Vigasztalhatatlannak érzem magam... A vihar előtti sötétségbe burkolódzó folyosó már hátborzongatónak tetszik. Nem örülök a hírnek, hogy a kert helyett a zsúfolt gyülekezőben kell töltenünk a szabad óráinkat... Megint. Magányos érzés, ha ennyi kóválygó ember között, zárt térben szükségszerű megszámlálnom az itt töltött mihaszna perceket. A lugas alatt megkezdett gödröt nem fogja folytatni senki... Timre sandítok, őt úgyse figyeli az ég világon senki, nem őrzik. Biztosan kijut. Most puha a talaj, számítok rá! Elküldöm, el is tűnik. Beérve a kedves hegedű hangja megint ugyanazt az átkozott dallamot játssza. Tikkel a szemem tőle. Ha lenyúlom a vonóját - megint - elzárnak? Klisés. Váratlanul húz egy magasabb hangot, amelytől égnek mered a szőr az ember hátán, és beleborzong bordáid körül. A pamlagra vetem le magam, onnan őrködök. Látszólag unottan húzom végig kezemet annak a szövetén... Eltolom, illetve fel. Ujjbegyek maradnak rajta, lépkedek velük, követem a csíkok útvonalát.
Csak akkor pillantok fel, amikor mozgolódást, vagy ajtócsukódást hallok. Kevin körbe-körbe járja a lábait, megállapodik rajta tekintetem. „Maradj velem!” ismételgeti. Többszöri neki futásra sem marad ott senki vele, ha engem kérdezne, biztosan elárulnám, hogy talán éppen ez az oka... Senki sem akar ott maradni sehol, ha folyton emlékeztetik rá, hogy maradnia kéne... Parancsra? Az ujjaim használom a távolság lemérésére közöttünk, hogy átgondoljam, megéri e előre nyújtani a lábam? Mekkorát esne, ha elgáncsolnám? Csak engem idegesít?! A háta mögött Mary alakja az, aki feltűnik. Ma nem fest? Az ő vesszőparipája, hogy a mentális egészségünk megőrzése (ez aranyos, ugye?) érdekében keressünk magunk számára olyan művészeti ágat, amiben kiteljesedhetünk... Az ablak mellett ül, lábait felhúzva magához a bordó plüss ülésen, állát és vékony kezeit a térdén pihenteti. Deprimált merengéssel bámul kifelé a rácsokon. Vonásaiból olyan reménytelen, belenyugvó mélabú árad, hogy egészen belefacsarodik a szívem. Szeretném elmondani neki, hogy az alagút ásásával jól haladunk, Tim biztosan már a beton alatt jár. Fürge gyerek... Persze nehezítő körülmény, hogy minden másnap egyenletes talaj fogad bennünket. Nem hihetek a szemeimnek. Egy bordó angyal lépi át a két szárny közötti pihenő üres, köralakú összekötőjét. A szám is eltátva marad, ismerlek érzés fog el. Átutazóban lehet csak a tekintete rajtam, mire én, mint akit éppen rajta kapnak arca meztelenségén fordítom el a fejem. Ujjam körül csavargatok egy hirtelen elkapott, vörös tincset. Alkudoznom kell magammal, járható út e, merjem e megközelíteni, beszélni vele, hozzá... Nem emlékezhet rám. Mit keres itt? Ismét felnézek rá, követem szemeimmel. Felpattanok. Be kell vallanom, lenyűgözött az ízelítő, amit belőle és a cirkuszából láthattam, és már épp rá akarok kiabálni, hogy mindenképpen látnunk kell az említett csodálatos dolgokat..., amikor valahol mellette lecövekelek. - Tudsz sakkozni? – szólítom meg. Tim biztosan kinevetne... Nagyokat nyelek, mert a felindultságtól, az izgatottságtól könnyek gyűlhettek a szemembe, és nem akarom, hogy ő is lássa őket. Megkerülöm, mintha egyáltalán nem számítana, velem tart e és helyet foglalok az arra kijelölt asztalnál. Onnan meredek rá, mint egy gyermek a megingathatatlan lelkesedéssel és bizalommal. Nem félve a jövőtől, pedig minden sarkon új, ismeretlen fájdalmakat tartogat számunkra... Rémlik, hogy apa tanított rá, mert az okos kislányok értenek a játszmákhoz, de dacból elutasítottam. - Amőba? – kuncogok. - Ne hagyj itt... – olvad le a vigyorom félig meddig, ettől biztosan édes-savanyú képet vágok. Kétségbevonhatatlan, hogy megrémítem a fehér szövetben, amiben ücsörgök előtte, pont olyan színvonalas lidérc lettem, mint a többiek... Semmi bojt, semmi csillám és púder. Ez szörnyű érzést generál mellkasomba, oda kapok. Légzést csillapítok. Hallom, hogy Tim kintről nevet rajtam, jóízűen, egészen a gyomrából. Néha ijesztő az, ahogyan viselkedik. Ennek ellenére nem rá figyelek, de a vörösre előttem: nem parancs, se nem kérés, ez sokkal inkább könyörgés... Ha felvesszük a szemkontaktust, tudja majd.
To my Trickster
“- Look, ya got little birdies tweetin’ round ya head! I hate people. Except you. You're okay.”
A diliház sokszínűségét csak az látja, aki kellően kreatív egyéniség, vagy nyomorultul rá van szorulva mások társaságára és kényszerből ismerkedik. Na már most, ez a hely lehet börtön, egy ingyen hotel - nyilván kilépő nélkül - vagy egy önmegvalósító menhely azoknak, akik a társadalomban szégyenkeztek azért, amik. Én annak tudatában, hogy pontosan tudom, nem kell itt olyan sokat időznöm, mint sok szomszédomnak, egy buszmegállóként tekintek rá, ahol vársz a buszra, ami vagy késik, vagy nem, lehet, hogy előbb is érkezik, de a lényeg, hogy nem aggódsz, mert tudod, hogy kijutsz s addig is, miért ne csapasd el az időt egy kis ismerkedéssel. Hiszen sose tudni, hogy, aki mellé épp leülsz milyen ember. Egy báránybőrbe bújt farkas, egy korlátlanul manipulálható szegény pára vagy egy unalmasnak tűnő, e nagyon is ígéretes jó barát alapanyag. A cirkusz alkalmazottainak nagy része - úgy a 95%-a - is innen származik. Vagy börtönökből. Másik részét világ szerte kerestem fel, vadásztam le vagy hívtam meg magamhoz. Ők jobbára mind fellépők. A dilisek amúgy is jó munkaerők. Tudni kell megválogatni őket, ugyan, mert a teljesen zoknikkal én sem tudok mit kezdeni, de akinek a havi fizuja egy tálca sütemény... Az itt dolgozók tehetnek úgy, mintha a gumiszobába való örökléttel megfosztanának bármitől is, vagy a csini zubbonyban korlátozni tudnák szabadságom, de hamis hitegetés mindez, semmi több. Ráadásul ki csupa szórakozásból próbál borsot törni orrom alá, hamar megtanulja, hogy mindig egy ujjal kevesebbje lesz neki. Ám ettől függetlenül maga vagyok a béke szerető lakója az intézménynek. Na jó... részlet kérdés. Szeretem az anarchiát, pláne, ha én szítom, de alapvetően, aki békén hagy, azt én is békén hagyom. Valójában már három napja a dokik fogja voltam, de a kötelező meneten mindig végig kell menni, mindegy, hogy évente, havonta vagy fél havonta hoznak be. Mérések, vizsgálatok, és minden egyéb előírásoknak megfelelően. A jelenlétem már-már gyakoribb itt, mint, ahogy cserélődnének az itt dolgozók - legalább is azok, akik ténylegesen próbálnak is dolgozni és kihúzzák akár évekig is - így vannak dolgok, amikbe már bele sem kötnek. Ilyen például a fehér, szövet kesztyű, amire a fellépésen használtat cserélték. Ne kérdezd miért, de alapvetően mindig viselem. Azért persze nem ezt az egyet, mindig kapok frisset, tisztát és újat, de szeretem hordani. Ahogy a fehér inkább bakancsszerű, mint alkalmi lábbelimet is. Pofikámmal nem tudnak mit kezdeni, az így jó, ahogy van, mégha nem is mindenkinek, de a jó magaviselet végett nem zárhatnak egy lyukba, csak, mert ijesztő a pofázmányom. Így tárták ki előttem a társalgónak csúfolt helyiség dupla ajtajait is, ahol láthatóan már nagyban zajlott az élet. Kicsit megkéstem a reggelivel... Alaposan szemügyre vettem a társaságot, jobbára inkább a szobalakókat, semmint a dolgozókat, mert velük egyenlőre nincs dolgom, ellenben a cirkuszom némi bővítést kíván maga után alkalmazotti szempontból. Tudjátok, hogy van ez. Jönnek mennek, élnek és halnak. Egyeseket pedig rosszul ítéltem meg, mert vagy nem tudnak olvasni vagy szimplán azt hitték viccből van a ketrecben a 200 kilós, rohadt hús szagú bohóc, egy figyelmeztető táblával a kocsija előtt, hogy "Ne nyúlj be". Aki pedig szabály szeg, nos ebben az esetben fel lesz falva. A hülyékkel én sem tudok mit kezdeni, csupán a őrülteket szeretem felkarolni. Mert felkarolom azokat, akik érdemesek rá, és nem hagyom elveszni őket a mások által kitalált normálisnak ítélt kényszerekben. A jó munkáért megjutalmazom őket. Ezt Pingvin is megerősítheti. Ebben a tébolyodott társaságban az a jó, hogy egyből maguk közé vesznek, így most sem fogad teljes néma csend. Van, aki észre sem vesz, már pedig, én csak akkor szeretem a rivaldafényt, ha azt én gerjesztem szándékosan. Elindulok szép komótosan egy üres ülőalkalmatosság felé, szemügyre véve a társaságot, lopva egy-egy pillantást a csendben megbújók közt is. Nem hülyeségből mondják, hogy a csendesek a legveszélyesebbek. De még igazán meg sem közelítem a célom nyughelyét, mikor mozgást észlelek kicsivel odébb, a felém közelítő alacsonyabb alakocskában, így illően megállok, míg kezeim hátra kulcsolom. Nem lehetek biztos benne, hogy az én társaságom végett lendült mozgásba, de ekképpen annak is megadom esélyét, hogy előre menetelem közben, nehogy elüssem. Udvarias férfi vagyok, nem egy pöcs. Az ilyen apróságokat pedig sokan maguk alá sodorják a nagy száguldásban. Bár nem csak abban és nem csak a véletlenek okán. Mikor megszólít, pontosabban inkább játékra invitál először némi szigorúságot öltve arcomra fordulok felé, hátha ráijesztek, és akkor tudni fogom, hogy nem ő az én emberem. Tőlem nem kell félni, akkor sem, ha épp nem ér fültől fülig a vigyorom, ami mondjuk szinte képtelenség, ha bárki is rám néz. - Sakkozni??? - kérdek vissza, noha nem a játék fogalma nyomán, inkább annak lehetőségén, hogy itt az is van. Nem aggódnak, hogy az itteni óriás bébik lenyelik a bábukat? Mondjuk egy gonddal kevesebb, de akkor is... Ami a játékot illeti, én azt bizony nagyban űzöm, mondhatni live-ban. Tudni kell meglépni és ütni is az ellenséget. Most épp sakk, míg itt üdülök, de mattot még senki nem adott. Jó játékos vagyok na. Amőba? Újfent kérdőn vonom össze szemöldökeim, melyek csak akkor vonulnak vissza helyükre, mikor meglátom azt a megbújó kétségbeesést szemeiben. Pici lány, te tényleg őrült vagy. S nem azért, mert rossz őrangyalt választott magának, hanem mert meg volt a lehetősége, hogy kihátráljon, sőt bele se kezdjen eme gyümölcsöző barátságba, de ő nem. Éli a veszélyt! Ez tetszik! Ariel épp olyan bánatos pofival pillant fel rám, mint mikor még elefánt szar kaparóként a cirkusz kerítésének túl oldalán pillogtak rám a kis csórók, akik nem engedhették meg maguknak még csak egy kukorica árát sem, nem, hogy a belépőt. Még is mit tehettem volna? Ráadásul pont ott volt egy karnyújtásnyira egy feszítő vas is. Neeem, nem vertem agyon senkit, én nem olyan vagyok, mint Cale barátom. Viszont sosem derült fény a rejtélyre, hogy vajon ki feszíthette ki a rácsokat belülről és vajon miért... Én már cirkusz igazgatóként a csórókra specializálódtam. Egy gazdag se vágja a fejemhez, hogy mennyire igazságtalan, ha a nélkülözőket díjmentesen fogadom a cirkuszban, mert hát hé, nem kötelező belépni. Az meg, hogy a magam törvényei szerint élek, jó ideje még a hatóságok sem piszkálnak miatta. Mert, hogy a járőreikről kiderült, tudnak olvasni, és ha ez a bohóc "véletlenül" elszabadul... Szegény Ariel láthatóan igyekezett megfelelni egy ideig a világ lehetetlen elvárásainak, ezért is érzi azt a kegyetlen érzést, amit magánynak hívnak, de túl későn engedte el a gyeplőt, most már az érzések rabjai. Így van ez az őrültekkel, akik próbálják elhitetni magukkal eleinte, hogy épelméjűek. Én sem véletlenül hámoztam meg magam. - Elvesztél, babydoll? - kérdem én érdeklődésből összevont szemöldökkel, ahogy egész testemmel fordulok felé. Itt? Ennyi őr "szárnyai alatt"? Nem, nem is erre célzom. De az itt töltött idő elég sok, hogy az ember kitalálja, mit akar az élettől. Mert van, aki nem adja fel, gondolván, hogy nincs kiút. És ha még is? Utána mit kezd magával odakint talpig fehérben, fejében egy hatalmas kóccal. Leguggolok elég, sőt mi több, hogy a későbbiekben ne a térdem bánja, le is teszem hátsóm, hogy törökülésben, könyökeim a térdeim szegletébe támasztva, ökleimre támasszam állkapcsom két oldalt. Úgy nézek fel rá nem megvetően, inkább követelőzően, akár egy duzzogó kisgyerek, aki a kezében lévő utolsó csokit akarja. Pedig csupán a története érdekel. Azt akarom magaménak, élni, látni, hallani, átérezni, hogy tudjam, ha kirobban egy napon a dilidutyi tégla fala, karon ragadjam e vagy hagyjam, had temesse alá a sok rom és bolond, mert már réges rég feladta. A sakkban tudni kell feláldozni a parasztokat, de érdemes óvni a mögötte lévő katonákat és persze... a királynőt. - Mesélj magadról, Ariel. Miért gondolták, hogy ez a hely alkalmas a számodra új és egyetlen otthonként? - pillogtam fel rá. Fontos nekem, hogy kit viszek magammal. Nem csak a cirkuszba, de nem az a haszonleső nárcisztikus bolond vagyok, aki csak azt viszi magával, aki dolgos. Én nagyon is támogatom, hogy éljünk, ha már megszülettünk. Nem kell, hogy rabszolgának ígérkezzen, hogy örök hűséget fogadjon. Azt akarom hallani, hogy van hely számára az életben, és ha nincs, akkor majd csinál.
