Szerencsére elmondhattam magamról, hogy elég ideje voltam nyitva ahhoz, hogy ne csak törzsvendégeim legyenek, de ismerjem is őket. Oké, néhány visszajáró vendég talán még nem nevezhető törzsnek, de én úgy tekintettem rájuk. Volt, akiről többet is tudtam, mert beszédesebb típus volt, én meg remekül tudtam hallgatni, de voltak olyanok is, akiket csak látásból tudtam beazonosítani, meg esetleg névről. Ennyi. Semmit nem tudtam róluk azon kívül, hogy mi a kedvencük az étlapról, vagy mi a szokásos ital, amit egy fárasztó nap után le szoktak gurítani. Anita azok közé tartozott, akikkel már többet sikerült társalognom, és ennek tetejébe még kedveltem is. Most is, szinte egyből kiszúrtam, amint felegyenesedtem a pult mögül. Pedig távolabb ült, ennek ellenére éles szemeim kiszúrták az ismerős szőke üstököt, meg azt is, hogy nincs éppen a legjobb hangulatában. Mivel nem akartam átkiabálni a téren, hogy ekképpen üdvözöljem őt, ezért oldalra mosolyogtam a pultos lányra. - Jen, tartanád itt a frontot? Majd én kimegyek felvenni a rendeléseket… - ajánlkoztam készségesen, mintha nem a főnöke lennék, pusztán egy kollégája. Amúgy is mindig szerettem kivenni a részem a munkából, hiszen éveken át nem hagyták, hogy ilyen szinten érvényesüljek. Pedig mielőtt megismertem a férjemet, pont pultosként dolgoztam egy étkezdében, abban a klasszikus retro fajtában, ahol volt gőzölgő almáspite, és a reggeli kávé mellé rántotta, vagy palacsinta juharsziruppal. Csíkos egyenruha, kis névtábla, és minden, aminek lennie kell. Ott találkoztunk, szóval igazából nem is állt tőlem olyan távol az, amivel most lekötöttem magam. - Szia, Anita! – mosolyogtam rá barátságosan. – Hozhatom a szokásost? – egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, úgy pislogtam rá várakozóan. – Vagy inkább valami erősebbet? – vetettem fel, mindenféle ítélkezést mellőzve. Tényleg csak segíteni szerettem volna rajta, egy kicsit oldani a látható feszültséget. Nem igazán voltak barátaim annak ellenére sem, hogy nem két hete költöztem ide. - Nem mintha bele akarnék szólni, vagy szándékomban állna megbántani, de úgy nézel ki, mint akire ráfér. – mondtam ki kerekperec a véleményem. Igazából még azon is elgondolkoztam, hogy talán a ház vendége is lehetne, de arra lehet, hogy alkalmasabb lenne egy szelet az egyik finom pitéből. A mai ajánlat a pekándiós volt, de az örök repertoárban helyet kapott a nagyanyám almás pitéje, és a rebarbarás változat is. - Mi történt, ha nem vagyok túl indiszkrét? – mivel én nem szerettem, ha mások vájkáltak az én életemben, így én is minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy tartózkodjak az efféle viselkedéstől. Ám attól, hogy nem volt szokásom megosztani magamról szinte semmit másokkal, hallgatóságnak tökéletesen megfeleltem, és a beszélgetés ellen sem volt kifogásom, vagy a véleménynyilvánítás ellen.
