Marcello & Dawn

Bár nagyon is tetszik a Luca ajánlata, mégis hezitálok, mert képtelen vagyok eldönteni, hogy mennyire lenne helyes elfogadni azt. Igaz, hogy minden kételyem eltűnt vele szembe, ami miatt rosszat feltételezhetnék róla, mégis még mindig azt gondolom, hogy ő jelenleg nem más számomra, mint egy idegen, és én még egy ismerőstől sem szívesen fogadok el segítséget, nem, hogy éppen tőle. Ugyanakkor ott van bennem a kevésbé makacs énem is, aki viszont már csak azért is elfogadná az ajánlatot, csak, hogy legyen valami ok, amiért találkozhatunk ismét. Hogy miért? Én magam sem igazán tudnám megmondani, de valamiért azt érzem, hogy meg akarom őt ismerni. Igaz, hogy boldog vagyok Adrianoval, attól függetlenül is, ha most épp haragban vagyunk, és, hogy még mindig azt a másikat akarja elvenni feleségül, mégis olyan nagy a kíváncsiságom, hogy valószínűleg így, hogy már meg van a száma is, nem fogom kibírni, hogy ne hívjam fel. Már csak puszta kíváncsiságból is, mert nagyon érdekelne, hogy ha úgy találkoznánk, hogy józan vagyok, és kevésbé lenne szükségem rá, akkor is ilyen lenne-e.
- Mármint a munkát. Gondolom. - felvonom az egyik szemöldököm, mert még mindig olyan félreérthetően beszél, hogy totálisan összezavar. Emiatt pedig úgy érzem magam, mint egy kamaszlány, aki most először ismerkedik össze egy sráccal a diszkóban, és nem tudja, hová tenni a helyzetet. A valóság az, hogy kamaszkorom óta nem sokat változott a viselkedésem, ami a férfiakat illeti, még mindig ott van bennem belőle egy darabka abból a Dawn-ból, aki imádja a férfiak társaságát, ugyanakkor valamiért mégis azt érzem, hogy hűséges akarok maradni az érzéseimhez és Adrianohoz, még annak ellenére is, hogy valójában mi nem olyan pár vagyunk, és a jó ég tudja, hogy mikor, de meg fog házasodni. És kurvára nem velem. Éppen ezért én magam sem tudom, hogy mi lenne a helyes és mi nem, mert hűségesnek lenni egy olyan kapcsolatban, ami bármikor véget érhet, igencsak nagy ostobaság.  Mégsem akarok most ezzel foglalkozni, csak élvezni akarom a ma estét a titokzatos megmentőmmel, aki mellett teljesen felszabadultnak is érzem magam. Adriano sosem jönne el velem ilyen helyre, valószínűleg soha nem is táncolnánk - főleg nem ilyen zenékre -, maximum én szoktam neki táncolni ha kettesben vagyunk, és annak tudjuk, hogy mi lesz a vége. Ezzel szemben Luca szinte mindenre rávehető, bár azt még mindig nem tudom, hogy udvariasságból táncol-e velem, vagy azért, mert élvezi is, bár látszólag az utóbbi, mert nem tűnik úgy, aki kényszer hatására mozogna ilyen profin. Az, hogy nem bowlingozott még soha, igazán meglep, hiszen még életembe nem találkoztam olyan emberrel, aki ne ismerné a játékot, és én örömmel venném a feladatot, hogy én legyek neki ebben az első. Nem kicsit lepődök meg, amikor a derekamhoz ér és közelebb húz magához, és bár minden erőmmel azon vagyok, hogy ne vegye észre rajtam a zavaromat, de a szavait hallva, egyértelműen érzem, hogy bele pirulok a helyzetbe, és most először örvendek annak, hogy így pillognak a fények, mert talán így nem látszik rajtam annyira.
- De még mennyire. - válaszolok végül és nyelek egy nagyot, mert azt hiszem, hogy a fejem még sosem volt ennyire össze zavarva. Bár Adriano is hajlamos erre, hogy valamit úgy mondjon, hogy ne tudjam abból kiszűrni, hogy most erre vagy arra céloz-e, de őt legalább már ismerem és tudom, hogy ha hülyeséget válaszolok akkor sincs gáz, csak maximum röhög rajtam egyet. Én pedig most egyértelműen nem tudom eldönteni, hogy amiket mond azok azzal a témával kapcsolatosok-e, amiről éppen szó van, vagy valami másra célozgat.
