@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Egy hét telt el, de még mindig nem tudom ép ésszel felfogni, ami történt. Annyira hirtelen jött szinte a semmiből. Egyik pillanatban boldogok voltunk, elválaszthatatlanok, aztán meg a következőben már csak... nem. És olyan dühös vagyok. Hét napja folyamatosan dühös vagyok, és keserű. Egyik percben sírni tudnék, vagy épp sírok is, a következőben dühöngeni, törni-zúzni. Haragszom apámra, amiért elérte, hogy idáig jussunk. Nem is beszéltem vele azóta, kerülöm, mintha leprás lenne. Bár igazából magamat is annak érzem néha. Leprásnak, akit kerülni kell. A rossz kedv és depresszió, amit érzek, szerintem ragályos, mert a barátaim és ismerőseim is mintha nem mernének túl közel jönni hozzám. Valószínűleg csak nem tudják, mihez kezdjenek velem. Szerintem sosem láttak még ilyennek.

Dühös vagyok Charliera is, amiért hagyta, hogy az apám és az ő hülyeségei közénk álljanak. Nem érzem fairnek ezt az egészet. De legfőképpen magamra vagyok dühös, mert nem tettem semmit az ellen, hogy Charlie csak úgy elmenjen, kisétáljon az életemből. Mert annyira letaglózott az az egész helyzet, hogy képtelen voltam mozdulni, bármi értelmeset mondani, összeszedni a gondolataimat, használható mondatokká alakítani, és a tudtára hozni, hogy nekem egyedül csak rá van szükségem. Sosem tartoztam igazán apám puccos Upper East Side-i világába. Én hozzá tartozom, mellette vagyok boldog, minden más csak másodlagos. Azt hittem, hogy ezt magától is tudja, érzi... Semmilyen lehetőség, amit ez az elit világ nyújtani tud nekem, nem ér annyit, hogy elveszítsem. Én a világ végén is tökéletesen elégedett és boldog lennék vele, vagy egy rozoga kunyhóban egy végtelen erdő közepén. Vagy mondjuk egy lakatlan szigeten a tengerparton.

Persze ezeket akkor képtelen voltam elmondani, nem tudtam őt megállítani, azóta pedig szerintem tutira tiltott mindenhol, és tényleg kilépett a munkából is, úgyhogy nem könnyíti meg, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Azon kívül meg büszkeség is van a világon – amire amúgy szarnék magasról, ha tudnám, remélhetném, hogy visszakaphatom őt. De az, hogy kilenc év után valóban ott hagyta a munkáját a dokkoknál, elég egyértelműen az bizonyítja, hogy komolyan gondolta a teljes szakítást. És minden nap egy kicsit belehalok ebbe, de ha már így döntött, én is elhatároztam magam, hogy nem keresem. Megpróbálom elfogadni a döntését. Nem hiszem, hogy képes leszek továbblépni, de megpróbálhatom tiszteletben tartani, hogy távolságot akar tőlem tartani.

Nos, ez az elhatározásom tulajdonképpen csak addig tart ki, amíg nem kapok egy üzenetet Craigtől, hogy hiányoltak az elmúlt héten, és hogy ma este buli lesz a parton, menjek én is. Amire órákon át nem válaszoltam, mert fogalmam se volt, mit felelhetnék, hogy jó ötlet volna-e elmenni egyáltalán, vagy csak kicseszek magammal, ha ott vagyok, újra látom Charliet, esetleg megpróbálnék újra beszélni is vele, ő viszont ismét elutasít. Én azt holtbiztos, hogy nem élném túl. Craig azonban valószínűleg sejtette, hogy mi járhat a fejemben, mert néhány óra múlva újra rám írt: „Ő is ott lesz. Baromira nincs jó passzban. Szerintem nem ártana beszélnetek.” És ez így akkor el is dőlt. Ha nem is azért, mert abban reménykedem, hogy kibékülhetünk (ó, dehogynem), de látnom kell, hogy van, és ha szüksége volna rám, akár csak mint barát, ott kell lennem.

A kocsim nehezen indul, csak sokszori próbálkozásra tudom beindítani, ami amúgy még sosem történt ezzel a járgánnyal, viszonylag még új, plusz szervizben is nemrég volt, rendszeresen átnézetem, de ezekkel a részletekkel most nemigen tudok foglalkozni, csak minél előbb el akarok jutni a partig. Így is a sok tökölődés miatt késve indulok el, és már javában megy a buli, mire befutok. Az első, akit kiszúrok a tömegben, egy üveg sörrel a kezében, a szájából kilógó spanglival, az Craig. Csak a fejével intve jelzi, hogy merre keressem a drága közös barátunkat, úgyhogy egy hálás biccentés után meg is indulok arra, amerre mutatja. Átvágok az embermasszán – hihetetlen, mennyien összegyűltek itt ma, személy szerint jelenleg gyűlölök mindenkit, amiért ilyen boldogok és jól érzik magukat. De abban a pillanatban el is felejtek mindenki mást körülöttünk, amikor végre megpillantom Charliet a tűz mellett egy farönkön ülve, iszogatva, AZ ÖLÉBEN VALAMI SZŐKE RIBANCCAL.

- Mi a jó... kurva... élet?? - merednek ki a szemeim. Innentől őszintén szólva nem vagyok ura a helyzetnek, saját magamnak, a történéseknek, semminek. Valami elpattan, összetörik, ripityára zúzódik bennem... Aztán mint egy megvadult bika, úgy rontok előre, egyenesen hozzájuk. - Ez meg mi a franc? Komolyan még egy hetet sem tudtál rendesen kivárni, hogy összeszedjél valami random csajt? És te amúgy ki a fene vagy? - nézek ezúttal a szőkére. - Tudod mit? Nem is érdekel, csak nagyon gyorsan húzzál innen, kisanyám, mielőtt kiverem a fogaidat! - kapom el a hajánál fogva a láthatóan döbbent csajt, és felrántom őt Charlie öléből.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

1 hét. Szinte semmi... vagy éppen maga a kibaszott örökkévalóság. A jelenben egyszerűen vánszorognak előre a másodpercek visszagondolva mégis mintha minden csupán egy villanásba olvadna össze, amiben a részeletek elhomályosulnak. Szarul vagyok, de tényleg. Kibaszottul, mocsok mód fosul. Próbáltam nem gondolni rá... mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Ha lett volna tartalék pénzem biztos átmentem volna Bella Swan-ba és órákon, napokon, heteken át csak bámultam volna ki az ablakomon várva, hogy elmúljon a fájdalom, a szorítás, a pánikrohamok... merthogy azokat is sikerült beújítanom 2 napja. Nem bírok egyedül lenni, de nem bírom elviselni az embereket. Gyűlölöm a csendet és felbasznak a zajok. Minden rendszer egyszerűen szétesett az életemben. Hogy mi volt a legrosszabb? Az, hogy a póló amiben aludt.. amit ott hagyott az ágyamon miután átöltözött szépen lassan.. napról napra elvesztette a bőrének az illatát és már abba sem kapaszkodhattam.
Az új munkahely... nem olyan fos. Egy halászhajón dolgozom, amit még szoknom kell. Rengeteget esek-kelek a nagyobb hullámok miatt, ami miatt persze a többiek kiröhögnek majd megveregetik a vállam, hogy néhány hét és már észre sem fogom venni őket. Egyébként az gondolom, hogy kedvelnek, mert jó kondiban vagyok, nem beszélek csak csinálom amit mondanak. Ők nem ismernek. Nem tudják, hogy nem ez az alap beállítása a személyiségemnek. Amint hazaérek a munkából iszok. Zuhanyzás után iszok. Majd addig szívok amíg ki nem dőlök egyszerűen. Ez így megy azóta, hogy nem hívhatom fel őt és nem mesélhetem el neki, hogy mennyire pusztulatosan fos napom volt. Őszintén gyakorlatilag senkivel sem beszélek. Szerintem a telefonom 3 napja lemerült és még csak fel sem töltöttem. Craig tegnap rúgta rám gyakorlatilag az ajtót Mondanám, hogy emlékszem rá, de igazából akkor kezdett el tisztulni a kép amikor már berángatott a fürdőbe és elkezdett hideg vízzel lezuhanyoztatni. Fél órán keresztül hánytam kisebb szünetekkel. Hogy ezután miért gondolta, hogy jó ötlet ma elrángatnia magával azt már inkább ne kérdezze meg senki, mert ő sem tudta elmondani nekem. Talán az egyetlen ésszerű magyarázat az az, hogy rajtam akarta tartani a szemeit, mert félt, hogy tényleg túltolom a dolgot és a saját hányásomba fogok megfulladni.
A harmadik sört iszom. Hazudok. Ez a 6. amit éppen szorongatok, hogy a szőke kiscsaj mikor keveredett az ölembe arról igazából fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy semennyire sem tud megmozgatni annak ellenére, hogy kifejezetten ügyesen helyezkedik időről időre az ölembe, vagy éppen dönti hátra a vállamra a fejét miközben önfeledten nevet. Nem tudom miről beszélgetnek. Nem figyeltem. Nem érdekel a dolog, csak újra a számhoz emelem a cigit, hogy a mélyen magamba szívjam a fű nehéz füstjét. Valami azt súgja, hogy ez most nem lesz egy jó "utazás" mert ugyan hallom valahonnan távolról az Ő hangját, de kifejezetten idegesnek tűnik. Faszom. Ez is olyan lesz, mint mostanában az álmaim... újra és újra a veszekedés csak mindig mást kell végighallgatnom, de a végkimenetel mindig ugyanaz.
Csak akkor eszmélek fel... félig... amikor Ro megjelenik előttem és magából kikelve őrjöng. Nagyokat pislogva nézek rá.
-Nem random.. Ő Stacey.-vonom meg a vállaimat.
-Bella!-közli a nevét a csaj totál felháborodva.
-Tök mindegy.-leszarom. Úgysem bírtam volna megdugni, márpedig ő azt várta volna el tőlem.
-Höhö... kiveri a fogait.-nevetek egyet teljesen elszállva. A nevetésem akkor hal el, amikor Stacey.. vagy Bella... vagy Helga?.. szó szerint kirepül az ölemből. Előrehajolva könyökölök a térdemre és ebben a pillanatban érkezik meg Craig lóhalálában.
-Egy tízest rakok Ro-ra. Simán elveri.-kortyolok a sörömbe. Craig lendületből tarkón vág.
-Csinálj valamit, ember!-dörren rám. Mit? Szilvásbuktát? Faszom. A sörömet Craignek adva állok fel és lépek a két lányhoz. Pontosabban Ro mögé és hezitálás nélkül ölelem át hátulról a karjait a testéhez szorítva.
-Engedd el Amy-t, Ro.-így hívták ugye?

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Az elmúlt hét egyenesen rémálom volt. Úgy éreztem, teljesen egyedül maradtam. Charlie elhagyott, és ezzel nem csak a pasimat veszítettem el, de a legjobb barátomat is. Elveszítettem apámat is, akire olyan dühös vagyok, hogy rá sem tudok nézni. Végig magam alatt voltam, és úgy éreztem, szükségem volna másokra ahhoz, hogy talpra tudjak állni, de közben senkit nem tudtam elviselni magam körül. Úgysem érthették volna meg, nem érezhetik át, és ha mégis, ugyan mit tehetnének? Ezen nem lehet segíteni. Ezt a fájdalmat nem lehet megkerülni, a veszteséget meg kell élni, csak hát nehéz úgy megélni, és továbbhaladni, ha egy részem még mindig tagadásban van, és reménykedik. Számomra annyira értelmetlen és váratlan volt ez a szakítás, hogy képtelen vagyok elfogadni. Próbálom, de egy hang a fejemben közben folyton azt mondogatja, hogy ez még nem a vége. Mert nem lehet a vége. Így nem. Kilenc évet nem lehet egyetlen veszekedés miatt kidobni az ablakon. Charlie hozzám tartozik, és én hozzá.

Gondolom ezért várok többet ettől a bulitól, a találkozástól, mint amit reálisan megengedhetnék magamnak. A szívem még mindig darabokban, még mindig nehéz és fájdalmas minden lélegzet, de ahogy megérkezem a partra, az olyan érzés, mintha tudnám, hogy mindjárt elérem a felszínt. Mintha már bármelyik pillanatban felbukkanhatok, és végre újra teleszívhatom a tüdőmet levegővel. Csak pillanatok kérdése, és vége a fuldoklásnak, a szenvedésnek. Még nincs veszve minden, megoldhatjuk. Megbeszéljük.

Valószínűleg Craig a hibás. Az üzenetei reményt adtak. Aztán az abban a pillanatban szertefoszlik, hogy megpillantom őt azzal a lánnyal. Olyan érzés, mintha a kést, amit múlt héten a szívembe állított, most még meg is forgatta volna. És ez hirtelen olyan fájdalommal jár, amivel képtelen lennék megbirkózni, így hát átalakítom haraggá. Fortyogó lávaszerű haraggá, amit másodperceken belül rájuk is zúdítok. Komolyan... ki ez a csaj? Hogy került ide? Nem tartozik a köreinkbe. Hogy jön ő ahhoz, ide pofátlankodjon és Charlie-re akaszkodjon? És Charlie...? Hogy képes ezt tenni, amikor...? Szavakba sem tudom önteni az érzéseimet, inkább támadok, először csak szóban, de C válaszától sajnos csak még dühösebb leszek.