“You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh
Bevallom jobbat is el tudok képzelni, mint az elmúlt néhány hét. A problémák persze mindig csőstől jönnek, nem lehet azt mondani, hogy “ennyi elég volt, köszi!”. Még mindig konzervatívnak tartom magam, igen, tisztában vagyok vele, hogy tinimamiként ez elég merész és hiteltelen kijelentés… Mégsem úgy alakul sem az üzlet, se a párkapcsolat, ahogy kellene. Az a helyzet, hogy mindkét fronton “elbocsátásoknak” nézek elébe, ráadásul a rossz hírt nekem kellene közölnöm. Utálom ezt, utálok főnök lenni, és utálok az a csaj lenni, aki kimondja, hogy vége van - még ha technikailag tényleg vége is van a dolgoknak. Munka után tértem be a bárba, Zoe még mindig a sítáborban van. Ráérek hazamenni, csak az üres lakás várna, én pedig utálok egyedül lenni. Egy félreesőbb asztalhoz ülök le, hogy túl sokan ne lássák a szenvedéseimet. Azért sem mentem a pulthoz, mert nem akarom, hogy bárki is felcsípjen. Nem vagyok abban a hangulatban. Meglep, hogy Maggie jön ki felvenni a rendelésem. - Szia! Nem, most valami… - kezdeném, de már fel is ajánlja az “erősebbet”. Nabaszki, ennyire látszik rajtam az, ahogyan érzem magam? - Igen… valami erősebb jól esne. - mosolyodok el halványan, és miközben őt nézem, azon gondolkodok, hogy mennyire más is lehetne az életem. Sosem fogom megbánni, hogy megtartottam Zoet, de mostanában rettentő gyakran mélázom azon, hogy nem egy kiégett anyuka lennék, hanem egy ereje teljében lévő dögös csaj, ha akkor másként döntök. Belefáradtam abba, hogy egyedül küzdök. - Hát, rám is fér. - remeg meg a szám sarka, ahogy ezt mondom, majd sírásra biggyedő ajkakkal adom le a rendelést. - Egy nagy pohár Chardonnay-t szeretnék és bármit amiben van csokoládé és tejszínhab. - tipikus szívzűr menük - Sok hab. - teszem még hozzá, miközben kínomban mosolygok, és megdörzsölöm az arcom, mert kevés szánalmasabb dolog van, mint egy nő aki a bárban piál és bömböl. Meglep Maggie kérdése, hiszen mostanáig nem volt ennyire közvetlen. Persze próbáltam vele barátkozni, de zárkózottnak tűnt, hagytam, hogy majd ő nyisson felém, ha szeretne. - Á, nem akarlak a nyomorommal zaklatni, biztos van más dolgod is. - futok egy udvarias kört, majd az őszinte érdeklődésére mégis inkább őszinte választ adok. - Még soha életemben nem rúgtam ki senkit. És úgy néz ki, hogy a napokban két embertől is el kell köszönnöm. Fogalmam sincs hogyan kell ezt egy alkalmazottnak megmondani... - csóválom meg a fejem a teljes letargia szélén.
Nem akartam én egy másodpercig sem tolakodó lenni, és vájkálni más magánéletében, meg gondjaiban, de felkeltette az érdeklődésem. Jobban mondva megsajnáltam Anitát már csak ránézésre is, de ha ezt mondtam volna, azzal valószínűleg megbántanám, és én se vágytam volna senki szánakozására. Ezért is nem kezdtem pátyolgatni, viszont a törődésemet jelezte, hogy én magam akartam felvenni a rendelését. Nem volt azért annyira nagyon közeli a viszonyunk, de szimpatikusnak találtam, így nem akartam elzárkózni előle, na meg egy nő amúgy se álljon neki csak úgy egyedül inni. - Rendben! És mit hozhatok neked? – kérdeztem udvarias mosollyal, hogy egy pillanatig se érezze azt, hogy ítélkeznék. Nem is lenne igaz, ami azt illeti. Pusztán kedves és figyelmes akartam lenni, ez minden. És, mivel nem tudtam, hogy mit szeret, mert nem gyakran volt példa az ő esetében hasonlóra, ezért nyilván megérdeklődtem. Az biztos, hogy ezek után megjegyzem majd, hogy miket iszik, ha arra van szüksége. - Biztos elég annyi? Egy felest? – ajánlgattam az ötleteket, de természetesen nem akartam én rábeszélni semmire, és erőltetni sem szándékoztam a rövid italokat. Talán túl sok is lenne