Már a sokadik feladatot jegyzem fel a fejemben magamnak és ez az a pont, amikor úgy érzem, hogy ez a nap már így is kellően tartalmasnak bizonyult. Az újabb sör hidegsége átjárja a nyelőcsövemet, míg Julian megosztja velem a helyzetét. Nem fogok merőben máshogy nézni rá csak azért, mert a párja nem vele ellenkező nemből származik. Elég sok időt töltöttem vele ahhoz, hogy ne legyenek aggasztó gondolataim ezzel kapcsolatban. Talán magamból kiindulva is jobban örülök annak, hogy van mellette valaki, akivel úgy tűnik, hogy jól kijönnek. Ami viszont engem illet… én ezt már nem tudom ennyire határozottan állítani magamról, ezt viszont nem szeretném matematikai számolásokkal is alátámasztani.
- Baszd meg – szalad ki belőlem, miután sikerül újra levegőt engednem a tüdőmbe. A káromkodás ellenére és is vigyorgok a helyzeten, mert értem, miért röhög. Megtörlöm a számat. A kérdésére viszont nem kell sokat gondolkodnom.
- Én is C-3PO. Nekem kellenek a végtagok - vonom meg vállaimat. Nem tudom, én elég emberközpontú vagyok, szóval evidens, hogy a minél emberibb robotot választom, de mint mondtam előbb is, nem lennék robot. Én örülök, hogy ember vagyok, az emberi lét minden előnyével és hátrányával együtt. Hiszem, hogy addig élek igazán, amíg vannak érzéseim, máskülönben csak egy izommal és csonttal mozgó tömeg lennék természetes intelligenciával, de semmi többel.
Nem akarom egyébként nagyon terhelni a magánéletemmel, ami ezek szerint komplikáltabb, mint az övé, de ha már kérdezi, szívesen kifejtem. Látom, hogy nem ezt várta tőlem. Megértem. Sokan meglepődnek, hogy mennyire hadilábon állok a kapcsolatok terén, mert valamiért mindig az a kép kering az interneten, hogy ahogy mikor hazatér egy katona, akkor a családja a karjaiba borul. Pedig ez a ritkább eset, pont ezért annyira megható. Ha ilyen kevés időt töltök New Yorkban és ennyire veszélyes életet élek, normális, hogy a nők nem tudnak, vagy nem akarnak velem hosszútávra tervezni. Ellenben én sem vagyok hajlandó olyan nőkkel együtt tölteni a stresszmentes szabadidőmet, akikkel nem érzem magam igazán jól. Annak úgy semmi értelme.
- Azért, mert a hobbik terén hasonlítunk, személyiségben viszont nagyon nem. Sok köztünk az olyan konfliktus, ami apróságokból fakad és az én felfogásommal könnyen elkerülhető lenne. És úgy összességében nem érzem magam szerelmesnek sem - vallom be mindezeket őszintén, mert nem érzem úgy, hogy titkolóznom kellene. Aztán jobban belemegyek a történetbe és elmondom neki a legutóbbi esetet, amit lényegében kirobbantotta köztünk az eddig legkomolyabb konfliktust. Én úgy gondolom, hogy mindent meg tudtunk volna beszélni, ha hajlandó lenne kommunikálni velem. Így viszont, hogy nem beszél velem, nem ír vissza lassan két hete, ez nálam kiütötte a biztosítékot. Nem szeretnék vele írásban szakítani, remélem nem is kerül erre sor, de ha nem hajlandó visszaírni nekem, akkor nem tudom mit tenni. Ha már a barátja vagyok (márpedig az vagyok jelenleg), akkor nem viselkedhet így velem függetlenül attól, hogy mennyire sértődött.
