Nem akartam visszajönni New Yorkba a csodálatos mexikói utazásunkból, tiltakozott minden porcikám ellene mert annyira jó volt a levegőváltozás, az éghajlat és az ottani emberek közelében lenni, hogy legszívesebben még eltöltöttem volna ott egy pár hónapot. De csak öt csodálatos nap adatott most meg nekünk, teli kalanddal, egy szuper esküvővel meg annyi izgalommal, ami egy ideig bőven üzemanyagként fog szolgálni a szürke hétköznapokban.
Ráadásul most minden bátorságomra és türelmemre szükségem volt, mert egy nagyon nehéz este elé néztünk a barát-pasimmal, ez pedig félelmet keltett bennem. Ezért is álltam már lassan fél napja a gardrób szekrényemre felszerelt egész alakos tükör előtt és öltöztem át ma már ezredjére, mert nem találom meg a tökéletes ruházatot a közös vacsorához. Ha akárkiről és annak a személynek a szüleiről lenne szó akkor csak felvennék egy szűk farmert, valami szép inget, amit anyám választott nekem vagy Camilo, de most más a helyzet, mert az utóbbinak a szüleivel kellett együtt étkeznem este. Amivel alapjáraton nem is lenne nagy gond, mert már ismernek kisgyerekkorom óta, tudnak minden ügyemről főleg a mostaniról a leukémiával és annak minden szépségével együtt, de azt nem tudják, hogy a fiúk éppenséggel engem kurogat vagy ha olyan kedvünkben vagyunk akkor én őt.
Ezért más a mai este.
Végül nem tudok már sok időt eltölteni öltözködéssel és megállapodok egy fekete farmeren meg tényleg azon az ingen, amit még az esküvő előtt vett nekem Camilo az egyik bevásárlókörutunk során, mert a legtöbb cuccomból kifogytam. Sőt, azokból is, amiket akkor vettünk mikor eldöntöttük, hogy mostantól egy pár leszünk. Kelletlenül de elfogadom a kinézetemet, majd az ágyon pihenő telefonomhoz nyúlok és küldök a pasimnak egy üzenetet miszerint nemsokára otthon leszek. Hogy várjon rám, és majd együtt elkezdjük szépen megcsinálni a vacsorát.
Délután három óra után sikerül elindulnom a tervezett kettő helyett, de még így is van bőven időnk mindent elkészíteni hiszen a tegnap már a hozzávalókat felvágtuk, a húst bepácoltuk, ma már csak a varázslat része van. Matilda receptje betanulva, mindent fejből tudok és ha nem sikerülne valami akkor feltudjuk hívni facetime-on ez pedig reményt kelt bennem. Az überben nem sokat beszélek a sofőrrel pedig igényelné a faszi, de jelenleg nem vagyok beszédes kedvemben. Szeretnék minden témát, szót meghagyni a jövendőbeli anyósomnak és apósomnak, mert ugyebár elkaptam azt a csokrot. Mire felérek az útközben vásárolt virágcsokorral és borral addigra leizzadok, és mivel hülye emberként inkább a lépcsőt használtam még a levegőm is elfogyott. Leteszem a zacskót a földre és elkezdek a kulcsom után kutatni, mert most már az is van de mire megtalálom már ki is nyílik. Elvigyorodok.
- Mi árulta el azt, hogy megérkeztem? A lihegésem vagy a kulcsok zörgése? – kérdezem, majd közelebb lépve hozzá adok egy gyors szájra puszit neki és már megyek is be a lakásába. – Izgulsz? Mert én baromira, alig tudtam felöltözni, de most meg le kell vennem nehogy összepiszkoljam. – próbálom elterelni a figyelmemet meg az övét is a dologról, eközben a konyhában elkezdem kipakolni a hozott dolgokat.
- Hm… most készültél tusolni vagy befejezted? – nézek rajta végig és megnyalom az alsó ajkamat és szépen odasomfordálok hozzá, hogy ujjbegyeimet végig húzzam meztelen felsőtestén, bicepszére is átsiklik és kissé meg is szorítom azokat. – Nagyon jól nézel ki, kinek akarsz ennyire tetszeni? – cukkolom ezután pedig egy forró csókba húzom. Minél kevesebbet gondol a családjára meg a vacsorára, annál kevésbé fog izgulni miatta közvetett módon pedig én is lenyugszom.

Ideges vagyok; azzal kezdődött az egész, hogy újból repülőre kellett szállnom (és még bele sem gondoltam, hogy ha mindenféle európai utat tervezünk, akkor bizony hosszú-hosszú út áll előttünk a felhők közt), ott hagynom annak a gyönyörű birtoknak a nyugalmát és visszacsöppenni New York örökké rohanó tömegekkel zsúfolt utcáiba. A hideg-rideg, büdös valóságba.
A ténytől, hogy ha hazaértünk, le kell ülnünk mindkettő szülőmmel, nem csak anyámmal, aki imádja a kristályokat rakosgatni és valószínűleg amint eláruljuk a dolgot, már az esküvőnket fogja tervezni, hanem apámmal is, akinek semmi más nem fontos, csak a biznisz, a pénz és a jó arculat megtartása, az érzelmek másodlagosak. Na, meg azért sincs igazán oda, hogy nincs komoly barátNŐm, tehát igen kemény kör elébe nézünk.
Fél órát állok a zuhany alatt és próbálom megnyugtatni magam, hideg vízzel, aztán meleggel, aztán hideggel, meleggel, míg el nem kezdek szédülni. Kényszeredetten szállok ki a zuhany alól, alaposan megtörölközök, majd a törölközővel a derekamon indulok a konyhába, hogy igyak valami erőset, amikor kulcszörgést és zihálást hallok a bejárat felől.
Legalább most már nem egyedül kell stresszelnem.
- A kristályaim elkezdtek vibrálni – engedem be a páromat vigyorogva, aki most már első sorban a pasim és csak másodlagosan a legjobb barátom, vagy akkor ez most egy szinten van? – Nagyon – ismerem be és követem a konyhába, végigmérem a szettjét és nem tudom, megkönnyebbüljek-e amiért ő is izgul, vagy csak még jobban ráparázzak.
- Jól nézel ki – dicsérem meg, mint minden egyes alkalommal, mikor találkozunk, mert úgy érzem, minél többet kell hangoztatnom, amiért az előző három évben úgy viselkedtem vele, ahogyan és a bókok helyett inkább úgy öltük egymást, mintha muszáj lenne.
- Befejeztem… - követem pillantásommal a kezét, majd szemébe nézek és elvigyorodok; úgy érzem magam, mint valami kisbaba, akinek próbálják a közelgő szuritól elterelni a figyelmét, és ahogyan megcsókol, éppen sikerrel is jár.
- Eh, valami Holton gyereknek… - fonom köré mindkét kezem, fenekére csúsztatom és rámarkolok. – Azt hallottam, valami tetkó van a seggén és arra gondoltam, mi lenne, ha megnézném… - mormolom az ajkaiba, mielőtt újból megcsókolnám. Nehezen hagyom abba, mert ő Neith, és annyira jó az illata, és olyan jó őt megcsókolni és pillanatok alatt felcsigázza az ember fantáziáját, de nem akarom hagyni, hogy ilyen mértékben lekösse most a gondolataimat, mert akkor bizony rendelnünk kell valahonnan a vacsorát.
- Na, öltözz át – tolom el finoman magamtól, de csak annyira, hogy hatalmas segítség legyek az átöltözésben. Nekilátok a gomboknak, érzésre csinálom, közben végig a szemébe nézek és amint végigérek az egész sornyi gombon, közelebb lépek hozzá egy újabb csókra, mindkét kezemet a finom anyag alá csúsztatom és végigsimítom az oldalát, csípőjére markolva húzom megint közelebb magamhoz, míg a fejemben viaskodik a kötelességérzet, meg az, hogy Neith közelében nehezemre esik józanul gondolkodni.
- Nem lenne jó, ha bármi rámenne az ingedre… - súgom a fülébe, majd belecsókolok a nyakába, mielőtt egyik kezemet levenném róla, másikkal a szobám felé kezdem tolni, szigorúan átöltözés céljából.

~   ★

Minden erőmre szükségem van a délután majd az este folyamán, hogy leplezni tudjam az idegességemet, elnyomni a gyomorgörcsömet, mert abból nem származna semmi jó, ha mindketten túlspiláznánk az estét. Ha én ideges vagyok és Camilo is ideges, és tudja is rólam, hogy az vagyok akkor még jobban kiakad ezzel pedig nem lennénk előrébb a „mindenkinek elmondjuk a kapcsolatunkat” projekttel. Illetve szeretnék egy utat megspórolni a kórházig, meg időt is, amit ott csesznénk el míg sorra kerülne és megvizsgálnák. Eleve nem szeretek kórházba menni mostanában meg bőven ki is jutott belőle, így igazán tudnám értékelni, ha nem kéne meglátogatnunk azt a helyet.
Így az idegességet muszáj hátra söpörnöm agyam egyik eldugodtabb részébe, ahonnan nem fog tudni egyhamar előre mászni és elrontani az estémet meg a pozitív gondolataimat. Amint az ajtó elé érek elhatározom, hogy mindenre is oda fogok figyelni ezzel megkönnyítve Camilo dolgát, de úgy látszik Ő hamarabb nyújt segítő kezet irányomba.
- Örülök, hogy csak a kristályok kezdtek el vibrálni nem pedig más, hosszú és vastag dolgok. – kacsintok rá mikor elmegyek mellette és egy kuncogást is kiengedek magamból. Hiába döntök az idegeskedés mentességen muszáj megnyugtatnom partneremet a saját érzéseimről az estével kapcsolatosan. – De minden rendben lesz, túl leszünk rajta, ők örülni fognak és eszünk egy finomat. Oké? Itt leszek végig veled. – nézek folyamatosan a szemébe míg ezeket mondom és komolyan is gondolom. Egy másodpercre sem fogom magára hagyni sem az apjával, sem az anyjával.
- Áh, elfogadom, de nem értek vele egyet. – legyintek a dolgon, de nem szeretném, ha feleslegesnek érezné a bókját így puszit küldök neki. – Imádom az inget, amit kaptam Tőled. Nagyon laza. – mosolyodok azért el és miután mindent a helyére pakoltam lebiggyesztett alsó ajakkal nézek rá, amiért nem várt meg a tusolásával. Még mű szipogást is produkálok míg oda nem érek hozzá és csókolom meg elterelve minden gondolatát.
- Hm… igazán szerencsés bolond az a gyerek. – megyek bele a játékba, úgy bújok hozzá, mint egy hízelgő macska, főleg mikor a fenekemre markol, még egy mosolyt is megeresztek. – Úgy hallottam nem nagy szám, de lebeszélhetem vele a mozizást, de… szigorúan a vacsora és bejelentés után. – emelem fel fenyegetően a mutató ujjamat mielőtt újból heves csókcsatába kezdenénk. Szeretném felkapni és bevinni a szobába, hogy ne mindig a konyhában vagy a nappaliban kapjon el minket a kufircolás, de két dolog is meggátol benne. Egy: baromira gyenge vagyok, nem tudnám felemelni nem, hogy pár métert vinni egészen a kényelmes ágyig, kettő: ha most neki látnánk a dolgoknak, a vágyak kielégítésének, akkor nem lenne ínycsiklandozó vacsora csak kínos magyarázkodás.
- Igenis parancsnok úr. – vágom haptákba magam és a kezemet homlokomhoz emelem hatalmasokat vigyorogva rá. Amint elkezdi kigombolni az ingemet eljátszadozok a gondolattal, hogy mi lenne ha lefújnánk a dolgot de megrázom a fürtjeimet, kiverem kiűzőm a pajzán gondolatokat de a nyakamba csókolás sem könnyíti meg a dolgomat, ami miatt a hideg is kiráz. Megnyalom a számat, hirtelen tűnik nagyon kiszáradtnak és vas ízűnek, majd elengedem a kezét és bemegyek átvenni a mardekáros felsőmet.
- Akkor két dologgal kezdünk. Az első, hogy öntesz nekem valami alkoholos italt és megpróbálsz nem leitatni, a második meg odatesszük a köretnek valót párolni. – mikor kilépek egyből elkezdem a parancsokat osztogatni és az anyám „konyhájából” szerzett kötényt magam köré tekerem. – Apádnak meg a nekem szánt húst majd megsütöm frissen, viszont csináljuk meg azt a zöldséges lasagne alapot, aminek a receptjét ideadta Matilda. – amint elhaladok mellette a nyakába puszilok, rázza csak ki őt is szépen a hideg és be állok a konyhába, hogy haladjunk.
- Szerinted apád jó kedvében lesz? És miként szeretnéd majd a témára vezetni az estét? Gondolom nem ajtóstól szeretnél berontani… hogy tudok segíteni? – érdeklődöm nem nézve az arcát, tudom mennyire kellemetlen ez neki de még mindig jobb, mint ahogy az én anyám tudta meg…