a pohár borral, amit szépen megjegyeztem fejben is. – Hé! – nem tudtam, hogy megérintsem-e, amikor láttam az arcán végbemenő változást. Végül, mielőtt egyetlen könnycsepp is kicsordulhatott volna, futólag megszorítottam a kezét. - Van csokis-meggyes pitém. Rakok rá neked jó sok házi csoki öntetet is, meg tejszínhabot. – kacsintottam rá cinkosan, hátha sikerül egy kis mosolyt mégis előcsalnom belőle, a rossz hangulata ellenére is. – Igen, van más dolgom. Például hozni neked azt a pitét, meg a poharas életmentődet. – bólogattam, mert igazság szerint tényleg megoldották helyettem is a rendelések felvételét, meg a kiszolgálást. Én csak szerettem bent lenni, és ha kellett, akkor belenyúlni a dolgokba, de alapvetően működtek az alkalmazottaim nélkülem is. - Na, jól van! Leadom a rendelésed Jennek, aztán visszajövök! – biztosítottam róla sebtében, mielőtt fordultam volna, hogy a pulthoz robogjak. A mögötti pakolászó lánynak elhadartam, hogy mit hozzon, és magamnak is kértem egy pohár bort a biztonság kedvéért. Nem igazán engedtem magamhoz közel senkit, mert nem mertem. Talán ideje lenne ezen is változtatni, de a pszichológus is ezt tanácsolta. Nyitni mások felé, ha már új életet kezdtem, mert mindenkinek szüksége van barátokra, akikkel beszélgethet egy jót. Én most szándékoztam lépni egyet a fejlődésem útján. - Máris érkezik! – siettem végül vissza Anitához, és kérdés nélkül leültem vele szemben, mert úgy sejtettem, hogy nem vár senkit. – Hát, nézd… én nem igazán tudok ebben tanácsot adni. Korábban én voltam alkalmazott, amióta pedig ezt a helyet vezetem, még senkit nem kellet kirúgnom. Egy ember magától mondott fel, de alapvetően a gárdám az, akik kezdetektől itt vannak. – vonogattam a vállaimat, amitől persze ő nem lett most sem előrébb, sem okosabb. - Szerintem akárhogy szeretnéd is előadni, a rossz hír akkor is csak rossz hír lesz, és nem fogja jól kezelni. Ha körbemagyarázod és szépen adagolod, ha egyszerűen csak kimondod kerek perec… - húztam el a számat. – Mindenképpen sértődés lesz, vagy legalábbis feszült légkör, de ha ismernek és látják rajtad mennyire megvisel téged is, talán egész zökkenőmentesen túl leszel rajta. Sajnos egy főnöknek az árnyoldalt is meg kell tapasztalnia. – sóhajtottam együtt érzően. – És biztos, hogy kettőtől is meg kell válnod? – puhatolóztam kíváncsian, igyekezve leküzdeni a rossz szokásaimat, miszerint bezárok mások előtt. Pedig régen ez sem volt rám jellemző, csak a férjem mellett. Most próbáltam újra kinyílni, mint annak idején. Már szabad voltam, akár a madár.
“You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh
Szeretem ezt a bárt, mert barátságos a hely is és a kiszolgálás is. Bevallom, volt már pár első randim itt, épp emiatt. Árban is megfelelő, el is lehet vonulni ha valaki arra vágyna, de alapvetően nem az a nyálas romantikus hely, és még az ételek is finomak. Most mégse randizni jöttem ide, sőt, körülbelül fél éve már, hogy nem volt első randim. Járok, vagy jártam valakivel, tulajdonképpen nem is tudom mi a megfelelő kifejezés kettőnk kapcsolatára… pedig most tényleg azt hittem, hogy sikerülhet, hogy talán én is megtaláltam a párom. Nem egy seggfej, nem bunkó, figyelmes, előzékeny, érett felnőtt férfi, van gyereke is, tudja ez mivel jár. Azt hiszem, azért szivárgott ki az életemből, mert túlságosan jó apa, gyanítom, hogy a fia és a kislánya egyszerre sok energiát kivesz belőle, és természetesen ott kurtít a kötelezettségek terén, ahol ők ketten nem sínylik meg. Jelen esetben a “párkapcsolatán”. Miután elmondom Maggienek, hogy mit kérek, csak ülök mint egy rakás szerencsétlenség, és próbálok rájönni, hogy ezt már megint hol a fenébe sikerült