Zavartan pislogok néhányat, mikor nem csak csendre, de ezzel együtt rendre is int. Mint egy rossz gyereket az anyja, úgy dorgál meg, és keresve se találom a baráti élt a hangjában… - Jól van! – Csitítom aprókat bólogatva a pohár felé, jelezve, hogy tényleg inkább azzal kellene foglalkoznia. Szerencsére az iménti szigora nem marad állandó társa, s mikor már arra is van lélekjelenléte, hogy szórakozottan, de óvatosan oldalba billentsen, az én vállamról is leesik az a mázsás súly, amivel azóta küzdök, hogy felébresztettem, és ezzel együtt kivívtam a haragját is. Minden esetre tökéletes útravaló lesz ez a jövőre nézve: Melody-t tilos felébreszteni, de még vízzel és gyógyszerrel se kínáld, mert egészen biztos, hogy megkérdőjelezi a hosszú évek tapasztalatán alapuló tudásodat is. - Nem áll szándékomban, de ez se volt tervezett, elhiheted! – Jobb dolgom is volt annál, minthogy Connor idióta haverjaival megveressem magam. Többek között életben maradni a forgalmas útszakaszon. Egy lépést nem tudtam egyenesen megtenni, miközben a hangok hol tompultak, hol erősödtek körülöttem. A fények villództak, máskor minden elmosódott majd eltűnt előttem, s egyetlen arcot láttam csupán magam előtt, Odeyáét. Az egyetlent, akit soha, a legrosszabb rémálmaimban nem kívánok újra viszont látni. Estem-keltem, bukdácsoltam, könyörögtem, hogy hagyjon már békén, mégse tette… viszketett a bőröm, mint egy bolhás kutyának, és alatta is, mintha valami belülről kapirgált volna. Annak az éjszakának a következményeit azóta is nyögöm… több szempontból is. - Ezt tényleg életem végéig hallgatni fogom, mi? – Lököm meg a vállammal az övét, majd vigyorogva lesek a plafon irányába, hiába, hogy alig látok belőle valamit. Rég nem ütköztem olyan kemény ellenállásba, mint Melody esetében. A srácokkal millió kacifántos, húzós estét letudtunk már együtt, és mind ahányszor felrugdostam valamelyiket, hogy vegyen be egy bogyót vagy igyon vizet, mind csak málé szájjal kamillázott fel rám, s mint egy-egy szófogadó kölyök, bólogatva kortyolgatta a felkínált vizet. Dünnyögtek néhányat majd fordultak, és aludtak tovább. Hogy velem mi a helyzet, ha életben próbálnak tartani?... Erről Lumienne is mesélhetne… veszekedve küldöm el a picsába az összeset, hogy hagyjanak engem békén, többek között nyugodtan, magamban rókázni és szenvedni, fetrengeni a budi mellett. Nem vagyunk egyformák, de a tiltakozás és a morgolódás Melody és az én esetemben is hasonló. - Ki nem szeretné? – Kérdezek vissza őszinte meglepettséggel. Ha valaki, akkor én már tényleg belefáradtam abba, hogy mindig, minden alkalommal fel kell készülnöm valami szarra. Arra, hogy a terveimet és a számításaimat valaki, vagy valami keresztbe húzza… Lehetőségem sincs arra, hogy kiélvezzek bizonyos helyzeteket, hogy örüljek valaminek, hogy csak lubickoljak az adott pillanatban… már, ha egyáltalán eljutok addig, hogy lubickolni tudjak. Épp ezért, mindig kell, hogy legyen egy B, C de még egy Z verzió is a tarsolyomban, mielőtt túl nagy pofára esés érne. Hogy olajozottan működne a rendszerem? Semmiképp… - Természetesen! – Vágom rá. – De mertem remélni, hogy nem vagy ennyire szőke – fordítom ellene a számomra amúgy tagadhatatlanul vonzó hajszínét. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ez az őrültség maximum csak egy kis vérszívás miatt fordult meg a fejében, hát még az, hogy ki is mondja, de magát amúgy soha nem tenné ki akkora veszélynek, hogy holmi meztelen fotókkal akár zsarolhatóvá váljon. – Akinek meg jó fantáziája van, annak nem kell, hogy joga is legyen hozzá – kocogtatom meg a halántékomat, vigyorogva keresve meg a tekintetét. Nehogy már az övé legyen az utolsó szó. Talán nem is vagyok egészen tudatában annak, hogy lassan minden egyes mozdulatom, minden tettem, de még a legjelentéktelenebb pillantásom is egyfajta jelzés és utalás Melody számára, hogy többre vágyok annál, minthogy két jólnevelt gyerek módján csak ücsörögjünk egymás mellett. Az elmém üvölt, a testem remeg a közelségéért és az érintéséért, azért, hogy végre csókolhassam őt és úgy érintsem, ahogy azt megérdemli. Nem érdekel, hogy ez mekkora kockázatvállalás és az sem, hogy mik lesznek a következmények; nem vagyok hülye, tudom, hogy lesznek. Ezzel nem csak a józan eszünket tesszük kockára, hanem vele együtt a barátságunkat is. De valójában mi is van a mi barátságunkkal? Mert hülye is látja, hiába próbáljuk csak az alkoholra fogni ezt a semmiből eredő vonzalmat, ez nem lehet csak annak a bűne. Ez a mi bűnünk… az enyém legalábbis biztosan, és ha tovább akarok menni, az övé is. Nekem senki ne magyarázza be, hogy ő soha nem érzett semmiféle elfojtott vonzalmat az irányomba! Az egész estés kommunikációnk, a testbeszéde, ahogy most reagál az intrikus mozdulataimra, az nem lehet kizárólagosan az alkohol befolyása. Tehát hol is az a tiszta barátság? Egyet mégis aláírok: történjen itt most bármi, nincs garancia arra, hogy ezek után minden olyan marad, mint eddig volt. Hiába, hogy nagy mellénnyel puffogtattam, hogy engem aztán nem érdekel, ha én lefekszek valakivel, utána is képes vagyok ugyan úgy tekinteni rá, de… ebben most kivételesen csak kételkedni tudok. Én! … nem megyek sehova, hiába, hogy a választási lehetőséget felkínáltam Melodynak és magamnak is. Képtelen vagyok. Érzem a testének apró, de nyilvánvaló, őrjítő reszketését, és talán ez az a pont, amikor megelégelem az addigi finomkodást és óvatoskodást, majd azt a hajszálnyi távolságot is eltüntetem magunk közül, ami eddig még lehetőséget teremtett arra, hogy megfutamodjunk. A józanság utolsó tartópillérét is kilököm magunk alól, s mire észbe kapok, már az ölemben ül, én pedig úgy vonom magamhoz még közelebb, mintha lenne még hova. Nem mondom, merész vállalkozás: felmorranok, mikor ölem az övéhez simul, csípőm egyfajta jelzésértékkel leheletnyit mozdul is felé, gerincemen pedig jóleső bizsergés fut végig, mikor ujjai a karomról a vállamra, onnan pedig a tarkómra vándorolnak. Érintései nyomán szinte felperzseli a bőrömet. Forró, bizsergető érzés marad utánuk, és a szobából mintha vákuummal szívnák ki azt a maradék, néhány korty fülledt levegőt is, ami még a rendelkezésünkre állt. Agyam pedig akkor kapcsol robotpilótára, mikor a tekintetében az enyémhez hasonló lázas izgalom és vágyakozás fénye csillan, de mielőtt még ez a kis távolság kiábrándítaná őt a pillanatból, már vonom is vissza magamhoz. Néhány pillanat… eddig tart csupán, és az ágyam matracán végzi. Határozottsága mintha az eszemet venné, eleget teszek az unszoló mozdulatnak s legalább olyan hévvel csókolom őt, mintha az életem múlna rajta, de legalábbis ő jelentené számomra a korábban hiányolt levegőt. Talán így is van… csakhogy ezt nem tudom a jelenlegi levegőtlenségre fogni. Mintha az egész életemből hiányzott volna eddig valami, ő pedig tálcán kínálja most azt. Nem ellenkezek, mi több, segítek neki, hogy a felsőm, mint egy hátráltató tényező, mihamarabb