It began on that afternoon of May

**Dr. Sylvanus Arvenson**

Shelley & Sylvanus

"Sometimes one feels freer speaking to a stranger than to people one knows. Why is that? Probably because a stranger sees us the way we are, not as he wishes to think we are.”

Vajon mi lehet most a szanatórium hűvös falai között? Ki kapta meg a lakrészem? S ki foglalkozhat most azzal a sok beteggel és felépülni vágyóval, akikkel minden egyes nap én törődtem? Nosztalgikus érzések kavarognak bennem egy leheletnyi jóleső honvággyal, hiszen jó visszamászni az emlékekbe és megkapaszkodni bennük, ha épp a hangulatom búsan kezd ballagni lefelé a lejtőn. Talán csillagjegyi adottság, hogy egyik pillanatról a másikra szöknek a fejem fölé viharfelhők, de talán ez kőkeményen a vérből fakadó személyiségem része. Ki tudja? Mindig is túl sokat agyaltam, és sosem voltam képes arra, hogy a dolgoknak csupán a pozitív oldalát nézzem, hiszen jobb szeretek kellemesen csalódni, semmint hogy felkészületlenül érjen a baj. Ez persze azt eredményezi, hogy a negatív túlgondolt gondolatok befeketítik lelkem ragyogó részét, mely olyan szeszélyes, mint az időjárás. Egyszer virágillatos, verőfényes napsütés uralkodik, egyszer pedig mindent elsöprő jégeső. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a gondolatoknak van a legnagyobb ereje. Persze, hajlamos vagyok belecsúszni az önmarcangolásba, hiszen ha többet töltenék társaságban, akkor az emberek könnyebben el tudnák terelni a figyelmem, s nem agyalnék annyit mindenen. Én azonban szeretek egyedül lenni, s mások társaságát ritkán fogadom be a szabadidőmbe. New York nyüzsgő városában főleg, hiszen a munkatársakon kívül senkit sem ismerek. A szomszédokkal ugyan váltottam pár szót, de már ezen kicsiny mondatokból kiderült számomra, hogy nincs bennünk semmi közös. Nekem nincsenek gyermekeim, sőt, még házasságban sem élek, s még az érdeklődési köreink is olyanok, mint az ég és a föld. Ördögi kör ez. Ők jók lesznek a saját telkükön, én pedig az enyémen, tisztes távolságban. S bár elfogadtam a meghívást a kerti partyra, de az utána levő öt percben már ötször megbántam, s azon agyaltam, hogyan mondhatnám le.
Egyszóval, nem vagyok a legbarátkozósabb típus, erősen megválogatok magam körül mindenkit, ez a jellemvonásom azonban a kórházban mindig a háttérbe szorul, hiszen a betegeimmel szeretek beszélgetni, még akkor is, ha esetleg egy esetlen, butácska ember lépi át a rendelő küszöbét, akin még a szorzótábla is kifog. Nem vagyunk egyformák, s ezt bizony el kell fogadni. A kórházban nem válogathatom meg, kik legyen körülöttem.
E gondolatokba süppedve kezd sírni a telefonom szirénája, mely összetéveszthetetlen a többi hanggal. Sürgősen szükség van rám. Habozás nélkül kelek fel az íróasztal mögül, magára a hagyva azt a nagyobb papírkupacot, amiről fogalmam sincs, hogyan dagadhatott ekkorára az utóbbi napokban. Lépteim sietősen suhannak át a folyosókon, s szinte abban a pillanatban érkezek a hármashoz, mikor a mentősök egy szőke hajú hölgyet tolnak át a széles ajtón.
- Innen átveszem, köszönöm. - intek a két férfi irányába, akik szintén nagy sietséggel hagyják el a szűkös kis vizsgálót. Hiába, nagy a lakosság, s minden apró centiméterrel próbálnak spórolni a helyekkel. Közben odalépek az ágyon fekvő mellé, s óvatosan megérintem a vállát.
- Shelley, hall engem? Az én nevem Dr. Sylvanus Arvenson. - mindenek előtt meg kell győződnöm arról, hogy az elméje mennyire tiszta, hiszen ez fontos lesz a továbbiakban, hogy kiszűrjem az agyrázkódás lehetőségét. Kérdésem közepette megvizsgálom a fején levő sérülést, melynek apró vérpettyei a szőke hajkoronát is már befestették. A mentősök ugyan ellátták egy kötéssel, melyet azonban megbontok, hogy meg tudjam nézni, mennyire súlyos. Úgy hiszem, hogy az eszméletvesztés inkább a vérveszteség miatt alakulhatott ki, hiszen felületi sérülést látok, mely épp rossz helyen érte őt, így szükség lesz arra, hogy összevarrjam hamarosan. Remélem, hogy közben magához tud térni épp annyira, hogy legalább a tekintetét rám emelje.
- Shelley, el tudja nekem mondani, hogy mi történt pontosan? Ne féljen, már jó kezekben van, nem lesz semmi baj. - toldom meg kérdésem megnyugvást hozó, mélyen búgó szavakkal és egy apró mosollyal, amikben nincs semmi hazugság. Egy ideig biztosan el fog tartani, amíg felépül, de ha kitartó lesz, akkor a jövőben már csak egy múló, rossz emlék lesz számára ez a mai nap.

