Anya már három napja elvitte Fahéjt, hiszen képtelen vagyok gondoskodni róla. Három napja, hogy a telefonom a falnak csaptam. Három napja semmi nem megy le a torkomon. Csak üvöltve sírok és mindent összetörtem a lakásban, amihez hozzá értem. Három teljes napja csak a földön ücsörgök és bámulok ki az ablakon. Megtette. Garreth megtette.
Úgy érzem elbuktam. Minden erőmmel küzdöttem ellene és nem tudtam nyerni. Ahogy a karomon végig fut a tenyerem még fájdalmas foltokba ütközik. A talpamból kiserken a vér, ahogy talpra állok. Nem tudom, hogy mi történt, biztos belesétáltam egy szilánkba. De még az sem olyan fájdalmas, mint ami bennem dúl. Elbuktam. Elbuktam.
Az emlékek az elmémben úgy dübörögnek, hogy a gyomorsav a számba szalad és már csak a wc felett térdelve kínzom saját magam. Nincs olyan helyen a lakásban, ahol már nem csúsztam volna össze a földre és sikítva nem sírtam.
Tudtam, hogy egy emberre van szükségem. Bár sokan rohannának segíteni, még is az kellet, aki kis gyeremek korunk óta mellettem van.
A telefonomhoz sétálva rogyok térdre és imádkozom, hogy legalább bekapcsoljon. Amikor felvillan egy pillanatnyi megkönnyebbülés szalad ki belőlem és remegő ujjakkal lapozom a névjegyzéket. Némelyiknél megállok. De nem. Sietőssé válik minden pillanat. Végre. Meg van.
Nem akartam, hogy ez valaha megtörténjen. Hiszen tudom mennyire fontos neki minden, ami körül veszi.
Ahogy kicsöng, sokszor eljátszom a gondolattal, hogy kinyomom. Meggondolom magam. De a következő öklendezési hullámmal rá kell jöjjek, hogy nem maradhat így. A tükör már nem azt mutatja, aki vagyok. Beesett arc, felpüffedt vöröslő szemek és kékes-lilás foltok a karomon és a combomon. Nem. Én már kevés vagyok ehhez.
Amikor meghallom a csilingelő hangját csak felszakad egy újabb síró görcs belőlem és percekig nem tudok megszólalni csak sikítva folynak a könnyeim. Utálom magam.
- Szükségem van rád – ennyi. Nincs tovább. A telefonom kikapcsol, az se biztos, hogy ezt meghallotta. A fájdalom annyira marja a lelkem, hogy a készüléket többször ütögetem neki a padlónak, amihez végül elhasalva simulok, hogy újabb roham kezdetét várjam.
Anya se tudja mi történt, csak azt, hogy felfüggesztettem az egyetemi tanulmányaimat egyéb okok miatt és persze a kórházban is beteget jelentettem. Nem vagyok képes bemenni. A lakásomat sem tudom elhagyni. Hogy lennék képes embereket gyógyítani.
Három nap. Három napja nem beszéltem egyik barátommal sem. Hiányoznak. De nem engedhetem meg magamnak, hogy így lássanak.
A szervezetem kiált a segítségért, de nem tudom megtenni. Képtelen vagyok, aludni, enni vagy egyáltalán inni. Minden azonnal ki jön belőlem. Képtelen vagyok egyedül feldolgozni a történéseket.

she is my bestfriend. hurt her and you will die

Lindy and Kiki. Talk to me, baby.

