Closer than you know--

Jason felbukknása mondhatni teljesen a feje tetejére állította a kis életem. A megszokott kerékvágásból teljesen kizökkentem és azóta csak arra bírok gondolni, hogy mi lenne ha...rengeteg érzés és sokféle kérdés kavarog a fejemben. Lelkem nyomja a bizonytalanság, a bűntudat, de mégis szinte csak rá tudok gondolni. Nem értem, hogy mi van velem, azt hittem a múltat már magunk mögött hagytuk, és ez talán így is volt, amíg a sors össze nem sodort minket. Olyannyira, hogy most itt állok a lakásom teraszán, a nyözsgő várost figyelve, kezemben egy pohár borral és arra várok, hogy megszólaljon a csengő. A váratlan plázás találkozásunk után még hálás is voltam azért, hogy elmaradt a vacsora, mert annyira felzaklatott a találkozásunk, hogy olyasmit mondtam volna el neki, amit most nagyon bánnék. A leghelyesebb az lenne, ha nem találkoznánk többet, én mégis minden követ megmozgattam azért, hogy segítsek albérletet találni neki. Mi haszna annak, hogy egy ingatlanokkal foglalkozó cég alkalmazottja vagyok, ha ennyiben nem tudok segíteni? Szerencsére most éppen pangás van a piacon, és nem is kellett sokat várni az iroda válaszára, több lehetőség is adódott én pedig ahelyett, hogy kihagytam volna a felsorolásból első helyen ajánlottam neki a szomszéd lakást. Igazból tényleg nagyon pöpec kis lakás, tágas, három szoba, fürdőszoba, terasz. Közelben van nagyon jó iskola is, ami gondolom fontos a kislányt tekintve. Mégis...túlságosan közel van hozzám, túlságsan sokat láthatom és nem biztos, hogy ez hosszútávon jó lesz nekünk. Jasonnek családja van, felesége és nem lehetek annyira önző, hogy ebbe belepofátlankodjak. Talán nem késő még, hogy a hétvégi farmos kirándulást is lemondjam.
Össze vagyok teljesen zavarodva, egyik percben csak fognám a telefont és felhívnám, a másikban pedig összecsomagolnám a bőröndöm, hogy a város másik végébe költözzek. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lesz majd, ha olyan sok év után újra találkozunk, de azt hiszem egyáltalán nem számítottam arra mennyire össze leszek zavarodva.


Jason volt az első szerelmem, a legjobb barátom, a lányom apja. Sokkal több van közöttünk, mint amit le tudnánk tgaadni. Hosszú évek teltek el azóta, hogy bármilyen közünk volt egymáshoz, mégis olyan, mintha semmi sem változott volna. Legalábbis ezt éreztem a legelső pillanatban, amikor felismertem a szakáll mögött megbúvó ismerős vonásokat. Sok olyan döntést hoztam az életben, amit később megbántam, éppen ezért nem akarom elszalasztani a lehetőséget, a lehetőségét annak, hogy ezúttal másképp legyen. Éppen ezért veszem kezembe az eddig asztalon pihenő telefonom, amikor megpillantom a költöztető autó távolodó hátsófelét, hogy egy üzenetet küldjek a férfinek.

Gondolkodás nélkül nyomok rá az elküld gombra, majd ujjaimmal türelmetlenül dobolok a sötét képernyőn. Remélem nem fogom bánni amire most készülök. De miért is bánnám nem? Egy pohár bor egy régi baráttal. Ennyi és nem több. A telefont becsúsztatom rövidnadrágom zsebébe és kiiszom a saját poharam tartalmát. Nem vagyok normális. Miért izgulok úgy mint egy tinilány? Miért izzadok és verdes gyorsabban a szívem? Miért várom már, hogy válaszoljon az üzenetre? Miért töltöm újra a poharam, hogy szinte azonnal el is tüntessem belőle a vörös italt? Megbolondultam?