►

**Shelley Lane**

Sylvanus & Shelley

Donna Delorris rendezte a legjobb és legvidámabb gyerekzsúrokat a környéken.A negyvenes éveinek még jócskán az elején járó, természetes barnaságát még féltőn őrző, szarkalábas mosolyával igazán megnyerő külsővel rendelkező nő sugárzott az élet szeretetétől.Olyan volt mint egy óriásira fújt optimizmussal és életimádattal megtöltött léggömb, melyet a körülötte élők mosolya és szeretete hajtott előre.Öt esztendeje, mióta a fia megszületett, annak első születésnapja óta rendezett számára születésnapi ünnepségeket, melyre szinte az összes ismerősének és barátjának a gyermekeit is meghívta. És ezekre a születésnapi rendezvényekre mindig nálam készültek el a sütemények és természetesen az ünnepelt részére az óriási tortacsoda, rajta millió féle marcipán és cukorka, grillázs díszekkel.Donna nem csupán megrendelte a süteményeket, vagy éppen a tortát, de szerette maga is megtervezni azokat. Minden alkalommal kész tervekkel érkezett, melyeket ha akartam és úgy láttam jónak akár minimálisan meg is változtathattam, csak természetesen ügyelnem kellett az elképzelt tematikára. Ha éppen jegesmedvék, vagy dinók, esetleg az őserdő, vagy éppen a szuperkocsik voltak terítéken. A nő finom érzékkel és tökéletes összhanggal találta el a gyermeke kedvenceit és azt, hogy mi fog neki igazán tetszeni.
Legtöbbször két héttel a zsúr előtt ültünk össze és beszéltük meg a terveket Donna házában, amely nem volt messze, mindössze egy utcányira tőlünk.Minden alkalommal gyalog mentem, hónom alá csapva a lila mappámat, amelybe a látványterveket gyűjtöttem össze, a saját ötleteimet, amiket majd megmutatok neki, és persze az ő skicceit, vázlatait, fotóit és felfirkált, időnként alig olvasható feljegyzéseit. Ezekből pedig a végére mindig sikerült eddig megvalósítanom azt amit Donna elképzelt.
“Szenzációs vagy drágám! Én nem is tudom hogy csinálod. Nekem időnként már az gondot okoz, hogy a boltban előre elkészített piskótatekercset megkenjem vaníliasodóval.” nevetett gyakorta, és gyöngyházfényű körmökkel ékesített ujjait a szája elé téve kuncogott. Nos igen….nem akartam mondani, hogy a vanília sodó nem való tölteléknek, minden bizonnyal abban lehet a hiba, de azt hiszem ennek a részletezésébe inkább nem mentem bele. Csendesen és szemlesütve, vállam megvonva kislányosan fogadtam a nekem szánt, különös bókot.Elvégre nekem ez a hivatásom. Ahogy Donna könyvelőként otthon van a számok világában, én a konyhában érzem igazán elememben magam.
Ez a májusi délután is éppen olyan volt, ahogy az összes többi az évnek ezen szakában, amikor a kis Henrik Delorris születésnapja közeledett. Nanny vigyázott Benire, aki éppen lázasan és gőzerővel készült a másnapi kosárlabda meccsre, amelyben végre ő is pályára gurulhat majd. Már nagyon várta. Ahogyan én is. Azon kevés dolog egyike volt, amire a fiam mindennél büszkébb volt. Még annál is jobban, hogy a rajzai és festményei igazán népszerűek voltak. Hét évesen egy igazi kis polihisztor volt és úgy szívta magába a tudást, mint egy óriásira dagadó telhetetlen kis tengeri szivacs.
Lágy szellő csiklandozta a platánok éppen megjelenő haloványzöld leveleit. Az ágak között kacér napsugarak szüremkedtek át, és a bazsarózsák meg a színes petúniák illata szinte bódítóan hatott a lélekre. A tavasz egyre erősebben, szinte már nyarat megszégyenítően nyomakodott előre, markolva erősen az érzékekre és a napfényre áhítozó lényem felé.A mappa a hónom alatt pihent és lépteim megszaporázva haladtam előre. A sarkon majd balra, végül egy pár lépéses gyalogátkelőhelyen srégan át a másik oldalra, és már ott is vagyok.Magamban egy régi Johnny Tillotson dalt dúdolgattam, a lépteimet az elképzelt ritmushoz igazítottam.