- Ezt örömmel hallom. Legalább elmondhatom majd magamról, hogy legyőztem egy macsót. - vigyorodok el, majd nevetni kezdek amikor megpörget, azonban hamar el is komolyodok abban a pillanatba, ahogyan a két lábam össze akad, én meg neki vetődök a Luca mellkasának, amiről eldönteni sem tudom, hogy nevetséges-e vagy sem. Mert a bénázásom egyértelműen az.
- Basszus. Hülye tequila.- próbálom kimagyarázni magam, mert sokkal könnyebb az alkohol hibáztatni, mint saját magam. Majd végül óvatosan húzódok el tőle, mert nem akarom, hogy még ennél is cikibb legyen.

Marcello & Dawn

Sosem ment túl nehezen az ismerkedés, főleg ha a másik nemmel kell társalognom, általában tetszik, ha a férfiak tudatják velem, hogy mennyire bejövök nekik. Nem vagyok nagyképű, sem egoista, egyszerűen csak jót tesz az önbecsülésemnek, ha azt a benyomást keltik bennem, hogy akarnak. Luca azonban másnak tűnik, mint a férfiak, akikkel eddig találkoztam, mert rajta nem tudom eldönteni még mindig, hogy pusztán csak kedves, vagy ez valami ilyen módszer ahhoz, hogy becserkésszen, sőt azt sem tudom, hogy az utóbbit akarnám-e igazán, de mégis bosszantó, hogy nem tudom eldönteni, hogy amiket mond azt mire érti. Ritka mikor én mászok rá egy férfire, általában megvárom, hogy azok tegyék meg az első lépést, hiszen büszkeségem az van bőven, most viszont elgondolkodok azon, hogy ha Luca másmilyen lenne és valóban rám mászna, valószínűleg felképelném, még akkor is, ha sikerült beindítania rendesen a női fantáziámat, mert ugyan milyen nő ne örülne annak, ha egy ilyen titokzatos, jóképű férfi veszi a szárnyai alá, csak úgy? Ha volt is bennem az elején bármiféle kétely, hiszen túl szép az egész, hogy igaz lehessen, mostanra teljesen elszállt, mert jól tudom, hogy ha bármit is akarna, akkor régen megtehette volna. Bár nem vagyok túl józan, utálok ilyen kiszolgáltatott helyzetbe lenni, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy rá bízhatom magam. Bár nem olyan régen még bántam, hogy egyáltalán be raktam ide a lábam, hiszen nem nekem valló ez az egész, de így, hogy a sors mellém rendelte Lucat is, megváltozott a véleményem. A hely még mindig nem tetszik, már csak amiatt sem, hogy olyasmi történhet benne, ami velem is majdnem megtörtént, de ha az ember talál magának megfelelő társaságot, akkor egészen tűrhető. Még úgy is, hogy az alkohol nem hagyja, hogy úgy táncoljak, ahogyan az a Dawn táncolna, aki nem részeg. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire zavarba hoz a keze a derekamon és tényleg igyekszem nem olyan szemmel nézni rá, ahogyan egy nő néz egy férfire, de nem olyan könnyű. A pörgetése talán így az utolsó tequila után nem olyan jó ötlet, és nagyon nagy mázlim van, hogy az ő reflexei még megmaradtak a három tequila után is, mert ha nem kap el, akkor valószínűleg már a földön lennék. Az pedig oltári ciki lenne azt hiszem. Várok valami nevetésfél tőle, meg, hogy a fejemhez vágja, hogy mennyire két bal lábas vagyok - pedig amúgy nem -, de helyette csak az óráját bámulja. Mikor a fülemhez hajolva szól, hogy vége a másik húsz percnek is, kicsit csalódottan sóhajtok fel, ugyanakkor én is úgy vélem, hogy a lehető legjobb lenne haza menni. Amúgy sem kérhetem tovább arra, hogy itt pátyolgasson, biztosan neki is meg van a maga dolga.
