Hogy milyen ember vagyok? Ki dönti el vajon, mi a jó és mi a rossz tulajdonság?

Én úgy vagyok ezzel, hogy mindenki olyan, amilyen... Én mindenben és mindenkiben keresem a jót. Mindenki visel a lelke előtt valami erős páncélzatot, nem szeretné senki sem azt, hogy valaki ismeretlenül átlásson azon. Én is ilyen vagyok, bár én túlzottan nyílt szoktam lenni, mondjuk, nem mindenkivel szemben.
Szeretem a hozzám közel állókat, a szüleimet is, bármennyire is gáz az, hogy nem vagyunk az a tipikus família, ahol minden szép és jó.
Minden borzalmas, menekülni akartam a múlt elől, de ezt sohasem fogom tudni megtenni. Apám felhalmozott adósságai, anyám pedig hihetetlenül azt hiszi, semmi baj nincs... Én csupán szabad szeretnék lenni, élni úgy, hogy ne kelljen a hátam mögé bámulni, hogy netán valaki engem akar bántani apám miatt.
Bűntudatom van apám miatt is, de kegyetlenül. Ő sodorta a családját ebbe a katyvaszba, a végeláthatatlan rosszba. Nem vagyok félős, félénk sem. Gyakorlatilag felerősített mindaz, amit átéltem az az ember miatt, akit rajongásig kellene szeretnem.
Igyekszem komolyságomat, kedvességemet, vidámságomat megtartani, nem kiűzni és utálattal megtelíteni az életemet. Vannak nekem is szeszélyesebb, temperamentumosabb perceim, amikor ki kell magamból üvölteni azt, ami épp belül ropogtatja össze a lelkem meg szívem. Tudok igazából dacolni, mérgesen és gyilkosan nézni másokra, de olykor ezt egy ötperces állandó nevetés követ, amit nem bírok abbahagyni.

Itt vagyok egy manhattani lakásban, és végiggondoltam az életemet, amely nem volt valami fantasztikus sosem, idilli még annyira sem. Volt persze szuper jó időszakunk, de aligha lehetne regényt írni arról.
Reno városában éltünk, takaros kis családi házunk volt a város szélén. Apa remek étteremvezető volt, a helyi népszerű étterem az övé volt. Anya meg a helyi televízió egyik híradósa volt. Nem voltunk pénzzel tömve, de megéltünk, míg nem apát becsábította egy haverja a kaszinózás világába, onnantól fogva elromlott minden. Reno, Vegas. Bejárta az összes kaszinót. Vesztett, sokat. Aztán jött egy szerencsenapja, akkor úgy döntött, elköltözünk.
New York így lett az új otthonunk. Kis ideig jó világ volt, de ismét behálózta a szerencsejáték. Egyre többet veszített apa, míg nem mindenkitől kölcsönt kért, hitelt vett fel, eladott értékeket... Katasztrófa helyzetté vált az egész, s anya pedig csak a szerkesztői munkáját tartotta nagyra, mit sem akart észrevenni abból, ami folyik.

Tobias Snyder. Számomra sokáig csak egy név volt, egy a sok név közül, akiknek apám tartozik.
Most fordult a szitu, hiszen pár napja itt vagyok vele. Nem ismerem még őt annyira, de érdekel egyébként. Figyelem a férfi vonásait, arcát, mozgását. Előbb beszélgettünk, vagyis igyekeztem még vele is kommunikálni, mintha csak barátkozni szeretnék vele, mert én tényleg ilyen vagyok. Szeretem elemezni a másik felet, ha lehetett volna, biztosan pszichológia szakra mentem volna.
Rettegés kéne, hogy elfogjon, de semmi. Nem megy egyszerűen. Sőt, mégcsak azt sem érzem, hogy elrabolt volna, vagy hogy egy foglyul ejtett kiscica lennék. Nem, nincs Stockholm-szindrómám. Voltaképp valahogy könnyebb most, mint apámmal veszekedni, meg úgy összességében elviselni őt és anyát.
Tobias nem rosszabb, mint apám... Sőt, érzem, hogy ő is valahol egy érzékeny lélek, csak meg kell találni benne is azt a pontot, ami gyenge és áttörhetővé teszi a pajzsot. Sok-sok kérdést tennék fel neki, hallottam ezt-azt, az árvaházas dolog is felkeltette érdeklődésem. Azon szavaira, hogy akkor enged el, ha apám kifizette a tartozását, én keserű szájízzel mondtam azt, hogy soha. Tényleg nem fogja, mert örök vesztes, és sajnos, túl sok embernek kéne megadnia a pénzt, amit csak "kölcsön" vett, kapott. Sokszor jött haza véres arccal és testtel apám, vagy alig élve, vagy a rendőrség szólt, hogy kórházba vitték, mert az utcán találtak rá. Soha, de soha nem lesz ez jobb.

Nem szólok semmit, csak bámulok magam elé. Várom, hogy újra beszélgessen velem. Hülye vagyok? Vagy inkább idióta, aki szabadabbnak érzi magát itt, mint otthon. Most fogom azt fel, amit utoljára mondott. Egy ruhát kapok tőle? Mi, mi, mi?! Meg a másik: üzleti találkozóra visz. Ezt miért? Miért, Tobias?
- Remélem, tudod, a kedvenc színemet! Meg azt is, hogy magassarkú cipőt imádok viselni! - nem tudom, hogy hallja -e, vagy bármi, de azért én egy kisebb nevetést is mellékeltem ehhez a mondandómhoz.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hát el kell ismernem, nagyon furcsa az a szituáció, amibe keveredtél. Egész pontosan amibe apád kevert...

Nagyon nehéz lehetett így felnőni, egyik helyről a másikra költözni, gondolom sokkal inkább menekülni, újra kezdeni mindent - szó szerint, sajnos, hisz az új helyen sem lett jobb semmi, újrakezdődtek a problémák is. A szerencsejáték bizony komoly függőséggé tud nőni, és a családra nézve legalább annyira rossz tud lenni a helyzet, mintha alkoholista lenne valaki.
Mindent elveszítettetek újra és újra, és azt gondolnád, ennél rosszabb már aligha lehet, hogy talán már nincs is mit elveszíteni, hogy már nem számít, meddig nőnek tovább az adósságok, hisz úgy sem tudnátok kifizetni... és akkor ez történik. Az életed, az szabadságod sem teljesen a tiéd már. A legfurább viszont az, hogy ennek ellenére most talán még szabadabbnak érzed magad, mint valaha. Vajon miért van ez? Talán mert végre nyugalom vesz körül, vagy mert nem küzdés és harc minden nap. Mert hajt a kíváncsiság az újdonság felé... Gondolom, ennek több oka lehet, neked pedig, úgy sejtem, bőven lesz időd ezt alaposabban is végiggondolni.

Nos, mindenesetre sok szerencsét ehhez az egészhez, és a fogvatartód lelkének kiismeréséhez egyaránt!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!