Cale & Katniss

Persze, hogy nagyon is számít az, hogy mit gondolnak a szomszédok arról, hogy ilyen gyakran járok ide, egy apám korú férfihoz. Még a végén elítélnek miatta. Nem mintha érdekelnének épp az unatkozó öreg nénikék által kitalált összeesküvé elméletek, de... de azért mégis. A becsületem az azért elég fontos. Már amennyi maradt abból. De nem szeretném, ha a nagybátyám fülébe jutna bámi is. Na neki aztán tutira nem tudnám kimagyarázni magam. Pedig, mint mindig ebben is ártatlan vagyok. Komolyan mindig véletlenül kötök itt ki. Lassacskán a saját otthonomnak is érzem ezt a házat. Igazán menő lenne, ha szívárványszínűre festené. Sőt... ezt ki is nézem belőle. Azt hiszem, hogy van elég őrült ehhez. Egyre jobban azt kezdem érezni, hogy sok a közös bennünk. Hiszen ha lenne házam én is simán befesteném azt mindenféle színre, hogy legyen egyedi. Bár szerencsémre gyilkolási hajlamaim azért nincsennek. Vagyis annyira. Kivéve ha mondjuk a nővéremről van szó. Bár az azért bosszant, hogy figyelmen kívül hagyja azt, amit mondom az életfogytig tartó rabszolgaságomról. Mintha csak meg sem hallotta volna. Miért nem hajlandó tárgyalni? Le hozhatnánk azt mondjuk csak pár évre. Tutira bedilizek mellette mire megöregedek.
- Nem is olyan rossz ötlet. Igazán feldobná ezt a környéket. - vigyorgok rá lelkesen, bár azt meg nem tudnám mondani megint, hogy komolyan beszél-e. Én vagyok vajon túl naiv, hogy mindent szó szerint értek, vagy ő nem beszél egyértelműen? Bár azt valamiért elhiszem neki, hogy nem akar kinyírni. Ez pedig jó rám nézve. Mert lehetek egy kicsit akár lázadóbb is simán. Úgysem tenne semmit, csak tutira ijesztget. Szüksége van rám. Azért is, mert látszólag nincs hová költenie a pénzét és én előszeretettel segítek neki ebben, és azért is, mert elmondta, hogy jól szórakozik rajtam. Ha megöl akkor oda a szórakozásnak és a pénze is mind a nyakán marad. Szóval.. talán az az örökkévalóság mégsem muszáj, hogy addig tartson. A válasza a kérdéseimre azonban nem nyugtat meg azért annyira. Most ebből mire gondoljak? Ha próbára teszem és pórul járok azt bánom meg. De ha meg nem teszem próbára, akkor nem tudom meg, hogy képes lenne-e bántani. Nem mintha annyira arra vágynék mondjuk.
- Hát jó. Én szeretem a kihívásokat egyébként is. - vonok vállat, csak azért, hogy ő se gondolja azt, hogy mindig övé lehet az utolsó szó. Bár még nem tudom, hogy mit mernék lépni az akarata ellen - ha mernék egyáltalán -, de egyszer tutira kipróbálom. Főleg mikor ilyen jó kedve van. Bár olyan, mint az időjárás néha. Egyszer kacag máskor pedig olyan szigorúnak tűnik. Szerencse, hogy az életem még olyan hosszú, hogy sok mindent kitapasztalhatok mellette. Bár jobban szeretem a békességet és azt, ha meg vannak velem elégedve, de azt meg nem ha valaki parancsolgat nekem. Azt sosem csíptem annyira. Még anyutól sem. A pincére tényleg kíváncsi vagyok, mert az egy olyan hely ahol az ilyen gonoszak mindenféle rosszat elművelnek. A filmek szerint legalábbis. És engem az tényleg érdekel, hogy ő tart-e lent valaki olyant, akit nem szeret. Mondjuk egy exét... vagy egy politikust. Bárkit. A válasza azonban egyáltalán nem megnyugtató. Képes volt valakit lent hagyni olyan hosszú időre, hogy már nem is emlékszik? Basszus...
- Hogy lehet valakit olyan hosszú időre bezárni? Tényleg meghalt vajon? Hátha még él? És szenved... - még a tenyerem a szám elé is kapom, mert ez nagyon durva. Aztán azt meglepődve engedem is le és rázom meg a fejem. Én ugyan le nem megyek oda. Ha azt mondta volna, hogy csak valami poros fényképek vannak ott, meg borok, meg mit tudom én még mit tartanak egy pincébe, azt mondanám oké. De ha van lent tényleg valaki? Főleg egy hulla... sosem láttam még halottat és nem is most akarom azt elkezdeni.
- Biztos, hogy nem. Csak kérdeztem. - talán még patkányok is lehetnek. Azok olyan undorító állatok. Hogy gondolja, hogy majd egyedül le megyek a pincéjébe, amit a fene setudja, hogy mit lát. - Na jó... akkor ma mit csinálunk? Film nézés kilőve, kocsi vásárlás is és a pincébe menés az duplán. - nézek rá értetlenül, mert nem értem, hogy minek is kéne én itt maradnom vele. Nincsennek barátai, akik szórakoztathatnák? Csak, hogy ne engem használjon erre a szerepre. A fejem azért közbe a pince ablak felé emelem, de csak azért, hogy hátha valaki mégis a segítségemre szorulna.

