Tánc. Világéletemben nem biztos, hogy voltam két ballábú, de most annak érzem magam. Mégsem zavar, hogy ma nem megy a tánc, jókat nevet rajtam alkalmi párom, nem megy a swing és kész. Aztán elkap a ritmus és a végére egészen jól összehozzuk a koregráfiát. Szükséges az épülésemhez és jobban tetszik, mint a rajz. Istenem, hányszor rontottam el a festményt, mert megrándult úgy a kezem, hogy azt az elhúzást már nem lehetett normálisan korrigálni. Legalábbis szerintem, mert lelki szemeim előtt akkor is ott terpeszkedet az az erőteljes csík. Benji meg úgy ébresztett reggel, hogy nagyon alattomos és sunyi módon bekúszott a takaró alá. Olyan lassan, hogy nem vettem észre, mikor lesz plusz súly az ágyon, és a hideg orra sem riasztott fel, mert addigra már a derekamnál járt. Tudom, hogy sunnyogni akart, mert a kópéság ott volt a szemében, ahogy teljes ártatlansággal rám nézett, amikor megriadtam, hogy micsoda szőrös izé nőtt a baloldamra és még szuszog is. Volt már, hogy álmomban olyankor magamhoz öleltem, így reggel egy lelkes arcon nyalással ébresztett. Egy ideig bennem volt, hogy kutyának nincs helyez az ágyamban, de ugyanakkor valahogy biztonságot s nyugalmat is adott. Így közmegegyezéssel valahol félúton maradtunk, vagyis nem minden éjjel jön az ágyamra. - De ne kergesd már meg, a jó isten áldjon meg. Mindent viszel magaddal. Legalább azt várd meg, míg a dobozt lerakom – Valery bácsi sütijei – és leveszem rólad a pórázt – sóhajtok egyet. A mai nap úgy tűnik, nem csak nekem kerge, de hol legyen ezen ideges? Ha minden nap egyforma lenne, elég unalmas lenne. És ők meg boldogok. Nekem ugyan plusz munkát fog adni, mert a hangok alapján már megint megtalálta az egyik álomfogót Piros, de hát legalább nem komor csend honol az üzletben. - Hoztál pirogot? - Sofie vágtázik előre, kávéval a kezében, amitől megint kedvem támad megkóstolni, hiszen tilos, de ha egyszer az illata mennyei... keresni fogok egy legkisebb koffein tartalmút, ha már a tea megy, igaz, az másképp hat. De már nagyon vágyom megkóstolni a kávét. Sofie győztes mosollyal harap bele a pirogba, miután kinyitom neki az egyik dobozt. Ez a legkevesebb, hogy cserébe minden olyan segítségért, amit nem kellene adnia, mert nem köteles, szó nélkül megteszi. - Istenem – sóhajtva hajolok bele a tenyerembe, miután egy csörrenést hallok az egyik állvány felől. - Piros a jó lelkedet megeszem, de ha nem tudsz átugrani a … - elnevetem magam, mert közben megyek a hang irányába. Életemben nem láttam még ennyire kétségbeesetten kapaszkodni a polc szélére. Szó nélkül nyúlok fel, és fogom meg, még mindig nevetve, mire a nyakamba ugrik, remegve. - Ma egész nap dilis leszel? Vigyelek el valahova kifárasztani benneteket, hogy ne a boltot robbantsátok fel? - simogatom meg a hátát, mert még mindig remeg.
