millie&audrey

Már egy ideje nem éreztem ennyire bizakodónak magamat Charles lebuktatását illetően, mint most. Még Gregory Stevens állandó megjegyzései sem borítottak ki, mert most először úgy éreztem lépéselőnyöm van a bátyámmal szemben, ez pedig a kezdeti zsákutcákhoz képest áttörést jelentett. Lehettünk volna normális testvérek is, akik jól elvannak egymás mellett, de mi ezt már akkoriban elrontottuk. Charles létezésem és tetteim minden egyes pontjába keresett valamit, amiért utálhatott. Elkezdte azzal, hogy önzőként állított be, amiért nem voltam kíváncsi a szüleim kilétére, míg ő maga hiába kutatta őket, már nem léphetett kapcsolatba velük. Hajóbaleset - ahogyan egyik, majd másik - és mivel Charles nem adta fel - a harmadik jelentésbe is állt. Teljesen megtörte Charlest, én viszont látni sem akartam azokat az embereket, akik egykoron úgy döntöttek lemondanak rólam. Nem csak elvekbe, személyiségbe is mást képviseltünk. Ő menekülni akart Rogerséktől, én meg örültem, hogy olyan családba kerülhettem bele, ahol éreztették velem azt, amit az igazi szülők elvettek tőlem. Visszaadták a reményt, miszerint érek is valamit. Nem voltam kíváncsi az indokokra akkor sem, most meg felnőtt fejjel még inkább nem. Charles pedig képtelen volt tiszteletben tartani ezt a döntésemet, ahogyan ezt követően mindegyiket. Senki nem hitte el, de ő benne mindig is volt valami romlott elképzelés az élettel kapcsolatban, ami által számára nem léteztek határok. Ha ő akart valamit, azt megszerezte. És amíg Joseph ügyét szépen, lassan egy dobozba helyezték vissza, gondolván a férfi ugyan soha nem kerül majd elő, addig én azt a tettest kerestem, akinek biztos voltam a bűnösségében. Megetetheti bárkivel ezt a bűnbánó szöveget, hogy a barátja volt Henstridge és már semmit nem lehetett tenni, én azonban átláttam már rajta. Túlságosan is ahhoz, hogy egy percig is nyugodtan ülve várjam meg azt a pillanatot, amikor ezt is megússza. Megszállott lettem vele kapcsolatban? Talán, magam sem tudom eldönteni, de amíg nem mutattam meg másoknak is az igazi valóját, addig nehezen tudtam csak megnyugodni vagy úgy általában tükörbe nézni.
A reggel óta tartó jókedvemet megőrizve sietek át az úttesten, hogy az sms-be kapott címhez tartozó épület előtt megállva látogatást tegyek Millienél. Nem hittem volna, hogy abból az estéből bármi jó történhet, de egy olyan ismeretségre tettem szert általa, amit kár lett volna ellökni magamtól. Az pedig, hogy ő maga is ismerte Josephet és fontos volt neki, csak még inkább ösztönzött arra, hogy ne mondjak le eredeti terveimről. Beláttam, hogy itt már nem csak önmagam nyugalmáért küzdöttem, ez pedig ahelyett, hogy még hangsúlyosabbá tette idegességemet, inkább ösztönzött a továbbhaladásban. Meggyőzni ugyan nem akartam őt Joseph állapotával kapcsolatban, hiszen én sem tudhattam biztosra, hogy mit műveltek vele - vagy éppen mit nem - de én a végére akartam járni, arról pedig jól tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. Charles a maga módján okos volt, ó de még mennyire. A lehető legnagyobb iránta érzett szeretetemmel csakis a legrosszabbat feltételeztem róla, ezért sem foglalkozott vele senki sem. Mindenki megelégedett ezzel a jófiús maszlaggal és valahogy ennyi elég is volt nekik. Mintha nem akarták volna, hogy ez az álomkép, amit Charles Rogersről alkottak teljesen összetörjön.
A csengő megnyomása után egyik magassarkúba bújtatott lábamról helyezem testsúlyomat a másikra, táskámat pedig eligazítom a vállamon. Reggel az e-mail megkapása után első dolgom volt lementeni magamnak minden egyes részletét mielőtt bárki is rátehette volna a kezét és eltünteti. Volt már rá példa, jobb elővigyázatosnak lenni. Gregorynak sem fejtettem ki még hova is rohanok, habár nem mintha ez ne lett volna megszokott viselkedési minta nálam. Amúgy is felesleges időpazarlásnak tekintette, hogy Charles után megyek és ő maga már korábban úgy döntött, hogy ennek tekintetében teljesen kihátrál az én ámokfutásomból. Most viszont ha ez a bizonyíték megállja a helyét nem lesz neki lehetősége kibújni a felelősség alól és ha akarja, ha nem. Mindketten tudjuk, hogy Charlest elkapni egy főnyeremény lenne a lapnak, de amíg ő ezt egy álomképnek tekintette, én egy magam elé kitűzött célnak.