Cale & Katniss

Csak akkor értem meg, hogy min kacag már megint, amikor ismét megszólal, megforgatom a szemeimet mosolyogva, majd a homlokamra is csapok. Hát persze, hogy nem igaz amit az előbb mondott! Mindig elfelejtem, hogy milyen hülye viccei vannak. De ő tehet róla, mert olyan komolyan képes elő adni mindent, hogy mindig össze zavar.  Mert komolyan elhittem, hogy valakit a pincébe bezárva felejtett. Simán kinézem azt belőle. Ahogyan sok minden mást is. Mert valljuk be egy őrültről nem nehéz azt feltételezni, hogy kiéheztet egy embert. Ma úgy tűnik igazán jó kedve van, mert olyan, mint valami kezesbárány. Talán valami történhetett és beütötte a fejét. Jó, velem amúgy is legtöbbször ilyen, de ma még csak parancsolgatni sincs kedve. Ez tök király így.
- Jó, és én ezt honnan kellett volna tudnom? Semmin sem lepődök már meg ebbena mai világban. - és ezt pontosan olyan hangsúllyal mondom, mintha legalább száz éves lennék, és olyan túl sokat láttam volna a világ borzalmairól. - Hát jó... nézzük meg azt a pincét. De ha valami mégis szembe szökik velem, akkor akkorát fogok sikítani, hogy az egész utca ide csődül majd. - figyelmeztetem azért, és kénytelen vagyok vele menni amúgy is, mivel megfogja a kezem. Körbe nézek, hogy valaki lát-e minket, mert tényleg kezdünk olyanok lenni, mintha lenne közünk egymáshoz ennél több. Na már csak az kéne! Van azért annyi önbecsülés bennem, hogy nem egy apám korú férfival kezdek ki. Meg egyébként sem szoktam senkire nyomulni, szerencsére van elég önbizalmam ahhoz, hogy megvárjam amig engem szednek fel. Bár ez mindegy is. A szavai azonban meglepnek, de nagyon. Egész jó filmeket szokott nézni. Tényleg másra gondoltam.
- Ki hitte volna... a Texasi láncfűrészesre tippeltem volna. Meg a Fűrészre... ezek elég beteg filmek... - egy beteg elméjűnek. Mondjuk ezt már nem mondom ki hangosan, csak egyik lábamról a másikra álldogálok arra várva, hogy kinyítsa az ajtót. Utálom a pincéket. Hidegek, meg olyan, mintha bent lehetne ott ragadni. Amint nyílik az ajtó, lábujjhegyre állva nyújtogatom a nyakam, hogy be lessek, de mozdulni nem mozdulok csak akkor, amikor ismét megfogja a kezem. Óvatosan lépkedek mögötte, miközben igyekszem felfedezni a helyet tekintetemmel, miközben a lámpák maguktól felkapcsolnak. Természetesen itt is van édesség, nem tudom, hogy mi ez a mánia nála. Szerintem ő csak azon él. Amint elenged, kíváncsian lépek beljebb, mert itt aztán annyi minden van, hogy azt sem tudom mivel kezdjek. Mi ez a sok fegyver? Vajon mennyi idő alatt gyűjtötte ezeket össze? És minek kell egyáltalán? Közelebb megyek azokhoz, a kisebbeket érdeklődve forgatom meg a szememben, mert egész izgalmasak, majd egy nagyobb puskáért nyúlok, ami olyan nehéz, hogy még két kézzel is gondot okoz megtartanom. Ahogy tartom a csöve épp Cale felé kerül, de eszem ágában sincs lelőni. Nem lenne bátorságom sem, meg szívem sem. Csak vaalhogy így jön ki a fogásom. Csak akkor veszem le a tekintetem arról, mikor ismét megszólal. Felvonom a szemöldökömet is egy kicsit.
- Tudok... tojásrántottát. És... és ennyit. - bár azt sütik azt hiszem... mindegy. Nem tudok főzni, és nem is nagyon vonzott soha azt megtanulni. - De jó... ha már így is úgy is itt kell töltenem a napot, akkor főzzünk. Vagyis én inkább csak nézem. - teszem még hozzá, ismét a kezemben lévő puskát méregetve, ami komolyan nagyon tetszik. Kár, hogy ilyen nehéz és hogy embereket lehet vele megölni.