- Áll még az ajánlatod, hogy haza viszel? - állok én is lábujjhegyre, hogy a fülébe beszélhessek, és elkönyvelem magamban, hogy az sem baj, ha nem. Adrianot már egészen biztos felhívni nem fogom, mert ahhoz azt hiszem, hogy túl késő van, és majd csak józanon akarok amúgy is magyarázkodni neki, mert ha nem vagyok az alkohol hatása alatt, sokkal jobban megy az, hogy megvédjem magam pontos érvekkel. - Nincs kedvem magyarázkodni most. Remélem a te barátnőd kevésbé lesz mérges rád. - ezt csak úgy mondom, nem tudom, hogy a zenét hallja-e egyáltalán, de abban azért bízok, hogy nem kerül miattam kellemetlen helyzetbe.

Marcello & Dawn

Általában nem szoktam idegenek autójába beülni, de mivel Luca a ma este csak segített látszólag mindenféle hátsó szándék nélkül, így őt igazából már nem is tartom annyira idegennek. Ezért mondom le azt a tervem, hogy Adrianot hívjam fel, és inkább választom a kocsikázást a megmentőmmel. Amúgy is későre jár, csak a  jó ég tudja, hogy Adriano is mit csinál éppen, és így legalább nem kell hallgatnom a szemrehányását, hogy ő megmondta, meg, hogy nem tartottam be a szavam. Így viszont, hogy Luca visz haza, ha szerencsém van mindezt elkerülhetem, mert nem kell megtudnia. Ha valahogy sikerül haza érnem, és kipihennem a ma éjszakát, akkor egészen biztos, hogy soha többé nem fogok alkoholt inni, mert nem csak, hogy ciki nőként ez, de baromi beteg utána az ember, és ha tehetném, akkor holnap egész nap csak aludnék, hogy megelőzzem a másnaposságot. De ez sajnos lehetetlen, így semmi egyebet nem tehetek, mint lélekben felkészíteni magam arra, hogy nagy valószínűséggel olyan leszek, mint egy zombi. Bár azt azért remélem, hogy az alkohol nem törli majd ki az emlékeimet, mert igazán nagy kár lenne elfelejteni ezt az egészet. Mondjuk az este elejét nem bánnám ha ki tudnám törölni az emlékeimből, mert ha csak rá gondolok arra, hogy mi történhetett volna, ha Luca nincs ott, iszonyú mérges leszek. És csalódott, mert hagytam magam ilyen állapotba kerülni.
- Nincs is oka. Hiszen semmi rosszat nem tettünk. - ezt talán egy kicsit mondjuk bánom, mert hiába nem vagyok kapcsolatromboló, de még mindig úgy gondolom, hogy kár elszalasztani egy ilyen pasit. Na de ez most mind mellékes. Ha mondjuk Adriano pátyolgatna egész éjjel egy bajba jutott lányt -  szerencsére ilyet ő sose tenne -, akkor valószínűleg én is büszke lennék arra, hogy segített valakin, akinek arra volt szüksége, ugyanakkor bosszantana is a dolog, mert nem az ő dolga a hőst játszani, és mert egyébként is akaratom ellenére is mérges leszek, ha arra gondolok, hogy más lánnyal is lehet jelenleg is... mondjuk a menyasszonyával. Ez pedig nem a féltékenységről szól, hanem a büszkeségemről, ami nem képes elfogadni a tényt, hogy aki velem érzi jól magát, az mással készül házasságot kötni, csak azért, mert a hatalom megköveteli. Engem ugyan nem vetnének oda senki elé, akit nem akarok, mert inkább halnék meg, mint olyannal éljem le az életem, akit nem szeretek.
Mielőtt magamhoz veszem a táskámat, átnézem, hogy mindenem megvan-e benne, és mivel igen ismét elkönyvelem magamban, hogy ez nem egy olyan környék, mint a miénk... itt az embereknek nincs szükségük arra, hogy lopjanak. Na meg nem is lenne tőlem nagyon amit elvenni, mert minden bizonnyal az itt meglévő emberek mindegyikének van bőven elég pénzből, nincsenek rá szorulva az enyémre. Ez inkább csak ilyen megszokás nálam, mert amúgy nem szoktam ilyen hosszú időt magára hagyni a táskámat. Mikor a Luca zakója ismét rám kerül, hálásan pillantok fel rá, mert amint ki érünk a levegőre érzem, hogy sokkal hidegebb lett, mint legutóbb volt, így örülök, hogy nem kell fagyoskodnom és, remélem, hogy miattam nem fog ő sem megfázni. Bár nem tűnik úgy, mint aki reszketne a hideg miatt.