Closer than you know--

A bűntudat azóta gyötör, hogy újra találkoztam Jasonnel, ami vegyül egy kis kíváncsi érdeklődéssel. Hiszek a sorsban, abban, hogy okkal sodorta az élet újra elém azt a férfit, aki mellett először – és talán utoljára- tapasztaltam meg, hogy milyen az szerelem. Az az édes, első szerelem, ami miatt nem tudsz tisztán gondolkodni, ami olyannyira erős, amihez foghatót addig soha nem éreztem. Amilyen gyorsan jött az életmbe, olyan gyorsan el is ment, hátrahagyva életem legnagyobb ajándékát. Azóta minden alkalommal ha Giara nézek eszembe jut az apja, és minden együtt töltött lopott pillanat. El sem hiszem, hogy újra itt van, ennél közelebb ráadásul már nem is nagyon lehetne, hiszen konkrétan a mai naptól fogva szomszédoknak számítunk. Hezitálás nélkül segítettem neki új albérletet keresni, amikor megkért rá, és habár lett volna más lehetőség is, végül a szomszédságomban levő üres lakást ajánlottam neki. A kávézóban egyszerre éreztem magam letaglózva, megbűvölve és összezavarodva. Látni őt apa szerepben egyszerre volt megható és fájdalmas. Az én gyermekem nem ismerhette az apját, számára ez a normális, így nőtt fel, számomra mégis újra feltépte azokat a bizonyos régi sebeket, amikről azt hittem, hogy már régen begyógyultak.
Izgatottan, gyorsan zakatoló szívemmel a mellkasomban állok a teraszon és az épület előtt zajló eseményeket figyelem. Jasont és az éppen elhajtó üres költöztetőautót. Miért érzem azt a megkönnyebbülést és izgatottságot, mintha egész nap erre az alkalomra vártam volna? Miért győzöm le a bennem tomboló kétségeket és rázom le magamról a negatív gondolatokat, hogy a következő másodpercben már elküldjem azt az üzenetet? Olyan izgatott vagyok amit már régen éreztem életemben, azt hittem, hogy ebben a korban már nem sok olyan dolog fog történni velem, ami ilyen érzéseket és hevességet vált ki belőlem. Több ok miatt is távol kellene maradnom Jasontól, egyrészt, nem kellene piszkálnom a múltat, mert a fájó igazsásg ott lapul a felszín alatt, másrészt....Jason nős, családja van, nem szabadna kísértenem a sorsom. Még emlékszem arra a bizonyos üzenetre, amit nem kellett volna látnom, és ami miatt borzasztóan kellemetkenül éreztük magunkat. Nem tudom, hogy mennyi oka van rá, de egészen bizonyos, hogy Jason felesége féltékeny, én pedig nem akarok az a személ lenni, aki okot ad a vitára kettejük között. Az üzenetet azonban már elküldtem, változtatni rajta nem tudok, vegyes érzésekkel, izgulva szorongatom a telefont a kezemben miközben a válaszára várok. Az ismerős csengés azonban elmarad és helyette az ajtó hangos dörömbölése töri meg a lakásom csendjét. Nem várok vendéget, azonban mágis pontosan tudom, hogy ki tartózkodhat az ajtó másik felén. Szinte futólépésben szelem át a távolságot a bejáratig, ahol aztán őszinte, és széles mosollyal az ajkamon tárom ki előtte az ajtót. Jóképű mint mindig.


- Gondoltam, hogy megéheztél már ebben a nagy munkában, rád fér az energia. rám meg a társasága - Utána segíthetek pakolászni is, ha szeretnéd Nem tudom, hogy mennyi holmija lehet, de tekintettel arra, hogy van egy kislánya, aki sok időt fog eltölteni itt, biztos vagyok abban, hogy rengeteg játék és még annál is több csajos csecsebecse lapul a dobozokban. Nekem is lányaim vannak, tudom hogy megy ez.
- Jövök máris! fordulok vissza egy másodperc elejéig a házba, hogy a kulcstartón lógó lakáskulcsomat magamhoz vegyem, majd kilépve az ajtón bezárom magam mögött.