Cale & Katniss

Össze ráncolom a szemöldököm miközben azt hallgatom, hogy szó szerint gúnyt űz belőlem. Mégis honnan tudhatnék én az ötvenes évekről, vagy arról, hogy mikor jött be a tévé? Kit izgat egyébként is? Engem biztosan nem. A világháborúról meg ne is beszéljünk, utálom a történelmet, iskolás koromban sem értettem soha, hogy minek tanítják, mikor már egyébként is tök mindegy az, ami a múltban volt. Engem legalábbis sosem hatott meg különösebben. Remélem, hogy ezzel is csak tréfál és nem komolyan akarja, hogy ilyesmikről beszéljek vele. Unalmas téma. Így lényegében őt sem akarom, hogy oktatni kezdjen. Biztosan elaludnék közben.
- És én ezeket mégis honnan kéne tudnom? Nem vagyok lexikon. Én más világot el nem tudok képzelni, mint ami most van. Szerintem ha valaha éltem is azokban a korokban, én tutira akkor is ilyen laza voltam. A hülyék háborúznak csak. - vonom meg a vállam, mert egyébként is béke kedvelő vagyok és nem értem, hogy miért jó az, ha emberek egymást ölik. Bár azt sem tudom még mindig, hogy mi a fenét keresek én itt, vagy hogy egyébként, hogyan keveredhetnék ki ebből. Nem azt mondom, hogy néha nem jó móka a társaságában lenni... mint például most, de akkor is egy gyilkos vagy micsoda. Ezt nem olyan könnyű elfelejteni azért. Mégis úgy sétálok vele kézenfogva a pince felé, mintha ez olyan természetes lenne, miközben még mindig azon jár a fejem, hogy mi haszna is származik igazából belőlem. De az biztos, hogy egyre bátrabb kezdek lenni hozzá, kevésbé gondolkodok előbb, mint beszéljek, mert valamiért érzem, hogy engem sosem fog bántani. Nem tudom, hogy van-e gyereke, vagy bárkije, de olyan, mintha rajtam gyakorolná az apa szerepet. De komolyan. Az viszont megfordul a fejemben, hogy a barátai is azért vannak mellette mind, mert megfenyegette őket, mint engem. Szerintem azért nem akarja feloldani az életem végéig tartó fogadalmamat, mert tudja, hogy soha többé nem jönnék vissza. Mert az oké, hogy szép pénzt kapok tőle meg minden, de nem szívesen vagyok azért olyan emberrel, aki meggyűjtheti a bajom. Meg hát ki tudja mikor kattan el az agya megint.
- Hát mivel csak filmek, persze, hogy nem halnak meg benne. Jó, hogy nem gyilkolják le egymást igazából is, hogy hatásosabb legyen. - nem is értem, hogy hogy gondolja. Lehet, hogy ő profibb ebben, de én meg azt nem szeretném sosem látni. Vajon egész életemben megúszom azt mellette? Nagyon remélem, mert túl félős vagyok ezekhez a dolgokhoz. A pincébe belépve, szinte megdöbbenve nézek rá. Most komolyan beszél? és kérdésnek szánja ezt az ide költözéses dolgot, vagy parancsolja inkább? Megrázom a fejem, mert tutira nem mernék vele egy házban élni. Honnan tudjam, hogy álmomban nem nyírna ki? Bár a jó része amiket felsorol igazán kecsegtetően hangzanak az igaz. Már megint fogalmam sincs, hogy viccel-e vagy komolyan gondolja mindezt.
- És ebben megint hol lenne a csapda? Mármint nem hiszem, hogy éppen miattam kezdene megváltozni és valami furcsa apafigurává válni... - kizárt, hogy a mókázásról szólna a közös életünk. Bár már így is úgy is az övé vagyok életem hátralévő részében, szóval mindegy. De azért jobb ha tartjuk a távolságot amennyire csak lehet. Egy hatalmas puskát nézegetek, aminek ráadásul még súlya is van, és elgondolkodok azon, hogy egy ilyennel vajon hány embert nyírhatott már ki. Tekintetemmel figyelem ahogy közelebb jön hozzám és mozdulatlanná dermedek, amint a hátamban megáll. Először elképzelni sem tudom, hogy mit akar, de amint megszólal rájövök. Lőni akar tanítani. Ösztönösen nézek a puska végére, és remegni kezdek. Nem akarok lelőni soha senkit. Amint hozzám ér és segít abban, hogy jól fogjam meg azt, kicsit összerezzenek és egy rövid ideig hátra pillantok rá, félve, mert egyáltalán nem gondolom, hogy ez olyan jó ötlet. Vissza nézek a puskára a tárra, amit mutat és szófogadóan követem az utasításait, bár bizonytalan vagyok. Ugyanakkor kíváncsi is. Nem fél, hogy le fogom lőni ha megtanít rá?
- Ez nagyon nehéz. - motyogom és egy kis segítséggel ugyan, de sikerül bele néznem a távcsőbe. Eszméletlen érzés. Bár azért használni nem akarom soha.- Igazán nagy bátorság megtanítani valakit lőni, aki a félelem miatt fogadott örök hűséget csak. - szólalok meg végül még mindig a távcsőbe nézve és közben eltöőprengek azon, hogy ha meghúznám a ravszt, mennyire tennék kárt itt bármiben is. Fogalmam sincs, hogy egy ilyen valamibe mekkora lövedék jár és az milyen károkat okozna.
- Hát nem bánom. De biztosan nem fogom ezt úgysem használni. Soha. Sőt semmilyent. - óvatosan engedek egy kicsit a szorításán, lejjebb engem a puskát, hogy szembe fordulhassak vele. Vajon aza  célja, hogy olynat csinájon belőlem, amilyen ő is? Nem gondolom, hogy ez valaha is össze jöhetne.  