A gondolataim egyik faltól a másikig pattognak, üres kongással visszatérve a legfőbb problémámhoz; szökés. Ezekben az ismétlődő hurkokban lassan perceg az idő, nincs változatosság, csak ha valamelyik buggyantnak éppen kedve támad kardozni az egójával és a hamis énképével, mert nem hogy ő nincs a helyén, a dimenzió sem, amiben létezik. Szét akar robbani a fejem az egymást váltó ápolók és orvosok lesajnáló tekintetétől. Mintha szükségem lenne rá, hogy emlékeztessenek rá, milyen szar az életem. Hát kösz, hogy jöttél, mehetsz is... dalolom újra, de nem hallja senki. Igaz, a számat nem nyitom ki hozzá, de biztosan érthető ennek ellenére is, mint a diagnózis, hogy bolond vagyok... Akkor sem kellett beszélnem, mondanom bármit is, egyik percben még a cellában lógattam a lábamat, azután meg... A durva kezek lenyomatától még most is sajog a testem minden egyes pontja, pedig már évek vannak mögöttünk. Elvágtam anyám torkát és még nevettem is mellé, lehet hogy ebből következtettek rá, hogy itt a helyem? Nekem nem mondták el, bár Tim sem akart szóba állni velük, azóta sem teszi. Van összefüggés? Neszezés. Az. Állandó. Kibaszott. Neszezés. Így tagoltan. Az ilyen önkéntesnek álcázott tömeges rendezvényeken mindig ez a legidegesítőbb jelenség. A bőröm alá férkőzik és még a magányomban is folytonossá válik, ismétli magát, mintha kérné rá bárki is, hogy szüntelenül pofázzon a fejemben. Nincs csend, nem uralom a helyet, ha valamelyik elmebeteg fasznak kedve támad kötekedni, jön. A szemkontaktus egyenes felhívás, az elkerülés meg annál inkább. Szóval keresni kell középutat, ami jóformán szarból épül, mert csúszik és bűzös, mint az egész kóceráj. Hiába érződik a fertőtlenítő szaga, viszket tőle a bőröm, ha arra gondolok, hogy viselkednem kell. Szuperérzékenynek lenni a körülöttem lévőkre, amihez csak egyetlen kikövezett út vezet: tapasztalás, amit követ egy két pofon, vagy lábnyom a hasfalamon, bordámba. Nem foglalkoznak vele, ha halálos a sebesülés, mert az eggyel kevesebb beteget jelent, ami ha olyan a műszak felér egy igazi bizarr fogadással. Nem vagyok annyira gyengeelméjű, hogy ne halljam a falakról visszapattanó sértéseiket, csúfolódásukat, nevetésüket. Kicsi vagyok, törékeny és ebből következik, hogy szerintük gyenge is, akiért egyébként sem kár, mert csak plusz egy fő. Jack még nem is sejti, hogy a birodalmam felépítéséhez vezető első lépcsőfoknak azt a célt tűztem ki, hogy ő ne élje meg a másnapot, ha egyszer sikerül fegyverhez jutnom, vagy legalább alkalmam adódik rá, hogy egy utolsót még tegyek a világunkért. Mert az a világ, ahol az ilyen Jackhaz hasonló, szadista, seggfej emberek szabadon élnek, az nem egy olyan hely, ahová tartozni akarsz, hidd el nekem. Szívességet tennék, ha beletaposnám a fejét a... Beletúrok a hajamba, közben meg a ruhámba törlöm nyirkos tenyeremet. A háttérben élénken vibráló vörös látványa által okozott vizuális lerészegedésből nehezemre esik kijózanodni. Elrejtem a legbelső háborút - a lehetőséget látom meg benne. Hevesebben pattanok fel ültőhelyemből, mint azt megszokták tőlem. Sacha valószínűleg ezért bömböl pár méterre tőlem, de perpillanat a szemét is kikaparhatná, azzal sem láncolhatna vissza a korábbi helyzetemhez. Minden sejtem egyszerre reagál rá, pontosan tudom, hogy kicsoda. A rajongás a szívemben lángra gyúl, plátói kötődéssel emelem egyik lábam után a másikat. A gyomrom lezuhan. Ez egy semmilyen pillanat, nem hallok magam sem epikus zenét, nincsenek füstfelhők szétszórtan körülöttem, de a szívárvány színeivel sem festik körbe a falakat mögötte - hazudok, utóbbit látom a sziluettje körül táncolni. Egy-két csillámló szövetdarab is, mintha megfoghatatlan fonalakkal húzna közelebb hozzá. Kívülről legalábbis biztosan nem jelent semmit, ezt az egész katarzist egyedül én élem át. Most először érzem magam élőnek. Furcsa. Tudom. Tudom, hogy semmit sem jelent számára egy olyasvalaki, mint én. Átkozom a napját, amikor hagytam, hogy lehámozzák rólam azt a ruhát, amit még a vérem legalább összepettyezett, akkor talán érdekesebb valakit látna meg bennem. Nem egy újabb dilist, aki csak hiszi magáról, hogy különleges és méltó hozzá, hogy a figyelmét követelje. Ezt teszem? Erre készülök? Még az utolsó másodpercben is, amikor szigorúan felém fordul, ezen gondolkodom. A figyelméért küzdök? Követelőzök? Lehetséges. Hosszú évek óta először érzem dobogni odabenn azt a valamit, ami sokak számára olyan igazán fontos, hogy érzelmeket társítanak hozzá, belé, nem mintha egy biológiai szerv képes lenne rá, hogy törjön, vagy ilyesmi. Korholom magamat, amiért nem jutott eszembe jobb, találóbb, figyelemfelkeltőbb annál, minthogy játékba invitálom. Nincs túl sok tapasztalatom, hogy a picsába kell ismerkedni ilyen helyeken - vagy más helyeken. Elég ösztönlény maradtam, pont mint egy csecsemő. Az első és legelső dolog, ami eszembe jut az, ami lepattan a számról is. Egy részem örül, hogy Tim nincs a közelünkben, biztos, hogy megfejelné a falat. Helyette viszont itt vagyok én, teljes valómban, ahogy állom tekintetét. Mérges rám? Nem köszöntöttem elég színpadiasan? A függönyre pillantok. Ha átugranék az asztalon és felcsavarnám a törzsem köré, az jobban kedvére volna? Az anyagából kiindulva nem tűnik elég rugalmasnak, mindenesetre visszanézek a vörösre előttem és vetek rá egy mosolyt, ami igazán én volnék... - Felelsz vagy mersz? – vetem elé a kelleténél talán még hangosabban. Legalábbis abból kiindulva, hogy Peter lelkendezve integet felénk. Nem foglalkozom vele, élőfalnak sem használnám. Vézna és lehetetlen alak. Egyszer próbáltam meg vele beszélgetni, azt hitte, hogy eltökélt szándékomban áll feleségül menni hozzá. Hetvenkét éves, érzek ebben némi kivetnivalót, mégis a lelkére kötöttem, hogy ha tíz év múlva is itt leszünk, akkor. Mármint én. Az ő korából kiindulva... Visszaterelem tekintetem a vörösre, sietősen, kérlelőn. - Sajnos nem... – utalok arra, hogy még mindig itt vagyok, látható és feltűnő a jelenlétem. Inkább lennék elveszett valahol odakinn... Ez a pár szó, ez a felé irányított kérés persze nem elegendő hozzá, hogy érezze a belső motívációját arra, hogy így is tegyen. Meg tudom érteni. Engem sem foglalkoztatna egy kisgyerek idegesítően sokszor elismételt kérése irányomba. Hallom, hogy Tim felhorkant a fejemben, de nem törődöm vele. Elmozdíthatatlanul a vörös tekintetébe vésem sajátomat, miközben helyet foglalok. Az persze mindenféleképpen jó ómen, hogy követ engem és előttem foglal helyet. Nem a szoba másik végében, mindegy milyen kegyetlenül méreget, megtalálom a magamnak tetsző báját, sőt egészen izgatónak találom, ahogy fürkész. Remélem olyan rétegeket is lehámoz rólam, amire egyébként sincs szükségem előtte... Nem kell, hogy mindent vigyen el belőlem, csak azt, ami létfontosságú lesz odakinn. Kuncogás tör ki belőlem, amikor Arielnek nevez. A fejemet ingatom sután, de a mosolygásból nem adhatok, felvillanyoz, hogy ő, akire annyiszor néztem a rivalldafényben, most engem figyel, nekem szentel pár súlyos pillanatot az életéből. Előre dőlök enyhén, megtámaszkodva tenyereimmel két combom oldalán. - Ez a bünti – vállat vonok, aligha érdemes ecsetelnem azt, amit már egyébként is tud erről a helyről. Veszélytelenné teszi a legerősebb elméket, lefegyverez és meggátol abban, hogy megteremtsük a világainkat, vagy legalább, hogy megpróbáljuk megélni őket. - Nem mondták ki, hogy miért gondolják, hogy gyogyós vagyok, én pedig nem volt kit számon kérjek – kifejtem zavartan magyarázva. Vagy legalábbis próbálom. Irritál, hogy nem vagyunk egy szinten, ezért lecsúszom ültőhelyemből, hogy a földön legyünk mindketten. Vele ellentétben nem törökülésbe helyezkedem, felhúzom térdeimet a mellkasomig, állam a ketté közé fúrom. - Biztosan köze van ahhoz, hogy nem bánok semmit, amit tettem és hogy a saját képemre szeretném átformálni a világunkat. Egy részét. Egy egészen kicsi, picike részét. És ez az idióta Tim is... – bökök a háta mögött ácsorgó kölök felé, de valószínű, hogy aktiválni fogja a különleges képességét és megint láthatatlan lesz, mint mindig, hogy aztán tényleg passzoljon hozzám az egyenruhánk. Lepillantok kettőnk közé, csücsörítek egyetlen sóhaj erejére. - Az önazonosság gyilkos fegyver – felpillantok rá, kissé szúrósan, fegyelmezettebben, mint szokásom. - De nem kell félned, mert ha sikerül a tervem, ki foglak vinni én, ha... – artikulálatlanul beszélek, ne érthesse senki más. - Egyszer újra ott leszek és látom majd ahogyan elhozod a csodákat – hátra dőlök, így a tenyeremen támaszkodva nevetek rá. Ígéret neki, vagy magamnak, azt nem tudom. Jártam ott, én láttam, hogy mire képes, hogyan kelti életre azt a világot és persze hiányzik az érzés, hogy újra abban a delíriumban fürdőzhessek... Zavartan megingatom a fejem, az ablak felé tekintek. Az eső, a viharok zaja mindig üde dallam a szívemnek. Aznap is esett. Leeső tekintetem végcélként rajta állapodik meg. Merengőn figyelem. - Varázsló is vagy, ugye? – gyermeteg lelkesedéssel nézem. Bármit megadnék azért, hogy újra abba az állapotba érezzem magam, sweet dreams...
To my Trickster
“- Look, ya got little birdies tweetin’ round ya head! I hate people. Except you. You're okay.”