elrontani. De talán a hiba ezúttal nem az én készülékemben volt… - Nem, annyira azért nem rossz a helyzet. - mosolygok rá válaszként, amikor valami erősebbel kínál. Olyasmit sosem iszom, a tömény alkohol nagyon könnyen a fejembe száll, inkább csak borozni szoktam. Azt is ritkán, ami azt illeti. Nem sok hiányzik, hogy elbőgjem magam, amikor megszorítja a kezem. Ennyire látszik rajtam, hogy milyen nyomorultul vagyok? - Az csodásan hangzik. - bólogatok, és valóban össze is fut a nyál a számban. Csokis süti, meggy, csoki öntet… oda a diétám, de tulajdonképpen jelen pillanatban pont nem is érdekel. Csak jussak hozzá a csokihoz, olyan gyorsan fogom eltüntetni amit még ember nem látott! - Köszönöm! … tényleg nem szeretnélek feltartani. - szabadkozok még egy sort, mert bár jól esik a törődése, tisztában vagyok vele, hogy vannak itt rajtam kívül más vendégek. Végül aztán sebtében csak elmondom neki, hogy mi a bajom. Az üzlet sem úgy megy mint kellene, és az egyik lány, aki fél éve dolgozik nálunk, nem jól teljesít. Alig jár be, rendszeresen rám telefonál, hogy megbetegedett (jellemzően hétfőn, csütörtökön és pénteken), késik, nem kedves a vendégekkel, és már több panasz is érkezett rá. Én igazán mindent megpróbáltam vele is, leültettem és beszéltem a fejével, elmondtam neki, hogy ez bizony nem lesz jó. De nem hatott, sőt csak rontott a helyzeten, így végül is kénytelen vagyok megválni tőle. Bele sem gondoltam még néhány hónapja, hogy bizony a főnökség ezzel is együtt jár. Csak egy egész kicsit lepett meg, mikor Maggie leült velem szemközt. Nem számítottam rá, mert bár eddig is barátságos volt, azért nem vagyunk öribarik, nem az ő feladata lenne vigasztalni. - Mázlista vagy. Én úgy vettem át a szalont, hogy romokban hevert, és még fel is kellett vennem két embert. Az egyikük bevált, de a másik… - jó nagyot sóhajtok. Nehéz ügy ez. Inkább megemelem a poharam, és finoman a lány poharának koccintom. - Egészség! - kortyolok is egy hatalmasat a borból, mintha csak málnaszörp lenne. Figyelmesen hallgatom, közben az ujjam a pohár száján húzogatom. - Végül is, igazad van. Nem kell kertelnem. Minden lehetőséget megkapott, hogy kijavítsa a hibát, többször beszélgettem vele, kértem szépen, próbáltam segíteni, aztán figyelmeztettem is, hogy baj lesz. Sokszor figyelmeztettem, ami azt illeti, de rám se hederített. Ennyire gyengének tűnök? - újabb korty a borból, majd halk horkantás szerű hangot adok ki - Képzeld, azzal henceg a másik lánynak, hogy úgysem rúgom ki, mert “egy jószívű hülye” vagyok. Ezt nem hagyhatom, mert már a másik csajszi is kezd elkanászodni emiatt a flegma stílus miatt.- megcsóválom a fejem, majd a villát kézbe fogva készülök ledöfni a süteményt. - Te nem kérsz egyet? - pillantok Maggie-re kérdőn. Akár a sajátomat is szívesen megosztom vele, legalább nem az én seggemre megy az egész. Az is valami. A kérdése hallatán viszont csak elmosolyodok. - Sajnos csak az egyikük az alkalmazottam. A másik jobban fog fájni… - kesernyés mosolyra húzódik a szám. Eszek egy falatot a süteményből, és Maggie-re pillantok hálásan. - Tényleg nagyon finom. - még egy korty bor, aztán egy újabb, majd hatalmas sóhajok. - Esküszöm, már majdnem szerelmes voltam. De hát, mit csináljak egy olyan pasival, aki sosincs velem? Mindig… valami más fontosabb neki. - ó igen. Ez bizony mélyebbre ment, ez az metaforikus ütés, mint ahogy hittem. Tulajdonképpen azért bánt a jövendőbeli ex pasim viselkedése, mert ő is azt érezteti velem, hogy nem vagyok neki elég jó. Gyűlölöm, hogy bármennyire is igyekezzek, nem vagyok elég jó senkinek sem. - Meglepően nagy a csend… vagy minden kedd este ilyen? - próbálom elterelni a gondolataimat.