Tudom én, hogy egyáltalán nem kellene rágörcsölni a dolgokra, mert annak soha nincs jó vége, de nem tehettem róla. Nagyon sok minden frusztrált, és ugyan jártam pszichológushoz – amiről szerencsétlen Jerry még csak nem is tudott -, ettől függetlenül pár napja elkezdtem azon gondolkozni, hogy ez talán kevés. Oké, hogy szakember, de olyan sokaknak szoktak segíteni az úgynevezett önsegítő könyvek, hogy én is akartam tenni egy próbát. Meg, ha már itt tartunk, az sem ártott volna, ha utána nézek valamiféle természetes módoknak a stressz oldására. Esetleg még a teherbeesés elősegítése se lett volna rossz, de ezek már olyan volt, aminek magától kellett volna megtörténnie. Mondjuk úgy nehéz is, ha egyszerűen csak nem vagyunk együtt. Azt gondoltam, hogy Jeremy időt akart adni nekem, és nem akart tolakodni, én meg… fogalmam sincs, hogy mi járt a fejemben. Mikor mi, de így nem lehetett egyről a kettőre lépni, én is tisztában voltam vele. Így esett meg, hogy reggel betértem a boltba. Nem szánt szándékkal néztem ki éppen ezt, hanem pont ekörül a téma körül forgott megint az örökké kattogó kis agyam, és mintegy isteni reménysugár, megláttam a cégért. Hívják még így manapság egyáltalán? Mindenesetre jelnek vettem, hogy éppen most akadtam bele ebbe, úgyhogy több se kellett, átszaladtam a négysávos úton, hogy aztán még az előtt nyissak be, mielőtt meggondolnám magam. Elég határozott nőnek mondanak, de ha van időm túl sokat gondolkozni, akkor rendszerint el szoktam bizonytalanodni. Mintha bármi is múlt volna egy bolt meglátogatásán. Nem tilosban jártam, és még csak tétje sem volt, mégis magamban úgy kezeltem. Mondhatnám, hogy nem volt szükségem segítségre, de sajnos volt. - Hahó, jó reggelt! – köszöntem a magam mosolygós bájával. Hiába nem volt jó kedvem, én azt vallottam, hogy az embereknek ezt nem feltétlenül kell tudnia. Nem rajtuk kellett kiélnem a frusztrációimat, így aztán igyekeztem mindig kedves maradni és látszólag felhőtlen, barátságos. Mosolyom természetesen akkor sem veszített fényéből, amikor elsőre nem köszönt vissza senki, és nem is láttam senkit. Kellett pár pillanat, mire eljutott a tudatomig, hogy a polcok felől hallok hangokat. - Ó! – torpantam is meg azzal a lendülettel, ahogy a szemeim elé tárult a jelenet a macskával. – Tudok esetleg segíteni? – érdeklődtem előzékenyen a férfi hátától, mintha nem a vásárló lennék, hanem az alkalmazott. Hallottam már arról, hogy vannak olyan boltok, ahol tartanak afféle terápiás állatokat, de még sosem fordultam meg olyanban, ahol ezt ténylegesen is láthattam volna. Itt bizonyára ilyesmiről volt szó, csak éppen a nyakba ugró macskával gyűlt meg a baja. Azt nem tudtam, hogy itt dolgozó, vagy egy hozzám hasonló betérő az áldozat, de az elcsípett szavakból az előbbire szavaztam volna.
Szeretném, ha egyszer valaki elmondaná, miért szeretnek a macskák rumlit csinálni. Mindent átrendezni. Mindent szétmarcangolni karmaikkal. Nem idegesített a tudat, hogy óránként körbe kell járnom őurasága miatt a boltot, élveztem is. Sokkal inkább a természete érdekel. És persze, Benjié is, aki néha szinte tényleg ugyanúgy megbuggyan, mint Piros. - Jó reggelt! Máris megyek! - Csak előbb még ezt a remegős kocsonyát nyugtatom meg, mielőtt a mozdulatomtól belémvájja a karmait. Végre, dorombol Piros, az már haladás általában. De most még mindig remeg, ami a doki elmondása szerint azt jelenti, hogy magát nyugtatja. Így simogatom tovább, nyugtatgatom a hangommal is, s nem mozdulok. - Mmmm – Piros megijedt. A felbukkanó hang gazdájától és csak belém vájta a karmait. De nem fújtat, nem hisszeg, csak kapaszkodik. - Héj-héj, minden rendben van, kispajti, nyugalom. - Ó, nem, mindjárt lenyugszik – megfordulok, hogy tudjak rendelkezésre is állni és ne csak pirosnak. - Tudok segíteni esetleg én valamiben? - Mosolygok a hang tulajdonosára. - Keres valamilyen könyvet, vagy tárgyat? Piros összegömbölyödik végre a mellkasomnál s dorombol tovább. - Máris jobb – mennék, aztán megtorpanok. Valami furcsa. Ritkán, de szoktam érezni. Mintha valami ismerősség érzet lenne bennem, de olyan nincs, az lehetetlen. Általában mindig hessegetem ilyenkor magamtól az érzést el. - Tudja, Piros... a macska, néha szeret olyan helyekre is felmászni, ahová nem mindig jön össze. Aztán jön a pánik, hogy leesik és minden inával azon van, hogy le ne essen. Pedig láttam már esni. És eddig kivétel nélkül a mancsaira érkezett – simogatom tovább a bestiát. Pedig az egyik babát kifejezetten utálja. Vagy szereti. Sosem tudom eldönteni, de csak azzal foglalkozik. Lassan már nem lesz eladható, mert egy idő után azért látszódik egy tárgyon, ha rendszeresen kézben van. Piros inkább ráfeküdni szeret, s csodával határos módon még egyszer sem kívánta széttépni, vagy megkarmoni.