- Stace...? - kérdeznék vissza, de annyira felháborít az a lazaság, amivel kiejti a lány nevét, mintha semmiség lenne, ami történik. Vagy mintha már rég tudnom kellene a drága Staceyről, és arról, ami köztük van. Levegőt veszek, hogy valami nagyon csúnyát mondhassak, vagy tehessek, de akkor a csajszi kijavítja őt, és ez egy röpke momentumra kibillent kicsit. Még a nevét sem tudja? Akkor annyira nem lehet komoly a dolog közöttük. Bár ha őszinte akarok lenni, nem kifejezetten vigasztal az sem, ha csak megdugni akarja. Azért vagyok itt, azért jöttem, mert azt hittem, hogy nincs jól, hogy én is hiányzom neki, és még van kettőnknek esélye az újrakezdésre, de ő máris csajozik, miközben nekem még élni sincs elég kedvem. És ez kurvára fáj, ezért ismét a haragomba kapaszkodom. Talán nem a csaj tehet arról, ami történik, de ő van itt, akire kivetíthetem, amit érzek, és nagyon is élvezettel markolok a hajába, hogy megtépjem.

- Kurvára nem érdekel engem sem, hogy mi a neved, szöszi! A lényeg, hogy elhúzol innen, és ennek a partnak még a közelébe sem jössz többet! - fenyegetem meg még mindig a hajánál fogva rángatva. Bella először eszeveszetten sikít, és kapálózik, de aztán ahogy megtalálja az egyensúlyát, azonnal visszatámad. Könyökével a gyomromba üt, majd végigkarmolja az egyik karomat.

- Mégis kinek képzeled magad, hogy megmond, ki jöhet ide, és ki nem? - vág vissza, de mostanra sikerül annyira felhergelnie engem, hogy már én sem állok meg a hajtépésnél.

- Az vagyok, aki mindjárt kikaparja a szemed, ribanc! - Ám ezek már csak üres fenyegetések, mert Charlie közben elkap, átölel hátulról, a kezeimet is lefogva. Bellát pedig Craig vonszolja odébb, hogy kartávolságon kívül kerüljön tőlem. Én még próbálnék utánakapni, kiszabadulni a szorításból, csak aztán hirtelen tudatosul bennem, hogy ki is tart épp a mellkasának feszítve, és mintha váratlanul kiszaladna belőlem minden erő. A tudattól, hogy magához ölel, hogy a karjai újra körülöttem vannak, még ha nem is úgy, mint bő egy hete, hirtelen újra átjár a veszteség és a fájdalom, és könnyek marják a szemeimet. Sírni, zokogni akarok a vállára borulva, de nem tehetem. Többé nem. Emiatt pedig újra dühössé válok. Nagyon. Ebből merítve erőt – vagy lehet, csak Charlie enyhített a szorításán, ahogy Bella elérhetetlen távolságba tűnt – kiszakítom magam a karjai közül, majd villámokat szóró tekintettel szembefordulok vele.

- Engedjem el? Nagyon félted tőlem az új kis barátnődet, nem igaz? Akkor miért nem mész utána?! - lökök rajta egy erősebbet. - Menj, és vigasztald meg, szegényt, bassza meg! - újra és újra lököm, és ütöm a mellkasát, vagy épp a karját, miközben már könnyek homályosítják el a látásomat, és gördülnek végig az arcomon. De minél sebezhetőbbnek érzem magam, annál dühösebb és agresszívabb leszek. - Ne hagyd magára! Menj már!! - üvöltök Charlie arcába.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

Egy kibaszott lázálom volt az egész elbaszott hét. Nehéz volt különbséget tenni a nappal valósága és az éjjeli delírium között. Csak addig voltam józan amíg le nem szálltam a hajóról. Addig azért hánytam mert tengeribeteg voltam, utána azért mert annyit ittam. Azt hiszem fogytam. Valamennyit. A fasz se tudja nincs mérlegem, de a tükör alapján jóval szálkásabbak lettek az izmaim, beesettebb az arcom és valamivel karikásabbak a szemeim. Ez volt a lehető legnagyobb kibaszás. Akármikor elszaródott valami az életemben egyértelmű volt, hogy hova menekülök. Most azonban az egyetlen, aki helyre ránthatott volna az volt, akinek a közelébe sem mehettem. Elmentem tegnap reggel a kedvenc reggelizőjéhez és mint egy kibaszott kukkoló vártam másfél órán át, hogy felbukkanjon. Nem mentem oda... nem köszöntem neki, ügyeltem arra, hogy még véletlenül se vehessen észre. Az utca túloldaláról figyeltem az emberek közé olvadva ahogyan bemegy egy kávéért. Csak látnom kellett, hogy reggel felkelt és elkezdte a napját nélkülem. Mondanám, hogy jót tett, de csak jobban szétcseszte az agyamat, hogy nem mehettem a közelébe, úgyhogy bebasztam. Nagyon. Szerintem még soha életembe nem pumpáltam magamba annyi alkoholt egy este alatt, mint tegnap. Ki akartam kapcsolni, mindent amit a testemben éreztem és ez olyan jól sikerült, hogy ha Craig nem szedi ki az ajtót a helyéről akkor ma már valaki más inná itt a sörömet. Azóta persze az a fasz nem hajlandó szem elől téveszteni és sehol sem hagy egyedül. Ez egyébként rohadt bosszantó. Akkor szabadulok meg tőle, amikor leültet a tábortűz mellé. Gondolom úgy van vele, hogy ott vannak elegen akik ki tudnak rángatni ha esetleg beájulok a lángoló rőzse közé.
Hogy a szőke mikor és milyen indíttatásból került az ölembe nem tudom megmondani, de nem foglalkoztat annyira a dolog, hogy ezen most leálljak parádézni egyébként is pont telibe leszarom, hazavinni úgysem fogom. Éppen tovább adom a cigarettát, amikor Ro úgy jelenik meg akár az Isten kénköves haragja. Tudja, hogy itt szoktunk szombatonként összeülni, de nem hiszem, hogy meghívás nélkül csak úgy megjelent volna. Vagy ő is látni akart?
A jelek szerint azonban nem beszélgetni jött vagy ha igen akkor változtak a tervei Stacey jelenléte miatt, akiről kiderül közben, hogy Bella. Ez ugyanaz a csaj, aki az előbb az ölemben ült vagy volt egy helycsere ami közben kiesett? Ki a faszom Stacey akkor? 50% esélyem volt arra, hogy Ro engem rángat meg, de a kupac tetején kezdte, így én csak előredőlve figyelem gyakorlatilag fel sem fogva, hogy mi történik pontosan egészen addig amíg Craig meg nem érkezik, hogy tettekre sarkalljon.
Mielőtt Ro tényleg bemelegedne már a karjait lefogva ölelem magamhoz és hátrálok vele kicsit szétválasztva őket. Rendesen meg kell erőltetnem magam, hogy vissza bírjam fogni. Vagy én nem vagyok olyan jó fizikai állapotban vagy ő erősödött ki. Esetleg az ideg adott neki egy kis plusz powert. Hirtelen ereszt le a kezeim között és ahogy megcsap a hajának az illata mintha kiütne minden tudatmódosítót a fejemben tisztul a kép. A mellkasom azonnal szorítani kezd és összeszorítom az állkapcsomat, hogy a sok szarság, ami eddig is gyilkolta a lelkemet ne törjön ki belőlem. Elfogy az erőm mert vagy magamat tartom egyben vagy őt nyugton, ez viszont lehetőséget ad számára hogy kitörjön a karjaim közül. Megadóan emelem fel mindkét kezemet amikor szembefordul velem és hátrálok egy lépést, ami kicsit nagyobbra sikerül, mert közben ő is meglöki a mellkasomat.
Hagyom, hogy üssön és lökdössön, bármit amire szüksége van ahhoz, hogy levezesse a feszültségét, de egyre inkább csak belelovalja magát. Már a könnyei is folynak én pedig belül éppen beledöglök, hogy ilyen állapotban van. A szart is kiverem Craigből. Tudom, hogy ő hívta.
-Fejezd be!-kiabálok rá hirtelen kihúzva magam és megfeszítve a testemet, hogy ne tudjon tovább taszigálni. Szerintem még soha életemben nem emeltem fel így a hangomat vele szemben.
-fejezd be...-ismétlem meg sokkal csendesebben és már az én arcomon is folynak a könnyek.
-hogy a faszba gondolhatod, hogy én máris...?-intek egyet tehetetlenül a csaj irányába. Hát tényleg ezt gondolja rólam?

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Belepusztulok a látványba, ami a tábortűznél fogad, és a gondolatba, hogy Charlie máris egy másik lánnyal vigasztalja magát. Hogy képes erre? Hogy tud egy másik lányt ölelni, miközben én még levegőt venni sem tudok nélküle? Azt hittem, többek vagyunk... voltunk egymásnak annál, mint hogy ilyen könnyedén továbblépjen. Azt hittem, azért szakított velem, mert szeret, és a legjobbat akarja nekem – ami még mindig egy kibaszott nagy baromság, és jelenleg baromira utálom érte, de már abban sem vagyok biztos, hogy az igazat mondta. Innen nézve már csak egy szokásos szar dumának hangzik, amit szakításkor szoktak egymásnak mondani az emberek. „Te jobbat érdemelsz nálam”, meg ilyenek. Faszság, amit tuti azért hangoztatnak, mert azt hihetik, hogy ettől majd a másik egy kicsit jobban érzi magát. De legyen akármilyen mondvacsinált baromság az, aminek okán CJ kidobta az ablakon a kapcsolatunkat, kilenc évnyi barátsággal együtt, akkor is kicseszett meredek, hogy egy hét után már egy másik lányt találok az ölében. Stacey, vagy Bella, vagy legyen akármi is a neve, nagyon rossz pasit fogott ki, rosszkor van rossz helyen, aminek egyenes következménye, hogy ha nem fognak le, akkor én valóban akár meg is kopasztanám. Mondjuk őt sem kell félteni, az első sokk után nem rest visszatámadni, de az ütései és karmolásai nyomán érzett fájdalom bőven eltörpül azon kínok mellett, amiket a lelkemben érzek. És ez csak fokozódik, amikor arra eszmélek, hogy Charlie a karjában tart... még ha csak azért teszi is, hogy leállítson. Vagy mert Craig erre biztatja. Mondjuk vele is számolok még, az is biztos. A hülye parasztja tényleg azért rángatott ide, hogy ezt láthassam? Hogy még egyet belém rúgjon ő is?

Miután Bella eltűnik a képből, már csak Charlie marad, akin levezethetem a haragomat, és ebben sem fogom vissza magamat. Ütöm, lökdösöm, üvöltözök vele, és valójában még csak észre sem veszem magamat, hogy mennyire elvetettem ebben a sulykot, egészen addig, amíg fel nem emeli a hangját velem szemben. Ez viszont igazán hatásos húzás a részéről. Még sosem, de szó szerint soha nem kiabált velem, úgyhogy most épp eléggé ledöbbenek ahhoz, hogy kizökkenjek. Szinte megszeppenve nézek körül, és ébredek rá, hogy épp egy rakás idegen és ismerős bámul bennünket nem kicsit meglepetten, vagy épp kíváncsian. Charlie kérdése azonban szíven talál ismét, és újra magára vonja a figyelmemet.

- Én nem gondolok semmit, csak azt tudom, amit láttam. És azt láttam, hogy a csaj az öledben ült, és nem úgy tűnt, mintha ez ellenedre lenne – tárom szét a karomat kissé hevesen, de a hangomból már hiányzik az iménti harag, helyette fájdalmasan remeg meg a mondat végén. - Azt tudom, hogy szakítottál velem valami hülye kifogással, hogy a legjobbat akarod nekem, de többet látni sem akarsz, és egy hete fáj még a saját létezésem is. Erre te máris más lányok társaságát keresed? - De most legalább nem sírok, bár így is alig tudom tartani magam, alig megy a légzés, a beszéd, az állás... Utálom, hogy ilyen állapotba kerültem miatta.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