- Miért, akkor már nem vállalnád be, ha vibrálna is? – nevetem el magam a megjegyzésére és elönt a boldogság, amint belép a lakásba. Neith a saját bejáratú napsugaram és közel állok hozzá, hogy hívő leszek, amiért működni kezdett a kemó, mert ha elviszi a rák, azt nem tudom, hogyan sikerült volna feldolgoznom.
- Oké… - megadóan sóhajtok fel és szeretném elhinni, hogy a puszta jelenlétével könnyebb lesz az egész bejelentést megtenni, de a lelkem mélyén ott sikítja valami nagyon negatív, hogy nem lesz az olyan könnyű. Sőt, szerinte háború fog kitörni, és ha apám elkezd balfaszként viselkedni, azért én fogom magam borzasztóan érezni, és az a legutolsó, amit akarok, hogy megbántsa az újdonsült páromat, akit egyébként is pelenkás kora óta ismernek.
Sajnálom, amiért egy ilyen betegségen kellett átesnie ennyi idősen és megszakad érte a szívem, de igyekszem úgy kezelni, mint az egész előtt, mert nagyon jól tudom, hogy nincs szüksége a sajnálatomra, főleg most, hogy kezd jó irányba billenni a dolog. A legjobb, amit tehetek, hogy itt vagyok neki és élvezzük az újdonsült foglalt életünket. – Nagyon jól is áll – kezdek mosolyogni, mindig imádtam öltöztetős babának használni és már az első önálló vásárlásainknál is előszeretettel válogattam neki a szetteket, és valahányszor tetszett neki, az akkora örömmel töltött el, mint az állat.
- Egy nagyon szexi bolond… - szorítom magamhoz és vigyorogva hallgatom a válaszát. – Mh, na jól van, megegyeztünk – adom fel hatalmas sóhajjal, mert igaza van, bármennyire is szeretnék most a délibb agyammal gondolkodni, nem kezdhetjük kaja nélkül a vacsorát, mert onnan már csak lefele mehet a dolog. Szerencsém, hogy itt van Neith, és eltereli a gondolataimat, mert már készen álltam rá, hogy újból fejest ugorjak a pánikolásba.
Amíg ő átöltözik, és töltök magamnak egy pohár whiskyt, aztán rájövök, hogy neki is szüksége lesz rá, tehát megduplázom a mennyiséget és mire kiér, már nyújtom is felé a poharat egy kacsintással a kívánságára.
- Igenis, Mr. Ramsay – kuncogok, miután belekortyolok a folyékony nyugtatóba, a nyakrapuszitól kellemesen összeborzongok és vágyakozva nézek utána, de annyira elszánt, hogy esélyt sem látok jelenleg az elcsábítására. Helyette inkább megiszom a maradék whiskyt, hátha nagyobb dózisban jobban segít, leteszem a poharat és követem, mintha fogalmam lenne bármiről is a konyhában. Annyi segítség leszek, mint egy ötéves.
- Apám sosincs jó kedvében – húzom el a szám és lesütöm a szemem, azt hiszem Neithnek nem kell fejtegetnem, hogy igazából attól fosok, hogy neki mondjuk el, mert tudom, hogy anya nem fog problémát okozni. Anya imád, a legjobb barátomat is imádja, repkedni fog, amiért a szerelem áldását, vagy mijét is megosztjuk egymással, apa ki fog akadni. – Nem tudom – nyöszörgök és mögé állok, köré fonom a karom és a vállába temetem az arcom, szeretném, ha most azonnal átvenné valaki a teljes irányítást és felhívná apámat az üggyel, mert nem akarom én közölni.
- Annyira nem akarom, hogy ő is itt legyen – ismerem be kelletlenül és magam felé forgatom a legjobb barát pasim, hogy szemből tudjak elbújni a nyakában a közelgő vacsora elől, úgy érzem magam, mint egy hisztis, nyűgös gyerek. – Eddig még soha semminek nem örült, ami velem történt, ennek se fog, és semmi szükségem a negatív kis energiájára, mert arról nem tehetek, hogy ő egy pöcsfej – emelem meg a fejem és elkeseredetten nézek Neith szemébe, hátha valami nagyon bölcset tud mondani a kifakadásomra.

~   ★

- Hmmm… bármennyire is csábító, az én testembe a pattogó cukrokon kívül más vibráló dolgok nem kerülhetnek be. – gondolkodóba esek majd a végére elnevetem magam. Camiloval mindig minden olyan könnyed volt, nem kellett megjátszanom magam mellette és így lehettem ugyanaz a hülye srác, akinek megismert. Nem éreztem azt, hogy változnom kéne azért, hogy kedveljen és úgy gondolom ez a lehető legjobb dolgot jelentette, mert elfogadtuk és szerettük a másikat. És most itt állunk a sokadik nehezebb lépcső előtt, amit a rövid igazi kapcsolatunk alatt megélünk, de biztos vagyok bene, hogy ha végre sikerült elmondania a szüleinek is a dolgot akkor nyugodtabbá válik.
Nekem nem volt nehéz bejelenteni a családomnak a dolgot hiszen miután 14 évesen kijöttem nekik melegként tudták, hogy nem számíthatnak tőlem menyre és gyerekre, maximum akkor, ha béranyával hordattatom ki vagy örökbe fogadok egyet. Az sem lepte meg a családtagjaimat, hogy a legjobb barátom karjai között találtam meg a boldogságot és ez arra ad okot következtetni, hogy Ők már régebb óta tudták az érzéseimet iránta, mint mi magunk. Vagy csak ennyire bénán tudtuk leplezni a dolgot.
-Az ananászosat még nem próbáltam fel, de ha túléljük ezt az estét akkor elviszlek valami szép helyre, ahol felveszem. Vagy amikor elindulunk Európába miután meginterjúvoltam a doktoromat. – jobb kezem tenyere arcára simul, frissen borotvált arca olyan puha, mint az újszülöttek ártatlan kis bőre. Szeretem ezt a srácot. De tényleg. Szeretném a lehető legtöbb módon bizonyítani neki, és első megállóként végig szorítani fogom a kezét a vacsora alatt és terelem a beszélgetést a boldogság mezője felé. Megérdemli.
-Nagyon akar tetszeni a legjobb barátjának… - kacsintok rá miközben szorosan bújok hozzá, kezeim csípőjére csúsznak és húzom én is magamhoz elmélyítve a pillanatot. Nem szeretnék elválni az ölelésétől, de ha így folytatjuk tényleg nem lesz mit enni és ez nem lenne szerencsés jelen pillanatban. Lelki szemeim előtt már látom, ahogy az apja húzná az orrát amiért valami béna take outot eszünk a saját kotyvasztunk helyett, és máris az egekben van vérnyomása. – Haha, ne hívj így. Inkább vagyok egy meleg Jamie Oliver, nem gondolod? – nevetek fel amint a pokol konyhájának uraként hivatkozik rám. Az apró konyhájába megyek és elkezdem készíteni a dolgokat a vacsoránkhoz miközben figyelmem felét rá irányítom és felügyelem a főzését, meg a beszédét. Nem akarom, hogy izguljon, de ez olyan mintha azt mondanád egy dadogó embernek, hogy ne dadogjon. Lehetetlen a kivitelezése.
-Megpróbáljuk leitatni az öreget? Hátha akkor kihúzza a seggéből a karót és elengedi magát valamennyire. – viccelődök, bár lehet nem kéne, főleg nem ezzel meg az apjának a merevségéből. Néha rácsodálkozok, hogy lett Camilo ilyen normális a két defektes szülője ellenére és ilyenkor mindig rájövök, hogy én is két fura embernek a kölyke vagyok. – Elhiszem, de minél hamarabb esel túl a dolgon annál hamarabb fog lenyugodni, nem várok csodákat a mai estétől. – mikor magához fordít kezeimet vállára helyezem és húzom, hogy a nyakamhoz bújjon, el a világ gondjai elől. A hátát simogatom és a feje búbját puszilom, majd mélyet sóhajtok és eltolom magamtól azért, hogy a szemébe nézhessek.
- Tartsd ezt az eszedben és akkor könnyebb lesz elfogadni a hülyeségeit. Nem mondom, hogy egyszerű lesz… sőt, de jobban fogod érezni magad utána, így vagy úgy biztosan. Gyere ide. – magamhoz vonom egy megnyugtató csókra, nem tart sokáig de végig ölelem magamhoz, hogy érezze a testem melegségét. – Szeretlek, oké? És az apád sem tud ezen változtatni bármennyire is szeretne. – círogatom meg az arcát majd visszafordulok az ételekhez és ameddig meg nem érkeznek a szülei addig azzal foglalkozunk, néha bolondozunk és mikor a desszertet csináljuk a tejszínhabból akkor az arcára is kerül belőle, hogy valamennyire felvidítsam.
Fél 8 környékén végzünk mindennel, ekkor kézen ragadom és a kanapé irányába húzom, hogy összetudjunk bújni még mielőtt megkezdődne életünk egyik leghosszabb vacsorája. A karácsonyi után természetesen, ahol lábammal végig a belső combját izgattam.

- Akkor még jó, hogy nekem nem vibrál semmi, mert bajban lennénk – nyomok cuppanós puszit az arcára és annyira, de annyira örülök, hogy itt van és hülyeségekkel szórakoztat a nagy pánikolásom közepette. Mióta csak ismertem a stressz fogalmát, hajlamos voltam túlontúl kattogni mindenen, és mindig Neith volt az, aki megnyugtatott, életünk legelső dolgozatától kezdve minden egyes alkalommal. Igazából meg sem lep annyira, hogy a nagyszülők ennyire biztosak voltak, hogy összejövünk előbb vagy utóbb, olyan volt a kapcsolatunk a kezdetek kezdetétől, mintha a nagykönyvben írták volna meg.
- Jól hangzik – minden jól hangzik, ami ezután az este után következik, csak essünk túl a dolgon, tálaljuk a szüleimnek. Remélem, hogy anyám lelkesedése majd egyensúlyozza kicsit apám kiakadását, mert az egész annyira kibaszottul kínos jelenleg, hogy el akarok szökni Neithel most azonnal Európába és levélben közölni a tényeket a szüleimmel.
- Akkor sikerrel járt – újabb puszit kap, miközben magamhoz szorítom, pár pillanatra lehunyom a szemem, hogy erőt gyűjtsek a közelségéből és most úgy érzem, anyámnak igaza van, amikor arról beszél, hogyan táplálkoznak az emberek egymás energiájából. Kicsit megijeszt, hogy ilyenek jutnak eszembe, talán kezdek én is megőrülni és ez ilyen családi vonás lesz nálunk.
- Igazad van, bocsánat, hogy nem vagyok otthon ennyire a főzőműsorok nagy neveiben – böködöm finoman oldalba egy széles vigyor kíséretében, majd szófogadóan pakolok mindent, ahová kell, meg felteszek, kiöntök, vágok, állandóan a legjobb barát pasimra sandítva, jó lesz-e úgy, ahogy.
- Nem rossz ötlet – gondolkodok el a leitatáson, Neith arcát fürkészem, tudom, hogy viccelt, de lehet ez lenne a megoldás. A részeg apámnak elköpni, hogy ja amúgy most már meleg is maradok és ez „not just a phase”, lehet, hogy egyszerű lenne. – vagy be is drogozhatnánk, van fájdalomcsillapítóm – dobom fel az ötletet halál komolyan, bármit megtennék, hogy kihúzzam magam az apámmal való beszélgetés alól.
Valamennyire megnyugtat, amit mond és az, hogy már kiskora óta tudja, milyen az apám, mert ha nem ez lenne a szitu, akkor lehet, hogy sokkal jobban kiakadna a közelgő viharon, ami biztosan dúlni fog majd az asztalnál. Ennek tényleg így kellett lennie köztünk.
- Én is szeretlek – sóhajtok megadóan és magamra erőltetek egy mosolyt is. Egész főzés közben ezt mantrázom magamban, miközben félig a főzésre is koncentrálok és írom a listát arról, miféle módokon hálálhatom meg ezt az egészet Neithnek, mert most neki jobban illene izgulnia, mint nekem.
- Fogalmam nincsen, hogyan hozzuk fel nekik – ismerem be, miután eldőlünk a kanapén, belefekszek az ölébe és a hasába fúrom az arcom. – de majd menet közben kitalálom… nem akarok vele nagyon sokat várni, mert akkor meg azért lesz kínos, meg úgyis furcsa lesz nekik ez az egész, mármint ilyet még sose csináltunk, biztosan gondolják, hogy van valami – hadarom és kénytelen vagyok felülni, mert egy ilyen kifakadást nem lehet csak úgy fekve letolni. – Köszönöm, hogy itt vagy nekem – csúsztatom arcára mindkét tenyerem és odahajolok hozzá egy csókra.
- Na gyere – csapok a saját combomra, hogy kirántsam magam a nagy pánikolásból, aztán feltápászkodok, kézen fogom a legjobb barátomat, vagyis pasimat és felhúzom őt is, egyik kezemmel nem is eresztem el miközben megindulok a hálóba. – Itt az ideje csinosba öltözni – fordulok bent ismét felé, aztán a háta mögötti tükörben esik le, hogy én törölközőben nyomtam végig az egészet, mint valami cheesy hollywoodi romcomban, és az idegtől fel sem tűnt. – mindkettőnknek.
Kibontom a törölközőt a derekam körül és kivételesen kiterítés helyett az arcába dobom. Miközben a megfelelő alsót keresem, mert nem mindegy, hogy éppen milyen színű van rajtam, miközben közlöm a nagy hírt, megállás nélkül Neithre pillantgatok és mérlegelek, aztán az órára és elengedem a gyors fejtisztítás ötletét és inkább sietve felöltözök.
Az ő ingjét már én gombolgatom be, mert akkor legalább nem remeghet a kezem és valamilyen szinten megnyugtat az ismétlődő mozdulat. Már éppen megcsókolnám, mikor csengetnek, nekem meg teljesen összeugrik a gyomrom. Nagy levegőt veszek, remegve kifújom aztán előremegyek ajtót nyitni és bánom, hogy nem törtünk fel semmilyen gyógyszer, hogy megitassuk apámmal.
- Sziasztok – engedem be őket majdnem remegve az idegtől. Anya egyből a nyakamba ugrik és két cuppanós puszit is kapok tőle, majd megismételi ezt az immáron pasimmal is, megdicséri, mennyire jól áll neki az ing, apa pedig komor esőfelhőként követi. Miért kell mindig úgy viselkedni, mintha kéthetes szorulása lenne? – Gyertek beljebb, öhm, remélem éhesek vagytok – igyekszem összeszedni magam az étkezőasztalhoz haladva, amit kivételesen megterítettünk most az alkalomra.
Mindenkinek töltök inni, amit kérnek és igyekszem korlátok közt tartani a kezem remegését, mert abból, ahogyan apám néz rám, úgy érzem, már most tudja, miről lesz szó és nem repes az örömtől.

