Josh apja sikeres üzletember, több cégbe fektetett be az évek alatt, mint amennyi figyelmet a saját családjának szentelt. Édesanyja igazi arisztokrata, a családja Angliából hajózott át a másik kontinensre hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Jól házasodott, azt mondják, na meg azt, hogy a depressziója ellen kicsit sem segít a férje utáni kémkedés és a gyerekei iránt táplált felborult érdeklődése.
Joshnak tehát fogalma sincs arról, hogy milyen az érem másik oldalán állni, hogy milyen mély szegénységben élni, vagy nélkülözni, hiszen az egész életét úgy töltötte, hogy semmiért sem kellett aggódnia, mindent megkapott, még csak kérnie sem kellett. Sosem szállt még metróra, nem evett még olcsó büfékből sem, élete mégsem volt igazán kiemelkedő. Alig tud olyan emlékeket felidézni a múltjából, amiktől boldognak érezné magát, ha fel is tudja őket idézni, egy ponton mind homályba vész.
Atpikius depresszióval és enyhe bipolaritással diagnosztizálták tizenöt éves korában, amit természetesen azóta is titokban tart. Néha, rosszabb napjain megtagadja az antidepresszánsok szedését, ezen napjai általában kudarcba fulladnak és mély letargiába lökik: napokat képes átaludni és éktelen falásrohamokkal küzd, miközben úgy érzi, hogy magányosan fog meghalni.
Fél az elköteleződéstől, leginkább az alkohol és egyéb gyógyszerek által kínált álomvilágokba menekül, de sehol sem érzi magát igazán biztonságban.
Jobb napjain viszont levakarhatatlan, ezernyi ötlettel rukkol elő, legyőzhetetlenül menetel előre, mintha nem ismerne határokat. Néha egészen nehéz vele lépést tartani, szinte hajszolja az élvezeteket, mintha mindig kutatna valami iránt, amit ő maga sem ismer. Rettentően fél a magánytól, ennek elkerülése érdekében szinte bármire képes, csak tényleg ne kelljen hozzá metróra szállnia. Az nem menne neki.


Vizet locsol az arcára türelmetlenül, csak aztán fog rá a mosdókagyló porcelán peremére, hogy tekintetét a tükörképére vezesse. Ne most. Így kérleli magát némán, csak ne az anyja születésnapján boruljon ki igazán, ne ezen a tökéletes koktélpartin, ahol mindenki kaviárt eszik és úgy cseveg, mintha az ég világon nem lenne csütörtök este jobb dolga. Joshnak biztosan lenne, legalábbis ezzel nyugtatja magát, hiszen hívták abba a klubba ahol csütörtökönként latin esteket tartanak, meg aztán a kedvenc sorozatának is aznap van a premierje. Lenne jobb dolga,de nem akarja megbántani az anyját, aki naphosszakat töltött azzal, hogy tökélesítse az állóvacsora menüsorát és szelektáljon a férje befektetőpartnerei és szajhái között, díszes meghívót küldjön ki, aminek  a hátoldalára ízléstelenül hosszú ajándéklistát biggyesztett.
Egyszerűen nem teheti meg vele, hogy itt és most fog kiborulni, hogy egy székre leülve majd a tenyerét bámulja és egy árva szót sem szól.
Magában máris napokat pörget vissza, őrült módjára próbálja felidézni, hogy mikor vette be a legutolsó gyógyszerét, de képtelen az órákat napokká lebontani, nem tudja felidézni sem a tegnapi napját, sem az azelőttieket.
Szorongása félelemmé gyűrődik bőre alatt, tekintete élettelenül bámul vissza rá a tükörből, és mindjárt meg fog halni. Ösztönként önti el a pánik, tekintete elhomályosul, lábai elnehezednek a keze pedig bizseregni kezd. A szívverését hirtelen túl hangosnak hallja, ismeretlen dallamot játszik el a fülében, amitől kiszárad a szája, és képtelen már pislogni, arra gondol, hogy el fog ájulni. Itt és most, valaki aztán pedig rá fog törni, tömeghisztériát generálnak, az anyja pedig csak csitítja majd a sereget, ágynyugalomba zavarja, ő pedig mély álomba merül majd.
Nem is lenne olyan rémes. Erre gondol, miközben ujjai elfehérednek erőszakos szorítása alatt, és egészen biztos, hogy el fog ájulni, talán lefejeli a mosdókagylót és kitörik majd az első két foga. Attól mondjuk nem tart, hogy fog nélkül marad, hihetetlenül jó fogorvosuk van, inkább attól retteg, hogy a csonkokat ki kell majd húzatnia, pedig aztán ő mindig többször mosott fogat a kelleténél, brunchok, ebédek és uzsonnák után lopózott a fürdőszobába. Igazán most is ezért jött, csak aztán belepillantott a tükörbe és megrémült attól, amit látott. Természetesen felismeri önön magát, a vonásaik leginkább azonosak, de mégis, mintha nem saját magát látná, hanem egy idegen férfit egy idegen testben.
Tényleg el fog ájulni. Arra készül, hogy leül, hátát a hideg csempének veti, úgy várja ki, míg elmúlik rosszulléte - bár ebben a pillanatban abban sem biztos, hogy az képes elmúlni -, aztán arra gondol, hogy le kellene inkább feküdnie, a fejét betámasztani, hogy a nyelvét még véletlenül se nyelje le.
Éppen erre készül, pontos terve van, amikor valaki bekopog. A finomra mázolt ajtón visszhangot ver a zaj és Josh összerezzen, hirtelen elmúlik a nyomasztó érzés a mellkasából, megoldja görcsösen szorongó ujjait.
- Foglalt. - Szól vissza rekedt, erőtlen hangon. Arcába újból hideg vízcseppeket legyez, hajába nedves ujjaival túr bele, falfehérségét saját maga enyhe pofozásával igyekszik megszüntetni.
- Minden rendben? - Kintről ismerős hang hatol Josh privát terébe, ő pedig megkönnyebbül. Tükörképe erőtlenül, hamis mosollyal néz vissza rá, mintha csak vádolná hazug viselkedése végett.
- Persze. - Mély levegőt vesz, mielőtt ujjai a kilincsre fognának, felkészül barátja ismerős vonásaira, fürkésző tekintetére, tervet eszel ki, miként hárítja majd el ezeket, miként állja meg, hogy ne könyörögjön neki újfent, ne térdeljen elé és fogja át a derekát reményvesztetten.
- Van nálad egy kis.. valami? - Tudakolja diszkréten, közel hajolva a másikhoz, így akadályozva meg, hogy tekintetük összesimuljon és titkai feltáruljanak. - Képtelen vagyok meghallgatni még egy történetet az áfacsalásról józanon. - Nem is füllent akkorát, tényleg rémesen unja a szakmai dolgokat, de közben biztosan képes lenne végig ülni józanul is minden egyes beszélgetést, ha nem érezné úgy, hogy mindjárt itt a vég. Igazán csak le akar feküdni, összegömbölyödni és némán bámulni bele a szoba csendjébe.