- Hát, egy kapcsolatot ápolni kell, ahhoz pedig idő, energia és néha türelem is kell. De én nagyon szeretnék már végre egy olyan nőt, aki mellett hosszútávon is jól érzem magam. Eddig ez még nem jött össze, lehet a munkám miatt, ezt elfogadom. Csak ilyenkor meg mindig elmerengek azon, hogy minek váltsak munkát, amíg nincs olyan személy az életemben, akiért megérné. Ellenben amíg nem hagyok fel a CRO feladatköreivel, addig lehet nem is lesz meg az a bizonyos személy. - Lényegében a tyúk és a tojás kérdését feszegetem, noha tudom, hogy nem ez a fő kérdés. Ami a munkámat illeti, elég sok más bonyodalom is közrejátszik. Lehet innen hazamegyek és egyszerűen lefokoznak épp a nyomozásom miatt.
De mindegy is - gyűröm össze az üres sorosdobozt kezemben. - Amíg ennyire mélyen benne vagyunk a kormány 91-es ügyeiben és zajlik a nyomozás, addig nem adhatom be a felmondásomat. Még mindig biztonságosabb nekem a légierőnél, mint civilként. - Bár ezt már Julian is tudja, de azért most is kikívánkozik belőlem. Nem tudom, hányadik sört iszom már, talán negyediket, vagy ötödiket, merthogy kezdem érezni a hatását. Mivel nem vagyok nagy alkoholfogyasztó, ez már az a véralkoholszint, ami engem bekábít.
- Amúgy már megfordult bennem a gondolat, hogy ha nem jutunk eredményre a nyomozással, de kellően magamra haragítottam a parancsnokokat és amennyiben nem lesz továbbra sem olyan személy az életemben, aki New Yorkhoz kötne, akkor visszajövök Franciaországba és csatlakozok a Francia Idegenlégióhoz. - Avagy vissza a gyökerekhez. Nem tagadom, hogy vannak ilyen hajlamaim, pláne azt követően, hogy apám anno az Idegenlégió parancsnoka volt. Erre a többszörösen is feltételesmódban megfogalmazott kijelentésemre viszont nincs különösebb logikai érvem, egyszerűen csak érzem, hogy jobb lenne nekem ebben az országban, ahol most vagyunk, mintsem Amerikában. Aztán majd az élet kirulettezi, hogy mi legyen velem, merre forduljon az életem.
- A párod miatt csökkentetted le a magánnyomozásaid számát? - Hiába magamról beszéltem eddig, azért közben figyelek rá is és ennyi idő alatt még részegen is összerakom Julian puzzle-darabjait. Hogy említette, az elmúlt hónapokban sok nyomozását függesztette fel és vállal több munkát az egyetemen. Mivel eléggé elhivatott a tudomány iránt, ezért nem furcsáltam ezt a hirtelen váltást az életében, de így belegondolva, kezd kirajzolódni nála is egy minta. Ha pedig a párja hatására hagyott fel a hivatásával, nekem is ez egy jó elgondolkodtató érv lehet, ami a karrierváltás mellett szólna.

- Én borzasztóan félek egy olyan világtól, mert az azt jelentené, hogy bizonyos emberek bármit megtehetnek. Márpedig, ha mi tudunk gondolattal irányítani, képzeld el mi mindent tudnának még csinálni a gazdagabb és befolyásosabb emberek. - Egyenesen kiráz a hideg ettől a gondolattól. Ha meg sört tudunk mozgatni, egymást miért ne tudnánk? Persze jól hangzik az a szituáció, amit Julian felvázol, csak van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy egyből továbbgondolom azt és párhuzamba hozom a munkámmal is. Egy Julian által felvázolt világban a hadiipart is merőben más szintre lépne, úgyhogy ha ezen múlik, én inkább kimegyek a sörért a konyhába. De ez csak egy fikció, természetesen.