~   ★

Nevetve rázom meg a fejemet ilyen „nem hiszem el, hogy most komolyan erről beszélünk” stílusban, mielőtt teljesen megérkeznék a konyhájába. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire szar ez neki és mennyi minden van most a fejé, kavarognak a gondolatai azzal kapcsolatban miként fog lezajlani ez a mai este. Hazudnék, ha azt állítanám bennem nincs semmiféle feszültség, mert rengeteg van, de muszáj kősziklának lennem, akire támaszkodhat.
Kapaszkodóként hozom fel újból az európai utunk ötletét, ha erre gondol akkor máris meglesz a motivációja arra, hogy elmondja a szüleinek a dolgot, mert ha ez megtörténik és az orvosom is azt mondja minden okés velem és a küzdelmemmel akkor az első gépre megveszem a jegyet, majd két hónap múlva visszajövünk.
-Nagyon örül ennek. – bújok hozzá, nyakába temetem az arcomat a puszi után és beszívom az illatát. Annyira imádom minden porcikáját, el se tudnám már képzelni az életemet nélküle meg a kapcsolatunk nélkül, de szerencsére nem is kell. Már olyan régóta vagyunk a másiknak, hogy nem is tudnánk elszakadni a másiktól, csak úgy lehetne ezt a szoros kapcsolatot elveszíteni, ha valamelyikünk nem emlékezne a másikra.
-Most az egyszer megbocsájtok. Talán. – kacsintok rá, majd felhúzom a szemöldökömet hívogatóan, hogy tudja az este után elvárok néhány dolgot a szolgáltatásaimért cserébe. Megrezzenek a bökés hatására és én is lemásolom a mozdulatát, had bökdössük egymást, mint régen a Facebookon. Régen ha akartam valakitől valamit, akkor csak megböktem az említett oldalon, ő pedig vissza és ez így ment míg nem mentünk el randizni. Camilot is sokáig bökdöstem, de nem hiszem, hogy vette a lapot.
-Hülye vagy, nem drogozzuk be az apádat fájdalomcsillapítóval de nyugtatót keverhetünk az italába, hátha ellazulna tőle. – megyek bele a hülyéskedésbe, bár szerintem kettőnk közül Ő komolyabban gondolja a dolgot, mint én. Én nem félek annyira az apjától, amikor megtudták rólam, hogy meleg vagyok akkor nem mondtak semmit bár az is igaz, hogy nem a tulajdon gyerekük vagyok és mint olyan nincs is beleszólásuk.
-Olyan jól esik ezt hallani. – sosem hittem volna, hogy valaha kimondja ezt a szót főleg nem nekem. Mindig úgy gondoltam, hogy összejön valami nővel akivel baromi boldog lesz és összeházasodnak, meg gyereket csinálnak és olyan undorítóan boldogok lesznek én meg baromi sértődött és féltékeny, amiért nem engem választott végső soron. Rengetegszer volt olyan rémálmom, amiben csak „kipróbálta” ezt a meleg dolgot, meg engem és eldobott, amint lehetősége volt.
-Azt mondtuk miattam csináljuk, nem? Hogy megköszönjem anyukádnak a kristályokat meg Ő hozta fel a múltkor, hogy találkoznunk kéne mert nem láttak mióta kiderült a betegségem. Ez az alap, az hogy mi ledobunk rájuk egy f-bombot, az másik. Maradjunk az elsőnél eleinte. – megszorítom a kezét biztatóan, és közelebb hajolok a csókunk elmélyítésének érdekében. Imádom, hogy hozzám ér, hogy a mentsvára lehetek, a pajzs, ami megvédi mindentől és mindenkitől, ráadásul most az apjától kell és már baromira várom, hogy kint legyünk a tisztáson.
-Bakker… észre se vettem, hogy törölközőben totlad végig a főzésünket. Kár, hogy nem esett le… -nyalom meg az alsó ajkamat miközben végig mérem, majd ledobom magamról a felsőt és az ágyára fekszek, hogy premier plánba lássam a készülődését. Engedelmesen felállok mikor az ingem után nyúl és feladja rám, nem szólok neki, hogy én is megtudnám csinálni, mert tudom mennyire megnyugtatja ez a monoton mozgás.
Amint meghallom a csengőt hevesebben ver a szívem, a tenyerem elkezd izzadni de muszáj legyűrnöm ezt a félelmet így adok két pofont magamnak mielőtt kimennék a pasimmal a szülei elé. Mikor meglátom őket mosolyt varázsolok magamra és csókot adok Estrella arcára, Felipével meg kezet fogok.
- Olyan jó látni titeket! – mondom miközben a szépen megterített asztalhoz kísérem őket. – Estrella, szerettem volna megköszönni a kristályokat, amiket küldtél nekem. Kipakoltam mindenhová a lakásomban és tényleg működnek. Sokkal pozitívabb a légkör. – miközben poharamat az övéinek érintem koccintás céljával, gyorsan köszönetet mondok, majd a szúrós tekintetű férfi felé nézek. – Filipe, hogy megy mostanában az üzlet? Úgy hallottam dübörög a turizmus idén tavasszal New Yorkban. Illetve láttam azt az újságcikket a beszerzett hárfásokról, nagyon menő. – a férfinak a vonásai enyhülnek, mintha még hátrébb is dőlne a székében.
-Nem is tudtam, hogy figyelemmel kíséred a szállod munkásságát. – jegyzi meg mire én csak elmosolyodok, elvégre nem mondhatom, hogy a fia miatt akarok tisztában lenni a dologgal.
-Felipe, ne beszéljünk most munkáról. Nagyon jó illata van az ételnek, ti csináltátok? – néz rám Camilo édesanyja, majd a fiára és mosolyog. Vajon tudja a dolgot? Tekintete visszatér rám, látom, hogy mit akar mondani és már fel is vagyok rá készülve. – Jól vagy Neith? Hogy halad a kezelés? Nagyon vékonynak tűnsz, szeretnéd ha küldenék a tápláló turmixokból, amiket mi is iszunk? Tele van vitaminokkal.

- Jó, van nálad? – csapok le a nyugtatós ötletre, mert én gond nélkül benne lennék, kicsit sem érdekel, mennyire lenne etikátlan; ha az megkönnyíti a mai estét, én bármit megitatok vagy megetetek az öreggel, bár biztos vagyok benne, hogy ebben Neith nem lesz partner.
Csak mosolygok és puszit nyomok az állára, majd ajkaira; megérdemli, senki más nem tartott volna ki mellettem ennyire hosszú ideig, ennyi baszakodással. Belegondolni is sok, mennyiszer kerültem, ignoráltam a hívásait és az üzeneteit és menekültem másokhoz az elől, amit a legjobb barátom irányába éreztem. Ha őszinte akarok lenni, soha nem hittem volna, hogy változik majd valami a fejemben és mi ténylegesen együtt leszünk, ahogyan azt ő akarta már azóta a szilveszter óta, amikor elverettem magam miatta, mert hiába tűnt már akkor ez a legegyértelműbb megoldásnak, túlságosan megijesztett ahhoz, hogy valóságot csináljak belőle.
- Igen, igaz… jól van, igazad van, minden rendben lesz – nem is neki beszélek, hanem magamat nyugtatom és visszaszorítom a kezét miközben elmerülünk egymásban. Az agyam egy része még mindig nem akarja elhinni, hogy már együtt is vagyunk; ez a rész még azt sem igazán tudja feldolgozni, hogy egyáltalán egyszer megcsókoltam a legjobb barátomat, mert bár a filmekben alap, hogy a gyerekkori jó barátok idővel egymásra találnak a szerelemben is, a valóságban az ember soha nem gondolná, hogy egyáltalán valaha szexelni fog a legjobb barátjával.
- Akkor mást is letoltam volna valahol – kacsintok rá, hadd töltse meg a fejének egy részét mindenféle a családi vacsorára nem illő gondolat. Csak visszakapja az éveket, mindig ő volt kettőnk közül, aki alapos kínzásoknak tett ki a családi események során, valahányszor leültünk egy asztalhoz enni, vagy a lábával, vagy a kezével, de nyúlkált, leejtette a kanalat az asztal alá és társai, ez egy igencsak enyhe visszavágó részemről.
Örülök, amiért Neith szájában nem járt ugyan az a cica, aki az én nyelvemet elvitte, hagyom beszélni és kiteljesedni, míg én magamban feszengek. Elismerő pillantással sandítok a legjobb barátomra, akiről a szüleim még nem is sejtik, hogy a pasim; hála az égnek, hogy ennyire ismeri az öreget, talán ezzel a megjegyzéssel egy nagyon picit megpuhította.
Úgy ülök a széken, mint akinek feldugtak egy karót és a fülemben hallom a szívverésem, anya hangja zökkent csak ki az őrült körökből, amiket a fejemben írok le. Szeretnék egyből Neith kezéért nyúlni és megfogni, meg is indul a kezem, aztán észbe kapok és leengedem magam mellé, a szék szélére markolok.
- Igen, mi… vagyis inkább Neith, jobban jártunk így, amúgy Matilda receptje – erőltetek egy mosolyt magamra, ami most kifejezetten nehéz, mert tetőtől talpig be vagyok feszülve. Anya mosolyogva bólogat és elismerő pillantást küld a barátom felé, apa felvonja a szemöldökét, de úgy tűnik sikerül nem megszólalnia, bármit is akar mondani.
- Szerintem Neith nem bír több vitamint bevinni a szervezetébe, elég lesz az a hatvan tonna kristály – sacperkábé persze, mert lehet, hogy hetven tonnányit küldött a legjobb barátomnak anya, amint megtudta, hogy mi a helyzet.
- Cami, nagyon jól tudod, mennyire fontos, hogy a megfelelő dolgokat vigyük be, amik olyan helyről származnak… - anya kezd belelkesülni, aztán valamin a hátam mögött akad meg a pillantása. – Mi az a csokor?
Egy pillanatra lefagyok, majd hátranézek a vállam felett az esküvői csokorra, ami mióta hazaérkeztünk azt üvölti, hogy bizony nekem meg kell kérnem majd Neith kezét, és neki kellene a családban a következőnek lenni, aki házasodik.
- A hétvégén Aurora esküvőjén voltunk – lépem át a kérdést, anyám pedig összeszűkített szemmel néz rám, majd a csokorra és tudom, hogy ennyi magyarázat nem lesz neki elég, de apa veszi át a mikrofont. Kellett volna a nyugtató.
- A ti esküvőtök is lehetett volna – elsőre nem értem és már azt hiszem, RÁNK ránk gondol, aztán leesik, hogy annak örülne most leginkább, ha Aurora Escarcega ülne most mellettem és grimaszolok egyet.
- Lehetett volna, ha egy teljesen más világban élünk – nyersen válaszolok, mert el sem hiszem, hogy már most kezdi az életembe beleszólogatást és egyáltalán nem akarom vele megosztani ezt a pillanatot, amikor anya is megtudja az infót, miszerint együtt vagyok a legjobb barátommal és ennek örülni is kellene, mert ő képtelen lesz erre. – Vegyetek magatoknak, igazából az a legegyszerűbb – terelem a témát apám álmairól egy másféle Holton-Escarcega esküvőről, remélem addigra már nem eszünk, mire megtudja, hogy lesz bizony idővel esküvő, csak azzal a szereplőkörrel, amivel ő elképzelte, mert attól félek akkor félrenyel.

