Harc nélkül képtelen vagyok bármit feladni vagy megadni. Míg az előbbiről könnyedén ugorhat be az, ez kifejezetten erősség lehet, ahogyan az élethez való hozzáállásban is és ebben valóban van valami, addig az utóbbi kevéssé tűnhet annak. Pedig semmi mást nem szolgál, mint óvni az egyetlent, ami igazán az enyém és az pedig saját magam vagyok. Ha ez egoizmusnak tűnik, hát annak tűnik, de az a tény sose legyen elfelejtve, mindannyian magunk vagyunk, amikor az életbe be- majd pedig onnan kilépünk. Minden és mindenki más csupán átutazó, keresztezve azt az utat, amely előttünk terül el. Ragaszkodni az egyetlenhez, ami állandó, éppen annyira erősség, mint amennyire nehéz kereszt is egyben. Éppen ezért sosem egyszerű a kérdés, ha arról van szó, egy darabot magamból másnak adjak. Mindegy, hogy ez bizalom, törődés vagy egyszerűen csak az, hogy megengedjem a lehetőséget magamnak, elfogadjak másoktól ilyet. Könnyebb elutasítással élni, nem kötődni, kizárni és talpon maradni a legnagyobb viharban is. Egyedül. Ehhez erő kell, a meg-nem-bicsaklás állandósításához, hogy az úgy tartson egyenesen, ahogyan a gerincoszlop a testet.
Bármennyire is küzdök ellene, mégis előfordul, hogy történik valami vagy jön valaki, ami és aki mégiscsak képes a bőröm alá mászni és örökre nyomot hagyni maga után, láthatatlanul karmolva be magát az életembe, a lelkembe, a bensőmbe. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor a valóságot sokkal jobban fedi annak a rideg, kendőzetlen igazsága, nem annyira azért történik mindez, mert tehetetlen lennék ellene, képtelen arra, felvegyem a harcot, amelyre mindig készen állok, hanem, mert hagyom, hogy így legyen. Mert az ürességtől való félelem sikoltva ordít lelkem mélyén azután, hogy végre megtöltésre kerüljön. Mindegy, hogy örömmel vagy fájdalommal. Olyankor engedek neki és észrevétlen vagy csak szemet hunyva felette, elfordulva tőle, mintha nem is létezne, rést engedek a falon, amely értem létezik. Amikor pedig megjelenik a pajzson átfurakvó, elönt a rettegés, hogy egy nap távozni fog. A legváratlanabb pillanatban, mintha sosem létezett volna. Keresztül utazóként, az állandóság legcsekélyebb ígérete nélkül.

- Ha anyám megtudja, hogy ilyen renitens alak vagy, lehet be sem léphetsz a családi házba- kacagok fel könnyedén, ahogyan finoman rálép a gázra, hogy átsuhanjunk az előttünk éppen pirosra váltó lámpa alatt.
- Nem kockáztathatom, hogy ne érjünk oda időben, mert akkor a pontatlanságom miatt kapnám a fekete pontokat - együtt nevetünk, pedig tudja jól, mit gondolok az ilyesmiről.
Hány percet nyerünk azzal, hogy áthajtott a piroson? Talán egyet, esetleg kettőt. De ezúttal elengedem a dorgálást, éppen elég lesz neki a mai napra a szüleimmel elköltendő vacsora.
- Hm, igazából most akkor azt mondod, ha elég fekete pontot gyűjtök, akkor van rá esély, hogy anyád nem enged be a lakásba? - sandít felém, a homlokát ráncolva, de szája szélén ott ül az a csibészes mosoly, ami már az első pillanatban megfogott benne.
- Javíthatatlan vagy, Christoph!- nevetek, játékosan a vállába bokszolva, mire ő túljátszott reakciót produkál, ami csak újabb nevetést csal elő belőlünk.
-  Egyébként meg nem tudom, miért aggódsz, apám is ott lesz és úgy vettem észre, legutóbb is remekül sikerült megtalálnotok a közös hangot- feljebb szalad a szemöldököm, ahogyan felé fordulok.
Élénken él az emlékeimben a nap, amikor bemutattam őket egymásnak. Csak ültem és néztem, ahogyan egyre jobban belemelegednek a diskurálásba és azon csodálkoztam, miért csak a nőkre mondják, hogy cserfesek. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hiszen belepusztultam volna, ha életem két legfontosabb férfija nem jönne ki jól egymással.
- Már megint egy piros lámpa! Komolyan mondom, ha még egyen átmész, átveszem a kormányt! - könnyed volt a hangom a felcsattanás ellenére, de tekintetem komolyan villan.
Az ő égkék szemei viszont csillogtak az örömtől, nevetett és a kezemért nyúlt. Aztán a semmiből előkerült egy Jeep, és már csak csupán a hatalmas csattanásra, az autónk irányíthatatlanságára emlékszem. Christopher próbált józanul gondolkodni, de az autó felborult...