Cale & Katniss

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy komolyan beszél. Mégis kinek jutna eszébe megkérdőjelezni egy gyilkolós filmet csak azért, mert valójában nem is ölik meg egymást? Az milyen lenne már, ha valódiak lennének a jelenetek? Hogy tud valaki ennyire beteg elmével rendelkezni? De most komolyan. Na és mi köze van annak a főzös műsorokhoz amúgy is? Fogalmam sincs, hogy azokban igaziból főznek-e, mert nem szoktam azokat nézni, meg egyébként sem fordult meg soha az a fejemben, hogy játék ételekkel dolgoznának.
- Szerintem a kettő nem teljesen ugyanaz azért. Ha valaki főz azzal nem árt senkinek... na de mi lenne, ha a színészek kinyírnák egymást mind? Nem is lenne aki szórakoztassa a tévénézőket. - bár őt és a hozzá hasonlókat valószínűleg jó kedvre derítené egy igazi vértócsa látványa, de az ilyen gyávák, mint én, tutira többet a tévét sem kapcsolnák be. Értetlenül nézek rá mikor egy rövid időre megállunk és úgy teszek, mintha én is elgondolkodnék a szavain, bár gőzöm nincs, hogy miért olyan fontos most ezt neki megfejteni. Azt úgysem ő eszi meg, nem tök mindegy akkor, hogy az ilyen műsorokban mit csinálnak? Válaszul csak vonok egyet a vállamon, mert kicsit olyan, mintha a megjegyzését inkább saját magának szánta volna, azt semmiképp sem gondolom, hogy a választ tőlem várná. A pince valóban nem tűnik olyan ijesztőnek, de a szavai sokkal inkább. Honnan jött moste ez, hogy költözzek hozzá? Vagy még őrültebb lett, vagy csak éppen szivat. El nem tudnám képzelni, hogy az milyen lenne. Persze azok alapján amiket elmondott tök izgi lenne, csak valahogy nem tudom elhinni, hogy csupa móka és kacagás lenne onnantól az életünk.
- Jó de ha össze költöznénk akkor alkalmazkodnunk kéne egymáshoz. Én gyilkolászni nem fogok, szóval akkor mégis csak engednie kéne valakinek valamiből. Én nagyon nagyfejű vagyok. - nem mintha célom lenne össze költözni vele, vagy bevenni ezt az újabb trükkjét, de amúgy egy kicsit mégis csak eljátszok a gondolattal, hogy milyen vagány lenne egy ilyen nagy és menő házban élni. Ahol van sok édesség, meg bombák, fegyverek, gyémántok, értékes festmények, meg még a jó ég tuda mi minden. Tutira, hogyha el menne itthonról sok mindent eladnék. Engem úgysem bánt, mert kedvel, csak ijesztgetni próbál. Mondjuk attól függetlenül mindig meg is ijedek valahányszor hozzám ér vagy a közelembe jön. Mint abban a pillanatban, ahogy a hátamhoz kerülve próbál lőni tanítani.
- Ilyen nem is létezik. Nem lehet egyik testből a másikba ugrálni. Honnan jön ez az ostobaság mindig? A nagybátyámnak van egy orvos barátja, aki segíteni szokott az olyan embereknek, akik képzelegnek, talán beszélek vele. - persze, hogy nem akarnám lelőni, hiszen mindig olyan furcsákat mond, hogy nem lenne hozzá elég merszem. De jó lenne ha rájönne végre, hogy valami gond van vele az emeleten. Mert úgy tűnik ő komolyan hisz abban, hogy ujjá születhet. - Nem szeretnék lőni soha többé. Egyáltalán nem szórakoztató. - rázom meg a fejem, bár fogalmam sincs, hogy hogy érti azt, hogy eltörheti a vállam. Csak sóhajtva engedem le a fegyvert és rakom is vissza a helyére azt, utána pedig megkönnyebbülve rázom meg a kezeimet is. Hogy tudják a katonák ezt egésznap cipelni? Nagyon nehéz. Még jó, hogy a háborúkban a férfiak szoktak részt venni, mert én megszakadnék egy ilyen puskától. Kíváncsian nézem a kis pisztolyt a kezében, ami a másik mellett szinte eltörpül és még igazán cuki is lenne, ha nem tudnám, hogy azzal is meg lehet ölni valakit.
- Oké, de... nekem nincs akit lelőjjek nagyon. Vagyis lenne elég sok olyan ember, akit ki nem állhatok, de.... még nem jutott eszembe a megölésük. - forgatom meg a szemem, mert biza a nővérem barátját, aki bántja őt talán lelőném ha tehetném. Miraért. Közelebb lépek hozzá egy kicsit, mert hazudnék ha azt mondanám, hogy nem vagyok kíváncsi egyébként is. - Nem lehetne ezeket csak valami gumi golyóval használni? - látom ám, hogy ez igazi és nem holmi játék, de azért hátha működne valami olyannal is, ami nem öli meg az embereket.