Millie arcát meglátva elmosolyodok és abbahagyom a kezemmel történő fal támasztását, ami átmeneti támaszpontot jelentett a nagy sietségem után. Autóval jöttem az tény, de a környéken parkolót keresni kész letehetetlenség, ezért egy utcával lejjebb sikerült csak megállnom. És természetesen annak is csak a végén, de ma úgy vagyok vele, hogy bosszankodásnak ez legyen a legkevesebb.
- Szia! Remélem nem a legrosszabbkor állítok be. - a kezemben lévő barna papírzacskót szemmagasságba tartom és ennek okán választom a folytatást is. - Hoztam hamburgert, bár nem tudom hogy eszel húst vagy sem, ezért ilyen meg olyan is van meg egy felvételem is. Úgy tűnik valaki előrehozta a karácsonyi ajándékomat. Lenne időd esetleg ránézni nekem, mielőtt túlságosan beleélem magamat és belehalok a boldogságba? - veszek egy sóhajt ennyi beszéd után, de már befejeztem. Ellenben ha zavarom, akkor felkeresem Alfiet is addig nyüstölöm őt, amíg valami megoldást nem találunk erre az igazán meghatározó ajándékra.

- Egy mocha cookie crumble frappuccino-t kérek, egy mocha cookie crumble frappuccino-t kérek, egy mocha cookie crumble frappuccino-t kérek! - visítozik a szomszédban a nagyjából öt-hat éves kislány, aki a hangoskodás mellett jól hallhatóan toporzékol. Az anyja nem reagál, vagy legalábbis nem hallani az egyébként igen vékony falakon keresztül. Egy pillanatra abbahagyja, és már kezdek megnyugodni, az idegeim is kezdenek normál állapotukba visszatérni, de még mielőtt túlságosan beleélném magam, ismét rákezd. - Egy mocha cookie crumble frappuccino-t kérek! - sipítozik jóval hangosabban, mint egy fába szorult féreg. EGY MOCHA COOKIE CRUMBLE FRAPPUCINO-T KÉREK! - üvölt túl minden létező egyéb zajt a kis követelőző szöszke. Ezúttal viszont már a szomszédok sem hagyják annyiban, többen is a teraszról szólnak ki vagy az ablakból hajolnak ki és páran hangosabban, néhányan csak kérlelve adják a szülők tudtára, hogy kezdjenek valamit a rohadt idegesítő, elkényeztetett porontyukkal. A felszólítás megteszi a hatását, a kislány hangját többet nem lehet hallani, csak a bejárati ajtó csapódását. Nem is nagyon lőttem mellé az elkényeztetett poronty jelzővel, mert szerintem éppen most mennek megvenni a kislánynak ezt az akármit. Bő negyed óra utána a folyosóról hallatszódik be a lakásokba a gyerek csilingelő hangja. Most már érdekel, miért hisztizett ennyire, úgyhogy kilesek az ajtón és a kislány kezében lévő dologra fókuszálok. Egy pohár, amiben valami borzasztóan csokis csoda van. Azonnal összefut a nyál a számban a tejszínhabos csokivarázstól, a rózsaszín felhőből pedig csak a csengő rekedtes hangja tud kirángatni. Nagyot nyelek, visszahúzódom a lakásba, és ahelyett, hogy felvenném a kapucsengőt, csak megvárom, amíg elnémul. Amúgy is hatalmas késztetést érzek, hogy lemenjek, mert most már nekem is meg kell kóstolnom ezt a csupa csoki akármit, úgyhogy felkapok egy cipőt, bezárom a lakást és gyorsan a lifthez szaladok, amibe Mrs. Andrews épp most szállt be. Ha nem ő lenne, nem sietnék ennyire, de szerencsére ő is legalább annyira szeret csöndben liftezni, mint én, ezért semmi nem kényszerít beszélgetésre. A földszinten előre engedem az idős nőt, csak utána szállok ki én is. A súlyos lépcsőházi ajtó kinyitásához még nekem is nagyobb erőt kell kifejtenem, ezért bele sem akarok gondolni, vajon az öreg lány hogy jut ki, amikor épp nincs itt senki. Megvárja, amíg jön valakit? Vagy titkon valami kung-fu vagy ninja mester, akit aztán semmitől sem kell félteni? Kétlem, bár ki tudja…
A bejáratnál meglátom Audreyt, és mivel egyedül ő ácsorog itt, ezért feltételezem, hogy ő volt az, aki felcsengetett. Szerencsére nem egy olyan ember, akinek valahogy be kéne adnom, hogy nagyon sietek, nincs időm, rohanásban vagyok, majd felhívom vagy írok. Eszem ágában sincs lerázni valami kamu szöveggel.