Nem keresem én a bajt, éppenséggel kéz a kézben járunk, és ezt egy percig se tagadom. Nem, ha rám nézel, anélkül is tudod. De a baj, néha csak látszatra az, ahogy én sem vagyok egy szörnyeteg. Akárkivel nem. Kell a tisztelet és persze, jó, ha félnek, na de szerencsére van annyi gógyim, hogy tudjam, ezt nem csak könyékig érő véres kezekkel lehet elérni. Ha viszont valakinek ajánlatot teszek és jó dolgokkal kecsegtetek, tudnia kell, hogy van némi kockázata is, mint mindennek. Itt pedig nem az árulásról van szó, azért szimplán fejezés jár, de megeshet, mint minden csatában, hogy ér minket veszteség és lehet pont az, aki nem számít rá. Ezért szeretem jobban az őrülteket, mint a kevésbé azokat. Nem félnek, nem érzik ennek akadályozó tényezőit. Igaz, ezzel vele együtt jár a borzasztóan rossz kockázat felmérés is. Különleges madárkát sodor elém az élet. Első ránézésre szimplán dilinyós, másodjára kevésbé izgalmasan értelmes, na de harmadjára. Ezért sem szabad elhamarkodottan dönteni, ítélkezni. Zavart, mint mindenki, aki itt van, csak épp egészen másként. Furcsa, de mintha teljességében tudatában volna annak, hogy aki vagyok, tényleg az vagyok, s ezért sem tudta megállni, hogy ne szólítsa meg a csúnya bácsit. Vaaagy cukros bácsit? De én nem csak adni szeretek azért, kapni is. - Felelsz vagy mersz...? - kérdek vissza még én zavarosan, de nem tudom figyelmen kívül hagyni társaságunk egy kívülálló, de nagyon is eleven tagját szemem sarkából. El is sandítok az öreg úr felé, majd felé bökve vissza a kis vörös rókára. - Látva a lehetőségeid, érthető, hogy inkább én, mint ő. - bólogatok lesajnálóan, még is kik közül kell válogatnia, bár mi tagadás, még is mintha egészen más járna épp a fejében, semmint a társasjáték. Bolondos, de mögöttes tartalommal bíró kérdéseimmel kezdem óvatosan traktálni, abból úgy is kiderül komolyak-e a szándékai és ha igen, vissza rettent-e egy idő után. Sajnálom, a társadalomban korán helyüket vesztett fiatalokat, de sajnos, magamra és a jövőmre is kell gondolnom, nem karolhatok fel olyat, akinek tehetsége csupán odáig ér, hogy víziló módjára képest mozgatni füleit. Nekem igazán életre való, a törvény nevébe kacagó főnix kell, aki saját hamvaiból születik újra szárnyaim alatt, mindegy hányszor lépnek rá. Leülünk. Én a földre, ott is törökülésbe. ADHD-s vagyok, voltam és leszek, úgy sem maradok sokáig egy helyben, de addig is beérem annyi kényszerességgel, hogy láb fejeim rázom, forgatom, éppen mi. Kuncogása, mint méz, olyan kis édes, s mint amilyennel a perzsák itatták és kenték be az eretnekeket, hogy aztán csónakon úsztatva, élve felfalják a rovarok. Veszélyes. Fejemben meg is jelenik a képregényszerűen rajzolt elképzelés, ahogy hátra hagy számtalan sok véres hullát, s csupán árnyéka látszik, meg cukorfalat kuncogása. - Bünti...? - kérdek vissza, de úgy, mint, aki a fogalommal nem volna tisztában, hanem, mint aki éppenséggel azt tartja különösnek, hogy a vele szemben ülő egy múló sarokba állításnak tekinti. Tud valamit? Vagy csak bízik benne? Igazából a motiváció, motiváció, s ha csak egy löket kell, én szívesen taszítok rajta. - Hááát, az ember csak arra nem válaszol, amire nem tudja a választ, nem igaz? - somolygom félre biccentett fejjel, figyelve, ahogy végül azt a kis távolságot is megvonja köztünk, ami eddig volt. Ez lehet jó és lehet rossz jel is. De hamar kiderítjük azt. Eltöprengtet a világ átformálásos dologgal, bár azt gondolom az itteniek értelmesebbik 80%-a is ilyen terveket szövöget, ám, hogy aztán ebből mennyi gondolja komolyan. Nem vágyik túl nagy dolgokra, beérné kicsivel is. Nem egy önző alkat, ez pedig jó dolog. De Tim hamar eltereli figyelmem. Képzeletbeli? Vagy van valaki, akivel még számolnom kellene? Leszámolnom? Elsandítok mögé, ahol nyilvánvalóan nincs senki. Tekintve, hogy ez a hely a kettyósok helye, arra tippelnék, hogy talán az ő kerekeik is akadoznak, ám abból kiindulva, hogy odahaza a sátor városkámban nekem is vannak furcsa lényecskéim kezdve egy szirénnel a kannibál démon bohócon át egészen attól a lélek csavargató porcelán kézig, talán nem is olyan butaság. Ariel is beszélt a sushikkal, hát akkor pont ő ne láthatna olyasmit, ami csak neki van? - A jégkrém pálcikája is... - vigyorodom el szélesen bölcseletére, de egy kettőre lefagy a sunyi mosoly a képemről, ahogy lassacskán megvilágosodom. Nincs ebben semmi rossz, nem is kelt negatív érzést, csupán a felismerés zökkent ki a jókedvből. Egy kliens. Egy függő. Egy gyümölcsöző barátság. - Hiányoznak az álmok, igaz? - biccentem fejem a másik irányba, de lassacskán ismét elmosolyodva, együttérző sajnálattal. Nem is a szó legszorosabb értelmébe értem, amit értek, hanem magára a reményekre, a lehetőségekre, mindenre, amitől itt megfosztják. Még ott pislákol benne a fény, csak épp nincs hová terjednie, annak a kis gyertya lángnak, de majd én adok neki egy világot, amit kedvére perzselhet fel, hogy majd aztán hamujából újat építsen. - Szeretnél megint a felhők közt élni, ugye? Abban a világban, ahol a te akaratod érvényesül, hm? Táncolni a köteleken a magasban biztonsági övek nélkül... Jó érzés is az, ha nem köt gúzsba az élet, ami irigykedik az elménk szabadságára, hogy olyanná legyen, amilyenné szerintünk válnia kell... - somolygom incselkedően. - De semmi sincs ingyen. Ebben a világban legalább is. Halljam hát... mi az, amit nem adnál meg azért, hogy újra éld a csodákat? - kérdem, nem véletlenül nem klisékre építve a kíváncsiságom. Odaadni bármit, leígérni a csillagokat könnyű. Na de, határt húzni és a magunk őrült módján, logikusan látni, mit nem óhajtunk beáldozni... na az a nem mindegy. Volt, aki a szabadságtól megrészegülve és drogok hallatán odaígérte az életem. Le is puffantottam, miután átléptük a diliház kapuját. És még is melyikünk járt ezzel jól?
Általában kerülöm a szemkontaktust, a tekintetem távoli, de már mindenki hozzászokott a távolságtartáshoz. Ez is egyfajta védekezés, ráadásul jelen helyzetben a legjobb, amit fel tudok mutatni. Nem árulom el senkinek, hogy tökéletesen uralom a kialakult káoszt. Hagyom, hogy mindenki azt higgye, jól vagyok, már amennyire egy doktorok által diagnosztizált bolond jól lehet... Ám ez nem igaz. És a felismerés becsapódása krátert üt a mellkasomban, amikor meglátom Őt. A mikromimikám fölötti hatalmam már tökéletesre fejlesztettem, de elég egy vörös hullámzás és romba dől a váram. Meg is történik. Felnyalábol az érzés, eljutni hozzá, bemutatkozni, kérni, alkudozni, tenni bármit, csak tudatni vele, hogy én is itt vagyok és velem együtt egy újabb lehetőség... Nem mintha bűbájos lenne a talpig fehér - inkább szürke - hacukám, vagy a sminktelen, kócos képem, de talán megérti, hogy a púderezés és kozmetikázás várat magára... Bár lehet, hogy ez sem tesz hozzá semmit ahhoz a bizonyos "én"-hez, amit jelenteni akarnék. Hirtelen önt el a tehetetlenség érzése, agresszívan keresem a módszert, mivel csalogassam közelebb, hogyan horgonyozzam le az oldalamon. Szemlátomást egyik lehetőség sem kelti fel az érdeklődését, nekem pedig zátonyra fut kreativitásom hajója... Ha lett volna időm, módom rá, hogy forgatókönyvet készítsek, hogy előre megírjam, milyen varázsos módszerekkel veszem rá, hogy a figyelmét nekem és csakis nekem szentelje, akkor most nem kapkodnám a fejem közte és Peter között. - Nem amiatt! – szalad ki a számon sietősen. Nem volnék rest kézen ragadni az idősebb faszit, ez a fajta belső motiváció teljesen máshonnét ered. - Nincs vele baj, megkapja a kezem, ha még élni fog, mire készen állok rá! Egyezséget kötöttünk. Senkivel sincs baj, csak... – összeráncolt szemöldökkel nézek valahová magam elé, de nem konkrétan rá. - Te vagy az én... – elharapom a további szavakat. Hogyan kell elmondani azt, milyen lángot robbant bennünk valakinek a jelenléte, anélkül, hogy tényleg elmondanánk? Nevethetnékem támad azon, milyen bolondot csinál belőlem. Kivételesen örülök a helyszínválasztásnak és a rucinak is, amiben vagyok. Megráng a szemem sarka, le küzdöm az érzést, hogy megdörzsöljem a bőrt azon a területen, pedig viszketni kezd. Zavart görbével a számon konstatálom, hogy ez az első és egyetlen esélyem rá, hogy közelebb küzdjem magam hozzá a téboly börtönében. Nem valószínű, hogy egy gyogyós libával foglalkozni fog, ha csak arra vagyok képes, hogy játékokról beszéljek... Mégis a kényszerérzés, előhozza a lelki eredetű ekcémát. Megmagyarázza miért viszketek... - Gondolom – reagálok rá lassabban, mint hittem, hogy fogok. Alsó ajkam beszívom, kiengedem, eljátszom párszor, inkább rágásra emlékeztető mozzanat. - Megleckéztetnek azért, mert nem úgy viselkedtem, ahogy elvárták tőlem. De nem fogok itt maradni! – sunnyogva somolygok irányába, mintha legféltettebb titkomat osztanám meg vele. - Ki fogok jutni innen és akkor igazságot teszek – igen, tényleg ezt tervezem. A részleteket egyelőre nem osztom meg vele, ki tudja, mit gondolna rólam. Nem akarok elesni a lehetőségétől, hogy a cirkuszban sepregessek, vagy belépőket osztogassak, bármilyen piti munkát tudna ajánlani, a legboldogabb ember lennék... Az, hogy milyen mellékállásra jelölném ki magamat, talán most még nem olyan fontos. Vagy? Izgatottan, ültő helyemben hagyom a gerincemnek, hogy előre-hátra billegjen, amikor a szavai eljutnak hozzám. - Igen, igen – letagadhatatlan csillogással a szemeimben felem. Igazi csodálat ragyog bennük, el sem rejthetném előle, mekkora sóvárgás, őszinte ámulat dominál íriszeim tükrében. Pironkodva kuncogok. Hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy rám figyel, mégsem tudom helyén kezelni a gyomromban bukfencező békákat. Mesélek neki Timről is. Azóta követ, mióta... Nekem pedig eszem ágában sincs úgy tenni, mintha ne tudnék az Árnyékomról. Látom, hogy a Vörös keresi szemeivel, mérges leszek, ha előle is elbújik! Egy gondterhelt és bosszús pillantást vetek a fiú felé, ő meg sem rezzen, csak gonosz mosolyt villant. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja, mintha semmi hatalmam nem lenne fölötte. Elégedetlenül rántom vissza a tekintetemet arra, akivel foglalkozni akarok most. - Ha jó kezekbe kerül – kurtán biccentek, fültől fülig érő mosollyal arcomon. Orrom hegyét felhúzom, figyelek az ábrázatomra, mégis néha elfelejtek uralkodni rajta, főleg, amikor a vágyott csodasátor kerül szóba. A mosolyom lankad, egyenes vonallá dermed. Lezuhan a tekintetem valahová kettőnk közé. Ó, azok az istenverte álmok! Soha korábban nem éreztem akkora boldogságot, mint akkor. Nem volt súlya a testemnek, nem ültek a mellkasomon és olyan szabadon járt-kelt a lelkem, mintha képes lennék egy érintéssel meghajlítani a teret magam körül. Egy könnycsepp szervez gyülekezőt a jobb szemem sarkába, merengőn bólintok. Az édes álomba mártózva lett elég erőm ahhoz, hogy megszabaduljak a démonoktól, akik szülőknek csúfolták magukat. Felvértezett erővel, pajzsot font körém, nem hagyta, hogy a bátorság ínamba szálljon... - Mindennél jobban – megköszörülöm a torkomat. Még mindig a felhúzott lábaimat bámulom, nem akarom, hogy gyengének tartson emiatt. Szégyellném előtte a függőséget? Nem, csak makacsul kitartónak akarok tűnni... Felszegem az állam. Az érzés leírása libabőrösre pettyezi a bőrömet felkarom és gerincem mentén, a durva szövet alatt. Egy öblös sóhaj hagyja el a szám. A hiányérzetem még sosem volt ennyire erős, mint amilyen most. Bólogatok, ahol szükséges. Megrémít, hogy az áráról kezd beszélni. Elsőre az anyagiak jutnak eszembe, ami nekem ugyebár nincsen... Így, megkönnyebbülést jelent, hogy folytatja és inkább azt akarja tudni, mi az, amit nem adnék meg neki. Barátságos mosollyal kezdek nedvesíteni ajkaimon, ujjaim egymásba fűzöm, tördelem. - A testem – kezdem halkan. Elég sok, durva kéz érintette már a bábot, amibe bezárták a kóválygó lelkeinket... Sérülések vannak mindenhol, ha lekaparhatnám, vagy tudnék vedleni, megtenném. Többet nem engedhetem meg senkinek, hogy uralja helyettem. - És a szívem – azt a piros semmiséget is meg akarom tartani. A lelkemet már rég a Pokolnak ígérték, az sem zavar, ha ölnöm kell, mert öltem már, vagy bárkit megverni. Baromi jól birkózok, anyámék tettek róla, amikor kettejük kontra én szituációkat teremtettek. És nem rémít meg, sőt, eltökélt szándékomban áll erőszakot alkalmazni minden kibaszott gyerekbántalmazón, durván és mocskosan. - De hogy elég értéket ad e a két kezem, az elcseszett fejem és az, ami vagyok, vagyis lettem, azt csak te tudhatod – hiábavaló kimondanom. Korrekt a részéről, hogy tudni akarja, miben számíthat rám, viszonzom. - Ó, ha olyan hétköznapi dolgokra gondoltál, mint a takarítás meg ilyenek... – a levegőben hagyom. Fogalmam sincs, miben mesterkedik a cirkusz bekebelező szférája mögött, sosem láthattam, de mintha szükség lenne rá, hogy a képzeletem szabaddá engedve lássak olyasmit is, ami másnak nem jut eszébe. - Ha kudarcot vallok, akkor se engedj ide vissza... Inkább vágd el a torkomat – alig hallhatóan motyogok. Nem mintha ne lenne rá sansz, hogy egyébként is csak ugródeszkának használna egy bármilyen alkalom során, de van egy olyan érzésem, hogy még az is mosollyal a képemen küldene át túlvilágra. Az viszont halálosan megrémít, hogy ezek között a falak között hunyjam le végleg a szemeimet... A hosszú alvásra nem itt akarok sort keríteni. Vajon erről érdemes lenne szerződést írnunk?