- Menjünk! intek fejemmel az ő otthona felé, majd megindulok vagy előtte vagy szorosan a nyomába. - Addig megrendelem a pizzát gyorsan motyogom, de tekintetemmel már a készülék képernyőjét bámulom. Belépve az ő otthonába, egyáltalán nem lep meg a kupi és a dobozok mennyisége sem. Ilyen, amikor valaki még ne teljesen költözött be a lakásba. Az lakás elhelyezése hasonló az enyémhez, Jason nappalija azonban valamennyovel nagyobbnak és világosabbnak tűnik az enyémnél.
- Ha szeretnéd Aurora szobájába festhetek valamit a falra. Kedvenc mesefigurákat vagy álaltokat például. Az én gyerekeim imádták kiskorukban. Mikor jön legközelebb? körbesétálom a nappalit, amennyire a dobozoktól lehet.
- Én a kanapét ide tenném, pontosan szembe az ablakkal, gyönyörű a naplamente innen nézve. Veszek neked egy-két növényt, az feldobná a lakást. Miért lelkesedem fel ennyire?? Nem kellene érdekelnie, mégis minden részletében érdekel.
- Remélem örömöd leled majd a házban... és a szomszédban.

Closer than you know--

Azt hiszem igazán hiányzik, hogy valakiről gondoskodni tudjak. Hiányzik, hogy nincs akivel megosztanom a hétköznapokat. A válásom óta most érzem először azt, hogy tényleg magányos vagyok. Véget értek a „mézes hetek,” már nem okoz feltétlen örömet, hogy magammal foglalkozhatok a szabadidőm minden egyes percében. A szabadságnak is van árnyoldala és az utóbbi napokban azt hiszem ezt tapasztalom a leginkább. Nehéz, hogy a gyerekeimnek nincs szüksége rám, hogy a volt férjem úgy tesz, mintha nem is léteznék, hogy igazából a munkán kívül nem érezhetem magam fontosnak. Kell a változatosság, egy kis fellélegzés, de ugyanakkor szükségem van a társaságra is, arra, hogy gondoskodhassak valakiről. Lehet, hogy vennem kellene egy kutyát.
Jason felbukkanása sokféle érzést ébresztett fel bennem újra, sok gondolat kavarog a fejemben és jobban felzavarta életem állóvizét, mint az illendő lenne. Nem képzelek bele a helyzetünkbe semmit, de mégsem tudom megállni, hogy a találkozásunk óta ne gondoljak rá. Nem tudom nem felidézni az arcát, a mosolyát. Nem tudok úgy tenni, mintha közömbös lenne. Pedig ez lenne a legjobb döntés, hiszen ő egy nős ember, családja van, én pedig nem vagyok házasságtörő. Mégis, úgy érzem, hogy oka van annak, hogy húsz év után felbukkant az életemben, okkal van jelen a mindennapjaimban és ez ellen nem tudok tenni semmit. Ingatlanosként millió meg egy lakást tudtam volna ajánlani neki, én mégis a szomszédságomat ajánlottam fel neki. Érzem, hogy elég vékony kötélen egyensúlyozok és hogyha megszédülök, egyenesen a karjaiba találom magam. Ami egyszerre lenne hiba és mégis öröm. Elmosolyodom.
- Sejtettem, hogy a nagy pakolászásban elmaradt az ebéd, ti férfiak képtelenek vagytok gondoskodni magatokról. nevetek fel a mondatom végén. Néha nem is értem, hogy hogyan tudnak életben maradni női segítség nélkül. Az erős, magabiztos férfiak, akik puszta kézzel képesek lennének megbirkózni egy medvével, arra képtelenek, hogy önmagukról gondoskodjanak. - Nekem viszonylag csendes napom volt. Mondthani nem csináltam semmit egész nap, azon kívül, hogy ültem egyik helyről a másikra.
- Csjpős, értettem bólogatok a telefon képernyőjét bámulva, miközben az egyik kedvenc pizzázómtol megrendelek két pizzát a megadott követelményekkel, majd újra a zsebembe csúsztatom a készüléket. Habár én magam előnyben részesítem a házilag elkészített ételeket, ez még nem jelenti azt, hogy nem szoktam úgynevezett „junk food-ot” fogyasztani. Nem mindig van kedvem vagy éppen energiám arra, hogy folyamatosan a tűzhely mellett álljak. Nameg, amióta egyedül élek nincs is okom arra, hogy folyamatosan főzzek, hiszen azt amire nekem szükségem van egyedül, bármelyik étteremből beszerezhetem. Mondhatni az egyedüllét egyik nagy előnye, hogy rengeteg időm felszabadult.