- Szia - köszönök neki mosolyogva, amint Mrs. Andrews kicammog a képből. - Nem, dehogy - csóválom meg a fejem, közben tekintetem már az úttest túloldalán lévő Starbucksot kémleli. - Szuper, persze, ránézek, de előbb oda megyünk - bökök a zöld logós kávézóra. - Gyere - szólok hátra a vállam mögött, de nem erőszakoskodom. Ha nem akar jönni, akkor tőlem megvárhat itt is, de én nekem akkor is kell egy olyan izé. Amint megbizonyosodom róla, hogy át tudok menni az úttesten anélkül, hogy elüttetném magam és Audreynak hívnia kéne a mentőket vagy a rendőröket, akik aztán hívják a halottkémet, akik aztán elvisznek a hullaházba, aztán onnan át a temetésemre, ahol valószínűleg nem lennének sokan, max két-három ember, élükön Nora-val, gyorsan átloholok. A kávézóban beállok a szerencsére rövid sor végére és kicsit türelmetlenül ugyan, de kivárom a sorom.
- Két mocha cookie crumble frappuccino-t kérnék. - Amint a kasszás srác elé érek, leadom a rendelést két főre, mert ezt szerintem Audreynak is meg kell kóstolnia. A kártyámat a terminálhoz érintem és már arrébb is lépek, hogy kész legyek bármelyik pillanatban felvenni a pultról a két poharat. Még szinte le sem rakja a zöld sapkát és kötényt viselő fiatal lány az italokat, azonnal felkapom és már szinte itt sem vagyok. Az egyiket Audrey kezébe nyomom természetesen, mert akármennyire is jól néz ki, nem bírnék meginni kettőt.
- Amúgy… - kezdenék bele, de amint kortyolok egyet a szívószálon keresztül, képtelen vagyok folytatni. - Mmmmmm… Ez…. Mmmmmm… - tovább kortyolom, de még a teljes agyfagyás előtt abbahagyom. - Ez isteni. - Nem is emlékszem, hogy ittam-e valaha ennyire finomat. - Szóval amúgy milyen felvétel? - kérdezem, közben beírom a számkombinációt, amivel nyílik az ajtó, hogy feljuthassunk a lakásba, ami egyébként nem is az enyém, de amióta van végre normális állásom, be tudok szállni a költségekbe. Igazából el is költözhetnék, de nem fűlik hozzá a fogam.

millie&audrey

Mások ezt normálatlan, megszállott viselkedésnek tartanák, amit én művelek a bátyám ügyével kapcsolatban, én viszont képtelen voltam olyan hazugságokkal álltatni magamat, melyekbe mások könnyedén beletörődtek. Elfogadták Joseph eltűnését, félrelökték, mintha az az emberi élet - legyen vele bármi is - már nem számítana többé csak mert bizonyos időn belül nem került elő. Én nem tudtam ilyen egyszerűen túllépni ezen. Ismertem Henstridget, jó ember volt, habár kifejezetten naiv, de olyan személy, akire számítani lehetett, ha a szükség megkívánta. Most mégis hagyják, hogy a neve, az egész létezése feledésbe vesszen csak mert zsákutcába ütköztek. És állíthatják, hogy később visszatérnek rá vagy még folyamatban van az ügye, én mégis úgy érzem, hogy ők már rég egy dobozba zárták azt és hagyják porosodni, ha már nem tudtak vele mit kezdeni. Charles nem úszhatja meg ennyire könnyedén, még ha valahol rossz előérzetem is van vele kapcsolatban. Ő neki messzire elért a keze, mely rólam nem volt elmondható. És habár a leleményességem vagy a maximalizmusom olykor nem ismert határokat, de nem álltak befolyásos emberek a hátam mögött a főnökömön kívül. De még ő maga is a bezsebelt elismeréseivel és a bizonyos körökben elegendő tekintélyével is kis hal volt abban az áradatban, amelyben az idősebb felem és a csapnivaló társasága élte a mindennapjait. A felesége által Charles olyan személyekhez jutott el, amiről álmodni sem mert volna korábban vagy ha mégis, ő maga sose jutott volna el oda. Az egyedüli sikere abból származott, hogy volt gyomra olyan dolgok megtételéhez, ami másoknál már biztosan kicsapta volna a biztosítékot. Egyszerűen csak szerettem volna ő róla lerántani az álarcot ennyi év után és lassan már az se érdekelt mibe kerül ez majd nekem. A felvételt éreztem az egyetlen reményemnek egyetlen idő után, ezért nem volt meglepő lépés tőlem, hogy minél távolabb akarom annak létezését tudni az irodától és az ott lévő emberektől. A csapatunk egy összetartó egységnek tűnt és igen, néha a csapatmunka is jellemző volt ránk, de amikor valaki egy nagy dobásra készült, akkor a bajtársiasság nem létezett. Elegendő lett volna a sarokban ücsörgő Lisa vagy a tőle nem messze lévő Neal ahhoz, hogy a kezükbe került információt olyan irányba forgassák ki, amit Charles könnyedén kimagyaráz. Én természetemből fakadóan a hosszabb, bonyolultabb utat szerettem volna járni, hiszen minél erősebbé teszem a magam előtt építgetett ösvényt, annál nehezebb lesz neki kijönnie belőle.