- Én nagyon jól. Köszönöm, hogy velem maradtál. És azt is, hogy segítesz haza jutni. - a szavaimból talán tényleg kivehető, hogy mennyire hálás vagyok neki mindenért, és csak azt bánom, hogy így kellett találkozzunk. - Klassz kocsi. - jegyzem meg miközben átveszi az autója kulcsát, majd mikor kinyitja annak az ajtaját, egy kis ideig hezitálok, hogy valóban jó ötlet-e beülni, de végül mégis azt teszem. A fejemet hátra döntöm az ülésben, mert egyre inkább azt érzem, hogy széthasad. Veszek egy mély levegőt, kifújom azt, és próbálom össze szedni magam, mert muszáj kibírnom még azt a kis időt, amíg haza érünk. Végül elveszem tőle a telefont és megpróbálom beírni a címemet helyesen, de csak a negyedik próbálkozás után sikerül, így muszáj elnevetnem magam, miközben vissza nyújtom a készüléket.
- Nem azért tartott ennyi ideig, mert nem tudom, hogy hol lakok. Hanem azért, mert azok az apró betűk olyanok, mintha mind egyben lennének. - szabadkozok, majd biztonsági övért nyúlok, de mivel nem sikerül becsatolnom így végül hagyom, mert amúgy sem szeretem.

Marcello & Dawn

Luca az első pasi, akivel úgy beszélgetek, hogy nem akar rám mászni, ez pedig igencsak sérti az önbecsülésem. Többféle variáció ugrott be magyarázatként. Az egyik az, hogy egyáltalán nem vagyok az esete, mert hát valljuk be nyugodtan egy részeg nő nem túl szép látvány. A második az, hogy nagyon hűséges a barátnőjéhez, bár nem tudom, hogy olyan férfi létezik-e egyáltalán, de ha ez az ok, akkor valószínűleg nagyon szeretheti a lányt. A harmadik pedig, hogy nem szokása kihasználni a részeg lányokat, és valóban az a megmentő fajta, aki előrébb helyezi a lányok jólétét, mint a saját kielégültségét, ami szintén igencsak ritka és becsületre méltó. Aztán mindegyik opciót átgondolva rájövök, hogy igazából mindegy is a távolságtartásának az oka, mert jelen állás szerint úgy tűnik, hogy mindkettőnk szíve foglalt. Ez pedig elég ok arra, hogy ne szabadjon ennyire elengedjem a fantáziámat. Bár nem tudom, hogy az ő kapcsolata mennyire komoly, de a miénkben Adrianoval nem számít megcsalásnak az ilyesmi, hiszen még mindig képtelenek vagyunk kimondani azt, hogy többek lennénk egymásnak, mint szabadna. Túl sok az akadály kettőnk között, és egyikünk sem az a fajta ember, aki képes lenne egy valaki miatt feladni a szabadságát, bár én azt hiszem, hogy megtenném azon nyomban, ha azt látnám, hogy minden akadályt le győztünk, ami közénk állhat. Így csak bólogatok azon, hogy egyetért velem, hiszen valóban felesleges  lenne mindenféle féltékenykedés. Attól, hogy haza visz, még nem hiszem amúgy sem, hogy össze dőlne a világ, és attól sem, hogy egy kicsit jól éreztük magunkat. Egyébként annyi mindent csináltunk együtt, amennyit Adrianoval az ismeretségünk alatt sosem. Ilyen helyre sosem jött volna el velem, főleg nem hagyta volna, hogy tequilát igyak, és a tánc... na az aztán szóba sem jöhetne.
Az, hogy megköszönöm mindazt amit ma értem tett, úgy, hogy nem lett volna kötelessége, a legkevesebb azt hiszem. Nem csak vigyázott rám, de hagyta is, hogy igazán megéljem a pillanatokat, és ez jól esett, még akkor is, ha közben semmi olyannal nem próbálkozott, ami illetlen lenne és aminek titkon lehet, hogy nagyon is örültem volna. De melyik lány ne örülne egy ilyen férfinek, most komolyan?
