Vannak páran, akik szerint Vivienne kétszínű. Az pedig tény, hogy soha nem mondaná meg az ember szemébe, hogy mit is gondol valójában. Mindig csak azt, és annyit árul el, amit az illető éppen hallani szeretne, vagy Vivienne szerint hallania kell. Szerinte ugyanis, ha az ember elárulja a valódi érzéseit, és gondolatait, azzal mások visszaélhetnek, és esetleg ellene fordíthatják. Kevés embernek képes igazán megnyílni, zárkózott alkat. Ezt persze jól álcázza. Egy- egy hamis mosoly itt, egy – egy kegyes hazugság ott, és máris mindenki elhiszi, hogy egy igazi angyal szállt le az emberek közé.

Nagyon ragaszkodik azokhoz, akiket végül képes közel engedni magához. A szeretteit, és a családját foggal- körömmel védi. Azonban, ha valaki megbántja, vagy elárulja, annak szinte képtelen megbocsájtani, és csak nehezen engedi újra vissza a szívébe.

Gazdag családba született, és hozzászokott, hogy mindig mindent megkap. Éppen ezért nehezen köt kompromisszumot.  Nagyon makacs, és borzasztóan büszke.

Imádja a divatot és a nőies dolgokat. Szeret nőiesen öltözködni, és felhívni magára a figyelmet. Remek üzleti érzékét valószínű apjától örökölte, és anyja halála óta egyedül vezeti a családi vállalkozásnak indult esküvői ruha szalont. Jól bánik a pénzzel, és szereti megmutatni az üzleti világnak, hogy a nők képesek megállni a helyüket a konyhán kívül is. Utálja a szexista vicceket, és a hímsoviniszta férfiakat.  Képes a másik nemet az orruknál fogva vezetni, és ehhez szereti bevetni a női bájait.

Túl nagy a csend.

Ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott, amikor a szüleim lakásához értem, és beléptem az ajtón, amin még ott lógott a karácsonyi dísz, annak ellenére, hogy már lassan január vége volt. A házvezetőnőnk már vagy százszor levette, de az anyám mindig visszarakatta vele, ugyanis ő imádta ezt az ünnepet, és ha rajta múlt volna, akkor egész évben állt volna a karácsonyfa a nappali sarkában.  
Levettem a napszemüvegemet, és letettem az ajtó mellett álló komódra, az anyám kulcscsomója mellé. Hmm, tehát itthon van – nyugtatott meg a tudat, hogy legalább nem hiába jöttem el a szalonból az egyik legmozgalmasabb napon, mivel őfensége nem volt hajlandó időben felkelni, és befáradni dolgozni, ami az utóbbi időben elég gyakran megesett. Az Allure Bridals egy családi vállalkozás New York belvárosában, melyet anyámmal ketten vezetünk, és szerencsére olyannyira jól ment az üzlet, hogy terveztük egy második szalon nyitását is.
Elindultam a lépcső felé, ami a hálószobákhoz vezet, miközben arra próbáltam rájönni, hogy mi történhetett az anyuval az elmúlt egy évben. Az korábbi munkamániás, energikus, és mindig vidám nőből egy depressziós, zugivó lett, akit semmi és senki nem érdekel.  
A fekete Louboutin cipőm sarka hangosan kopogott a lépcsőfokokon, ahogy felfelé haladtam az amúgy csöndes házban. Valamiért ideges voltam, mintha megéreztem volna, hogy történt, vagy történni fog valami, ami az egész további életemre kihatással lesz. Persze ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom, és megálltam a lépcsőfordulóban, hogy kivegyem a táskámból a készüléket. A kijelzőn a legjobb barátom neve villogott a sztárfotója felett, amit tavaly nyáron készítettünk, amikor részegen, szakadó esőben mezítláb sétáltunk haza egy buliból.  Rajta egy derékig érő vörös paróka volt, és egy extra mini ezüst színű flitteres ruha, amit sikerült útközben valahogy lehánynom.
- Mizu ribi? – szólt bele, amint a fülemhez emeltem a telefont. – Sikerült az anyádat kirángatnod az ágyból? Esküszöm az a nő rosszabb, mint én. Pedig az nagy teljesítmény!
- Nemrég értem csak ide, még nem láttam mi a helyzet odafent.
- Nem látod nyomát vad orgiáknak? Nem hevernek esetleg meztelen pasik a nappaliban? – Kuncogott, - Ha igen, akkor várj meg, mert én is megyek.
Az apám elutazott pár napra üzleti útra, ebben a hónapban már harmadszor. Ilyenkor anya állapota általában rosszabbodott, és már ki sem akart kelni az ágyból. Az öcsémet pedig saját magán kívül, senki nem érdekelte.
- Nincs semmiféle faszi itt, Pete, szóval nem kell idejönnöd. A ház teljesen csendes, anyám valószínű bepiált este, és most kómásan fekszik az ágyában.  Hamarosan megyünk, addig tartsátok valahogy a frontot!
Mára vagy nyolc menyasszonyt várunk időpontra, és ott voltak még a beeső vendégek is, illetve, még mindig nem fejeztük be a leltározást, amit elvileg már januárban meg kellett volna csinálnunk.  Szóval kész káosz uralkodott a szalonban, hála az anyámnak, aki miatt az utóbbi időben nekem kellett egyedül vezetni az üzletet. Szerencsére mindig ott volt Pete, akire mindenben számíthattam.
- Igyekszünk, drágám, de Clara szerintem megint menstruál mert egy igazi kis kurva ma, állandóan beszólógat szegény Sandra-nak, hogy milyen kövér, és lassan nem fog beleférni az egyenruhába. Én meg mondtam...
- Jó- jó, sietek, ahogy tudok. – Sóhajtottam egyet. Már kezdtem nagyon belefáradni, hogy állandóan nekem kellett az anyám mocskát eltakarítani. Az apám állandóan dolgozott, és egyértelműen fontosabb volt számára a főnöke, és a vele ápolt szoros barátsága, mint a felesége testi- és lelki állapota.