Millie válaszára nem sokat kell várnom az érkezésemet követően, de mielőtt nekilendülhetnék, hogy félszeg izgatottságom okát megosszam vele, neki egészen más tervei akadnak. Tekintetem érdeklődve követi mozdulatát, de nem élek ellenkezéssel, hiszen ahhoz túlságosan is kíváncsivá tett mitől is zsongott be ennyire. Alfiet láttam legutóbb ilyen sebességgel beszélni és mozogni, de kétlem, hogy Millie is pont attól lenne olyan állapotban, mint az említett srác.
Lelkesedésének okára a választ a két kezében lévő kávés-csokis csoda adja meg, amiből az egyiket át is adja nekem.
- Hűha, ez.. - forgatom, próbálom minden oldaláról felmérni a pohárba zárt kalóriabombát, mellyel még életemben nem találkoztam, habár rosszul se nézett ki. Az édes dolgok pedig amúgy is a gyengéim. - Köszönöm. Ha ettől nem állok fejre, akkor nem tudom mitől.. - elmosolyodok, végül belekóstolok az általa kapott csodába, de az íze magáért beszélt. Utoljára a kürtöskalácsos-fagyi volt az, ami után egy héten keresztül kerültem bármit ami az édes ízekkel hozható kapcsolatba. Úgy érzem ez is egy hasonló élmény lesz.
- Szóval ez lenne a tettes, ami miatt ennyire felpörögtél. Én bevallom, még lemaradtam az egyszerű presszó kávénál. - és valahol tényleg ennyiben ki is merült a koffeinnel lévő kapcsolatom, amit a napi beosztásom mellett egy megszokott rendszer által iszok. Azzal kapcsolatban pedig, hogy manapság mi a trend meg majd cirka öt év múlva felzárkózom.
Teljesen belemerülök az ital fogyasztásába és valahol el is feledkezem egy másodperc erejéig ittlétem okáról, amire Millie hívja fel a figyelmemet kérdésével. Azt hiszem egyszerűen csak jól esett kizökkenni a hétköznapi rutinból még ha ilyen apróságról is van szó, mint ez az ital. Választ azonban már csak akkor adok számára, amikor látó, - és hallótávolságon kerülünk mindenkitől, így pedig biztonságosan elő is halászom táskám rejtekéből a pendriveot.
- Ma reggel kaptam egy érdekes üzenetet, benne egy felvétellel, Charles egyik régi ügyével kapcsolatban. - nyílt titok volt a közöttünk lévő családi kötelék meg lassan már az is, hogy nem szívleltem őt. - A pasas állítása szerint alibit tud szolgáltatni egy jogtalanul börtönbe zárt embernek, név szerint. - keresem elő a zsebemből a cetlit. - Branson Russonak, aki két évvel ezelőtt került oda mindenféle hamis bizonyíték miatt, melyet elvileg egyenesen drága bátyám sorakoztatott fel ellene. - vázolom fel az eddig megtudottakat szinte egy szuszra.
- Na most elhiheted mennyire szeretnék hinni ebben, viszont úgy gondoltam te ránézhetnél esetleg erre a videofelvételre, hogy nem-e babráltak vele valamit. Dátumot megváltoztattak vagy ide-oda szerkesztették, nagyon nem vagyok otthon ebben a témában, viszont jó lenne tudni, mielőtt belevágnék ebbe a karriergyilkos esetbe. - kedvetlen grimaszt vágok, mert ugyan a kockázat ott van benne, de ha már az első lépcsőfoknál nem bukik az elmélet, akkor én is bátrabban állok neki és keresek fel olyanokat, akik segíthetnének is akár. Talán még Miliant is rá tudnám venni, ha tudná, hogy nem az a célom, hogy az idegeire menjek.