Olyan távol akarok szakadni a valóságtól amennyire csak lehetséges. Még az sem érdekel, hogy Craig hogyan fog hazavonszolni innen. Az legyen majd az ő baja. Bár igazából én most még azt is telibe leszarnám ha csak egy pokrócot rám terítene és itt hagyna a picsába majd aludni. Reggel értem jön majd ha eszébe jutok. Sose voltam a tervezés nagy embere és ez nem is most fog majd megváltozni. Csak be akarok rúgni és elfelejteni mindent, ami csak a torkomat szorongatja.
Alapvetően megkönnyebbültem volna, hogy a csaj végre leszáll rólam, mert őszintén most még ahhoz sem lett volna kedvem, hogy visszautasítsam pedig már konkrétan kezdett az agyamra menni, hogy néha indokolatlanul a mellkasomra simul a keze miközben beszélget másokkal.
Utólag belátom, hogy jobban járt volna, ha én pattintom le, de hát mégis honnan a picsából kellett volna tudnom, hogy Ro meg fog jelenni? Legalább annyira nevezhetné ezt a világot a sajátjának, mint én, de nekem ezen kívül nincs másom. Nem gondolhatta, hogy nem leszek itt... hacsak nem pontosan azért van itt, mert én is. Craiget ma biztos megverem még akkor is ha jót akart. Tiszteletben kellett volna tartania a kibaszott döntésemet, hogy teljes mértékig elhatárolódok Roxy-tól még akkor is ha ebbe beledöglök.
Láttam már Ro-t idegesnek, mérgesnek, de ilyen színtű dühöt még sosem láttam rajta és nem is gondoltam volna, hogy valaha meg fogom tapasztalni. Nem tudom, hogy mennyi időre lett volna szükségem, hogy felfogjam egyedül, hogy közbe kell avatkoznom, de Craig jóval hamarabb tettekre sarkall, mint ahogy azt magamtól megtenném.
Miután sikerül őket szétválasztani Ro néhány másodpercre leereszt, mielőtt újra robbanna, de ezúttal engem vesz célba ami részemről egy sokkal elfogadhatóbb forgatókönyv, hiszen bennem nem tud akkora kárt tenni és egyébként is velem van a baja nem mással. Az én türelmem viszont véges és valahol tudom azt is, hogy muszáj vagyok kizökkenteni, mert csak tovább fogja hergelni magát. Ő körbenéz mintha csak most jönne rá, hogy nem egyedül vagyunk, de én le sem veszem róla a szemeimet.
-Igen? És ezt abból szűrted le, hogy kurvára még csak hozzá se nyúltam?-kérdezem de már az én gyógyszerem kezd egy kicsit elgurulni. Tényleg képes azt feltételezni rólam, hogy máris ezzel vagyok elfoglalva? Bassza meg a kurva élet hát még lélegezni is fáj nélküle. Ezt komolyan nem hiszem el.
-Baszódj meg, Roxanne. Mindig kurvára a legjobbat akartam neked. Nem avattál be lófaszba se, kihagytál egy fontos kérdésből, majd most még kajak azt baszod hozzám, hogy én így vigasztalódok? Kapd be! Te is, apád is, meg a hülye kibaszott előítéleteitek. Mert hát én ilyen vagyok nem? Egy kibaszott suttyó bűnöző. De már akkor azt is felírom a listára, hogy mindenkit csak körbekúrok.-szinte felrobban a fejem olyan ideges vagyok.
-Ti meg gecire ne mozizzatok!-intek a többiek felé, akik még mindig tátott szájjal bámulnak bennünket. Majd visszafordulok Roxy felé.
-Akarsz még mondani valamit vagy mehetek lopni és baszni?

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

- Hozzá se...? - Elnevetem magam, de valószínűleg ez a világ legkeserűbb nevetése. - Az öledben ült hozzád simulva, és... - Inkább fel sem akarom idézni az iménti jelenetet, azt, ahogyan az a picsa konkrétan már belevájta a láthatatlan körmeit. Fordított esetben, ha én ültem volna így valaki ölében, az sem számított volna? Arra is mondta volna, hogy hozzá sem értem? Talán már tényleg magasról szarik rá, hogy mit csinálok, és a legkevésbé sem érdekelné, ha egy másik pasinál vigasztalódom. Azért végigfut az agyamon, hogy esetleg tennem kellene egy próbát. Legrosszabb esetben tényleg találhatok valakit, aki mondjuk megpróbálhatna felvidítani, ha meg szerencsém van, Charlienak is annyira kurvára fájna a dolog, mint nekem.

Mondjuk mire ez az ötlet végigfut az agyamon, és eldönthetném, hogy megvalósítsam-e, hirtelen CJ lesz az, aki robban, és olyan ideggel és gorombán beszél hozzám, mint még soha. Én meg csak állok, tátott szájjal, mint akit leforráztak. Vagy mint ahogy mondani szokták: tátott szájjal a faszerdőbe. Mintha csak azért jöttem volna ide, hogy még néhányszor belém rúghasson, hogy a földre küldjön, aztán úgy rugdosson tovább. Nem hittem, hogy képes még a korábbiaknál is jobban összetörni a szívemet, de úgy látszik, bőven van még lejjebb.

- Az előítéleteink...? - nyelek egyet, próbálom visszanyelni a könnyeimet, de ez már fizikailag képtelenség. Nem megy. Komolyan azt mondja rám, hogy előítéletes vagyok? Mintha én szakítottam volna vele. Mintha én lettem volna az, aki kijelentette volna, hogy nem elég jó hozzám. De tudja, hogy ez nem igaz. Hogy inkább élnék én is suttyó bűnözőként vele a városnak ezen a részén, mint hogy bármi rosszat mondjak róla. És tudja azt is, hogy sosem titkolnék előle el semmit. Nem tartottam fontosnak azt az egész kibaszott tanulmányi utat, tehát nem volt miről beszélni, amúgy meg ezt leszámítva tényleg mindig mindent megosztottam vele az elmúlt években. Jobban ismer, és többet tud rólam, mint bárki ezen a kicseszett világon. - Most komolyan megint azzal a kurva Afrikával jössz? Tudod mit gondolok: szerintem csak egy indokot kerestél, hogy lepattinthass, mert beijedtél! - bökök felé mutatóujjammal a levegőben. - Megijedtél attól, hogy egyszer az életben van valamid, ami tényleg fontos, és inkább eldobtad magadtól, mint hogy felelősséget vállalj, hogy harcolj értem, vagy kitarts mellettem! - Annyira szeretnék még neki mondani valamit... valamit, amivel fájdalmat okozhatok, hogy ő is így érezze magát, ahogy én. Vagy legalább csak visszavágni, és odaköpni, hogy te baszódj meg, seggfej! De nem megy. Már nem maradt bennem annyi erő, hogy tovább kiabáljak vele, hogy újra megüssem, vagy akár csak továbbra is farkas szemet nézzek vele. Minden megmaradt erőmet arra tartogatom, hogy kimeneküljek innen, ebből a szituációból zokogás és teljes összeomlás nélkül. Nem mintha még sok maradt volna a büszkeségemből azok után, hogy ezt az egészet vagy ötvenen végignézték.

- Csinálj, amit akarsz – legyintek, aztán hátat fordítok neki, és sietve vágok át a körénk gyűlt tömegen kézfejemmel a könnyeimet törölgetve az arcomról, aztán hirtelen beleütközöm valakibe.
- Hé, Roxy, jól vagy? - zavarodottan emelem fel a tekintetem az ismerős hangra.
- Frankie? Mi..? Te mit csinálsz itt? - ráncolom a homlokom értetlenül, miközben az ő karjai már védelmezően ölelnek át.
- Apád mondta, hogy elég zaklatottan jöttél el otthonról. Kérte, hogy figyeljek rád, én meg sejtettem, hogy megint itt leszel valahol a Rockaway Beachen. - Csak bólintok, mert erre most nem is tudom, mit mondhatnék, aztán a fejemet a mellkasára billentve kitör belőlem a zokogás.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

-Nem én ültettem oda, bassza meg... tudod mennyi cucc van bennem, hogy el bírjam viselni ezt az egész fost?-tulajdonképp mi a fasznak magyarázkodok? Ro már el is döntötte, hogy kurvára rá voltam állva a csajra és biztosan valami közöm van hozzá annak ellenére, hogy még a nevét sem voltam képes megmondani. Mondjuk ez régebben nem zárta volna ki annak a lehetőségét, hogy volt köztünk valami, de bassza meg. Kurvára nem csináltam semmit azon kívül, hogy próbáltam valahogy túlélni. De hát úgy tűnik, hogy az ember már békésen sem haldokolhat, mert Miss Carltonnak még ehhez is van néhány keresetlen szava.
Úgy elrobban az agyam ahogy korábban Roxy irányába még soha. Ha valaki csak fele ilyen stílust megengedett magának vele szemben, akkor nekem már biztos hogy ökölbe volt a kezem, hogy kedvesebb stílusra igazítsam a beszélgető partnerét. Most azonban magamat csak nem verhetem pofán, főleg hogy rettenetesen sértettnek érzem magam, mert azt feltételezte, hogy én ilyen kibaszott gyorsan túl is léptem rajta.
-Azok Roxy! Előítéletek. Hiszen én csak egy bűnöző vagyok MINT AZ APÁM és egy gyökér fasz vagyok aki csak meg akart téged dugni majd ment is tovább miután ez összejött nem?-komolyan mondom, hogy szét fog baszni az ideg. Rettenetesen dühös vagyok miközben semmi másra nem vágyom csak arra, hogy megöleljem és elfelejtsük ezt az egész faszságot. De még csak hozzá sem érhetek. Közelebb sem léphetek hozzá hanem tovább vagdosódok minden szarral, ami valaha felbosszantott.
-És szerinted mégis mi a faszt kellett volna tennem? Elválasztanom téged apádtól? Miközben csak te vagy neki ezen a kibaszott világon? Odaköltöztél volna hozzám úgy, hogy még csak munkánk sincs? Azt hiszed nekem nem jutott eszembe?? HA? Hogy a gecibe kellett volna mégis megoldanom úgy, hogy ne veszíts el mindent értem? Nem volt olyan verzió amiben mi együtt maradunk és apád is fejet hajt ezt fel bírod fogni?-ahhoz képest, hogy kettőnk közül ő az okosabb ebben a témában egyszerűen egy álomvilágban él. Nem volt idő alaposan megfontolni, de azt még én is láttam, hogy ott mi nem nyerhetünk.... onnantól kezdve pedig egyszerű volt a kérdés.... én vagy a családja.... ezt a döntést pedig én hoztam meg helyette.
Csak bámulunk egymásra, de nem történik semmi. Pedig könnyebb lenne ha legalább felpofozna vagy valami. Ehelyett legyint és ott hagy a picsába. Idegesen túrok mindkét kezemmel a hajamba és ekkor szúrom ki Craig-et.
-Gyűlöllek, ember. Ide kellett hívnod őt? Meg se próbálj kamuzni, hogy nem te voltál cseszd meg... nem voltam elég fosul? Van még mára meglepetésed, baszd meg?-meg fogom ütni. Ma nagyon megérdemli.
-Itt van Frankie. Őt nem én hívtam.-A kibaszott Francis.. hát ezzel mondjuk a saját seggét kimentette, de azt hiszem aláírta valaki halálos ítéletét. Ro után indulok hiszen biztos vagyok benne, hogy valahol a közelében lesz az a lenyalt hajú ficsúr is.
Bár tévedtem volna....
Amikor átjutok az emberek között meglátom őt a kis köcsög karjai között. Tényleg?! A múltkori kibaszott este után?
-Charlie!-hallom Craig hangját, hogy próbál felzárkózni.
-CHARLIE!-már hangosabban kiabál amikor megindulok amint leszállt a vörös köd az agyamra.
-ROXY!-na végre az a hülye rájött, hogy rám már nem lesz hatással. A pólója nyakánál fogva rántom odébb Francist Roxytól és már ütöm is ahol érem, amennyire csak bírom. Craig elkapja a karomat, de azzal a lendülettel lököm is őt el. Kurvára megölöm ma.
-Megmondtam, hogy ne menj a közelébe!-szinte artikulálatlanul csak üvöltök Francis véres képébe.

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

- Cucc? - Egy pillanatra billent csak ki az információ, hogy Charlie mindenféle szerekkel tömi magát... aminek nem kéne meglepetésként érnie. Fel kellett volna ismernem a jeleket, valószínűleg felismertem volna, ha nem vagyok ilyen mélyen beleveszve a saját kínlódásomba. Talán csak nem gondoltam, nem akartam elhinni, hogy mennyire maga alatt volt ő is. Nem akartam mindennek tetejében még pluszban érte is aggódni, hiszen már így is kibaszott szívás ez az egész. De aztán hirtelen bevillan, hogy erről igazából csak ő tehet. Mindkettőnk szenvedéséről ő tehet. Szóval az érte érzett aggodalom, a késztetés, hogy közelebb lépjek, megöleljem, megfogjam a kezét, és kivezessem magunkat ebből az egész szituációból, hirtelen ismét átvált haraggá. - Ezt az egész fost? Erről az egész fosról egyedül te tehetsz! Te okoztad nekünk! - mutogatok felé ismét vádaskodva.

- Baszd meg! Komolyan, Charlie, csak... baszd meg magad! - fordulok felé ismét felháborodva. Pedig azt hittem, ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk. Azt hittem, már nincs bennem annyi erő, hogy tovább veszekedjek vele, de olyan övön aluli ütést mér rám, amit nem tudok válasz nélkül hagyni. - Hallod te magad egyáltalán? De komolyan?! Mondtam én valaha ilyet? Hallottál valaha az én számból olyat, hogy egy gyökér fasz bűnöző vagy?? Hasonlítottalak valaha is apádhoz? Válaszolj, bassza meg! Ilyennek ismertél meg? Egy előítéletes gazdag picsának? - támadok neki újra, és azon kapom magam, hogy nem csak szóban, de fizikailag is ismét nekiesek, és taszítok rajta egyet. Nem tudom, visszafogni magam, mert... úgy érzem, ez az a pont, amiről már egész biztosan nem fogunk tudni visszafordulni. Azok után, hogy így beszél velem, hogy egy lapra helyez az apámmal, amit egyébként én TÉNYLEG SOHA nem tettem vele, azok után, hogy úgy kezel, mintha egy elkényeztetett apuci kicsi lánya lennék, aki nem értheti meg őt, aki nem tartozik ide... Én nem tudom elképzelni, hogy újra úgy tudnék nézni rá, mint eddig.