- Hol nézelődsz házakat? Melyik részén a városnak? Ha gondolod szívesen elmegyek majd veled terep szemlére mielőtt kiválasztod a legmegfelelőbbet. nem tudom, hogy miért ajánlok fel neki bármit is, hiszen van egy társa, aki ebben tökéletesen a segítségére lesz, úgy illik, hogy a ház asszonya válassza ki az új otthonukat.
- Tudod, hogy nem vagyunk egyformák. Van akinek nehezebben megy a változást beengedni az életébe, lehet, hogy fél, vagy úgy érzi nem találná meg itt a számításait. nem ítélem el Rubyt, hiszen nem is ismerem. - Én szeretem a saját kezembe venni az irányítást és nem félek új dolgokat kipróbálni. Ezért is döntöttem a válás mellett és kezdtem új életet egyedül. Van amikor a változás jó és szükséges. De ez megint csak én vagyok, a nejétől teljesen külünböző nő, más életfelfogással és szemléletekkel. Ez nem jelenti, hogy jobb lennék, csak egyszerűen más. - Ha nem sikerül közös nevezőre jutni a költözéssel kapcsolatban, akkor mit csinálsz? Vissza utazol Kanadába? Vagy nélküle is lépsz? Nem tudom, hogy miért érzek izgatottságot, ha arra gondolok, hogy a felesége nélkül kezdene új életet. Miért akarom, hogy ebben az életben nekem jusson nagyobb szerep és az asszonyának a mellékszerep?
- Nálam van bor...ha megszomjaznál... pilalntok rá kissé kacér tekintettel. Nem tehetek róla, de nagyon nehezen tudom visszafolytani az izgatottságomat amit a közelében érzek. Ez normális dolog?
- Akkor majd az új lakásotokba szívesen kidekorálom  a szobáját. Már amennyiben a neked nem bánja. Legutóbb úgy tűnt az üzenetből, amit véletelenül megpillantottam a telefonodban, hogy féltékeny. Ujjaimat végigjáratom a márványlapon a konyhapulton, miközben Jason mellett elsétálva a lakás eddig fel nem derített pontjai felé sétálok. - Csak hobbiként festek pillantok fel rá a vállaim fölött. Valóban, a festészet ennyi éven keresztül végigkísért az utamon, csak a katonaság utáni gyógyulási időszakban nem tudtam ecsetet ragadni. A lelkemnek viszont legjobb terápia volt, amikor végre újra sikerült festenem.
- Az északi sarkra? Wow! Le vagyok nyűgözve. nézek fel rá mosollyal az arcomon. - El szabad árulnod, hogy mit csinálsz ott? nem tudom, hogy mennyire titkos az expedíció aminek részese lesz. - Nagyon örülök a sikereidnek. Sosem felejtettem el, hogy mennyire vágytál felfedezni, hogy mennyire lobogott benned az ismeretlen felkutátsa utáni vágy. Örülök, hogy az álmaidnak élsz és nem hagytad veszni őket. Habár sok mindneről le kell mondani a felnőtté válás kegyetlen útvesztőjében, dícsretre méltó, hogy ő az elképzelései szerint él és dolgozik. Bárcsak én is ilyen bátor lettem volna a megfelelő időben.
- A növényeidre szívesen ránézek a távolléted alatt és a lakást is rendben tartom ha szeretnéd. Emiatt ne aggódj. Igen, egy újabb felajánlás amire talán semmi szükség nem lenne. Szavai és azt követően az érintése is váratlanul érnek. Lehunyom a szemem, amikor puha ujjai a vállamat érintik és szinte áramütésként járja át a testem az érzés, amit felébresztett bennem. Érzem, hogy orcám mindkét oldala kipirosodik. Szívem úgy dobog a mellkasomban, hogy azt minden bizonnyal még ő is hallaná, ha nagyon figyelne rá. Nyelek egyet, hogy megfékezzem magam abban amit mondani akarok. Abban, hogy olyasmit tegyek vagy szóljak, amit később megbánnék.
