Mosolyogva hallgatom, mert hát mikor máskor lehetnél valaki, aki nem vagy, mint most? Hiszen senki nem ismer minket. Itt a lehetőség kitörni a sztereotípiákból. Egyikünkről sem tudják, hogy kinek vagyunk a gyerekei, vagy az ő esetében kik a tesói.
- Tudod mit, legyél az, aki akarsz. Mert megtehetjük. Én biztos nem fogok ítélkezni – vonom meg a vállam nevetve. Mert bűnösnek érzem magam, hogy én is eljátszottam a gondolattal. Milyen lenne olyannak lenni, aki nem vagyok. Levetkőzni a gátlásainkat és kalandba keveredni. Amit eddig csak hallgattam a többiektől. De közben bennem van a félelem is, hogy mennyire maradnék önmagam? Szeretném? Megváltoznék? Ehhez nem ittam elég pezsgőt, hogy ellazuljak.
- Naná, mindenképp józanul. Rám nincs jó hatással az alkohol – vigyorgok rá. Soha többet annyi mennyiségben. Az biztos. Napokig úgy éreztem, mintha a sivatagban lennék és állandó szomjúság érzetem volt miatta. Fejfájásról ne is beszéljünk. Ott látszott meg igazán, hogy ezek a tini éveimből kimaradtak.
- Nem, nem. Senkinek nem táncolok, az aprót pedig most felejtsd el. Soha nem ismerkedtem egy rúddal se, nem most fogok. Ha többet iszok és lesz olyan őrült ötletem, csak rángass onnan kifelé – most már nem tudom visszafogni a nevetésemet. Mert hát inkább néznék ki egy életéért küzdő rozmárnak, mint sem egy szexinek próbálkozó lánynak. Senkinek nem kívánom azt a sokkot, hogy végig nézze.
Aztán persze jött a kedvenc hobbim az insta képek készítése. Sokan mondták már, hogy függő vagyok. De én nem a népszerűségért csinálom, leginkább azért, hogy megmaradjanak az emlékeim. Ha unatkozom lássam micsoda kalandokban volt részem.
- Tudom, csak vicc volt, nyugi. Amúgy meg aki irigy, átadom az életemet egy napra, próbálja ki, milyen érzés Lockers doktornőnek lenni – vonom meg a vállaimat. Hiszen nem egy leányálom, még ha annak is tűnik. A rossz élményekkel már megtelt volna az internet végtelen adatbázisa.  Inkább a szépre és a jóra koncentrálok, mint a sok rosszra. Ami az életem része. Most még.
De aztán elhessegetem a rossz gondolatokat és a képek készítésére koncentrálunk. Annyi rutin van már, hogy tudom melyik póz előnyös, a fények. Minden egyéb. Ahogy elkészül nevetve bólogatok csak.
- Azok – hajtom le a fejem nevetve. Sosem éreztem magam jó nőnek, ahogy fogalmazott. Hiszen az átlagos próbálok lennék. Nem kérkedni, egyik adottságomról sem tehetek. Ezt mind örököltem.
- Tudom, ebben már volt részem, és el ne engedd a kezem az este folyamán – igazítom meg a hajam, mintha zavarna. Igazából egyszer próbáltam ki, akkor is Lu-val sodort össze az élet, így mondhatni, hogy mázlim volt. Nem szeretném tovább játszani a szerencsémmel. Hátha egyszer valami rosszba futok bele.
- Lu.. - sóhajtok egyet, ahogy végig hallgatom a monológját és felpattanva idegesen töltöm ki az utolsó cseppeket az üvegből és azonnal meg is iszom azt. Hogy ne akarjak még ezen is agyalni. - Én.. Szóval. - felsóhajtok. - Nem ez volt sose a prioritásom, mindig az iskola és a kórház lebegett a szemem előtt. A pasik nálam vakvágányon voltak és lesznek is – vonom meg a vállam. Nem akarok bele keveredni még egy éjszakába sem. Tudom mit mondtam, de ez az egy, amit nem fogok soha meglépni. Nem vagyok képes csak a testi örömökért egy éjszakára levetkőzni a gátlásokat. Mint, ahogy nagyon sokan minden gondolkodás nélkül megteszik.
