Kezia & Luana

Az előző éjszakám tanulással telt, a mai napomat pedig a Pandorában kell töltenem, hogy az új munkaerőt megnézzem, hogyan boldogulnak, már két hete tanulnak be, és a próbaidő alatt kellene dönteni, hogy maradjanak e vagy sem. Nekem nincsen oroszlán szívem, én nehezen rakok ki embereket, ugyanakkor tudom, hogy a hely működéséhez szükséges a megfelelő munkaerő és én a tökéletesre törekszem, mert annál kevesebbel nem érhetem be a Pandorával kapcsolatban. Az a hely amit először kaptam apámtól és amit tökéletesen akarok csinálni, megfelelési kényszer neki és a bátyámnak, akiről mostanában igen keveset hallottam, bár ő hívott én inkább csak észre sem vettem a nem fogadott hívásokat és az órákig csörgő telefonomat. Haragszom rá, pontosan annyira, mint Keziára, de talán a barátnőmre, vagyis a volt barátnőmre jobban. Én nem vagyok haragtartó, nem sértődők meg könnyen és sosem vagyok önző ha a másikról van szó, de amit ezek ketten tettek minden türelmemet kimerítette. Még belegondolni is borzalmas, mert olyan düh tölt el, hogy szinte robbanni tudnék.
Vannak barátaim, nagyon sok barátom van, de igazi barátom, a legigazibb csak egy volt, most ott van az egész Chase ügy, aki a fejemet olyan szinten megbolondítja, hogy félek még csak rá gondolni is, és nem tudom senkinek sem elmondani. Amikor találkoztam vele és másnap randira hívott Kezia volt az első, akinek el akartam mondani, de a gombóc szinte azonnal összegyűlt a torkomban, amikor rá gondoltam és rögtön elvetettem az ötletet.
A lakásomhoz úgy közlekedek már egy ideje, mint egy kém, a portás a legnagyobb segítségem, de csak az egyik teszi meg nekem, hogy jelez, ha Kez a közelben van, vagy tudja, hogy el fog menni. Nem egyszerű, hiszen a szomszédom, mert amíg a legjobb barátok voltunk, addig ez nagyon jó ötletnek tűnt, ma már inkább büntetés.
Nyomorultul érzem magam minden egyes nap, amikor elhagyom a lakásom és attól kell tartanom, hogy összefutok vele, mert tudom, hogy ha meglátom magyarázkodni akar, amit nem fogok tudni szó nélkül hagyni a latin vérem nem éppen hidegvér, és hamar tudok olyan jelenetet rendezni, amit senki nem akar hallani, de ezt nem szeretem.
Reggel igyekeztem magamhoz képest korán elindulni, felkeltem, felvettem valami kényelmes ruhát, hiszen hajnalig a Pandorában leszek, és az nem kevés idő, majd a liftbe lefelé menet csak remélni tudom, hogy  ma nem lesz pechem és nem futok össze vele.
Amint a lift kinyílik már szinte érzem, hogy a szívem egyre jobban dobog, de nem a boldogságtól, a jellegzetes szőke haj jelenik meg előttem, bár háttal van nekem mégis felismerem, hiszen majdnem vele nőttem fel. Megpróbálok elmenni mellette, remélve, hogy nem most akarja megejteni azt a beszélgetést, amiért vagy ezerszer próbált telefonon keresni ő is és a bátyám is.

Konkrétan úgy érzem magam, mint egy idióta. Naponta órákat állok a porta előtt, mintha nem lenne más, jobb dolgom, és várok arra, hogy Luana egyszercsak feltűnjön a folyosón. Mégsem történik semmi - ő nem bukkan fel, engem pedig vagy az egyetem, vagy pedig a gyakornokság szólít el az aktuális őrhelyemről.
Nem arról van szó, hogy nem merek a lakása előtt várakozni - azt is próbáltam már, nem egyszer, de vagy nem akar nekem ajtót nyitni, vagy tényleg nincs otthon, amikor arra vetemedek, hogy bekopogjak hozzá. A telefont sem veszi fel, a neki küldött üzenetekre sem válaszol és mindez már hetek óta zajlik.
