Louis Altman hivatalos kiköltözésének napján ünneplés gyanánt pezsgőt bontottam, majd odaadtam a szembe szomszédunknak, mert nem tudom elviselni az ízét. Ugyan az igazi okáról nem beszéltem Francescanak, még akkor sem amikor furán méregetett engem, majd az üveget.
- Azt hittem kedveljük egymást. - jegyezte meg.
- Mert ez így is van!
- Akkor miért akarsz megmérgezni?
Mondjuk úgy kellett egy tíz perc meg egy kóstolás, hogy meggyőzzem őt az ellenkezőjéről. Az pedig hogy miért bontottam ki ha nem is szeretem, meg még több kérdést hozott magával, melyekre a válaszadás lehetőségét igyekeztem kikerülni. Mégsem mondhattam, hogy Altman elköltözését ünneplem, hiszen Francesca kedvelte az öreget és valószínű ő volt az egyetlen ezen a véleményen. Már csak azért is kampányolt mellette, mert így többet láthatta Theodort, aki Fran létezéséről sem tudott sokszor. De legalább egy lényeget levontam az egészből: többet nem ajándékozom meg a szomszédaimat. Ez az elmélet persze abban a pillanatban megdőlt, hogy Spencer beköltözött mellém, mi meg Nikkivel lelkes és segítőkész csapatként működtünk közre már amikor időnk és lehetőségünk is úgy engedte. Ma viszont kedd van, ami egyet jelent a szabadnapommal, így amíg Nikki az iskolába van, én megígértem Spencnek, hogy besegítek még neki a festésben a kora délután folyamán. Már nincs sok munka vele, de előtte muszáj pár órát pihennem az éjszakai műszak után.
Az óra mutatója alig kúszott át a fél kettő felett amikor átléptem hozzá egy hideg sörrel, magamnak meg energiaitallal.
- Készen állsz a végső menetre? - érdeklődök Spencertől, miközben laza kontyba kötöm fel barna tincseimet, hogy ne zavarjanak. Az alvás miatt energikusnak érzem magamat, de azért felpattintom az italom nyitófülét is, mert magamat ismerve ez egy-két órán belül változni is fog, ha nincs valami koffeines segítségem.
Az utolsó simításoknál tartunk amikor a folyosóról hangzavar szűrődik be. Először nem is fogom fel, hogy miért ennyire ismerős, de aztán meghallom azt a nevet, ahogy csak Robert hívott.
- Mabeeee. - újabb kiáltás, amitől minden érzékem sikítani tudna. És nem a jó értelemben.
- Ilyen nincs. - fejcsóválással sóhajtom a szavakat, aztán Spencer felé fordulok. - Ne haragudj, ezt el kell intéznem! - az ecsetet lepakolom, majd megindulok az ajtó felé, hogy szembenézzek múltam egy mérgező szeletével.
Robert - így hívják az illetőt. Úgy másfél éve lehetett, hogy Stacey kitalálta menjünk el az egyik kollégája szülinapi bulijára. Nyitott esemény volt, mert egy szórakozóhelyen tartotta, aztán kisebb győzködések árán csak összekaptuk magunkat, amíg Nikki az egyik osztálytársánál aludt. Robert is éppen ott volt. Sosem jött szóba honnan ismeri Valeriet, mint kapcsolódási pont, egyszerűen csak mindketten egyszerre keveredtünk a pulthoz egy újabb italért. Emlékszem, hogy sokat beszélgettünk aznap este és egy roppant humoros fickónak találtam őt akkor. Már jó ideje nem nevettem annyit, mint az ő társaságában és bevallom, ez nagyon is a kedvemre volt. Azután számot cseréltünk és bár nem haladtunk gyorsan, mégis azon kaptam magamat, hogy már egy párként könyvelnek el minket. Aztán jött a szállodai állásinterjú, én meg elnapoltam miatta a találkozónkat Roberttel. Jobb is, hogy így alakult, mert legalább kiderült, hogy nem csak engem szédít. Nem esett nehezemre búcsút inteni tőle, de legalább a munkára engem választottak. Azóta időnként megjelent amikor senki se hitte már el a szövegét, én pedig újra meg újra elküldtem a fenébe. Úgy tűnik a mai is egy olyan nap, amikor unalmában eszébe jut a létezésem, pedig azt hittem legutóbb értelmesen elmondtam neki, hogy többet látni sem akarom. Ezek szerint négy hónap sem volt elég neki ahhoz, hogy az információ eljusson a tudatáig.