- Így is elveszítettem mindent – próbálnám halkabban, összeszedettebben folytatni, de a fájdalom egy újabb hulláma csap le rám, amitől, érzem, megint el fogom veszíteni a kontrollt. - Te voltál nekem a minden, a kurva életbe is! És igen, oda költöztem volna hozzád, hátra hagytam volna mindent anélkül, hogy akár csak egyszer is hátra néztem volna, ha választanom kell. De nem hagytatok nekem választást. Te meg apám döntöttetek a sorsomról a fejem felett, anélkül hogy bármelyikteket érdekelt volna, hogy én mit akarok! És most meg úgy csinálsz, mintha az én javamat szolgálná ez az egész? Vagy mintha én tehetnék arról, hogy szarul vagy? Tényleg baszódj meg, én végeztem! - Innentől valóban azt csinál, amit akar. Vagyis eddig is ezt tette, nyilván, de most van az a pillanat, amikor rá kell jönnöm, hogy ez ennyi. Hogy nincs remény. Hogy végleg lemondott rólunk, úgyhogy nekem is ezt kell tennem. Úgyhogy akkor is, ha úgy érzem, ebben mindjárt itt helyben belepusztulok, fogom magam, és faképnél hagyom. Ha szerencsém van, talán eljutok a kocsimig anélkül, hogy zokogva esnék össze. Legalábbis így indulok neki a tömegnek, aztán mégsem ott tör rám a sírás, hanem a váratlanul felbukkanó Frankie karjaiban. Nem fogom fel... Az agyam már nem képes regisztrálni, hogy ebből igazából csak a baj lesz, ha nem húzok el vele időben innen. Már csak akkor kapcsol be a pánik gomb a fejemben, amikor meghallom Craig üvöltözését, de bassza meg, akkor már kurvára késő. Mint egy ágyúgolyó, úgy robban be közénk Charlie, majd egyszerűen elsodorja mellőlem Frankiet.

- Ó faszom, Craig! Craig! - A haversrác nevét ordítom teljes pánikban, keresem őt a tekintetemmel, miközben nem is igazán tudom levenni a pillantásom a szemem előtt kibontakozó borzalomról. - Craig, csinálj valamit! Megöli! Bassza meg, megöli! - Lassan hisztériás rohamot fogok kapni, esküszöm. Főleg azt látva, hogy még Craig sem tud hatásosan közéjük állni. Hát akkor megteszem én, az sem érdekel, ha ezzel az életemet kockáztatom. Nem hagyhatom, hogy Charlie itt és most elbassza az egész életét. Frankie meg akármekkora barom néha, ő sem ezt érdemli. Rávetem magam CJ hátára, próbálom lerángatni, észhez téríteni, lefogni a karját... - Charlie, fejezd be! Állj le! Ne csináld! - Egyszerre sírok és üvöltök, és ahogy a karjába kapaszkodnék, a lendülete hirtelen leránt a melléjük a homokba. És ebben a pillanatban, tényleg megijedve, hogy véletlenül majd én kapom a következőt, a fejemet védve rántom magam össze kicsire.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

Amikor visszakérdez akkor jövök rá, hogy túl sok információ csúszott ki a számon. Könnyebb lenne ha azt gondolná, hogy tényleg ennyire szarok a helyzetbe ahogyan ő azt már a fejében eldöntötte. Igazából le sem kellett volna állnom vele veszekedni, csak azt hazudni, hogy már rég megdugtam a csajt. Az összetörte volna annyira, hogy soha többet még csak az irányomba se akarjon nézni. Én hülye, barom, állat nekiállok ész nélkül vagdalkozni, bár a jelek szerint így is képes lehetek arra, hogy elérjem, hogy estére még csak ne is hiányozzak neki.
Minden szarság válogatás és szűrés nélkül dől ki a pofámból ráadásul olyan indulattal, amit nem engedhettem volna meg magamnak. Vele szemben semmiképp.
-Igazán, Ro? Oké, nem gond. Az én hátam kibírja majd felírom ezt is a sok szar közé, amit elcsesztem az életben. -bólintok egy grimasszal. Valamiért egyszerűen nem tudjuk abbahagyni. Talán az a baj velünk, hogy mindent olyan veszettül intenzíven csinálunk. Lángoltunk egymásért és most mindenáron próbálunk akkorát belerúgni verbálisan a másikba amennyire csak lehetséges. Újra meglök és ettől hátrálok egy lépést, vele nem állok fizikálisan szembe az biztos. Nőre egyébként sem emelnék soha kezet, de rá aztán meg főleg. Szóval ha ő akár agyon is üthetne akkor sem tennék ellene semmit.
-Az apádtól már hallottam. Te végülis csak azzal jöttél, hogy szart se jelentettél nekem és nem voltam elég tökös, hogy kiálljak értünk. Csak egy pillanatra gondold már át, Ro, hogy vajon melyikhez kell nagyobb fasz? Ott maradni és veszekedni az apáddal vagy kisétálni az életedből, hogy ne tartsalak vissza semmitől?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet és közben tehetetlenül hadonászva a levegőben, mintha azzal jobban át tudnám adni neki azt ami a fejemben van.
Teljesen lefagyok amikor újra lendületet vesz. Összepréselem az ajkaimat egy vékony csíkká. Nem tud most mérlegelni. Talán holnap se, de még lehet, hogy egy hónap múlva sem. Jót tettem neki azzal, hogy kiszálltam. Mégis hogyan tudta volna maga mögött hagyni az apját? Hogyan folytatta volna a tanulmányait? Milyen élete lett volna így velem? Én nem úgy akartam volna vele lenni, hogy közben ennyi dologról kell lemondani a kapcsolatunkért. Ezt egyszerűen nem tehettem meg vele.
Amikor kimondja, hogy végzett velem meg kellene könnyebbülnöm. Innentől tényleg olyan élete lehet, amiben nem kell megalkudnia értem. Csinálhat bármit, előtte fog heverni az egész világ. Hagyom elmenni. Nem fogok utána menni, mert meg kell ölnöm Craig-et azért, mert most ezt végig kellett csinálnunk. Minden csak ezerszer rosszabb lett. Szerintem Craig is érzi, hogy ezt most kurvára elcseszte és annyira bepánikol, hogy át sem gondolja, hogy mit mond nekem. Ismeri Francist. Már köpködtem neki róla nem is egyszer. A múltkori balhét is elmeséltem neki. Most minden megfontoltság nélkül bukik ki a száján, hogy itt van a srác. Helyes. Akkor én most meg is ölöm, valószínűleg lecsuknak és mindenkinek minden kibaszott gondja megoldódik az életben.
Olyan gyorsan kerül a kezeim közé Francis hülye feje, hogy ő szerintem fel sem fogja igazán, hogy mi történik, utána meg már annyira ütöm, hogy azért nem is láthatja a fejemet. A dobhártyámban lüktet a pulzusom és már szabályosan zihálok amikor Craig megérkezik, de amennyire elszálltam már esélye sincs ellenem.
Valaki a hátamnak csapódik és olyan közelről jön Roxy hangja, hogy tudom, hogy csak ő lehet az, de már nincs időm megállítani a kezemet még egyet beleverek Francis képébe, amitől viszont Roxy mellé esik a homokba és azonnal magzatpózba rántja magát, mert fél tőlem.
Lemerevedek és ezt használja ki Fred és Craig akik két oldalról nyúlnak a karjaim alá hanyatt rántva a homokba engem. Fognak, nem eresztenek.
Valaki mentőért kiált, van aki már kiabál, hogy nézzék meg a pulzusát. Hátraejtem a homokba a fejemet majd rántok két nagyot a karjaimon.
-Engedjetek el, basszátok meg.-amint elengednek felkelek és elindulok a parkoló felé, hogy megkeressem a motoromat anélkül, hogy hátranéznék. Hogy a faszomba gondolhatta, hogy megütöm?

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Nem, ennek már semmi értelme, legfeljebb annyi, hogy a frusztrációnkat levezetjük egymáson, mert egyébként úgysem jutunk egyről a kettőre. Ez az egész igazából nem vezet sehová, és semmit nem segít, inkább csak ront a helyzeten, hisz csak még szarabbul érezzük magunkat. Végül is ez volt a cél amúgy is, nem? Bántani egymást, még egy utolsót egymásba maradni. Szégyen és gyalázat, hogy idáig jutottunk, a mi múltunkkal. Hogy szeretem-e még? Igen, kibaszottul. De kezdem megérteni, hogy igaza van, nincs közös jövőnk. Semmilyen formában. Valószínű, hogy ebbe végül belehalok, de ez van.

Mindenesetre nem akarom tovább hallgatni, ahogy képtelenségeket állít rólam. Hogy apámhoz hasonlít, és a többiekhez abból a világból, miközben tudnia kéne, hogy én nem úgy gondolkodom. Nyilván tudja is, csak épp még egyet-kettőt belém akar rúgni a mártírkodása mellett. Nem értem, miért tesz úgy, mintha én tényleg a világ legnagyobb vesztesének tartanám, de ha ettől jobban érzi magát, ha képes elhiteti magával, hogy én voltam a seggfej vele, és nem fordítva, hát legyen.

- Oké, ha te ettől érezted magad tökösebbnek, hogy inkább csak így elhagytál, az úgy mindjárt más. Én kérek elnézést – tartom fel mindkét kezem egy védekező mozdulattal. Abból kellene elhinnem, hogy milyen sokat jelentettem neki, hogy lelépett? Ez volna az a nagy gesztus, amit értékelnem kellene? Hát bassza meg, én ezt sosem kértem! Miért olyan nehéz elfogadni, vagy megérteni, hogy nekem semmi sem kell abból az életből, amit apám mellett megkaphatok, ha ő nincs velem? Hogy egy roncs vagyok nélküle, egy üres héj, egy gép, amiből hiányzik az élet... De már őszintén belefáradtam ebbe a sehová sem vezető veszekedésbe, érzem, hogy ideje pontot tenni a végére. Épp úgy, ahogy minden végére, ami valaha közöttünk volt.

Szinte menekülök a helyszínről, és utálom magamat, amiért egyáltalán voltam olyan hülye, hogy eljöttem ide. Aztán váratlanul olyasvalakibe botlok, akiről a legkevésbé sem gondoltam, hogy ma este felbukkanhat itt. De Frankie tényleg itt van, nagyon is jelen van – mindannyiunk nagy szerencsétlenségére. Erről is apám tehet. Ő küldte utánam, és nem hiszem el, hogy megint be kell kavarnia az életembe, és el kell csesznie mindent még jobban.

Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogom. Craig segítségét kérném, és várnám, de jelenleg még ő is tehetetlennek bizonyul, ez pedig már magában is épp elég ijesztő. Charlie teljesen elveszítette a fejét, egyszerűen megőrült, és valóban rettegek, hogy most olyat fog tenni, amit egy életre bánhat. Kétségbeesésemben én magam vetem a hátára magamat, hogy leállítsam, de nem gondolom igazán végig a dolgot, és amikor leránt maga mellé a lendületével, amivel Frankiet püfföli, végigfut az agyamon, hogy ezúttal véletlenül akár én is kaphatok egyet. Annyira elszakadt már a valóságtól, hogy ki tudja, mire képes...? Bár hogy őszinte legyen, már én sem gondolkodom, sokkal inkább ösztönösen húzom össze magam, és úgy tűnik, végül éppen ez az, ami kizökkenti őt abból, amit művel. Fred és Craig azonnal ki is használják az alkalmat, én pedig felülve elsőként azt nézem meg, hogy Frankie egyáltalán él-e még. Minden csupa vér, az arca egy nyitott seb, valószínűleg hetekre felismerhetetlen lesz, de él. Legalább még életben van. Tekintetét felém fordítja, ahogy fölé hajolok, én pedig némi megkönnyebbüléssel fújom ki a levegőt. Aztán a pánik egyre nagyobb lesz körülötte, valaki már a mentőt hívja, de én addigra egyedül Charliet keresem a tekintetemmel, aki épp kiszakítja magát a haverok fogásából, majd azonnal meg is indul, hogy elhagyja a partot. És ahogy a távolodó alakját figyelem, az jut eszembe, mi van, ha most látom őt utoljára? Mi van, ha ezek voltak a leges legutolsó pillanatok? És a szívem fájdalmasan összeszorul.