- Menjünk inkább – veszem a táskámat, ahogy abba beledobom a telefont. Kissé zavarba jöttem és ilyenkor nem tudok megülni a fenekemen.

Na igen, én meg az alkohol nagyon nem jó barátok vagyunk. Erről pedig ő tudna több mindent mondani, mert nem sok minden maradt meg, csak hogy másnap majd’ meghaltam miközben örültem, hogy valaki fogja a hajam míg a wc csészét ölelgetem.
- Jó, akkor legyen így. Keressük meg hol van az a határ, ami nekem még nincs meg – bólogatok nevetve. Hiszen nem tisztem soha nem inni alkoholt, csak ennyire megborulni nem akarok, mint akkor. Bárcsak akkor tudtam volna, hogy lesz még rosszabb is. Mert hát tudjuk, hogy azóta ezerszer rosszabb dolgok is megtörténtek velem, mint részeg üzenetek olvasása.
- Oh, szóval te nem vagy barátja, de én ismerkedjek vele, hogy dobálhasd az aprót – eskü két pohár pezsgőt ittam, de már most nem lehet levakarni az arcomról a vigyort, ahogy elképzelem magam egy ilyen rúdon ahol Lu dobálja az aprót a ruhámba. Borzalmas női esténk lesz úgy érzem. Bár ha még iszok kettőt valószínű dalolva pattanok fel, hogy uraljam a színpadot.
- Oké, oké. Akkor max velem osztozol az ágyadon. De nem foglak ám erőszakkal elszakítani egy lehetőségtől sem – bólogatok, mintha teljesen komolyan gondolnám. Mindkettőnknek más a prioritása és ebben sosem voltam kétséges. Ő simán tud érzelmek nélkül lépni, én viszont még az ajtón sem tudok úgy kilépni, hogy ne mantrázzam magamban, hogy nem lesz gond. Az egyetlen váram a kórház volt, ahol szükség volt a segítségemre. Az emberek tudták, hogy mindent megteszek azért, hogy nekik jobb legyen. De most ott sem érzem teljesen biztonságban magam. Akár úgy is mondhatnám, hogy el kellet szabaduljak Amerikától, hogy kicsit fellazuljak és ne legyek annyira merev. Mint ahogy a mindennapokban voltam. Féltem, hogy melyik sarokból ugrik ki és támad le.
De aztán a beszélgetésünk hamar kényes vizekre evez és érzem, hogy ebből sehogy sem fogok jól kijönni. Érezheti, mert ha ideges vagyok képes vagyok kivetíteni másokra a feszültségemet.
Bár nem kellet teljesen kimondanom értette mire gondolok és enyhe vöröslő arccal fordulok el tőle. Mert igen, lehet, hogy nem úgy tűnik, de én tipikusan a szürke kisegér státuszban voltam mindig, könyvtár, az egyetem és az ágyam három szögéből még egy férfi sem volt képes kirángatni. Vagyis, egy. De ő nem olyan státuszban van. Főleg, hogy apám éktelen haragra fog gerjedni, ha megtudja újra itt van.
- Tudod, apám sosem akarta, hogy pasik legyenek a fő céljaim. Aztán már annyira megszoktam a tiltását, hogy úgy voltam vele, tényleg nincs szükségem arra, hogy valami paraszt összetörje a szívem. Az annál nagyobb kincs – vonom meg a vállam miközben már menekülnék a szobából, hirtelen olyan szűkössé vált, hogy úgy érzem megfulladok. Nem beszéltem róla senkinek. Ez olyan magánügy, hogy majd ráérek ezen agyalni, ha eljön a pillanat azzal, aki képes áttörni azt a falat, amit felállítottam. Megküzdeni a sárkánnyal, hogy oda érjen. Jó érzés, hogy megölel, amolyan biztatás kép, így csak belebújok a karjaiba egy pillanatig.
Mikor már legalább a hotelból kiérünk megnyugszom, hiszen a friss levegő megsimogatja az arcom. Ezzel lehűti a pirosságot róla, majd a kocsiba beülve sóhajtok egyet. Mert visszatérünk a témához és csak a számat rágcsálom.