Ilyen hosszú időt még soha nem töltöttünk el egymás nélkül, hiszen egészen addig a bizonyos éjszakáig, legjobb barátnők voltunk és mindent együtt csináltunk. Ha visszagondolok a múltra és mindenre, amit vele az oldalamon tettem meg, akkor nem is fájhatna jobban a szívem. Azt sem tagadom, hogy bűntudatom van, amiért megbántottam - még ha azt kevésbé bánom is, hogy ágyba bújtam a testvérével, inkább a lebukás az, ami miatt emésztem magam. Persze, tudom én is, hogy nem volt szép dolog megszegni a lánykódexet és pont a bátyjával kavarni össze a háta mögött, viszont még mindig tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy sokkal rosszabb és megbocsáthatatlanabb lett volna, hogyha egy volt barátjával gyűrtem volna össze a lepedőt. Végtére is semmi rossz nem történt - azonkívül, hogy párszor ugyan együtt feküdtem és keltem az idősebb Machadoval -, nem viselkedtem úgy a testvérével, mint általában más férfiakkal szoktam és éppen ezért nem is bántottam meg semmilyen módon.
Igazából végeláthatatlannak tűnő vitát folytatok magammal minden esetben a történtekről és egyszerűen képtelen vagyok dűlőre jutni benne - csak azt tudom, hogy ki kell béküljek Luanával és ennek érdekében szó szerint mindent meg kell tennem, amit lehet.

- Lu, kérlek állj meg - indulok el utána, ahogy meglátom magam mellett elsurranni és a karja utána nyúlok, hátha meg tudom akadályozni a távozását. - Csak egy percet kérek - teszem még hozzá, hátha egy minimális időt rám tud szánni - bár a jelenlegi helyzetben inkább a szándék a kérdés, mintsem a hossz.
Azzal is tisztában vagyok, hogy a bátyjával sem akar beszélni, éppen ezért számomra is elég nyilvánvaló, hogy velem sem nagyon szeretne - ha a tömérdek nem fogadott hívást és üzenetet nem ismerem el bizonyítékként. De talán hogyha elég erőszakos vagyok és továbbra sem engedek egy kicsit sem a zaklatásából, egyszercsak célt érek és végre-valahára meghallgat - legalább.
- Figyelj rám, kérlek - talán még soha sem használtam ilyen sokszor ezt a szót. - Nagyon jól tudom, hogy mennyire haragszol rám, de ha megengednéd, hogy megmagyarázzam mi történt...
Viszont arra egyáltalán nem vagyok felkészülve, hogy tulajdonképpen mi is lesz majd az a bizonyos magyarázat, hogyha úgy dönt, hogy megáll előttem és mégiscsak végighallgat.

Kezia & Luana

Haragtartó lennék? Azóta agyalok ezen, amióta összevesztem Kezzel, nem tudom mi az, amit meg tudok bocsátani, mi a határ, ami már mindenek felett van, ami megbocsáthatatlan. Ebből az egész szituációból megtanulom, és megtapasztalom, hogy meddig tart ez az egész a fejemben. Vele kapcsolatban pontosan tudom milyen, imádja a pasikat hülyíteni, játszani velük, mert ő ilyen, és azért is tudom ennyire mert egy részem nekem is ilyen. Ez az énem az, ami miatt most teljesen ki vagyok akadva a volt legjobb barátnőmre, mert ha a bátyámmal is úgy játszott mint mindenki mással, akkor nagyon nagyon utálnom kellene. De közben meg sejtem, hogy az én tesóm nem hagyná, hogy egy olyan lány, mint Kez játsszon vele, ő sokkal nagyobb játékos. De ebben az esetben rá kellene haragudnom. Nem tudom eldönteni ki az akit utálnom kellene, de jelenleg mindenkit nagyon utálok. Nem akarok velük még csak kommunikálni sem, sőt soha többet nem vagyok kíváncsi rájuk. A bátyámmal kapcsolatban nincs ilyen opció, mert ő az életem része a család és a cégek miatt. Kez már más tészta csak a falak választanak el ugyan, de én igyekszem tartani a kilométeres távolságot, ár, hogy nem sikerül.