To my Trickster
“- Look, ya got little birdies tweetin’ round ya head! I hate people. Except you. You're okay.”
Veszek még egy értetlenkedő, egy szemöldökömet felrántó pillantást az említett idős úr felé, majd ugyanezzel a tekintettel fordítom vissza fejem a zavart kisasszony irányába. - Áh! - esik le a tantusz, mi szerint a nem túl tetszetős helyzet is kényszerből fakad, akarjuk vagy sem, hisz... - ...az alku az alku. - bólogatok aprót, de sokat, egyetértően. Én sem szegem meg ígéreteim, ezért is bánok velük csínján. De a "csak" folytatása kíváncsivá tesz, így lassan megemelkedő, kíváncsi szemöldökkel várom, hátha kiböki. De nem teszi. Vagy igen. Összezavar. És ez tetszik! Őrült volnék? Itt ki nem? Megint elharapja a mondat végét, így aztán találgathatok fejben, bár csupa csupa hízelgő megnevezés jut eszembe, melyek által végül szélesen el is vigyorodom. - Gondolod, hogy én vagyok...? - befejezetlen, még is sokatmondóan kérdek vissza sejtelmes mosolyom közepette. Mindketten tudjuk, hogy a világ megváltás lehetősége meghaladja képességeink, de azért attól még emberek vagyunk - vagy valami olyasmik - álmodhatunk nagyot. Lassú és széles vigyorog jelenik meg arcomon, ahogy körvonalazódik a dolog, hogy bizony-bizony, nem csak fejben készül a szökésre, nem csak fantáziálgat róla, de kész tenni is érte. Egyedül a legnehezebb idáig eljutni, deee hiszem, hogy ő tényleg tudja mit és hogy akar. Nekem pedig ennyi is elég, hogy elkezdjek azon töprengeni, megérné e magammal vinni. És ezt nem csak a szökési tervének lehetőségére értem, hanem a már kintre értendő álmaira. Pontosan olyan kelekótya és elesett, de totál ambiciózus, mint anno én a táborban. Volt egy elhatározásom, amihez ott fel is nőttem, és foggal-körömmel ragaszkodtam. Szemeimben minden percben csak a célom csillogott és lám, évekbe telt ugyan, de elértem. Egy olyan trónon ülhetek, amit magam építettem. Olyan várban, amit elfoglaltam, noha senki még egy kis zúgott sem tudott volna elképzelni nekem. - Az igazság egy jó vaskos törzsű fa, rengeteg energia és idő kell, hogy kivághasd, szóval mondhatom, elég nagy fába vágod a fejszéd, de ki vagyok én, hogy utadba álljak! Különben is, ha nem csak kívül, de belül is pont olyan magabiztosnak érzed magad, úgy is eléred. Mert, aki kitartó, eléri céljait. Akkor is, ha igazából nem is neki van szánva. Klisés, de igaz. - vonok vállat bájosan mosolyogva, oldalra biccentett fejjel a dedós bölcseletekkel jőve, dehát így van. Az emberek 99%-a egyszerűen inkább feladja valamelyik szakaszban, semmint kitartana. Én sem biztos, hogy jó úton járok - sőt, hát ami azt illeti... -, mert lehettem volna egy lecsúszott, de boldog család apa is, gáz melóval, kevés pénzzel egy ócska kis albérletben, de nem, én úgy döntöttem önző leszek, és új életet kezdek. Olyat, amilyet én akarok. Nem is lettem se anyám, se apám. - Szeretem a ravaszul okos, de azt nem hangoztató embereket, mert mindig tele vannak elérhető célokkal, álmok helyett. Nem csoda hát, hogy itt vagy, mert hát... félelmetes is a világnak egy gondolkodó elme, aki bátran néz szembe vele. - somolygom, s bár nem azt mondom, hogy már is levett a lábamról, egyre inkább magam látom benne. Nem úgy, mint Pingvinben vagy a dokiban. Ők is hasonlók, még is teljesen mások. Kicsit... korlátoltabbak. Ő viszont nem. És én sem. Aztán jön a megvilágosodás! Hiszen ő nem csak a nevem tudja, hanem lelkes és talán kissé függő használója a mi csillámporos kreálmányunknak, ami egyre inkább közkedvelté válik az a-l és a felvilágban is. Ki ne akarna egy örökké tartó boldogságban élni? Minden rossztól megszabadulni. A legőrültebb álmait is beteljesíteni puszta pislantással. A depresszió gyógyszere, a világban vegetálók orvossága, egy csoda az a szer. Én ugyan megkímélem magam, mert anélkül is boldog vagyok, köszönöm szépen, de gondolok azokra, akik minden egyes szürke napjukon ugyanazt élik meg. Azt amit igazán hátuk közepére sem kívánnak s mind tudják, hogy csupán kitöltik vele örökké beteljesületlen életüket míg ki nem purcannak, vagy ki nem nyírják magukat. Van akinek nincs szüksége lökésre, s van, akit elég egyszer seggbe küldeni, hogy végre rájöjjön az élet nem csak munkából, szar kajából és alvásból áll. Örülök, hogy Ariel is így gondolja. Elégedett mosollyal konstatálom, hogy ő már tudja mi a jó és ragaszkodik hozzá. Sajnálatos, hogy a túlzott használata kómához és halálhoz vezet, dehát semmi se tart örökké. Ha viszont ténylegesen szárnyaim alá veszem, kénytelen leszek korlátokat szabni neki, mert ugyan tudom én, hogy egy nap minden fióka kirepül a fészekből, azért örülnék, ha nem fognak egyből talajt palacsintaként. Ennél ő többre hivatott. Felteszem hát a nagy kérdést, kicsit csavarintva rajta, mert tudnom kell, hogy amit elveszek, azután mi marad, van e értelme egyáltalán önállóságra nevelni, ha végül megüresedik. Mr. P megérte a pénzét, a "gondoskodást". Beszari maradt és kevésbé őrült ez tény, de a céljairól nem mondott le. Inkább lenyelte, bármit is vágtam a fejéhez, de mai napig hálásan fogad, ha arra járok. Igen, nos azt hiszem jó szülő volnék... Én is tudom, hogy a válasza nem lehet örök, nem is veszem annak, hisz idővel s megannyi sok mindennel az életben, változhat még látása. Viszont így tudom majd mire emlékeztetni, mielőtt még sutba dobná, mindazt, amit nekem ígért. Pontosabban... amit nem ígért. - Apróságok. - legyintek, mert előre én sem tudhatok mindent, csak azt, hogy mindenből lehet kreálni valamit. Hogy jót vagy rosszat, az még a jövő zenéje. Na meg nézőpont kérdése. Felvetésére azonban halkan elkuncogom magam, ami vigyorba végződik végül. - A takarításra vannak más, kevésbé céltudatos embereim, deee én ennél jóval többre gondoltam... Tudod, egy kis ez, egy kis az. Cserébe teljesül legféltettebb kívánságod, plusz juttatásként pedig kóma kímélő korlátozások közepette, de édes álomra hajthatod fejecskéd néha napján. - forgatom szemei, mintha csupa semmiség volna, amit kínálok, bár sok mindent talán nem is árultam el vele, még is tán ép eleget, hogy megadjam a kellő löketet. Kijelentésére viszont megkomolyodva már már rosszallóan tekintek rá. Hogy ééén? Megölni őt? Még is minek néz, hóhérnak? Két, hófehér kesztyűs kezem közé fogom hamvas pofikáját és olyan közel húzom - illetve hajolom hozzá én is - hogy éppen csak nem ütközik orrunk hegye. - Én nem a sintéred leszek, aki agyonver, mert életedben néhányszor hibát vétesz. Ez sajnos az emberi lét velejárója. Én az angyalod leszek, aki még ha olykor hajon is ragad, kéz helyet, nem engedi, hogy míg él benned egy halovány láng is, kihunyjon. Lángba borítjuk a lassan szilánkjaira eső lelked, és újra összeolvasszuk darabkáit. - vigyorodom el sejtelmesen. De úgy összeforrasszuk ám, hogy soha a büdös életbe ne tudja senki sem darabokra törni újra. A forradások megmaradnak, akár a hegeim az arcomon, de pontosan azok fogják emlékeztetni a hibáira és másokéra, és állítja meg, mielőtt megint engedne azoknak a gyenge érzelmeknek. - Én nem szolgákat vagy katonákat keresek, Coraline, mert akkor bizony rossz ajtón kopogtatsz. Én társakat keresek, megvalósítható célokat, amikért tényleg érdemes küzdeni. - felelem mindenféle pislogás, de átható démoni pillantással, csak, hogy én nem pályázom a lelkére. - Mit gondolsz,felelsz...vagy mersz?
Az agyam jelentéktelen dolgokra fókuszál. Például arra, hogy a vőlegény-jelölt hadonászik a háttérben, miközben a relfektorfényt sikerül kiharcolnom magamnak, ez zavar egy kicsit. Vagy arra, hogy milyen hihetetlenül aprónak érzem magam, amikor rám tekint. Kiszárad a torkom is, mintha sarat és homokot ettem volna... Ezek a dolgok beárnyékolják a részleteket, amelyekről rettegek tudomást venni. Mint például a tény, hogy olyan áthatóan néz rám, mintha a retinája elektromágneses lenne és mindent látna, amit el akarok rejtegetni. Nem vagyok olyan magabiztos, vagy bátor, hogy végig a szemébe nézzek. Az idegvégződéseim sorban kisülnek, feszültség cikázik a bőröm fölött, tudom, hogy itt a most pillanata... - Akarom, hogy te legyél... – megremeg a hangom, pislogni is elfelejtek olyan lendülettel vágok a mondatába. Belekapaszkodom, követelem őt magamnak, mert arra van szükségem, hogy csak és kizárólag rám figyeljen. Horgonyozza le minden gondolatát körülöttem. Ha most hagyom, hogy meglássa a rettegést a lelkem legmélyén pislákolni, lemond rólam, vagy ami még rosszabb, közönnyel néz el fölöttem... Képtelen lennék elviselni a tudatát, hogy Ő unalmasnak ítélt engem. Bárcsak meglenne a varázserőm, hogy láthassa, mire vagyok képes. Mindent megtennék, hogy értő szemüveget adhassak rá, olyat, amivel alternatív világok lehetőségeibe nyer betekintést és előre eldöntött sorsokról, akkor tudhatná, talán hinné is, hogy helyem van mellette. A vigyorgása elülteti mellkasomban a remény virágát, lassan nyílnak szét annak szirmai, terebélyesedik, súlya rám telepszik. Kezdem elhinni, hogy sikerülhet a Vörös árnyékában maradni... A negédes jutalomról nem merek ábrándozni, könnyebb a boldog tudatlanság mezsgyéjén létezni, mint foglalkozni azzal, milyen mellékhatásai vannak a hiányának. Gyakran hiszem, hogy a valódi bolondulást az okozza, nem léphetek akármikor át azon a bizonyos küszöbön. Egy fejcsóválás, eltüntetem fejemből az emlékét is, hasonló, széles mosollyal replikázok, várakozón, tettre készen. - Kitartok – szinte csak prüszkölöm. Lezuhan pillantásom kettőnk közé, valahová. Láthatatlan szöszökkel babrálnak ujjaim, azon gondolkodom, amit mondott nekem. Újra és újra elismétlem a szavait, mintha bensőséges titkot osztott volna meg, mindegy, hogy mennyire klisés. Ilyen kifejezésekkel egyébként sem foglalkozom, ahhoz az én intelligenciám durva határokkal van felépítve. - Tudom, hogy ki fogok jutni innen, csak idő kérdése – felhúzom térdeimet, mellkasomnak koccannak. Vállaimmal füleimet érintem, egészen pici lettem. Nevetgélek azon, milyen muris lenne, ha végül én lehetnék az, aki kimenti őt ebből az elmepalotából... Alsó ajkamat rágcsálom, kényszerítem magamat, hogy a pillanatban maradjak. Szükség van a koncentrációra, hogy győzelmet arassak a döntése fölött... - Okos? – még sosem mondták ezt rólam és a meglepett arckifejezésemből ezt biztosan anélkül is tudni fogja, hogy hangosan is kimondanám. A mellkasomhoz kapok, keresek tekintetemmel egy pontot valahol a földön, amire fókuszálhatok, nem moshatja el egy jelentéktelennek szánt bók a beszélgetésünk valódi okát, vagy a figyelmemet. - Vadászni akarok – búgom halkan, rettegve attól, hogy elítél, eltaszít, ellök magától, ha megtudja. - Megkínozni, lecsupaszítani őket. Az olyanokat, mint a szüleim voltak. A gyerekeknek szüksége van rám – arcizmaim ránganak az idegességemtől, a fejemben hömpölygő emlékképektől, sikolyokat hallok, mind az enyém és szüntelen nevetést... A csuklómra marok, mintha még most is leszorítaná anyám a kezemet. - Félelmetes akarok lenni, de nem tudom, hogyan... – ártatlanul nézek rá, észre sem veszem, hogy én vagyok az, aki fizikailag fájdalmat okozok saját magamnak. Apró félholdak kezdik égetni a bőrömet, de még ekkor sem engedem el a kezem, csak később. Fenébe. Erős akarok lenni, meggyőző. Mélyen beszívom a levegőt, pár másodperce megfeledkeztem biológia korlátjaimról. Annyira belesüppedtem a gondolkodásba, abba, hogy az őszinte válaszokkal hassak rá, hogy érezze, amire szüksége van ahhoz, hogy meglásson, de nevetése megrémít. Lesüllyed a gyomrom, talán össze is zsugorodik. A megkönnyebbülést csak a szavai hozhatják el, meg is teszik. Vállaim megereszkednek kicsit, halk nevetésbe kezdek, visszhangzom övét. - Többre – ismétlem suttogva - Egy kis ez, egy kis az, igen, nekem való minden kis az meg ez. Én bármit megteszek, amit csak kell és nem lesz rám gondod – lelkesedve gesztikulálok, nem töprengek a szavak jelentésén. Bármi, ami több, mint az, amit itt tenni lehet csábító számomra. Nem okoz különösebb rettegést, hogy vállaljam, hogy hűséges árnyéka leszek, ha kell, az egész világot megmanipulálom érte. Kész lennék rá, tudom. Fontosnak érzem hangos szerződésünk egy kisbetűs részébe foglalni, hogy ha nem leszek számára hasznos később, akkor sem hozhat ide, nem adhat be többé ebbe a lélekfaló intézménybe. A felháborodása lenyűgöz, a váratlan közelsége pedig felvillanyoz. Én nem érintem meg őt, csak levakarhatatlan vigyorgással figyelem, egyik szeméből a másikba kutató íriszekkel, fülig érő mosollyal, kissé talán túlságosan érzelgősen. Nem hazudnék, a rajongásom iránta nem evilági, plátóinak is mondható. Így ajkaimat egymáson morzsolgatva, kábultan próbálom érteni, amit mond nekem. A Vörös Angyalom, aki alá szállt a Pokolba, hogy magával vigyen föl... Megszédít a gondolat, kavarog a szívem, vad táncot jár. - Angyalom – szalad ki a számon. A mámoros ködfelhőben párálló tekintetemben éles csillogás ragyog. Bólogatásommal leplezem boldogságomat, lehet, ha engednék magamnak, felhívnám a gyengeelméjűek figyelmét magunkra, nem tehetem. Ez a pillanat csak a miénk... - És én mid lehetek? – kíváncsiskodom, mire van szüksége tőlem, belőlem. Mert azzá válok majd, tudom. Zsibbad a gerincem mentén, ez már az érte kiáltozó lelkem? Vagy mi ez a forróság? Néma sóhaj, egy észrevehetetlen remegés... - Társakat... – suttogom. Tim előtt nem volt senki, aki a társam, állandó partnerem lett volna. Egyedül éltem, magányosan minden kínommal, fájdalmammal. A gondolat, hogy tartozzak valakihez, éppenséggel pont őhozzá, leírhatatlan katarzist indít útnak bennem. Szikrák pattognak a bőröm alatt, megesküdnék rá, hogy az adrenalin okozhat hasonlót, de még az is gyenge kémiai anyag ehhez képest... - Merek – itt az idő, hogy bizonyítsak. Magam alá gyűröm mindkét lábam, kihúzom magam, mint egy elkészült kisgyerek. Érte én bármit, mindent merek... Látni fogja ezt. Tim flegma megjegyzéseire nem reagálok. Most először vagyok képes kizárni őt. Látom, mert alattomosan Rowan mögött emelkedik fel, fénylő szembogara, sötét tónusa, ahogy füstölög... Eléggé figyelemfelhívó. Ennek ellenére sikerül az Angyalon tartanom éhes szemeimet. - Az árnyékod akarok lenni – búgom játékosan. Óvni, segíteni, támogatni. Mindig, amikor kell neki a segítség... El sem tudja képzelni milyen eltökélt szándék bugyog a vénáimban, ha róla van szó... Láthatatlan fonalakat görcsölgetek az ujjaimra, a végeiket majd megkapja.