lekerüljön rólam… Ahogy földet ér az elnyűtt, tényleg már csak alvásra használt darab, bár magamon érzem a pillantását, akárha szokni próbálná a gondolatot, hogy én vagyok felette, úgy ereszkedek rá, mintha betakarni kívánnám őt azzal a bő 190 centivel, ami jutott, de legalábbis elrejteni próbálnám a világ elől... ami lássuk be, nem áll távol az igazságtól. Arcomat a nyakába temetem, azt csókolom újra, majd csípek rá hangyányit foggal a bőrére, miközben tenyerem a feneke és a matrac közé simul. Hülye lennék nem kiélvezni a pillanatnyi lehetőségeimet; elidőzök ott egy kis ideig, onnan pedig csak lassan, vontatottan vezetem lejjebb a kezemet. Ujjaim először a ruhájának aljára fognak rá, hogy feljebb húzhassam azt, majd a lábát simítom végig óvatos, cirógató mozdulatokkal, mígnem határozottan megragadom, hogy magam felé húzzam és kényelmesebben elhelyezkedjek a combjainak ölelésében. Azon kevés pillanatok egyikéhez tudom hasonlítani az érzést, mikor kimertem jelenteni, hogy „otthon vagyok”. Kérdésére halk morranással reagálok, s mintha érzékeny pontomat érintenék a fogai, megborzongok, még a hideg is kiráz. – Aljas... De nem voltak hátsó szándékaim… – suttogom a szegycsontjára, és szépen lassan barangolok a mellei irányába. Tenyeremet simító mozdulattal vezetem fel az oldalán, hogy elégedettséggel élvezhessem ki a kifogástalan alakjának adottságait: a kerekded csípőjét, a karcsú derekát, vagy épp a mellének gömbölyűségét, amiről leheletnyit lejjebb húzom a fekete anyagot, hogy ajkaimmal is hozzáférjek. … a mozdulatot viszont félbeszakítom, mikor valahol nagyon mélyen, a tudatom sötétjébe zárt józanságom reagál Melody levegővételében- és szívdobogásában beálló változásra. Két ütemet az enyém is kihagy, egy pillanatra még fullasztónak is érzem a kellemetlen nyomást. Az, amit és ahogy mondja, mintha nagyon messziről, egy aréna végéből érkezne… alig hallom, nehéz dekódolni a hallottakat, s mint aki a világáról se tud, csak pislogok magam elé. Minden eddigi mozdulatunk, a finom, óvatos érintésektől kezdve az egyre követelőzőbbekig, néma filmként pörög le az agyamban. Ekkor gyorsít fel csak igazán az én ketyegőm is: kékjeim elkerekednek, szinte érzem ahogy az arcomból kiszalad a szín, és halálra vált tekintettel a pillantását keresve lesek fel az arcára. Mintha a világ legnagyobb bűnét követtem volna el, nagyot nyelve, rekedten és szokatlanul mélyen, mégis egészen halkan szakad ki belőlem: - Ne haragudj, Mel… sajnálom… - hiába, hogy ő sem ellenkezett – mindeddig – mégis úgy érzem, mintha az akarata ellenére cselekedtem volna, és így jutottunk el idáig. Pedig korábban én magam mondtam, hogy a megcsaláshoz két ember kell… és pont úgy egy aktushoz is. Mikor kitisztul a kép, és valamelyest visszatérek a jelenbe, úgy lököm el magam az ágytól, és ezzel együtt tőle is, mintha kigyulladt volna alattunk. Szó se róla, én magam elég közel jártam hozzá, most viszont lever víz, és a kellemetlen érzés csak fokozódik, mikor a hirtelen mozdulattól a bordáim, mintha összegubancolódnának. Felnyögve, csendben morogva simítom kezemet a kérdéses felületre és csúszok ki az ágy szélére, előre görnyedve várva néhány pillanatot, míg a kellemetlen érzés alább hagy. Minden téren, mert ezzel csak az az egy probléma van, hogy nem tudnám megmondani, hogy mi a kellemetlenebb? A hirtelen fájdalom, az, hogy pont most, pont így félbeszakadt, amit elkezdtünk… vagy, hogy egyáltalán eljutottunk eddig?...