My darlin' I have often thought of things we used to do,
And now I sit and wonder why you're gone and left me blue,
You said you'd never leave me, you said you'd never go,
Oh my darlin', why do I love you so?
Oh my darlin', why do I love you so?

Felderengett a kép gyerekkorom édes vasárnap délelőttjeiről amikor a mama készítette a rozmaringos csirkét, és a rádióból ez a dal üvöltött vidáman, meg Bobby Vinton Mr Lonely-ja.Bárcsak visszahozhatnék néha egy csöpp boldogságot azokból az időkből.Bárcsak többször fel tudnám idézni azokat az érzéseket, vagy legalább el tudnám mesélni milyenek voltak azok a pillanatok. De az ember ezeket megéli akkor és ott és még csak tisztában sincs azzal mekkora csoda mindaz ami akkor történik vele. Amikor még minden olyan lehetetlenül igazi, olyan valódi, olyan életillatú valóság.Természetesnek vesszük akkor még a boldogságot és nem gondolunk a bolond időre, amely hamarosan csalfán hagy magunkra bennünket, szépen lassan kikoptatva azokat akiket szerettünk.Elmosolyodtam. Szemembe a nap ragyogott bele, és a kavargó finom por olyan volt a mint a tündérek sóhaja a világ felett.Szabad kezem napellenzőnek emeltem a homlokom elé, hogy némiképp tompítsak a szikrázó sugarakon. Ekkor fordultam balra….még kettő lépés lett volna a gyalogátkelő.A ritmus elragadott, a dallam magába zárt, elmerengve léptem le az útra és nem figyeltem, csupán az egyik irányba…..
…aztán…
Olyan hirtelen történt. Az egyik pillanatban még érzed a májusi délután kacér simogatását, érzed hogy a világ most valahogyan olyan nyugodt és meghitt körülötted. Hogy a szél csak veled játszik, szellő gyermeke a te hajadba kap bele huncutul. Hogy a lépteid koppanása édes melódia, régi avitt emlék, már rég eljárt tánc utolsó taktusa.
Az ütést éreztem. A semmiből érkezett, és a melegséget felváltotta valami zord, valami hűvös, valami sötét. Reccsent valami. Én voltam az? A saját sikolyom olyan földöntúli és és éteri volt. Mintha kívülről hallottam volna. Aztán másokat is hallottam. Kiabálást.
“Állítsák meg! Valaki, állítsa meg! Jöjjenek gyorsan! Nagyon vérzik! Magánál van? Nem mozdul. Hölgyem….kérem, hölgyem hall engem?”
Hozzám beszéltek, de nem voltam benne biztos. Ködös elmém még nem fogta fel, hogy történt valami, csak úgy érzékeltem, mintha egy folyó őrült sodrása magával ragadott volna, és képtelen vagyok kapaszkodót találni, hogy megállítsam. Hozzám érnek idegen kezek. Engem tapogatnak. A homlokomra egy hűvös, kecses női kéz simul. Szólni akarok, hogy ne vegye el onnan mert jó….nagyon jó, de nem jön ki hang a torkomon. Mintha egy gombóc tanyázna benne amit se lenyelni nem tudok, sem kiköpni.Ajkaim között fémes ízt érzek, amely egyre erősebb és egyre zavaróbb. A hányinger kerülget, de fogalmam sincs hogyan lehetne kiadni. Elfelejtettem. Mintha az összes ösztönöm egyszerre hagyott volna cserben.Időtlenség….nem tudom mi van velem. Hol