Attól, hogy nekem nem igazán akaródzott mások felé megnyílni, még nem jelentette azt, hogy ne hallgatnám szívesen egy-egy ember problémáját. Annyira azért nem mondtam magam udvariasnak, hogy úgy kérdezzek rá Anita gondjaira, hogy egyébként abszolút nem érdekelt. Nem szívesen ütöttem ugyan bele az orrom, de úgy voltam vele, hogy ha nem akarja elmesélni, akkor én nem fogom erőltetni. A lehetőséget azonban mindenképpen meg akartam neki adni arra, hogy kiönthesse a lelkét. Sokan igényelték az ilyesmit. Nyugtáztam, hogy nem szeretne rövidet inni, így aztán nem is nagyon erőltettem tovább. Ha meggondolja magát, majd úgyis szólhat még, nem fogok elszaladni sehová. - Akkor mindenképpen jó választás lesz. Van más is, ha szeretnéd, de szerintem neked határozottan erre van most szükséged. – pislogtam rá kutatóan, hogy aztán eltűnjek és leadjam a rendelést a pultnál. Megtehettem volna a gyorsaság kedvéért azt is, hogy én magam készítek el mindent, de akkor talán túl sokáig hagytam volna magára a szőkeséget, és a végén még nekiállna pityeregni. Azt pedig semmi esetre sem szerettem volna hagyni. Nem azért, mert ártana az üzletnek, hanem azért, mert sajnáltam volna érte. Ugyan nem volt szokásom inni túl gyakran, de most úgy gondoltam, hogy remek alkalom van egy kis kivételt tenni. Anitára is ráfért, hogy ne egyedül iszogasson, és nekem is kedvemre való volt egy kis kikapcsolódás. Úgyis olyan ritkán engedélyeztem magamnak, pedig igazán kijárt volna. Még mindig voltak pillanatok, amikor attól féltem, hogy ha lankad a figyelmem, akkor rossz vége lehet, és valamivel lebuktatom magam. Valamit elrontok, és annak rossz vége lesz, holott már senki nem volt körülöttem, aki megbüntetett volna egy baklövés miatt. Senki, leszámítva saját magam, de az más. - Nem könnyű jó alkalmazottakat találni, és szarból sem egyszerű várat építeni, de nem lehetetlen. – mosolyogtam rá, miközben hozzá koccintottam a poharamat az övéhez. Lehet, hogy egy kicsit nyersen fogalmaztam, talán szokatlanul tőlem, de egyébként annak idején apámnak volt ez a kedvenc mondása. Már nagyon régen beszéltem utoljára a családommal, hiszen az esküvőm után szépen lassan elkoptak mellőlem, és a férjem lett az egyeduralkodó az életemben. Hányingert kaptam már attól is, ha csak rágondoltam az elmúlt néhány évemre. - Nem vagy gyenge, csak jószívű. – javítottam ki, és még egy újabb halovány kis mosolyt is küldtem felé. Biztatásnak szántam természetesen. – Tényleg? – kérdeztem csodálkozva. Vagy én voltam extra szerencsés, amiért jó alkalmazottakat sikerült kifognom, vagy pedig ők tartottak tőlem, mert a kissé távolságtartó viselkedésemet félreértelmezték. Nem tudtam volna megmondani, hogy melyik igaz, de szerettem volna hinni, hogy annak ellenére, hogy én vagyok a főnök, még nem tartanak tőlem. A tisztelettel viszont ki tudtam volna egyezni minden további nélkül. - Edd csak nyugodtan! – legyintettem a poharat tartó kezemmel, hogy lapátolja csak be bátran a süteményt, eszme ágában sem volt megenni előle. – Sajnos ilyen helyzetben azt kell mondanom, hogy muszáj példát statuálnod vele, ha a másik lánynál is kezd rosszra fordulni a helyzet. Ezen kívül, ha ennyire rontja az üzlet színvonalát, akkor semmi szükséged rá. Ha mindenképpen pótolni kell, akkor lehet, hogy egy sokkal jobb toppan be az ajtón, amikor nem számítasz rá. – rántottam meg könnyedén a vállaimat. - Nem tart tőled, ezért engedi ezt meg magának, pedig egy főnökkel szemben az ilyesmi tűrhetetlen. Ne sajnáld, csak tedd meg! – tanácsoltam, pedig tudtam, hogy én is hasonló cipőben valahogy pontosan így viselkednék. Én is jószívű voltam, csak igyekeztem álcázni, hogy ne éljenek vissza vele. – Tarts egy kis távolságot, mert különben a fejedre nőnek. – tettem hozzá elgondolkozva. Nem egyszerű, ha az ember nem olyan típus, de beválhat. - Örülök neki, hogy ízlik. Ha bármit kérnél még, csak szólj bátran! – egyik ujjammal szórakozottan játszottam addig a poharammal, míg figyeltem, ahogy elfogyasztja a süteményt. Szerettem nézni, ha az emberek jóízűen ettek, ez biztos csak az én butaságom. – Ha nem vagy elég fontos neki, akkor nem is érdemel meg. Persze nagyon könnyű okosnak lenni úgy, hogy csupán kívülálló vagyok, tudom nagyon jól. – sóhajtottam kissé ábrándosan. Én még csak esélyt se adtam az elmúlt időszakban arra, hogy bárkivel kialakulhasson bármi. Nem mondom, hogy nem voltak próbálkozók, de szépen hárítottam mindet. Egyszerűen nem voltam rá felkészülve, azt hiszem. - Amikor nem keresed, majd akkor fog jönni egy újabb esély, aki eléggé értékel majd. – tudtam én, hogy ez roppant elcsépelt duma, de szerettem volna hinni, hogy így van. Persze nem az én számomra, de Anitának még nem szabadott temetnie magát máris. – Mennyi ideje tart? – érdeklődtem kíváncsian, ha már beszélgettünk. - Változó… még hét eleje van, a vége felé már többen lesznek. Vannak a tipikus randi időpontok, akkor szoktak még többen lenni, de egyébként leginkább csak a törzsvendégek térnek be meló után. – néztem körül, felmérve valamelyest a terepet. Tényleg nem voltak olyan sokan, de nem is bántam. Így legalább nyugodt szívvel ücsöröghettem.