Őszintén szólva nagyon jó érzés kicsit beszélni a szerelmi életemben történtekről egy olyasvalakinek, aki kívülállóként tudja értelmezni a történteket, mivel a (volt?) barátnőm is ugyanannak a baráti társaságnak a tagja, mint amibe én tartozok és így kevés olyan ember mondta el a véleményét, aki objektíven tudott volna gondolkozni. De igazából mindegy is, elvégre bár bizonytalannak tűnik, lassan én is kezdem felfogni, hogy mit is szeretnék igazán. Ha én még nem is döntöttem, a szívem már tudja, hogy én ebből a kapcsolatból nem kérek többet. Lehetnék kitartóbb is, tudom, de semmi motivációm nincs.
Viszont örülök, hogy Julian is megnyílik nekem, mert eddig az ő magánéletéről nem sokat tudtam és az tény, hogy ettől nem fogok rá máshogy tekinteni a nyomozás során, de mint ember azért megfoghatóbbá és közelibbé válik számomra. Figyelem őt, míg az üveget bámulja és érzem, hogy nehezen találja a szavait. Ez azért egészen ritka tőle, de jó tudni, hogy vannak ilyen pillanatai is.
Azt nagyon becsülöm, hogy belátja a hibáit, lényegében azt, hogy gyakran érzéketlen a párjával szemben, ami valljuk be, ha rólam és róla van szó aligha jelentene problémát, de azért a szerelmével ezt nem igazán tehetné meg. De úgy gondolom, hogy mindenképpen jó, ha ezt belátja, mert tud rajta változtatni idővel, talán. Vagy nem. Viszont engem jobban megérint, mondhatni lövésként mar a testembe, hogy a kapcsolatukban nem teljes a hűség. Ez nálam egy kényes dolog, mert hosszú éveken át úgy éltem, hogy engem Sora megcsalt, amit aztán a legutóbbi találkozásunkkor egyértelműen tagadott, én pedig hittem neki, mert valahol mélyen legbelül jó érzéssel töltött el. Elhúzom szám sarkát és iszok, mielőtt válaszolnék.
- Nehéz hosszú időn át egy ember felé elköteleződni, ha egész eddig végtelen szabadságban volt része? - Kérdezem, én nem tudom. Azt is hallottam, hogy a melegek közti kapcsolatoknál gyakori a megcsalás, vagy legalábbis a félrelépés elfogadása, de mivel én ezzel nem tudok együtt érezni semmilyen okból kifolyólag, ezért nem merek jobban belemenni, pláne nem ítélkezni. - Csak annyit tudok mondani, vagy inkább kívánni neked, hogy küzdj a kapcsolatért, kettőtökért, de azért azt ne hagyd, hogy tönkre tegyen. - Elég állszentnek érzem most magam, mert én meg nem küzdök eléggé az enyémért. Bár ez sem igaz, sok mindent megtettem az elmúlt hetekben, de kétségkívül én már feladtam. Ő még nem és remélem éri majd annyi pozitív hatás, hogy megtartsa a kapcsolatát. Én most azt érzem, hogy hajtom a nővérem ügyét, amíg látom értelmét, de lényegében már csak ez tartja bennem a lelket, hogy ne kezdjek valami merőben másba. Érzem, hogy változtatnom kell az életemen, ahogy magamon is.
- Ez egyre rosszabbul hangzik - vigyorodom el, ahogy ő is megfogalmazza a 22-es csapdát és valóban, őrjítő ez a szituáció. - De ez csak egyet jelent: változtatnom kell. Nem tudom még min, meg hogyan, de valahogy muszáj lesz, ha nem akarok teljesen kiégni. - Már pedig nem akarok, túl fiatalnak érzem magam ahhoz és még bőven van erőm akár valami teljesen újba is belekezdeni. Megmosolygom a megfogalmazását, végülis igen, az életem (beleértve a szerelmi életemet is) már így is elég eseménydús és érdemteli, az „ő” már megvan, már csak meg kellene találnom a shiftet is hozzá. Aztán lehet, hogy az a billentyű nem is Amerikában van. Látom ezzel meglepem Juliant.
