It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Egy percig sem élvezte Kian, hogy Calet kínozta, noha ez szükségszerűvé vált mostanra. Sőt kifejezetten rosszul viselte, mintha saját bőrén érezné a csípéseket és izmaiban a görcsöket, bár inkább csak szeme rángatózott néha. Nos, én biztosan röhögtem volna szerencsétlenkedésükön, de egyenlőre egy tengerparton ülve néztem az éjszakába, azon tűnődve, hogy hol a fenében van a cirkuszom? Na meg, hogyha egy lakatlan szigeten vagyok, miért hallom a többiek hangfoszlányát? Ó, basszus, ezek visszakábítottak? Hát ennyire rossz társaság lennék? - Sokáig bírja. - jegyezte meg Travisnek, mikor Calet sokadjára küldte a földre. - Talán el kéne kábítani és elkéne végezni rajta egy elektrosokk terápiát. Ha nem is végleges megoldás, időszakos. - ötletelgetett félhangosan, miközben állt Travis mögött, s bár most sem érezte magát biztonságban, a verekedésből nem tudta volna kivenni részét. Viszont azzal is tisztában volt, hogy Calel együtt Travisnek is el fog fogyni az ereje, így újra bekapcsolta nyakörvét és feljebb nyomta az addigi szintjén. - Ha esetleg le tudná szorítani a földre, én adok be neki egy nagyobb dózis altatót, aztán elszállíthatnánk egy pszichiátriára, ahol egy kis pénzfejébe biztosan elvégzik rajta a terápiát. - magyarázta Travisnek, majd halkabban azért hozzá tette. - Mert nekem nincs kéznél betonkoporsóm. Miközben pedig Cale elfogásával és esetleges elkábításával foglalkoztak, csak sikerült visszakerülnöm a valóságba, bár a szoba forgott, a fejem fájt, de igyekeztem mielőbb helyre jönni, mielőtt egyáltalán észreveszik, hogy lassan két őrülttel kell majd szembenézniük. Úgy tettem, mintha még aludnék, csak olykor-olykor nyitottam ki szemeim, azt is csak addig még rápillantottam a szíjakra, miközben próbáltam szabadulni. Jaj, de poén lesz, ha Cale kifekszik, én meg közben feltámadok. Már csak azt kell eldöntenem kit ölök megelőször.
Úgy hittem még nyeregbe kerülhetek, de a nyakörv hatására újra csak földre kerültem, ahonnan már nem is bírtam feltörni, mivel a maszktalan róka a földnek szegezett engem. Magamban dühöngtem, de a nyakörv miatt nem voltam képes ellenszegülni, ám ezek után jött csak a hab a történt, ugyanis Kian injekciókat vett magához, amikkel felém közeledett. Ekkor már nem a sokkoló nyakörvé volt a szerep, de Travis továbbra is a toppon volt, és bár még éreztem a sokkoló hatását, valamelyest megpróbáltam ellenállni, de nem tudtam. Végül Kian beadta nekem a szert, amitől elsőnek csak elbódultam, de még magamnál voltam és próbáltam harcolni, ám a második dózistól már elvesztettem az eszméletem és elsüllyedtem a világok tengerében, ahol ismét régi, szörnyeteg formámat élvezhettem. Ha most ebben az alakomban lehetnék ott ellenük, nem lennének képesek megfékezni... Travis Kian felé fordult. - Ez úgy néz ki sikerült. Akkor most mi lesz? Elvisszük? - kérdezte és vállaira kapott engem, mint a málhazsákot.