- Lu, én nem tudok erről olyan szabadon beszélni. Nekem ez kényes pont és hát.. jó ha úgy érzem megkereslek. De köszönöm, hogy megértő vagy ez sokat jelent – mosolyodom el, ahogy kifelé bámulok az ablakon. - Olyan szép ez a város, nézd – mutatok kifelé, ahogy az ember forgatag hömpölyög az utcákon, mintha senkinek semmi dolga se gondja nem lenne.

Ahogy magyaráz szinte látom magam azon az átkozott rúdon és felnevetek, mert valahogy az én képzeletemben nem épp a dögös szóval hoznám összefüggősbe, ahogy barátkozom a króm felülettel.
- Hagyjuk, szerintem meg se próbálom – vigyorgok rá, mert valahogy kétlem, hogy bármi jó sülne ki abból, hogy megszelídíteni próbálom a rudat. Kizárt dolog. Így csak jobban kitör belőlem a röhögés, ahogy elém kúszik a kép, ahogy valami istentelenül mereven próbálkozom dögösnek lenni a színpadon.
- Ha vissza akarsz venni, azzal az a baj, hogy csak akkor veszed észre, hogy ez már sok volt, mikor túlestél rajta és késő minden. De majd próbálok jelezni vagy terelgetni, hogy mi a legjobb közép út – azt hiszem. Nem is tudom, hogy fogom ezt kivitelezni, de az biztos, hogy mindent megpróbálok. Két ilyen különböző természetű ember, ahogy megpróbálja a másikat segíteni, akár egy csodálatos vígjáték lenne. Mondjuk el is adhatnánk a filmiparnak és még több pénzt zsebelnénk be, az biztos. Tragikomédia is lehetne a műfaja. Fejben már össze is állítottam a stábot. Tuti kasszasikere lenne.
- Rendben, akkor ezt meg is beszéltük – bólintok, na igen. Itt látszik, hogy mennyivel másabb kategóriába tartozunk. Ő tipikusan az, aki pörög és simán levezeti a feszültséget egy könnyed együtt töltött éjszakával. Míg én inkább egy izgalmas könyvben merülök el, vagy egy vígjátékba, ami lefoglalja az agyam és nem terhelem le a szervezetemet alkohollal vagy más férfiak taperolásával. Jobb a békesség, most amúgy sem vagyunk a városunkban. Így nem is kell azon agyalnom, hogy mikor fog megjelenni Garreth, hogy kérdőre vonjon.
Csak elmosolyodom a szavain. Nehéz erről beszélni, szinte senki nem tudja. Esetleg sejthetik, de más nincs benne. Kellemetlen nekem olyanról beszélni, ami engem érint. Bár már tanulgatom, hogy is kell segítséget kérni vagy elfogadni. De annyira kiszolgáltatottnak érezem ilyenkor magam. Mintha szánalmat keltenék és ezt az érzést kell megtanulnom kezelni. Az, ahogy apámról beszél csak nevetésre késztet, mert tudom miről beszél. Hogy szinte apácának nevelt ő meg simán meglépte azt, amit a férfiakról mondott. Visszanyalt a fagyi. Ezért is nem beszélek vele, a telefonom többször kiírta, hogy hívott meg üzenetet küldött, de pont nem fogok ezzel foglalkozni. A nénikém tudja, hogy itt vagyunk, kutya bajunk és megindulunk a városnak sétálni, nézelődni, vásárolni és este úgy is beugrunk hozzá vacsorázni. Majd ő beszél apámmal, hogy most kell egy kis levegővételnyi szünet, mindenki nélkül.
Végre legalább leakadtunk a kényelmetlen témáról vagyis számomra kényelmetlen. De teljesen mindegy, mert végre elragad minket Párizs varázsa. Felsóhajtva nézek ki az ablakon, hogy kiszellőztessem a fejem.
- Bicikli? - fordulok vissza felé és szélesen elmosolyodtam. Az annyira Emily párizsban feeling lenne, de mindenképp. Már kapom is elő a telefont, hogy keressek valami kölcsönzőt, mert most kedvet kaptam hozzá, hogy a friss levegőn ilyen kilátással biciklivel hódítsuk meg a várost.