- Amúgy meg fogalmam sincsen ki ez a Branson Russo és az ügyére se néztem rá, mert egyből jöttem hozzád mihelyst megkaptam az e-mailt. Az ilyeneknek is utána lehet esetleg járni? - teszem fel őszinte érdeklődéssel a kérdésemet, de hagyom őt is most már szóhoz jutni. Amit tudok, azt nagyjából fel is vázoltam neki.

A hisztis kis szomszédot általában ki nem állhatom. Nem szeretem a hisztis gyerekeket, de most az egyszer talán elnézem neki a kibírhatatlan visítozását. Amikor kilesek az ajtón, hogy mi volt a hiszti tárgya, azonnal megkívánom azt a csupa csoki akármit, amit éppen szürcsölget. Egyértelmű, honnan szerezték, szóval nem is habozok sokáig, összeszedem magam és boldogsághormon begyűjtő útra indulok. Az ajtóból magammal cibálom Audrey-t is, akit kárpótlásul meghívok egy italra.
- Van a szomszédban egy kislány, nem lehet több hat évesnél, de akkora hangja van, hogy szerintem még három emelettel feljebb is hallották a visítozását. Tipikus kis követelőző, elkényeztetett szöszke, az anyja meg inkább megcsinál mindent, mert csak akkor marad csöndben a gyerek. Nála láttam ezt és baromi jól nézett ki, úgyhogy muszáj volt megkóstolni, de… - félbehagyom a mondatot, hogy ismét kortyolhassak egy jó nagyot belőle. - Határozottan megérte - bólogatok vigyorogva a szívószálat elengedve. Köszi visítós kiscsaj az 5/B-ből. Ha nem is a koffein mennyiség, de a a rengeteg cukor biztos felpörget. A kávézóból kilépve nem időzöm tovább, egyből a szemközti lakóépület felé veszem az irányt. Közben megérdeklődöm, milyen felvételt hozott Audrey, amire szeretné, ha ránéznék, mivel ezt eddig nem részletezte. A számkombinációt beírva hamar bejutunk az épületbe, aminek a földszintjén csak pár ismerős arc lézeng. Megvárja, amíg tiszta lesz a terep, egy kósza fül sem hallhatja, amit mondani szeretne. Türelmesen végighallgatom a történetet, mire felérünk a lakáshoz, addigra nagyjából képbe is kerülök a helyzettel. A lakáshoz érve előre engedem Audrey-t, utána én is belépek és gondosan bezárom magunk mögött az ajtót.
- Lassan kiírhatnám az ajtóra, hogy akinek bármi olyan kérése, óhaja, sóhaja van, ami rendőrségi ügyhöz kapcsolódik, de nem akar a rendőrségre menni vele, az kopogjon csak be - jegyzem meg, mivel nem Audrey az első, aki valamiféle pendrive-val jön hozzám. - Nem vagyok zsaru, de ha volt visszhangja az ügynek, akkor egy google keresés is sokat segíthet - vetem fel a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb ötletet, ami most hirtelen eszembe jut. A huszonegyedik században minden fent van az interneten, szóval elég esélyes, hogy találunk valamit a neten erről a Branson Russo nevű fickóról. Elkérem a pendrive-ot Audrey-tól és a kanapéra huppanva előveszem a dohányzóasztal aljából a laptopomat. Megütögetem a mellettem lévő helyet, hogy Audrey is leüljön és együtt nézzük meg a videót, hiszen több szem többet lát. Az adathordozót az USB portba dugom és amint betölti az eszközt, megnyitom a videót, amin a biztonsági kamerákra jellemző, nem túl jó minőségű felvétel van, de ahhoz azért elég jó, hogy ki lehessen venni rajta az alakokat, arcokat és a helyszínt.