- Szerintem nem mindenkitől. Ha az aki mondjuk észrevesz pont olyan undorító féreg, mint az a kettő, akkor inkább nekik segített volna. - vonom meg a vállam, és próbálom értelmezni magamban azt, hogy a máskor is megjegyzése most mit is jelenthet. Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy még mindenképp találkozni akar velem. Ami azt hiszem, hogy tök jó. - Azért remélem, hogy máskor is nem azért találkozunk, hogy meg kelljen mentened. - vigyorgom rá, majd amint meghozzák az autóját, egy kicsit elgondolkodok, hogy tényleg ezt akarom-e de végül mégis be ülök. Sikerült a bizalmamba férkőzzön, így a legkevésbé sem akarok olyanra gondolni, hogy máshová vinne, mint ahová kellene. Kicsit nehezen sikerül beírnom a címemet a telefonjába, mert hiába hunyorítok és próbálom becsukni az egyik szemem, hogy eggyel hátha jobban látok, a betűk még mindig mozognak, ettől pedig nevetnem kell. Végül büszkén nyújtom vissza neki a készüléket, mint aki valami nagy dolgot csinált volna épp.
- Igaz. De az nem jutott eszembe. - mosolygok rá, majd elfordítom a fejem, hogy az ablakon át figyeljem az utat. Közben pedig megdörzsölöm szemeimet, hogy azok véletlenül se koppanjanak le, mert még csak az hiányozna a ma éjszakámra, hogy elaludjak itt az autójában. Amikor megszólal, hirtelen fordulok felé, és eltöprengek azon, hogy erre most mit feleljek, hiszen én magam sem tudom a választ.
- Talán azért, mert örülök, hogy még egy kicsi időt tölthetek veled. Ki tudja holnap emlékezni fogok-e valamire. - ismerem be végül, és most legszívesebben a szájamra csapnék, amiért megint hülyeségeket beszélek. De nem úgy értettem amúgy. Arra gondoltam, hogy igazán szórakoztató a társasága, amire nagyon is szeretnék emlékezni reggel is.
- Eszem ágában sincs elmondani neki a ma éjszakát. A mi kapcsolatunk amúgy is elég bonyolult, nem tartozok neki magyarázattal... talán. - ismét az útra szegezem a tekintetem, és ezzel le is akarom zárni ezt a témát, mert megígértem, hogy senkinek sem beszélek a kapcsolatunkról, és igyekszem is ehhez tartani magam, még akkor is ha jól tudom, hogy annak az esélye, hogy Luca ismerje Adrianot, egyenlő a nullával.  

Marcello & Dawn

Biztosan azt gondolhatja rólam, hogy nem ismerek egy normális férfit sem, mivel egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy bárki megtette volna, pedig amúgy de Adriano is megtette ezt már, bár nyilván a kettő nem ugyanaz. A férfiak felé a bizalmatlanságom inkább amiatt van, mert még olyannal nem találkoztam, aki többet is látna bennem, mint azt, hogy minél hamarabb a bugyim alá férhessen. Erről persze én tehetek, mert szeretem magamra vonzani a férfiak tekintetét, és egyáltalán nem esik nehezemre olyan ruhákba öltözni, amiben látszanak az adottságaim, de ez még nem jelenti azt, hogy ne vágynék néha én is többre, mint egy vad éjszaka. Talán Adrianoval kezdünk most eljutni egy komolyabb szintre, már nem csak én, de ő is úgy hiszem, hogy vágyna többre is annál, de amíg számtalan tényező is van, ami befolyásolhatja a kapcsolatunk, addig úgy hiszem, hogy egyikünk sem fogja nevén nevezni a kapcsolatunkat. Éppen ezért engedhetem meg magamnak azt, hogy Lucara kicsit másképp is nézzek, mint egy fickóra, aki megmentett.
- Talán. - nem igazán hiszek a sorsban meg az olyasmiben, hogy valahol meg van írva minden előre, inkább a véletlennek nevezném, mert elég nagy mázlim volt, hogy épp arra járt. A következő megjegyzésén széles vigyorra húzódik a szám, mert megint félreérthetően beszél, bár gyanítom, hogy az előbb említett bowlingra céloz, de azért valahol odabent talán egy kicsit reménykedek abban, hogy talán lehet, hogy valami más is van, ami az ő eszében is épp úgy megfordul, mint az enyémben. Képtelenségnek tartom, hogy ennyi idő után se gondoljon bele, hogy mi lenne, ha.. Mert, hogy találkozni akar velem még ezután is, abban egyre biztosabb vagyok. - Nem mondom, hogy nem élvezném a helyzetet. - vágom rá én is, hogy ebből ő is azt vegyen ki, amit akar. Mert egyébként valóban több mindenre gondolok ezáltal, de ez egyenlőre csak mélyen elrejtve bennem maradhat, mert én nem vagyok az a lány, aki valaha is megtenné az első lépést. Türelmes viszont annál is inkább, így mivel szinte biztosra veszem, hogy nem fogom megállni, hogy felhívjam, amint lehetőségem lesz rá, majd kiderül, hogy mit váltok ki belőle akkor, ha józan leszek.