Ma is hasonlóan bizakodva indultam el, hogy nem kell talákoznom vele, csak a jelenléte feltolja bennem a pumpát, és rosszat hoz ki belőlem. De ma nincs szerencsém, próbálok menekülni a helyet elől, hogy beszélni akarjon velem, mert érzem, hogy ökölbe szorul a kezem és a méreg hatalmába kerít, jobb lelépni, de nem hagyja. A kezem után kap, de én elrántom, amikor érzem a kezét a bőrömön és hirtelen stoppolok be, de nem nézek rá, mert akkor nem állnék jót magamért, amiért azon kívül amit tett még csak békén sem hagy.
Időm most engedi, mert bár lenne dolgom, van más is bent, aki el tudja kezdeni, elvégre én vagyok az, aki a munkát kiadja és nem aki kapja.
- Figyelek Kezia! - nézek rá mérgesen, úgy szólítva ahogy sosem szoktam, hogy érezze mennyire rohadtul kivagyok ettől az egésztől, hogy hozzám ér, hogy rám néz, hogy hozzám szól. - Megengedem, kapsz 5 percet, mert pontosan tudom mi történt. Te szépen ráültél a bátyám farkára, és ezt ki tudja meddig titkoltad. - a földszinten még a portás is rám emeli a tekintetét, nem akarok kiabálni, de mérges vagyok. Nem tudom, hogy tudná megmagyarázni ezt, erre nincs magyarázat. - Egy alkalmat még elnéznék idővel, és ha elmondtad volna, de nem egy alkalom volt, sokkal többről van szó és hazudtál, végig hazudtál. Baszki, te akarsz valamit tőle vagy csak játszottál? - akadok ki, még rengeteg minden jönne ki belőlem, de semmire nem akaro a választ hallani, csak elmenni innen és letolni a torkomon pár felest, hogy kiverjem a fejemből ezt a képet. A barátnőm, aki szinte a testvérem volt és a srác, aki tényleg a testvérem egy ágyban és még ki tudja hol. - Hánynom kell tőletek. - nézek rá megvetően, de nem mozdulok, mert most komolyan kíváncsi vagyok mit tudna mondani erre.
Fáj a szívem, nagyon fáj, mert még mindezek ellenére szeretem őt, hiányzik az életemből, de a haragom sokkal erősebb, mint a hiánya, mert rossz a természetem ilyen téren és nagyon makacs vagyok.

Elkapja a kezét, amint utánanyúlok és már azt várnám, hogy azonnal, egyetlen szó nélkül faképnél hagy és elsétál - de nem ez történik. Ellenkezőleg, megáll velem szemben és még hozzám is szól. Persze, amit és ahogyan mond, az a legkevésbé sem esik jól és az ínyemre sincs, de nem nagyon tehetek jelenleg mást, minthogy meghallgatom a szavait és visszanyelem a válaszként automatikusan feltörni kívánkozó tiltakozást. Merthogy - és ezt azért neki is tudnia kellene - nemcsak én vagyok az egyedüli hibás ebben a helyzetben. A testvére is épp annyira akarta, hogy megtörténjen az a pár alkalom, mint én, ezért inkább a többesszám lenne érvényes a mondataiban - de tudom, hgy Luana nem lenne elragadtatva attól, ha ezzel próbálnék most magyarázkodni.
Ezért inkább csendben maradok és még a szemeimet is lesütöm egy pillanatra - tényleg eléggé rosszul érzem magam a történtek miatt, ami leginkább Luana személyének szól, mert ha másról lenne szó, akkor nemhogy bűntudatom nem lenne a kalandért, de nem is törném magam kicsit sem, hogy megoldást találjak arra, hogy megbocsásson nekem az illető. Most viszont teljesen más a helyzet és bármennyire is érzem a barátnőmön, hogy nincs kedve látni és legfőképpen beszélni velem, nem engedek a beszélgetésből.