vagyok? Vagy hol kéne lennem? Donna….erőtlenül nyaklik a fejem, és a ködös, libbenő fátylon túl megpillantom a betonon a lila mappát. Valahol távolabb. Vér pettyezi. Az az én vérem? A tündérpor kavarog, a napsugár már a betont csókolja. A távolból sziréna hangja töri ketté a zajos csendet, melyben duruzsolást, aggódó hangokat hallok, körülöttem tengernyi szín hullámzik, akár egy összekapaszkodó uszályhorda a nyílt vízen.A sziréna közeledik felém, és végül már csak a villogást látom félig lehunyt pilláimon túl. Ki akarom nyitni a szemeim, de képtelen vagyok rá. A fájdalom lassan úrrá lesz rajtam, de nem tudok kiáltani, nem tudom hangokkal kifejezni, csak belül üvöltök keservesen és egyre erősebben. Segítsen valaki, könyörgöm, ez egyszerűen elviselhetetlen.
Kavarog körülöttem a színes massza és szétválik, mint Mózes suhintására a Vörös-tenger egykor.Valaki mellém térdel. Hűvöset hoz magával és magnólia illatot. Vörös haja keretezi homályos arcát.
“ Hall engem? Hölgyem!Hall engem? Magánál van?”
Bólintani próbálok de fogalmam sincs sikerül e.Nem tudom mi történik körülöttem és velem, és azt sem miért vagyok képtelen összhangba hozni a gondolataimat a testemmel és a szavaimmal.
“Valaki látta mi történt?”
“Én….azt hiszem…a hölgy onnan jött, aztán lelépett az útra. Az autó próbált fékezni de odébb sodorta….aztán elhajtott….azóta nem beszél, és nem nyitja ki a szemeit. Magánál van? Hova viszik?”
“Én ismerem. Shelley az a Butterbean tulajdonosa itt van a sarkon túl a boltja. Van egy fia is….hova viszik? “
Az idő másképp telik olyankor amikor képtelen az ember érzékelni azt, és képtelen csak minimálisan is ott lenni abban a valóságban ami a sajátja.Tehetetlenül fekszem megrekedve a saját gondolataimban, amelyek egy szeletében ragadtak az életemnek….amikor még Tillotsont énekelek, amikor még hagyom megfürdőzni az arcom a napfényben, amikor még érzem a rózsák nehéz illatát.
Újra sziréna, és mire megint feleszmélek mozog alattam a világ. A szemeim nyitogatva próbálkozom megszólalni, de egy kéz kisimítja az arcomból a hajam.
“ Magához tért. Stabilizáltuk….hölgyem…Shelley hall engem? Tilda Everson vagyok, mentős. Hall engem, Shelley? Elütötték magát. A Sinai-ba visszük…Shelley…hall….hall eng….basszus, megint elveszíti az eszméletét, taposs bele Stan!”
Újabb zuhanás a semmibe, amely hömpölyög alattam akár a vörös, jéggé dermedt láva.Erősödő fények, és hallom amint újabb cipőkoppanások vesznek körül, sürgető hangok. Gépek zúgása, hordány nyekkenése, majd a kerekek nyikorgása.
“Negyvenes nő.Cserbenhagyásos gázolás. Állapota jelenleg stabil, többszöri eszméletvesztés.Többszörös zúzódás a comb és csípő találkozásánál. Fejsérülés az esés következtében. Szóljanak Dr Arvensonnak! Igyekezzünk, vigyük a hármasba!”
Bennem legbelül pedig még mindig az a vasárnap délelőtt szól, anyával, a készülő rozmaringos csirkével…

♡

» where everything began