- Hát… én azt mondanám, ez a videó nincs megszerkesztve - csóválom a fejem, közben visszatekerem az elejére és ismét megnézem. Amennyire csak lehet, aprólékosan igyekszem megfigyelni a látottakat, a dátumot a kép sarkában, az esetleges vágást. - Nem, ez valódinak tűnik - ismétlem a véleményem. - Akárki is küldte, nem módosított rajta semmit, a dátum sem látszik szerkesztettnek. - Audrey felé pillantok. - Ugye ez neked jó? - kérdezem bizonytalanul, mert igazából kicsit zavaros nekem az ügy, amibe tervezi beleásni magát. - Akkor most jön az, hogy ki az a Branson Russo - folytatom a következő ponttal a listán. Amennyiben a pendrive már nem kell, azt visszaadom Audrey-nak, és a keresőbe a Branson Russo ügy, 2018 kifejezéseket a legjobbakat remélve ütöm le az entert. Azonnal rengeteg találatot dob fel a google, de nem mindegyik az, amit mi keresünk. Van, amelyik nem is ezt a nevet említi, van, amelyik valami 1984-es ügyről ír… Viszont nagyjából az ötödik, hatodik cikk címében pontosan az Audrey által említett név szerepel, az év pedig 2018. - Szerintem ez lesz az - egy pillanatig sem habozva kattintok rá a linkre, aztán a laptopot odaadom Audrey-nak. - Keresgélj, addig megmelegítem kicsit a hamburgereket. - Persze, ha ő ellenkezik, akkor az övét nem fogom, de én jobb szeretem a sült, főtt kajákat melegen enni.  

millie&audrey

Millie gesztusa a kávéval kapcsolatban kellemes meglepetésként ér a mai nap eseményeivel szemben még akkor is, ha első körben ötletem sincsen hova tegyem ezt a csokitól túláradó csodát. Nehezen találtam volna fel magamat egy olyan helyzetben, ahol meg kellene neveznem mik manapság a felkapottak a kávék világában vagy az élet más területein akár. Persze egy kisebb utánanézés árán sikerült volna felelnem a feltett kérdésre, de velem ellentétben a legtöbben hezitálás nélkül válaszolnának. Én határozottan nem tartoztam közéjük, így amikor lehetőségem engedi egyből Millie segítségét kérem a felvilágosítás érdekében. A kapott sztori pedig akaratlanul is mosolyt csal az arcomra.
- Ó, így már minden világos. - bólintok egyet, miközben a kávémmal is flörtölök egy keveset mielőtt újabb kóstolást vállalnék be. - Az én szomszédaimtól csak életre szóló tanácsokat kaphatnál a házasság ellen és végighallgathatnád, ahogyan Mrs. Saltzman ócsárolja a mai fiatalok zenei stílusát minimum fél órán keresztül. Igazán tanulságos rég nem használatos szitkozódásokat hallani. Aztán csak azt veszed észre, hogy otthon leejtesz valamit és Mrs. Saltzman szótárának egész repertoárját zúdítod rá a figyelmetlenséged következményére. - vezetem be őt a saját tapasztalataimba, amik így kimondva csak még siralmasabbnak tűnnek. Lehet el kellene költöznöm? De Tamara olyan sokáig kereste nekem azt a lakást és ha most beállítanék hozzá, hogy válófélben vagyok az otthonommal, bizonyára elbőgné magát csalódottságában, amiért ismételten kiteszem őt ennek a tortúrának. Igen, Millienek határozottan jobb dolga van a leendő királynővel.
Nem nagyon szeretek segítséget kérni másoktól, de ha a számítógépes dolgokról van szó, akkor jobbnak látom beadni a derekamat. Általában olyan vagyok, aki addig szenved valamivel, amíg rá nem jön annak nyitjára, de ez az eset most egészen más. Hiszen megtehetném, hogy órákat igénybe vevően ücsörgök a gép előtt és elveszek annak útvesztőjébe, de akkor hetek múlva sem lennék kész a terveimmel. Ha meg még figyelembe veszem azt, hogy a bentiektől nem kérhetek segítséget a kis magánakcióm miatt, amit Gregory annyira ellenez, akkor megint visszakerülök az első verzióhoz, aminek ez esetben Millie esett áldozatául.
- Gondolod egy ilyen reklámszöveg nem túl merész ötlet? - kérdezek rá miközben elképzelem az ajtóra aggatott cédulát, ami mondjuk eléggé figyelemfelkeltő tud lenni, de nem csak azoknak, akik a segítséget keresik. - Tudod az a kislány eléggé nagy spiclinek tűnik, szóval lehet csak titokban osztogatnék névjegykártyákat, nehogy bajba keverjen. - mosolyodok el. - Viszont ha egyszer ilyen módon könnyítenéd meg a dolgodat akkor ismerek jó szakembereket, akik nagyon menő kinézettel tudnék ezt létrehozni neked. Csak egy szavadba kerül.
Beszédem közben azért át is nyújtom neki a magammal hozott pendriveot és valamennyire be is avatom őt a magánügyem kellős közepébe.
- Ah, gondolhattam volna erre is. - gondolkozok el, ahogyan felhozza a google keresést. - Valami belső gondolat azt sugallta valamiért, hogy az ilyeneket hétpecsétes titokként őrzik. - vonom meg a vállamat, hisz ez esetben kezdem magamat nagyon butácskának érezni amiért két pötyögés-kattintás páros miatt zargatom őt. Biztos lenne még ezernyi más dolga is, minthogy velem játsszon szárnysegédet az el nem ismert igazságosztó-műveletemben.
