Sok mindennel nem szolgálhatok a jellemzésemet illetően. A határozottságom és a segítőkészségem mindig előtérbe kerül. Szüleim sok mindent megtanítottak, nem voltunk kőgazdagok, mégis jól megvoltunk. Igyekeztem jól neveltként viselkedni, de azért a tinédzserkor nálam is beszambázott. Lázadtam, makacsabbul viselkedtem, mint előtte. Az élet már csak ilyen, nem igaz? Bukdácsolunk, felállunk, bukunk, felemelkedünk.
Mindig motiválódok, szeretem kipróbálni a tőlem távol álló dolgokat. Apámtól örököltem a legtöbb dolgot, a kitartást is. Érzékeny típus vagyok, néha elsírom magam egy-egy filmen. Zárkózott vagyok, de barátságosabb fajta, nem az a tipikus introvertált.
Szokták mondani: türelem rózsát terem... Hát, fogjuk rá, hogy tök laza és nyugodt személyiség vagyok. Türelmesen ki szoktam várni a soromat, bár ha sietek, akkor néha morcosan be tudok szólni, hogy haladjon már az a sor. Kellő tapintattal el lehet érni sok mindent, nem könnyű mindig szem előtt tartani ezt azonban. Általában nyugodtan kezelek minden problémát, jó a megoldó képességem, kreatív is tudok lenni.
A pár hónapja történtek kicsit megváltoztattak. Lelkikeg törékenyebb lettem, instabilabb. Sokszor csak vagyok, elgondolkodom rajta, hogy az igazságot hogyan tudhatnám meg. Gyilkos vagyok vagy sem?!

A napfény ébresztett fel engem délután fél kettőkor, amit nem vettem jó néven, de ásítások közepette csak-csak sikerült ténylegesen felülnöm az ágyban. Igazából semmire sem emlékszem, bizonyára jól éreztem magam, sokat ihattam, mert rettenetesen fájdogál a fejem, szinte ütlegel belülről. Már-már további mozdulatokat tennék, akkor látom, hogy valaki fekszik mellettem az ágyban.
Mi a... ki a franc az ott?! Nyakig be van takarózva, nem hiszem, hogy ismerem. Kifelé van fordulva, én pedig óvatosan közelebb ülök, hogy lejjebb húzzam a takarót, megnézhessem, ki az, akivel részegen egy egyéjszakás kalandba bonyolódtam... Kissé remegek, a kezemmel megteszem azt, amit imént kigondoltam fejben. Mozdulatlan. Semmi mocorgás, semmi reakció. Hogy a fenébe tud valaki ennyire mélyalvó lenni?
- Hé, ébredj! Haza kéne menned... - vagy inkább nekem? Azt sem tudom hirtelen, hol vagyok, de amikor villángyorsan körbepásztázom a szobát, rájövök, hogy ez nem az én lakásom.
Még mindig nulla reakció a sötétbarna hajú fickótól, ekkor azonban még jobban lehúzom a takarót, akkor viszont ledöbbenek. Vért látok. Nagyon sok vért... A pánik kezd úrrá lenni rajtam, de még így is próbálok higgadtnak maeadni. A pulzusát akarom lecsekkolni. Sem a nyaki ütőér, sem a csukló nem lüktet. Légzése sincs.
- Ne, ne, ne, ne... Ez csak tréfa, ugye?! - nem tudok gondolkodni, most már hányingerem is van, a másnaposságtól és a holttesttől is.
Nagy nehezen kikászálódom az ágyból, a tenyerem vérben ázik, valamennyire még észnél vagyok, a telefont keresem, hogy felhívjam a 911-et. Sehol nem találom, körbemegyek a lakásban, aztán végül az előszobában megtalálom. Tárcsázni kezdtem a segélyhívót, leültem a földre, gyorsan elhablatyoltam, mi a helyzet, s ezután csak ringatózásba kezdtem, majd elmeredtem a szoba felé.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de megérkezett a rendőrség, mentő, halottkém... Én szótlanul, sokkos állapotban ültem továbbra is. Azt sem érzékeltem, hogy igazából a tenyeremmel az arcomra kentem a fickó vérét. Hebegtem-habogtam valamit arról, hogy nem én tettem, de rájöttek a zsaruk, hogy egyelőre beszámíthatatlan vagyok. Azt láttam, hogy furán néz rám egy-egy rendőr, áthatóan és gyanúsítottként kezelnek már azelőtt, hogy bármit tudnának. Eléggé nehézkesen vettem a levegőt, hosszasan próbálkoztam ki-befújásokkal, nyugtatásképpen.