-Szii.....-A torkom akad a szó amint a hívás fogadása után a fülemhez emeltem a készüléket. Zokog. Sír. Üvölt. Olyan hirtelen rándul görcsbe a gyomrom, hogy hányni tudnék. Alig értem a szavait mégis üres tekintettel gyakorlatilag mechanikusan mozdulok a szobámból az előszoba irányába el sem mentve a diploma munkám legújabb változatát, amin éppen dolgoztam.
-LINDY! LE NE TEDD! HALÓ!-Már a süket készülékkel ordibálok. A hívott fél jelenleg nem kapcsolható. Remeg a kezem miközben a cipőmet veszem, a cipőfűzőt csak betűröm miközben már felnyúlva fordítom a kulcsot a zárban. Az utolsó pillanatban rántom le a fogasról a táskámat és a szekrényről Lindy pótkulcsát mielőtt kilépek, hogy gyorsan zárhassam is magam mögött az ajtót. Szívem szerint futnék, de hiába kerget az őrületbe a tehetetlen ácsorgás a liftben még mindig az a leggyorsabb megoldás.
-Gyerünk már!-Kétségbeesetten nyomkodom a földszint gombját mintha attól hamarabb leérnék. Épp csak résnyire nyílik az ajtó és szinte kirobbanok onnan elszaladva a porta előtt kilökve magam előtt az üvegajtót.
-Taxi!-Üvöltök a kezemet a magasba lendítve. Meg sem várom, hogy teljesen megálljon szinte lassítás közben vetődök be gyorsan megadva a címet miközben újra és újra próbálom visszahívni a barátnőmet. Ki sem cseng.
-Kifizetem ha büntetést kap, de nagyon nagyon sietek bajban van a barátnőm!-Csak azért közlöm vele, hogy véletlenül se gondolja, hogy éppen a körmösömhöz sietek ilyen borzasztóan. Kétségbeesetten írok neki minden platformon, de semmi nem jelzi elérhetőnek. Készpénzzel fizetek és nem is várom meg a visszajárót csak futok. A tüdőm már ég az adrenalin dübörög az ereimben. Ezer gondolat fut át az agyamon, hogy mi történhetett. Nem tudtam, hogy bármi baj lett volna korábban. A kulcsot elfordítva tépem fel az ajtaját és kitépve a zárból csapom be a hátam mögött.
-LINDY! Itt vagyok Kiki vagyok!-A táskámat lehajítva sétálok végig a romokon ami a lakásban vár. A törött telefonja mellett találom meg a földön. Könnyek szöknek a szemembe. Néhány tárgy maradványa tovább törik a cipőm talpa alatt miközben lassítás nélkül sietek hozzá, hogy minél előbb köré fonjam a karjaimat. Szorosan ölelem.
-Itt vagyok. Itt vagyok.-Miért nem tudtam erről? Csak reggel értem haza egy újabb utazásból és még nem vettem fel a kapcsolatot senkivel csak bekuckóztam, hogy a szakdolgozatommal törődjek. Most pedig elevenen felemészt a bűntudat. Meg akarom kérdezni, hogy mi történt. Hallani akarom, mégsem találom meg a hangomat. Csak erősen ölelem, miközben a tekintetem a padlóra téved. Vér. Beleléphetett valamibe. Remélem nem bántotta szándékosan magát.
-Gyere, kincsem. Most felkelünk innen.-Végre megbírok szólalni és a karjai alá nyúlva húzom fel a földről néhány dolgot félrerúgva, hogy legalább a kanapéig eljussunk.
A lehető legnagyobb felületen igyekszem őt magamhoz ölelni.
-Mondd el nekem, hogy mi történt!-A könnyeimmel küzdök, pedig próbálok erős lenni neki. Érte.

szavak száma: 440 szó zene: Do or die megjegyzés: outfit •

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, míg ott voltam. Az agyam teljes mértékben kikapcsolt. Csak a fájdalomra tudtam gondolni, ami ellepte minden porcikámat és csak folytak a könnyeim. A törött telefonomat néztem. Végleg elvágtam magam a külvilágtól. Gőzöm sem volt róla, hogy Kiki egyáltalán hallotta-e, amit mondtam. Vagy egyáltalán kimondtam? Szédültem a fáradtságtól. A hányás sem erőltetett tovább, hiszen már nem volt mit.
Az agyam leghátsó zugából hallom, hogy valaki zörög az ajtónál. De nem tudok. Nincs erőm megfordulni, hogy ránézzek.
Megsemmisülten gömbölyödök össze a hangjára. Igen. Megjelent, eljött. Itt van. Ölelésébe bújva remegő kezekkel kapaszkodnék belé, ha lenne erőm. De csak lecsúszik róla a tenyerem. Nem tudtam, hogy lehet ennél jobban kiborulni. De attól, ahogy megölel csak jobban feltör belőlem a sírás. Bólintok párat, hogy igen, fel fogtam hogy itt van.
Nem tudok megszólalni, ki van száradva a szám és a hangom is a sok sikítástól és üvöltéstől elveszett. De azt tudtam, hogy Kiki-t nem kellene tovább sokkolnom. Megsimítom a kézfejét, ahogy szorosan ölel. Éreznem kell. Mindent éreznem kell.
Érzem a késztetést, hogy fel kell állnom és lassan mozdulok, még az izmaim is sajognak. Elzsibbadt minden porcikám. Lassan botorkálok a kanapé felé, ahogy leülve azonnal felhúzom a lábaimat, hogy átöleljem. Szédül a fejem és csak a homlokomat a térdemre döntve keresem a szavakat. Remegve nyúlok ki a kezéért és húzom magamhoz.
- Minden hazugság – szakad fel belőlem hirtelen. Még én is meglepődök a rekedt hangomon, ami azonnal köhögésre késztet. Olyan, mintha sósavat nyeltem volna.
- Garreth – az egyetlen név, ami öklendezést vált ki belőlem és ellökve a kezét igyekszem talpra keveredni, hogy újra a fürdőbe rohanjak. Már amennyire ezt rohanásnak lehetne nevezni. Még, hogy nincs mit kiadni magamból.
Fejemet a hűvös csempének támasztom és letörlöm a számat. Nincs erőm. Nem tudok megmoccanni. Nem is lenne értelme.
Felpillantok, ahogy meglátom az aggódó arcát és megrázom a fejem.
- Ne mond el Caesar-nak -  nyögöm ki végül. Ahogy a háttal fordulok a csempének és a wc mellet ücsörgök, magam elé nézve. Az agyam nem tudja mit beszélek. Csak szanaszét dobálja az információkat. Egyáltalán nincs benne rendszer. Igaz három napja meg sem szólaltam. Pont annyira estem szét, amennyire az emberi értelem képes.
- Szeretlek Kiki – remeg meg a szám, ahogy rá nézek. Tudom, hogy sokkal előbb kellet volna segítséget kérnem, épp annyira, ahányszor felhívták a figyelmemet arra, hogy egy szavamba kerül. De makacs voltam. És tessék. Most itt vergődök a saját hülyeségem miatt.
- Azt akarta, hogy .. feküdjek le vele. De én nem.. - újabb öklendezés, a gondolatától is rosszul voltam. Így már csak mindentől megszégyenülve támaszkodtam a wc ülőkén.

she is my bestfriend. hurt her and you will die

Lindy and Kiki. Talk to me, baby.

