A menyasszonyra.
Calvin Holmes oldalra sandított, ahol a tanúként felkért kissé idegesnek tűnő, zavarodottan mosolygó Harold állt.Vízkék szemeit minduntalan visszafuttatta a vőlegényre, aztán hirtelen el is kapta. Hogy mit éreztek valójában azt csak ők ketten tudták.

A ruha nem volt teljesen fehér. Volt egy pici, alig észrevehető lilás árnyalat, amely leginkább akkor tűnt fel, ha a nap sugarai megfelelő szögben érték az organza anyag felületét. Csinos kis konty a vöröses barna hajzuhatagból, néhány göndör tincs a fül mellett kacér eleganciával elhelyezve. A fülben kristályosan ragyogó, lila kövekkel ékített fülbevaló lógott. A fátyol méltóságteljes eleganciával omlott a vállára. Kezében egy egészen apró, levendulából kötött csokrot szorongatott. A rúzs égő vörös színe majdhogynem perzselte mosolytalan ajkait, melyek aztán mégis egy félkunkorba futottak, amikor megpillantotta a kocsiban várakozó Helent. Az egyetlen ember a világon, akit mindennél jobban szeretett. Ma mégis ő a menyasszony.
Florence Buttler, a városi főjegyző lánya. Mindenki számára elérhetetlen, mégis egy valakinek igent mondott fél évvel ezelőtt és most el is érkezett az esküvőjük napja.

Florence Buttler és Calvin Holmes alig egy óra múlva hivatalosan is férj és feleség.Mindenki, az egész család, a környék, a barátok, rokonok, kollégák elégedettek és boldogok.
Senki nem sejti, és soha nem is fogja sejteni, tudni pedig még inkább nem, hogy a hosszú évtizedeken át köztiszteletnek örvendő Holmes házaspár valójában levendula házasságot kötött 1950. augusztus 15-én.
Ők voltak az én nagyszüleim.

Levendula házasság: A levendulaházasság (angolul: lavender marriage) olyan férfi és nő között létrejövő – valódi érzelmi közösségen nem feltétlenül alapuló – érdekházasság nem hivatalos neve, amelyet az egyik vagy mindkét házastárs homo- vagy biszexualitásának elleplezése céljából kötnek.

A nagyszüleim a maguk módján szerették egymást. Nem volt ez klasszikus szerelem, bár egyszer valaki igazán megmagyarázhatná már nekem azt, hogy ez a fogalom mit is takar pontosan. Az klasszikus szerelem, amikor egy év után hülyét kapok már magától a hangjától is? Hogy idegesít még az is ha a levegőt veszi? Mert amikor beleszerettem akkor ez még nem zavart. Ők azt hiszem sokkal inkább ragaszkodtak a közös élethez, amely eleinte a déli államok egyik sarkkövének számító, erősen konzervatív New Orleansban ebben az egy formában volt elfogadható. A nagyanyám egy nőt szeretett, a nagyapám egy férfit. Egész életükben, mégis egymásról soha nem akartak lemondani. Később már azért, mert ahogy ők fogalmaztak, az évek egyszerűen belegyógyították a másikba a szívük ritmusát. Nem is kellett ennek klasszikus szerelemnek lennie, mert ez egy tiszta és hamisítatlan barátság volt.
És azt hiszem az ő történetükkel a családom szépsége, vagy az amiért családnak érzünk valamit be is fejeződik.
Anyámat örökbe fogadták, ahogy később még egy kisfiút is. Tisztességben nevelték és tanítatták őket, és a titkuk csupán a haláluk után derült ki. Anyám soha nem akart beszélni róla, mintha megszüntek volna számára létezni a szülei, és nekünk is megtiltotta, hogy így tegyünk.
Én azonban nem voltam hajlandó hallgatni. Talán lázadási lehetőségnek tekintettem, akkor tizenhat évesen, talán csak egy bulinak, hogy szembefordulva anyám akaratával rendszeresen a melegek jogaiért protestáló gyűlésekre járok el. Nem én vagyok az első és egyetlen hetero az efféle helyeken, mégis ha meglátnak, másnap már az egész suli arról beszél, hogy leszbikus vagy. Nagy ügy, kit érdekel? Én tudtam az igazat, a többi meg nem számít.
- Meg ne próbáld még egyszer!- hangzott el anyámtól rendszeresen a fenyegetés, ez azonban süket fülekre talált, mert ugyanúgy elmentem.
- Crystal határozottan megtiltom, egy gyülekezeti lány….
- Egy gyülekezeti lány? Na na viccelj anya! Ki furulyázza le minden vasárnap a reggeli mise előtt Rogers atyát a második gyóntató fülkében? Az egész templom visszhangzik a lihegésétől. Még a diszkrécióra sem ügyeltek.
Csattant a hangom felháborodottan, meg anyám tenyere is az arcomon. Megérdemeltem, de ő is. Álszent és képmutató. Nekem papol arról, hogy mit szabad és mit nem egy gyülekezeti lánynak, miközben az egész családom úgy ahogy van még csak hírből sem ismeri az őszinteséget. Sosem tudtak mit kezdeni a szókimondásommal, vagy éppen azzal, hogy képtelen vagyok az ő elvárásaik szerint élni. Ezt az életet nem én választottam, de azt, hogy miképp élem, azt igen.
Mielőtt eljöttem New Yorkba, a gyülekezettől is elbúcsúztam. Rogers atya megengedte, hogy az utolsó ottani misémen én olvassak fel a szentbeszéd előtt egy számomra kedves idézetet.

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan."

Azt hiszem anyám nem értette meg, de ez a része már nem is érdekelt. Ki akartam ebből a hazug közegből szabadulni, el akartam menni egy olyan helyre ahol nem feltétlenül én leszek a legtisztességesebb lány a környéken, a legélesebb kés a fiókban, vagy éppen a legjobb a munkában, de kétségkívül nem kell senkinek hazudnom magamról.
Aztán eljöttem New Yorkba, és hazugságokból építgetem az életem.
Szép kilátások….