Anyának segítség kellett, és eldöntöttem, hogy amint tudok, beszélek apával.

Elbúcsúztam Pete-től, majd visszatettem a telefont a táskámba. Nem volt kedvem felmenni, mert féltem, hogy mit fogok a hálószobában találni. Milyen állapotban is lesz anyám, megint veszekednem kell – e vele, hogy kikeljen az ágyból, és megint végig kell- e majd hallgatnom a sok sületlenséget, amiket ebben az állapotban összehord.  
Ismét elindultam felfelé a lépcsőn, de ezúttal gyorsabban szedtem a lépcsőfokokat, ugyanis túl akartam esni az egészen. Ahogy felértem a második emeletre a csöndet egy kislány nevetése törte meg. Egészen távolinak tűnt, és halk volt.
Valahogy ismerős volt az a kuncogás. Aztán megszólalt anyu is. Hangja fiatalosabb volt, tele energiával és szeretettel:
- Gyerünk Vivi fogd meg, nem fog bántani! – Ekkor a kislány ismét nevetett, most hangosabban. Kis időbe telt, mire rájöttem, hogy saját magamat hallom. Az egyik régi felvétel volt az, ami az egyik szülinapi bulim során készült. Egy kiscicát kaptam rózsaszín masnival a nyakában. Először féltem megfogni, mert attól tartottam, hogy csak álom az egész, és ha megérintem a kis testét, akkor felébredek.

Akkor, amikor ott álltam a folyosó végén, és hallgattam a szüleim hálószobájából kiszűrődő gondtalan gyermekkacajokat, arra vágytam, hogy bárcsak álom lenne az elmúlt egy év, bárcsak, azaz anyám lenne itt velem, aki ott a felvételen arra buzdít, hogy simogassam a cicát, és mosolyával beragyogta az egész házat.  De sajnos rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez nem fog megtörténni.
A hálószobába belépve sötétség fogadott, a függönyök még el voltak húzva, és a helységet csak a tévé villódzó fénye világította meg valamennyire. A képernyőről a saját boldogságtól sugárzó arcom mosolygott vissza rám, ahogy a cicát magamhoz ölelem.
Elnéztem balra, ahol a szüleim ágya állt, és gyér fényben ki tudtam venni anyám mozdulatlan alakját a selyem takaró alatt.  A földön, az ágy lábánál, egy eldőlt boros pohár hevert, melynek tartalma a krém színű padló szőnyegre folyt. Tehát igazam volt, és ismét bepiált az este. Az agyamat elöntötte a düh, az ablakhoz léptem, és olyan erővel húztam szét a sötétítő függönyt, hogy majdnem leszakadt a karnis.
- Gyerünk felkelni! Megint berúgtál az éjjel, mi?! – Szóltam hangosan, majd odaléptem az ágyhoz, és lerántottam róla a takarót. – Azt hiszed, hogy majd én elvégzem helyetted a munkát?! Gyerünk!

Az anyám nem mozdult. A hátán feküdt, egyik karja a mellkasán nyugodott, a másik pedig ki volt nyújtva az ágyon.  

A tévében ekkor felsikoltott a 6 éves énem. Habár már százszor láttam a felvételt, mégis megijedtem. Odanéztem, és végignéztem, ahogy anyu kiveszi a kezemből a tortavágó kést, amivel egy kicsit megvágtam az ujjam, és magához ölel, miközben vigasztaló szavakat suttog a fülembe.
Én visszanéztem az anyámra, aki még mindig nem mozdult, az arca hófehér volt, és a szája enyhén nyitva. Akkor még nem vettem észre az éjjeli szekrényen heverő üres gyógyszeres üveget, vagy a mellé tett üzenetet, de pontosan tudtam, hogy az anyám halott.
Közben véget ért a tévében a felvétel és a képernyő elsötétült.