- Lassíts, még csak a bicikliket keresek – nevetek fel, ahogy felnézek a képernyőből, épp annyira vagyok izgatott mint ő, de még így is nehezen tartok vele lépést. Ahogy annyi ötlete van már most, pedig nem vagyunk itt két órája.
- Oké, nem messze a boltoktól van egy bicikli kölcsönző, és az egyik üzletben profi fotós kellékeket árulnak. Ott biztos lesz egy gép, amivel tudunk mit kezdeni – magyarázok, ahogy megpróbálom az új címet elmagyarázni a megkopott franciámmal a taxisnak. Még csak az kéne, hogy más helyen kössünk ki.
De végül sikerül és kifizetve az utat pattanunk ki a kocsiból, hogy körül nézve a macska kövön tipegjünk az üzletek felé. Kell egy igazi francia sapka, amiben mindketten jól nézünk ki, meg talán egy sál, mert hűvösebb van, mint New Yorkban volt. Én fázom picit.
- Gyere, ez jó lesz – mutatok nem messze lévő üzletre, amin már külsőleg is látszik, hogy elég nívós bolt lesz, ahol örömmel költhetjük a pénzünket.

Ez az utazás csupa meglepetéseket tartogat és csak kapkodom a fejem, hogy mit hogyan is kéne csinálni. Mert Lu sziporkázik és csak próbálok valami egyensúlyt találni, hogy mindenképp jól érezzük magunkat és meglegyen mindkettőnknek a vágya arra, amit ettől a kikapcsolódástól vártunk. Főleg, hogy már a taxiban vagyunk és elindultunk a vakvilágba, a csodás Francia tudásunkkal. Bár azt tudtam, hogy a franciák elvárják, hogy a nyelvükön szólalj meg és lenéznek, ha nem épp úgy ejted ki a szavakat, mint ahogy kellene. Köszi, hogy nem bírtok megtanulni az anyanyelvünkön. Lusták. Nyálasak és csigát esznek. Egy pillanatra elfintorodom, de végül felnevetek, ahogy megpróbál lassítani. Legalább igyekszik. Bár az izgatottsága és az elfogyasztott pezsgő az én idegeimen is lazított, tehát kezdem felszabadultnak érezni magam.
- Igazi párizsi lányok leszünk, és alvás majd New York-ban fog kelleni, de lehet, hogy akkor két napot huzamosan végig alszunk – nevetek fel végül, mert én imádok aludni és szükségem is van rá, vagy hisztis leszek, de valószínű, hogy Luana életvitele át fog ragadni rám és nem lesz időm olyanon agyalni, hogy mikor töltök huzamosabb időt a párnák között.
- Ezt te se gondoltad komolyan. Az én francia tudásom eléggé megkopott, majd a telefon segít. Amúgy meg, hozhattál volna magaddal szótárt. Jó lenne most önvédelmi célokra is – nevetek fel, ahogy elképzelem, hogy a cuki táskája mellett még egy hatalmas francia szótárt is a hóna alá csapja, majd egy butikba fellapozva, hogy mit is akar kinyögni. Tényleg az a baj az agyammal, ha valami beugrik azt látom is magam előtt és ez a kép mindenképp viccessé vált. Így csak hangosan felnevetek és a sofőr néha-néha bele néz a tükörbe és látszik rajta, hogy fogalma sincs, hogy mi ez a jó kedv. De valószínű, hogy már megszokták a bolond turistákat.
Szerencsére hamar találunk egy olyan turistás boltot, ami kifejezetten az ilyen embereknek van kitalálva, mint mi vagyunk. Hamar be is megyünk és Lu már a lényegre is tér, mire elfordulva próbálok nem felröhögni, ahogy szegény srác szinte már kétségbe esve rázza a fejét, hogy nem igen érti mit beszélnek hozzá. Tanácstalansága már komikussá válik.
Viszont inkább a boltba sétálgatok, hogy megkeressem azt a nagyanyós biciklit, amit valószínű, hogy az első állomáson elfognak lopni tőlünk. Amilyen mázlisták vagyunk az életben. De ekkor megakad a szemem egy nyakláncon és tudom, hogy meg kell vennem valakinek. Neki.
Amikor már a biciklik között sétálok meghallom Luana hangját és megfordulok.