~   ★

-Bolond! Csak vicceltem! – fakadok ki rá, mert mindenre vevő vagyok, de arra nem, hogy valakit bedrogozzunk még akkor sem, ha elviselhetőbb lenne a közös vacsora. Mióta visszajöttünk és lebeszéltük a közös étkezést folyamatosan villantak elő a fejemben a rémképek az apjáról, a kárba ment vacsoráról vagy arról miként tajtékzik majd az öreg és hord el mindennek minket. De ezt mélyen elnyomtam magamban, Camilo miatt, aki bőven idegeskedett helyettem is így nem volt több szükségünk a negativitásra.
Folyamatosan bólogat, ahogy magát készíti fel az estére és ismétli a „minden rendben van, minden rendben lesz" mantrát, és valahol én is kevésbé izgulok az este lefolyása miatt. Meg amúgy is, sok mindent nem tudnak majd mondani, ami elvenné a kedvünket ettől a kapcsolattól, már olyan régóta tartozunk össze, mint a lekváros-mogyoróvajas szendvics; ikonikusak vagyunk és elválaszthatatlanok. Ezen a gondolatmeneten tovább menve, saját magamat és a pasimat is – milyen kurva jó érzés így hívni – nyugtatgatom a nagy pillanatig. Mikor arról beszél mit tolna le még szívesen akkor megérintem a vállánál és biztosítom afelől, hogy később bőven lesz rá alkalma. Akár többször is egymás után, de előtte át kell vészelnünk ezt az utat.
Mintha hozzám vágtak volna valamit és a hatására sikerült kiesnem valamiféle transzból, amiben egészen addig benne voltam míg meg nem érkeztek a jövendőbeli férjem szülei. Máris nem azon járt a gondolatom, hogy milyen jó lenne elveszni Camilo nyakában, cirógatni a bőrét és puszilgatni meztelen felsőtestét, hanem azon kattogtam miként tehetnék jó benyomást rájuk, hogy elfogadjanak, mint a fiúk pasiját. Szerettek, legalábbis ezt vettem le az összes találkozásunkból, de fogalmam sincs miként reagálnak majd arra, hogy a drága kisfiúkkal bújok ágyba.
-Megígértette velünk, ha nem értünk valamit a receptben vagy bizonytalanok vagyunk akkor felveszi facetime-on a telefont nekünk. – osztom meg ezt az apró dolgot, amivel remélhetőleg sikerül oldanom a kissé feszült hangulatot. – Viszont baromi büszke vagyok, mert nem volt szükségünk a hívásra. – ha lett is volna akkor sem árulom el, mert túlságosan le akarom őket nyűgözni és nehezen menne, ha még ennyire sem lennék képes. Nem kapaszkodok ennyire az elismerésbe, de szeretném, ha úgy is elfogadnának, mint a potenciális vej jelölt.
-Semmi gond Cami, Estrella ha azt mondod hatásosak ezek a zöld lötyik akkor nyugodtan küldj belőlük, jelenleg bármire képes vagyok a gyógyulásom érdekében. – küldök egy elbűvölő mosolyt az édesanyjára, majd a legjobb barát-pasimra. Szeretném megfogni a kezét és látom, hogy Ő is ugyanezt tenné, de a kérdés hatására mindkettőnkben megfagy a vér. Nem tudom, hogy miként kéne reagálnom erre vagy, hogy el kéne e mesélnem azt a vicces történetet miként szereztem meg magamnak a csokrot, de úgy döntök inkább nem mondok semmit; főleg azután nem, hogy Felipe gúnyos megjegyzést tesz.
- Higgyétek el nekem jobban jártatok Aurora unokatestvérem nélkül, Ő tipik spanyol temperamentumú. – dobom be magam a mélyvízbe azzal, hogy az egyik családtagomról kezdek el rosszat mondani. – Aurora amúgy sem szeretne New Yorkban élni, neki ez a hely túl „sok”, hogy a szavaival éljek. – mosolyodok el miközben a zöldséges ragut adom az édesanyja közelébe és a húst pedig az apjának. – Meg még annyira fiatalok vagyunk, Caminak van még egy fél éve az egyetemből mielőtt kilépne a nagybetűs életbe, tényleg házassággal kezdje? – inkább költői, mintsem megválaszolni valónak szánom a kérdésemet, meg a zavarom eltűntetéséért.
- De, szerintem is ráér majd Camilo akkor párt választania magának amikor készen áll rá. Mi is ezt tanítjuk a fiataloknak a táborban. – bólint helyeslően az édesanyja, és ez alatt mindenki szed minden ételből.
- Azért jó lenne, ha összeszedne végre egy tisztességes leányzót. – jegyzi meg morcosan Felipe, én meg legszívesebben eltűnnék most, mert nem akarom én összetörni az álmait az unokákról, meg bögyös menyről, aki tökéletes címlapfelesége lenne Camilonak.
- Képzeljétek, az esküvőn beöltöztettek menyasszonynak a kikéréshez. Olyan jól éreztem magam benne, mármint nem a ruhában bár gyönyörű voltam, hanem a helyzet viccesége dobott fel nagyon. – két falat között mesélem el ezt a történetet, hogyne kelljen szembe néznünk azzal az apró dologgal, hogy amúgy Camilo meleg, mint a kályha és legszívesebben a vacsora előtt megfektetett volna. – Remélem azért valamennyire ehető az étel, nagyon készültünk Camiloval.

- Kár… - engedem el hatalmas sóhajjal az ötletet, hogy mi most itt be fogjuk apámat nyugtatózni és az mennyire kurva jó lesz. Félek, hogy meg fogom bánni az este folyamán, hogy letettem erről, apámmal soha nem jöttünk ki jól és mikor egyszer már majdnem feljött köztünk az „amúgy meleg vagyok” téma, fél pillantásával elérje, hogy megtartsam magamnak az infót. Van egy olyan érzésem, hogy anya tudja, vagy sejti, de ő nem is lesz problémás, imádja Neithet mióta meglátta a kis kantárosnadrágjában totyogni.
Soha nem volt kérdés, hogy a legjobb barátom átjöhet-e, nálunk alhat-e, jön-e velünk a családi nyaralásra és a szüleinknek össze kellett beszélni a közös iskolákról is, mert akkora hisztit csaptunk otthon miatta és anya ahelyett, hogy leszidott volna, intézkedett az ügyben. Innentől kezdve biztosra veszem, hogy ő maga fog érdeklődni, mikor lesz az esküvő, tehát az egyenletben egyetlen problémás tag szerepel.
Szeretném, ha valami szappanoperaszínész dublőröm venné át a helyemet a vacsora idejére, szigorúan a vacsora idejére és amint elvonul a vész, visszatérnék én kiereszteni a gőzt a legjobb barátommal, de mivel esélytelen, ezért mindent megteszek fejben, hogy megnyugtassam magam. Mivel azt tudom, hogy nem fog simán menni, elkezdek arra koncentrálni, hogy ez olyan lesz, mint egy repülés, most csekkolunk be és feladjuk a kontrollt, míg földet nem érünk, de ez sem nyugtat túlzottan, mert kibaszottul UTÁLOK repülni.
Anya elismerően bólogat Neith beszámolójára a vacsoráról, apán látom, hogy nem igazán érdekli a beszélgetés fonala, mert nem pénzről, tőzsdéről és befektetésekről, meg politikáról szól. Tipikus. Inkább én is anyára szegezem a tekintetem és meg sem próbálok apámmal beszélgetést kezdeményezni, mert szimplán nem akarok.
- És egyébként sem lett volna esélye – teszem hozzá egy grimasszal, és már azt is ki akarom bökni, hogy miért, de végül úgy döntök, legalább valamennyit együnk, ha már megfőztük, mielőtt bedobjuk a bombát.
Megkönnyebbülök, amiért a párom és anyám kézenfogva mentenek meg a házasság témától, nem is értem, apám miért van ennyire ráfeszülve; azt kéne akarnia, hogy egyáltalán ne foglalkoztassanak a párkapcsolatok és csak a karrieremet akarjam építeni. Talán ő maga is tudja a lelke mélyén, mert azért nem annyira kurvára nehéz rájönni, és abban reménykedik, hogy valahogyan rám tud erőltetni egy házasságot NŐVEL.
Szóra nyitom a szám, hogy tiltakozzak, mert mióta leültünk az asztalhoz, a torkomba költözött a „meleg vagyok” bejelentés és amennyire zsigerileg tiltakoztam, most már alig bírom bent tartani. Nem akarok nem megtörtént esküvőkről, meg tisztességes leányzókról beszélni, apám arcába akarom üvölteni, hogy Neithel fogunk majd összeházasodni, ha tetszik, ha nem (azért üvölteném, mert tudom, hogy nem fog tetszeni).
- Igen, annyira jó volt az egész esküvő is – bólogatok, amikor Neith elmeséli a kikérős részt, anya mosolyogva hallgatja, apa meg hát… hallgatja.
- Milyen rendesek, hogy téged is hívtak! – mosolyog anya, én meg bólintok, szeretném közölni, hogy én voltam Neith plusz egy fője, de valahogy mégsem tudok élni a tökéletesen kínálkozó alkalommal, az meg elúszik az orrom elől. – Nagyon finom lett, nem is tudom, hogy vetted rá Camit, hogy bármit is főzzön, de lehet többet kéne – anya mosolyog, majd kérdőn apára néz, akit nagyrészt a kaja köt le, szóval félsiker.
- Igen, jó, finom – bólogat, majd belekortyol az italába. – Reméljük, a következő ilyen már Camiloé lesz. Voltunk golfozni Valescoval és említette, hogy a lányának sincs most senkije, arra gondoltunk legközelebb velünk tartanátok Aimeevel – a vér is megfagy az ereimben, nem tudom, hogy lesokkoljak vagy dühös legyek és apámra borítsam az asztalt. Megfeszül az állkapcsom és eljátszok a gondolattal, hogy beleállítom a villám a szemébe, de sikerül visszafognom magam, igaz, rohadt nehéz.
- Én tökéletesen megvagyok Aimee nélkül, nem egy kibaszott hercegnő vagyok, hogy kerítőt játssz – közlöm nyersen és már érzem, hogy nem fogjuk tudni olyan nyugodt körülmények között bejelenteni a dolgot, mint terveztük, méghozzá nem önhibából.
Hogyan gondolhatja valaki, hogy ez még normális 2020-ban?

~   ★

Az én szüleim sosem csináltak nagy ügyet abból, hogy nem lesz feleségem és valószínűleg saját gyerekem sem miután bejelentettem nekik a nagy hírt. Természetesen meglepődtek mert azért ez mégis csak egy hideg zuhany nekik (nekem meg meleg, haha), hogy az egyetlen kis fiúk olyan meleg, mint a kályha de sosem éreztették velem azt, hogy ne szeretnének vagy kevesebbnek gondolnának emiatt.
Talán jobban is féltem elmondani Camilonak a helyzetet, mármint azt, hogy pasikhoz vonzódok nem a szüleimet, mert azt hittem meg fogja szakítani a barátságunkat miután kiderül a kis titkom. De nem, mindenki annyira elfogadó volt a dologgal kapcsolatban, mintha már évekkel ezelőtt a homlokomra lett volna írva a dolog és nem volt meglepetés. Nos, nekem annál inkább volt az de ez már mellékes, viszont nem mindegyikünk vagyunk megáldva ilyen jó családi közeggel, mint amilyen az enyém is volt, így megértem Camilo félelmét. Ha nekem kéne elmondanom egy olyan férfinak az igazságot, mint amilyen az apja akkor hetek óta nem tudtam volna aludni és most, hogy megérkeztek két rendes és értelmes szót sem tudnék kinyögni.
Nehéz az este és a levegőben érződik is a feszültség, az izgatottság és a félelem keveredése de eddig sikeresen lavírozunk a buktatók között és azt kell mondanom elég jó hangulatban telik a vacsora. Az anyja szokásához hűen cserfes és boldog, az apja meg… nos, az apjának olyan mélyen a seggébe dugták azt a karót, hogy ennél mogorvább és érdektelenebb nem is lehetne.
-Camilo drágám, nem szép dolog ilyet mondani egy nőre, még akkor sem ha nem jön be. – rázza meg a fejét Estrella, de közben mosolyog így még sincs annyira dorgáló hangvétele. Én pedig, mint fényes páncélban fehér lovon érkező lovag megyek megmenteni a szerelmemet.
-Azóta nem kedveli az unokatestvéremet, mióta majdnem három éve Karácsonykor nagyon csúnyán rá mászott Aura, konkrétan üldözte a fiatokat, nagyon creepy volt. – mesélem kissé elfordítva a sztorit, és a mellettem lévő lábához (Camiloéhoz, nem máséhoz), érintem a combomat megnyugtatásképp. Szeretném, ha érezné, hogy itt vagyok neki ebben a nehéz percben is és nem fogok elfutni vagy eltűnni. Ha kell együtt vérzünk el ebben a csatában.
-Nagyon ügyesen dekorálták ki az egész birtokot, jó volt a kaja meg a zene. És a nagymamám is csinált egy áldott jó műsort az éneklésével. Majdnem olyan volt, mintha a Mamma Miaban lennénk és Donna meg a Dynamite lépett volna fel Sophie lánybúcsúján. – az anyja velem együtt nevet a filmes hasonlításomon, és tudom, hogy nála majdnem nyert ügyem van az apja pedig nem érdekel. Tudom, hogy ha beházasodnék a családba akkor ők is járnának Camiloval, de nem kéne velük leélnem az életemet és ezzel a néhai kellemetlenséggel együtt tudok élni. – Hogy ne hívták volna meg? Gyakorlatilag családtagnak számít nálunk, Cami! – veregetem meg a vállát a barát-pasimnak, és kicsit több ideig hagyom rajta a kezemet, mint kéne de nem érdekel. Az apja túlságosan elmerült a kajával, az anyja meg mindegy mit gondol.
-Nehezen, fel kellett neki ajánlanom a lehetőséget, hogy elmegyek vele ruhát nézni. – csicsergek továbbra is az anyjával, majd mindketten úgy kapjuk az apja irányába a fejünket, mintha azt közölte volna az előbb, hogy meleg és válni akar mert a Steve nevű barátjával akar élni. A Valesco név említésére képek ugranak be Dylanről meg az idegesítő mostohatestévéréről, akit csak akkor lehet elviselni, ha sokat iszik és normális lesz. Megköszörülöm a torkomat, mintha félre ment volna valami és gyorsan leöblítem a borommal.
-Aimee egy csodálatos lány Cami, tényleg nem lenne rossz fogás neked. – helyesel az anyja én meg kezdem baromi kellemetlenül érezni magam, az ingemet hirtelen túl szűknek és túlságosan összegomboltnak érzem, így inkább felállok az asztaltól.
-Hozok még bort, kér valaki? – menekülök el a konyhába, hogy lehűtsem magam ameddig a hűtőben kutatok a vörösbor után.
-Okos is, megvannak az álmai és a céljai, nem fog egésznap otthon ülni míg te keresed a pénzt. És az üzletnek is jót tenne, ha összejönnétek vagy házasodnátok… legalább a családban maradna, nem kéne a kivásárlástól félnünk. – jegyzi meg szárazon, közben bennem olyan harag gyűl össze a lány irányába, aki semmit nem tud a dologról, mintha megölt volna egy kiskutyát a szeme láttára és szeretném eltenni láb alól. Szorosan kapaszkodok az üveg nyakába, mintha Aimeejé lenne majd visszamegyek az asztalhoz és mindenkinek töltök belőle.
-Neith, szívem, te most jársz valakivel? – szegezi nekem a kérdést én pedig először automatikusan Camilora nézek, majd elkapom a pillantásomat és kellemetlenül beletúrok a hajamba. – Nem volt szükséged valakire a kezelés alatt? Kire tudtál támaszkodni? – érdeklődik tovább, én meg leülök és jó nagy kortyokat iszok a boromból mielőtt válaszolnék.
-Az első két hónapot egyedül éltem túl, nem igazán akartam megosztani senkivel a szenvedésemet… utána pedig Cami volt végig mellettem, mint egy tökéletes… barát. – pasit szeretnék mondani, de nem tehetem így a legjobb barát fiókba pakolom át a pasimat. – De mostanában úgy néz ki alakul valami egy régi ismerőssel, viszont nem szeretném elkiabálni így nem mondanék többet. Húst még Felipe? – terelem át a témát, majd teszek neki és még egyszer körbeadogatom a dolgokat, majd minden figyelmemmel az ételem elfogyasztására koncentrálok, vissza kell szereznem a versenysúlyomat.
- Nem is értem Camilo, hogy nem vetted észre, hogy a legjobb barátod beteg... -szúrja oda az apja, majd érdeklődve dől előre a székében kezeire támasztva állát.