“You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.” - Winnie the Pooh
Egyedül még csak néhányszor tértem be ide, de azt kell mondanom, hogy Maggie igazi vendéglátó(s), a szó hagyományos és legjobb értelmében. Hasonlóak vagyunk ebből a szempontból, hiszen szolgáltatásból élünk mindketten. Az ember megtanul kedves lenni mindenkivel, és ez neki remekül megy. Amikor elsiet leadni a rendelésem, azon gondolkodok, hogy vajon miért is kötöttem én itt ki, miért nem megyek haza aludni inkább? Ja meg is van! Mert utálom, ha üres a lakás, és Zoe nincs otthon, pedig ahogy cseperedik, ideje lesz hozzá szoknom, ha esetleg egyszer végre hazahozna bemutatni egy fiút. Amikor Maggie megérkezik a borral és a sütivel, komolyan uralkodnom kell magamon, hogy ne igyam meg csak úgy az egész pohárral a finom italt. Elmosolyodok, amikor a poharaink egymáshoz koccannak, és csak ezután kortyolok egy aprót a borból. - Milyen igaz! - bólintok elismerően a bölcsességre. Valóban nehéz is lenne szarból várat építeni, de visszatekintve az eddigi életemre, valóban nem lehetetlen. Fogalmam sincs miért, de ettől egy kicsit jobb kedvre derültem. Elvégre volt már rosszabb is, és abból is kimásztam valahogy, úgy, hogy még nehezebb dolgom volt a magánéletben. Mikor van egy kisgyereked, akkor rá is kell gondolni, hogy hol legyen míg dolgozol, milyen iskolába vidd, csomagolj reggelit, uzsonnát, készíts jelmezt, vidd el edzésre, satöbbi. Mellette dolgozz. Hála égnek Zoe már eléggé önellátó, így lehetőségem van arra koncentrálni az energiáimat, hogy mindent megadhassak neki, ami racionális keretek közt elképzelhető. - Hát, sajnos úgy tűnik jószívűnek lenni sem kifizetődő. - inkább elmesélem neki a kálváriát. Azt hiszem sosem rajongtam azért, hogy alkalmazottakat koordináljak jobbra-balra. Nem is volt ez tervben, az élet hozta így. - Bizony. De legalább már megtanultam, hogy lehet barátkozni a kollégákkal, viszont első sorban nem a barátjuk hanem a munkáltatójuk vagyok. - mosolyodok el keserédesen. Tanulópénznek jó volt ez is. - Magam is erre a következtetésre jutottam. - nagy egyetértésben bólintok - Amíg csak késésekről volt szó, nem különösebben érdekelt a dolog, mármint ilyen súlyos lépéseket nem tettem volna. De amikor már ez az egész átfordult hanyagságba, és a vendégekkel sem megfelelően bánt, igazából már ott eldőlt a kérdés. Az, hogy a másik lány is kezd lázongani, hab a tortán. - a villámra veszek egy falatot az isteni süteményből, és szélesen elmosolyodok - Ami egyébként isteni! Legközelebb Zoet is hozom, és eszünk nálad egy sütit. - még sose hoztam magammal a lányom, azt hiszem egy bár nem kamasz lányoknak való hely. Még akkor sem, ha ez a kulturáltabb fajtából való, meg amúgy sem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán bejöhetne-e