Cale & Katniss

Kicsit azért megkönnyebülök azon, hogy kijelenti, hogy az össze költözés nem olyan, mint mikor munkát ad, és abban élhetek a visszautasítás lehetőségével, mert bár talán lenne benne jó móka is, de nem tartom valószínűnek, hogy minden pompás lenne. Úgyhogy megmaradok inkább a nagybátyám mellett még egyenlőre. Főleg, hogy megint elkezdi mondani azt az őrült felfogását, hogy újjá születhet. Szerintem ő komolyan hisz ebben, pedig felnőtt ember. Nem mintha szándékomban állna kihúzni nála a gyufát és megadni az esélyét arra, hogy másik bőrbe bújjon, ami mondjuk teljességgel lehetetlen. Azzal, hogy felajánlom az orvosi segítséget, csupán jóindulatból történik, mert talán ha egy orvos megvizsgálná kiderülne, hogy nem javíthatatlan az állapota. Látszólag pedig fel sem fogta amit mondtam, úgy nevet rajta és igyekszik megtanítani a fegyverek használatára, mintha ez számomra olyan kedvező lenne. Mondjuk biztosan jó móka lehet lövöldözni a levegőbe, de emberekre nem olyan valószínű, hogy szívesen tenném meg. Újból. A fegyver túl nehéznek tűnik nekem, bár kicsit úgy érzem miközben segít nekem azt megfelelően tartani, mint amikor apa játszott velem, és valami olyasmire próbált megtanítani amiben azt hittem, hogy sosem leszek jó. Aztán kiderült, hogy mégsem vagyok olyan bugyuta, csak sosem volt önbizalmam. Szóval nem azt mondom, hogy ha akarnám nem tudnám megtanulni a fegyverek használatát, viszont valamiért nem akarom. Mert nem szeretek bántani senkit. Azért is teszem ezt szóvá, miközben egy kisebb pisztolyt vesz el, bár lehet, hogy kicsit rosszul fejeztem ki magam. Habár szerintem mindenkinek van olyan ember az életében, akire annyira haragszik, hogy képes lenne megölni. Bár nem szó szerint azért. Csak elméletben értettem ezt. Kicsit megszeppenek a kérdései miatt, de nem is az lep meg igazán, hanem sokkal inkább az, hogy felém tartja a pisztolyt, mintha azzal akarna őszinte válaszra kényszeríteni.  Én meg nem tudom eldönteni, hogy ez most megint csak egy buta vicc akar-e lenni, vagy a valóság.
- Hát én... Nem tudom. Egyszer gondoltam csak. De nem vagyok én rossz. - motyogom végül a választ, és valóban nem tartom magam rossz embernek amúgy, csak néha hamarabb cselekszem mint gondolkodok, meg beszélni is szoktam csak úgy meggondolatlanul. De ez nem olyan nagy bűn. Amint a fejemhez tartja a pisztolyt, veszek egy mély levegőt és értetlenül nézem, mert fogalmam sincs, hogy mi baja lett hírtelen. Azt hittem, hogy jóban vagyunk. A pisztoly hangja a fejem mellett erős pánikra ad okot, két tenyerem a fülemre szorítom és esküdni mernék, hogy még sikoltottam is. Remegni kezdek és legszívesebben meg sem állnék most hazáig. Mégsincs túl sok időm arra, hogy felfogjam ami történik, mert olyan erősen ragad meg a felsőmnél fogva, hogy szinte csak kalimpálni van lehetőségem. Ösztönösen rakom két kezem az övére, amellyel tart, mélyeket lélegzek és a pisztoly miatt, amit hozzám nyom csak még nagyobb rémület kerít a hatalmába. A szavaiból pedig rájövök, hogy mi a baja. Megsértődött. Pedig nem ez volt a célom. Megrázom a fejem a kérdésére, ami ellent mond annak, amit gondolok, mert amúgy őrültnek gondolom. De ezt inkább jobbnak látom nem kimondani.
- Sa..sajnálom. Én nem... Nem úgy gondoltam. Nem akarok meghalni. Soha többet nem mondok semmit rosszat. Ígérem. - a légzésem egyre szaporább lesz, a remegésem is erősebb, ugyanakkor megkönnyebbülök egy kicsit mikor a pisztolyt el dobja. Soha többé nem akarok ilyent érezni. Félek, és egyedül érzem magam. Kimeresztem a szemeimet ahogy ezúttal egy kés kerül elő, és megpróbálok kiszabadulni a szorítása alól, mikor a kezem hátra csavarva kerül egy asztalra. Azt gondoltam, hogy le akarja vágni. A fájdalom amit a kezemen érzek pokoli érzés és a könnyeim is potyogni kezdenek.
- Ez nagyon fáj! - sziszegek fel és fogaimat össze szorítva próbálom tompítani az érzést. Ha így akarja a tudtomra adni, hogy továbbra is ő a főnök akkor megértettem. De azt hiszem, hogy ehhez elég lett volna annyi is, hogy megmutatja a kést. Miért kellett ez? Szabad kezemmel megtörlöm könnyes szemeimet, amint abba hagyja a kínzásom és fogalmam sincs, hogy most mi lesz. Ezt a napot sosem bocsájtom meg neki. - Most mi fog történni? - szipogok és reménykedek abban, hogy beéri ennyivel. Én nagyon nem bírom a fájdalmat, a kezem pedig lüktet. Lehet, hogy be kéne kötözni azt, nem?