- Igen, eléggé – bólogatok egyetértően, mikor Neith megosztja a szüleimmel Aurora erőszakos hódítási próbáját, ami már akkor is befuccsolt, mert előtte ürítettem bele mindenemet a mellettem ülőbe, aki akkor még megragadt a legjobb barát pódiumon és nem engedtem onnan se feljebb, se lejjebb kerülni. Furcsa belegondolni, hogy ha az unokatestvére egy évvel előbb mozdul rám, lehet vele szexelünk az emeleten a zuhany alatt, mert bár már akkor is kapizsgáltam valamennyire, hogy túlzottan felcsigáz, amikor a legjobb barátom előttem meztelenkedik, azért még lelkesen tömködtem a gyengébbik nem tagjait.
- Igen, gyönyörű volt az egész, többször kellene mennünk – abba nem megyek bele, hogy mennyire szívesen költöznék oda és fogyasztanám el minden reggel a kávémat, miközben a nap első sugarai megvilágítják a villa alatt elterülő szőlőt, és a levegő még annyira friss és szabadsággal teli, mintha álomvilágba lépett volna az ember; elég először bedobni az „amúgy meleg vagyok és már évek óta a legjobb barátommal kúrogatunk” témát. A költözést majd felhozzuk máskor, ha ezt már túléltük.
Anya mindig megtalálta a közös hangot Neithel, néha még jobban is, mint velem, de jelenleg áldom ezért mindkettejüket, miközben a Mamma Mia hasonlaton nevetnek össze. Rámosolygok a vállveregetésre és szeretném megfogni a kezét, de egyelőre nem lehet, habár lehet, hogy azt kellene, mert úgysem fogom a megfelelő szavakat találni a helyzet felvezetésére. Most mi legyen?
Teljesen lesokkolok, amiért még anyám is támogatni kezdi a #caimee esküvőt, mert az én fejemben semmi másról nem villognak képek, csak arról, hogyan adja be végül az esküvő napján az ara idióta, ütnivaló mostohatesójának a derekát Neith és dugnak a bokrok között, miközben én elveszem valami puccos szabadtéri helyen Aimeet. Nem, nem és nem, soha.
- Igen, légyszi – engedem, hogy a PASIM, aki miatt nagyon is foglalt vagyok és miatta sem fog létrejönni az a hashtag, elmeneküljön a konyhába, mert bár jelenleg ő volt a mentsváram, ez már egyértelműen neki is sok. Csodálom, amiért nem fakadt ki és vált a kincsét védelmező sárkánnyá, mert én biztos, hogy apámra borítottam volna az asztalt a helyében még így is, hogy nem tud rólunk. Mi a faszt képzel?
Nem bírom leplezni a véleményem erről az egész szarságról, szeretném a puszta tekintetemmel megölni apámat és inkább nem is reagálok arra, amiket az ő ideális menyéről hadovál össze-vissza, hanem lehúzom nagy kortyokban a kitöltött bort. Akár a poharat is eltörhetném most, és nyakon szúrhatnám vele az öregemet, de nem egy szappanoperában vagyunk, ez a való élet és nem hiszem, hogy akár anya, akár Neith díjazná, ha börtönbe kéne vonulnom. Vagy azt hazudnánk, hogy megbotlott és elesett?
Lesütöm a szemem, amikor feljön az igen kényes téma, miszerint ocsmányul borzalmas legjobb barát voltam, aki ahelyett, hogy ott lett volna a számára legfontosabb embernek, amikor kiderült a betegsége, éppen azon volt, hogy elfelejtse az említett legfontosabb embert és az iránta táplált érzéseit. Mocorgok a székben, mintha azzal ki tudnék kúszni az emlékek elől, de nem sikerül és bár Neith tereli a témát, bár tökéletes alkalom beismerni a szüleimnek, mi a szitu, apám leragad nála és már kapom is a lebaszást.
Nem tudom, mi lök végül le arról a bizonyos szikláról, Aimee, apám baszogatása, a bűntudat, amiért elhanyagoltam Neithet mikor a leginkább szüksége lett volna rám, vagy az, hogy éppen be kellene számolnom róla, mekkora utolsó pöcsfej voltam, de azt hiszem ez most jó dolog, különben húznám a végletekig a dolgot.
- Én – szalad ki a számon ingerültebben, mint kéne, kikerülve apám kérdését. Megtorpanok, de már mindenki engem néz, szóval nincs kihátrálás, gyorsan nekiállok összerakni a szavakat értelmes mondatokká a fejemben. – én vagyok az az ismerős, mi együtt vagyunk – hadarom és sikerül a lehető legbénábban fogalmaznom, mert mindkét szülőm úgy néz rám, mintha azt közöltem volna velük, hogy a Nap lila. A szívem a torkomban dobog és félek, hogy most fogok elájulni, szóval egyik kezemmel megkapaszkodok az asztalban, a másikkal meg Neith vállában és inkább anya szemébe nézek, mert ha apáméba kéne, lehet helyben elvisz egy szívroham. – Mármint mi, Neith, meg én, mi együtt vagyunk – köszörülöm meg a torkom, aztán nagyot nyelek, mert elkezd visszajönni a vacsora.
Ha most berepülne egy légy, simán hallanánk, ahogyan zizegve megteszi az útját, olyan csend telepszik ránk, a szüleim lefagytak, még anyám is teljesen döbbenten, szájtátva néz ránk, apám arcán pedig továbbra sem látszik semmi érzelem, hol engem, hol a legjobb barátomat, vagyis a pasimat, vagyis mindkettőt nézi. Aztán olyat tesz, amiért soha nem fogok neki megbocsájtani és szeretném most azonnal eltávolítani a lakásomból, de nem tehetem csak úgy.
Teljesen ignorálja.
- Úgy gondoltuk a most szombat jó lenne, mondtam Valesconak, hogy ráérsz, ő meg hozza a lányát – köpni nyelni nem tudok, megremegek az idegtől és ökölbe szorítom a kezem, szóra nyitom a szám, de még kifakadni sem tudok úgy igazán, annyira megdöbbenek.

~   ★

Fogorvoshoz jobban szeretek járni pedig irtózatosan félek attól, hogy kihúzzák egy olyan fogamat amit nem kéne egy másik helyet, vagy nagyon fáj és napokig nem fogok tudni rendesen aludni, inni, enni sőt még beszélni sem, de nem is az a lényeg; hanem a jelenlegi szituáció alakulása nagyobb szorongást kelt bennem.
Hiábavaló ez az egész gondosan elkészített vacsora, mert mindig ugyanarra a fogásra térünk vissza és az egész kezd visszássá válni, ahogyan próbálom visszaütni a pingpong labdákat a másik asztal oldalára ezzel is elhessegetve az átélt kín hatását. De nem hagyják nyugodni, Aurora, Aimee, mindenki terítékre kerül és én nem tudom mennyire bírom még…
-Majd ha több időre elhagyhatom a várost akkor én is szeretnék visszamenni a rokonokhoz, annyira nyugodt volt ott minden. Valami olyasmi érzés járhat át titeket a táborban Estrella, mint minket ott. Nem igazán akartam visszajönni, visszacsöppeni a szürke hétköznapokba. – úgy a kezéhez nyúljék, összefonnám az ujjainkat és puszit adnék a kézfejére, mert ez egy tipikus olyan pillanat, amit a filmekben ezzel a gesztussal szoktak megpecsételni, de helyette elvonulok borért mielőtt olyat mondanék. Mi már felvagyunk készülve a titok megosztására, treníroztuk magunkat erre mégis olyan nehezemre esik az irányába terelni a beszélgetést, hogy a hányinger kerülget meg eleve ez az egész kényszer házasság olyan szinten felhúz, hogy üvölteni tudnék.
Bármennyire is szeretném az arcukba mondani a tényt miszerint mi együtt vagyunk pár hónapja, egymás ajkait csókolgatjuk, puha bőrünket simogatjuk és baromi jól érezzük így magunkat köszönjük szépen az aggodalmat, nem teszem, mert nem akarom ennél is kellemetlenebb helyzetbe hozni Camilot. Majd elmondja, ha készen áll rá én pedig teljes mellszélességgel fogok mellette állni, ülni jelen esetben de a lényeg ugyanaz.
Nem tudom miként reagálnék arra a szülei helyében, ha megtudnám, hogy az egyetlen fiam meleg és az eddig legjobb barátjának hitt emberrel hál éjszakánként és még ki tudja mit csinálnak, igen, pontosan azt és elég sokszor, mert az Ő neveltetésükben még bűnnek, Isten szentségének megsértéseként volt számontartva az ilyen jellegű kapcsolat; s bár az édesanyja szabad gondolkodásúnak tűnik az apja tuti kiveri a díszhisztit vagy elengedi a füle mellett, mintha rossz viccet mondana.
-Felipe, nem Camilo hibája, én nem akartam azt, hogy tudjanak a dologról és biztosítalak Ő volt az elsők között aki megtudta, észrevette, hogy valami nem stimmel velem de annyira féltem elmondani… Hülyén hangzik, az embernek nem kéne ilyenről titkolóznia de nem akartam magam sajnáltatni. – védem meg a barátomat, a PASIMAT, és remélem ezzel elengedhetjük ezt a kényes témát, mert az egy olyan időszaka volt a kapcsolatunknak, amire nem vagyok büszke.
Mégis a következő dologra nem vagyok felkészülve, pedig pontosan emiatt rendeztük meg ezt a kellemetlen hangvételű vacsorát és bírjuk ki az összes faszságot, amit Escarcega apuci ont magából; de vissza kanyarodva a bejelentéshez, egyszerre érzem magam túl kicsinek és nagyon fontosnak, a hús megakad a torkomon egy másodpercre mikor a vállamba kapaszkodik, köhögnöm kell de legyőzöm az ingert és máris lenyelem az ételdarabot.
Alig merek ránézni a férfira, a jövendőbeli apósomra így csak kicsit emelem meg a fejem az irányába, de nem látok az arcán semmit sem átsuhanni. Most már nagyobb érdeklődéssel kapom fel a fejemet, hol rá hol pedig Estrellára nézve, akinek a szája sarkában ott van a mosoly, már én is mosolyognék mire meghallom Felipe hangját ahogyan újból megtöri a csendet. Hogy mivan?
-Elnézést Felipe, de ezt nem igazán értem… - nézek fel rá összehúzott szemöldökkel, minden erőmre szükségem van, hogy ne fakadjak rá ki hanem nyugodt férfiak módjára közelítsem meg az egészet. – Azt hiszem Camilo azt szerette volna kijelenteni, hogy… nos, Ő meg én egy párt alkotunk és nincs semmi szükség az Aimeeval való találkozásra. – az eddig vállamon pihent kezet most sajátom közé fogom, összefűzőm ujjainkat és kissé olyan érzés ez, mint mikor Camilo magához húzott a derekamnál fogva Aurora előtt, hogy szemléltessük a kapcsolatunk valósságát. Az édesanyjából felszakad egy kisebb sikoly, olyan fangirl típusú, mikor meglátja az ember a kedvenc színészét, zenészét, modelljét vagy azt akit; de az apján semmi ilyet nem vélek felfedezni. Leteszi az evőeszközöket és villámokat szóró tekintetét fúrja az enyémbe.
-Kenneth, sosem zavart az, ahogyan te éled az életedet vagy, hogy a szüleid elviselik ezt a…az aberrált viselkedést és még támogatnak is benne, de az ÉN FIAM nem fogja ilyen szinten bemocskolni a nevünket. Aimeeval meglesz az esküvő, ha tetszik neked, ha nem, mert ez a helyes döntés. – bántanak a szavai, érzem a haragot cikázni a testemben és legszívesebben ráborítanám az asztalt de mielőtt bármit is mondhatnék folytatja. – Camilo, azt hittem ez az egész egy fázis, elmúlik és minden mehet a normális emberek módján. Miért kell neked mindig megnehezítened az életünket? Hogy adjam át neked a családi bizniszt, ha te… - ki se tudja mondani, hogy meleg a fia. Hihetetlen. Miért kell mindig az ilyen embereknek bizonyítani, hogy mi is ugyanolyan normálisnak számítunk, mint ő és a felesége? Ízzik a levegő közöttünk, én feszülten figyelem a férfit aki olyan tekintettel bámul vissza Camilora, mintha most akarná kitiltani a családból.
- Szerintem ez egy csodálatos dolog, Felipe. Végső soron nem azt szeretnénk, hogy az EGYETLEN fiúnk boldog legyen azzal akivel szeretne? – Estrella töri meg a csendet, szomorúan mosolyog vissza rám és én hálásan pillantok a nőre. Ennek nincs vége, most fog kitörni az első Escarcega családháború.