- Nem ez lenne az első olyan történet, hogy valaki visszatér a gyökereihez - vonom meg vállam egy béna válasz után. De egy kósza gondolat az Idegenlégió csupán, semmi több egyelőre. Kérdés mennyire vagyok „idegen” Franciaországban.
Néha igazán lehetne okosabb az én életemmel kapcsolatban, mint én magam, megkönnyítené a dolgomat, de szó mi szó, mindketten tudjuk, hogy túl makacs vagyok és szeretem a saját kezemben tartani a sorsomat ahhoz, hogy csak úgy hallgassak másokra. De a véleményére ettől még mindig kíváncsi vagyok és leszek.
- Nekem mondod? - röhögök, bár kínomban. - Mást sem csináltam eddig csak a munkámnak éltem, legalábbis így érzem. - Mondom ezt úgy, hogy nekem az emberi kapcsolatok nagyon fontosak és megvesznék, ha nem lennének barátaim, családom és úgy más hozzám közelálló személyek. Nem tudnék belefeledkezni csak a munkába, még ha külső szemmel pont ez történik. Bárhogy is, nagyon sok minden függ a jövőmet illetően most ettől a nyomozástól, csak ezt nem akarom Juliannak mondani, mert a végén még azt is megbánja, hogy ezekben a pillanatokban nem dolgozik. Inkább küldeném el aludni, mintsem dolgozni jelen helyzetben.
Kíváncsi vagyok, hogy őt mi vezérelte igazán, amikor felhagyott a nyomozásainak nagy részével és mivel ismerem Juliant már egy ideje, el tudom képzelni, hogy ennek több oka is volt. A válasza elsőre kellemes érzéssel tölt el, aztán pofán ver a kijózanító igazság. Kissé zavaros nekem, hogy ha ígéretet tettek egymásnak, akkor miért nem tartja egyikük sem a fogadalmukat, vagy, ha tudják, hogy úgysem bírnak eleget tenni azoknak, akkor miért mentek bele. De ez már nem az én hatásköröm, felelősségre vonni meg nyilván nem fogom.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ennek így nem sok értelme van. Eldobod magadtól azt, amit szeretsz csinálni, miközben még csak őszinte sem tudsz lenni vele teljesen. - Én annak híve vagyok, hogy ha valamit csinálunk, azt csináljuk jól, teljes erőbedobással, ne pedig csak amolyan hol van hol nincs mentalitással. Mert így meg ott van Julian, ahol a part szakad, nyomozni sem nyomoz úgy, mint régen és még csak a becsülete sem teljes. A párjáról nem tudok vélekedni, nem ismerem az ő életét és azért ennyiből is már kiérzem, hogy bonyolult a dolog, úgyhogy amint megiszom az utolsó sört is, felhúzom magam a székben, hogy újra függőleges pozíciót vegyen fel a gerincem.
- Mindenesetre, ha úgy érzed, hogy kellene egy hely, ahova ideiglenesen elmenekülhetsz, hívj nyugodtan. - Gondolom a párja tud a magánlakásáról - már ha van egyáltalán olyanja - szóval gondolom felajánlom a lakásomat is, ahol magába tud szívni Julian némi magánszférát. Van akkora a New Yorki lakásom, hogy ne érzékeljük egymás jelenlétét, max a konyhában és a nappaliban.  

Máshogy gondolkodok, de ezzel együtt én nem is tudom, milyen lehet egy homoszexuális párkapcsolat, ezért nem indulok ki magamból. Nálam nem lehetne eljátszani, hogy valaki ideiglenesen hűtlen legyen hozzám, még akkor sem, ha tudom, hogy sok időt töltök az otthonomtól távol. Ennek ellenére értem, mit mond és mivel tudja már a véleményemet, ezért nem akarok nagyon ellenkezni vele, csak sajnálom őt, mert kihallom hangjából a fájdalmat. Aztán egyenesen felszabadító érzés hallanom tőle, hogy folytatja a gondolatmenetét egy bizonyos „de” kötőszóval.