Egy éve annak, hogy azt elveszítettem, akivel három éve voltunk együtt. Szörnyű embernek érzem magam, valamilyen szinten az én hibám is volt, hogy nem figyelt az útra, mert szórakoztattam a hülyeségeimmel. Én túléltem, de bár ne így lett volna. A bűntudat csillaga ott lebeg felettem azóta is. El kellett onnan jönnöm onnan, a fájdalom a lelkemben csillapíthatlan volt.
Anyám ismerőse ajánlotta a Columbiát, de nekem nem volt sok kedvem egy ekkora metropoliszhoz. Én megelégeltem volna egy sokkal kisebb, ismeretlenebb kisvárossal valahol a világban, viszont úgy voltam vele, kipróbálom eme szépséges várost, elején megszenvedtem ugyan sok dologgal, az akcentusom azóta sem változott sokat, nem lett "amcsis" az angolom.
Mesterképzést kezdtem el pár hónapja, de most már semmi pénzért nem mennék el innen sehova. Megszerettem ezt az öt kerülettel és terjedelmes agglomerációval körbeölelt várost. Brüsszel is tökéletes volt, főleg úgy, hogy normálisabb környéken éltünk anyámmal és mostohaapámmal. Sűrűn megfordultam apámnál is, aki ingázott Brüsszel és Budapest közt, ugyanis nagykövet volt, így gyerekként sokat voltam Magyarországon is.
A hobbimat, a fotózást az egyetemi újságban is megszoktam mutatni. Szeretem az alapos, precízebb munkákat kiadni a kezeimből. Kriminológiát tanulok, mindig is érdekes volt a szememben. Nagyon sok könyvet átolvastam, a devianciával kapcsolatos, a bűnözők elméjét bomcolgató témákat mindig is csíptem. Mindig is el tudtam merülni olyan témákban, miért is lesz valaki gyilkos vagy bankrabló. Már tizenévesen sem a romantikus és nyálas regényeket választottam, hanem az izgalmasabb és történetesen nem a legkönnyedebb világot.
- Holnaputánra megcsinálom a retust a fényképeken, előbb sajnos nem tudom, közbejött pár dolog. Ugye, még beleférek a lap kiadásáig? - kérdeztem a srácot, aki a főszerkesztője, s mindenféle hang nélkül egy üde és mini bólintással jelezte, hogy nagyon is.



Senki nem látta napok óta azt a másodéves diáklányt, akiről beszél mindenki. Azt mondják, bepasizott, vagy csak hosszú volt az előző hétvége... A rendőrség csak vállat von, biztosan megunta a sulit, vagy ilyesmi, majd előkerül. Miért nem veszi komolyan senki? Én többet látok mögötte. Lehet csak amiatt, mert túl sokat töltök olyan dolgokkal, amik mind-mind azt mondják ilyen esetben: baj történt.
Eléggé rámenős tudok lenni, ha nagyon akarok valamit. Most pedig nagyon érdekelne az, hogy hol van ez lány? Beszélgettem pár barátjával, bár szerintem egyik sem az, mert tulajdonképpen kiröhögték őt. Az egyikük csak úgy jellemezte: jajj, hogy az a barnahajú fogszabályzós, harrypotter szemüveges dundi lány?, nos nekem ez túl sok volt. Lehet, hogy nem ő a legmenőbb csaj, de attól függetlenül egy olyasvalaki, akiért aggódni kell. Mondjuk ez a fajta csúfolkodás gyerekes, mintha ő tökéletes lenne... Hát, hogyne!
Nem tudom, hogy kezdjek hozzá, de én szeretném megtalálni azt a lányt, tudni, hogy jól van, és nempedig rossz történt vele. Valahogy fel kell keltenem a rendőrség figyelmét, valahogy üzenni nekik. Anyám kedves barátja, - akinek van egy szép garzonja, ott lakom mostanság -, ismer néhányat, akik közül hátha akad olyan, aki kicsit is törődne ezzel. Mi van, ha netán hasonló eltűnés volt akár itt, akár máshol?!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Teljes mértékben egyetértek az életszemléleteddel, egyetlen életünk van és abban a legfontosabbnak saját magunkat kellene helyezeni. Valóban, kicsit önzőnek gondolják sokan ezt a filozófiát, de az igazság az, hogy csak úgy lehet elérni bármit is az életben, ha megbecsüljük magunkat. Az időnket, a személyiségünket, saját magunkat. Nagyon tetszik, hogy ennyire talpraesett vagy, de azért arra vigyázz, hogy ne ess át a ló túloldalára, ne szigeteld el magad teljesen a külvilágtól, mert a magabiztosságod nagyon hamar az ellenkezőjére fordulhat.
Nagyon sajnálom, hogy át kellett élned egy ekkora veszteséget feldolgozni egy szerettünk halálát egyáltalán nem könnyű. Ne hibáztasd magad azért ami történt, egyáltalán nem a te bűnöd, nem élhetsz a múlt fájdalmában.
Kívánom, hogy minél előbb sikerüljön túllépni a fájdalmon és megtalálnod az utad amerre tartani akarsz. Vigyázz, ne keveredj bele olyan dolgokba, amik veszélyt hoznak rád.
Nics más hátra, mint a foglalások, és mehetsz is játszani. Színt és rangot admin ad majd.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!