Cale & Katniss

Sokkal jobban sikerül rám hoznia a frászt, mint azon a napon amikor rávett, hogy dolgozzak neki. Ahogyan elsüti mellettem a pisztolyt szinte az egész életem lepereg mellettem miközben sikítozva takarom el füleimet, hogy tompítsam az erős hangot. Fogalmam sincs, hogy véletlenül lőtt-e mellé, vagy szándékosan, de úgy kezdek remegni, mint a nyárfalevél és ezen még az sem segít mikor közelebb húzva magához az állam alá rakja a korábban elsült fegyvert. Bár megértem, hogy mivel bosszantottam fel, de mégis úgy gondolom, hogy kicsit túlzás lenne, hogy megöljön csak azért, mert tettem egy buta megjegyzést, amivel egyébként nem is az volt a célom, hogy megharagudjon rám. Csak egy kis ideig lélegzek fel mikor eldobja végül a pisztolyt, de a kés látványa még inkább megrémiszt. Szeretnék tiltakozni, de nincs túl sok esélye mikor az asztalra nyom és csak szisszegni tudok a fájdalomtól, ami a kezembe hasít, a könnyeim pedig záporként hullanak. Egyből az jut az eszembe, hogy velem is valami olyasmit fog majd tenni, mint amit Manuel mesélt, és ettől csak még hevesebben ver a szívem miközben próbálom kitalálni, hogy hogyan meneküljek el. Egyszer azt mondta, hogy hiába mennék bárhová is, mindenhol meg fog találni. Nem akarom, hogy megöljön. Inkább legyen olyan, mint eddig is volt. Bár nem hiszem, hogy ezek után én képes lennék máshogyan nézni rá, mint egy szőrnyetegre. Mert bántott. Megtörlöm könnyes szemeimet és szófogadóan úgy lépkedek mellette, közben pedig az ép kezemmel a sérültet surolgatom a heg felett, mintha ezzel tompithatnám a fájdalmat. Nem ismerem azt a járatot ahol a házba megyünk, a fejem ide oda forgatva próbálom kitalálni, hogy hol lenne a legegyszerűbb elszaladnom. Hogy tudjak ezek után neki dolgozni. A székre ülök ahová irányít és mozdulatlanul figyelem mozdulatait és hagyom, hogy remegő kezem lefertőtlenítse, közbe megrándítva azt a csípős érzéstől. Össze zavart. Minek bántott, ha most meg gondoskodni akar rólam?
- Azt hittem barátok vagyunk. A barátok nem bántják egymást. - szipogok miközben a kezemet kötözi ismét felszisszenve a fájadalomtól. Lehet, hogy túlzás azért az, hogy barátoknak gondoljam magunkat, de akkor is. Egészen jóban voltunk eddig. Haő bántott engem én miért ne tehetném majd egyszer meg? Sosem felejtem el ezt a napot az egészen biztos. A kérdésére értetlenül nézek rá és nem értem, hogy hogyan képes úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Vajon ha azt mondanám, hogy nem akarok vele filmet nézni, megint bántana, mert ellenkezek?
- Filmet? - húzom vissza a kezem, amint végez a bekötözésével és úgy nézek rá, mint aki nem érti, hogy miről beszél. És még meg van sértődve, ha azt mondom, hogy őrült. Hiszen az. - Nekem bármilyen film megfelel. - válaszolok végül megvonva a vállam, mert szerintem mindegy, hogy mit választok, úgyis az lesz, ami neki tetszik. - Ha megnéztük a filmet el mehetek? - nézek ismét rá félve, mert egészen biztos, hogy ha innen kijutok, akkor soha többé nem jövök vissza. Valahogyan megtalálom a módját annak, hogy felszabaduljak. De hogyan bontsuk fel azt a szerződést, ami nem is létezik?

Cale & Katniss

Hiába szól rám attól még közbe automatikusan is megmozdul a kezem a fertőtlenítőtől, mert csíp és mert nem tudom irányítani. Nagyon fájt, amit velem tett és ez sem kellemes érzés. Hogy bírom én ezt ki életem végéig? Mindig figyelnem kell arra, hogy mit mondok neki. Bár nem akarok ezek után neki dolgozni, de ha ilyen sértődékeny, és egy apró elszólást így felfúj, akkor mit csinálna ha vissza utasítanám a továbbiakban a felém kínált lehetőségeket? Pedig komolyan azt hittem, hogy engem kedvel annyira, hogy sosem tudna bántani. Mégis megtette és ez rosszul esik. Csak még jobban félek most tőle, szóval ha ez volt a célja, akkor elérte.
- Én nem szeretnék ilyen barátot. - rázom meg a fejem még mindig morcosan, mert ez a bántás amiről ő beszél csak egyoldalú. Csak ő tudja velem ezt tenni és ez nagyon nem igazságos. Mert erősebb és mert én gyáva vagyok. - Én sem akartam rosszat, és nem is úgy értettem. Csak... - egy rövid ideig elhallgatok, hogy a megfelelő szavakat keressem, hiszen úgy tűnik, hogy tilos az őszinteség. Nem akarom, hogy ennél többet is ártson nekem. Tényleg nagyon félek tőle.- Szóval én csak nem hiszek ebben az ujjá születéses dologban. Szerintem butaság. - vonom meg a vállam miközben vissza húzom a kezem is, amit bekötözött és nem is nézek rá, csak bízok abban, hogy nem haragszik meg azért is, mert én másban hiszek, mint ő. Nem gondolkodhatunk mindig egyformán mindenben. Meg szerintem attól, amiért nem ismeri be még őrült. Hogy van kedve csak úgy filmezni a történtek után, mintha mi sem történt volna? És miért pont velem akarja? Esküszöm még most sem tudom, hogy mit akar tőlem. Nem választok filmet, rá hagyom, hogy döntsön ő és bár nem kapok a következő kérdésemre választ, azért én bízok abban, hogy elenged ha a kedvében járok. Egy filmet még kibírok vele. Talán ha látja, hogy szófogadó vagyok akkor ő is engedékenyebb lesz. Sóhajtva követem őt, bár egy kicsit megborzongok, hogy egy szobába akar filmezni. Miért nem jó az a nappaliban a kanapén üldögélve? Mennyi lehet egy film? Két óra? Az valahogy csak el telik. Bár azt terveztem, hogy csendben le ülök az ágy szélére, és úgy teszek majd, mint aki élvezi a mozit, de természetesen ő mást választ. Ismét reszketni kezdek ahogy maga mellé húz, de a fekvő pozicióból én egy kicsit felülök és a párnáknak dőlök, ép kezemmel a sérültet simogatva ismét. Ezek után mégis, hogy gondolja, hogy biztonságban tudom érezni magam? Bár a film elindul, de én mégis csak a bekötözött kezemet figyelem, mert most túlságosan is nagy bennem a stressz ahhoz, hogy tényleg a filmre koncentráljak. Csak akkor veszem le a tekintetem a kezemről és Calere szegezem azt, amikor megszólal. Az, hogy haragszok nagyon enyhe kifejezés arra, amit érzek jelenleg.
- Nekem ez nagyon fájt. Honnan tudjam, hogy mi a hiba és mi nem? - kérdezem megszeppenve és kicsit elhúzódok, mikor az arcomhoz ér. Még mindig a hideg ráz ki tőle. Azt hiszem, hogy a hiba mindkettőnknél mást jelent. Na és ha ő hibázik? Az oké... nyugodtan megkínozhat, csak mert valamit rosszul mondok. - Ha azt akarta elérni, hogy ezentúl mindig féljek, akkor sikerült. Megígérem, hogy megpróbálok majd többet nem hibázni. - sóhajtom végül, mert hát nem igen van mit tegyek. Csak megpróbálok alkalmazkodni hozzá, hogy könnyebben teljen az életfogytiglan mellette. De azért még úgyis megtalálom egyszer a gyenge pontját és ezt vissza fogja kapni. Valahogy...valakitől.