Érkezésem indokához a válaszra nem kell sokat várnom és magam sem értem miért, de egyszerre érzem magamat megkönnyebbültnek és idegesnek is emiatt. Amikor belevágtam ebbe tudatában voltam azzal, hogy ez két irányba haladhat majd, de eljátszani fejben a gondolattal és a valóságban megtapasztalni azt két egészen különálló dolog.
- Igen, ez határozottan jó. - erősítem meg a kérdését válasz formájában és barna tincseim közé futtatom ujjaimat egy pillanatra. - Hosszútávon persze egészen nagy bajba fog keverni, de ez most remek hír. Gondolkozzunk apró lépésekben. - mosolyodok el, hogy ne azt éreztessem vele mekkora hálátlan is vagyok valójában, aki csak azért megy biztosra dolgokkal kapcsolatban, hogy többet szenvedjen.
Egy rendben van válasszal helyezkedek közelebb a laptophoz, amíg ő a hamburgerek újramelegítésévél foglalkozik és meg is köszönöm neki mellé mielőtt magamra maradhatnék. Tüzetesebben futom át a lehozott adatokat és közben próbálok párhuzamot vonni a videóval, amit láttam. Charles neve ott szerepel, mint kiemelt védőügyvéd a Branson Russo elleni vádban. A bátyám egy Kevin Collins nevű férfi mellé kértek fel, aki Russoval ellentétben a tárgyalás végeztével szabadon távozhatott.
Teljesen belemerülök a szöveg értelmezésébe és már csak akkor emelem fel tekintetemet a képernyőről, amikor Millie is ismételten csatlakozik hozzám. Arrébb húzódok, hogy helyet szorítsak neki, majd egy sóhajtással reagálom le az olvasottakat.
- Szóval a leírtak szerint Bransont bűnösnek találták Steven Harper meggyilkolásában annak ellenére, hogy Russo bőszen állította az ellenkezőjét, amit ez a videó, mint bizonyíték alá is támaszt. Hisz Russo nem lehetett egyszerre két helyen és amíg eszerint a videó szerint otthon tartózkodott, addig az ellene felhozott bizonyítékoknál viszont három utcával arrébb, ahol Harpert megtalálták. - gondolkozok el ezen egy pillanatra. - Így ha nem éppen most bukkantunk a teleportálás létezésére, akkor egészen biztos, hogy hamis bizonyítékokkal csukták le őt. - térek nagy nehezen a lényegre, ha már észhez nem igazán sikerült.
Sóhajtva egyet hajtom hátra a fejemet és két tenyeremmel takarom el az arcomat.
- Ez biztos, hogy nem kerülhet olyan kezébe, aki Charles keze alá dolgozik. Hirtelen azt se tudom kiben bízhatok meg kiben nem. - fintorodok el és miközben felhúzott térdeimet átkarolom Milliere vezetem tekintetemet.
- Ha ezt Gregorynak beadagolom valahogy egyszerre fog repesni örömében és kitekerni a nyakamat. Egészen jó aduászt nyújtok a kezébe, hogy beváltsa rajtam a Kardashian-féle fenyegetését. Hónapokkal ezelőtt is már azzal nyüstölt, hogy róluk fogok írni, ha nem vagyok csapatjátékos. Szerintem nekem annyi. Tudsz valamit róluk valami érdekeset legalább? - jutok következtetésre, meg a helyzetemből adódóan egy mentőkötélnek betudható kérdést is felteszek.  Ez az a pillanat, amikor valahol örülök is, aztán másrészről meg annyira mégsem.