Eléggé cikinek érzem, hogy annyi időbe telik beírni egy amúgy tök egyszerű címet, kicsit olyan lehet kívülről, mintha nem tudnék írni. De szerencsémre mikor ilyen kínos dolgot csinálok, mindig nagyszerű indokom lehet az alkohol. Persze igaza van abban, hogy ha lediktálom csak egyszerűen akkor kevésbé érezném most kínosnak, de most már ez van. A nevetésén még sem sértődök meg, inkább úgy teszek én is, mert valóban vicces, helyzet lehetett, ahogy kacsintgatva nyomkodom a telefont, mint aki most fog életében először ilyen kütyüt a kezében. Örülök, hogy vezet, mert így talán nem veszi észre, hogy egy kicsit bele pirulok a saját válaszomon, amit mondhatnám, hogy nem úgy gondolok, de az az igazság, hogy pontosan úgy értettem, ahogy ki mondtam, csak talán józanon lehet, hogy másképp fogalmaztam volna.
- Azért ne aggódj... nem szoktam ha kell, ha nem zaklatni az embereket. - ez valóban így van, mert általában mindig csak egyszer hívok valakit, ha meg az nem válaszol, akkor egészen biztos, hogy nem hívom többet, ha úgy érzi az illető, hogy beszélni szeretne, majd vissza hív. Ha meg nem, hát nem. Nem vagyok olyan, aki addig telefonálgat, amíg a másikban felmegy a pumpa és végül csak azért veszi fel, hogy abba hagyjam a hívogatását. - Abban nagyon reménykedek én is. - igazán kár lenne nem emlékezni rá. Bár úgy hiszem, hogy sikerülni fog elrejtenem ezeket az emlékeket magamban annyira, hogy az alkohol ne vegye ki azokat onnan. Elég határozott döntésnek érzem azt, hogy nem kívánom ebbe bele keverni Adrianot, még holnap sem, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy úgyis meg fogja tudni, szóval kétlem, hogy megúszom, de ezzel elérek foglalkozni majd akkor is.
- Igazából tudod nem az van, hogy nem akarok. Csak nem szabad beszélnem erről. - akarni sem biztos, hogy akarnék, mert elég kellemetlen egy olyan ember életének részese lenni, aki bármikor megnősülhet. Lehet, hogy a könnyebb út az lenne, ha abba hagynánk az egészet mielőtt még jobban belegabalyodunk, de erre nem állok kész, és talán soha nem is fogok teljesen. Minél több időt töltünk együtt, annál inkább érzem azt hogy csapdába vagyok. - Próbáltuk tisztázni. De sokra nem mentünk vele. Így csak sodródunk az árral. - sóhajtva vonom meg a vállamat, és ismét elfordulok tőle. Néha annyira jó lenne beszélni valakivel a kapcsolatunkról, aki kívülálló, de sajnos ez lehetetlen. Mivel még mi sem értjük, nem várhatom el mástól, hogy megértse.