Már többször is ültem a kihallgató szobákban az elmúlt napokban, így már nem volt idegen számomra ez a kissé sötét, lehangolt, depresszív falakkal körbevett asztal és a négy szék. Vártam a nyomozók valamelyikére, mert ismét idehívtak, már itt vagyok egy órája, de még mindig nem nézett be senki sem. A gondolatom után belépett az egyikük, kicsit sem volt jókedve, látszódott az arcán.
- Jó reggelt, Ms. Rainford, már nem gyanúsítjuk Önt, így szabadon távozhat - mondja határozottan, ám kicsit érdekes hangvétellel a nyomozó ezt, mintha még mindig nem hinné el.
Még most is alig emlékszem, néhány folt előbújik olykor, de hiába próbálom kognitívan szuggesztálni magam, olyan az egész, mintha törölték volna azt a néhány órát. Folyamatosan gondolkodom ezen, szinte pörög az agyam nonstop.
Kaptam szabadságot a főnökömtől, ő mellettem áll az elejétől kezdve. Nem igazán hitte el, hogy én képes lennék ölni, még bármiféle addiktív szer hatása alatt sem. Honnan is tudhatná? Én sem tudhatom. Vajon, én tehettem? Egyáltalán nem vagyok biztos semmiben. A rendőrség sem biztos abban, hogy nem én tettem, viszont bizonyíték sincs ellenem.
Pár nap pihenés sosem árt. Fel kell újra töltődnöm, talán elfelejteni az egészet. Ha el tudnám. Nem fogom tudni.


Egész nap megállás nélkül dolgozom, segítek Adriannek behozni a lemaradást szerkesztésből. Több könyv is vár arra, hogy nyomdába kerülhessen végre. Szeretem a munkám, ugyan én csak asszisztálok a legtöbb szerkesztői munkához, azonban van, amikor több feladattal is előáll, hogy gyorsabban célba érjünk.
- Adrian, hozzak valamit? Kávé, tea, sütike...? - kérdeztem meg tőle, mert itt vagyunk reggel nyolc óta és azóta alig ettünk.
- Az első és utolsó jöhet - lazán válaszolt, mint általában.
Ő az egyik ember a nagyfőnök mellett, aki ott volt nekem a rossz pillanatokban. Kedvelem őt, talán jobban is, mint bárki mást.
Átmentem a konyhafülkéhez, ahol elkészítettem mindkettőnknek a kávét, illetve egy hatalmas tányér sütit is vittem magammal. Akárcsak egy menő pincér. Vagy mégsem, mert a magabiztosságom elillant, amikor kissé meginogtam lépkedés közben a műanyag tálcára tett poharakkal és tányérral.
- Haley, feltehetek egy kérdést? Jó, tudom, igyekszel elfelejteni ezt, de... Azóta sincsenek emlékképeid, mi történhetett akkor? - aligha szeretnék erről beszélni, bár őszintén megmondanám, hogy valami már be-beütött, egy-két órányi emlék, de gyorsan nemlegesen bólogattam, majd leraktam a tálcát az asztalra, és szervíroztam mindent.
Pár dolog azóta eszembe jutott, de csak pár halovány foltocska, ami nem elég semmire sem. Legalábbis szerintem, lehet, a rendőrség számára fontos lehet. Nem tudom, nem tudom mitévő legyek.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy rejtélyes gyilkosság... Mintha csak egy könyvet olvasnánk. A különbség csak az, hogy míg egy könyvben oldalak kérdése, hogy kiderüljön az igazság, hogy mi történt, ki követte el a dolgot, addig a való életben nem lehet csak úgy átszáguldani a lapokon - jelen esetben a napokon és hónapokon -, nekünk sokkal korlátozottabbak a lehetőségeink. Milyen emlékeket sikerült visszaszerezned arról az éjszakáról? El fogod mondani a rendőrségnek? És ők miért nem jöttek még rá, hogy mi történt pontosan? Ezernyi kérdés, ami nap mint nap ott kavaroghat a Te fejedben is. Nem irigyellek!  
A jellemed sorai alapján azt gondolom - de persze én nem vagyok nyomozó, ez csak egy megérzés -, hogy a történteket sokkal inkább lehet furcsa véletlennek nevezni, mint hogy kiderüljön, hogy tényleg Te vagy a tettes. Egy életvidám és kitartó nőt ismertettél meg velünk, aki a munkájában kreatív és igyekszik a jót sugározni a segítőkészségével együtt is. Mások irigykedhetnek a kollégáidra, amiért ilyen kedves nővel dolgoznak együtt. Nem csoda, hogy olyan támogatás volt mögötted a munkahelyed oldaláról is, amikor rendőrségi ügybe keveredtél. Azt viszont nem csodálom, hogy Aidan kíváncsi a történtekre, vagy tudni akarja a részleteket, talán még a végén könyv lesz a történetedből.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!