Tekintetem ide-oda cikázik a zuhanyfülke és az enyhén szólva is jó magasra nőtt Jason között. Hálás vagyok amiért témát váltott, jelen helyzetben szívesebben beszélek a fülkéről, mint arról amit érzek.
- Hááát...ha nem akarsz risza viadalt rendezni a fülkében, talán a célját kiszolgálja. Nagy és teátrális mozdulatokat kerüld. nem tehetek róla, de elképzelem amint odabent összepréselődve próbálja megmosni a haját, és erre a képre azért már felnevetek.
- Én is csak bérlő vagyok. válaszolok kérdésére, miután sikerül megszólalnom a nevetésből - A válásom óta masfél évig körülbelül szállókban és hotelekben éltem a város több pontján. Néhány hónappal ezelőtt költöztem be ide. Már szükségem volt az állandóságra. Több szempontból is előnyös itt laknom, közel van a munkahelyem, biztonságos környék, és minden belátható sétányi távolságra van amire csak szükségem lehet.
- Nem hiszek a véletlenekben, sokkal inkább a sorsban, vagy az isteni gondviselésben. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy felbukkantál abban a plázában néhány hete. Remélem ezúttal nem fogsz újabb húsz évre magamra hagyni. ezúttal én lépek hozzá közelebb, szinte megszakítva a távolságot közöttünk. Meglehet semmi szükség nem lett volna arra, hogy kimondjam mindezt, de én mégsem tudtam magamban tartani a szavakat. Ezúttal nem akarok hallgatni.  

Closer than you know--

Két évtized választott el minket egymástól, most mégis úgy állok itt mellette, mintha egyetlen nap sem telt volna el nélküle. Arcunk megváltozott, a ráncaink történeteket mesélnek el, van közös múltunk és közös jövőnk is a lányunk személyében. A lányunk tekintetében mindig őt láttam. Minden egyes nap, amikor csillogó tekintete az enyémbe fonódott. A lányunk, akiről Ő maga nem tud, aki múltunk emlékét örzi, aki lelkünk egy darabja.
- Valóban? pillantok rá kihívó tekintettel - Akkor mikor is főzöl nekem? nem tudom, hogy miért öntök olajat folyamatosan arra a bizonyos tűzre, miért akarom mindenáron a közelében lenni. Több okból sem helyes az, hogy ennyire vágyakozom társasága iránt. Tudom, de tomboló szívemnek mégsem tudok parancsolni.
- Csak festegettem és pihentem pillantok fel a fölém magasodó alakra. Nem titok, hogy mivel töltöm a mindennapjaimat, mégis olyan nehezen jönnek a szavamra a számra, érdekel, hogy mit gondol rólam, nem akarom, hogy akár egy óvatlan szavam miatt rossz véleménnyel legyen rólam. Olyan régen volt már, hogy Ő és én bármiről is bezélgettünk. Gyerekek voltunk még, felelőtlenek, együtt szőttük álmainkat, amit aztán nem sikerült együtt megélni. Álmokat, amiket csak két tinédzser képes dédelgetni, akik nem ismerik az élet nehézségeit, akik gondtalanok és boldogok a saját valóságukban. Két fiatal, akik először ízlelik a szerelem ízét, kik abban bíznak, hogy ez örökre így marad. Aztán a csúnya valóság mégis szétválasztott, mégis elszakította egymástól szerető szívünket, és mindezt miért? Hogy közel húsz év múlva, két leélt élet után újra egymáshoz sodorjon minket? Kigúnyoljon és megmutassa mi az amit megélhettünk volna együtt és mi lett belőle?