“WE ARE YOUNG AND WE ARE STRONG. I RAISE MY HEART AND SAY. THAT I WON'T BELIEVE THIS LIE. I KNOW THERE'S SOMETHING MORE INSIDE. WHEN DARKNESS IS ALL YOU SEE. THIS IS OUR SWEET BLASPHEMY”
Szerintem Ricky nem találkozott még ezzel az énemmel, mint akit most is lát, ugyanis tényleg ez az egyik olyan dolog, amit nagyon utálok, ha felkeltenek. Ennél jobban már csak azt, ha félrészeg állapotomban teszik azt, szóval nagyon szépen beletenyerelt, még ha a jószándék is vezérelte. Tulajdonképp iszonyatosan furdalja az oldalam a kíváncsiság -és az aggodalom-, hogy pontosan milyen balhéba keveredhetett, de már korábban is éreztette, hogy nem igazán kíván erről bővebben beszélni, én pedig nem akarom bolygatni a témát ennél jobban. Gondolom épp elég neki, hogy szenved, nemhogy még beszéljen is erről az esetről, ami történt. Csak ne lennék ilyen kíváncsi természet... - Van rá esély – szisszenek fel, aztán el is mosolygom magam, amint oldalba lök. Ezt legalább megtanulta, hogy soha ne keltsen fel. Na, nem mintha szerintem erre a későbbiekben sok példa lenne, hogy a lakásán kössek ki ilyen állapotban, de azért a biztonság kedvéért tényleg jobb, ha tisztában van a tényekkel. - Ebben van valami. Szerintem én még a lelkemet is eladnám az ördögnek, ha azt mondaná nekem, hogy mostantól minden úgy fog működni, ahogy azt elterveztem – bólogatok lassan. De ha legalább egy pár évem lenne, ami egyenesbe jönne, már az is félsikernek lenne elkönyvelhető, de ugye tudjuk, hogy ez nem alku tárgya. Nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam, mikor olyan gyorsan vágja rá a kérdésemre a „természetesen”-t, mint a villám. - Csak festett – emelem fel a mutatóujjam, hogy emlékeztessem rá, nem eredeti, bár ez nem jelent semmit, főleg, ha a szőkeséget vesszük figyelembe. Elég sok olyan nővel találkoztam már, akinek szinte mindegy volt, hogy az eredeti hajszíne-e a szőke vagy sem, mert olyan buta volt, mint a föld. Ez nem hajszín kérdése nyilván. Az pedig, hogy én nem vagyok olyan hülye, hogy meztelen fotókkal a zsebemben mászkáljak, az egyértelmű. Jobb szeretem sejtelmesre hagyni a dolgokat. Nem mondom, egy kicsit talán zavarba is hoz azzal, hogy arra utal, a fejében már meg is jelent a fantáziakép. - Javíthatatlan vagy – hajtom le a fejem halkan nevetve. Hát, tegye... de magával cseszik ki, ez egész biztos, illetve egy kicsit azért velem is, mert egyre csak sodródunk valami olyan felé, ahol nem lenne az ég egy adta világon semmi keresnivalónk. Egyszerre érzem magam kellemetlenül és a legjobb helyen itt mellette. Képtelen vagyok megmagyarázni, hogy mi az, amit érzek, mert a józan eszem -ami jelenleg nem igazán józan- azt mondaná, hogy ez, ami a mai este folyamán pörög közöttünk, nem csak barátság. Ha a körülményeket is figyelembe veszem, egyértelmű, hogy az alkohol és a szex-megvonás a hibás ezért az egészért, hogy mi ketten idekerültünk. Mégis, szerintem inkább egy elfojtott dolog előbukkanásáról van itt szó mindkettőnk oldaláról, ami nem kicsit ijeszt meg. Az én agyam is egyre csak cserben hagy, nemhogy józanabbnak, de sokkal inkább részegebbnek érzem magam, ahogy aztán teljesen elszédít azzal, ahogy hozzám ér és végül az ölébe kerülök. Egy pillanat alatt szalad rajtam végig a hév és a kezdeti bizonytalanságom, amit éreztem magamban, hirtelen átvált határozottba. Tudom, hogy mit akarok és ettől senki és semmi nem tud eltántorítani, sőt, minden érintése és csókja után biztosabb vagyok a mozdulataimban. Fogalmam sincs, mikor éreztem utoljára ilyen mértékű vágyat valaki iránt, de teljesen az eszemet veszi, ahogy egyszerre gyengéd és aztán mégis határozott. Igazán igyekszem, hogy tiszteletben tartsam a lakótársát, de ahogy a csípőjét érezhetően felém mozdítja, a szoba falai szinte visszhangba verik a sóhajom, amit az ajkain hagyok. Amint aztán az ágyra fektet és fölém magasodik, tényleg kezdek borzasztó türelmetlen lenni, tudom, hogy egy percet tovább nem akarok várni, nekem itt és most ő kell és a következmények sem érdekelnek egy pillanatig sem. A tekintetében felfedezhető vágy is csak hajt előre, így nem sokáig türtőztetem magam, hogy megszabadítsam a pólójától, a nyakam ívére hintett csókok pedig mindegyike, mintha nyomot hagyna maga után. Kezdem úgy érezni magam, mint aki nyomban