egy kiskorú. Gyanítom, hogy nem… - Egyszerűen csak tegyem meg? - kérdezek vissza, mert ez egy kicsit úgy hangzik mint a foghúzás. Nem mintha fogat húztam volna már. - Hát, a többséggel sajnos elég könnyű távot tartani. Szinte nem is ugyanazt a nyelvet beszélem a tizennyolc-húsz évesekkel. Pedig még én se érzem magam olyan nagyon öregnek. - nevetek fel röviden. Sőt, ha kicsit másképp alakul az életem, akkor velük bulikálnék esténként, és nem Zoe leckéit ellenőrizném… - Köszi. Azt hiszem, még egy kis bor jól fog esni. - bólintok, de nem sürgetem, majd ha elfogy, ráérek. Két pohárnál többet amúgy sem innék, mert nálam ez a limit. Nem szeretem, ha a fejem elkezd zsongani. A süteményt is szép lassan pusztítom, és valahogy a kedvem is jobb lesz tőle. A csokoládé tényleg segít. - Nem tudom, igazából… rendes pasi. Van egy tipegő kislánya, igazából nem vethetném a szemére, hogy jó apa, csak ettől még nem lesz jobb a kapcsolatunk. - megrázom a fejem. Bonyolult ez is, miért lenne egyszerű? Nem haragudhatok a pasimra azért, mert annyi időt tölt a lányával amennyit csak tud, ugyanakkor engem hanyagol, ami a legkevésbé sem tesz boldoggá. Úgy tűnik, a rendes pasikkal sem könnyebb. - Nem is az a baj, hogy ne érdemelne meg, inkább csak… nem tudom. Bonyolult ügy, bonyolult pasi. - mosolyodok el halványan. Vérzik a szívem érte, hogy el kell őt engednem, de nekem is gondolnom kell a saját lányomra, meg nem utolsó sorban magamra is. Ahogy ő felelős a gyerekeiért, úgy én is Zoeért és én is a legjobbat szeretném neki. - Bár igazad lenne, hogy a következő jobb lesz! Kicsit olyan mintha a normális pasik kihaltak volna, nem? - elmélkedek hangosan, miközben a pohárral játszok egy kicsit. - Már több mint fél év, ez nálam egész nagy idő. - jövök zavarba, mert egyébként nem én alakítottam így, hogy senki se marad meg mellettem hosszabb távon. A kellemetlen téma ellen inkább terelem a témát, nem szeretnék se én magam elszomorodni, se mást elkeseríteni. - Igaz. Erre nem is gondoltam. - mosolyodok el halványan. A hétvégéken bizonyára élénkebb a forgalom, mert az emberek eljönnek, mulatnak, ünnepelgetnek. Hétköznap meg marad a robot, valóban csak kevesen üldögélnek az asztaloknál - Bár nem minden nap járok felétek, de azt hiszem még csak egyszer volt olyan, hogy te nem voltál itt. Ilyen sok időt töltesz el munkával? - elgondolkodok egy kicsit, majd tovább iszogatom a bort, már sokkal nyugodtabb lelki állapotban mint az imént. Nem fogok a magánéletében turkálni, még akkor sem, ha most már elkezdett érdekelni, hogy vajon várja-e őt haza valaki. - Hmmm! - jó nagyot sóhajtok amikor kifogy a bor a pohárból - Ez tényleg gyógyszer. Vagy ez, vagy a beszélgetés. Azt hiszem, már tudom mit kell csinálnom. - mosolyodok el halványan - Tanulok a bölcsességeidből!