Nem sokat ettem ma, de az most az indulatoktól, az aggodalomtól és a bűntudattól mind felkívánkozik a gyomromból. Élesen szívom be a levegőt miközben felsegítem a barátnőmet legalább a kanapéra, hogy ne a szilánk között kuporogjon. Picire húzza össze magát, én pedig úgy ölelem ahogyan csak tudom, hogy érezze, már nincsen egyedül. A kezemért nyúl én pedig a lehető legszorosabban ölelem magamhoz miközben már érzem ahogyan néhány meleg könnycsepp végiggördül az arcomon, pedig még el sem mondta, hogy mi történt. Mégis úgy érzem a lelkem apró cafatokra hasad, hogy ilyen állapotban látom az egyik legfontosabb embert az életemben.
Tenyerem a hátára simul.
-Mit mondasz? Mi minden?-Kérdezem végigsimítva őt és érzem a csontjait a tenyerem alatt. Lindy szerintem mindig jóval vékonyabb volt a kelletnél, de most teljesen össze van szakadva a teste.
-Ki?-kérdezek vissza értetlenül, de hirtelen mozdul ki a kezeim közül, én pedig engedek neki, de szorosan a háta mögött haladok, megtartva a haját, amíg a teste azon erőlködik, hogy a savat felpaszírozza a gyomrából. Nem tudom mikor ehetett egyáltalán utoljára. Robotpilótára kapcsolva nyúlok WC papírért, hogy segítsek letörölni az állát, miközben nem is veszem észre, hogy mennyire feszegetem az izmaimat az állkapcsomban.
Kérésére nagyot nyelek megrázva a fejemet, de nem mondom ki hangosan, hogy nem teszem meg, mert ebben még nem vagyok teljesen biztos. A srác akármennyit dolgoztatja Lindy idegeit és szemtelenkedik vele biztos vagyok benne, hogy felégetné a fél várost a barátnőmért.
-Ne mozdulj!-Gyors léptekkel szelem át a lakását amint azt látom, hogy stabilan ül és keresek gyorsan a konyhában egy ép poharat, amit megtöltök vízzel és azzal megyek vissza hozzá, hogy erőtlen ujjai közé adjam, de azért félig ott tartom alatta a kezemet, hogy ha kicsúszna a kezéből akkor ne magára ejtse.
-Én is szeretlek, Lindy.-Finoman adok egy puszit a homlokára, hogy érezze már itt vagyok és biztonságban van. Csak várok, adok neki egy kis időt, hogy akkor beszéljen és azt mondja amit éppen ki bír préselni magából. Amikor újra megszólal gyorsan veszem ki a kezéből a poharat lerakva a földre, mert már látom, hogy feszül és újra hányni fog. Ahogy kijön belőle az a néhány szó gyakorlatilag megfagyok. Gyorsan nyúlok megint a hajára, hogy megtartsam, nem mintha számítana, de ösztönösen jön a mozdulat. Rosszul vagyok. Elönt a düh, a fájdalom és a tehetetlenség. Arthur mondta, hogy említett egy zaklatót neki Lindy a múltkor, de annyiszor a lelkére kötöttem, hogy szóljon ha baj van, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ez az egész ilyen mértéket öltött. Letérdelek mellé a földre.
-Figyelj rám Lindy. Nagyon figyelj kérlek. Csak egyszer fogom megkérdezni és ha nem akarod akkor soha többé nem kell kimondanod.-A tekintetem megakad a karját tarkító véraláfutásokon, amiket eddig észre sem vettem, mert minden mással el voltam foglalva.
-Megerőszakolt?