felrobban, pedig szinte semmi nem történt még. Ahogy a fenekemre simít, ez csak fokozódni látszik és halk kuncogás tör ki belőlem, mikor határozottan húz magához. Azért ez, hogy egy férfi legyen mellettem tetőtől talpig az ágyban, kell... Bármennyire is bizonygatná nekem bárki, hogy megoldható ez úgy is, hogy a pasid testileg fogyatékos... Nem. Nem oldható meg. Mindig kellett mellém egy jó kiállású ember, és ha csak átmenetileg is, de most megkapom, talán kevésbé fogom magam úgy érezni, mint egy időzített bomba. Egy halk „ühüm” csúszik csak ki a számon, mint reakció arra, hogy nem voltak hátsó szándékai, szerintem ezt ő sem hitte el, de ez nem az a helyzet, amikor ezen össze fogunk veszni... Imádom, ahogy a kezei bebarangolják a testem, egy-egy érzékeny pontnál, amit aztán az ajkaival is érint, talán kicsit erősebben marok a karjába, mint kellene. Hirtelen ernyednek el az ujjaim, amint aztán úgy érzem magam, mint akit fejbevágtak. A világ minden szégyene elönt és úgy erőltetem meg magam, hogy kimondjam azt a pár szót, ami megállásra készteti Rickyt is. A légzésem még mindig kapkodó, a szívem pedig vadul dübörög és vélhetően fogalma sincs arról, hogy mi ez a hirtelen váltás. Ahogy nekem sincs. Talán van értelme, talán nincs, hiszen szinte már mindegy lett volna, hogy megtörténik-e a dolog vagy sem, hisz mindketten jól tudjuk, hogy egyikőnk sem hátrált ki, sőt, mindennél jobban akartuk. Mégis, valami azt súgja, hogy ha megteszem, onnantól önmagamra sem tudok majd úgy nézni, ahogy kellene, nemhogy Rickyre. Ismerős érzés fog el, erős bűntudat lesz rajtam úrrá, pont mint akkor, miután Brian által megismertem Rickyt és egyik reggel vágytól túlfűtötten ébredtem egy álomból, amiben mi szerepeltünk. Nem tudtam hová tenni, de mégis napokig küzdöttem a lelkiismeretemmel, pedig az csak egy álom volt. Ez meg a kibaszott valóság. Olyan gyorsan katapultál fölülem, hogy pislogni sincs időm, nemhogy reagálni arra, amit mond. Torkom megköszörülve próbálom visszanyerni a hangomat, miközben félig ülésbe tornázom magam és megigazítom magamon a ruhát mind a mellrésznél, mind pedig az aljánál. - Rohadt gyorsan felejtsd el ezt a bocsánatkérés dolgot – hadarom el. Ettől csak még szarabbul érzem magam... A hátán jártatom végig a tekintetem, majd aztán a kezét is észreveszem, ahogy az oldala felé csúszik. Az utolsó pillanatban csukom vissza a szám, mielőtt kicsúszna rajta a „Jól vagy?” kérdés, ami ugyan arra irányulna legfőképp, hogy a bordáját fogja, de egyértelműen másra is érthető lenne. Nyilván szarul érzi magát, én is legszívesebben levetkőzném a saját bőröm jelenleg. Ez a bocsánatkérés tőle pedig csak olaj a tűzre, mert egy pillanatig sem szeretném, ha azt gondolná, hogy ő a hibás, hiszen... - Tudod, ehhez két ember kell – sóhajtok, ahogy kicsúszok az ágy szélére én is, de ezúttal nem maradok ott, és rá sem nézek. A hajamba túrok és felkapom a mobilom az éjjeliszekrényről, a mozdulataim kapkodósak, nem sokáig szeretnék tovább itt időzni, mert egy pillanatig sem bízom tovább magamban. Hihetetlen, hogy eddig jutottunk, hogy nem tudtunk parancsolni az indulatainknak. A fejem zsongani kezd és a táskám után kezdek kutatni a szememmel, de először veszem észre Ricky felsőjét a földön heverni, így felkapom onnan és a kezébe nyomom azt. Kezd rajtam úrrá lenni a pánik, ugyanis fogalmam sincs, ezt hogy fogom kitörölni az agyamból, hogy fogok ezután Brian szemébe nézni és legfőképp Rickyébe. Hogy fog ezentúl ugyanúgy működni az a barátság köztünk, ami eddig... Vélhetően sehogy. Legszívesebben üvölteni tudnék. Végre észreveszem a táskám is, ami tulajdonképpen majd’ kiszúrja a szemem, így beleejtem a mobilom és ránézek Rickyre. - Az lesz a legjobb, ha most hazamegyek – mondom határozottan, miközben az ajtó felé biccentek a fejemmel. Még akkor is ez a legjobb ötlet, ha egyébként a testem minden porcikája és azt hiszem, az agyam egy kis zuga is maradni kívánna. Nem lehet. Ennél jobban már tényleg nem ronthatjuk el.
If you are a giver and you have a big heart, to be truly happy in life, you must learn when to let go. Naturally, you're going to care when you shouldn't, you're going to stay longer than you should, and you're going to give when you have nothing. Know when to stop and let things be.
Kezdőlap