Az ingatlannal kapcsolatos elképzelésein elmosolyodom. Miközben beszél, felidéződik bennem minden közösen szövegetett terv, minden elképzelése. Szinte hallom,  ahogy - a csűr magányában, miközben a tájra zúduló esőt figyeljük egymást ölelve, - terveit meséli. Álmokat és kalandokat. Utazásokról szóló vágyakat. Habár nem élhettem meg mindezt vele, mégis örülök, hogy kettőnk közül, legalább ő megvalósította az álmait.

- Holnap majd körbenézek, ha találok valami megfelelő ajánlatot átküldöm neked. a megannyi ingatlanból most hirtelen nem tudnék egyet sem kiemelni, ami megfelel az elvárásainak,  de ez nem is csoda, hiszen nem lehet észben tartani mindent. Majd megkérem Monique-ot a másodikról, hogy segítsen haszbálni a rendszert, amiben kedvemre keresgélhetek.
- Megértelek. bólintok egyetértően. - A lányotok jövője a legfontosabb kellene legyen mindkettőtöknek. Remélem, hogy sikerül rendeznetek a dolgaitokat és együtt, családként találjátok meg az álmaitok otthonát. Mert ennek így kellene lennie. IGY IS FOG LENNI. Legalábbis egészen biztos, hogy én nem fogok ennek a jövőképnek az útjába állni.
- Nem mondanám, hogy borzalmas volt, egyszerűen csak mást akartunk az élettől. Amikor az érzelmek meghalnak egy kapcsolatba azt már semmi sem tartja össze. Kiszerettünk egymásból. vonom fel a vállam. Ez a legkézenfekvőbb magyarázat. - Sebastian nyomozóként dolgozik, egész életét a munkájának szentelte. Nagy családot akartunk, de sajnos ez nem jött össze. Aztán...azt hiszem, hogy az évek csak szépen lassan elmentek mellettünk. Boldogtalan voltam és többre vágytam. Mert még ennyi egyedüllét után is azt vallom, hogy sokkal jobb a saját utamat járni magányosan, mint párban sorvadni a közös úton.
Szavait hallva úgy érzem, mintha két kézzel kapaszkodott volna a lelkembe, hogy azt könyörtelenül összpersélje és kihúzza a testemből. Visszhangoznak fejemben a szavai, nem csak szívem, de testem is belesajdul a fájdalomba amit most érzek. Mi értelme van? Jobban kellett volna harcolnom azért, hogy megtaláljam őt, hogy tudtára adjam van egy gyerekünk. Húsz év. HÚSZ év telt el a fejünk fölött, és én egyszerűen csak beletörődtem a dolgokba. El kell fordulnom tőle, hogy ne lássa szemeimben összegyűlni a könnyeket. A könnyeket, amiket a bűntudat fakaszt. Megfosztottam őt a lányától, a tudattól, hogy van egy lánya. Elvettem a lehetőségét annak, hogy megismerje. Ahogyan Giatól is megfosztottam az apja szeretetét. Micsoda szörnyű ember vagyok én. Nem mondok semmit, egyszerűen képtelen vagyok úgy megszólalni, hogy ne hallja hangomból a fájdalmat, szavak helyett csak pillantásommal üzenem, hogy értem. Minden egyes szava elért a tudatomig és megértem, hogy milyen nehéz ez most neki. Úgy érzem, hogy akaratom ellenére én is nehezítek a döntésén.
- Nos... köszörülöm meg a torkom, amikor sikerül végre újra megszólalnom. Hálás vagyok azért, hogy témát váltottunk, mert erről sokkal kényelmesebb beszélnem.
- Azt hiszem, hogy minden valódi féltékenykedés mögött önbizalomhiány van. Talán nem érzi jól magát a bőrében. Lehetnek kétségei saját magával szemben és ezt rajtad vezeti le. Nem tudom... pillantok rá - Nem adtál rá soha okot, hogy így érezzen? Egy minimális féltékenység szerintem normális ha egy kapcsolat része, de a túlzásba vitt féltékenykedés nem csinál semmi mást, csak mérgezi azt. Imádom nézni miközben beszél, olyan áhitattal és odaadással mesél a munkájáról, hogy az ember szinte kedvet kap ahhoz, hogy csákányt ragadjon és nekivágjon a jeges ismeretlennek. Látszik rajta, hogy mennyire szívén viseli a dolgot, hogy milyen fontos számára a munkája. Sőt, az már nem is munka, hanem az élete.