Nem, nekem ez most nem megy. Sajnálom, ami Frankieval történt, de vannak körülötte éppen elegen ahhoz, hogy legyen aki vigyázzon rá, gondoskodjon róla, megvárja vele a mentőket. Nekem ez az este egyszerűen túl sok volt, le kell lépnem innen. Szóval megindulok én is a kocsim felé, majd még éppen látom is Charliet a motorjával megindulni, amikor ráadom a gyújtást az autóra. Aztán veszek néhány mély levegőt, és csak azután indulnék el, mikor már azt érzem, képes leszek a vezetésre figyelni. A hülye tragacs viszont megint nem akar elsőre beindulni, tulajdonképpen legalább harmadszor próbálkozom, mire a motor végre életre kel. Aztán viszont azonnal kicsit nagyobb gázt adok, mert addigra sikeresen elveszítem a türelmemet is. Pedig az igazi baj még csak ezután jön. Ahogy elindulok, és az első szembejövő piros lámpánál fékeznem kellene, a jármű egyszerűen nem engedelmeskedik nekem. Nem tudok megállni, de még csak lassítani sem. Legalább hatvannal gurulok be a kereszteződésbe, és az utolsó, amit érzékelek egy hangos dudaszó és a viharos sebességgel közeledő fényár a bal oldalamon. Aztán egy nagy csattanás, és minden elsötétül.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

Ennek nem így kellett volna végződnie. Őszintén leginkább sehogy sem kellett volna végetérnie a dolgoknak közöttünk. Nem elég, hogy elveszítettem életem szerelmét, de egyszemélyben a legjobb barátomat is, aki igazából a családom helyett csak ő állt mellettem amióta csak ismerem. Most meg itt ordibálunk egymással a parton, mint a barmok miközben semmi mást nem akarok csak magamhoz ölelni és azt mondani, hogy valahogy ezt is megoldjuk. Erre viszont közöttünk aligha volt már lehetőségünk. Egyre távolabb lökdössük egymástól a másikat, mármint én a szavaimmal ő meg a kezeivel engem.
Amikor otthagy akkor egészen más irányba fordítom a dühömet, hiszen hiába az egyik legjobb haverom Craig ezt a mai húzását már tényleg nem hagyhatom szó nélkül. Ő tehet erről az egész mai jelenetről annak ellenére, hogy valószínűleg csak jót akart. Általában jó döntéseket szokott hozni, de ez nem az ő napja, amit azzal is alátámasztja, hogy kiejti Francis nevét a száján. Kurva jó. Akkor ma valaki tényleg kurvára meg fog halni, de ezt Craig megúszta. Őt egyébként is csak megrendeztem volna, de kibaszott Francissal már tényleg tele van a tököm.
Gyakorlatilag esélye sincs arra, hogy ne kerüljön a kezeim közé onnantól kezdve pedig lavinaként indul meg az agyam és veszítem el teljesen a kontrollt a tetteim felett, hiszen még csak meg sem próbálom behúzni a féket csak egy célom van... kiadni minden kibaszott dühömet Francis képén. Craig egyedül kevés már ide, hogy megállítson, mások viszont vagy nem kapcsolnak vagy közbe sem mernek avatkozni, mindenki csak tátott szájjal nézi ahogy laposra verem a srácot. Amikor Ro közbeavatkozik mintha józanodni kezdenék, de nem elég gyorsan, hiszen az utolsó ütés ami még lendületből kijön belőlem kibillenti őt az egyensúlyából miközben hátulról próbál leállítani. Ahogy a homokba esik ő is azonnal megállok, mégis gyakorlatilag ösztönösen védekezik ellenem. Mintha valaha kezet emeltem volna rá.
Fred és Craig összegzett súlya már elég ahhoz, hogy hanyatt rántsanak és elszakítsanak Francistól, akit valószínűleg Ro miatt egyébként sem ütnék tovább. Az utolsó megmaradt erőmmel kirántom magam a srácok szorításából, akik szerintem csak akkor lélegeznek fel, amikor az ellentétes irányba indulok el. Bassza meg az összes. Szinte biztos vagyok benne, hogy holnap már a rendőrök fognak kopogtatni az ajtómon. Nincs az az isten, hogy egy ilyen szintű testi sértést megússzak büntetlenül. A múltkor csak egyet kapott az a kis buzi és szemtanúja sem volt, most viszont legalább 15 ember nézte végig, ahogy beleépítem őt a homokba.
Gondolkodás nélkül ülök fel a motoromra és rúgom be, hogy a lehető leghamarabb eltűnhessek innen. A mellkasom szorít és a képembe csadópó szél ellenére úgy érzem nem kapok levegőt. Izzad a homlokom és zsibbadnak a kezeim. A kurva élet. Le kell lassítanom és néhány sarok múlva meg kell állnom annyira rosszul vagyok már. A mellkasomra szorítva a kezemet igyekszem valahogy rendezni a légzésemet. Kibaszott, kurva pánikroham. Leállítom a motort és csak várok miközben a sárgán villogó lámpát figyelem. Szarul vagyok.
A hirtelen dudaszó ránt vissza a valóságba majd a hangos csattanás. Nem lehet messze talán egy-két saroknyira. Visszaindítom a motort és elindulok a baleset irányába. Már távolról ismerősnek tűnik a kocsi.
-Ne... ne ... ne....-olyan erősen rántom meg a gázkart amennyire csak bírom és gyorsítok, hogy odaérjek minél előbb. Gyakorlatilag csak eldobom a motort még azzal sem foglalkozok, hogy kitámasszam, mert már futok Roxy kocsija felé.
-Baszd meg... baszd meg...-hiába rángatom teljes erővel nem bírom kinyitni az ajtót, mert pont az ő oldala kapta az ütést. Gyorsan futok át a túloldalra és tépem fel az utasoldali ajtót.
-Ro! Ro.. nézz rám kérlek!-nem reagál. Az öve megszorult így előveszem a késemet a zsebemből és már vágom is el, hogy finoman ki bírjam emelni a kocsi mellé az aszfaltra. A földön ülve, őt az ölemben tartva keresem a pulzusát.
-Él még?-kerül elő a másik autó sofőrje.
-Hívj mentőt baszd meg!-üvöltök rá. Azt se tudom, hogy jó helyen keresem-e hirtelen.
-Ne hagyj itt.. kérlek... csak ne hagyj itt engem baszd meg... könyörgöm..-döntöm a homlokom az övének és végre megérzem az ujjam alatt a vénája lüktetését. Ez nekem még kevés. Hiszen még nem nézett rám... nem hallom a hangját. Még soha a büdös életben nem féltem ennyire. A könnyek patakokban folynak az arcomon miközben már ringatom a karjaimban.
-NEM HAGYHATSZ ITT!-üvöltök már kínomban.

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Nem kellett volna idejönnöm. Bárcsak sosem jöttem volna ide. Nem csak ma este, hanem egyáltalán. Ha sosem ismertem volna meg Charliet, nem kellene az életem hátralevő részében együtt élnem a hiányával. Ezzel a mély, fájdalmas ürességgel a mellkasomban, amitől úgy érzem, nem tudok levegőt venni, nem tudok gondolkodni, nem tudok enni... Olyan gyorsan, és olyan messzire akarok menekülni innen, amennyire csak lehetséges. Nem túl sokat agyalni azon, hogy vajon mi lesz Charlie sorsa azután, amit Frankievel tett. Minden annyira elromlott, és lehet, hogy tényleg az lenne a legjobb, ha csak visszatérnék a manhattani életembe, végleg, és ide soha többé vissza sem néznék. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá... de az biztos, hogy nagyon igyekszem villámgyorsan távozni innen, és ebben már egyedül csak a kocsim vacakolása akadályoz meg. Ma már sokadszor nem akar indulni, de őszintén, ez az utolsó, amivel ma még foglalkozni akarok. Csak jussak haza, aztán lesz, ahogy lesz... Mondjuk akármi is lesz, úgy érzem, sok alkohol fog társulni hozzá, vagy bármi, ami kiüt annyira, hogy ma már gondolkodnom se kelljen...

Hogy őszinte legyek, amikor meglátom a viharosan közeledő fényt a balomon, az agyam egy része már tudja, hogy ebből mekkora nagy baj lesz, de annyira végtelenül üresnek érzem magamat jelenleg, hogy még csak meg sem tudok ijedni igazán. Megakadályozni úgysem tudom a becsapódást. Elkerülhetetlen. Beütöm a fejemet, de néhány pillanatig még érzékelem, hogy sodródom a járművel oldalirányba, mielőtt teljesen elveszíteném az eszméletemet.


A másik autó sofőrje odébb lép néhány lépést, és a 911-et tárcsázza, majd leguggol kettőnk mellé.
- Ugye még van pulzusa? Hívtam segítséget, a mentők mindjárt itt lesznek. Szerintem próbálja meg minél kevesebbet mozgatni. - A férfi feláll, látszólag ő is ideges, nem tud egy helyben maradni, egyik lábáról a másikra billen. Aztán riadtan ugrik hátra, amikor kigyullad a kocsim motorháza. A baleset miatt a kereszteződésben a forgalom minden irányban leállt, de a távolból egy motor egyre közeledő hangja hallható, ami végül a közelben áll meg.

- Charlie! Charlie...?! Az ugye nem... nem Roxy? - Craig futva érkezik, és szinte csúszva térdel le mellénk. - Úristen, mi a fene történt? Te jól vagy? Már rég nem kellene itt lenned, valaki kihívta a zsarukat, a part felé tartanak... - A hajába túr, látszik, hogy mindkettőnkért más-más okból, de baromira aggódik. - Ha gondolod, én itt maradok vele, amíg megjönnek a mentők – ajánlja fel, de a mondat közben kétszer is elcsuklik a hangja.


Furán érzem magam. Minden annyira tompa, és egyben annyira éles. A hangok, a szagok, a fájdalom... Nem tudom, mi történik, de mintha mindenhol fájna. Nem találom a hangomat, és képtelen vagyok kinyitni a szemeimet, csak annyira vagyok képes, hogy megmozdítsam az egyik karomat, és megérintsem azt, akit a legközelebb érzek magamhoz. Aztán lassan feljebb emelem a kezem, és kitapogatom a homlokomon azt a pontot, ami a legjobban fáj, de csak valami forró és ragacsos dolgot érintenek az ujjaim. Felszisszenek, majd óvatosan ismét megpróbálom kinyitni a szemeimet, résnyire sikerül is. - Charlie? - A hangom erőtlen és rekedt, alig ismerek rá. De ha ő itt van, én tudom, hogy rendben leszek. Azt hiszem, egy kicsit még el is mosolyodom...

Ro & CJ it hurts so fucking much.

Nem tudom, hogy az univerzumnak miért az a hobbija, hogy olyan embereket sodorjon egymás mellé, akiknek meg kell járniuk a kénköves poklot ha együtt akarnak lenni. Találhatott volna magának egy manhattani köcsögöt, aki randi néven magángéppel vitte volna Párizsba vásárolgatni, én meg kifoghattam volna egy lányt aki egy parti büfében dolgozik és élete végéig próbálja visszafizetni a diákhitelét. De nem... nem... az minket egymás útjába rakott a sors, hogy még véletlenül se járhassunk az egyszerűbb úton. Hiába tudhattuk előre, hogy valahol ez félre fog siklani benne volt a lehetősége annak, hogy tényleg működhet a kapcsolatunk... a reménytől lesz csak igazán fájdalmas, amikor az ember elveszít mindent.
Magam mögött hagyom a partot. Az ijedt embereket, Roxy-t a homokban, az összevert Francist... kurvára el kell tünnöm innen. Legalább hadd üssem ki magam totálisan mielőtt megrohadnék egy kurva cellába. Megérdemelte a verést, de ebben senki sem fog nekem igazat adni és a körülmények is magukért beszélnek. Már így sem tiszta az előéletem, így ha vádat emelnek biztosan lecsuknak. És miért ne tennék?
Még reménykedek abban, hogy a motoron lesz lehetőségem kicsit kiszellőztetni a fejemet. Régen ez mindig működött. Most azonban a légszomj és a heves szívverés nem enged túl messzire, mert egyszerűen rosszul vagyok. Bárcsak azt mondhatnám, hogy az ijeszt meg amit tettem vagy a börtöntől való félelem kerít a hatalmába.... az azt jelentené, hogy valahol mélyen legbelül van még lelkem. Minden ellenére az egyetlen gondolat ami fojtogat, az az, hogy így váltunk el egymástól és valószínűleg soha többé nem fogom látni őt.
Az ütközés hangja ránt vissza a valóságba. Nem tudnám megmondani, hogy milyen felindulásból indulok el a baleset irányába. Csak a kíváncsiság mozgat? Vagy egy isteni sugallat? Messziről felismerem Ro kocsiját, hiszen mélyen legbelül ott volt bennem a gondolat, hogy csak ne ő legyen az. Ott kellett volna maradnia. Őrizni Francist amíg kiérnek a mentők vagy a tököm tudja. De nem... ő nekiindult feldúltan az éjszakának miattam és most eszméletlenül, oldalra billent fejjel ül a kocsijában.
Minden olyan rohadt gyorsan történik. Gyakorlatilag át sem gondolom, hogy mit teszek vagy azt, hogy jobb lenne ha meg sem mozdítanám. Megsérülhetett a gerince, a koponyája, bármilye, amin csak rontok a mozgatással. Mégis kiveszem onnan, mert egyszerűen úgy érzem, hogy nem maradhat ott. Nem hagyhatom ott.
-Fogd be a pofád!-emelem fel a mutatóujjam a másik sofőr irányába holott az egyetlen ember, aki felelős ezért az én magam vagyok. Miattam vezetett zaklatottan. Miattam nem figyelt oda eléggé... és miattam sérült meg. Szorít a torkom és ég a tüdőm. Együtt tudtam volna élni azzal a tudattal, hogy soha többé nem látom.... de nem így.
Csak akkor tűnik fel nekem Craig érkezése amikor már mellettünk térdel.
-Craig...-nem tudok más mondani csak folynak a könnyeim miközben Roxyt ölelgetem.
-Én... én... nem tudom... két saroknyira voltam... aztán a csattanás... baszd meg, Craig...-itt sem lett volna, ha ő nem hívja ide. Nem kellett volna a part közelében sem lennie.
Hirtelen kapom el Craig pólóját a nyakánál és megrángatva húzom közelebb magamhoz.
-Kurvára nem hagyom itt.-szinte beleköpöm az arcába a szavakat mielőtt elengedem.
Akkor rántom el a tekintetem Craigről amikor egy kéz a felkaromra simul és csak ekkor veszem észre, hogy Ro megmozdult. Egy nagy sóhaj szakad fel a tüdőmből. Megérinti a homlokán éktelenkedő sebet mire megfogom a kezét és a számhoz emelem, hogy néhány csókot adjak a tenyerébe.
-Ne basztasd!-mondom csendesen neki miközben a kezét a mellkasomra szorítom a szívem fölött.
-Én vagyok... itt vagyok... semmi baj nincs. vigyázok rád.-ölelem kicsit szorosabban magamhoz.
A távolból szirénaszó hallatszódik. Hogy rendőrök vagy mentők azt innen még nem tudom megmondani, de remélem, hogy érte jönnek és nem azért a köcsögért a parton.
-Figyelj ide! Próbáld meg nyitva tartani a szemeidet a kedvemért... kérlek..-gyakorlatilag könyörgök neki. Ha megint elájul csak be fogok pánikolni.