- Én ezutóbbival értek egyet. Vagy legyen kimondva, hogy ez egy nyitott kapcsolat és abba csak úgy menj bele, ha tudod, hogy ilyen kapcsolatot elbír a lelked, vagy ne legyen nyitott, de akkor ő is tiszteljen téged annyira, hogy… nem fekszik le mással. - Majdnem úgy fogalmazok, hogy „nem teszi a farkát más helyre”, de nem tudom, mennyire érzékeny ilyen kifejezésekre Julian, úgyhogy még időben átfogalmazom némiképp diplomatikusabbá. Aztán feltartom a kezeimet mutatva, hogy egyébként meg nem szólok vele, csak a véleményemet mondom el.
- Alapvetően erre majdnem rávágtam, hogy igen, állsz annyira a realitás talaján, csak mert elég gyakorlatias ember vagy, de az az igazság, hogy nem tudom. Néha azt gondoljuk magunkról, hogy reálisan cselekszünk, pedig valójában ez csak egy jó érv, amivel takarózhatunk. - indulok ki magamból. - Van, hogy annyira félünk a magánytól, vagy annyira belefáradunk már az egyedüllétbe, hogy hajlamosak vagyunk belemenni olyan kapcsolatokba is, amik ártalmasak. Vagy néha többször teszünk úgy, mintha nem zavarna minket valami, még el is hisszük ezt a mesét, pedig valójában nagyon is bosszant. Azt nem tudom, hogy te hogyan érzel pontosan, én tudom magamról, hogy képes vagyok erre. - Aztán persze jó kérdés, hogy hol ér véget az alázat és hol kezdődik önmagunk alárendelése. Nem könnyű téma ez, de összességében én bízom benne, hogy Julian tényleg észreveszi azt az állapotát, amikor el kell vonulnia. Bár, ha meg képes a párja megcsalásra… én bennem biztosan ott lenne a félelem, hogy ha elvonulok, akkor vajon kivel tölti az éjszakát.
- De, jó lenne - felelem a kiképző ötletre, ami már nekem is eszembe jutott. - Nagyon sok mindent el tudnék képzelni és szerintem helyt is tudnék állni. Nem ez a nehéz, hanem maga az elhatározás. Attól nem félek, hogy ha leszerelek, nem fogok tudni elhelyezkedni vagy megtalálni a hozzám illő munkát. Csak mindig jön egy jó ok arra, hogy miért ne lépjek ki. Csak még egy év, aztán egy újabb, most épp nem lenne szerencsés a nyomozás miatt elhagynom a katonaságot… és máris ott tartok majd, hogy el fog telni még tíz év a légierőnél. - Nevetek csak, legyintek is, hogy ne vegye teljesen komolyan. Mondjuk ötven évesen már aligha fogják hagyni, hogy katona legyek, úgyhogy nyilván túlzok, de ettől még értheti Julian mit akarok mondani.
Szeretek vele őszintén beszélgetni, így akkor is megmondom a véleményemet, amikor az ő munkaváltásáról beszélünk. Ez engem teljesen meglepett, mivel tudom, hogy Julian mennyire szeretett nyomozni. A válaszát igazából értem, még ha furcsállom is, de a lényeg, hogy… akkor ezek szerint semmi sem változik tulajdonképpen, hiszen ezután is nyomozni fog. Úgy látom, egyikünk sem könnyű eset. Amit tehetek, az az, hogy felajánlom neki, ami nekem semmiség, neki pedig jól jöhet: a lakásomat.
- Már így is rohadt sokat segítesz - mosolyodom el, aztán elkezdem összeszedni a még kint maradt üres dobozokat, majd felállok a székből. Az világosan látszik, hogy elég komplikált helyzetben vagyunk mindketten és talán jobb lefeküdnünk aludni, ha azt akarjuk, hogy maradjon ép agysejtünk holnapra.
- Najó, én bemegyek - nyújtózom még egyet. - Te jössz vagy kell még egy cigi?