- Ó, ilyen Mrs. Saltzman-féle emberek itt is vannak, bőven. Mire leérsz a lépcsőházból, addigra vagy valaki elmeséli az élettörténetét, vagy ellát olyan tanácsokkal, amikre nem gondoltad volna, hogy valaha szükséged lenne, mert valószínűleg soha nem is lesz. Ráadásul az egyik, azt hiszem Gretchen Wheelersnek hívják a nénit, kicsit nagyot hall. Viszont folyamatosan rádiót hallgat. Ha akarja az ember, ha nem, akkor is megismerkedik a hatvanas, hetvenes évek klasszikusaival – mesélek egy kicsit a lakótömbünk érdekességeiről, de azt hiszem, annyira nem is érdekes, mert mindenhol vannak furcsa figurák. Minden lépcsőházban van egy pletykás öregasszony, egy bajkeverő, egy fiatal házaspár, egy szingli anyuka, egy szingli apuka, egy nagy család, néhány rocker, akik magasról tesznek arra, hogy mások esetleg a falra másznak a zenéjüktől. Ott vannak még a zenészek, a konyhát előszeretettel kigyújtó önjelölt Gordon Ramsay-k, a tisztaságmániások, akik megállás nélkül porszívóznak, a hangosan szexelők, akik folyamatosan felújítanak, a házibulik királyai és királynői, a hisztis gyerekeket nem is említve, na és a csöndes szerencsétlenek, akik szeretik meghúzni magukat – mint például én. Ennyi panaszkodás mellett akár el is költözhetnék, de valószínűleg bárhova mennék, lennének problémás szomszédok. Nincs olyan ház, ahol csak normális emberek vanna, hacsak nem Manhattan legelőkelőbb részén keres az ember magának albérletet, ahol megválogatják a bérlőket. Egyrészt az túl drága lenne, másrészt már egészen megszoktam Nora lakását; megengedhetnék magamnak egy saját albérletet, de nem tudnám megszokni az üres lakást. Ameddig nem dob ki az unokanővérem, addig maradok nála.
A kávé beszerzése után visszafele indulunk a lakáshoz, mivel Audrey szívességet akar kérni. Egyelőre nem teljesen tiszta, mi is az, amit keresünk, de amint beavat a részletekbe, kezd összeállni a kép.
- Nem tudom, még nem próbáltam ki – vonom meg a vállam egyszerűen. Audrey-nak igaza van, egy ilyen tábla talán túl sok lenne és olyanok is érdeklődnének, akiket szeretnék elkerülni, de nem is gondoltam komolyan. – Kétlem, hogy a kis házi spiclink tudna egyelőre olvasni, viszont inkább maradok inkognitóban, amíg ezt biztosra nem tudom – mosolyodom el, közben pedig visszaérünk a lakásba, ahol Audrey előre engedem, az ajtót meg gondosan bezárom magam mögött. Nem lenne jó, ha valamelyik szomszéd most akarna átjönni lisztért vagy cukorért… Természetesen megnézem a felvételt, amit Audrey hozott. Semmi nyomát nem látom annak, hogy valaki szerkesztette volna a fájlt, vagy megvágta volna. A biztonsági kamerák felvételei sosem csúcsminőségűek – gyakran szemcsések, homályosak, néha olyan, mintha pár frame ki is maradna a felvételekről. Úgy tűnik, ez a felvétel az ezer az egyből, amin viszonylag tisztán láthatóak az emberek és a történések is. Akárki is küldte, nagyon akarhat valamit. – Valaki mindig megtud valamit, amit meg lehet írni, a gyilkosokról meg valamiért előszeretettel írnak – gondolkozom el, bár ez úgy hangozhat, mintha tapasztalatból beszélnék róla, vagy a szabadidőmben szívesen olvasnék bűnözőkről, pedig nem így van. Csak jellemző az emberi természetre az ítélkezés, és mégis ki mást lehetne jobban elítélni, mint egy gyilkosságért elítélt bűnözőt? Audreyt egy kis időre magára hagyom a laptoppal és a cikkekkel, csak a hamburgerek felmelegítése után térek vissza hozzá.
- Találtál valamit? – kérdezem érdeklődve, közben leteszem az asztalra a tányérokat és meghagyom neki a választás lehetőségét. – Kétlem – csóválom meg a fejem a hallottak után. Teleportálni nem lehet, hamis bizonyítékot gyártani viszont sajnos igen, ha az ember a megfelelő pozícióban van hozzá. – Kizárt, hogy a hamis bizonyíték ne szúrt volna valakinek szemet… - húzom el a számat. – Csak az lehet, hogy Charles a kis házi kedvenceivel a markában tart valakit – fejtegetem tovább a gondolatmenetemet, bár nem vagyok sem ügyvéd, sem jogász, sem nyomozó, úgyhogy akár tévedhetek is.
- Nem – válaszolok határozottan. – És szeretném, ha ez így is maradna. – A bulvár nem a szívem csücske, az ilyen Kardashian-féle celebek meg pláne nem, akik a vezetéknevükkel keresik a pénzüket. – De most inkább térjünk vissza arra, hogy mit fogsz csinálni ezek után – terelem vissza a témát egy fontosabb kérdésre. – Én a helyedben ezt egy időre magamban tartanám, amíg nem tudsz többet. Ha bárki, akivel ezt megosztod elszólja magát a rossz embernek, ki tudja, mi történhet… - érvelek az óvatosság mellett. – A másik meg, hogy miért akarták vajon ezt a fickót ennyire lecsukni? Véletlen bűnbak vagy szándékosan kipécézték?