- Nem tagadom, az történt, amit ennyire részletesen kifejtettél, de - és tartok egy minimális szünetet - titoknak annyira azért nem nevezném. Oké, nem álltam eléd és mondtam meg kerek perec, hogy lefeküdtem a bátyáddal és valószínűleg párszor még le is fogok, de nem is szándékosan hallgattam el előled. Mármint, amikor megtörtént a dolog, inkább csak elsiklottam felette, ahogyan a testvéred is tette és nem is foglalkoztunk vele, egymással, egészen addig, amíg megint ugyanott nem tartottunk. Igyekszem kielégítő magyarázatot adni Luanának arról, hogy miért nem árultam el neki, hogy a testvérével néha találkozunk és... De amilyen hangulatban van mostanában, nem hiszem, hogy akárcsak egy normális szót is kapok tőle viszonzásul. Azért mégiscsak folytatom. - Szó sem volt például semmiféle szándékos bújkálásról előled, csak - keresem a megfelelő szavakat, de azért elég nehéz rátalálni azokra - pláne látni közben a szemközti ellenséges arckifejezést. - A lényeg, hogy már nagyon sajnálom, hogy nem szóltam arról, ami történt, de nem tudok visszamenőleg kevésbé idióta lenni. Elismerem, hogy hibáztam - az már más kérdés, hogy mennyire megbocsáthatatlan ez a számára. Pláne azután, hogy azt mondja, egy alkalmat még elnézett volna nekem. A kérdésére viszont nem találok megfelelő választ magamban - pláne, mert én sem tudom megmondani, hogy több volt-e ez az egész, mint egy mindkét fél részéről megvalósított játék. - Hát, senki sem mondta ki, hogy mi és miért is történik kettőnk között, szóval - a válasz bármi lehet és talán nem jó ötlet most még ezt is fejtegetni.
Aztán a hirtelen támadt nagy csendben egy olyan magyarázkodás csúszik ki a számon, amire talán semmi szükség nem lett volna. - Lu, tudom, hogy most azt hiszed ez a lehető legnagyobb árulás, amit elkövethettem ellened, de gondolj csak bele abba, hogy mennyivel rosszabb lehetne a helyzet, hogyha egy korábbi barátoddal történt volna meg az az egész. Valószínűleg azért ezzel az érvvel igyekszem kicsit meggyőzni, mert ilyet még én sem tudnék elkövetni a legjobb barátnőm ellen, bármennyire is szeretek a férfiakkal szórakozni - csak talán mégsem a legmegfelelőbb példa ez jelenleg Luana számára.

Kezia & Luana

Az a mérhetetlen düh, ami felszabadult bennem, amikor a szőke fürtjeit megpillantottam leírhatatlan. Igazából az oka pontosan nincs meg mi az, ami miatt haragszom rá, legalábbis egy konkrét okot nem tudnék megmondani. Jogosan vagyok kiakadva egyáltalán? Mi jogom van beleszólni a bátyám szerelmi ügyeibe, igaz a bátyámra ilyen téren nem is haragudhatnék vagy igen, mert ő is ugyanolyan, mint Kez, csak ő a nőket hülyíti, vele szejmben mégis egy kicsit enyhébb vagyok, vele nem beszélek, figyelek rá ha találkoznom kell vele, de nem reagálok Kez viszont kapja tőlem az ívet, de ő provokálta ki. Az, hogy a legjobb barátnőm és a bátyám egy ágyba volt és olyat tettek, amit nekik nem lehetett volna lehet csak én fejemben volt tiltott, mert más ezt elfogadná, másnak talán nem lenne vele baja, de én nem más vagyok, én nem szeretem ha átvernek, ha olyan emberek csinálják ezt velem, akik szinte a világot jelentik nekem. Pedig szükségem lenne barátnőmre, el akarom neki mondani, hogy Chase milyen szinten bolondított meg, hogy félek mi lesz ha belemegyek a játékunkba, ha elfogadom, hogy érzek valamit, de ezeket nem mondom el neki, mert haragszom rá, magamban örlődök, utálom és mégis szükségem van rá, ami még jobban meg fájdítja a fejem és dühösebbé tesz.