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

- Oké, oké, tesó, értem – tartja fel két kezét a levegőbe Craig, aki hamar leveszi, hogy nem érdemes most Charlieval vitatkoznia.
- Ó, istenem – jön közelebb egy kicsit idősebb, talán ötvenes hölgy a közeli bámészkodók közül. - Én láttam, mi történt. Az a lány egyáltalán nem fékezett. Teljes gázzal hajtott bele a pirosba – sóhajtozik a nő, és a látszik az arcán a szörnyülködés meg a sajnálat.
- Bassza meg! - ingatja a fejét Craig is elborzadva. - Én azt hittem, megvárja a mentőket Frankie mellett. Nem értem, miért sietett így el...


Ahogy fokozatosan magamhoz térek, próbálnék emlékezni rá, mi történt, rájönni, miért érzem magam ennyire szarul, mert jelenleg csak két valamit tudok szinte biztosra: a fejem majd' széthasad, és hogy Charlie hangját hallom egészen közelről. Az utóbbinak természetesen örülök, de közben valahogy szomorú is vagyok. Nem tudom megmagyarázni miért, de olyan érzésem van, hogy haragszik rám. Elhúzza a kezemet a fejemről, miután ott kitapogatok valami ragacsos dolgot, és akkor végre megpróbálok felpillantani rá, megszólalni. A tekintete annyira elgyötört, könnyektől nedves az arca... Azt hiszem, még sosem láttam ilyennek. Nem teljesen értem a helyzetet, csak azt érzem, hogy valahogy én vagyok a hibás... Amiatt, hogy ő most így érzi magát... Amiatt, hogy ilyen rossz most minden... Valamit nagyon elronthattam. - Sajnálom – eresztem ki újra a reszelős hangomat, és már az én szemeim sarkában is egy-egy könnycsepp ül. Próbálok eleget tenni a kérésének, de egyre nehezebbnek érzem a feladatot. - Annyira fáradt vagyok... - suttogom. Csak egy kicsit... egy kicsit hunyom le a szemeimet, hogy pihentessem őket... de közben mégis igyekszem éber maradni, küzdeni a sötétséggel, ami körbevesz.

- Charlie, itt vannak. Megjöttek a mentők – hallom Craig hangját a közelből, mielőtt ismét elveszíteném a kapcsolatot a külvilággal.


Egy férfi és egy női mentős érkezik, közösen tolnak közelebb sietve egy hordágyat, amit aztán leeresztenek a földig. - Már itt a segítség – mondja halkan még egyszer Craig, mielőtt hátrébb vonulna, hogy teret biztosítson.

A férfi azonnal vizsgálgatni kezd, a pulzusomat méri, a szemhéjaimat felemelve egy lámpával a pupilláimat ellenőrzi, a fejemet ért sérülést, és így tovább. A nő viszont gyógyszereket készít elő, illetve egy infúziót, miközben fél szemmel Charliet tartja szemmel.

- Jól vagy? Te is megsérültél? Hé, mi a neved? - próbálja magára vonni Charlie figyelmét a történésekről, és elérni, hogy elengedjen. - Én Raelyn vagyok. Ígérem neked, már jó kezekben van, de szeretném, ha fókuszálnál, és válaszolnál néhány kérdésemre, rendben? - És közben már egy branült helyez be a bal karomba. - Meg tudod mondani a lány nevét? Bármit arról, ami történt vele? Beszedett valamit? Mióta nincs eszméleténél? - Teszi fel a kérdéseit sorra, de közben már helyeznek is át a hordágyra, amit aztán egy gyors mozdulattal magasabb pozícióba állítanak.

- A Presbyterian Kórházba szállítjuk. Ha szeretnéd, vele tarthatsz, vagy jöhetsz utánunk is. - Ajánlja fel végül Raelyn, miután befejezik a helyszíni ellátásomat.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

-Mi?-nézek értetlenül a nőre. Mi az hogy nem fékezett? Nem figyelt? Nem vette észre hogy piros a lámpa? Hogy a faszba? A bűntudat azonnal teker még egyet a torkomon. Craig szavaira nem válaszolok csak magamban... miattam... miattam sietett így el.
Roxy ájult testébe kapaszkodok és az összes istenhez imádkozok egyszerre, hogy csak mozduljon meg. Csak nézzen rá.. az sem érdekelne, ha az lenne az első életjel, hogy behúz nekem egyet mindenért, ami korábban történt a parton. Csak történjen valami...
Megmozdul. Végre. Szaggatva szakad fel egy sóhaj a mellkasomból a sírástól és kicsit szorosabban fogom magamhoz megtartva őt egyhelyben, hogy a lehető legkevesebb testrésze érintkezzen az aszfalttal. A kezét elhúzom a sebtől és helyette inkább a saját arcom oldalára simítom, hogy érezze nincsen egyedül.
-Nem! Nem! Semmi baj. Nincs semmi baj. Érted?-még ő kér bocsánatot. Közelebb hajolva hozzá 1-1 csókkal tüntetem el a könnycseppeket az arcáról. Amikor szól, hogy fáradt újra fellángol bennem a teljes kétségbeesés. Lassan rakom le a kezét az ölébe és a tenyeremet az arcára simítva próbálom megtartani a fejét.
-Tudom tudom... de most maradj velem egy kicsit, oké? Csak még egy kicsit utána ígérem pihenhetsz... Oké? Kérlek szépen..-a szemei mégis lassan lezáródnak.
-Ro! Ro! Kérlek. Csak te vagy nekem az egész kibaszott világon. Nyisd ki a szemed, kérlek....-Craig szavai rántanak vissza.
-Végre baszd meg...-nyögök fel de nem mozdulok sehova.
A tekintetem az érkező orvosokba kapaszkodik, de még mindig nem eresztem Roxyt. Nem bírom. Éppen csak annyit engedek rajta néha hogy meg tudják vizsgálni. A férfi kezeit figyelem mintha attól tartanék, hogy majd még több fájdalmat okoz neki.
-Mi?-pillantok a nőre majd megköszörülve a torkomat igazítok egyet a stílusomon.
-Charlie. Charlie vagyok. Nem ez... ez nem az én vérem.-rázom meg egy kicsit a fejemet. Azt nem részletezem neki, hogy csak egy része Roxyé, egy másik adag még Francis püföléséből száradt rám itt-ott.
-Figyelek.. figyelek!-hirtelen kapom vissza a tekintetemet a nőre. Raelyn-re ahogy éppen megtudom.
-Ro.. Roxy..-válaszolok neki majd egy másodpercre összeszorítom a szemeimet.-Roxanne Daya Carlton.-gyorsan szedem össze a megmaradt agysejtjeimet.
-Én nem voltam.. nem voltam itt... A csattanás.. utána értem ide.. azt mondták nem fékezett csak behajtott a kereszteződésbe... de ő mindig fékez.... ő mindig figyel...-nem is értem még néhány sör után is stabilabban vezet, mint én józanon. Lassan eresztem el óvatosan a kezemmel kísérve az átemelését a hordágyra és felkelek a földről.
-Nem tudom... szerintem nem vett be semmit... talán nem is ivott.. nem tudom, bocsánat...-tudnom kellene. Ha nem vesztünk volna össze... ha nem szakítottunk volna akkor tudnám.
-Az előbb még magánál volt, én próbáltam... tényleg próbáltam..-nézek megint a nőre. Remélem érti, hogy küzdöttem azért, hogy az eszméleténél maradjon.
-Én... megyek utánatok.-bólintok végül.
-Ha felébred... mondd meg neki, hogy itt vagyok.. keresni fog... de itt vagyok...-kérlelem Raelynt miközben elindulok a motoromhoz amíg ők berakják Ro-t a kocsiba.
-Charlie!-Craig szólít meg, aki közben benézett Ro kocsija alá, de már kocog felém miközben felállítom a motort a földről.
-A féket... a fék el van vágva.-úgy érzem, hogy megfagy a vér az ereimben. Csak bólintok neki egyet és már indítom is a motort, hogy egyből mehessek a mentő alá. Tompának érzem a fejemet. Valaki hozzányúlt a kocsihoz... valaki bántani akarta... valaki kibaszottul megdöglik ezért majd.

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Azt mondja, semmi baj, és ettől tényleg így is érzem. Semmi baj. Minden rendben lesz. Ha ő itt van mellettem, nagy baj úgysem lehet. Úgy érzem, már azzal is betölt egy nagyon mély és fájdalmas űrt a lelkemen, hogy csak itt van velem, hogy a kezemet fogja, a karjaiban tart, beszél hozzám. - Szere... - suttognám neki a mellkasára vezetett kezemmel erőtlenül megmarkolva a pólóját, de valahol félúton elhal, elveszik a szó vége. És szeretnék eleget tenni a kérésének, igyekszem ébren tartani magamat, de közben olyan megnyugtató a gondolat, hogy velem van, hogy mellette nem lehet semmi nagyobb bajom, hogy azt hiszem, végül egyszerűen csak engedek a sötétségnek, hiszen egyébként sincs már erőm tovább küzdeni ellene.

De a mentők egész gyorsan, még épp időben kiérkeznek, és sietve neki is állnak a segítségnyújtásnak, majd perceken belül már szállítanak is a legközelebbi kórházba, ahol már vár egy műtős egység. Azt hiszem, valahol útközben egy pillanatra megint magamhoz térek, de nem tudnám megmondani, hogy valóban így van-e, vagy csak álmodom.

Valamivel Charlie után befut a Presbiterbe Craig is, majd őt követi nem sokkal később Fred. Baleset esetén értesítendő személyként apám van megjelölve, így ő is hamar megjelenik, idegesen követeli, hogy láthasson, de egy nővér a recepcióról mindenkit a váróba küld, és türelemre int.

- Charlie? - Fordul apa szembe a srácokkal, amikor ráébred, hogy nem egyedül várja rólam a jó híreket. - Azt mondják, balesete volt, de nem akarnak többet elárulni. Te ott voltál? Mennyire súlyos? Igaz, hogy fékezés nélkül hajtott bele egy kereszteződésbe? - kérdezi, és látszólag jelenleg egyértelműen jobban aggódik az épségem miatt annál, mint hogy a múlt héten történtek igazán számítsanak. - Annyira feldúltnak tűnt egész este, nem kellett volna egyedül elengednem őt. - mondja, bár részben mintha inkább csak maga elé motyogna elgondolkodva, bűntudattal. - Reméltem, hogy Frankie majd vigyázni fog rá, de... Mégis hol a fenében lehet az a kölyök? Azt hittem, ő is itt lesz... - ingatja a fejét, miközben Craig és Fred azonnal a szemüket meresztve, feszülten pillantanak Charliera. Aztán végre egy orvos érkezik a műtők felől.