Már bánom, hogy hívtuk apámat is, sokkal jobb hangulatban telt volna el az egész vacsora hármasban; Neith pillanatok alatt megtalálta volna a közös hangot anyával, akinek meséltünk volna az esküvőről, onnan a csokorra kanyarítottuk volna a dolgot és már jött is volna a nagy beismerés, miszerint mi már nem csak legjobb barátok vagyunk, hanem egy pár is. Erre anya majd kiugrott volna a bőréből, visszakanyarodott volna az elkapott csokorhoz és már azon pörögne, hogy mi mikor fogunk összeházasodni, nem idegből innánk a bort, hanem jó kedvvel és mindenki remekül érezné magát.
Helyette hívnunk kellett az apámat is, aki komor viharfelhőként lebegett be a lakásba, hogy az asztal mellett tovább puffadjon és teljesedjen, a dörgések és villámlások között egyre kevesebbre csökkent az idő és minden pillanattal közeledett a minket hamarosan elsöprő vihar.
Nekem égett az arcom apám helyett és megfordult a fejemben, hogy ma nem is mondom el nekik, mi a helyzet, hanem majd a legjobb barátom nélkül bemelegítünk, mert nem érdemli meg, ami vár ránk a vacsora előrehaladtával és nem kellene kitennem ennek, de már késő, már le kell nyelni a békát és túlesni az estén.
Egyre keserűbb a szájízem ettől az Aurora-Aimee-szarlegjobbarátvagy fűszerkeveréktől és már bánom, hogy egy falatot is ettem, mert most minden és még annál is több is visszakívánkozik; túl sok nyomást pakolnak a vállamra én meg összecsuklok alatta, kidurranok, mint egy lufi, amire rátehénkedett valaki és nem pont úgy, ahogy akarom, közlöm a nagy hírt a családdal.
Úgy szorítok rá Kenneth az enyéimmel összefonódó ujjaira, hogy majdnem eltöröm a kezét, de a vért azt biztos, hogy kiszorítom belőle; annyira hálás vagyok neki, amiért nem fülét-farkát behúzva csendben maradt, hanem ő is felszólalt apámmal szemben, hogy nem tudom, mivel fogom tudni meghálálni neki.
Nem tudom, mi viszi feljebb a pulzusomat; a szavak, amiket apám használ, az, ahogyan mondja, vagy az, hogy ő maga elhiszi, hogy ilyen szinten befolyásolhatja az életemet, csak mert van egy szaros aranyat tojó tyúkja. A fülemben visszhangzik a szívverésem, sokkal jobban zavar az, hogy a szavaival Neithet is bántja és semmibe veszi a kapcsolatunkat, mert ahhoz, hogy engem próbál érzelmileg tönkretenni, már abszolút hozzászoktam és bár továbbra is fáj, most inkább az lebeg előttem, hogy a legjobb barátomat meg akarom védeni tőle.
Apám felhorkan, amint anyám is beszáll a megbeszélésbe, nem tudom, melyikünket akarja hamarabb kivégezni a puszta nézésével, de valami átkattan a fejemben és felállok. Dráma dráma hátán, csőstül jön a dráma, minden út a drámához vezet, ezt a beszélgetést már lehetetlen békés mederbe terelni, mert nagyon jól ismerem az öreget.
- Az egyetlen ember, aki nem normális innen, az te vagy és nem fogsz így beszélni sem rólam, sem a barátomról a lakásomban… - fakadok ki, mire visszaemeli rám a pillantását és úgy érzem, tényleg bántani tudna vele.
- Én fizettem ezt a lakást neked – jegyzi meg ridegen, bennem meg még feljebb megy a pumpa.
- Leszarom! Ha nem tetszik, akkor elmehetsz, sőt igen, menj el, mert nem kell olyan ember az életembe, aki nem tud örülni, hogy végre EGYSZER boldog vagyok – megindult bennem valami nagyon jól befagyasztott lavina és most azzal a céllal tarol, hogy maga alá temesse apámat, meg az összes fájdalmat, amit okozott.
- Camilo… - anyám halkan szólal meg, könyörögve néz rám, aztán apámra, óvatosan megérinti a karját én meg nem értem, hogyan szerethette valaha is apámat.
- Az élet nem játék, és ha te egy ekkora eszetlenségre akarod a tiedet pazarolni, aminek nem ez lenne a rendje, akkor te… - kevésszer láttam tényleg mérgesnek a balfasz apámat, de most sugárzik róla. Annyira szeretnék ráugrani két késsel és méltó véget vetni a vacsorának…
- Akkor én mi? Ha? Mondjad mielőtt elmész innen, mert többet nem látlak itt szívesen – tiniként sem veszekedtem soha, talán ha most nem Neithről lenne szó, sem tenném, de kötelességemnek érzem a barátomat megvédeni, bocsánat, a páromat megvédeni, fel sem tűnik jelenleg, hogy remegek az idegtől.
- Akkor többet nem vagy a fiam – olyan, mintha egy hirtelen hóvihar söpörne be a lakásba, nem tudom, melyikünk fagy le hármunk közül jobban, de apám komótosan feláll és büszkén kezd el öltözködni, anyám meg utána rohan és valamit suttog neki. Elkeseredetten nézek le Neithre és lenyúlok a kezéért, hogy belékapaszkodhassak, mert ez eddig borzalmasabban ment, mint amivel számoltunk.

~   ★

Nos, a mai este nem fog a top 10 legkedvesebb emlékek listámba bekerülni és ennek egy nagy, szőrös, férfias férfi oka van mégpedig Felipe Escarcega. Sosem kedveltem túlságosan a pasit, de mindig megtartottam a megfelelő távolságot tőle és illedelmesen érdeklődtem a biznisz hogyléte felől, illetve semleges témákat meglovagolva beszélgettünk, ha véletlenül egyedül hagytak minket vagy valamiért találkoztunk. Camilotól tudom, hogy milyen valójában és bevallom sosem hittem ebben teljesen, mert számomra felfoghatatlan az, hogy egy apa ne szeresse úgy a fiát ahogy van még akkor is, ha meleg. Kit érdekel? Szeresd azt, akit akarsz, légy ember, ne tegyél keresztbe másnak és ennyi. Ez az élet igazi értelme, nem? Szerelem és béke. Ez álljon a síromon.
De nem, az apja csak a „normálisnak” titulált kapcsolatokban hisz, ami egy férfiból és egy nőből áll össze jelen esetben a PASIMAT akarja összeboronálni egy olyan lánnyal, akit zsigerből utálok. Miért pont Őt választotta? Annyi befolyásos barátja van, akiknek szép lányaik vannak és még elviselhetőek is, ehhez képest beleválaszt és Aimee Valesco-t akarja hites menyéül. Megáll az eszem.
Folyamatosan szorítom az ujjait, mikor ráerősít akkor én is és pumpálom azért, hogy érezze én itt vagyok és teljes mellszélességgel fogok kiállni a kapcsolatunkért; ha kell én és a szüleim eltartjuk Őt, mert nálunk családtagként van kezelve és mivel komolyan gondoljuk ezt az egész barát-barát dolgot, akkor ez a legkevesebb, amit megtehetünk, ha kitagadnák. Nem tudom mi húz fel jobban a mondandójában, hogy engem sérteget és a szüleimet amiért feltétel nélkül fogadják el azt, aki vagyok és szeretnek továbbra is úgy, ahogyan eddig; vagy hogy egy fázisnak véli ezt az egész homoszexuális dolgot és továbbra is össze akarja őket házasítani. Ha nem Camiloról és a kapcsolatunkról lenne szó, no meg az édesanyjáról, akkor biztosan behúznék neki egyet-kettőt a maradi gondolkodása miatt, de nem teszem.
A legjobb barát-pasimnak nagyobb szüksége van a jelenlétemre, a józan eszemre így nem bizonyítom öklöm súlyát – nem mintha olyan erős lenne, de érte még verekedni is képes lennék -, hanem átsiklik kezem a hátára, hogy azt simogatva próbáljam valamennyire csendesíteni háborgó gondolatait. Kevés sikerrel, amint felhorkant az apja úgy robban szét minden visszatartott düh Camilo testében, mint mikor az ember töltött lufit pukkaszt szét. Mindent beterít a liszt vagy konfetti és itt sajnos nem ez fog mindenünkre ráivódni.
Estellára kapom a tekintetemet és kérlelem azzal, hogy csináljon valamit; ez nem mehet így tovább de Ő is tanácstalanul áll a helyzettel szemben. Összepréselem ajkaimat és kapom össze vissza a fejemet nézve arra, aki éppen a másikhoz próbál nem túl kedvesen szólni.
-Felipe! Hogy mondhatsz ilyet? – leesik az állam és elgurul jó messzire valahol az Antarktisz környékén áll meg a kijelentése hatására; csak pislogok, mint hal a szatyorban és nem tudom mi tévő legyek. Ki kéne dobnom őket, legalábbis az apját mindenképp, de akkor amiatt is utálni fognak meg azért is, hogy a gyereküket megrontottam. – Camilo, az édesapád nem gondolta úgy… ugye? – néz szúrós szemekkel a férfira, aki már az előszobában van és erőteljes mozdulatokkal öltözik vissza. Nagyot nyelek, összeszedem az elgurult dolgaimat, heréimet kihúzom az alhasamból és felemelkedek az asztaltól, egyenesen az apjához megyek.
-Mikor veszed már észre, hogy Camilo a saját életét éli és nem azt, amire téged is köteleztek a szüleid? – érzelemmentes a hangom, most az egyszer olyan nagynak érzem magam, mintha három méteres óriás lennék egy bunkós bottal a kezemben. – Nem az a lényeg, hogy az a szerencsétlen, akinek éveken keresztül szívtad a vérét végre boldog? Vagy nem ismered mi az a boldogság? – karba fonom a kezem, látom arcára kiülni a meglepettséget és nem érdekel; ha már belekezdtem akkor muszáj továbbra is hordanom a box kesztyűmet. – Tűnj el innen. – sóhajtok, a férfi bólint egyet és kimegye, maga után becsapva az ajtót. Kiengedem az eddig bent tartott levegőmet, a szívem brutálisan kalimpál üregében ami miatt neki kell dölnöm pár másodpercre az ajtófélfának mielőtt összeszedve magam visszatérnék a bentiekhez.
Egyenesen Camilohoz megyek, szorosan fonom karjaimat a dühtől remegő teste köré és húzom oda magamhoz, engedem hadd temesse arcát a nyakamba és apró puszikkal látom el, ahol csak érem. Megnyugtatóan simogatom a hátát és suttogom neki.
-Én szeretlek, oké? A többiek ne érdekeljenek. Csak mi ketten számítunk. – puszilok a füle mellé majd a feje búbjára és az arcának kilátszó részére majd az anyjára nézek, aki mintha sírva is fakadt volna az egész jelenettől. – Nem akartunk ekkora felfordulást, de előbb utóbb megtudtátok volna… és jobb, hogy tőlünk. – nézek rá bocsánat kérően, mire megrázza a fejét és magabiztos lépésekkel jön át hozzánk, hogy Ő is csatlakozzon az ölelés partihoz.
-Nagyon örülök nektek, Cami, örülök, hogy boldog vagy. – simogatja a haját és ha ez nem egy szép pillanat, akkor nem tudom mi számít annak.