Úgy döntök meghallgatom, hagyok neki magyarázni való időt, de nem tud olyat mondani, amitől jobb lesz, amivel majd elnyerik a bocsánatomat, most még biztos nem, még nagyon iss a seb és nem akarom, hogy begyógyuljon, mert határozottan jól esik haragudni rájuk, mert elfogadni őket nem fogom tudni, soha, nem akarom, hogy ezt várják el tőlem és félek, hogy lesz ebben az egészben egy ilyen, és ezt nem várhatom meg.
- Tudod mit Kez, lehet igazad van, jobb, hogy nem mondtátok el, mert ha az első után megteszed, talán sosem jövök rá milyen is vagy valójában. - szinte köpködöm rá a bántó szavakat, pedig nem gondolom komolyan, de úgy érzem most, hogy megérdemli és hallania kell mennyire nem tudom hova tenni a helyzetet.  - Na látod ez a baj, hogy idióta voltál, de miért nem tudtál valaki mással az lenni, annyi pasi van a világon, akit hülyíthetsz, miért pont a bátyámat kellett? Annyira jól teltek a közös hétvégék itt New Yorkban és én hülye naiv azt hittem csak annyi kontaktod van vele, mint nekem és mik derülnek ki. - nézek rá keserű tekintettel, és érzem, hogy könny szökik a szemembe. Nem akarom elveszíteni őt, de nem akarom azt sem most hogy a közelemben legyen.
Rákérdezek, hogy mi van köztük mi ez az egész, tényleg csak játék, mert talán ezt akarom hallani, hogy vége, de azzal csak nehezebb életünk lesz így együtt, már ha Kezia továbbra is az életünk része marad ezek után.
- Jó lenne ha megbeszélnétek, és lezárnátok az egészet, nem akarom, hogy többet egymás közelébe menjetek. - ehhez nincs jogom rohadtul tisztában vagyok vele, hogy olyat kérek, amihez nincs beleszólásom, de annyira nyomorult a helyzet, hogy felhatalmazom magam, hogy az érzelmeiket akarjam irányítani.
Piszok bunkónak érzem magam, látom a szemében a megbánást, a sajnálatot és mégsem lépek előre, hogy azt mondjam, hogy adjon időt, nem halkul el a megvetés a hangomban, és nem adok neki esélyt.
Egészen enyhülni véem a testtartásom és menni készülök, mert ennek nem ma fogunk a végére érni, de megszólal és olyat mond, amitől megint felmegy a pumpám.
- Igazad van, ez valóban sokkal jobb helyzet, csak tudod Kez nekem sosem volt olyan pasim, akit magad alá tudtál volna parancsolni, csak a bátyám volt olyan gyenge, hogy ezt megengedje neked és ezzel kibasszon a saját húgával, akiért akár ölni is képes lett volna. És ebben az a legrosszabb, hogy ezzel két embert is elvesztettem, két olyan embert, akiért én lettem volna képes ölni. - mondom neki már a szememet törölgetve szinte kiabálva a ház előterében.

Már azt sikerként élem meg, hogy egyáltalán megáll mellettem, rámnéz és még meg is szólal, hiszen az elmúlt napokban - vagy lassan talán hetekben - arra sem méltatott, hogy akárcsak a telefont felvegye, majd lecsapja, amint meghallja a hangomat. Ha nem is nagy, de legalább egy kis előrehaladás már, hogy most előttem áll és bármennyire is tele van a szeme sértettséggel és haraggal, mégsem sétál el tőlem.