- Nem megmondtam, hogy látni sem akarlak? - csörtetek ki Spenc ajtaján, szavaimat egyből Robertnek címezve. Nem változott túl sokat, talán a haja lett egy kicsit hosszabb. Áltathatnám magamat azzal, hogy nem tudom mi tetszett benne, de még ma is egyértelmű. A humorán kívül Rob jóképű srác, de a hűtlen felfogása mellett eltörpül eme előnyös tulajdonsága.
- Mabe. - felélénkülve ölelne magához, de ellököm a karját.
- Megmondtam, hogy ne hívj így! Mit akarsz már megint? Nem maradt már más akit hülyíthetsz? - tőlem magasabb és muszáj felnéznem rá. És bár ez régebben tetszett, de most utálom még ezt is benne.
- Mab..Antonia. Már nem csinálok ilyet. - tartja fel mindkét kezét megadóan én meg elröhögöm magamat.
- Jézusom Robert.. - hitetlenkedve ejtem ki a nevét majd kikerülöm őt. - Most hogy elújságoltad az újabb hazugságodat már ki is kísérheted magadat. Nyomás! - fejemmel a lépcsők irányába biccentek és elállom a lakásomba vezető utat.
- Nem lehet. - tiltakozik.
- Mi az, hogy nem? Elfelejtettél járni, kihagy a memóriád vagy mi akadályoz ebben? - érdeklődök, de már egyre dühösebb vagyok.
- Csak öt percet kérek, aztán itt sem vagyok. - éppen válaszolnék, de aztán Spenc jelenik meg a folyosón, én pedig egyből felé fordulok ahogyan Robert is.
- Nemsokára visszamegyek. - szólok oda nyugodtabban.
- Ő az új barátod? - tereli a szót Rob, de nem, nem fogom ezt vele csinálni.
- Semmi közöd hozzá és két percet kapsz. Szóval beszélj! - bármi is legyen az amit mondani akar, könnyebben szabadulok tőle hogyha végighallgatom.

Sok módon jellemeztek már az életem során: kedves, lobbanékony, hibbant, de a pasifaló nem volt közöttük. Volt pár sikertelen próbálkozásom amiknek végül mindig kudarc lett az eredménye, de ezek sem egyik napról a másikra alakultak így. Mégis ebben a szűk körben is akadnak olyanok, akiknek nehéz a felfogási képességük és Rob pontosan ez a kategória. Úgy gondoltam egy nyugodt délutánt eltölthetek Spencerrel meg a lakása dekorálásával. Minden annyira adott volt. Az alvással eltöltött óráim száma, a társaság, a hangulatom és a behűtött energiaitalom. Erre jön Robert, mint a nyári zápor amikor nincs nálad esernyő. Bevallom, ebben az esetben az esőnek jobban örültem volna. Ha valamit nem tudok elviselni az a hűtlenség. Egyetlen kifogás vagy ésszerű magyarázat sem tudja újraépíteni azt a bizalmat, ami a másik iránt elveszett. Valakinek talán ez nem nagy bűn és túl lendül rajta, de én nem ilyen vagyok. Robert pedig ezt nem tudja elfogadni. Rövid pályafutásunk alatt volt lehetőségem megismerni azt a felfogását, amit leginkább az 'idő mindent megold' elv hajt. Vagyis, ha rosszat csinál akkor vár. Heteket, hónapokat, ötletem sincsen milyen rendszer szerint működik, aztán bepróbálkozik. Ő már túl van az egészen, esetleg nem kezdődhetne minden elölről? Úgy tesz mintha nem történt volna semmi és ennek a gondolkodásnak a következményei csak akkor érzékelhetőek amikor már próbálsz megszabadulni tőle. Lehet, hogy az elején vicces meg jó srác volt és úgy nincs is vele gond. Mármint nem az erőszakos típus, de elég nagy baj az, hogy az ezen tulajdonságok hiányából keletkezett űrt annyi nagyszerű dolog közül a teljes sötétség töltötte ki. A mai nap nem számítottam arra, hogy majd megjelenik. Egy naiv elgondolás miatt úgy éreztem elfelejtett engem, de elég csak meghallanom a folyosó falai között megrekedt hangját ahhoz, hogy minden reményem kártyavárként dőljön össze bennem. Bosszús sóhajomat a Spencer lakásából kiviharzás követi, majd ugyanazzal a lendülettel és lélegzettel a számonkérés sem marad le sokkal. Az első alkalom után még tűrtem és hittem, hogy majd felfogja, de mostanra tudom, hogyha most nem állítom le, akkor sosem szabadulok tőle.
