Dan & Nate

Idejét sem tudom mikor fordult elő utoljára, hogy Dan meg én együtt ittunk volna a születésnapunk alkalmából, amelyek között alig néhány nap különbség van csupán. Fiatalabb korunkban pofátlanul szerettük kihasználni ezt a tényt arra, hogy újabb és újabb okot adjon nekünk és az akkori barátainknak arra, hogy olyan helyeken igyuk le magunkat, amire egyikünk szülei sem lettek volna büszkék. Mint ahogyan valószínűleg arra sem voltak, amilyen állapotban egyszer-egyszer hazakerültünk. Mára már talán egy fokkal óvatosabban közelítettük meg ezt a témát, mert egyikünk sem bírja olyan jól a másnaposságot, mint ahogyan azt egyetemista korunkban tettük. Ha van valamilyen átka a harmadik x-nek, akkor az biztosan ez. Még ha mindenki annyi idős is, amennyinek érzi magát, a májunk képes ezt teljesen másképp gondolni. Emellett számos olyan dolog van, ami miatt fontos, hogy ne viselkedjünk úgy, mint a huszonévesek, elvégre üzletemberként, családapaként is teljesítenünk kell. Nem fetrenghetünk egy sötét szobában egy egész napon át, ha vannak emberek, akik számítanak ránk.
Ez az egész persze nyilvánvalóan már onnantól kezdve hibádzott, hogy el lettünk engedve erre az estére, hogy a New Yorkban élő vagy épp itt tartózkodó barátainkkal ünnepeljük meg ezeket a nemes alkalmakat. Részben a régi idők emlékére, részben pedig azért, mert a házasság alapvetően nem kell, hogy annyira megváltoztassa az embert, hogy feladja önmagát, mint egymagában értelmezhető személyt. Aida és én közösen dolgoztunk azon a kapcsolatunkban, hogy együtt lépjünk túl bizonyos felmerülő nehézségeken, de attól egyikünk sem akarta ketrecbe zárni és korlátozni a másikat. Különösen annak tudatában volt vicces ez a gondolat, hogy szinte mindenkinél jobban ismerem a feleségemet, ezért azt is tudom róla, hogy segítség nélkül is képes megállni a saját lábán és olyan döntéseket hozni, amiken más - még sikeres férfiak is - hetekig vekengenének. Ő a családját látogatta meg Mitchievel, én pedig kihasználhattam az alkalmat, hogy ne egyedül üljek otthon az üres házban. Megfogadtam ugyan, hogy nem iszom végig az éjszakát, de mégis az volt a helyzet, hogy homályosan láttam az asztalon sorakozó üvegeket és a számukat sem tudtam volna megmondani nagyon erős koncentrálás nélkül. Abban sem voltam biztos, hogy kellene-e még ülnie valakinek az asztalunknál, vagy mégiscsak Dan és én vagyunk a legkeményebbek az összes barátunk közül, amiért még mindig itt vagyunk.
- Igyunk még egyet! - A nyelvem már nehezebben forog a kelleténél, de ezeket a szavakat nehéz lehet félreérteni. Megemelgetek néhány üveget az asztalon, hogy lássam a tartalmukat, végül találok egyet, aminek az alján még hullámzik valamennyi ital, amit némi finom csörömpölés és a felespoharak széleinek koccanása kíséretében töltök ketté.
- Mindenki ennyire gyenge, hogy már le is léptek? - Hátha Dan tudja a választ. Megdörzsöltem a homlokomat, hátha eszembe jut hogy maradtunk itt végül kettesben, de végül feladom a próbálkozást és csak a barátom felé emelem a poharamat. - Ránk, hogy éljünk még legalább háromszor ennyi ideig! Egészség. - Kibékültem volna vele, ha még háromszor ennyi időm lenne a világon, mert az azt jelentené, hogy részese vagyok Mitchie életének fontos történéseivel is és jó sokáig lehetek a szeretteimmel is.
- Be kellene néznünk egy másik helyre, hallottam, hogy nekik van a legjobb whiskyjük. - Üzleti titkokról is fecseghettünk volna, vagy a szerelmi életünkről, de ezek a dolgok valahogy mindig szép sorban követték egymást. - Vagy menjünk be egy éjjel-nappaliba és csináljunk úgy, mint amikor huszonévesek voltunk? - Felnevettem a fejembe toluló emlékek hatására, amelyek nagyon hasonlítottak a jelenlegiekre, csak a saját élethelyzetünk különbözött nagyon az egyetemi éveinktől.