szavak száma: 452 szó zene: Do or die megjegyzés: outfit •

Még a lélek is kikívánkozott belőlem, ahogy megpróbáltam beszélni. Ellehet fáradni abban, hogy válaszolunk? Fogalmam sem volt róla. Csak annyit tudtam, hogy még az is fájt, hogy kinyitom a számat.
- Az életem – válaszolok halkan, nem tudok gondolkodni, hogy egységesen elmondjam a történéseket. Csak arra koncentráltam, hogy a testem ne adja fel.
Szerettem, hogy mindig tudta azt,  nekem szükségem van minden érintésre, arra, hogy tudjam mennyire szeret. Csak az hozza vissza bennem a lelket, hogy felpattanjak és lehetőleg ne gyalázzam le jobban a nappalimat. Erőlködve már szinte a semmi, az ami kijön és fátyolos szemekkel nézek rá. - A főnököm, Kiki, a főnököm – nyögök fel végül a kérdésére. Hallottam, de nem tudtam akkor válaszolni. Lassan kifújom a levegőt, hogy megnyugtassam a gyomrom, a tüdőmbe is kicseréljem a levegőt. Egyik pillanatban melegem van a következőben fázom.
- Ne sírj, kérlek – nézek rá, vöröslő pillantásaitól fikarcnyit sem lett jobb érzés. Végig nézem, ahogy távozik és csak hátrább csúszom a hideg burkolaton és megpróbálom az agyamat újra indítani. De blokkol. Nem akarja, hogy újra átéljem.
A pohár nehezedik hirtelen a tenyeremben és lassan kortyolok a vízből. A hűs víz jól esik. Viszont nem merek sokat inni. Csak két korty. Épp csak annyira, hogy benedvesítsem a számat, hogy a szavak könnyen csússzanak ki.
Ahogy hallom, hogy szeret megkönnyebbülök. Meg sem érdemlem, mérhetetlen idővel az, ahogy hipersebességgel megjelent. Mindent félre dobott és jelenleg a hajamat tartja. Teljesen feleslegesen, hiszen már illő lenne egy alapos zuhany, de nem most. Még nem.
Ahogy közelebb hajol végül megérintem az arcát. Tisztában vagyok vele mit akar majd kérdezni. De csak nagyot nyelek. Megfordul a gyomrom, de most már tényleg semmi nincs, ami kijöjjön és a kezéért nyúlok, hogy megfogjam. Minden hideg körülöttem és bennem, csak ő van, aki felmelegíthet.
Megrázom a fejem, nem tudom kimondani. A gondolattól is csak úgy érzem, hogy belepusztulok. Egyre jobban szédülök, ahogy igyekszem mindent egyszerre elmondani neki.
- Apa megcsalta anyát. Válni fognak – ugrik az agyam vissza az elejére, ahogy hátra döntve a fejem nézek a plafon felé.
- Nem, bejött egy nővér – motyogom és közben lehunyom a szemem. - Apának nője van – újra csak egy kisebb szünet és ugrálnak a gondolataim.
- Megakartam csókolni – sóhajtok fel nevetségesen és újra a wc-re borulva kínzom a saját testemet.
- Fabien aranyos, de nem tehetem vele – motyogok még mindig behajolva az új porcelán barátomnak. - Hogy lehet ennyire szemét valaki? Anya a legjobbat adta neki – öklendezve kapaszkodom a padlóba, néha néha megtörölve a homlokomat.
- A nővér mentett meg, ahogy.. - úgy rángatott a gyomrom. - Miért akartam? Mi barátok vagyunk – dőlök vissza az eredeti helyemre.

she is my bestfriend. hurt her and you will die

Lindy and Kiki. Talk to me, baby.

Az élete? Mégis mi folyik itt. Semmit sem értek, de ennyi információból meg sem próbálom igazán összerakni, hogy mi történhetett. Egy név. Ennyit kapok mielőtt megindul, én pedig a sarkában loholok, hogy mellette lehessek.
A főnöke? Épp csak egy aprócska részlet mégis millió dolog fut át az agyamon, hogy mi történhetett, de egyik sem megbocsátható. Egy férfi, aki visszaél a pozíciójával, ráadásul pont Lindyn. Megszorul a torkom. Kérésére csak sűrűn pislogva törlöm le az arcomról a pulóverem ujjával a könnycseppeket, amik eddig szinte nem is tudatosultak bennem, hogy léteznek. Nem bírok válaszolni, mert félek, hogy akkor én is csak összeomlok annak ellenére, hogy konkrétumot még mindig nem tudok. Neki folyadék kell, nekem pedig egy pillanatra levegő, így a kettőt egybekötve hozok neki egy pohár vizet, amiből legalább néhány kortyot iszik, hogy leöblítse a savat a torkáról. Ha nekiesett volna rászóltam volna, hogy ne kapkodjon, mert csak rosszabbul lesz, de elsősegélyből pont nem kell őt felvilágosítanom.
Szeretem. Persze, hogy szeretem őt, hiszen olyan, mintha testvérek lennénk csak éppen nem egy házban nőttünk fel. Csak egy pillanatnyi megkönnyebbülést látok az arcán szavaim nyomán, de máris görnyed újra a WC fölé, én pedig a haját tartom. Le kell majd őt zuhanyoztatnom. De nem most. Még kell neki egy kis idő, bár lehet a víz egy kicsit megnyugtatná a gondolatait is.
Egyetlen kérdés dübörög a fejemben egyre hangosabban, amit muszáj vagyok feltenni neki még akkor is, ha a válasz mindkettőnknek fájdalmas lehet. Tudnom kell, hogy mit tettek vele. Az arcomat érinti majd a kezemért nyúl, mire szorosan fogom az ujjait a tenyerembe. Valósággal jegesnek tűnik a tapintása az én testmelegemhez képest.
Megrázza a fejét, de nem tudom, hogy ez most azt jelenti, hogy a kérdésemre "nem" a válasz vagy azt, hogy nem bírja kimondani, ettől pedig csak jobban összezavarodok. Mielőtt azonban bármit mondhatnék beszélni kezd, így türelmesen várok, annak ellenére, hogy egy hatalmas katyvasz amit kapok. Igyekszem rendet tenni a mondandójában, de mintha egyszerre öt különböző történetet hallgatnék. Az apja....? Lefagy az arcom miközben őt bámulom, a haját fogom és hátát simogatom. Adok neki időt, hogy kimondja, amit éppen tud.
-Lindy.. egy szót sem értek.-Sóhajtok egy nagyot. Közben csak azt remélhetem, hogy a nővér részes félmondatai azt jelentik, hogy valaki éppen időben érkezett, amikor a dolgok még jobban elfajulhattak volna. Ki az a Fabien? Édes Istenem.
-Szép sorjában, kicsim.-A tenyerem továbbra is gyengéden simul a hátára miközben minden erőmmel próbálom kibogozni zavaros szavait.
-Vegyél egy mély levegőt, kérlek!-Közben elveszem a csap mellől az apró, kéztörlésre alkalmas törölközőt és hideg vízzel megnedvesítem. Visszatérdelek mellé a földre és finoman áttörlöm a tarkóját, a nyakát és egy kicsit a karját, hogy egy kicsit visszanyugtassam valószínűleg hevesen dolgozó szívverését.
-Gyere. Beülsz egy kád meleg vízbe és szépen mindent elmesélsz nekem.-A karjaiért nyúlok, de kényszeríteni nem fogom ha ő még úgy gondolja, hogy erre alkalmatlan, mégis szeretném ha azt érezné, hogy minden, ami eddig történt az lemosódik a bőréről.