- Az sosem az sajnos… - ráztam meg a fejemet lemondóan, abbéli szomorúságomat fejezve ki vele, hogy a világ ilyen lett. Csak akkor érvényesülhet, ha elég fifikás vagy, és simán átgázolsz másokon, mert másképp ők teszik meg veled és hoppon maradsz véletlenül. Én azonban nem tudtam ezzel a világnézettel azonosulni soha, talán ezért is kaptam ki egy olyan férjet, aki betegesen uralkodott felettem még egészen a közelmúltban is. - Igen. Szeretek én is jóban lenni az alkalmazottakkal, viszont egyikükkel sem ápolok olyan közeli kapcsolatot. Egyszerűen nem megy, szerintem nem így találták ki. Ha barátok vagytok, akkor ő azt hiszi, hogy természetesen, ha kivételezel vele és talán vissza is él vele akaratlanul. Ha pedig valami probléma van, te sem szívesen szidod meg, hiába hinné az ember azt, hogy egy közeli ismerősnek könnyebb megmondani a rosszat. Szerintem nehezebb, ráadásul azért vagy te a főnök, hogy koordinálj, nem azért, hogy új barátságokat köss. Akkor nem lesz meg az a tekintélyed, aminek lennie kéne. Én legalábbis így látom, de javíts ki, ha tévedek. – mosolyodtam el a mondandóm végére, hogy ne tűnjek azért mégse annyira ridegnek. Nem voltam az, de a saját káromon tanultam meg ezeket, és úgy láttam jobbnak, ha tényleg megtartom azt az egy lépés távolságot. Szerettem, ha tisztelnek, de nem rettegnek tőlem, vagy éppen utálnak. Az arany középút, hogy úgy mondjam. - Szerintem azt a lányt küldd el, és akkor hátha a másiknál is visszatér a normális kerékvágás. Azért az ő viselkedésük sajnos téged is minősít a vendégeid előtt. Én is mindig igyekszem koordinálni, vagy elsimítani, ha valami probléma lenne, hogy ne ítéljenek meg engem is, meg az egész helyet pusztán azért, mert az egyik lánynak rossz napja van. – magyaráztam elgondolkozva, belebámulva a boromba. Szerencsés voltam ilyen téren, de nem mondom, hogy nem volt még rá példa. De melyik helyen nincs? A világ nem tökéletes… - Zoe a lányod, igaz? – kérdeztem bizonytalanul, mert ennyire mélyrehatóan azért még nem beszélgettünk, ráadásul inkább randizni járt ide, szóval szerencsém még pláne nem volt a leányzóhoz. Azért reméltem, hogy nem lövök nagyon mellé, rémlett, hogy már volt szó róla, csak nem hosszasan. – Ez nem a mi hibánk, egyszerűen csak más generáció, és sajnos nem azt látom, hogy jobbak lennének, mint mi… - ez általában őszinte aggodalomra adott okot bennem, de most próbáltam elhessegetni. A saját gyerekemet majd igyekszem a legjobb tudásom szerint nevelni, a többiek pedig nem az én kudarcom, csak elviselnem kell őket. - Okés, mindjárt intézkedem! – bólintottam mosolyogva, és amikor néhány perccel később Jen felénk járt, rendeltem tőle mind a kettőnknek még egy-egy pohárral. – Persze! Egy kis önzőség senkinek sem árt, és eljött az ideje, hogy a saját érdekeidet is nézd. – pont én mondom, mikor hasonló vagyok ezen a téren, mint Anita. Biztosan én is megpróbálnám magam meggyőzni a helyében, hogy igazából nem is olyan nagy baj, hogy nem szentel nekem a választott férfi elég időt, mert jó oka van rá, de ez nem igaz. Ezzel csak magunkat nyugtatjuk, de ezt inkább nem vetem a szemére, szerintem magától is tudja. - Azt mondják, hogy az élet unalmas, ha nem bonyolult, de tudod én néha vágyom egy kis nyugalomra, az egyszerűségre. Hogy minden olyan magától értetődően könnyen történjen. – régen az volt, mielőtt nem ismertem meg a férjem, azóta viszont minden zuhanórepülésben van, és semmi sem olyan, amilyennek látszik. Az én életemben legalábbis semmiképpen sajnos. Ezt elég nehezen viseltem, de próbáltam a jobbik arcomat mutatni a külvilágnak. - Nekem ne mondd! – nevettem el magam. Ó, napokig tudtam volna neki mesélni, hogy milyen hálás lehet, amiért az a legnagyobb probléma ezzel a fickóval, hogy nem szán rá időt. – Ha ez vigasztal, az én életemben sincs senki… - vontam meg kurtán a vállaimat. Igazán nem is hiányzott most, féltem volna esélyt adni egy újabbnak. – Igen, látod ebből is látszik, hogy a magánéletem nem létezik. – igyekeztem elviccelni a dolgot, még legyintettem is mellé. – Szeretem kivenni a részem, meg kézben tartani a dolgokat. Nem mintha nem bíznék bennük, de így az igazi. – szögeztem le, számomra ez magától értetődő volt, és különben sem szívesen ültem volna az üres házban. - Ugyan már, nem vagyok bölcs, csak okoskodok inkább! – nevettem fel egy kissé zavartan. Határozottan nem tartottam magam megfontoltnak, vagy különösebben okosnak és bölcsnek. Ha az lettem volna, nem ragadok meg egy rossz házasságban addig, amíg már az életem a tét, de ez más téma, és nem idevaló most. – Jobban érzed magad akkor? – közben megérkezett az újabb pohár borunk, amit felé is toltam.
Kezdőlap