Eleinte össze-vissza magyaráz. Azt emlegeti fontos, beszéljük meg, de a korábbi indokai miatt ezt kevésbé tudom elhinni.
Megpróbálhatnánk újra Mabe? Már nem ugyanaz vagyok..
Válaszomat egy előtte becsapódó ajtó formájában kapta meg.
Hibáztam akkoriban, de...
A válaszom ugyanaz. Mi az, hogy de..? Nincs semmi 'de'. Még a végén hozzon ki engem hibásnak amiért megcsalt. Senki sem tartotta fogva túszként, így bármikor elhúzhatott volna ahelyett, hogy a hátam mögött csapta a szelet másoknak.
Most csak azért nem sikerül ez a művelet, mert máshol voltam és eszem ágában sincs a lakásomon belülre engedni. Már attól is színtiszta dühöt érzek, hogy itt látom őt, nemhogy még leüljünk teázgatni egymással és kibeszéljük hol rontottuk el. Én valószínű abban, hogy akkoriban beszélni kezdtem vele.
Körbe-körbe haladó beszélgetésünket Spencer megjelenése függeszti fel és akkor kérdésére egy nyugtató bólintással reagálok, de azután kezdenek abszurd és nevetséges formát ölteni Rob szavai. Kényelmetlenül érintő közelsége ellenére elröhögöm magamat és az állát fogom kezem közé, hogy egy szemkontaktusba kényszerítsem bele.
- Te beszedtél valamit? Szeretsz?! Mégis miről beszélsz? - nem látom nyomát annak, hogy ne lenne józan, szóval szimplán csak nem normális. Spencer azonban eddig tűrte Rob szenvedését, mert mire észhez térek, többé már nem én leszek aki csapdába érzi magát.
- Teljesen ártalmatlan, ne aggódj. - kezemet Spenc karjára simítva veszem fel vele a szemkontaktust, hogy ezzel is jelezzem őszinteségemet. - Előbb fogom én őt megcsapni, ha nem kezd el beszélni. Mit műveltél? - utoljára teszem fel a kérdésemet Robertnek, de azért Spencer mellett maradok. Kezd nem jót tenni az idegeimnek ez a helyzet és még azelőtt szeretném lezárni ezt mielőtt Nikki hazaérhetne.
- Azt hazudtam a nővéremnek, hogy még együtt vagyunk. - vallja be végül.
- Te nem vagy normális. Akkor beszélj vele és mond azt, hogy pillanatnyi elmezavarod volt vagy unalmadban barátnőket találsz ki magadnak. Nem tudom, nem is érdekel csak hagyj ki ebből. - komolyan megbolondulok tőle.
- Ez nem ilyen egyszerű. Találkozni akar veled..velünk ma. - élesebben szívom be a levegőt a kelleténél, majd csak ezután szólalok meg.
- Akkor fog is, és elmagyarázom neki az egész helyzetet mielőtt két hét múlva már az esküvői meghívónkkal állítasz be. Eljössz velem? - pillantok fel érdeklődésem közben Spencerre, de természetesen mondhat nemet is.
- Miért én? Nincs elég plusz barátnőd? - a lakásomba megyek a kocsikulcsért, majd bezárom magam után az ajtót.
- Nem állnak velem szóba. - feleli.
- Nem is értem miért. Na haladj előttem gyors lépésben. Én vezetek. - kezemmel mutatom neki az utat, mert még véletlenül se szeretnék a szükségesnél több időt eltölteni vele.