szavak száma: 480 szó zene: Do or die megjegyzés: outfit •

Tehát ilyen mikor kihúzzák alólad a talajt. Amikor azt hiszed, hogy az életed rendeződik és hirtelen úgy vág szájon a sors, hogy levegőt sem kapsz. Mindent egyszerre akarok elmondani neki, ahogy az agyam összekuszálja az emlékeket, úgy tudom én is csak szavakba önteni. Látom a fájdalmát. Azt, amit én okoztam neki. Megakarom ölelni, hogy ne sírjon. Minden rendben lesz. A lényeg, hogy neki nincs baja. Érte minden alkalommal jobban aggódik, mint saját magamért. Hiszen ha csak egy üzenet jön, hogy elindult a vakvilágba csak az apró görcsökre tudok koncentrálni és várom, hogy megérkezzen és tudassa minden rendben van.
Nem tudnám elmondani, hogy mennyire jól esik a gondoskodása, ahogy mindent megtesz azért, hogy könnyebb legyen minden. Még ha csak zavartan csapongok minden felé és legtöbbször csak a wc felett görnyedek. Könnyeimet törölgetem, az erőlködéstől, vagy a fájdalomtól. Még magam sem tudom mi fáj a legjobban.
- Nem tudok gondolkozni – mormogom, ahogy nézek rá és a fejem egyre nehezebbnek bizonyosodik, kitámasztva is csak arra gondolok, hogy most már biztonságban érzem magam. Mert itt van.
Egy pillanatig gondolkoznom kell, hogy is mondjam el, hogy ő is értse. Mert látom rajta, hogy ideges és mindent tudni akar. De a fejem blokkol. Még mindig. A víz lassan csillapítja az égő fájdalmat a torkomban. Bár nem tudom, hogy a kiszáradás vagy a hányás miatt.
Kérésére mélyen beszívom a levegőt, hogy az agyam tisztuljon és bólogatok párat, hogy felfogom azt amit ő mond. Csak a szavak nem úgy jönnek, ahogy én akarom.
A hideg víz enyhülést okoz a testemen, ami megremeg, minden apró érintésére. Lehunyva a szemem patakozva indulnak meg a könnyeim és eltakarom az arcom előle.
- Garreth, a főnököm. Régóta próbálkozott, szarrá ment házasságát hajszolta az arcomba. Hogy mennyire jó lenne velem. Csak..- felnyögök, ahogy elhúzom a kezemet, hogy rá nézzek. - Csak megjelent újra Caesar, amin kiakadt.. Mert ő nem jó nekem, nem elég – zokogva nézek rá. Aztán csak felnyögök – Amikor először tette akkor felhívtam Őt, hogy segítsen ide küldte, a legjobb barátját, Fabient. Aki persze meglátogatott a kórházba. Ami megint a fülébe jutott – nagyot kell nyeljek és megrázom a fejem, hogy koncentrálhassak a lényegre. A lényegre. - Azt mondta, hogy ha már ennyi pasit kielégíthetek, akkor már őt is – remegek meg és lesütöm a szemeimet. - A falnak szorított, mindenhol éreztem a kezét és a száját – öklendezni kezdek az emlékek frissen tárulnak elém, ahogy újra visszakerülök oda, ahova nem akartam. - Végül mielőtt elért volna … Kiki – a szám remeg, ahogy ki kell mondanom. Mert tudom, hogy pontosan arra kíváncsi. - A bugyim, abugyimat nem tudta már leszedni – újra öklendezni kezdek, de már tényleg csak az izmok rángatnak. - Bejött az egyik nővér a sikoltozásra és így tudtam elmenekülni – fejezem be a mondani valómat. Miközben feltápászkodom és továbbra is a falba kapaszkodom egy pillanatra, hiszen a fejem úgy szédül, hogy nem biztos, hogy egy lépést is megtudok tenni biztonságosan.
- Senki nem tudja, csak te, az a nővér és Garreth. Más nem tudhatja meg – kérlelem némán, ahogy a hátamat a falnak vetem.
- Jó, rendben – nagyot nyelek a fürdés emlegetésére. A hajamba túrva megszégyenülést érzek és fájdalmat. Okot nem adtam rá, hogy ez történjen velem.
- Nem akartam, hogy ő legyen az első Kiki – sikítva vetem hátra a fejemet a csempének.

she is my bestfriend. hurt her and you will die

Lindy and Kiki. Talk to me, baby.