Mire meghallottam a nekem szánt üdvözlést, már meg is találtam igazából a gazdáját. Gondolhattam volna akár azt is, hogy csak egy pórul járt vásárló, akit megtámadott a macska, de túl korán volt hozzá, a férfiról pedig lerítt, hogy túl otthonosan mozog az üzletben. Ezért is jutottam arra, hogy valószínűleg ő lehet itt az eladó, vagy a tulaj esetleg. Igazából az én szempontomból teljesen mindegy volt, hogy a kettő közül melyik, mivel nem imponált volna jobban az sem, ha maga a főnök szolgál ki. Nem ilyen típus voltam. - Sajnálom, nem akartam megijeszteni… - szabadkoztam, amikor láttam, hogy mit okozott a felbukkanásom. Csak még több kalamajkát. – Ha gondolja, esetleg megpróbálhatom levenni a nyakából, szeretem az állatokat. – ezt csak azért tettem hozzá, hogy tudja, nem akarok én ártani a jószágnak. Állatbarát nőszemély hírében álltam, még menhelyeket is támogattam olykor-olykor, és szerettem volna hinni, hogy ők is szeretnek engem. Azt mondják, hogy az állatok meg szokták érezni az ilyesmit. - Nem is tudom… - haraptam be kissé zavartan az ajkaimat, akkor meg aztán csak fokozódott bennem az érzés, amikor szemtől-szembe kerültem az ismeretlennel. Annyira már nem is volt ismeretlen, viszont hirtelen nem ugrott be. Csak abban voltam biztos, hogy találkoztunk már korábban, úgyhogy innentől kezdve már nem is a jövetelemen kattogtak a fogaskerekek a fejemben, hanem azon, hogy kivel hozhatott össze a sors. Pedig kiváló az arc- és a névmemóriám is. - Valamilyen önsegítő könyvet keresnék. Tartanak ilyesmiket? – még mindig úgy bámultam rá, mint aki kísértetet látott. Már kezdtem is magam egy kicsit kínosan érezni, mivel olyan szerencsétlen vagyok, hogy nem nagyon van pókerarcom. Azt azért nem mondanám, hogy minden rám van írva, de majdnem. És ez sokszor nem hasznos, például most, amikor úgy bámulok egy idegen férfira, hogy az biztosan számára is rossz érzés legyen. – Ne haragudjon, csak… - böktem ki végül a néhány másodpercnyi bámulást követően, mikor felocsúdtam. - Azt hiszem, hogy a macskák mind ilyenek. Kedvelem őket. – jelentettem ki, még mindig a vonásait fixírozva. – Még sohasem jártam itt, de abban biztos vagyok, hogy már találkoztam valahol magával. Csak hol… - törtem tovább a fejem, most már némi magyarázatot is adva neki arra, hogy miért viselkedtem ilyen furcsán attól a pillanattól kezdve, hogy odafordult hozzám. Nos, végül úgy döntöttem, hogy amíg beugrik az ismeretségünk eredete, inkább körülnézek a boltban. – Akkor, tartanak efféle könyveket? – tértem végül vissza a jövetelem eredeti céljához, hogy addig se álljunk egymást bámulva, mert azzal csak még tovább tetőznénk ezt az amúgy is fura helyzetet, ami persze nekem volt köszönhető ugyebár. - Nem szoktam így viselkedni, sajnálom… - szabadkoztam tovább, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat.