To my Trickster
“- Look, ya got little birdies tweetin’ round ya head! I hate people. Except you. You're okay.”
Különös légkörbe csöppenek, már mikor be is lépek ide, pedig a csapat nagyjából a régi - a dolgozókat illetően biztosan - és a falak sem lettek átfestve azóta, miótaaa... mikor is voltam itt utoljára, két évvel ezelőtt? Sokáig húztam, egyre ügyesebben kerüldözöm az akadályokat a pályán, de még így félőrülten is gyakran esem hibákba. Pláne ugyanazokba, ha épp el kap a hév. Ha az ember él hal a fogócskáért, nehéz megállnia, hogy kivonja magát belőle, ha már ölébe pottyan a lehetőség. Travis holta óta pedig nem nagyon van emberem, aki eddig a lábamra mert volna lépni, maximum a rendőrség hű szolgái próbálkoznak vele. Ha pedig már ők sem, nosza neki, tudni fogom, hogy elértem valamit, ahová már az ő kis fánktól ragadós kezecskéjük sem ér fel. Különös, ám de nem példátlan, hogy egy újabb alkalmas jelöltre bukkanok itt, s nem a szabad világban. Persze a szabadság íze nagy úr és sok mindent leígérünk akkor, ha meglegyeznek szelével, de én már átlátok eme szitán, és azon túlra tekintve látom benne a potenciált a... nos aaa... arra a valamire, aminek nevet még én sem adtam, de tudom, hogy ő alkalmas lesz rá. A tekintete mindent elárul, a hangja - számomra talán kissé érthetetlen ok nyomán - hódolattal hajol meg személyem előtt, s még is azt érzem felőle, hogy ő nem egy itteni bohóc, de még csak nem is kintre való. A tesztek csupán formalitások. Tudnom kell, hogyha meghámozom, ténylegesen azt kapom kívül belül, amit én látok, amit akarok. - Az idő... az idő nem mindig a barátunk. Sőt sokszor csap be bennünket és száll el a fejünk felett. Megzabolázni persze nem lehet, őrültség is volna, de ki ismerni és előnyünkre fordítani adottságait már nem lehetetlen, kicsi láány... - vigyorodom el félre biccentett fejjel, keresve vele ismételten a szemkontaktust, ha esetleg elveszíteném, s közben úgy nyújtom el rövidkésen nevét, mint egy dallamos kis szót. Meglepi a válaszom, engem pedig a válaszomra adott reakciója. Nem is tudom miért... itt ugyanis nem nagyon dobálóznak efféle szép szavakkal. Miért is tennék, ha már letörték mind a nem létező szarvaikat. Pedig ott van az, csak rá kell őket ébreszteni, hogy használják is. Mondjuk nem éppen az öreg fószert odaát, vagy azt a nyálcsorgó szobanövényt néhány méterrel odébb a falmentén ülve, de akadna itt még olyanok, akik érdemes az életre, míg el nem veszik tőlük. Ezért sürgető, hogy kimenekítsük őket ebből a nem csak zsír, de agysejt diéta börtönből. - Miért? Gondolod, hogy azok odakint okosabbak? Azok, akik olyanokra szavaznak, akik közben földbe tiporják őket, mert azt hiszik ez a módi a királyi léthez. A királynak katonái és népe is kell, hogy legyen, ezek pedig úgy szórják rájuk a génmódosított és mérgező maradékokat, mintha írtani való kórság lennének, amit jobb mielőbb kiölni. Azok odakint, mind idióták. De mi... - emelem tenyerem mellkasomhoz, bár csap ujjaim hegyével érintve gyogyós gúnyám. - ...mi tudjuk mi kell a népnek, és mi kell magunknak. Ismerjük jól a mérleg másik oldalát. A fájdalmat. Az abból merített örömöket. A bosszút és persze az utánozhatatlan vattacukor ízét. - vigyorgom szélesebben az eddiginél, nem győzködésből, ez a színtiszta igazság. Nem lennék politikus, utálom is mindent, de nem tartom kihívásnak a helyükbe lépni. Viszont én egy manipulatív, lázadó anarchista vagyok. - Vadászni? ...vadászni. - merengek el a szó mögötti részleteken, amikbe aztán be is avat, s közben államhoz emelem eddig mellkasomon lévő kesztyűs kezem és úgy simogatom nem létező szakállam. Tetszik ez a kusza egyveleg, ahogyan a gyerkőcök védelmére kelne. A kis törpék nekem is fontosak, nem is bántom őket - nagyon ritkán max, és akkor sem saját kezűleg -, de abban egyetértünk, hogy a múltból felmarkolt gyermeki énünk is pontosan ezt akarná. Hogy más ne kerüljön olyan sorsra, mint mi. Mert nem mindenki képes túlélni. Amúgy is tervben van már egy iskolai látogatás és egy terrorizált kölyök szekálóinak kezére vágás. Nem, nem fogom fizikailag bántani őket, de ahogy a gyereken keresztül a legjobb bántani a szülőket, úgy ez sok esetben fordítva is igaz. Ha még sem, nos... elég profi módon tudok lélekterrorban tartani másokat. - Félelmetes? Butaság... a gyerekek nem szeretik a félelmetes dolgokat. Igaz a felnőttek sem. Nem is állna neked jól. Miért nem leszel inkább... inkááább.... önmagad? Az, aki akkor voltál, mielőtt bekerültél ide... - könyöklöm két térdemre és kezeimbe fektetve állam, nézek fel rá nagy kíváncsi szemekkel. - Az igazság néha félelmetes. Az őszinteség, ha engedünk legmélyebb vágyainknak, az félelmetes. Ha önmagad mersz lenni ebben a világban, rettentő! - bólogatok nagyokat, s vele együtt ingatom kezeim is, ahogy támasztom velük fejem. Tettre készsége viszont imponáló. Akar. Szabad akar lenni. Élni akar. Tényleg szeretne még szabadon járni, célokkal, álmokkal, vágyakkal. Csupán egy fal választja el, és néhány bugyuta őr, de mit nekem ennyi fáradság, ha kiszabadhatok egy még röpképes madárkát? Lebecsüli helyét mellettem, bár nem is vártam mást. Sokan hiszik, hogy beképzelt vagyok, egy kis király, aki mellett senki, csak alatta lehet. De ez nem így van. Én ugyanúgy a tömegért vagyok, sőt sokszor onnan pillázok fel a nagy világra és követelem a jussom, a jussunk. Mert nem vegetálásra születtem, és hiszem, hogy más sem. Ha pedig a magasról nem hallják meg a hangunk, akkor én bizony alájuk robbantok. Ezért is tisztázom vele, hogy nem szolgára van szükségem. Aki elköteleződik mellettem, az velem van, értünk s nem értem. A hibáiért ő is szenvedhet, de a jó munkát én is megbecsülöm. Idővel pedig hagyom, hogy saját lábra álljon. Nem hiszem, hogy az ilyen alkalmazottjaim közül lesz az, aki majd egy nap az életemre tör. De azt igen, hogy sokan jobb szívvel gondolnak majd rám, mint azokra, akik csak hangjukban próbálták elhitetni, hogy megváltoztatják a világot. Tetszik, hogy tetszik neki. Hogy nincs ellene, hogy felkaroljam, hogy tanítsam, hogy neveljem, és biztosítsam, hogy ide többet nem kerülhet. Nem ellenkezik, nem akadékoskodik, hogy már pedig ő céltudatos és senki nem mondja meg neki. Ezért mondtam, hogy okos. El is eresztem egy ponton túl és csak felteszem a nagy kérdést, némi sorok közti értelmezéssel, de tudja ő, bele lát a gondolataimba és ismeri már a válaszokat. Ő az én emberem. Az én ifjú főnixem. Az örökösöm. - Helyes, helyes! - vigyorgom csintalan pimaszsággal képemen. - Akkor hát induljunk, mert vár ránk Csodaország! És persze a barátok... - forgatom szemeim már egy visszafogott, bárgyú mosoly kíséretében, majd törökülésemből felpattanva, és őt közben karon ragadva indulok el vele a társalgó kijárata felé, még csak nem is rejtegetve szándékom mások előtt, hogy mi bizony most elfogjuk hagyni a társalgót. Óhóóó és nem csak azt. Meg is torpanok, hogy elkerüljük a kemény ütközést, ahogy az utolsó fél méternél elénk lép két még elég új húsnak tűnő gorilla ápoló karba tett kezekkel, morcos pofával. Vicces, pedig a bohóc általában mindig mosolyra fakassza a közönséget. - Hová-hová, paprikajancsi? Vinnéd a tündérkét a klotyóra? - vonta fel egyik szemöldökét, elég flegma stílusban, amit elnézek, mert az időzítés nem véletlen és pontosan tudom, hogy mikor mi fog jönni. Ennél istenibb érzés pedig nincs. És még csak megalomán sem vagyok. - Ez vicces, mivel Stephen Kingnek is van egy bohócos sztorija, amit pár évvel ezelőtt még vászonra is vittek két darabban... - elegyedek szóba, a magam magyarázkodós és barátságos módján, amit láthatóan még mindig nem vesznek jó néven, mert még mindig érzik, hogy a úticélunk nem változott. - Na már most abban volt egy ehhez hasonló szitu, pont egy diliházban. Emlékeztek rá? Nem??? Pedig akkor nem érne meglepetéééés! - kuncogtam fel, és sokatmondó mosolykával fordultam meg, hogy a kis vörös sellőm mögé mutassak az egyik hátsó, rácsos ablak irányába, ahol fel-fel bukkant egy piros kis ballon. Én már láttam a műsort, ezért kíváncsian, hogy leesett e a tantusz, visszafordulok feléjük. Ők persze értetlenkedve figyelik az ártatlanul lebegő jó pofa lufikat, s az ajtóban lévő műsorunkra, illetve a mutogatásomra a többi bent lévő, érdeklődő dolgozó is elpillant az ablak felé. Mintha akkora hű, de nagy csodát látnának, s az egyik hamar fel is kiált. - Odass! Ott is! - mutogatott egy másik irányban lévő ablak felé, amire már néhány beteg is odakapta fejét. Na meg a többi ablak előtt lebegő kis léggömb végett is. A nagy rá csodálkozás szép figyelem elterelés, de mint ahogy az lenni szokott, volt pár buggyant, akik nem bírták csendben végignézni, ezzel műsort adva, és gerjesztve a hangzavart. Az állatszerű hangutánzást aztán követték a kiszámíthatatlan mozdulatok, csak néhány vonultak a sarokba sírni, a többiek eszeveszett rohangálásba, ordibálásba és ugrálásba kezdtek. A lázadóbbak felmásztak az ablak rácsaira, polcok, amikre csak tudtak és rázni kezdték, talán most először igazán kifejezve, mit is éreznek évek óta idebent. Na bizony ehhez kevés is volt az a néhány verőemberszerű ápoló, de egyből munkának láttak, minket pedig addig is figyelmen kívül hagytak. Fejem csóválva, ciccentek egyet, majd a még még mindig kezét fogó Arielre nézek. - A legjobb bűvészek észrevétlen terelik el az ember figyelmét, hogy varázslatnak tűnjön, ami valójában jó néhány dollárjába és jó időzítésbe telik. - vigyorgom, mint egy első jó tanácsként átadva tudásom egy kis részét, majd tovább is haladunk. Idővel megszólal a riasztó is. Nem feltétlen mi miattunk, hisz a társalgóban küzdők, aligha vették volna észre, hogy két bolonddal kevesebb, de mint a zaklatottak lenyugtatása, mind a kinti támadás okot adhatott a fülsüketítő sípszerű riasztó beindítására. Az ápolókon túl pedig aktivizálták magukat a biztonságiőrök is, akik közül ketten ismét utunkat állták. Náluk gumibotok voltak és talán... sokkoló pisztoly. Nekünk pedig... itt volt az őrültségünk. Elengedem a kislány kezét és elkezdem feltűrni a ruhám ujját. - Tudod, drágám, én mindig megadom a lehetőséget elleneimnek, hogy békével távozzanak, vagy a biztos halálba rohanjanak. Egyik opciótól sem fosztom meg őket, hisz nekem végülis mindegy. De senki ne mondja rám, hogy kegyetlen szörnyeteg vagyok. - magyarázom, miközben teszek némi bemelegítő mozgást. Na persze nem azért, hogy megküzdjünk, pusztán idő húzás céljából, mert az öntelt, "képzett" őrök még élvezik is, hogy szerintük a végén még agyon is verhetnek majd minket.