Marcello & Dawn

Próbálom megfejteni a szavait és rájönni arra, hogy szándékosan beszél-e kétértelműen, hogy össze zavarja az egyébként sem tiszta fejemet, vagy véletlenül sikerül, de mindenesetre sikerült elérnie azt, hogy egyre érdeklődöbb legyek feléje. Szeretem a kihívásokat és az olyan férfiakat is, akiket nehéz megfejteni, így egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Biztos vagyok az érztéseimben Adriano iránt - amiket nem szabadna éreznem -, de ugyanakkor képtelenségnek tartom azt, hogy Lucaval az ismeretségünk ennyivel lezáruljon, hogy haza visz és kész. Nem csak azért akarnék vele újra találkozni, hogy valahogyan megháláljam azt, hogy megmentett és jóra fordította az éjszakámat, hanem azért is, hogy rájöjjek, hogy lát-e bennem Ő is többet, mint egy bajba jutott, részeg nő. Általában már messziről észre veszem, ha egy férfi közelebb akar kerülni hozzám, és elég idegesítő, hogy ő mégis az ellenkezőjét mutatja, ugyanakkor a célozgatásaival, amiket bárhogy lehet érteni elbizonytalanít és egyáltalán nem tudom őt hová sorolni. Abban azonban biztos vagyok, hogy nyitott egy újabb találkozásra, csak azt nem értem, hogy miért. Vagy azért, mert jelenleg csak az állapotom miatt nem nyomul, pedig az esete vagyok, vagy pedig azért, mert ilyen barátságos, és annál többet nem is akar. Egyáltalán nem hiszek mondjuk abban, hogy egy férfi és nő lehetnének barátok, de bármit is akarjon, nem leszek olyan hülye, hogy elszalasszam. Nem bírom eltűntetni a vigyort magamról, közben pedig fogalmam sincs, hogy most miről is beszélünk, mert mióta találkoztunk mindig ezt csinálja. Mintha beszélgetnénk valamiről, aztán ő közben valami másra célozgatna, ez pedig elég zavarba ejtő, meg izgalmas is.
Nem kevés erőfeszítésembe került leírnom a címemet, ami úgy tűnik őt is szórakoztatja, de mégsem sértődök meg rajta, hiszen ez van ha az ember nem tud megálljt parancsolni magának. Még szerencse, hogy nem bírom az alkoholt, mert ha bírnám egy kicsivel jobban, akkor minden bizonnyal még most is iszogatnék.  Amint elindulunk csak néha néha pillantok rá - azt is csak azért, hogy biztosan ne felejtsem el az arcát reggelre -, inkább a sötét tájra próbálok összpontosítani és arra, hogy nehogy elaludjak. Muszáj kibírbom míg haza érünk, mert nem azért akartam, hogy ő vigyen haza, hogy én közben aludjak mellette. Komolyan ki akarom használni még azt a kis időt, ami hátra maradt az otthonomig. Mert nem tudhatjuk, hogy mi lesz holnap. Egyáltalán nem akartam szóvá hozni a kapcsolatomat Adrianoval, és nem csak azért, mert veszélyes - szerinte legalábbis - beszélnem róla, hanem azért sem, mert nem akarom ezzel fárasztani. Örülök, hogy nem kérdez többet róla, mert most nem vagyok olyan állapotomban, hogy vigyázzak arra, hogy mit mondok. Én pedig nem akarok semmi olyant elárulni, ami valóban nem tartozna rá. Mondjuk azt nem hiszem, hogy épp ő lenne az a veszély, amiről Adriano beszélt, de akkor sem.
Mikor ismét megszólal nem válaszolok egyből, mert én magam sem tudom, hogy mit mondhatnék. Jónak semmiképp sem nevezném, de boldogsággal tölt el. Nem szeretek azon agyalni, hogy mi lesz majd a jövőben, inkább mindig a jelenre összpontosítok, mégis egyre jobban aggaszt a távolságtartása és a tudat, hogy hiába ígérte meg, hogy nem fog megnősülni, attól még megteheti, ha túl nagy nyomást gyakorolnak rá. Rajta pedig azt hiszem, hogy most az elég sok van.
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy boldoggá tesz-e, akkor a válaszom az, hogy néha. - szólalok meg végül, és bár általában nagyon is boldog vagyok ha együtt lehetünk, de amint nem, folyamatosan azon kattog az agyam, hogy vajon nem-e éppen azzal a másikkal van, vagy, hogy következőkor mikor felhív nem-e csak azért teszi majd, hogy közölje velem, hogy nős ember lett. - De megvagyok, nyugi. Engem nem olyan könnyű padlóra küldeni. - a komolyságomat felváltja ismét a vigyor, ezzel is a tudtára adva, hogy sokkal erősebb vagyok, mint amilyennek láthat. Vagyis igyekszem annak mutatni magam, mert ha valakin látszik a gyengeség, akkor az sokkal sebezhetővé válik. Én pedig mindig megtaláltam a módját, hogy talpra álljak minden szar helyzet után.