Dohoghatnék őkelmére, hogy minek mászik olyan magasra, aztán meg nem tud lejönni. Becsülöm azért, mert nem ismer korlátokat. Kipróbálja. Igaz, néha esze is lehetne, hogy tudja, nem fogja tudni megtenni. - Nem történt semmi – nevetem el magam. - Néha túl nagy falatot harap le a próbálkozás szendvicséből, aztán csodálkozik, hogy ráfázik – simogatom közben a feketeségét, végül megfogom a nyakánál úgy, hogy automatikusan elengedjen. Lesz pár pöttyöm az ing alatt, s még így is mérföldekkel jobb, mintha a fél arcomat tépte volna le ijedtében. - Nem szükséges. Ha szeretné megsimogatni, érdemes egy kicsit várni. Megnyugszik, utána már minden rendben lesz nála. Szerintem le sem fogja magáról vakarni... - rájövök, mit mondtam. - Mármint nem így értve, ahogy velem tette – teszem hozzá nevetve. Csendben várakozom, ráfüggesztve tekintetemet szemeire, bíztatva. És mert furcsa érzésem van. - Lelki, anyagi, vagy szakmai témakör, azon belül? - a könyveket pakolva, sorra találkoztam olyan címekkel, hogy ”Hogyan vonzd be a pénzt” ”A csodás 21 nap törvénye” és volt még egy, amit rendszeresen kerestek ”Áramlat” bár az annyira nem feltétlenül így önsegélyező (igen, olvastam). - Erre lesznek, mutatom. Elindulok, de többször rápillantok. Piros végre dorombol, ez viszont a beszélgetésben nem segít, mert annyira hangos, hogy felülírja a legyünk csendben, ez egy bolt, szabályt. - Igen? - Pillantok rá érdeklődéssel. Talán meggondolta magát, vagy éppen a lelkén akar könnyíteni. Voltaképpen minden esetben rendelkezésre állok, hiszen van, hogy még a döntés után is bizonytalan valaki. Könyv, lenne a válasz, ugyan mi lehet abban nehéz? Mondjuk a tartalma, esetleg. Szembenézni önmagunkkal, sokszor félelmetesnek gondoljuk. Nekem az volt. Tartottam attól, hogy a baleset előtt egy rossz jellemű ember voltam. Megkönnyebbültem, hogy végül kiderült, nem. De, ez nem változtatott a mostani jellememen. Pirost megpróbálom közben letenni, de nagyon ragaszkodni kezd a karomhoz, így inkább visszaemelem, pedig már majdnem sikerült letennem az egyik párnás székre. - Elképzelhető. Piros mindenképpen – nagyon foglalkoztatja a macska. Még nem merem neki odaadni, kicsivel később, nem szeretném, ha megkarmolná. És jó a sejtésem, Piros nem is akar máshová menni a kezeim közül. Így marad nálam, míg meg nem nyugszik. Aztán beigaolódik a második sejtésem. Nem feltétlenül a macskáról akart beszélni. - Megesik, hogy néha kimegy a fejünkből, akikkel találkoztunk. Csak rémlik. S van olyan, hogy azt hisszük, már találkoztunk. S van olyan is, hogy a másik arca annyira sok mindenkire ráhúzható, hogy ezért tűnik ismerősnek – nem igazán fogom elmondani olyan nyíltan, hogy ha tudnék, biztosan segítenék, s hogy az a találkozás valószínűleg nem az elmúlt két évben volt. Merthogy nem emlékszem rá. Nem, mintha annyira jó lenne az arc és név memóriám, s nem is erőltetem. Semmit sem erőltetek. Nem látom értelmét. - Mindjárt ott is vagyunk – megállok az egyik sor előtt. - Ez is és a másik ebben a témában várakozik olvasókra. Ha van konkrétabb elképzelése, hamarabb meglehet, amit keres – s amit általában rájuk hagyok. Hiszen Sofie is mondta, az a könyv, ami rájuk vár, arra ők fognak rábukkanni, nem én. Legfeljebb annyit tudok tenni, hogy odavezetem, ám nem mondhatom meg, mit olvasson. Ő már azelőtt tudta, hogy belépett volna ide. Erre kétkedve néztem rá. Aztán az idő őt igazolta, így úgy cselekszem ilyen esetekben, ahogy tőle lestem el. - Mármint? - nézek rá értetlenül. - Nem tett semmi rosszat, minden rendben van – Nem értem az aggodalmát, csak abban bízok, hogy ha kényelmetlen a helyzet, amiben most van, hiszen nagy lépés, előbb-utóbb minden rendben lesz.