A következtetés: teljesen rá vagyok utalva, bizsergéssel tölti fel a csermely labirintusaimat. Néhány perc a Paradicsomban, talán napokkal később már teljes szimbiózisban élünk, magával fog vinni és Csodaország falai leomlanak, beereszt. Nagyon óvatos és körültekintő vagyok, nem tudnám elviselni, ha most elbuknék... Viszket a bőröm, persze a durva anyagtól is, de a vágytól, hogy megérintsem, kézen fogjam, hogy a valóság dimenziójában is lássam a képét, hogyan vesz magához, ne csak az illúzióimból megalkotott membránokon... Valószínűleg sikerül áttörni a legelső falakat... Mosoly formákat marnak körmeim a bőrömbe izgatottságomtól. Nézem őt, csak nézem és megpróbálom minden bűvkörébe hívogató vonását megjegyezni. Igen, egy kicsit szerelembe is esek, de ki nem? Érzem, milyen erős, súlyos kezének fogása, ahogy a kitüremkedő erekbe csimpaszkodva megmássza a szívem hártyás oldalát. Csúszkál fején a korona, de le nem esik. Elveszítem mondandója értelmét, mámorfelhő kúszik be koponyám falai közé, felvillannak a fények, látom, ahogy elfoglalja méltó helyét bordó, lüktető mozgatóizmon trónján. Egyszerre akarnék sírni, nevetni az eufóriától - bólogatok sürgetőn, lelkesen, hévvel minden ráreagáló mimikámban. Eldöntöm, hogy a Vörös Angyalért bármit, tartom is magamat ehhez a gondolathoz, hozzá szegezem minden valaha volt jó érzésemet, vágyamat, kívánságomat. Mert tudom, hogy elvezet a boldogságba: a meghívó ott van a kezében. De azért, hogy ez megtörténjen, nekem is tennem kell. Nincs több baszakodás, csendes szövögetés és indulatkezeléssel kapcsolatos gubancok. Jó kislánynak kell lennem, a jó kislány... Szükségem van rá, hogy annak lásson, aki vagyok és jobb helyen létezhessek tovább. Hogy megbocsásson nekem, ha hibázok, (persze a büntetés édes terhével) és hogy mellettem legyen, bármikor, ha hiányzik. Beszarás, hogy máris érzem a tekintete hiányát, ha nem néz rám. Fasza lesz így szenvedni tovább abban az apró szobában! Eggyel több mantra, amiért imádkozhatok éjjel... Mármint lefelé, a kámforos, lázgőzös rémálmok Urához, véletlenül se oda föl... Abból a kosárból már kiestem. Kicsi lány... Vállam füleim vonalát érintik, súrolják csak. Kuncogásom halknak hat belülről, mégis több szempár mered ránk, mint eddig. Hangos voltam? A vér is az arcomba szökik, ó nem a ránk figyelő agyatlanok miatt, hanem azért, ahogy és amit mondott nekem... A legszebb becenév, amit egész életem során hallottam, adtak nekem. Kedvem lenne felvarratni a karomra is, így szólítson ezentúl bárki más is, de az talán nem is tetszene. Őérte, őutána és csak őmiatta, neki, tőle élvezem ezt a két szócskát egymás után kötögetve. Finom, kissé hölgyes szempillarebegtetés és enyhe csücsörítés zárja a gyomromat csiklandozó ingert, amit okozott... - Miattad azt is darabokra szaggatnám... – halk prüszkölés, nincs benne erő, még csak a szemébe sem vallom őrültségemet. Mindhiába, talán nem is hinné el, mi mindenre képes vagyok, lettem... De még az idővel is megharcolnék, ha ő ezt kérné tőlem. Különös, csiklandós érzés, miféle hatalommal ruház fel a jelenléte, ő. Legyőzhetetlennek és elég vakmerőnek, elszántnak érzem magam, hogy szembe szálljak a megküzdhetetlennel is... Nem ment el az eszem, meg sem érkezett. - Vattacukor... – kevés hiányzik hozzá, hogy krokodilkönnyeim hitelesítsék éhségemet az emlegetett édes íz iránt, de helyette ajkaimra harapok, erőszakosan szorítva össze őket. A vér íze sokféle hatással bír az agyra... Kiváló éhségcsillapító például. - Azt nem tudhatom, hogy okosabbak e nálam, nem-nem ismerem őket. Senkit sem ismerek, soha nem ismertem csak a szörnyeket, aztán én is az lettem. A hatalmi játszmákhoz biztosan kicsi vagyok és bizonyára kevés is, mert nem értem a színfalak mögött mi történik... – belecsimpaszkodok lábfejembe, megdörzsölöm -, Nem is az érdekel, hogy ott mi történik. Engem sokkal jobban foglalkoztatnak a gyerekszobák és a rémségek... Csak annyira akarok okos lenni, hogy meg tudjam védeni magamat, szerinted? Szerinted te tudsz segíteni ebben? – valamivel karakánabb vigyora az enyémnél, nem is igazán lehetne megmondani mosoly-e, ami a képemre költözik. A fintorgással könnyen összekeverhető mimika... - Lehetne? – oké, egy picit őrült dolog előre elszórni, mit fogok csinálni akkor is, ha nemet mond. Oldalra húzom a számat, szemöldökeim felfutnak valahová a frufrum takarásába. Fogaim éle alsóajkamba vág. Tudom-tudom, hogy szót kell fogadnom, rendesen viselkednem, de erről a tervről nem tudnék lemondani, talán még őérte sem, pont emiatt lennék nyugodtabb, ha a Vörös Angyal tudná, hogy mire vállalkozom... Mire készülök amellett, hogy mindent meg fogok tenni, amire engem kér, utasít, parancsol. Ezt az egyet kivéve. A pici Annienek is szüksége lett volna egy érzelemmentes halálosztogatóra, aki karon ragadja és kimenti a posványos, bűzös terrorból. Talán akkor kevésbé lennék őrült, vagy másképpen, már ha az vagyok a nagyon értékes társadalmi réteg szemében... Tehát ez egy nem. Mármint egyelőre... Még csak nem is sejti, hogy rá fogom venni, hogy megtanítson eléggé félelmetesnek lenni ahhoz, hogy a démonok egy pillantásomból előre megsejtsék a vesztüket. Rowan pedig olyan büszke lesz rám, ahogy életemben még soha senki sem... És a csillogás a szemeiből felvértezi majd vérrel festett kezeimet! - Egy szürke, érdektelen, jelentéktelen rongy? – mert ez voltam és búskomor képemből sejtheti, hogy a legkevésbé sem vágyom vissza abba a szerepkörbe. - Akkor az voltam, de most? Milyen vagyok? – nézek le magamra, végig a testem darabkáin érthetetlen ábrázattal a képemen. Gunyoros felhorkantás, mielőtt csalódottan ráemelem pillantásomat. - Meg kell találnom Anniet is – a felismerés becsapódik a halántékomba, szúrni kezd a helye. Fogalmam sincs, milyen az, amikon önmagam lehetek... Világ életemben megmondták, hogyan érezzek, hogyan öltözzek, hogyan viselkedjek. El, és leszakadtam önmagamról, amikor még kisebb voltam. Rám tör a sírhatnék, ahogy felnézek rá és nem jelentek mást, csak egy üres bábút, akit csak ide-oda rángattak, mintha nem lenne képes semmi másra... Harag tüze gyúl a mellkasomban, még azelőtt megdörzsölöm ingerülten a képem, hogy hagynám a sírásnak, hogy eluralkodjon rajtam... Helyette nevetéssel burkolom be a múló fájdalmat. Beton súlyával éri el legbelső énemet, felkelti erővel. Érintésével a figyelmemet is, de megszunnyadt egyéb érzéseim, képességeimet is megébreszti. Különös hatással van rám... Vajon látja, hogyan indulnak láthatatlan fonalak a szívemből az ő sziluettje köré? Kötődni kezdek hozzá, függeni tőle és a hiedelmekkel ellentétben kibaszottul élvezem, hogy képes vagyok emberi érzésekre valaki iránt. A kartonomba azt vésték fel: nem vagyok... Mert egy gyerek, ha a szülei gyilkosa, csak az számít, hogy megtette... Az a legnagyobb probléma ezzel a fos világgal, hogy csak a bűncselekmény szörnyű részleteire fókuszál mindenki, arra nem, hogy miért tesszük meg őket, hogy milyen utazáson megyünk végig, mire eljutunk erre a pontra. És jön a kirekesztés, elzárás, mert "megérdemeltük". Nevethetnék azon, mennyire ostoba az emberiség, de inkább okolom magamat, hogy többet várok a halandó szenny-rétegétől... Sokkal hamarabb kellett volna megválnom felmenőimtől. Sokkal. Elkerekednek szemeim a következő szavai hallatán. Persze a nevetés, mint olyan, rögtön vonzata a hirtelen rám törő boldogságnak. Úgy pattanok fel, mintha minden nap erre a mozdulatra készültem volna korábbi életem során! - Most? Mármint most-most? ...Csodaország! – dalalom felélénkülve. Ide-oda kapkodó tekintettel vonulok oldalán, persze hallom Tim csörtető lépteit mögöttünk, de hát talán elfér ő is az új barátok mellett. Hacsak feleannyira lesznek csodálatosak, mint Rowan, akkor én máris nyertem! Szinte szökkenve haladok az oldalán, kacarászok is. Az ő mellékhatása... A szívem millió darabokban kering körülöttünk, színek csapódnak a falakra, feltöltik a narancs árnyalataival, de a kék, a vörös és a lila is megjelenik. Lehetne ennél pazarabb a kiutunk!? - Faragatlan tuskó – lesütöm tekintetemet, megsérti önérzetemet a feltételezése, mire készül a Vörös Herceg mellettem... Kedvem támad arcon köpni, de a léggömbök és a felkavart állóvíz bűvöletében megfeledkezem a bosszúságomról. Az ingercunami elmossa az őröket utunkból. Könnyek potyognak a szememből, mert azok a vörös lufik számomra a szabadulást jelképezik, a biztos, lebilincselhetetlen függetlenséget. Remegő ajkakkal nézek a mellettem lévőre, talán szorosabban is fogom a kezét, mint eddig. Picike fénypöttyök lengik körbe, esküszöm nála szebbet soha nem láttam még! Mindent tudni vágyó, stréber diákokat megszégyenítő figyelemmel hallgatom, nézem, bólintok. Jegyzetelnem kellene... Nincs tollam, picsába! - Le fogom írni – suttogom talán csak magam elé, talán hallja ő is, nem hinném ebben a kiabálásban mögöttünk. A szívemből fénylő szalagok lökődnek mindenfelé, ahogy haladunk és ez tartana a végítélet napjáig, ha... Két otromba, goromba képű őr állja utunkat. Kurvára nincs humorom ehhez, főleg mert emiatt a Herceg elengedi a kezemet. Lepillantok utána, máris a hiányát érzem... Tim persze, ahogy mindig már előre siet, kiabál, utasít. Rowan szavait hallgatom, feltűri a ruhája ujját, azok ketten meg csak nevetnek és lenéznek minket. Én is nevetni kezdek, velük együtt, de rajtuk. Tényleg azt hiszik, hogy olyan sok verés után megrémít, ha bottal teszik? Vagy a sokkoló a kezükben? Ugyan, mégis miféle károkat okozhatnak még nekem? De azt, hogy miattuk meg kellett állnunk, már nem tudom csak úgy a levegőben felejteni... - És rám mondhatják? – tényleg érdekel, miközben rugózva nézek rá. Átfut az agyamon, hogy nekik rontok majd én, de még meg sem mozdulok már megteszik ők a kezdőlépéseket felénk. Több sem kell! - Na, még mi kell? – kiáltom oda, ahogy a bot durván a külső kézfalamnak csapódik. Erősebb nálam az, amelyikkel nekem kell megbirkózni. Vérezni kezd az orrom, ahogy eltalálja. Mégsem hagyom annyiban - addig ütöm, rúgom, marom, amíg legalább felszisszen. Őrült picsa! - kiabálja, de ezt kinek mondja? Megkérdezném, de kézisokkolóval piszkál felém. Megcsíp vele, a testem azonnal reagál rá. Hú, de szeretném pofán rúgni! Összegörnyed a hasam miatta, még kisebb leszek. A fogamon is vörös nedű csurog, félre kell köpnöm. Még egyszer az oldalamba szúr vele, nincs lehetőségem a Herceg védelmére kelni, mert a saját magaméért is harcolnom kell. Tim sötét aurája közeledik, mint valami lábatlan démon... - Faszfej! – kihasználom, hogy a Timet figyelő tekintetem után kapja az övét és kimarom a kezéből a sokkolóját. Fejbe csap, tompa ütés, de már nálam a fegyvere, hiába ütögeti a combomat a gumibotjával. A sokkolót belenyomom a hasába, ameddig ellenállásba nem ütközik... Lehetséges, hogy szoktatás kérdése, ki mennyire bírja el a magas feszültséget? Ó, nem! Véletlenül - vele ellentétben - a legmagasabb szintre kapcsoltam. Sután bukdácsolok, onnan figyelem, hogy a Vörös Angyal miféle csellel próbálkozik, szüksége van e rám, ha igen, már rá is ugrok az ellenfelére, hogy a nyakának passzírozzam a lefegyverző készüléket. - Szerintem azt fogják mondani rám... – utalok korábbi beszélgetésünkre, ha már kettesben vagyunk ismét és a kamerára mutatok a kezemmel. Megigazítom magam, kézfejemmel letörlöm a vért, bár lehet hagynom kellene rám száradni... - Nem érdekel, ők minek hívnak – felveszem a gumibotját a pasasnak, aki jól ellátta a bajomat -, de te adhatnál becenevet, amit használhatok – kuncogok. Jesszus, mennyire fáj a lábam! Odakapok, az a barom biztosan szétzúzta. Lehet, hogy el is törte? Észre sem venném már annyiszor verték szét... - Megsérültél? – aggódva nézek utána. Tim ott köröz a pasasok körül, méltatlankodik, csak arról pofázik, hogy agyon kéne ütni őket a felismerhetetlenségig. Nem figyelek rá.