Aggódva figyelem ahogyan eltakarja előlem az arcát és gyengéd törölgetésem a karján gyakorlatilag automatikussá válik, miközben vadul gondolkozom, hogy hogyan adjak neki több komfortot. Akaratlanul rándul meg a szám széle ahogy újra sírni kezd és nekem apró csomóba szorul össze a gyomrom, ami csak rosszabb lesz ahogy beszélni kezd. Düh, fájdalom, sajnálat, tehetetlenség. Mindegyik egyszerre kapaszkodik a lelkemben miközben a törölköző kicsúszik a kezeimből és hang nélkül a földre hullik. Meg akarom ölni azt az állatot és lehet, hogy meg is fogom. Finoman simítom a tenyereimet a vállára finoman simogatva a felkarját miközben hallgatom. Nagyon nyelek, mert úgy érzem a gyomorsavam már a torkom tetejét marja.
Végre kinyílt egy kicsit és elkezdett élni, még akkor is ha csak apró lépéseket tett meg egy komfortzónáján kívül erre pont ez taszította ebbe a helyzetbe, mert valaki ezt úgy vette, hogy joga van hozzá... joga van az ő testéhez. Segítek neki felállni, támogatva minden mozdulatát miközben már azon gondolkozom, hogy hogyan tegyem tönkre az embert. Férfinek nem neveznem. Az ilyen nem érdemli meg. Ez egy állat, egy beteg barom, akinek a föld alatt vagy rácsok mögött lenne a helye nem pedig egy kórházban, hogy 'életeket mentsen' miközben egy másikat szemrebbenés nélkül próbált meg tönkretenni.
-Senki nem fogja megtudni.-Bólintok végül remegő hanggal amikor már azt érzem, hogy nem fogom az ő példáját követve én is a WC peremébe kapaszkodni.
Amikor megtámaszkodik a falon a kádhoz megyek és megnyitom a vizet, hogy kellemesen meleg legyen mire eljutunk odáig. A könnyeimmel küzdve lépek vissza hozzá. Finoman ölelem magamhoz, gyengéden simogatva a tincseit.
-Nagyon figyelj oda arra amit most mondok. Erős vagy Lindy. Soha többé nem érhet hozzád. Érted? Kijutottál! Van szemtanú. Tönkre fogom tenni azért, amit tett. Nem ő lesz az első. Az sem érdekel, ha össze kell pakolnunk és elköltöznünk innen. Azt sem fogom hagyni, hogy még egyszer rád nézzen.- Én összeszedem a cuccaimat ha kell és holnap már ülhetünk egy gépen. Konkrétan nem érdekel semmi azon kívül, hogy ő biztonságban legyen és úgy is érezze magát. Finoman támogatom el a kádig a karja alá nyúlva és segítek neki vetkőzni, hogy végre a meleg vízben lehessen.
-És az apád...?-igyekszem finoman belekérdezni miközben a szivacsra tusfürdőt nyomok és finoman kezdem el lemosni róla az elmúlt néhány nap nyomát miközben a kád mellett térdelek. Essünk túl mindenen. Adjon ki mindent magából, mert addig egy lépést sem fog tudni tenni a gyógyulás útján. Egyszerre kellett két férfiban ekkorát csalódnia ez pedig egy életre elvághatja a bizalmát, amivel eddig is hadilábon állt, egyébként teljesen érthetően.