- Azt hiszem a macskák ilyen téren nem ismernek félelmet! – mosolyodtam el, ahogy elnéztem a még mindig remegő állatot. Gyerekkoromban egyszer a szomszéd néni macskája olyan magasra mászott a fán, hogy aztán az unokáját kellett segítségül hívnia a kollégáival, aki nem mellesleg tűzoltóként dolgozott a közelben. Szóval ezt a következtetést vontam le a tapasztalataim alapján, hiszen nekem egyébként sohasem volt cicám, hiába szerettem volna. A szüleim nem igazán rajongtak az ötletért, féltek tőle, hogy mindent összekarmol majd a lakásban. - De remélem nem úgy, ahogy most az előbb bemutatták… - nevettem fel barátságosan, ahogy magam elé képzeltem az előbbi jelenetet a saját főszereplésemmel. Valahogy nem vágytam rá, hogy őszinte legyek. – Akkor jó! – kuncogtam továbbra is, közben pedig kitekertem a sálat a nyakamból, mielőtt teljesen bemelegednék a bolton belül. Itt azért jelentősen jobb volt a klíma, mint odakint az utcán. - Inkább lelki. – válaszoltam meg a feltett kérdést, ami alapján esetleg segíthetett nekem abban, hogy rátaláljak a számomra megfelelő könyvre. Vajon sokan jöttek be ide úgy, hogy ehhez hasonló témában kerestek? Vagy kellemetlenül kellett volna éreznem magam emiatt, hogy úgy ítéltem meg, segítségre szorulok? Egyébként egy kicsit tényleg úgy éreztem magam, de valószínűleg ez teljesen természetes ebben a szituációban, az emberek általában szégyellni szokták, ha valamilyen gyengeségen kapják őket. Ostobaság ez, tudom, talán az emberi hiúság tehet róla, de attól még így volt. - Köszönöm! – biccentettem, most már kicsit szolidabb mosollyal. – Ne haragudjon, meg ne értse félre, de szerintem az ön arca nem kifejezetten nevezhető átlagosnak, bárkivel összekeverhetőnek. – és még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg flörtölésnek hangzott, mert általában én tényleg közvetlen voltam, és nem volt szokásom kikezdeni senkivel. Egyszerűen csak így gondoltam, és nem éreztem kínosnak, hogy ezt meg is osszam vele. – Elég jó szerencsére a névmemóriám, szóval ezért olyan bosszantó, hogy most mégsem ugrik be. – vontam meg a vállaimat a magyarázatot követően. - Fogalmam sincs igazából, hogy ebben a témakörben mik vannak, amik úgymond specializációk a lelki önsegítés terén. – és tényleg nem néztem utána korábban, mivel hirtelen ötlettől vezérelve tértem be a boltba. Jártam én pszichológushoz is, aki segíthetett, de mindig annyira nagyra voltak ezekkel a könyvekkel, hogy gondoltam most annak is adok egy esélyt, mert soha nem lehet tudni, hogy mi lesz az végül, ami felnyitja a szemeimet, és segít feldolgozni a veszteséget. - Gyász, vagy veszteség feldolgozása, ilyesfajta dolgok érdekelnének. – mondtam végül, ahogy jobban átgondoltam. Ezekre biztos vannak valamiféle írások, és nem csupán az interneten tudom bújni a témában írt cikkeket. Abból már túl sokat olvastam, olyanokat is, amiknek semmi értelme nem volt látszólag. Lehet, hogy nekem is el kellett volna kezdenem egy blogot erről? Sok sorstársam volt, ebben biztos voltam, ráadásul részben az írásból éltem amúgy is, valószínűleg ment volna. És amúgy is szokták mondani, hogy sokat segít, ha az ember naplót ír, kiírja magából a fájdalmát. Eddig miért nem jutott ez eszembe? Talán túl fájó lett volna papírra vetni a gondolatokat, amiket néha még magamnak is félve vallottam csak be. - Csak… egy kicsit bámultam. – böktem ki végül a szabadkozásom megmagyarázására. – Van arra lehetőség esetleg, hogy belenézzek egy-két könyvbe itt? – érdeklődtem végül, hogy oldjam a saját feszültségemet is.