To my Trickster
“- Look, ya got little birdies tweetin’ round ya head! I hate people. Except you. You're okay.”
Noha elmém tisztasága erősen megkérdőjelezhető, s én magam is tudom, hogy akadnak az antiszociális személyiségzavarra utaló tüneteim, a legkevésbé sem tartom magam rosszabbnak, annál, mint azok, akik még le is tagadják tetteik, sőt jótékonykodásnak adják el emberek millióinak, akik persze isszák szavaikat. Hazudtam, csaltam és, igen, már öltem is, de szinte kivétel nélkül mindig jó szándék vezérelt, s nem is folyton csak önös érdekek. A szegényeket alapból is támogatom. Mármint pénzzel és persze ingyenes belépéssel a cirkuszba. A hozzám közelebb állókat pedig más módon is. Ezt több "alkalmazottam" is megerősítheti. Mr. P még álma klubját is megkapta tőlem. Sőt mi több, bár nem nyilvános, a mai napig kijárok annak az ostoba életével önkezűleg végző cimborám sírjához és viszek rá virágot, csokit vagy egy pénzérmét, amilyen pénzéhes volt. De attól még... nem felejtem el, hogy a sok mocsok és fájdalom mögött, a múltban megannyi jót is köszönhetek neki. Többek között? Hogy idáig jutottam. Mármint... nem a diliházig, hanem, hogy egyáltalán lélegzem még, és nem valami árokban fekve, hordják szét csontjaim a kóbor állatok. Amikor a legkilátástalanabb volt a helyzetem, akkor karolt fel. S noha, életem legnagyobb szív fájdalmát is ő okozta, melynek nyomait szintén a mai napig az arcomon viselem, vegyes érzelmeimet nem hagyom negatív irányba fordulni. Míg engem sokan egy szörnyetegnek tartanak, én a kis vöröst egy befőttes üvegbe zárt lepkének, aki akár szárnyalhatnak is, ha nem volna fogságban, csak, mert akad, aki erősebb, nagyobb nála és megteheti. Nem ő az egyetlen, ez igaz, de az egyetlen, akivel most összefutottam. S hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam eme meggyötört lélek felszabadítását? Mi több, segítek neki! Cserébe pedig nem is kérek mást, mint a hűségét, s persze azt a maradék, maréknyi bizalmát. Már-már fétisem mások bizalmának begyűjtése, mióta az enyémet odaadtam annak a hibbantnak, aki egy vállrántás egyszerűségével húzta le a wc-n. - Megvédeni magad...? - kérdek vissza merengőn fürkészve tekintetét, miközben eltöprengek rajta, milyen bámulatosan elszánt, lelkes, bájos és gyilkolástól fűtött kislány ő. Tetszik nekem. Egy kicsit, mintha önmagam látnám benne. Vajon én kezet ráznék saját magammal, tudatában annak, milyen is leszek, voltam vagy vagyok? Nem tudom. Nem mernék biztosat állítani. - Ó, apró tündérkém, ebben a világban nem a defenzív módszer a legjobb technika. A szörnyektől csak megvédeni magad sosem fogod tudni, hiszen ők pontosan a védelem megtörésére születnek. De! - emelem fel ujjam figyelmeztetően. - Megtanítalak irányítani őket, hogy egymás ellen tudd uszítani őket, vagy a mélybe taszítani. Vagy... sebezhetővé tenni őket, s úgy manipulálni saját félelmeid, hogy idővel ők féljenek tőled, mi több, az árnyékodtól! - mosolyodom el szélesen, heges szemöldökeim sejtelmesen ugráltatva homlokomon. Kérdésére megcsóválom fejem, de nem épp úgy, ahogy elsőre ő gondolná. - Én nem fogok az utadba állni, ha már készen állsz. Nem szegezlek a falra, s nem láncollak magamhoz. Én nem rabszolga tartó vagyok, se nem egy őrült, önkényes kis király, aki halhatatlannak gondolja magát. Tudatában vagyok annak, hogy egy nap meghalok. De azt is tudom, hogy egy részem mindig ott lesz azokban, akikben nyomott hagytam. A barátaimban, az ellenségeimben és most már benned is. Nekem ennél több nem is kell... mert ezt jelenti az öröklét. Segítek neked, de nem tartalak vissza attól, amiért mindig is küzdöttél. A célok azért vannak, hogy elérjük őket, ne csak ábrándozzunk róluk. És te... te bizony elszántnak tűnsz a dolgot illetően... - húzódik végül motiváló mosolyom, gonosz vigyorrá. Hogy magát megtalálja, abban én nem segíthetek, de elindíthatom az úton. Hogy ki volt ő, ki akar lenni, neki kell megtalálnia. De gátolni ebben nem fogom. Sőt, nagyon is támogatom eme meglátását. Nem úgy, mint az iskolában, azokkal az üres szavakkal a tanárok. S mikor is vághatnánk neki, ha nem épp most? Amint meglátom a szabadulás vörös, gumiszerű első jelét, mely az egyik ablak előtt integet, tudom, hogy mennünk kell, mert az időnk számlálva és nagyon is fogytán. Ott kell lennünk, ahol, hogy ne legyünk útba, hogy ne ránk essen a fal vagy a plafon, hogy élve megússzuk. El is indulunk, noha az őrök szokás szerint utunkat állják, de sikerül lerázni őket. Ezzel számoltunk is. Aztán jön újabb néhány úton álló. Nem probléma, mert erre is gondoltunk. Viszont a verekedést nem tudtuk elkerülni, de talán nem is baj. Legalább láthatom, hol tart az edzésben a kislány és milyen elszánt is tud lenni. - Csak ha rászolgálsz, bogaram. - vigyorgom le rá, bár nem sokkal alacsonyabb nálam, mégsem tudnám úgy kezelni, mint egy felnőtt nőt. A maga bájos pofijával és ártalmatlannak tűnő tekintetével pontosan olyan, mint egy oviból szabadult kislány, akinek a ruhája érthetetlen mód vér pecsétektől foltos. Az egyetlen jelenlegi hátrányunk, hogy nálunk semmi fegyver, ellenben velük. De ami az övék, lehet a miénk is. Ezt pedig láthatóan a kis tündérke is tudja. Nem tudok egyből besegíteni neki, mert jól képzett nagy darab őrökről van szó, így nekem is meggyűlik vele a bajom, azontúl, hogy folyamatosan próbálom tartani magam a tervhez. Mert, hogy nem mindegy hol állunk, mikor és miként. Megpróbál felkenni a falra, de nem nyom ki akkora súlyt, hogy engem feltudjon emelni, így csak koccanok egy kicsit, de ezt kihasználva be is húzok neki. Meginog és el is enged, miközben kacarászva próbálom terelgetni a halálba. Néha eljátszom, hogy bénázok, néha betalál egy-egy ütés neki és nekem is, de ennyi kell, hogy hiteles legyen az egész. A gumibot itt is elő kerül, de azt hamar kiütöm a kezéből, és csak azért nem tudok utána nyúlni, mert társához hasonlóan ő is csipkelődni kezd a kis "pisztolyával". Ariel is vérzik itt-ott, én is kaptam párat, de legalább edzésben tart. Én alapvetően is jól bírom az ütéseket, sőőőt, nagyoon jóóól. Pindúrnak pedig meg kell tanulnia a jót látni benne, ha eddig még nem tanulta volna meg. Mert lehet, hogy most fáj, de később a másiknak fog fájni, jobban, mint neki. Elsandítok a kamera felé, és mivel, hogy már úgy sem maradunk sokáig, egy bájos mosoly kíséretében két kezemmel mutatok fel egy formált szivecskét. - Ez tetszik! Szeretek becézgetni másokat... mindenkit. - mosolyogtam az ötleten, bár hirtelen még nem tudnék ráaggatni semmiféle cukiságot. Ahhoz még meg kell ismernem. Jobban. Kívülről és belülről. Lepillantok rá a hirtelen mozdulatára, majd kezem a vállára teszem, miközben két méterrel odébb nagyjából egymás mellett próbálnak felkelni a földről az elgyepáltak. Mi bőven többet kaptunk azt gondolom, de jóval jobban is bírjuk velük ellentétben. Nekem is fáj a képem és a nyakam is, de túl sok rosszaságon jár az fejem, hogy ezekkel foglalkozni tudjak. - Én jól vagyok, de téged azért majd rendbe szedünk a dokikával. - jegyzem meg, majd fejem csóválva sóhajtok egy lehangoltat. - Lábadozással kezdheted a szabadságod... nincs is ennél gyötrelmesebb. Várni és várni... - forgatom szemeim, mert pontosan tudom milyen kínzó lassan fog telni az idő számára, ahogy gyógyulgat majd. Pedig szükségszerű, és minél inkább türelmes lesz, annál biztosabban és gyorsabban fog rendben jönni. A láb ugyanis igen csak fontos részünk. - Szerencsénkre légbúvárkodni láb nélkül is pont ugyanúgy lehet. - vigyorodom el, mégha fogaim vér is színezi. - Tudod, hogy kell? Megmutatom! Csináld utánam! - kacagtam el magam játékosan, és rögtön utána összeszorítottam szemeim és felfújtam arcom. Ha követte példám, ha nem, rá néhány pillanat múlva, robbanás mozgatta meg az épületet, és pontosan a két rosszakarónkra szakadt a külső fal. A törmelékek azonnal betemették őket, ha esetleg a robbanás nem ölte volna meg őket, a nagyobb faldarabok biztos kipréselte belőlük az életet, de hé! Én mondtam, hogy van választásuk. A hülyék haljanak meg, nem? Vártam kicsit, míg leült a por, de kifújva a levegőt még így is köhögtem párat. Bíztam benne, hogy az ő tüdeje is tovább bírta, még az esetleges megrettenés ellenére is, mikor berobbant előttünk pár méterre a fal, amin egyébként be is szaladt néhány cirkuszi jelmezes, maszkos fickó és jókedvűen széledtek széjjel a folyosókon, kacagva, felfegyverkezve. Nem ölnek meg feleslegesen senkit, ezt megtiltottam nekik, de biztosítják, hogy mi kijussunk innen, lehetőleg épségben... Hát a mihez képest ugye épségben. Ha szükségét éreztük, akkor segítettem neki a járásban átkarolással, vagy mivel igazi férfi vagyok akár karjaimba is vettem, és kiléptünk az általunk robbantott újszerű kijáraton. A földszinten voltunk, szóval nem zúgtunk a mélybe. Odakint pedig várt már ránk néhány postakocsihoz hasonlatos, csak cirkuszi mintákkal tarkított teherautó, amiben bömbölt a zene. Nem csak hozzánk jöttek el, és nem csak mi ketten megyünk ma haza, de bőven akad azért helyünk hátul az egyik furgonba. Még mielőtt felszállnánk, bár sok időnk már nincs a szirénázó rendőrkocsik miatt, ránézek. - Biztos vagy benne, hogy a családunk részévé akarsz válni? - kérdem egyik szemöldököm lassan felvonva, mert itt is most tisztáznunk kell hűségét. Persze vannak, akik így is elárulnak, de most még választhat, ha úgy érzi, inkább egyedül próbál meg boldogulni. Kijutott, innentől lehet a maga ura is, de dönthet úgy, hogy végleg mellénk szegődik. Legalábbis míg ki nem kupálódik. Lamberttel szavak nélkül is eldöntöttük még anno, hogy egymásnak leszünk, noha végül, még is két irányba indultunk. Legalább is még ezt hiszem. Travissel kötöttünk szerződést, s bár hosszútávon ő se maradt meg mellettem, addig szigorúan tartottuk magunkat ehhez. Nem szeretek csalódni, de tudnom kell, hallanom kell, hogy megy vagy marad.