Marcello & Dawn

Valamiért van egy olyan kisugárzása Lucanak, hogy az ember szívesen nyílna meg neki, de bunkóságnak tartom a zűrős szerelmi életemről beszélni neki és azzal untatni, mert alig pár órája ismerjük csak egymást. Biztosan neki is meg van a saját maga problémája, nem áll szándékomban a sajátommal terhelni. Amúgy is túl részeg vagyok ahhoz, hogy el tudjam magyarázni a helyzetünket, ha nem lenne tilos is. Meg egyébként kellemetlen számomra, mert nem hiszem, hogy túl jó színben tűnnék fel előtte, ha elmondanám azt, hogy kikezdtem egy olyan férfivel, aki nősülni készül. Vagy ő kezdett ki velem, már a fene sem tudja. Mindenképp tilos lenne, ahogyan sok minden más is, mégis pillanatok alatt rúgtuk fel az egyességünket, ami nem kevés fejfájást fog még nekem okozni azt hisezm. Mert valamiért mindig nehezebb egy nőnek, mint a férfiaknak a tovább lépés. Azt pedig nem szoktam megvárni, amig valaki dob, azelőtt szoktam cselekedni, hogy az megtörténhetne, mégis olyan, mintha csapdába kerültem volna és fogalmam sincs, hogy hogyan mászok majd ki belőle. Lehet, hogy ezért is ragaszkodok egyre jobban ahhoz, hogy megismerjem Lucat, mert úgy tűnik, hogy most ő lett a mentsváram, és lehet, hogy nem is kell ebbe többet bele magyaráznom, csak sodródnom az árral. Mert tervezni nem szeretek, csak megélni a pillanatokat, amik jönnek. Bár most kivételesen nagyon szeretnék előre látni, hogy tudjam, hogy mi fog jönni majd ezután. Mert véletlenül vagy sem, de ha már be lépett az életembe, nem fogom olyan könnyen engedni, az biztos. Csak akkor eszmélek fel, hogy a lakásom előtt vagyunk, amikor kikapcsolva az övet felém fordul, és egy kicsit csalódott is leszek, hogy sokkal hamarabb haza értünk, mint reméltem.
- Én egyenlőre beérem a kevéssel is. - válaszolok hamar, mert tudom, hogy a több, amire amúgy vágynék egyenlőre nem lehetséges, bár egyre jobban haladunk affelé, hogy mindenkivel szembe menjünk, bár Adriano szerint már így is elég veszélyes kezd lenni a kapcsolatunk. Szerencsémre - vagy az övére -, szeretek a tűzzel játszani. Ismét széles mosolyra húzódik a szám a megjegyzésén, és bár eddig én is azt hittem, hogy erős vagyok, de minél jobban bele gabalyodok ebbe az egészbe, annál inkább kételkedek abban, hogy valóban az lennék-e. Mert azt hiszem, hogy az nagyon is a padlóra tenne, ha véget érne a kapcsolatunk Adrianoval... végleg.
- Megpróbálok nem kerülni semmilyen bajba, amíg be nem jutok az ajtón. - erre persze már nem sok esély van, hiszen ezen a környéken éltem le eddig az életem, úgy ismerem az embereket mint a saját tenyeremet, és ha valahol igazán biztonságban érzem magam, akkor az ez a hely. Leszámítva azt az egyet, amit az otthonomnak nevezek. Egy rövid időre felnézek a lakásunk ablakára, ahol sötét van, ez pedig vagy azt jelenti, hogy a bátyám már alszik, vagy pedig azt, hogy nincs itthon. Bármelyik is legyen, nekem most pont jól jön. Vissza fordulok Lucahoz, és tudom, hogy itt lenne az idő, hogy ki szálljak az autóból, de amíg néz egyszerűen képtelen vagyok rá. Végül amikor ismét megszólal, zavartan fordítom el róla a tekintetem, le veszem a zakóját a hátamról, nyelek egyet, majd ismét felé fordulok.
- Hát akkor jóéjt. - még utoljára küldök felé egy mosolyt, majd a táskámat magamhoz véve szállok ki a kocsijából. Mielőtt el nyelne az épület még egyszer vissza pillantok, és reménykedek abban, hogy holnapra valóban minden emlék megmarad a fejemben. Bár azt hiszem, hogy ezt a tekintetet nehéz lenne elfelejteni.