szavak száma: 416 szó zene: Do or die megjegyzés: outfit •

A remegés is fájt, ahogy az izmaim újra és újra görcsbe rándult. Minden szó, olyan volt, mintha átélném. Ahogy a férfi lehelete erőszakosan a bőrömön csúszik, ahogy lihegve szorongatja a bőrömet, ahol épp éri. Megjelölve a területét és felhívva figyelmet, hogy más nem érhet hozzám. Ahogy végre talpra kerülök persze azonnal kell keressek egy stabil pontot, hogy ne csússzak össze. Megköszörülöm a torkom, ahogy a szavaira figyelve nézek rá.
- Nem akartam fájdalmat okozni neked – olyan rekedtesen mondom, mintha egy vasszöget akarnánk lereszelni. Karjába bújva örülök, hogy velem van. Nem is kell más, hogy mellettem legyen. Úgy kapaszkodom a pulóverébe, mintha attól félnék, hogy bárki képes lenne elragadni tőle.
- Nem, nem vagyok – megrázom a fejem, igyekezve nem jobban beleszédülni minden szóba, ami elhagyja a számat. Ha erős lennék akkor már régen felhívtam volna és a lakásom sem úgy nézne ki, mintha egy atombombát dobtak volna le rá. De késő sopánkodni. Már megtörtént.
- Nem, Kiki. Nem mehetsz a közelébe – ijedten nézek a barátnőmre és megfogom a karját, ahogy riadtan nézem az őzike szemeit, amiben hirtelen olyan villanás jelenik meg, mintha tényleg azon gondolkozna, hogy is ölje meg. Nem akarom, hogy baja essen. Elég ha én képes voltam ezt elviselni. Még nem biztos, hogy képes leszek összeszedni magam.
- Ott hagytam az egyetemet – közlöm lassan. Az életem volt az, hogy másokon segítsek. Most még is, mindent lehúztam a wc-n és nem érzem úgy, hogy képes lennék emelt fővel visszamenni és befejezni. Még ha kórház váltás megoldaná a problémámat. Jól akartam érezni magam, élni akartam. De úgy tűnik, hogy a sorsnak más tervei voltak velem.
Egész életemben védtem magam, a testem és a szívem. De úgy tűnik, hogy ez még sem elég. Millió darabra hullottam.
Némán követem, ahogy lassan lehullnak a ruhadarabjaim és lassan lépek bele a vízbe. Persze azonnal felszisszenek. A talpamon lévő vágás úgy éget, hogy azonnal a jelenbe kerülve húzom fel a lábaimat, hogy átölelve védekezzek saját magam ellen. Még az sem zavart, hogy Kiki mit tesz velem. Kellet egy perc néma csend, hogy a meleg víz lassan átjárjon és újra melegséget érezzek. Fejemet megtámasztva a karommal nézek rá, mikor rá kérdez a másik dologra. Nagyot kell sóhajtanom.
- Anya bejött múlt héten, hogy apa beadta a válást. Mert neki sok a Puerto Rico-i heves feleségből – nevetek fel szinte hisztérikusan. - Harminc év házasság, ki dobja az ablakon, mert talált magának egy másik nőt, akit könnyebb kezelni. Állandóan hívogat, de nem tudok beszélni vele. Az egész életemet kontrollálta és most tizenkilencre lapot húzott – játszom a habokkal, mintha nem is lennék ott, ahol. Egyszerűen csak jönnek a szavak.
- Bele fogok őrülni? - fordítom felé a fejem kétségbeesve. Mert ettől félek. Nem fogom tudni feldolgozni a történéseket.
- Nem akarom, hogy bárki sajnálkozva nézzen rám, vagy aggódjon. Kiki. Félek – a könnyek úgy gyűlnek a szemembe újra, mintha tűvel szurkálnák a retinámat. Már ez is fáj.

she is my bestfriend. hurt her and you will die

Lindy and Kiki. Talk to me, baby.

-Édes, megtennéd, hogy legalább most nem értem aggódsz?-Erőtlen mosollyal mérem végig az arcát. Komolyan nem hiszem el, hogy még ebben a pillanatban is az foglalkoztatja az agyát, hogy velem mi van. Belém kapaszkodik, én pedig igyekszem a lehető legjobb támasza lenni legalább addig amíg eljutunk a kádig. Megszakad a szívem, hogy ezt pont neki kellett átélnie. Sokkal több meggondolatlan hülyeséget csináltam életem során és soha még csak egy másodpercig sem éreztem azt, hogy bajban lennék. Erre tessék. Itt van ő, aki mindig óvta magát és pont ő keveredett ilyesmibe.
-De az vagy, mert akármennyi idő után is de segítséget kértél és fel fogsz ebből épülni, hallod? Megígérem.-A múltja része lesz ez is. Egy felejthetetlen töréspont, aminek sajnos mérhetetlenül sokáig fogja érezni az utórengéseit, de maga mögött fogja tudni hagyni. Ebben teljesen biztos vagyok és minden lépésben segíteni fogom.
-Nem fogok ne izgulj.-Nem kell a közelébe mennem ahhoz, hogy a poklot rászabadítsam arra az állatra. Azt nem hagyhatom, hogy ezt minden következmény nélkül megússza, mindegy, hogy mit kell ezért megtennem majd.
Egy pillanatra megállok, amikor közli, hogy ott hagyta az egyetemet. Teljesen megértem és meg sem próbálnám ezek után rábeszélni, hogy folytassa. Ha valaha még vissza akar majd térni az orvoslás útjára, akkor azt neki kell eldönteni.
-Nem baj. Ezzel most ne is foglalkozz. Majd kitalálunk valamit.-Igazából az sem baj, ha most majd egy ideig csak kuckózik és akkor megy ki a külvilágba, amikor neki szüksége lesz rá. De nem itt. Itt nem maradhat.
-Átköltözöl hozzám, jó?-Kérdő hangsúllyal mondom ugyan, de szerintem ő is tudja, hogy erre nem fogok nemleges választ elfogadni. Nem akarom, hogy egyedül legyen a közeljövőben. Most úgyis sokkal többet leszek otthon, nem tábláztam be teljesen a hétvégéimet sem, mert nem bírnám a tempót és nem égetném ki magam teljesen.
Ahogy felszisszen erősebben tartom, hogy ne attól essen el hogy elhúzza a lábát a víztől. A sebeit is rendbe kell majd tennem valahogyan, még szerencse, hogy a sok srác között a vágásokkal és horzsolásokkal már egészen jól boldogulok. Csak abban tudok reménykedni, hogy egyik sem olyan mély, hogy varrásért kiáltson.
Csendben hallgatom ahogyan beszél.
-Apád egy barom.-Gondolkodás nélkül jön ki a számon. Szerintem mindig borzasztóan fogta Lindyt annak ellenére, hogy erre a szintű szigorra sosem lett volna szükség ennél a bárányka természetű lánynál.
-Tudod mit. Igazából te is és anyukád is sokkal jobbat érdemeltek nála.-Nem illik ilyet mondani, de szerintem így van.
-Nem, nem fogsz beleőrülni, azt nem hagyom.-Bár azt nem tudom, hogy hogyan állhatnám az útját, főleg így, hogy ennyi minden egyszerre a nyakába szakadt.
-Ne félj! Itt vagyok. Bántott téged valaha valaki amíg én melletted voltam, hmm? Nem ugye? Itt vagyok és itt is leszek.-Apró puszit adok a homlokára. Átmosom a haját is, hogy tényleg mindene tiszta legyen és semmi ne maradjon rajta az elmúlt napokból.
-És kit akartál megcsókolni?-Kérdezek vissza a korábbi említésére kissé bizonytalanul.