Minden egyes nap olyan volt, mint az előző: egy végtelenített rémálom, amelyből nincs, soha nem is volt ébredés. Az elmegyógyintézet falai között eltűntek a napok és éjszakák közötti különbségek. Az emlékeim, mint a rozsdás tőrök, mély sebeket vájtak bele a húsomba, hogy akár egy fertőzés emlékeztessen rá, mi az én keresztem... A Föld történetének eddigi leghosszabb napja lehet ez. Mintha minden másodperc lustán átnyújtózkodna fölöttünk, hogy végül ne érjen el és csak lebegjünk az ürességben. Az izgatottság, a jövő képlékenysége, ahogy a tenyerében hordozza kulcsát a lehetőségeimnek... A Vörös Herceg megtör és egyszerre egybeolvaszt. Felépít és felemel, miközben lesújt rám a hatalmával. Birtokba vesz anélkül, hogy tudomása lenne róla... A függőség, a sóvárgás és az erőtlenség, amit az árnyéka nélkül éreztem eddig hirtelen testet ölt. Már látható számomra, mi az, ami ennyire elkeserített és üresre taposta a lelkemet... Ő a gyógyír minden sebemre. Azokra, amiket szemmel nem láthattok. A mellkasom üregéből vörös fonál tör ki, hogy felkutassa azt, amelyiket ő vonszolja maga után... Legszívesebben görcsöt kötnék rá, hogy soha többé ne tudjon elszakadni tőlem, zsebre tegyen és mindig, de bármi áron megvédjen attól, amit a világ még tartogat nekem. A kérdése hurrikánt kelt, de ahogy beszédbe fog, lecsillapodik a lélekvihar. A szavai, mintha a belső világomból táplálkoznának... Az őrület ránk erőszakolt fátyla alól nézve minden másnak tűnt... A mindennapi tárgyak elvesztik megszokott alakjukat, jelentésük kifordul magukból, torzulnak és már nincsenek rám hatással. Se egy nevetés, vagy egy direkt sértő megjegyzés. Elszürkül az évek alatt a külvilág és az abból kinyerhető ingerek. Egy olyan világban bolyongtam itt, ahova a logika és a racionalitás sosem nyert bebocsátást. Timmel, aki páratlan tehetséggel marad észrevétlen mások előtt. Védtelenül, mert ebben a világban azt tehetnek velünk, amit csak akarnak... És meg is teszik. A Vörös Angyal intelmeiről mentális jegyzeteket készítek, furcsa, aprócska groteszk lábjegyzetekben... Szavak nélkül is, az ő jelenléte egyfajta rendet teremt a káoszban, útmutató és erő. Talán nem a valóságban gyökerezik a kötelékünk, hanem valami mélyebb, transzcendentális forrásból származhat, nekem mégis sokat jelent és felruház valamivel, ami eddig ismeretlen volt... Kiszélesedik mosolyom a mondandója végére, valósággal felvillanyoz és érzem, ahogy a mellkasomban meggyújtott tűz lángra lobban és nyaldossa a végtagjaimat, annyira pezseg tőle minden sejtem, hogy még a tenyerem is viszketni kezd. - Ebben a kicsi testben nem lehetek olyan erős, mint te... – elkapom a tekintetemet róla, megérintem lábujjaimat, gyömöszölgetem őket. Felhúzott térdeim közé simítom államat, a durva anyag karistolja bőrömet, irritál a susogó hangja, de nem foglalkozom vele. Melankolikus mosollyal konstatálom a Vörös Herceg szavait, miközben egy felduzzadt könnycsepp lefut az arcélemen. Nem követem nyomát, de égeti a pórusaimat. - Én mit adhatnék neked cserébe? Hmmppfff. Nekem adnád ezt az erőt, hatalmat és én mit nyújthatnék neked viszont? Persze gondolkodás nélkül bármit megtennék érted, de... – egymásra préselem ajkaimat - Vajon elég az? – elég nagy kockázat rám bíznia bármit, ezzel biztosan tisztában van. - Felejtsd el, mert én ott leszek és mindent megteszek, hogy ne... Hogy ne csalódj, hogy higgy bennem és, hogy meglásd bennem azt, amit legbelül én is tudom, hogy ott van... – sosem volt értelme annak, amit mondtam és ez most sincsen másképpen. Egy pillanat erejére hunyorogva grimaszolok, mert többre nem vagyok képes. Bizonyítanom kell, nem érhet kudarc. - Azt akarom, hogy rettegjenek tőlem... – vallom be, de csak lopva nézek fel rá. Szükségem van erre a fajta képességre, tulajdonságra ahhoz, hogy az legyek, akivé mindig is válnom kellett volna... Ha korábban, ha akkor képes vagyok megvédeni magamat, nem lennék itt. - Olyan akarok lenni, mint te! – egyenesen a szemébe mondom leghőbb vágyamat. Most valami megváltozott, talán még a bolygók állása is. Egy különös, ismeretlen érzés kúszik be a szívembe, mintha egy régi, elfeledett dallam szólalna meg halkan. A levegő súlya könnyebbé válik, és egy pillanatra mintha a rácsok is megremegnének. Érzem egy megmagyarázhatatlan erő jelenlétét, titokzatos erő, mégis szilárd és brutális, ha képes áttörni a magány és kétségbeesés vastag falait. Körénk telepszik, apró fénypontok keringőznek mögötte... Így látom én. Tökéletes... Egymáson morzsolgatom az ajkaimat. Vele együtt éledezik a mosolyom, torz vigyorgás a vége... A szavai lehorgonyoznak bennem. Olyan intelligens, páratlan, már szinte makulátlan. Minden szava éket ver, kaotikus az összkép a fejemben, de mégis ráolvad a szívemre... - Én mindent megtennék érted... – komorabb hangszínem megüti a fülem, hiába nevetgélünk, valódi mélysége van annak, amiről beszélünk. Ő és a halál? Soha sem férnek meg egy helyen, nem hagynám, hogy utol érje... Olyan lehet a magamfajtának, mint egy entitás. Ha földi kérgét le is dobja, ott nevet majd fölöttünk. Mint a Kis Herceg. S, ha ő volna a koronás kisember, lehetek vajon a Pilótája?! - Már' ezekért a gyönyörű dolgokért cserébe. A hűségem már azelőtt a tiéd volt, hogy észre vettél volna... A létező minden erőmet neked adom és, és nem akarom, hogy elengedd a kezemet... Később sem. Szükségem van... Nekem... – hebegve gyűjtök erőt a folytatáshoz - Nekem szükségem van rád! – félmosoly, kissé ijesztő ez a heves gesztikuláció egy eltévedt, lélekrablónak csúfolt idegentől. Tudom, tudom és bár meglenne a megfelelő tudásom, amivel elérem és igenis magamhoz láncolom, mert ennek egy életre kell szólnia. Én érzem... Ha őt elveszíteném, nem marad semmim. A következő percben a birodalmuk összeolmik. Összedől a kártyavár, nekünk pedig mennünk kell. Rendkívül élvezem, pezseg a vérem. Még azután is forróságot és ismeretlen melegséget érzek, hogy elvertek bennünket az őrök. És csak nevetnék, jóízűen gyomorból, amiért itt vagyunk és készen állunk rá, hogy magunk mögött hagyjuk a rideg jégpalotát. Együtt... Ez sokkal több, mint amit érdemlek... Túl sok hatás ér és a rengeteg inger miatt csak révedek Rowan alakjára, ahogy végeztünk az első összeütközéssel. Félig nyöszörgő, de büszke képpel nézek rá, amikor a vállamra helyezi támogatóan kezét. - Dokika? – a helyszín megadja a választ a kérdésre, miért zavar az elnevezés. Elég sok doktor úr és hölgy látogatott meg az utóbbi években, egyik sem volt szimpatikusabb, mint a másik. Szabadság... - felcsillan a szemem a szó hallatán. - Ez akkor is csodaszép... – prüszkölöm, mert bár ostobán hangzik, hogy valaki, egyáltalán bárki örüljön annak, hogy így alakult, de félholtan is boldogan lubickolnék az általa kívánt szabadságban, mintsem eltöltsek itt még egy napot... - Tényleg, elégedett vagyok! – nem is kell foglalkozni a lábammal, ha leszakad, majd csak szökkenek utána! - Hogy kell? – izgatottan fordulok felé, s ha megmutatta, hogyan kell légbúvárkodni, leutánozom. Tudom, hogy okkal tanít trükkökre, ezért sem hezitálok és persze, dolgozik az adrenalin, a megfelelési kényszer és egyéb kellemetlenségek... Hatalmasra felfújt pofazacskókkal is ugrok egyet, amikor a robbanás bekövetkezik. A tüdőmbe ékeli magát a por, kaparja a torkomat, mintha homokot nyelnénk a játszótéren... Köhécselve, de határozottan indulok utána. Félig ugrándozva. Amikor a karját nyújtja, örömmel elfogadom, nem csak a közelség miatt, amit teremt, hanem azért is, mert haladnunk kell és ne az én ostoba lábam miatt bukjunk el. A legjobb gyógyszer az árnyékában lenni. Felpezsdít és ettől erősnek érzem magam, fájdalomcsillapító hatással van rám a jelenléte. A kocsik láttán hihizgetésem ösztönösen beindul, hallani belőle persze nyilvánvalóan semmit sem lehet. Megdöbbent, amikor felém fordul és a kérdése még inkább. Soha nem volt családom... Idővel jöttem rá, hogy nem tartozom sehová. Ő felkínál nekem mindent, amire vágytam és még sokkal többet is. Annyival többet... - Nagyon szeretnék! – ha tudom, egy kissé megszorítom a kezét. Éreztetni akarom vele, hogy eszem ágában sincs meggondolni magamat, vagy elszökni tőle, máshol keresni otthon után. Nekem ő, csak ő jelentheti az otthont, a menedéket. Nélküle elvesztem... Ez nem csak Csodaországról szól - hazudnék, ha azt mondanám. Ő és amit jelent, a kisugárzásából fakadó mindent elsöprő erőre van szükségem. És, hogy mellette legyek. Az akarok lenni, amire szüksége van. Azzá válni, aki azt jelenti neki, hogy család... Később. Sok munka és erőfeszítés, bizalom, vita és szenvedés után. - Az én családomat megöltem, de csak azért, mert... – közben felküzdöm magamat a kocsira mellé, vagy hozzá - nagyon sokat bántottak és csak egy kislány voltam. Egy másik családban nem bántják egymást az emberek, vagy igen? Mert igazából fogalmam sincs, hogy milyen érzés egy családban lenni... – ez annyira szánalmasan hangzik, hogy miközben nézem a porfelhőt a kocsiból, egyszerre nevetek és sírok a nyomoromon. Talán tényleg egy bolond vagyok, akit a társadalom csak kigúnyol, kinevet és örömmel eltenne láb alól. De ez a mi pillanatunk, hogy felemelkedjünk és jobbak legyünk nálatok... Rowanre vezetem a tekintetem, ráfüggesztem; - Nehéz bízni másokban, ha azt sem tudjuk, hogy milyen is az. Nem tudok szeretni, mert sosem láttam, hogyan kell... Nekem sosem voltak barátaim. És valószínűleg mindent el fogok baszni, mert világ életemben egy marha nagy csalódásként tekintettek rám, hát azzá is váltam... – lepillantok valahová kettőnk közé, majd onnan vezetem fel a tekintetemet rá - De most miattad sokkal erősebb vagyok, mint voltam valaha. És szeretnék az lenni, aki tudom, hogy csak melletted lehetek... Ebben a családban, ott ahová tartozok. Ahová mindig is vágytam... De ez nehéz lesz és nem vagyok egyszerű eset, sokat kell javítanod rajtam, mert tele vagyok hibákkal... Csak közben soha ne mondj le rólam, oké? – mint mindenki, akivel valaha találkoztam korábban... Mert ha ez a fonál elszakad, megfulladok.
To my Trickster
“- Look, ya got little birdies tweetin’ round ya head! I hate people. Except you. You're okay.”
Kezdőlap
Vigasztalhatatlannak érzem magam... A vihar előtti sötétségbe burkolódzó folyosó már hátborzongatónak tetszik. Nem örülök a hírnek, hogy a kert helyett a zsúfolt gyülekezőben kell töltenünk a szabad óráinkat... Megint. Magányos érzés, ha ennyi kóválygó ember között, zárt térben szükségszerű megszámlálnom az itt töltött mihaszna perceket. A lugas alatt megkezdett gödröt nem fogja folytatni senki... Timre sandítok, őt úgyse figyeli az ég világon senki, nem őrzik. Biztosan kijut. Most puha a talaj, számítok rá! Elküldöm, el is tűnik. 