Cale & Katniss

A haragom és a félelmem egyszerre keveredik bennem, mert az az igazság, hogy én tényleg elhittem, hogy ha csak egy kicsit is, de megkedvelt az eddig eltöltött közös időnk alatt. De úgy tűnik tévedtem, mert ha kedvelne, akkor nem bántott volna. Esküdni mertem volna, hogy mindegy mit teszek, ez úgysem fog megtörténni soha. Eltöprengve hallgatom szavait, de egyáltalán nem értek vele egyet. A barátok néha akaratuk ellenére is megbántják egymást, de attól még nem a másik megkínzása hiszem, hogy a megoldás lehetne erre. Főleg úgy, hogy nem is egyforma az erőviszonyunk. Esélyem sem volt legalább megvédeni magamat. Még mindig nem gondolom, hogy megérdemeltem volna, amit velem tett. Az, hogy nem látja be saját magának, hogy egy őrült, igazán nem az én hibám. Pedig nagyon is az. Néha fura dolgokat mond és tesz.
- Akkor ezek szerint sosem lehetek őszinte, hanem mindig azt kell mondanom, amit hallani akar. Na és mi van azzal, mikor én vagyok megsértve? Nekem is jogomban áll ilyen fájdalmas büntetéseket adni? - nem szeretném feldühíteni ismét, de szeretném ha tudná, hogy szerintem a barátságokban egyenjogúság is van és nem mindig csak az egyik fél akar felülkerekedni a másikon. Oké, jelenleg én vagyok a gyengébb és valószínűleg esélyem sem lenne ilyent tenni vele, ha azt nem hagyja - bátorságom sem igazán lenne hozzá -, de akkor is. Bár nem értem, hogy hogy van kedve egyáltalán még filmezni velem, de sóhajtva követem őt a szobáig és még az ágyból sem szökök ki mikor oda húz, mert nem akarom még egyszer, hogy bántson. Igyekszem a kedvében járni, de elfelejteni nem tudom azért a pincében történteket. Időközben újra meg újra a sérült kezemre pillantok, amiről ezentúl azt hiszem, hogy tényleg mindig ő fog az eszembe jutni. Fogalmam sincs, hogy mit mondok otthon majd a nagybátyámnak, ha rákérdez a sebemre, amit nem is mutathatok meg. Még a végén azt hiszi, hogy megint csak a drogok miatt csináltam hülyeséget. Vagy ami még rosszabb, hogy azt feltételezné esetleg, hogy szerelmi bánatom van és magamba véstem a srác nevének kezdő betűjét. Nem mintha olyan ostoba lennék. Meg nem is tudnék magamban ilyen kárt tenni. Nagyon fáj, én pedig nem vagyok azért ennyire ostoba. Mivel nem válaszolja meg a kérdésemet, tudom, hogy nekem kell majd mindig kitalálnom, hogy amit mondok vagy csinálok az vajon hiba lesz-e vele szembe. Sóhajtva nézek a tévé felé, ahol már javában tart a film, de fogalmam sincs, hogy miről szól egyébként. Valamiért nem vagyok most filmnézős kedvemben. De még mindig jobb, mintha a pincében még most is kínozna valamivel. Csak akkor veszem le pillantásom a tévéről amikor megérzem magamon az övét. Óvatosan pillantok rá és először arra gondolok, hogy talán melege van mikor a mellényt le veti, de ahogy az ing is lekerül róla, rémülten ülök még hátrább az ágyban és húzom fel a térdeimet is. Már csak az hiányzik, hogy zaklatni is kezdjen. A szavai azonban meglepnek és anélkül, hogy megmozdulnék csak felvonom a szemöldökömet. Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Még akkor sem, amikor arra magyarázatot ad.
- Erre semmi szükség. - motyogom zavartan, denarra már a kést magához is nyomja és úgy vágja meg a mellkasát, mintha ez olyan természetes lenne. Rémülten takarom el a szememet tenyeremmel, majd félve ismét rá pillantok. Megbolondult? Határozottan. Hirtelen csúszok az ágyban közelebb hozzá, és az ép kezemet az övére teszem, hogy ne csinálja ezt tovább. Nem akarom, hogy bántsa magát. A vér ahogyan végig folyik mellkasán olyan horrorisztikus élményt nyújt, amilyenben még sosem volt részem.
- Megbolondult? Ezt nem szabad! Nagyon vérzik. Talán... mentőt kéne hívnom? - rémülten kapom fel a levetett ingét és nyomom rá a sebre, amit saját magának okozott, mert félek, hogy elvérzik. Haragszok rá az igaz, de nem szeretném, hogy épp mellettem haljon meg. De azért legalább most már tényleg kvittek vagyunk. Bár azt nem igazán értem, hogy hogyan lehetséges, hogy még a szeme sem rebbent közben? Az én sebem ennél sokkal kisebb... és nagyon fájt. Hogy lehet nem érezni a fájdalmat? - Tényleg jó lenne, ha látná egy orvos. - sóhajtom, de nem úgy értem, ahogy korábban. Vagyis úgy is, mert talán valaki felfedezné már a mentőben is, hogy baj van az emelete, de amúgy is. Mi van ha mély a sebe és össze kell varni?