- Roxanne Carlton hozzátartozói? - teszi fel a kérdést a társasághoz lépve.
- Az apja vagyok – bólint Joe határozottan.
- Az én nevem Dr. Andrews. A lányának belső vérzése volt, Mr. Carlton, amit sikeresen elállítottunk. Ezen kívül eltört a bal karja, megrepedt két bordája, és ütés érte a fejét, ami miatt mindenképpen megfigyelnénk még néhány napig, de fel fog épülni – összegzi az orvos a tudnivalókat, amire apám megkönnyebbülve, majdnem sírva fújja ki az addig bent tartott levegőt. - Hamarosan magához tér az altatásból. Ha szeretnének, már most is bemehetnek hozzá... egyszerre legfeljebb két személy – teszi gyorsan a végére a doki, ahogy végigtekint a jelenlevőkön. Apa azonnal Charliera pillant, majd enyhén megcsóválja a fejét, amolyan beletörődő módon, mintha sejtené, hogy úgysem lenne képes most a srácot távol tartani tőlem.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

Úgy érzem, hogy konkrétan kettészakad a mellkasom amikor nem fejezi be a szót, hanem szépen lassan elhallgat. Lassan veszítem el a figyelmét hiába kérlelem és a szemeim láttára simulnak ki eddig megfeszült arcvonásai miközben újra az eszméletét veszti. A kibaszott kurva életbe. Már éppen felcsattannék, hogy mégis hol a picsába van már az a mentő, amikor végre megérkezik. Ennyitől azonban még nem könnyebbülök meg, hiszen ez még messze nem jelenti azt, hogy megoldódott a helyzet.
Szinte záporoznak rám a kérdések és én tényleg igyekszem... kurvára igyekszem, de őszintén szólva most azt sem tudnám biztosra megmondani, hogy fiú vagyok vagy lány annyira aggódok érte. Kisebb mértékű csoda, hogy nem halok meg a motoron miközben a szirénázó mentőt követem keresztül a városon. Nem érdekel se piros lámpa se semmi csak tapadok a motorral a mentő hátuljára, hogy sehol se maradjak le.
A kórház előtt leparkolok, de igazából mire összeveszek az előtérben egy nővérrel, hogy miért nem mehetek Roxy után meg is érkezik Craig, aki sűrűn elnézést kér a nevemben és mindent a sokkra fog holott egyébként sem lennék kedvesebb. Sőt.. Freddel ketten fognak közre és rángatnak be a mosdóba, hogy lemossák rólam Francis és Roxy rám száradt vérét. Fred még egy pólót is behozott a kocsijából, hogy emberibben nézzek ki majd együtt vonulunk át a váróba, bár talán jobb kifejezés az, hogy a nyakamnál fogva odavisznek a srácok. Craig leül, Fred a falnak támaszkodik és úgy figyelnek miközben én meg fel-le járkálok.
Joe hangja hirtelen rántja ki az agyamat a malomból és egy pillanatra megtorpanok a járkálásban.
-Joe.-biccentek egyet.
-A baleset után értem oda néhány másodperccel, nem nagyon volt magánál amikor mentőbe tettük.-az utolsó kérdésére nem is tudom hirtelen, hogy válaszoljak-e, de szerencsére tovább beszél, így én befogom a pofám egyelőre, még akkor is hogy érzem Craig tekintetét a tarkómban.
Amikor Francist említi elhúzom a szám.
-Ja hát már szerintem ő is itt van valahol.-megvonom a vállamat, de mielőtt jobban belemennénk ebbe a témába megérkezik az orvos.
Vérzés... eltört... repedt... ütés.... rohadt hosszú ez a kibaszott lista. Kussolok, mert érzem, hogy újra felfelé megy a vérnyomásom, ami még mindig jóval magasabb volt, mint ahol az egészséges lenne.
Mire Joe rám néz én már indulok is. Rohadtul nem fogok engedélyt vagy áldást vagy bármit kérni. Csak a baj volt abból, hogy távol maradtam tőle, szóval most kurvára nem ajánlom senkinek, hogy megpróbáljon megállítani, amikor nekem mellette kell lennem. Halkan lépek be a kórterembe még akkor is ha tudom, hogy igazából most a gyógyszerek miatt alszik. Mivel Joe közvetlen mögöttem halad így egyelőre szótlanul vonulok az ablak mellé és onnan figyelem ahogy a kezei közé fogja a lánya kezét.
-Joe a fék meg volt piszkálva... Craig megnézte amíg a mentőt vártuk... el volt vágva a kibaszott vezeték..

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Apa először nem igazán foglalkozik azzal, hogy Charlie követi, legalábbis igyekszik nem venni róla tudomást, amúgy is jobban érdekli, hogy mi van a lányával. A látványtól elborzadva sétál lassan közelebb, mintha attól tartana, hogy még jobban eltörhetek csupán attól, hogy hozzám ér. Félve fogja meg a kezemet, és a fejét enyhén megrázva néz végig rajtam. Aztán a homlokát értetlenül ráncolva néz fel Charliera, mikor az megszólal.

- Mi? A fék...? Úgy érted, valaki elvágta, vagy... Várj! Azt akarod mondani, hogy valaki direkt tette ezt vele? - Néz felém apám döbbenten, és hirtelen ezer meg egy érzés suhan keresztül az arcán az ijedtségen és aggodalmon át a haragig. Aztán hirtelen Charliera kapja a tekintetét, és felé indulva elkezdi megkerülni az ágyat. - Miért tenné ezt bárki? Mibe keverted már bele a lányomat? Nem úgy volt, hogy távol tartod magadat tőle? - emeli fel kissé a hangját, és a mutató ujjával előre bökve fenyegetően lép egyet a srác felé; de abban a pillanatban már rá is eszmél, hogy jelenleg nem viselkedik és gondolkodik reálisan, ezért a két karját szabadkozva feltartva hátrál inkább.

- Mostanában kapott néhány fenyegető üzenetet az interneten. Tudtál róla? Egyesek azt akarták, hogy hagyjon fel a tüntetésekkel, amiket az utóbbi időben szervezett, de szerintem nem vette elég komolyan a veszélyt. Épp ezért megkértem az egyik kuzinját, hogy tartsa szemmel Roxyt, de erre igazából én sem számítottam. – Ezúttal az ágyam felé tesz egy lépést, majd szinte csak leroskad mellettem a legközelebbi fotelbe, és újra a kezemet fogja.


A gépek monoton pittyegése az, amit először újra érzékelek a világból.


Egyszerre megnyugtató és mégis egy kicsit talán ijesztő is. Aztán ahogy óvatosan kinyitom a szemeimet, minden annyira fényesnek tűnik. Ragyogónak. Mintha minden, ami körülöttem van, belülről is ragyogna. Nem is tudom sokáig nyitva tartani a szemeimet egyelőre, szinte fáj a retinám, edzenem kell, hogy hozzászokjon a ragyogáshoz és a színekhez.

- Khapp... Kaphatnék egy kis vizet? - A torkom száraz, mint egy sivatag, és köhögnöm kell, de ahogy köhögés közben önkéntelenül összerándulok, úgy érzem, mintha egyszerre vagy ezer helyen fájna. Kellemetlen, de közben mégis valahogy olyan könnyű minden. Mintha lebegnék, és semmi sem volna valóságos. Sem amit érzek, sem amit látok, csak ez a hang...
- Roxanne... Kislányom – hajol közelebb egy sziluett, én pedig hunyorogva próbálom felismerni, jobban látni, de ahogy elhajol oldalra, hogy egy üveg kancsóból vizet töltsön egy pohárba, a szemeim megakadnak valaki máson.

- Ó, helló szépfiú! - mosolygok a szőkére bágyadtan és teljesen elbűvölve. - Te tetszel nekem. Ismerjük mi egymást? Az én nevem... Mi is a nevem? Roxanne? - nézek egy pillanatra a másik férfire. Így szólított. De a szöszi jobban érdekel. Olyan helyes srác. Próbálnék feljebb ülni, hogy ne fekve flörtöljek már, de hamar rájövök, hogy ez rossz ötlet, mert megint egyszerre fáj mindenhol. Aztán csodálkozva emelem fel a begipszezett bal karomat. Ezzel vajon mi történhetett?

Ro & CJ it hurts so fucking much.

Kissé habozva bólintok néhányat. Igen pontosan azt akarom mondani, de ezzel ő is teljes mértékig tisztában van, hiszen látom, hogy ezer érzelem és gondolat suhan végig a vonásaim, ahogy ténylegesen felfogja amit mondtam. Hát igazából kibaszottul nem számoltam azzal, hogy a hirtelen megjelenő harag ellenem fog irányulni, így felvont szemöldökökkel figyelem ahogyan tesz néhány lépést felém fenyegetőzve. Szívesen hozzávágnám, hogy pontosan azért történhetett ez meg, mert én nem voltam mellette. Nyilván vacakolt az a kurva autó, de nem voltam ott, hogy átnézzem neki. Mégsem szólalok meg, mert Roxy mellett nem akarok ebből egy ordibálást rendezni, így inkább csak megfeszítem az állkapcsomat és várom, hogy ez a vihar is elvonuljon.
Ahogy végül felenged én is lejjebb engedem a vállaimat.
-Öhmm.. a jótékonysági est után láttam egy üzenetet, de azt mondta, hogy csak trollkodnak vele. Megkértem, hogy szóljon ha ez folytatódik, hogy jobban rajta tudjam tartani a szememet és valóban csak üres szavakról van-e szó ahogyan ő azt beállította.. nem szólt, hogy megismétlődött és figyelni sem tudtam rá az elmúlt egy hétben.-igyekszem, hogy a hangom ne legyen vádaskodó.

Az alkohol, az adrenalin és minden más amit ma bevittem a szervezetembe lassan kiürül és a helyükre félelem és fáradtság költözik.    A falnak támasztom a hátamat, miközben várok, hogy valami történjen, hiszen leülni sem merek mert félő, hogy abban a pillanatban aludnék el.
Ro erőtlen hangjára hirtelen kapom fel a fejemet és úgy pattannak fel a szemeim mintha most ébredtem volna egy 12 órás alvásból. Ellököm magamat a faltól és közelebb sétálok az ágy végéhez közben pedig Ro szemei is rámtalálnak. Hirtelen szakad ki belőlem egy nevetés szavai hallatán, hiszen azt se tudja éppen melyik galaxisban van, de velem máris flörtölni próbál.
-Szia, pingvin.-széles mosolyra húzom a számat miközben az arcát figyelem.
-Az vagy.. Roxy.-nevetek.
-Na-na! Maradj csak fekve, kérlek!-lépek hozzá közelebb, hogy miattam ne próbáljon meg többet tornázni. Joe segít neki inni, addig én ott maradok az ágya másik oldalán és addig közelebb húzok egy széket majd leülök. Mivel én vagyok a törött keze oldalán, így inkább nem fogom meg csak kisimítok néhány tincset az arcából.
-Hogy érzed magad?-kérdezem tőle annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy milyen mocsok fosul lehet. Igazából csak a hangját szeretném hallani, az sem érdekelne, ha pillangókról és sárkányokról beszélne csak örülök neki, hogy végre magánál van. Valószínűleg ha kimennek belőle egy kicsit a gyógyszerek akkor már kevésbé lesz ilyen lelkes a jelenlétemre, de most azért kihasználnom egy kicsit a helyzetet.

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Csodálkozva nézek a körülöttem lévőkre, egyikről a másikra. Annyira ismerősnek tűnnek, de a fejemben most minden olyan zavaros, valahogy semminek sincs igazán értelme. Úgyhogy leginkább arra fókuszálok, ami érdekel, és az a bal oldalamon levő szőke srác. Igen, most csak arra tudok koncentrálni, hogy mennyire tetszik nekem, és amikor a szavaimtól elneveti magát, én azt hiszem, egyből bele is szeretek.

- Pingvin... – ismétlem utána a szót, mert egyszerre tűnik aranyosnak, ahogy mondja, és valahogy ismerősnek is. Lehet, hogy nem is Roxanne a nevem, hanem Pingvin? Nem tudom, de nem cseng kifejezetten idegennek, az biztos. Mindenesetre viszonozom a srác mosolyát, a magam teljesen elbűvölt és bágyadt módján.

- Roxy, oké – hümmögök, és kicsit bólogatok is mellé. Aztán a másik férfi felé fordulok, aki viszont elég fura arcot vág, mintha nem tetszene neki valami, de azért közelebb hajol, és segít vizet inni. - Köszönöm, apa – mondom aztán hálásan, amitől ő kicsit azonnal meg is enyhül. Óh! Apa... Igen, Ő az apám. És Charlie. Az én Charliem, aki kisimítja az arcomból a kósza tincseimet, és kérdést szegez nekem. Hogy is érzem magam? Hát...

- Nem is tudom. Elég furán. Lehet, hogy kicsit erősebbre sikeredett, amit csavartál? - kérdezem tőle tanácstalanul. - Vagy Craig volt? Nem emlékszem... - biggyesztem le az ajkamat.
- Pingvin! – ismétlem el váratlanul ismét a szót nagyra nyíló szemekkel, mert hirtelen értelmet nyer, miért szólított így, aztán szélesen elmosolyodom. - Mert ez egy életre szól... - teszem hozzá lelkesen, mire a jobb oldalamról jön egy mély sóhajtás. A homlokomat ráncolva fordulok apa felé, és ahogy megpillantom az aggódó tekintetét, még inkább összezavarodom. De az elmém valahogy túl kusza ahhoz, hogy megpróbáljam értelmezni a viselkedését, úgyhogy inkább nem is erőlködöm.

- Apa, éhes vagyok. Ehetek egy kis fagyit? Vagy öhm... csokipudingot? - A kérdésemet azt hiszem, valamiért viccesnek találja, mert röviden felnevet, és kicsit a fejét ingatja.
- Megyek, megkérdezem Dr. Andrewst, hogy lehet-e, aztán hozok neked valamit enni.
- Pudingot! - nyomatékosítom gyorsan, ő pedig még mindig a fejét csóválja somolyogva, ahogy kisétál az ajtón, én meg értetlenül fordulok vissza Charliehoz.