Örülök, amiért Neith mellettem ül és foghatom a kezét kapaszkodóként; nem örülök, amiért Neith mellettem ül és végig kell hallgatnia apám nem túlzottan kedves véleményét rólunk, meg rólam, meg a szüleiről. Egyszerre vagyok csalódott, szomorú és mérges, minden egyes szavával jobban ég a pofám miatta, szóval talán tényleg jobb, hogy itt van a legjobb barátom mellettem, mert ha nem miatta érezném kínban magam és az zavarna, hogy őt is bántja az apám, akkor talán rosszabbul esnének a szavai.
Így jobban állom a sarat, mert nem csak magamért kell kiállnom. Olyankor inkább ráhagytam, mondja ki magát, nem is hallgattam sokszor végig, csak kikapcsoltam az agyam, de most úgy érzem, magunkat kell megvédenem. Elég sokáig hagytam Neithet a szarban, nem most fogom, ha ez azt követeli meg, hogy kitagadtassam magam apámmal, hát akkor legyen; majd lesz valahogyan, legalább nem kellene azzal a hülye céggel törődnöm.
A szívem a torkomban dobog és úgy érzem, amint kettesben maradunk a gyomrom is ki fogja adni magából a vacsorát és a bort, amit kétségbeesésemben nyakaltam rá, de most még muszáj tartanom magam. Most az egyszer álltam ki úgy igazán magamért apámmal szemben, mindezért hála Neithnek, nem fogom elrontani azzal, hogy elhányom magam.
- Anya, hagyjad – halk sóhajjal nézek a nőre, miközben apám az előszobába trappol és öltözni kezd, egyszer azt csinálja, amit én akarok (még ha nem is azt akartam eredetileg, hogy így végződjön az este). Nem értem, hogyan lehetnek még házasok, mi tartja apám mellett, egyáltalán mit szeretett benne meg? Mióta az eszemet tudom, ilyen volt, soha egy mosoly, soha egy családi pillanat… akkor miért?
Szeretnék a legjobb barát pasimnak is szólni, hogy hagyja, de végül úgy döntök, menjen csak, tegyen, amit akar, nekem ennyi idő mára elég volt a kormány mögött és szeretnék az anyósülésen hátradőlni, hagyni, hogy oda vigyenek, ahová most kerülnöm kell.
Összerezzenünk anyával szinkronban az ajtócsapódásra és úgy érzem, amint leesett a kő a szívemről, bele is döftek egy tőrt. Neithez bújok, nyakába fúrom az arcom és lehunyom a szemem, úgy érzem magam, mint aki most futotta le a maratont és csak szeretne kifeküdni a pázsiton. Mi lenne velem nélküle? Szótlanul bólogatok, hogy igen, ez bizony így van, #kettenavilágellen, #canneth, egyből lapátolom a földet apámra és a véleményére rólam, meg rólunk, mert túlzottan fájna, ha elkezdenék rajta kattogni.
Nem akarok sírni, mert mi itt komoly felnőtt emberek vagyunk, de anya közelségére és szavaira felszipogok, jobban nyomom az arcom Neith mellkasába, míg össze nem szedem pár könnycsepp után magamat. Hatalmas levegőt veszek és megemelem az arcom, szomorú mosollyal nézek anyára és elönt a tudat, hogy túléltük; úgy, ahogy kellett volna eredetileg is, apám nélkül, túléltük.
- Maradj még egy kicsit – bontakozok ki az ölelésből és megsimogatom anyám karját, az asztalhoz terelem vissza, ahol már nem ontja apám magából a negatív energiákat. Behúzom az asztalfőre az egyik széket, hogy kisebb kupacba ülhessünk, a jó dolgokra akarok koncentrálni és a legegyszerűbb, ha a rosszakat egy határozott mozdulattal a szőnyegem alá söpröm. – Szóval – köszörülöm meg a torkom és úgy döntök, valami kellemesebb témában tárgyaljuk meg a régi-új kapcsolatunkat. Megfogom Neith kezét is, mert erről még vele sem mentünk bele mélyebben, de most már úgy érzem, menni fog b) terv nélkül is az a lakásvásárlás. – Össze fogunk költözni, hamarosan.
Anya az utolsó könnyeket is kipislogja a szeméből és felvirul, áldom érte, amiért hagyja, hogy a saját taktikámmal vészeljem át az elmúlt fél órát.
- Hogy mi? Ez remek hír, és hová? És ti, szóval, mióta vagytok együtt? – szegezi nekünk a nagy kérdést, ami valamiért mindenkit annyira nagyon érdekel, én meg segélykérően nézek a legjobb barátomra, akivel már három éve valami bizarr legjobb barátságot folytattunk, mielőtt beadtam volna neki a derekam.

~   ★

Nem rossz de nem is tragikus az este végkifejlete, mert 1. az édesanyja nagyon is örül annak, hogy mi ketten ilyen szinten találtunk egymásra és az egyetlen kicsi fia boldog; 2. az apja elhúzott innen rohadt messzire ezzel nem rontva tovább a levegőt, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy Camilot ki fogja tagadni.
Jelen állás szerint inkább fogadnám el a helyében ezt az opciót, minthogy hozzámenjek pusztán üzleti megfontolásból egy olyan csajhoz, akit zsigerből utálok és aki iránt semmi vonzalmat nem éreznék. Mert ahogyan én sem, úgy Camiloban sem mozgat meg egy nagy mellű nő látványa ebben teljesen biztos vagyok; bár az elején kételkedtem a legjobb barátom szexuális beállítottságán viszont mostanra kitisztul a kép.
Nagyon cheesy az egész jelenet, ami lezajlott itt percek töredéke alatt, de már nem tehetünk ellene semmit, majd jót nevetünk pár nap… akarom mondani év múlva az egész incidensen, amikor már összeházasodtunk és boldogan éljük az életünket az apja nélkül, de visszakanyarodva a lényeghez: én ölelem az idegtől remegő és pár könnycseppet elhullajtó szerelmemet, akit mindentől is meg akarnék védeni, az édesanyja az én jövendőbeli anyósom pedig mindkettőnket. Ha nem nekem kéne eljátszanom a kősziklát jelen szituációban akkor én is csatlakoznék a sírók klubjához, de nem teszem; helyette életem szerelmét puszilgatom és az anyjára mosolygok néha.
Ezt a meghitt, filmbe illő pillanatot Camilo szakítja meg én pedig engedelmesen húzódok el tőle figyelve a következő mozdulatait.
-Nagyon örülnénk neki, ráadásul még hátra van a csokis sütemény. – mosolyodok el én is immáron megkönnyebbülve, a mellkasomat nem nyomja semmi feszültség, utálat, hanem fellélegezve élvezhetem a következő órákat a társaságukban. Megvárom míg Camilo elfoglalja az asztalfő helyét és mellé ülök, a jobb oldalára, ahol a „nők, feleségek” szoktak ülni és mosolyogva kapaszkodok bele a kezébe. Ügyelek arra, hogy folyamatosan simogassam a tenyerét hüvelykemmel.
Kijelentésére meglepődés ül ki az arcomra, nagyokat pislogok és hirtelen nem tudom hová tenni de eszembe jut, hogy még Mexikóban felvetettem ezt az ötletet, és úgy látszik el is döntetett. Bólintok rá, tudomásul veszem és holnap első dolgom lesz felhívni apámat ezzel a kérésemmel kapcsolatban meg az ingatlanos barátunkat.
-A hivatalos verziót szeretnéd tudni vagy az igazságot? – nézek Estrella szemébe, majd belekortyolok a boromba mielőtt választ kapnék. Mikor az utóbbira esik a választása akkor felemelem Camilo kezét puszit adok rá. Szeretném, ha tudná mennyire szeretem. – Lassan három éve van közöttünk több, mint barátság, de hivatalosan 3 hónapja kezdtünk el járni. Mielőtt kimentem volna Kaliforniába és miután a nagyközönség számára is kiderült a betegségem. – magyarázom meg gyenge hangnemmel, ez egy olyan téma, ami egyszerre szomorú, de baromi romantikus is.
-Három éve? Akkor ti… amikor Horvátországban voltunk nyaralni? Meg Karácsonykor és… - próbálja összerakni az édesanyja a képet én pedig átpasszolom ezt a kérdést Camilonak, ha az előbbit nekem kellett megválaszolnom. – Várjunk csak. Akkor Aurora esküvőjére azért voltál meghívva, mert Neith plusz egy főjeként mentél? Vagy… - nagyokat pislant hol rám, hol pedig a fiára majd olyan gyorsan kapja hátra a fejét, hogy egy pillanatra azt hiszem a nyakát is kitörte, de nem. A virágcsokorra mutat ami már a vacsora legelején is szóba került. – Az… az a menyasszonyi csokor? – leesett állal néz vissza ránk, majd menekülőútként felállok az asztaltól és átvonulok a konyhába, hogy előkészítsem a csokis süteményünket fogyasztásra. Úgy érzem kelleni fog, mert az anyja most kap szívinfarktust a dolog miatt; kistányérokra rakok a süteményből majd vanília fagyit kanalazok mellé és szervírozom.
- A te szüleid miként reagáltak a dologra, Neith? – szegezi nekem a kérdést, amint visszatérek én meg rácsúsztatom Camilo combjára a kezemet, megszorítom amolyan „most már minden rendben van, az anyád szereti #cannethet” módon mielőtt válaszolnék.
-Anyáék nagyon örültek a kapcsolatunknak, az időtartam hallatán meglepődtek de nagyon hamar elfogadták a tényt. Meg szerintem mindig is tudták, de ha ők nem is a nagymamám és a nagyapám nagyon durván képben voltak mindennel. Még fogadást is kötöttek ránk, jelenleg az a fogadás tárgya, hogy ki fogja megkérni a másik kezét és mikor költözünk össze. – osztom meg ezt az apró tényt, de a reakcióra nem vagyok felkészülve. Úgy néz rám, mint a sikító rajongó kislányok a kedvenc sztárjukra, akit megpillantanak az utcán. Mégiscsak szükség lesz arra a mentőre.

Örülök, hogy hárman maradtunk és szidom magamat, amiért végül apámat is hívtuk; tudhattam volna, mi lesz a vége és elkerülhettük volna ezt az egészet, és ezen még biztosan sokáig fogok kattogni, mielőtt egyáltalán felfogom, mi történt ma itt és elkezdek azzal foglalkozni. Túl sok volt az infó arról, hogy apám azt akarja, hogy Aimee Velascot feleségül vegyem, nem fogadja el, hogy nem a nőket szeretem és azt főleg nem, hogy a legjobb barátom már nem csak a legjobb barátom, én meg ismert vagyok arról, hogy kispadra ültetem mindezt és ignorálom, ameddig csak lehet.
Inkább tagadjon ki és maradjak minden nélkül, Neithel, mint hogy bele kelljen savanyodnom az üzleti életbe egy olyan nővel a feleségemként, akivel kiskorunk óta nem bírjuk egymást. Könnyű mondjuk, mert kellően teli van pénzzel ahhoz, hogy ez ne okozzon problémát, ha hamburgereket kellene sütnöm egy McDonaldsban, vagy mosogatni, akkor lehet, hogy nem vállalom be ezt a nagy szembeszállást, de a tudat, hogy így is úgyis megvan a biztos hátterem, nem maradt okom nem elküldeni a nem apám apámat.
Az ölelése megerősíti bennem, hogy jól döntöttem, anyámé pedig megnyugtat, hogy van egy szülőm legalább, aki támogat, ezért is bújnak elő azok a bizonyos könnycseppek, amiket igyekszek mielőbb megfékezni, mielőtt nem bírná a gát és teljesen kiszakadna az összes visszatartott sírásommal együtt.
- Igen, és azt kár lenne kihagyni, a végén még elhízunk – bólogatok anyámra mosolyogva; látom a szemén, hogy aggódik és szomorú, de örülök, amiért hagyja terelni a témát az előbbi összezörrenésről és nem kezd el rajta lovagolni.
Annyira más érzés most, hogy fellélegezhetünk és foghatom Neith kezét anya előtt, aki a másik szülőm helyett is örül nekünk. Az összeköltözéses bejelentéskor a legjobb barát pasimra sandítok és bár esélytelen volt, hogy rosszul reagálja le, azért megkönnyebbülök a rábólintástól.
Csak bólogatok a három év és három hónapos bejelentésen és finoman megszorítom a kezét, még mindig elönt a bűntudat, valahányszor szóba jön; tiszta lap, meg minden, de akkor is undorítóan viselkedtünk néha, meg bántottuk egymást, főleg én, és ezt nem mostanában fogom megbocsájtani magamnak, ha egyáltalán valaha is sikerülni fog. Azt sem igazán értem, Neith hogy bírt ennyi idő után is mellettem maradni és három igen szar év után is nyitott lenni arra, hogy mi együtt legyünk végre, én nem biztos, hogy hajlandó lettem volna egyáltalán szóba állni vele a sok otthagyás és hanyagolás után.
Vagy de, mert ő Neith?
Szótlanul bólogatok a kérdésekre, hogy bizony mi Horvátországban is egymásba együtt élveztük (a nyarat), meg karácsonykor is kicsomagoltuk egymást a szobámban, és bizony minden egyes dolog, ami anyám eszébe fog jutni, az nem teljesen baráti keretek között zajlott.
- És akkor, amikor az ágy leszakad, mert… - szalad ki a száján az ominózus eset, amikor szétbasztukkaptuk a családi nyaralóban az ágyam, majd azt hazudtuk, mi csak ültünk rajta, videójátékoztunk és a semmiből dőlt össze alattunk; mire felért, csoda, hogy magunkra tudtunk valamit kapni és talán az volt a legmelegebb helyzet (hahaha), amikor majdnem lebuktunk, de mégsem.
- Igen, akkor is – bólogatok és próbálok egy kaján vigyort elnyomni, de nem sikerül, szóval inkább lenézek az asztalra, mert túl jól szórakozok anyám döbbent arcán.
Már éppen bele szeretnék menni, hogy bizony én voltam a plusz egy, amikor anyám fejében elkezd szólni az esküvői zene. Segélykérően pillantanék Neithre, ha nem hagyott volna magamra a témával, attól félek, anyám mindjárt hiperventilál és szívrohama lesz az izgalomtól, hogy valami elvont jurtás kecskefejős esküvőt szervezhet, szóval csak lassan rábólintok.
- Igen, Neith elkapta és – olyan izgatott hang hagyja el a testét, amit nem hittem volna, hogy ember ki tud adni, sipít, mint valami régi hagyományos teáskanna, amikor felforrt a víz. – szóval látnod kellett volna, esélyük sem volt, úgy bevetődött a csokorért, hogy azt hittem letarol mindenkit… valami fantasztikus látvány volt – vigyorgok a visszaérkező profi csokorelkapóra. Sokkal jobban ellazultam, mióta apa elment, még az sem érdekel, milyen körülmények között került erre sor. Anya értékeli a történeteinket, kíváncsi rá, hogyan történt ez az egész és teljesen lelkes miatta, ettől pedig úgy érzem, tényleg az volt a helyes választás, hogy végre összejöttünk.
Nem is tudtam, hogy ennyire vágyok erre a megerősítésre legalább egy szülőm részéről.
- Igen, hallanod kellett volna a mamáját, amíg Neith elment beöltözni a kikérésre, engem ott faggatott az időpontokról, hogy ő nyerje meg a következő fogadást, mert arra is fogadtak már, hogy mikor jövünk össze és azt elvesztette– bólogatok és eltemetve az előző eseményeket most éppen boldog vagyok, sikerül kizárnom a vacsora kezdetét. Majd a sötétben, ha már a legjobb barát pasim békésen alszik mellettem, elkezdem emészteni magam.
- Esküvőő? – nyomja össze izgatottan a tenyerét maga előtt, ujjbegyeivel a száját érinti és azt várom, hogy most már imádkozni kezd. Elmosolyodok és úgy döntök, megváratom a válasszal, szedek magamnak egy falat sütit és ráérősen elfogyasztom, közben anya kezd már türelmetlen lenni és megpöcköli a vállam. – Válaszolj, Camilo Escarcega, most azonnal – úgy ráncolja a homlokát, mint egy óvodás, aki nem kapta meg a desszertet, amiért nem fejezte be az ebédet, én meg megadóan leteszem a villát.
- Nos, a csokor kötelez – iszok a boromba, mert kezd megnyugodni a gyomrom és most már talán nem fog kijönni az egész vacsora. – meg egyébként is szeretném… szóval három évet kaptam rá – sandítok Neithre, aztán vissza anyámra, aki teljes eksztázisban hajol előre és mindkettőnk alkarjába belekapaszkodik.
- El se kezdjétek nélkülem, tudom a tökéletes helyet, annyira csodálatos lesz – úgy csillog a szeme, mint aki menten elsírja magát és már látom, hogy kemény lesz ez az esküvőszervezés, ha oda jutunk.