Cale & Katniss

Nem igazán értem, hogy hogyan kéne beszélnem vele, ha egyszerűen nem tetszik neki semmi. Ha őszinte szeretnék lenni hozzá, akkor megsértődik és bánt. Ha meg hazudok, akkor az nem tetszik. Hallgatni viszont nem tudok. Én mindig olyan vagyok aki szeret fecsegni, és tudom, hogy néha jobb lenne csendben ülnöm, hiszen sokszor hallgatni arany, de... azért van szájam, hogy azt használjam is, nem? Most mégis szófogadóan csak vállat vonok és nem válaszolok neki semmit, mert már őszintén fogalmam sincs, hogy milyen válasz lenne az ideális. Azt viszont megtanultam, hogy ne bízzam el magam túlságosan, mert látszólag kedves hozzám, ismét az, de sosem tudhatom, hogy a jó kedvét mivel vehetem el épp. Egész életemben vajon meg fogom azt úszni, hogy ilyesmit többet ne tegyen velem? Nagyon fájt az, amit a késsel csinált. Bár kimondani könnyű volt a bűntetéses dolgot, de így, hogy konkrétan megengedi, már nem is tűnik olyan jó ötletnek az. Nem hiszem, hogy csendben tűrné, hogy bármi rosszat is tegyek vele. Talán csak akkor mernék esetleg mikor alszik. Bár lehet még úgy sem.
- Most inkább nem. De majd egyszer lehet. - jegyzem meg, mert nem biztos, hogy nem erősödök majd meg. Tőle is sokat tanulhatok még azt hiszem, és bár nincs ínyemre az emberek lemészárlása, de lehet, hogy majd el jön az ideje annak, hogy mikor bántani akar valami butaság miatt akkor képes leszek szembe szállni vele. Olyan még volt, hogy a tanítvány legyőzte a mesterét. Szóval semmi sem lehetetlen. Próbálok a filmre koncentrálni, amit fel rakott, de nem igazán tudom elfelejteni azt, ami a pincében történt. Az pedig, hogy vetkezni kezd csak újabb okot ad a pánikra, ezért is ülök fel nagyon gyorsan, felhúzva a térdem is. Mégis mire másra lehetne gondolni ebben a helyzetben? Bár megnyugtat, hogy nem a perverz ösztönök dolgoznak benne mikor megszólal, de a kés ami ismét elő kerül, már kevésbé bizalomgerjesztő. Főleg, ahogy azt ezúttal maga felé irányítja. El is takarom a szemem a félelemtől, mert hiába akarom látni, hogy ő is szenvedjen, azért mégsem bírom végig nézni azt. Egy percig sem gondolkodva csúszok közelebb hozzá, hogy megállítsam őt valahogy, és nem is értem, hogy hogyan képes valaki saját magával ilyent tenni? Ezt tényleg értem tette? Akkor ezentúl ha bántani fog, akkor magát is fogja utána, hogy ne haragudjak? Lehet, hogy mégis csak kedvel. Ettől persze még nem olyan könnyű megbocsájtanom azt, amit velem tett.
- Jó... hát nekem mindegy. De elég csúnyának néz az ki. - motyogom, miközben az ingét rá nyomom a mellkasára, hogy megakadályozzam azt, hogy elvérezzen, bár én magam sem értem, hogy minek. Hiszen ha meg hal, akkor én felszabadulok és a világ is fellélegezhet. Csak a  jó ég tudja hány embert bánthatott már, akik örülnének ha nem lenne. Én azonban lehet, hogy egy kicsit bánnám, bár ezt a világ összes kincséért sem ismerném be. Mert amúgy ha nem túl szigprú és nem beszél annyi hülyeséget, akkor igazán rendes.
- Hát csak azért segítek, mert nem akarok jelen lenni senki halálánál. - hazudom, mert ez azért nem épp így van, de biztos, hogy nem adom a tudtára, hogy néha azért jól is érzem magam mellette. Bár egy kicsit még mindig bennem van a tüske amiatt, hogy bántott. Kérésére hamar felpattanok az ágyról, hogy alóla ki vehessem az elsősegély dobozt, amit át is adok neki. Én nem ismerem azokat a dolgokat, amik abban vannak, így csak az ágy szélére le ülve nézem, hogy mit csinál, időnként az arcát fürkészve, ami még mindig rezzenéstelen. Hogy lehet, hogy nem fáj neki?
- Nem fáj? Engem az nagyon csípett. - vallom be, bár szerintem mikor a kezemet kezelte akkor erre ő is rá jött. Hogy nem élveztem annyira az egészet. Egy vékony mosoly jelenik meg a  számon, amint végez a sebe lekezelésével és bekötözésével, majd gyorsan elfordítom róla a tekinetetm, amikor a nadrágját is letolja, bár még így is sikerült azért látnom, hogy a bokszerén torták vannak. Hát nem szégyenlős... de komolyan mi ez az édesség mániája, hogy még bugyiján is az van? Kinek jut egyáltalán eszébe olyant venni, amin torta van? Nagyon fura egy ember az biztos. Bár bólintok szavaira, de abban a percben, hogy magamra maradok, fel is állok és megpróbálok észrevétlenül ki osonni a szobából, mert talán ha nem zárta be az ajtót, akkor le tudok lépni is.