- Vele meg mi történt? Olyan fura. És velem...? - nézek újra a gipszes kezemre. - Elestem? Vagy...? Az autóm... Charlie, az autóm! Nem fogott a fék! - költözik hirtelen pánik a tekintetembe és a hangomba, ahogy eszembe jut a baleset, majd a közelemben pittyegő képek csipogva jelzik a hirtelen megugró pulzusszámomat.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

Látom a szemeiben, hogy kapcsol egyet ahogy kimondom a szót, bár nem tudom, hogy számomra mennyi jót tartogat, ha tényleg kitisztul a feje. Az is lehet, hogy jobb lenne még most elköszönni és menni, amíg még nem szakad a nyakába minden ami ma történt. Akkor már nem biztos, hogy ennyire örül majd a fejemnek.
Percről percre jobban tisztul a tekintete, az apját már biztosan felismeri és lassan én is helyre kerülök a fejében, bár nem a lehető legjobb verzióban. Az apja ugyan tudja.. vagy szinte biztosra sejti, hogy miket művelünk mi sokszor, de azért ennyire nyíltan sosem lett a képébe tolva, így akkorára kerekednek a szemeim egy pillanatra mint két kis serpenyő és nem is merek még csak oldalra sem pillantani az apjára.
-Nem, Ro, semmi ilyen nem volt.-maradjunk ennyiben, kérlek. Még az kéne, hogy az apja azt gondolja, hogy még be is szívtunk mielőtt balesete volt Roxynak.
Minden aggodalmam egy pillanat alatt törlődik le az arcomról és lágyulnak meg a vonásaim, amit csak ő tud elérni nálam.
-Egy életre.-ismétlem csendesen. Igen. Mi egy életre szólunk. A mai este folyamán beigazolódott, hogy akármilyen formában, de mellette kell lennem. Egyetlen hét.. addig maradtam tőle távol és itt vagyunk a kórházban.
Nem tudom, hogy szándékosan pattintja-e le az apját vagy tényleg éhes, de mindenesetre én örülök, hogy kicsit kettesben maradunk még akkor is ha még mindig lövése sincs róla, hogy mennyi minden történt a mai estén.
Ahogy elkezd bepánikolni és beugrik neki a baleset vagy legalábbis annak néhány részlete gyorsan fogom meg a kezét és húzódok hozzá közelebb a székkel.
-Ro! Ro! Nézz rám.-az arcomra simítom a kezét mintha adni akarnék neki egy biztos pontot, amiből tudhatja, hogy már nem a kocsiban ül.
-Nincs semmi baj. Már nincs. Itt vagyok.-próbálom egy kicsit megnyugtatni, hogy most ne pörgesse bele magát egy pánikrohamba.
-Baleseted volt, de már biztonságban vagy. Craig megnézte a kocsit, amíg vártuk a mentőt, de ezzel most ne foglalkozz kérlek, pihenned kell.-bár igazából lehet, hogy ki is használhatnám, hogy most könnyebben beszél.
-Figyelj csak.. kaptál mostanában még fenyegető üzeneteket, amikről nem szóltál?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet.

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Nagyon lassan áll össze a helyzet, amiben vagyunk, minden annyira zavaros és ködös most a fejemben. Először még a saját nevemben sem vagyok biztos, vagy abban, hogy kik is vesznek körül, annak ellenére sem, hogy már elsőre is ismerősek. Aztán fokozatosan visszatér minden... Nem, nem minden, hisz nem értem, hogy kerültem ide, nem rémlik, mi történt velem, csak a rám szegeződő tekintetekből sejtem, hogy elég nagy baj történhetett. De azért, úgy érzem, ami fontos, azzal már tisztában vagyok, hisz felismerem apát és Charliet is, és azt is, hogy egy kórházban vagyok. Még ha ez az utóbbi tény kicsit ijesztő is. Apám elmegy, hogy hozzon nekem egy kis pudingot, amiért hálás vagyok – és remélem, tényleg hoz – mert tényleg megkívántam az édeset, talán a sokk, vagy a vérveszteség az oka. Ugyanakkor örülök annak is, hogy kettesben maradhatok Charlieval. Még semmiben sem vagyok biztos, de valami azt súgja, először vele kellene beszélnem, hogy ő lesz az, aki segít visszahozni a maradék elveszett emlékeket. Ám amint csak ő és én maradunk, már nincs is szükségem arra, hogy faggatni kezdjem, mert hirtelen villan be minden, pillanatképek a parton történtekből, aztán a baleset, a kétségbeesés és rémület, amit éreztem, amikor a fék nem akart működni... Néhány pillanat alatt újra abban az autóban érzem magam, és levegő után kapkodva próbálok a felszínre törni, nem teljesen belefulladni az emlékekbe. Végül CJ kék szemei azok, amelyek visszahúznak a jelenbe, és a szavai azok, amelyek képesek lassan megnyugtatnak.

- Annyira ijesztő volt... - suttogom, miközben felemelem az ép karomat, hogy megfogja a kezét, amivel az arcomat érinti. Attól pedig csak még rémisztőbb volt az egész, hogy azt hittem, meghalhatok úgy, hogy haragban vagyunk. Ezt majdnem hangosan is megfogalmazom, de a kérdései elterelik a még mindig amúgy is ködös figyelmemet néhány pillanatra.

- A fenyegető üzenetek? A tüntetések miatt...? Öhm.. igen, az elmúlt héten is kaptam, kettőt is. - Bár amennyire magam alatt voltam a napokban, nem tudott igazán érdekelni, hogy rám akarnak ijeszteni. Nem tűnt fontosnak. Semmi sem tűnt fontosnak.

- Charlie... - ejtem ki a nevét remegő hangon, és a szemeimet könnyek futják el, a kezét pedig egy picit erősebben szorítom, de annyi mindent szeretnék mondani hirtelen, hogy fogalmam sincs, mit is mondjak. - Lent a parton én... mi... és volt az a lány... - Elfog egy kicsit a szégyenérzet, ahogy felelevenedik bennem, milyen csúnyán megtéptem. Csak közben eszembe jut az is, milyen durva dolgokat vágtunk egymás fejéhez. - Sajnálom, én... amiket mondtam... - Istenem, nem igaz, hogy nem tudok egyetlen épkézláb mondatot sem összerakni. - Ugye... ugye tudod, hogy én...? - És szipogok, de még mindig nem fogalmaztam meg semmit abból a millió-egy dologból, amit szeretnék kibökni végre. - Én nem úgy gondoltam... Te vagy nekem a... - A minden. Ő a minden a számomra, és jobban hiszek benne, mint hinné, vagy mint bárki hinné, mert az én szememben többet ér bárki másnál. És azt kívánom, bárcsak mások is olyannak láthatnák őt, amilyennek én! De mostanra a sírástól aztán végképp nem tudok normálisan, összefüggő mondatokban beszélni, csak a tekintetemmel próbálok átadni neki mindent, amit szavakba önteni nem tudok.

Ro & CJ it hurts so fucking much.

A pánik hirtelen uralkodik el rajta és én most bármit megadnék, hogy legalább néhány másodpercig a fejébe láthassak, hogy mi is zajlik le éppen benne. Ez az egész sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. A katasztrófához elég lett volna az, ha csak egy kicsivel rosszabb szögben találja el a másik kocsi az övét. Mégis mi a faszt csináltam volna én nélküle? Bele sem akarok gondolni. Sosem bocsátottam volna meg magamnak SEMMIT ami az elmúlt időszakban történt... azt, hogy nem szartam le az apja véleményét, azt hogy nem vigyáztam rá és főleg azt nem, hogy veszekedve váltunk el végleg. Most azonban nem eshetek ezen szét. Szüksége van rám, jobban mint valaha.
-Tudom, Ro.. tudom..-mondom neki egész csendesen miközben a hüvelykujjammal néhányszor végigsimítom az arcát. Bárcsak mellette lettem volna.. bárcsak én vezettem volna. Akkor én kaptam volna a nagyobb ütést, ő pedig néhány vágással átvészelte volna az anyósülésen. Nekem kellett volna ott lennem... hogy megvédhessem.
Az üzenetek hallatán kicsit megingatom a fejemet. Mit mondjak. Szólhattál volna? Hogyan? Egy ordas nagy barom voltam és akkor lett igazán nagy baj amikor életemben először tényleg jót akartam és nem intettem be az egész világnak, hogy a saját fejem után menjek.
-Erről mindenképp beszélned kell apáddal. Ez már túlmutat mindkettőnkön, ha tényleg van összefüggés a baleset és a fenyegetések között. Ettől én már nem tudlak megvédeni.-még akkor sem ment volna, ha vele vagyok.
Ahogy elcsuklik a hangja erősebben szorítom össze az állkapcsomat. Nem akarom most elveszíteni a kontrollt mert erős akarok lenni... neki... érte. Mégis ahogyan kimondja a szavakat hirtelen állok fel és a szemeimet lehunyva érintem az ajkaimat a homlokához vigyázva, hogy elkerüljem a sérült részeket.
-Az én hibám volt. Nem is tudom ki volt az a lány.. én.. esküszöm hozzá sem bírtam érni senkihez.. és nem is próbáltam.-épp csak annyira húzódok el, hogy tudjak beszélni.
-Tudom.. tudom...-válaszolok halkan és hiába feszegetem az izmaimat így is legördül egy könnycsepp az arcomon, amit gyorsan törlök is le és kezdek sűrű pislogásba, hogy a többit visszatartsam.
-Te is nekem.-szavak nélkül is tudom, hogy mire gondolt.
-Szeretlek.-mint ahogy mindig is tettem és ahogy örökké fogom. Épp csak egy pillanatra érintem az ajkaimat az övéhez amikor nyílik az ajtó én pedig felegyenesedve fordulok, hogy bejelentsem az apjának meg kell ölnie, ha továbbra is távol akar tartani tőle. De nem ő áll ott. Illetve ő is, de előtte két egyenruhás torlaszolja el az ajtót.
-Azt hiszem mennem kell.-pillantok Ro-ra elengedve őt és hátrálva néhány lépést, hogy legalább ő ne kezdjen el hadakozni.
-Minden rendben lesz.-igyekszem nyugodtnak látszani.
-Charles Holmes! Letartóztatjuk súlyos testi sértés vádjával. Joga van hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet kérni, és joga van ahhoz, hogy ügyvédje jelen legyen minden kihallgatásán.-a rendőrnő már kattintja is a bilincset rám a hátam mögött. Nem ez az első, már ismerem a menetet.
-Ne hagyd egyedül.-pillantok Joe-ra.

@Charles Holmes részére Life is full of surprises, isn't it?

Feeling used, but I'm Still missing you and I can't See the end of this. Just wanna feel your kiss against my lips. And now all this time is passing by, But I still can't seem to tell you why It hurts me every time I see you. Realize how much I need you.

Hullámokban törnek rám az elmúlt egy-két óra emlékei, mindaz a rossz, ami ma és mostanában történt velünk. A szakításunk, a mögöttünk álló hét, az a lány CJ ölében, és a veszekedésünk a parton, illetve az azt követő baleset. És mindez sok egyszerre, nagyon sok, remegek, pánikolok, sírok, és az egyetlen biztos pontot, az egyetlen kapaszkodót keresem, ami – aki számít, hogy meg tudjak nyugodni. Nem veszíthetem el Charliet. Nem hagyhatom, hogy apám, vagy bárki más közénk álljon. Nélküle nem vagyok egész, nem vagyok igazán önmagam. Szükségem van rá. Neki is tudnia kell, hogy mennyire. Hogy sajnálom mindazt, ami történt, hogy szeretem, hogy mindennél fontosabb a számomra. De annyi minden kavarog a fejemben, hogy nehezemre esik értelmes mondatokat formálni a rengeteg csapongó érzésből és gondolatból. Charlie viszont így is érti, félszavakból is, az értelmetlen dadogásomat. Csak bólintok, hogy beszélek majd apámmal a fenyegetésekről, de engem ez most kevésbé érdekel. Fontosabb, hogy itt van, újra velem van, azt mondja, szeret, és megcsókol. Ha rajtam múlna, soha többé nem engedném el, de mire meg tudnék kicsit nyugodni, fellélegezni, addigra apám a kért édesség helyett két rendőrrel tér vissza, akik érte érkeztek.

- Mi..? Ne! Várjanak, kérem! Ne vigyék el! - Nem először hallom ezeket a szavakat, és nem először tartóztatják le Charliet az orrom előtt, de ez most más. Érzem, tudom, hogy ez most más, súlyosabb, bonyolultabb. Frankie nagyon rossz állapotban volt, mikor eljöttünk a partról, és ő nem fogja könnyen adni magát. Sem ő, sem az ügyvédei. Ismét rám tör a pánik, a gyomrom görcsösen húzódik össze, a szívem hevesen ver, és a vérnyomásmérő hangosan jelzi, hogy baj van, de ezzel most nem foglalkozom. Fél karral tépem le magamat a műszerekről, remegve, reszketve állok fel az ágyról, és lépek utánuk, hogy Charlie pólójába kapaszkodjak, mint aki soha nem akarja őt elengedni. Egy pillanatra tényleg végig is fut az agyamon, hogy vele tartok, hogy engem is vinniük kell, ha őt akarják.

- Apa, kérlek, csinálj valamit! Kérlek! - könyörgök, és valahol tudom, hogy nem gondolkodom most tisztán, de semmilyen értelemben nem vagyok elég jól ahhoz, hogy képes legyek végiggondolni, mit is teszek éppen. - Hívd... hívd fel Prestont. Ő majd segít, megmondja, mit tegyünk. - Az unokabátyám ügyvédnek készül, megvannak a kapcsolatai, és tud tanácsot adni. Valamit tennünk kell.

- Nem hagyhatsz el megint! - ütök az ép karommal, kétségbeesetten Charlie mellkasára, miközben apám, aki próbál ugyan csitítani, de nem is igazán hallom, amiket mond, szelíd erőszakkal igyekszik leválasztani Charlieról, és visszaterelni az ágyhoz. Egy nővér és egy orvos érkeznek a szobába, és sietnek a segítségére. A doki nyugtatót rendel el, amitől nem sokkal később el is alszom, de a kép, ahogy Charliet elvonszolják tőlem, a koponyámba ég, és azt látom magam előtt akkor is, amikor elnyom az álom.