~   ★

Amilyen gyorsan jött a vihar ugyanolyan sebeséggel hagyta el a mi kis világunkat, a biztonságos nyújtó szigetünket, ezzel lehetőséget kaptunk arra, hogy normális hangvételben már-már örömteli hangulatban folytassuk a vacsora hátralevő részét hármasban. Hallgatnom kellett volna Camilora, mikor arról próbált meggyőzni, hogy csak az édesanyját hívjuk el az apját pedig meg se próbáljuk, de volt bennem annyi tisztesség, hogy kiharcoltam. Most már látom, hogy hallgatnom kellett volna a barát-pasimra és akkor megspóroltunk volna egy összeveszést, egy majdnem kitagadást és egy kiviharzó férfi jelenetét az életünkből.
De már késő gondolat.
Amint hármasban leszünk sokkal fesztelenebbé válik a hangulat, talán Estrella az oka vagy az, hogy elfogadj a fia döntését és engem sem ítélt el rövid ismeretségünk alatt; ez pedig egyszerre önti el melegséggel a lelkemet, illetve tartom különösnek, mert ha ennyire ellentétesek Felipevel akkor miért ment hozzá?
- Ráadásul ez Matilda egyik kedvenc receptje, kár lenne kihagyni. – bizonygatom tovább bár már rég nincs szükség erre, mindkettő úgy adja be a derekát, mintha azt mondanám Brad Pitt hívott és szeretne velük találkozni privátabb beszélgetés céljából. Kellemetlenül érzem magam a bőrömben, amint a pasim édesanyja elkezdi összerakni a képeket arról, hogy mennyi minden történt az elmúlt három évben, amiről rá jöhettek volna a kapcsolatunk igazi valójára.
Csodálkozom azon amúgy, hogy még senki nem tette fel a millió dolláros kérdést nekünk, hogy ha három éve tart a dolog miért csak most vállaltuk fel vagy mi történt az első pillanattól egészen a mostaniig. Nos, lehet túlságosan szerelmesen hangzik, de én mindig sejtettem, hogy Camiloval egymásnak vagyunk teremtve és senki nem illik úgy hozzá, mint én. Így bármennyire is fájt amikor megbántott vagy elhanyagolt egy kicsi én mindig tartotta bennem a lelket, és lám… megérte várni, megérte a rengeteg szenvedés és sírás, a sok veszekedés és picsázás. Mert ha ezeket nem éljük túl akkor most nem lenne #canneth. Le kell védetnem.
Enyhe pír ül ki az arcomra amikor az ágyösszetörős emlék is napvilágra kúszik, az teljes mértékben az én hibám volt, amiért úgy vetődtem rá és kezdtem el magam alá gyűrni a szeretett pasimat, mintha nem kaphatnám meg soha többé. Mentségemre szóljon, hogy előtte másfél hónapi voltam lógva hagyva és már nem elégített ki a maszturbálás.
- Megígértem Camilonak, hogy mindent megteszek a csokor megszerzéséért, ha ezért reptében kellett tigrisbukfencet nyomnom akkor úgy gondolom megérte. – szólok hozzá én is a témához, amint visszaérkezek a családiasabb hangulatú asztalhoz a süteményekkel. – Videón megvan a felvétel, amint megkapjuk tovább küldöm neked is, mert ezt tényleg látni kell. – megérintem Camilo kézfejét és ha engedi összekulcsolom ujjainkat, mert olyan jó érzés mindenkivel tudatni, hogy mi egyek vagyunk. Már nincs külön Camilo és Kenneth, hanem mi vagyunk bár már barátokként is csomagban jártunk, most mégis más a helyzet.
- Alig várom, hogy megkapjam! Mindent el kell mesélnetek az estéről, meg az egész utazásról. Csináltatok képeket a mobilokkal? Muti, muti, muti. – lelkendezik tovább a jövendőbeli anyósom én meg nem bírok nem elmosolyodni az izgatottságán. Megdöntöm a fejemet Camilo irányában és ha elég közel ülünk egymáshoz, akkor apró puszit nyomok a vállára ezzel kimondva mennyire imádom és majd kap tőlem meglepetést, amint kettesben maradunk.
- A nagymamám valami fogadás függő lehet, vagy tényleg ennyi pénzt nyert el már tőle Holton papa, mert ha így van akkor beszélnem kell az öreggel. – ingatom a fejemet nemlegesen, nem értem miért jó nekik, ha a mi szerelmi életünkkel foglalkoznak de ha örömet okoz nekik akkor ki vagyok én, hogy elrontsam? Másodpercekkel később esik csak le az anyjának, hogy a menyasszonyi csokor elkapása és a nagyszüleim időponti fogadása mire is vonatkozik, én pedig baromi jól szórakozok a kialakult helyzeten. Hátra dőlök a székemben és magam alá húzom az egyik lábamat, miközben türelmesen várom a párom reakcióját.
- Na azért… még a végén azt hinném csak a csokor miatt teszed meg. – szúrom oldalba a villám hegyével, majd nevetve nézek vissza az anyjára mikor a tökéletes helyszínről beszél. – Ezt gondoltuk, már megbeszéltük, hogy jurtás esküvőt szeretnénk. – mondom el a kifigurázott és csak poénból összerakott esküvőtervet, de az anyja mintha nem értené, mert csillogó szemekkel néz hol rám hol pedig az egyetlen fiára.
- Komolyan Camilo? Eljönnétek hozzánk a táborba? Cédrus sámán biztos nagyon örülne, ha két ilyen fiatal, mint ti, házasodnának össze a közösségünk keretein belül. Annyira izgatott vagyok! – továbbra is tapsikol örömében, én pedig a fejemet tömöm a süteménnyel, hogy ne röhögjem arcon a kedves anyósomat.
- Igazán jól hangzik, de még nem kérte meg a kezem és ha meg is történne az én szüleimnek is lenne beleszólása a dologba; úgy, hogy addig minden opciót nyitva tartunk. – megsimogatom a mellettem ülő combját. – Viszont úgy döntöttünk, hogy nyáron körbe utazzuk Európát; egyeztetek az orvosommal az eredményekkel kapcsolatban és ha jók, akkor máris pakolunk és elmegyünk két hónapra. Már alig várom…

Összefonom ujjainkat és újabb emlékeztető következik, miszerint egy idióta balfasz módjára generáltam három évnyi állandó feszültséget közöttünk; ha az első alkalmunk után hajlandó vagyok beszélni Neithel, mármint tényleg leülni és nyíltan beszélni arról, hogy mi történt és miért történt, és akkor most mi lenne a helyes lépés, nem pedig a könnyű lépés, akkor mindez a feszültség nem csepegtette volna teli méreggel a barátságunkat. Akkor talán rákos sem lett volna, bár minden egyes nap igyekszem telibeszélni a fejem, hogy nem emiatt lett, hanem a rák az egy teljesen megmagyarázott dolog, aminek köze nincsen az érzésekhez, de azért legeslegbelül magamat okoltam az egész miatt.
És még észre sem vettem és ott sem voltam mellette.
- Fúh, egy kicsit később, oké? Aztán el is mesélünk mindent – tolom el a kellemetlen-kényelmetlen szülőnek képmutogatós perceket, mert lehetetlen anélkül bármit is mutatni, hogy kivegye a kezemből a telefont, vagy valamit félrenyomjon; ahhoz pedig egyelőre nincs idegem, szabad kezemmel a boromért nyúlok, hogy felkészítsem magam a nagy feladatra.
- Persze, hogy nem… már akkor eldöntöttem, mikor megjelentél menyasszonyi ruhában – kacsintok rá, miután ugrok egyet a villa elől és elnevetem magam a támadásán. – Atya ég – mormolom az orrom alatt, amikor Neith megjegyzi a jurtás esküvőt, mert már hallom a lavina morajlását, amit most szabadított ránk. Kétségbeesetten nézek a poharam felett a kedvesemre, mert biztos vagyok benne, hogy ő még nincs tisztában a helyzet súlyával
- Igen, először még Európa, meg összeköltözés, még nagyon-nagyon messze vagyunk az esküvőtől, addig kár fellelkesítened – nagyot nyelek, mert nehezemre esik nem elnevetnem magam. – Cédrus sámánt – nyögöm ki a lehető legkomolyabban, magamban viszont vinnyogok a nevetéstől, mert nem tudom elhinni, hogy egy felnőtt ember Cédrus sámánnak hívatja magát.
- Ó, azért az előkészületek fontosak, mert ha erre az útra akartok térni, akkor… - kezd bele egy öt perces lelkes beszámolóba, miket tehetnénk már most annak érdekében, hogy minél harmonikusabban eggyé válhassunk a sámánuk és a közösségük segítségével. Olyan bőszen eszem a sütit, mintha muszáj lenne, mert el akarom terelni a figyelmemet az összes virágos meg ásványos, meg megtisztulós nonszenszről; sunyin összemosolygok Neithel, amikor a patakban újraszületésről beszél, le kell sütnöm a szemem, hogy ne kezdjek hangosan nevetni, mikor látom, hogy a legjobb barátom fejében ugyan azok a gondolatok zajlanak, mint az enyémben. Mint két rossz gyerek.
Az este további részében megmutatjuk neki a képeket, amiket a birtokon és az esküvőn készítettünk, tárgyalunk az európai utunkról, melyik országokba és mennyi időre szeretnénk eljutni, majd áttérünk a lakásra és meghallgatjuk, hogy mégis milyen fekvésre és csakrákra kell odafigyelni, és hogyan segít majd ebben nekünk. Sikerül elfeledkeznem apámról, míg a jobbik szülőm nálunk marad, csak azután kezd nyomasztani a kellemetlen érzés, amint becsukódik mögötte az ajtó.
Neithez lépek és magamhoz szorítom, nyaka hajlatába temetem az arcom és megpróbálom elűzni a témát, de nem megy, csak kattogok és kattogok rajta és kellemetlenül érzem magam, meg mérgesnek. Csalódottnak nem, mert tudtam, mi vár ránk, csak kurvára haragszok apámra.
- Sajnálom, hogy el kellett apámat viselni – nézek a szemébe végül és elhúzom a szám, eléggé el vagyok kenődve, amiért ennek a szarságnak kitettem; ő akarta, ő erősködött, de talán ha közlöm vele, hogy ez lesz, akkor elengedi. – Csak… feküdjünk le, a szüleim igazi energiavámpírok – húzom magammal a hálószobába egyik kezénél fogva és csak addig engedem el, míg boxerre nem vetkőzök. Az ágyra tolom és vele együtt dőlök el, úgy takarom be magunkat és bújok hozzá, mintha neki beleszólása sem lenne, csak egy nagy plüss lenne, amivel aludni szoktam. – Nem akarok róla beszélni – dünnyögöm a mellkasába és hatalmas sóhajjal próbálom kiűzni magamból a negatív energiákat. – altass el – adom ki a parancsot és kezemmel-lábammal ölelve próbálok nyugalmat találni a jelenlétében, míg hosszas beszéltetése után, amire csak hümmögésekkel válaszolok, végre el nem alszunk.

~   ★