- A vállalat akinek dolgozol nem tud biztosítani melléd valakit? Gondolom, nem sétálhat be bárki az utcáról; hogy már bizony ő expedícióra menne. Kell lennie tapasztalatnak és tudásnak is az elszántság mögött, nem? Nem tudom hogyan működnek ezek a dolgok, de szívesen hallgatom őt.
- A válásunk után a férjemé maradt a ház és a legkisebb lányunk felügyeleti joga is. Aaliyah így döntött én pedig ezt elfogadtam. A saját ház gondolata egyelőre távoli, túlságosan is lekötne egy helyre és nekem most szükségem van arra, hogy a szabadság ízét érezzem. Nerm vágyom saját otthonra, amíg azt nincs kivel megosztonom. A lányaim nem élnek velem, egyedül meg mi értelme van mindennek?
Lábaim szinte maguktól visznek közelebb hozzá, még szerencse, hogy szívverésem egyedül én hallhatom. Illata orromba kúszik, jelenléte teljesen elbódít. Olyan sokszor álmodtam erről a pillanatról. Érintésről. Közelségről.
- Nem tartozol bocsánattal. Gyerekek voltunk még mindketten. óvatosan érintem meg arcát. Látom tekintetében, hogy bánatos, hogy van valami ami a szjvét nyomja, de tiszteletben tartom a kérését, és nem kérdezek. A múltja egyedül az övé, azt oszt meg velem belőle, amit csak szeretne. Közelebb von magához, én pedig ölelésébe fúrom magam. Fejem a mellkasán pihentem, lehunyt szemekkel hallgatom szívverését. Belélgzem az illattát ami esküszöm az évek alatt semmit nem változott. Újra tizenhat évesnek érzem magam, aki az ölelésében lelt vigaszt egy nehéz nap után. Aki végre biztonságban érzi magát, aki ebben az ölelésben otthonra talált. Kedvem lenne megcsókolni őt. Felidézni ajkának érintését, ami most biztosan sokkal erőteljesebb mint tizenhat évesen. Akkor mindketten csak felfedeztük egymást, most végre élvezhetnénk is felfedezésünk gyümölcsét. Ez azonban egy olyan lépés lenne, amit talán örök életemre bánnék. Hiába járja át testem a jóleső bizsergés, hiába vágyom ennél is többre, elhúzódom. Ez így helyes.
- Menjünk! bólintok helyeslően és kissé zavartan indulok meg a kijárat felé, hogy minél előbb a saját lakásomban legyünk. Nem tudom milyen csúnya játékot űz velünk az élet.
- Dehogynincs! vágom rá válaszomat szinte azonnal, meggondolatlanul. – Én magam is terveztem egy látogatást a testvéreimhez. Tudom mélyén ott mocorog a kérdés: hogy nem lesz ebből baj? Tényleg jó ötlet visszatérni oda, ahol minden elkezdődött? kétségek gyötörnek, de nemet mondani mégis képtelen vagyok.
A saját lakásomba visszaérve előre sietek a konyhába, borospoharakat keresek a szekrényben, de ez csak ürügy arra, hogy újra megnöveljem a távolságot kettőnk között. a pulton pihenő ezüstszínű tálcára helyezem a két poharat, majd a borhűtőből előveszek egy üveg italt.
- Félédes. Remélem szereted. Én magam az édes illetve fél édes borok kedvelője vagyok, szárazat csak szinte sültek mellé fogyasztok. Kezébe nyomom az üveget, majd a tálcával bemegyek a nappaliba, hogy az asztalra helyezzem.
- Igyunk a találkozásunk örömére. ha segít kitölteni a vörös nedűt a poharakba magamhoz veszem a sajátomat és koccintásra emelem mielőtt beleinnék az italba. Lehuppanok a kanapéra, megveregetve magam mellett az üres helyet.
- Néha gondolsz arra, hogy milyen életünk lehetett volna?