- Ó, felfelé könnyű! - Nevetem el magam. - Bezzeg lefelé már ott van az a nem ismert félsz – mosolygok, simogatva a fekete, fényes bundát. Érzem a karmait a felsőmön, de nem mélyesztette nagyon belém. - Ajánlom neki – mosolygok tovább. - Ha le szeretné venni a kabátot, van fogasunk, nyugodtan fel lehet helyezni rá – mutatok az ajtótól messzebb, a pénztárhoz közeli helyre. Éppen azért, hogy ne lehessen csak úgy benyúlni és elvenni a kabátot. Szemmel tartjuk azt is, hiszen sokan kész készletet tartanak a kabátjukban. A kabát pótolható, véleményem szerint. - Lelki – bólintok. Azzal abban az értelemben van bajom, hogy az most nálam akkor mi is? Fehér lapot kaptam, új leosztást és a szerint éljek, mint egy restart? Hiszen tényleg mindent elölről kellett kezdenem. Üres emlékekkel, nem volt még kapaszkodóm sem. Figyelmesen hallgatom. - Értem – felelem. - Vagyis ronda vagyok – hagyok egy lélegzetvételnyi időt, majd elnevetem magam. - Csak vicceltem, a magaslabdát nem csak Piros szereti lecsapni. - Ragaszkodjon a memórijához – nekem úgysem kell sokra visszaemlékezni, ha már a többi kiesett. S hogy mennyire működik? Azt hiszem ezen kérdés felesleges, hiszen az előtte lévő harminc akárhány év került a felejtőbe. - Ó, vagyis a nevemet szeretné tudni – ismerem fel a lényeget. - Meg is lehet kérdezni – mosolyodom el. - Nem titok. Thomas Kingsley – sokan a nejem révén ismernek, a volt nejem után, hiszen azóta már elváltunk, ő pedig szenátor lett. A legfiatalabbak egyike. - Mivel én viszont pocsék névmemóriával bírok, ezért nem kérdezem az önét. Kérdezni inkább azért kérdezem, mert szeretném megtudni. Persze, csak ha nem titok – adok egérutat. Hiszen lehet, hogy nem nagyon akarja elmondani, ki is valójában. - Aham – figyelek a válaszra, s próbálok arra figyelni, amit és ahogy mond. Sofie szeret engem küldeni ebben, szerinte van érzékem hozzá én meg csak halnak érzem magam egy szatyorban. Szerintem ő sokkal jobban ért ezekhez, pláne, hogy vannak nekik állítólag, akik súgnak a háttérből. - Mmm, vannak ilyenek – a gyász és haláleset nem rémít meg. Pláne a szeánszok révén nem, de legfőképpen azért, mert nem hiszek ezekben. A polchoz lépek és figyelmes átnézés után kihúzok egy könyvet, s nyújtom felé. - Alaine Polcz könyvét nagyon tudják ajánlani és Alan Wattsét. Alan Wattsnak vannak … hát most már podcastnak vagy minek neveznék, érdemes meghallgatni őket. Ha pedig egyáltalán nem felelnek meg, őt szokták még nagyon keresni, és jelezni, hogy segített. Ki nem tudom ejteni a nevét – ezért csak elé tartom, ha elveszi ezt is, odaadom. - Ha pedig beszélgetésre vágyik, akármennyire is furcsának tűnik, a közeli zsiganóga? Szóval van ott egy rabbi, őhozzá sokan fordulnak ebben a kérdésben – női rabbi, egy új irányzat és éppen olyan belevaló, mint nagynéném. - S tudom ajánlani a kolleganőt, Sofiet. Van itt egy teázósarkunk, s ha igény van rá, szívesen meghallgatja – csak aztán nehogy sírva szaladjon ki, mert Sofie olyan dolgokat kezd mondani neki, amiről csak ők ketten tudtak. Vagyis lehet ebben valami, nem tudom. - Mit? - nyúlok a hajamhoz, mert az is néha úgy áll, ahogy nem kéne, meg a borotvahab is néha ott marad, hiába lesem magam a tükörben, mint az őrült, hol látok fehér foltot. - Természetesen. Teát vagy kávét is tudok ajánlani hozzá, és süteményeket is. Van egy kis olvasósarkunk, oda belehet ülni. - Ha belehallgatni szeretne, akkor, ha van bluetooth fej-, vagy fülhallgatója, akkor bele tud hallgatni. Erre van a sarok – mivel közében van egy nagyobb sziget, amely padlótól plafonig köralakban foglal el helyet az üzletből, az északnyugati oldalán van a kis sarok, teázóval, kávézóval. - Megkínálhatom teával vagy kávéval? Szamovártea, s hozhatok hagyományosat is – érdeklődöm.