szavak száma: 470 szó zene: Do or die megjegyzés: outfit •

Amilyen arcot vág, csak azt éreztem, hogy cserben hagytam. Fájdalmat okoztam neki. Most pedig azonnal jön és segít. Pedig én mindent eltitkoltam előle. Ha időben megbeszéljük akkor most nem lennénk itt. Nem mindent akarnék egyszerre elmondani neki. Bólintok. Bár tudom, hogy ezt nem fogom tudni csak úgy kikapcsolni. Felsóhajtok, ahogy a meleg víz lassan átmelegít és megfogom a kezét egy pillanatra.
- Három napot vártam arra, hogy képes legyek felhívni, egy törött telefonnal – ingatom meg a fejem. Mert lehet, hogy neki ez hatalmas lépés, de azért tudnia kell, hogy három teljes napot vergődtem saját magammal. Ez meg már a teljes kimerültség volt, hogy segítséget kértem. El se hiszem, hogy ennyire lesüllyedtem saját magamban.
Az, hogy szinte bosszút fogad, csak még jobban megijeszt. Pontosan ezért nem akartam senkinek sem szólni. Mert bajba kerülnek. Azt pedig nem bocsájtanám meg magamnak, hogy valami történjen velük. Nekem már az is elég, hogy itt térdel mellettem miközben ezer fele áll a feje. Itt van. Bár a fejem zúg, attól még persze látom és érzem, hogy mennyire szeret, de közben szenved. Ahogy én. Fáj minden porcikám.
Na meg persze a meggondolatlan döntéseim sorozata. Apám biztosan kifog akadni, ha megkapja az információt, hogy felfüggesztettem a tanulmányaimat. Most viszont nem tudok másra gondolni. Csak arra, hogy elkerüljem az egész helyet és embereket. Nagyot nyögök a felvetésére.
Az én házam, az én váram. Most pedig teljesen védtelennek érzem magam. Ott ahol biztonságban kéne éreznem magam. Bár tudom, hogy miért csinálja. Ne maradjak egyedül a saját gondolataimmal. Mielőtt teljesen bele bolondulok. Nagyot nyelve nézek rá.
- De csak pár nap, míg nem szedem össze magam – kicsit talán naiv vagyok, hogy ezt átvészelem napok alatt. Tanultam pszichológiát. Ez nem fog csak egy csettintésre eltűnni. Most viszont az agyam azt akarja, hogy zavarjam le minél hamarabb.
A víz csípte a sebeimet. Vagy csak tisztította. Nem tudom. Eléggé leamortizáltam magam ebben a pár napban.
Apám szapulására egyáltalán nem reagálok. Úgy érzem, hogy egy világ omlott össze bennem. Az a férfi, aki mintát adott az életemnek. Most mindent kidobott az ablakon. Azt hittem, hogy működik a házasságuk, anyám mindig olyan szerelmes pillantásokkal nézett rá, mintha még mindig tinik lennének. Erre az egész csak egy színjáték volt.
- Köszönöm – nagyot nyelve nézek rá. Kihitte volna, hogy egyszer nekem lesz szükségem valakire, aki segítséget nyújt. Annyira megszoktam, hogy én vagyok, aki segít. Szinte hasztalannak éreztem magam. Lassan teljesen tiszta leszek, mikor megállítanám, hogy nem kell tovább anyáskodni és megszeretnék szárítkozni, mikor újabb kérdés kerül sorra. Reméltem, hogy ezt a részt nem hallotta meg.
Szemeibe nézek, és végül lesütve a szemem fordítom el a fejem. Ha kimondom valósággá válik, ha bennem marad csak jobban nyomasztani fog.
- Arthur hogy van? - kérdezek inkább vissza, ahogy a törölközőért nyúlva megpróbálkozom azzal, hogy kikászálódjak a kádból és a tükörbe nézve magamat elszörnyedek. Árnyéka se vagyok önmagamnak. A plüss köntösbe menekülve csavarom be a hajam törölközőbe. Majd a kádat is elrendezve támaszkodom neki a mosdónak. Ahogy a földet bámulva rágcsálom a számat és elkezd remegni a lábam.
- Caesar. - nyögöm ki végül a nevet teljesen megsemmisülve.