- Dehogy néznek tolvajnak – nevetek rá, mert nem viselkedünk furán, csak kicsit csíptünk be, és mikor megtalálom a tökéletes, amolyan amin elől van kis kosár, biciklit. Már épp szólnék a srácnak, hogy meg is van a tökéletes, és hirtelen megfordulva egy magas fickóba csapódok, aki rosszallóan pislog ránk. Majd valamit nagyon gyors franciául magyaráz. Ekkor figyelek fel a fegyverre az oldalán és egy bilincset lóbál maga előtt én pedig kétségbe esve nézek Lu-ra. Basszus, tényleg azt hiszik lopni készültünk.
- Hé’ engedj el – morranok fel, ahogy megragadja a karomat és próbálok szabadulni, persze vasmarkok közül nehéz kivergődni magad.
- Van pénzünk, hagyj már – rángatom a karom, semmilyen sikerrel, és az egyik csuklómon már ott is a bilincs, ami olyan szorosan kattint rá, hogy fel nyögök.
- Lu! Lu! - szólok a barátnőmnek, aki nem messze van tőlem. - Basszus ez a kretén megbilincsel – az ékszeres doboz a pulton landol én pedig aggódva nézek rá, mert tényleg kell az a nyaklánc.
- Telefonálni akarok -rántom el a másik kezem, de persze hiper sebességgel nyúl utána és hajlítja a hátam mögé, hogy összezárja a másikkal.
- Ezt nem hiszem el, komolyan. Telefonálni akarok! - duzzogva ülök le a pult mellé, mintha tényleg rabosítva lennénk. Míg a két pasas megbeszéli a dolgokat. Majd a táskám tartalmát a pultra borítja és legalább láthatja, hogy nem loptunk semmit. Azt a nyomorult dobozt is a kezembe fogtam, hogy ha meg van a bicikli kifizessem a kettőt hármat, vagy amennyit kell.
- Ezt nem hiszem el – fordulok Lu felé már inkább nevetve, mint sem idegesen. - Ilyenkor viszket az orrom..

Lehet a pezsgő az oka, vagy csak a levegőváltozásnak, de az biztos, hogy jól esik kicsit szabadabbnak lenni, mint otthon. Végre nevethetünk úgy, hogy nem érdekel ki néz ránk rosszallóan. Vagy ki fog a családunkhoz rohanni, hogy már délelőtt alkohollal oldjuk a fáradtságunkat.
- Persze, mert mi képes lennénk vigyorogva feláldozni magunkat a szervkereskedőknek. Mondjuk ha még ittam volna két pohárral még az asztalra is örömmel fekszem fel – most már teljes mértékben csak a nevetésre tudok gondolni, mert pillanatok alatt látom, ahogy egy vaskos könyvet lapogatunk, hogy a türelmetlen szervkereskedők szavait lefordítsuk. Még ha van is egy kevés tudásom, nem kamatoztattam az elmúlt pár évben. Lehet, hogy kéne vegyek pár órát Fabien-től, hogy oktasson egy kis franciát. Szigorúan nyelvleckékkel. Bár az agyam egy pillanatra elkalandozik, attól még nem fogok most ezen rágódni. Még ha kellemes is a gondolat.
Bár a bolt tényleg az a hely, ahol lehúzzák a turistákat, úgy érzem, hogy legalább könnyebb lesz a lelkünk ha önfeledten szórjuk a pénzünket és nem érdekelnek az árak.
Lu rosszallóan néz a srácra és úgy érzi, hogy bajba fogunk keveredni és csak legyintek. Hiszen nem úgy tűnt mintha attól félne, hogy bármit ellopunk.
Bár ez hamar megdőlni látszott, mikor egy köpcös fószer áll elém és azonnal kikapja a kezemből a dobozt és csuklómra kerül a bilincs. Mindhiába minden tiltakozásom már ültet is le a kispadra. Úgy néz rám, mintha világi tolvaj lennék, aki nem képes levenni a szemét a dobozról. Remek egy nyomorult ajándék miatt fogok börtönbe kerülni, amit mindenképp kiakarok fizetni. Felnyögök, ahogy meglátom, hogy legalább a másikunkat nem verték rabláncra és megrázom a fejem.