- Lehet, hogy tériszonya van. – bár elég furcsa lenne ez éppen egy macskától, de hát sohasem lehet tudni. Én egyáltalán nem lepődtem volna meg ezen, mivel az állatok gyakran hasonlatosabbak hozzánk, mint azt elsőre gondolnánk. Figyeltem már meg ilyesmit más állattartóknál, hiszen nekem ugyebár nem volt semmiféle kedvencem. Még. Terveztem, hogy befogadok egy kis jószágot, de az még a jövő zenéje volt egyelőre. - Nagyszerű, akkor egy pillanat és jövök! – döntöttem hirtelen úgy, hogy hosszabban maradok, mint terveztem. Ebből kifolyólag pedig praktikusabbnak tűnt, ha megszabadulok a kabátomtól. Egyrészt idebent felesleges volt, mert a végén csak megfáznék kint, ha bemelegszem, másrészt meg szabadabban tudtam nélküle mozogni. Oda is mentem hát az iránynak megfelelően a fogashoz, és sebtében kibújtam a ruhadarabból, hogy aztán ott landoljon másoké mellett. - Egek, dehogyis, nem így értettem! – nevettem el én is magam, miután már észleltem, hogy ő sem vette a szívére a meggondolatlanul kimondott megjegyzésemet. – Nem akartam nagyon személyeskedni, csak… - ezt kár lett volna magyarázni, már mindenképpen kellemetlenül éreztem magam a kissé talán különös szituáció miatt. – Thomas, hát persze! – innentől kezdve pedig egyből be is ugrott, hogy honnan ismerem. – Találkoztunk pár éve egy estélyen. Azt hiszem, hogy ott volt a… felesége is. – nyugtáztam végül, mert végre minden a helyére került. – Talán még táncoltunk is egyet, az apám a politikai életben is ténykedik, és miatta voltunk ott. – egészítettem ki némi magyarázattal az általam mondottakat. - Bocsánat, Lemon Lemmon vagyok. – nyújtottam felé a kezem, mikor végre felocsúdtam valamelyest. Tudtam, hogy kissé furcsán hangzik a nevem, de különösebben sohasem zavart, így most is büszkén árultam el neki. – És meg tudná őket mutatni? – kanyarodtam vissza én is az eredeti témához, amikor végre minden a helyére billent. Végtére is, ezért jöttem, hogy találjak valami jó és hasznosnak mondható könyvet, amely majd segít tovább menni azon az úton, amit azt hiszem, hogy már elkezdtem. - Hm, megnézem őket… - dünnyögtem, átvéve mind a két könyvet tőle. – Hát, a vallásomat tekintve nem vagyok zsidó, úgyhogy nem tudom, hogy mennyire fordulhatnék hozzá. Talán maradok egy pszichiáternél, ha minden kötél szakad. – azt pedig nem terveztem az orrára kötni, hogy már járok egy szakemberhez. – De azért köszönöm a tippet! – mosolyogtam rá, mert nem akartam udvariatlan lenni a visszautasítás miatt. Nem tudom miért, ilyenkor mindig olyan kellemetlenül éreztem magam, pedig semmi okom nem volt rá igazából. - Tényleg? – néztem körül. Nem is az említett nőt kerestem, hanem azt a bizonyos sarkot, mert most kedvem lett volna oda bevackolni magam egy kicsit. Úgysem akadt semmi sürgető dolgom, ami miatt ne időzhettem volna egy kicsit ebben a vendégcsalogató környezetben. – Tudom, hogy ez nem könyvtár, de egyszerűen képtelen vagyok dönteni egy-egy ajánlás elolvasása után. Az nekem túl kevés… - szándékomban állt egyébként valamit mindenképpen megvenni, szóval így talán nem is olyan ciki az egész. - Ó, én még mindig a hagyományos könyvek híve vagyok inkább, bevallom. – somolyogtam az orrom alatt, hiszen én is pontosan ilyeneket írtam. – Köszönöm, és egy kávét azt hiszem, hogy szívesen innék. – döntöttem végül a koffeines fekete mellett, mert azt most jobban megkívántam. – Hosszút szeretnék kis tejjel, egy édesítővel, és tejszínhabbal, ha lehetséges. – adtam le a rendelést. Azért ez nem egy Starbucks, azért is szorítkoztam minél egyszerűbbre. – És valamilyen sütemény is jól esne, mert a reggeli az kimaradt eddig. Van esetleg egy menü, vagy pultból kellene választanom? – gyakran befolyásolt a látvány, ha valami nagyon ínycsiklandozó volt, akkor könnyedén elcsábított.
