Esküszöm, csak azért hoztam szóba az intim piercing témát, mert tapasztalataim szerint jó taktika mérhetetlenül kellemetlen ügyekkel előrukkolni, ha édesanyád számon kéri hol voltál az utóbbi hetvenkét órában. Meglepetésként ért, hogy egyáltalán észrevette eltűnésemet, de annál jobban lesújtott a vallatása, így kénytelen voltam véget vetni neki, mielőtt felrobban tőle és a másnaposság gyilkos kombójától a fejem, illetve észreveszi, hogy elkobozták a melltartóm, amit majdnem négyszáz dolcsiért vettem két hete. Khm… akarom mondani, elhagytam.
- Az isten szerelmére, Kyla! Te hagytad, hogy egy idegen hozzányúljon… - tudtam, mit akar mondani, és ő is, viszont sznobsága nem hagyta, így csak idétlenül hadonászott kezeivel, mintha éppenséggel bábszínházat tartana ujjaival a nemi szervének – És így ki fog elvenni? – esik kétségbe az ékszer hamis hírén édesanyám, aki – úgy látszik – még mindig a középkorban él, amikor létfontosságú volt elpasszolni a lány gyermekeket, mert férj nélkül szégyenükben és éhségtől meghaltak volna.
- Hát az ördög! – válaszolom azzal a hangnemmel, amit akkor szokás használni, amikor halál komolyan gondolunk valamit, és megnyugtató szándékkal közöljük beszélgetőtársunkkal. – Vagy az afroamerikai idősbácsi a negyedik sugárúton. – jegyzem meg a szobám felé lépkedve a háziasszony idegeskedő lihegésében a nyomomban – Akárhányszor meglát, megkérdezi, feleségül megyek e hozzá. – mondom suttogva, mintha éppen most vonnám be a Nasa következő kísérletébe, immár a szobám küszöbén, egyik kezemmel a fehér faajtó masszív anyagába markolva. Aztán egy adag hanyagsággal be is csapom az orra előtt, és nekifutásból rádobom magam az ágyamba. Várható, hogy benyit, de mostanában egyre ritkábban teszi, kezd szokásává válni, hogy túl könnyen adja fel, de miért is harcoljon? Neki éppenséggel az a lényeg, hogy hazaértem, méghozzá egészségesen – ha nem vesszük figyelembe, hogy immár abban a tudatban él, van egy ékszerkém odalent, amit valószínűleg cseppet sem tart egészségesnek – és amúgy is inkább a konfliktuskerülő szerepébe bújik, ha megteheti.

Szerintem képtelen vagyok szerelembe esni és egyszerűen nem hiszek abban, hogy már megszületett az az ember, aki mellett megmaradhatnék három napnál tovább, nemhogy leélném az életemet. Az első barátom fogadásból akart meghúzni, sikerült is neki, de ő aztán türelmes alkat volt. Egész két hónapot várt, hogy zöld lámpát kapjon és akcióba lendülhessen, aztán mire észbe kapott, kötődni kezdett hozzám, én viszont már léptem volna tovább, ugyanis az úszás nem tartozik a kedvenc szabadidős tevékenységeim közé, arról nem is beszélve, ha mások nyálában kell. A csöpögés netovábbja a párnámra helyezett rózsaszál volt, amit maga után hagyott egyik reggel. Tudtam, hogy ez nem mehet így tovább. Nem is szeretem a rózsákat. Miért léteznek egyáltalán?
A második alany egy egyetemista társam volt, akit eleinte csak le akartam festeni. Pucéran. Nyilván azzal a céllal, hogy gyakoroljam a férfi test lapra vetését. Aha.
Szóval levetkőzött, aztán engem is, eleinte csak a tekintetével, utána meg… egyszer csak azon kaptam magam, hogy túl jól érezzük egymást. Túl-sá-go-san is.
A harmadik srác igazából nem srác volt, hanem egy lány, akit a mai napig csak úgy emlegetek, hogy „Tequila bum!” Sokat ittam, és igen, ez egy elfogadható magyarázat. Ő pedig jól csókolt, és elhitette velem, hogy szükségem van arra, amit nyújtani tud. Jól csinálta, hisz – gondolom, mondanom sem kell – elhittem. Méghozzá hogy!
Ezután viszont már nem számolgattam, mert egyrészt úgy döntöttem, ezen a területen diszkalkuliás leszek, másrészt nem láttam értelmét, ugyanis ki kérné számon, milyen módszerekkel teszek úgy, mintha az igazit keresném? Khm… értem úgy, hogy keresem a NAGY ŐT. De tényleg. (Elég béna ez a kifejezés amúgy, ha belegondolunk abba, hogy a huszonegyedik század azt szajkózza, a méret nem számít. A sz@rt nem. Ez esetben a nőknek az IGAZI nem a NAGY Ő lenne.) Cserkész becsszavamra, még akkor is, ha sosem voltam cserkész.

Az egyetemed mosószeres tárában aludni biztos a modern világ hét szopása közé tartózna, ha létezne ilyen lista. Kényelmetlen, büdös, és kórház szaga van, amitől nem csak úgy érzed, beteg vagy, de még valóban is minimum egy fejfájás+hányinger+cifrafosás szerencsés hármast kapsz. És a leggázabb, hogy még csak ki se tudod aludni magad jól, mert a takarítók a napfelkeltét is megelőzik, olyan korán állnak munkába éhbérért. Vagy hát… esetleg kialudhatod magad, ha nem félsz attól, hogy lebuktatod illegális szokásaid, ami a kisebb baj amellett, hogy elveszted ideiglenes lakhelyed. Aztán a pénzes szüleid meg papolhatnak, hogy nem értik, miért teszed ezt, amikor mindened megvan, de ha mégis hiányt szenvedsz valamiben, a vaskos csekkeket, amiket kéthetente hétfőn reggel adnak, hagynak neked, fordíthatnád arra, amid nincs.
Legyél már büszke, te nyomorult! Elvégre az apád még emlékszik a nevedre! Édesanyád meg a születésnapodra is!
Oké, oké, tudom, hogy azt mondtam, a harmadik után nem számoltam, de a negyedik talán érdemel egy picike említést, ugyanis hálás köszönettel tartozom neki, amiért immáron nem a kórház szagú tisztítószeresben kell laknom, hanem a cseppet sem gyógyintézet szagú egykori klinika épületének egyik szobájában. És úgy, hogy a szüleimnek esélyük sincs tudomást szerezni előző lakhelyemről. Mázli a köbön, nem de?