Igyekszem kihasználni a helyzetet és - figyelmen kívül hagyva a szavait, amik más esetben biztosan sértenék az önérzetemet és ennek hangot is adnék - egy olyan magyarázattal előállni Luanának a testvérével kapcsolatos történetre, ami megállja a helyét mindkét - vagy inkább három - szemszögből. - Lu, ugyanaz az ember vagyok, aki voltam és akit gyermekkorunk óta ismersz - mert tényleg így van, nem változtam semmit sem azóta. Ugyan eltelt pár év és valamennyire felnőttem, de a személyiségem még mindig ugyanolyan, mint régen volt - ezt pedig ő is jól tudja. Hiszen nemhiába lettünk legjobb barátnők és tartottunk ki egymás mellett mindvégig - legalábbis idáig. Luanával együtt annyi mindent éltünk át, hogy egy ilyen kis félrelépés miatt sem lenne érdemes eldobni magunktól ezt a fajta barátságot. Márcsak meg kellene erről győznőm őt magát is. - De hidd el nekem, ez a pár alkalom nem arról szólt, hogy hülyíteni szerettem volna a testvéredet, sem pedig ő engem. Csak jól éreztük magunkat egymással és ennyi volt az egész. Egyikünknek sem volt rossz érzése a másik miatt - bármennyire is érdekesen hangzik ez a két szó most, ebben a közegben, de fontosnak tartom, hogy ezt megerősítsem a barátnőm felé, mert úgy tűnik, hogy talán a jelenlegi problémájának ez is egy fontos része lehet. - Senkit nem akartam ezzel a kapcsolattal megbántani, pláne nem téged. És a bátyját sem bántottam, ahogyan ő sem engem - abba viszont rossz mégcsak belegondolni is, hogy végül Luanát sikerült a célkeresztbe állítani mindkettőnk részéről. - Ne aggódj, nem nagyon beszéltem vele azóta - az este óta, amikor a titokra fényderült. Illetve, egyszer-kétszer felhívtam vagy ő hívott engem, de csak és kizárólag Luana miatt - mindkettőnket érdekelt, hogy éppen hogyan áll a másikhoz és mi az, amivel talán segíthetnénk a megromlott kapcsolatokon. Mondjuk, megoldást sajnos nem nagyon találtunk erre a kérdésre... - Viszont akkor lehet még, hogy egyszer megint jóban legyünk? Visszautalok a kérésére, mert a mondata a jövőre vonatkozott, lényegében hármunk kapcsolatára.
Végül az utolsó mondatom nem pont úgy sül el, ahogy reméltem, hogy fog. Luana csak még jobban felkapja rajta a vizet, az előtérben tartózkodok pedig egyre furcsábban néznek ránk - na, nem mintha egy kicsit is érdekelnének. Soha sem számított nekem, hogy mit gondol más rólam - ezalól egyedül a családom és Luana volt kivétel. Éppen ezért igyekszem ennyire erőteljesen, hogy túllépjen végre azon az ominózus estén. Csak kicsit sem könnyű őt meggyőzni arról, hogy se a bátyjának, se nekem nem jelentett túlságosan sokat az a pár alkalom - neki sem kellene hát. - Jó, legyek csak én a fekete bárány a történetben, az nem érdekel - legyintek egyet, mert azt azért szerintem ő is belátja - még ha nem is azt vallja -, hogy a testvére pontosan ugyanannyira hibás az egész helyzetben, mint én. - Viszont azt hidd el, hogy még mindig képes lenne érted bármire, ahogyan én is - kicsit közelebb lépek hozzá - és fel sem tűnik igazán, hogy valamilyen szinten a bátyját is védeni próbálom -, de inkább nem érintem meg megint a karját az előbbi mozdulatból kiindulva. - A történtektől függetlenül ugyanolyan fontos vagy nekem, mint voltál, ha hiszed, ha nem. És ha időre van szükséged, hogy egyszer meg tudj majd nekem bocsátani, akkor mondd meg, én pedig addig félreállok és várok majd rád. Bármennyire is nehezemre esik majd, mert nem vagyok éppen a türelem mintaképe. De a legjobb barátnőmért azért mégiscsak megéri.

Kezia & Luana

Ez a sok érzelem egyre jobban kicsinálja minden idegem, nem tudok úgy nézni rá, mint régen, a bátyámra se. Eszembe jutnak a közös vacsorák, amiket a két család nagy ritkán hozott össze, és nem régen is volt egy ilyen pár hónapja, ki tudja lehet előtte utána is együtt voltak és ettől borsódzik a hátam.