Elgondolkodva simítom meg egy másodpercre Piros bundáját. - Akkor lehet, minden macska az? - tőlem éppen túl nagy általánosítás lenne, hiszen Piroson kívül még csak két macskát ismerek. Vagy ötöt, ha azt a három macskasétáltót is beleszámítom, akikkel Benji összebarátkozott. - Meglehet – miért ne? - Rendben, megvárom – mosolyodom el. Nem szokásom sietni, másokat pedig végképp nem siettetek. És akármennyire furcsa, szeretem nézni az embereket, ahogy a mindennapi dolgaikat végzik. Egyszerű, rutinos mozdulatok, mint egy kabát feltétel a fogasra, cipőlevétel. Azt figyeltem meg, mindenkinek van sorrend. És mindenkinek van rítus, ahogy ezt teszi. S jó nézni. - Nem vettem annak – felelem egyszerűen. Mert nem vettem annak. Ugyan minek venném? Ha számára valóban ronda volnék, akkor sem tudok rajta változtatni, így csak elfogadni tudom, hogy ő annak lát. A Thomas és a hát persze reakcióra nem számítottam igazából. Megszoktam, hogy tucat arcom van, és mindenkinek az unokatesója, hasonlítok a keresztanyjára, apjára jön. Még afrikaiak is mondták ezt, persze, csak a kapcsolat jóval későbbi szakaszában. Néha nem. S azokat is elfogadtam, hiszen ezzel kaptam visszajelzést: univerzális arcom van. - Mégis ismer? - nézek rá kíváncsian. A folytatás meglep és nem lep meg. - Estély – bólintok. - A volt feleségemmel állítólag sokat jártam estélyre – észbe kapok. - Elváltunk. Nem azért, mert ne kedvelnénk egymást. Mármint... én nem tudom, hogy kedveltem-e. Négy éve balesetem volt.. egy kicsivel több. És nem emlékszem semmire a baleset előttről. A szüleim mondták, hogy én ígértettem meg vele, ha valami történik … - s nem tudom, jól tettem-e. Rákeresni sem mertem igazán, mert félek attól, hogy boldogtalan, netán dühös arcot látok. Nem kerestem, nem keresett. S ennyi év után, főleg, hogy nem is emlékszem, eléggé durva lenne a számára szerintem, ha egyszer csak beállítanék. Nem tudom. - Lemon Lemmon – viszonzom a kézfogását. - Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha legalább a nevére emlékeznék – mosolygok rá. - Természetesen! - bólintok. Hiszen, feltételezem, ezét jött ide. - Rendben, persze – ezért is jó a könyvsarok. Igazából nagyon szeretem azt a helyet. Jó odaülni és megiszogatni egy-egy kávét vagy teát. Ilyenkor jól ki tudok kapcsolni és mégsem. Amit élvezek benne, hogy nagyon koncentrált leszek ott és olyankor jönnek a jó ötleteim. Vagy felismeréseim. - Nem foglalkozik azzal, ki milyen vallású. Szeret segíteni. És nem mellesleg, van egy pszichológusi végzettsége is, amit szerinte nagyon fontos lenne sokaknak elvégezni, akik segítő szakmában dolgoznak. Nos, részemről nem tudom, mennyire tud segíteni azzal vagy nélküle. Jókat lehet vele beszélgetni. És nem a felszínről. S persze, megértem, ha marad a pszichiáternél. Nekem... kötelező. Kérem, nagyon szívesen! – mosolyodom el. A pszichiáterem az, aki figyel arra, hogy ”normális”. De mi a normális? - Tényleg – még bólogatok is. - Megértem. Ezért is alakítottuk ki az olvasó sarkot. Ha valami nagyon fontos, csak azzal rendelkezzen az ember. Egy mondatért egy könyvből... nem fogom a polcomon tartogatni, még ha nagyon is fontos. És így akár tönkre is mehetnénk, ugyanakkor azt figyelte meg Sofie és a húgom is, hogy a könyveladás megugrott. Mert valóban azt vették meg, amire szükségük van. - Hosszú, kis tej, egy édesítő és tejszínhab, természetesen. Máris hozom. A pultnál nyugodtan választhat, amire vágyik – megfordulok és a pultra mutatok, aztán a kis presszó gép elé állok, ami kapszulás. Ami állítólag eléggé ront a környezeten, csakhogy mi fémkapszulát haszálunk, újratölthetőt, így ennek megfelelően teszem bele az adagot és helyezem a gépbe, majd készítem el a kért kávét. - Megvan, amit szeretne? A sütemények mellett talál tányért és szalvétát, valamint evőeszközt – igaziak, porcelán, ezüstözött. Az élményhez. - - A sütemények mellett talál egy csipeszt is. És a kávé is kész – kis, porcelán tálca, rajta szalvéta, kiskanál társaságában a kávé, ahogy kérte. - Ha bármi kérdése van, a pénztárnál leszek – rendelést írok össze, ami annyira nem sürgős, csak megszokásból teszem a napi készletfogyást.
Kezdőlap