- Hé’, ő miért nem kapott csilli-villi szoros karkötőt? - bosszúsan kérdezek rá, hiszen szemmel láthatólag én bököm a szemüket. Nagyot nyelve forgatom meg a szemeimet, ahogy a táskáink tartalma a pulton végzi szemérmetlenül kutakodva köztük.
- Meg basszus – válaszolok puffogva neki és nézem, ahogy Lu holmiját túrják fel szemérmetlenül. Szerencse, hogy legalább nagykorúnak számít és nem fogják az apját egyből felhívni. Még a végén elleszünk tiltva egymástól.
- Nagyon úgy tűnik, miből következtette le? - forgatom meg a szemem ismételten. De rá kell jönnöm, ha továbbra is ezt teszem beleszédülök. Az elfogyasztott pezsgő pedig épp most kezdi el feloldani minden olyan gátlásomat, hogy bájos maradjak. Mondjuk nehéz cukinak lenni ha épp tolvajnak néznek és meg vagy bilincselve, majd a táskádba turkálnak.
- Látja a bankkártyámat? Szép, aranyszínű. Mindkettőnké. Gondolom az egész kócerájt felvásárolhatnánk vele, nem pedig egy nyomorult nyakláncot, amit egy barátnak vennék – hunyorogva dőlök neki a falnak, hogy a fejemet neki támasszam és mocorogva igazítsam meg a hátra szegezett csuklómat.
Ahogy Lu rám néz mikor mondják, hogy ismerik a tesóját hirtelen félelem suhan át az arcán és kérdőn nézek rá. Ennyire nem ástuk bele magunkat a testvéreibe, de valószínű semmi jót nem jelent, ha ilyen hangsúllyal mondják és az arca sem arról árulkodik, hogy leszedik rólam egyhamar azt a nyomorult karperecet.
- Je veux passer un coup de fil ! J'ai le droit d'appeler – szólalok meg hátha azt jobban értik, mert úgy tűnik az angolt igen csak törik. Az meg, hogy mennyit értenek meg abból, amit mi mondunk örök rejtély marad.
Hogy mit akar? Biztos, hogy nem fogok bevonulni a rendőrségre. Ahogy Luana beszél csak bólogatok, hogy teljes mértékben egyet értek és fel nem fogok innen kelni. Nem mintha nyápicnak tűnnének és nem lennének képesek fél kézzel felkapni innen és vállukra csapva becipelni az Örsre.
- Doktornő vagyok, nem tartóztathat le – ingatom meg a fejem, mikor a pánik átér az alkoholos ködön keresztül. Bukhatok mindent, ha kiderülne, hogy lopással vádolnak egy idegen országban. Frusztráltan sóhajtok.
- Szeretnék telefonálni és mindent megtudunk magyarázni – veszem el angyali stílusom, mire a srác megsajnálva bólint és a fenekemet Lu felé fordítom, hogy a hátsózsebembe van a telefonom.
- Celia nénikémet hívd – mivel a bilincs még mindig rajtam van. Ebbe fogok megöregedni. Egy örökké valóságnak tűnik. De legalább azonnal reagál a hívásra és egy félóra szünet után megjelenik. A maga csodás stílusában és olyan hisztit csap, hogy a bilincs azonnal a porba hull és felpattanva ölelem át a megmentőnket.
- Örök hálám – kicsit azért megijedtem, hogy mi lesz. De legalább elmagyarázta, hogy kik vagyunk és talán nem kéne velünk kötözködni. Amikor minden anyagi dolgoat lerendez helyettünk már kint is vagyunk a boltból a biciklikkel és a nyaklánc is a táskám mélyére kerül.
- Remélem legalább jó embernek adod – mosolyog rá cinkosan amire csak bólintok egyet.
- Luana, bemutatom a nénikémet, Celia Lockers – fordulok a lány felé, hiszen tudom mennyire megakarta ismerni a divattervezőt, aki azonnal kezet is nyújt felé, majd az órájára pillantva már szedi elő a kocsikulcsát. - Ne keveredjetek még ilyenben, fontos tárgyalásom lesz, de ha bármi van hívjatok, de inkább ne legyen – nevetve száll be a kocsiba, ahonnan még egy cinkos kacsintást kapok. Tehát nem mondja el apunak. Így könnyedén felsóhajtok.