- Nem Kezia, nem így van, gyerekkorunkban ismertelek, de most nem tudnám megmondani ki lett belőled, aki gyerekként voltál nem feküdt volna le a bátyámmal. - nincs igaza, régebben is egy igazi pasi faló volt, mert megtehette, volt, hogy együtt vettük be a világot, amikor elutaztunk Párizsba vagy Spanyolországba, ott is szerztünk magunknak szórakozást, de az más volt. Azokat a pasikat nem ismertük, nem volt kötődésünk hozzájuk, így egyikünket sem érdekelt, mit tesz a másik az adott sráccal, hogyan játszik vele milyen pózban csinálja, de akarva akaratlanul is a fejemben vannak ők ketten, amit már soha nem fogok tudni kiverni és ez az ő hibája.
- Figyelj! Én nem akarom hallani mit tettetek egymással, így is elég élénk a fantáziám már most is, hogy erről beszélsz, jártam már a bátyámmal sztriptíz klubban, láttam, hogy mászik rá csajokra és néha többet is, mint amit húgaként látnom szabadott volna, de téged nem akarlak vele látni, még a fejemben sem, szóval ne magyarázkodj, mert teljesen felesleges. Neki meg tudok bocsátani talán, de még az is eléggé nehezen fog menni, mert majdnem akkora bűnt követett el, mint te számomra. - veszek egy mély levegőt. Nem tudom, hogy folytassam e, azt hiszem mindent elmondtam neki, amit tudtam, nincs értelme tovább fűzögetni a dolgokat, mert ezt nem fogom lezárni és a nyakába borulni, nem olyan vagyok, sosem voltam, még miatta sem menne, főleg ezek után.
- Igazából tudod mit, nem érdekel mit kezdesz vele, legyen ez a ti lelkiismeretetek dolga, hogy folytatjátok e vagy sem. - vetem oda neki, miközben lazán csak suhintok a kezemmel, mint akit komolyan nem érdekel a dolog, hátha maguktól is rájönnek, hogy nem kellene tovább folytatni. Azt, hogy nem beszéltek egymással erős túlzásnak érzem, a bátyám több olyan üzenettel bombázott, hogy legalább Kez-nek bocsássak meg, mert nagyon kivan, amiből elég könnyen lehet következtetni, hogy volt kommunikáció köztük, de talán ez annyira nem is lényeges most számunkra.
- Persze, majd nemsokára elfelejtek mindent és újra olyan lesz, mint régen. - mondom neki felnevetve, roppant ironikusan. Sosem beszéltem még így vele, soha nem tudtam volna, biztos voltam benne, hogy ő nem fog olyat tenni, hogy elérje a bennem rejlő ilyen fajta Lu-t. Mekkorát tévedtem.
Már nem tudom hányadjára indulnék tovább, hogy a dolgomra menjen, ami fontos számomra és ne itt legyek, ahol csak az idegeskedés tart, semmi más, de benyög egy olyan monológot, amitől elpattan valami az agyamban és újra elindul belőlem valami és elmondom neki az én nézőpontom. A szememben már könny szökik, és bőszen törölgetem, mert félig szomorú könnyen, de félig a dühtől jönnek elő.
A telefonom a mondatai végén csörren meg, tudom ki az, biztosan a bátyám az, de nem is nézem meg, már megszokhatta, hogy csak csöng reménytelenül és senki nem veszi fel neki a vonalat, akármi miatt is hív.
- Mert én nem tettem semmit Kez, nem én árultalak el, nem én feküdtem le valakivel aki olyan közel állt hozzád, én nem vátozhattam meg a szemedben, de te az enyémben igen. - lesajnálóan nézek rá, a telefonom elhalkul és újra belekezd, már dühösen nyomom le és nézek újra a barátnőmre, aki legbelül hiányzik, megbocsátanék neki, mert azt kellene, de nem tudok nem tudom rávenni magam.
- Van értelme ennek a beszélgetésnek? Nem véletlenül kerültelek, nem tudsz olyat mondani, ami meghat és én sem fogok olyat mondani amire vársz. - mondom neki és most komolyan fordulnék meg, de még eszembe jut valami.
- Ha beszélsz vele, mondd meg, hogy ne hivogasson, mert tudom, hogy beszéltek még Kez. - mondom szomorúan és csak bámulom őt egy kicsit, mert minden erőm elhagyni vélem, mint valami sokk úgy hat rám ez a szituáció.