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Mikor Kian kérésére Travis lefogta Calet, akit aztán el is altattak, kezdte úgy érezni az öcsi, hogy most ismét lassan minden a helyére kerül. Travis ugyan erős fickónak bizonyult és jó munkaerőnek is, most sem bízott benne. De ez alapvetően is kiváltság nála. Ellenben úgy érezte, hogy Cale elszállítása kevésbé veszélyes, mint magára hagyni engem. Pláne, hogy a kislány is lelépett, így nincs igazán olyan, aki fel vehetné velem a kesztyűt. Én persze továbbra is úgy tettem - pláne Cale kiütést követően - mintha mélyen aludnék, közben pedig hallgattam őket, mert hát... érdekelt milyen sorsra szánnának minket, ha idő közben nem szöknénk meg. - El. - bólintott Kian Travisnek, kidobva az üres injekciós tűt a kukába. - De szeretném, ha maga itt maradna. Nem hiszem, hogy Rowan eltudna szabadulni, sok gyógyszer kapott, és ha valami csoda folytán ki is jutna, egy sűrű erdő közepén vagyunk. Ha nem a varratok felszakadása végezne vele, akkor eltévedne és... ki tudja. - vonta meg vállát, inkább nem is firtatva még gondolatban sem, miféle kínhalált halnék. Nem is értem, hát hány évesnek néz ez engem? - Vigyázzon rá, amíg én elszállítom Calet és biztos helyre zárom arra a kis időre, míg el nem érkezik az utazásuk napja. - nem feltétlenül a hátsó szándék vezérelte, hiszen úgy volt vele, hogy ő óvatosabb lenne Travisnél, így senki sem tudná követni. Travis pedig egyedül úgy sem talál ki innen, szóval, addig a bunker és Kian foglya, míg ki nem kíséri a kis vörös. Egyenlőre azonban itt van rá szükség. Amennyiben Travis nem ellenkezett, úgy a maradék néhány orvos és ápoló átvette tőle Calet és kivitték egy furgonba, ahol természetesen a biztonságkedvéért oly módon megkötözték, hogyha magához is térne, akkor se tudjon egy hamar kiszabadulni. Persze Kian nem egyedül ment Caleel, mert félős volt, és idegen a nyilvánosságtól, ugyanakkor, miután beülve a kocsiba beindította azt, eltöprengett azon ténylegesen mit is szeretne. Azért valljuk be kutyából nem lesz szalonna, és az öcsike sem esett messze a fájától. Sose volt ellenére a tudomány, Cale pedig csak így válhat hasznossá a társadalom számára. Szóval kihajtottak az erdőből, de nem abba az irányba, ahol a kórház is van. - Biztos benne, hogy ez a jó döntés? - kérdezte az anyós ülésen lévő alkalmazottja. - A haszontalant hasznossá tesszük. Ez sosem lehet rossz döntés. - válaszolta, s bár most is kissé ideges volt, már koránt sem annyira, mint a bunkerben.
Amíg pedig Kian felcsapott ifjú, kicsit vörösebb Mengelének, én igyekeztem kilazítani a szíjakat a csuklómnál, míg Travis sem figyelt. Ennyi idő alatt, ilyen óvatosság mellett, csak az ép kezemet sikerült kibújtatnom a szíj fogságából, de ez is valami. Ő is sérült, én is az vagyok, és innen egyikünk sem jut ki, míg ki nem nyírja a másikat, szóval fogócskázhatunk, míg Kian drága öcsém vissza nem tér a szadiból. Abban bíztam lesz annyi időm hogy kiszabaduljak, mielőtt Travis kiszúrná, hogy ébren vagyok, így mielőtt még közelebb jött volna, egy nagy lendülettel - minden erőmet bevetve - feldőltem az ággyal, ami igaz csak oldalra dőlt, és ezzel minden kis gépet rántott utánam, illetve a kanült is sikerült kitépnem, de így legalább nem kaptam tovább a tompítókat. A fájdalom nincs ellenemre, ellenben a csillapítása könnyen elálmosít. Az viszont egyből felébresztett, hogy ráestem a bekötött kezemre. Kijózanító volt, de tényleg. Az ágy széle kihajlott, így fektemben a földön a másik szíjtól is megszabadultam, hogy aztán az ágy szélébe kapaszkodva felkelhessek a földről és támadásra készen álljak Travissel szemben. - Kukucs! - vigyorodtam el.
Ugyan szurkoltam Kiannek, mégis volt egy megmagyarázhatatlan, rossz érzésem. Attól féltem, a gondok, bajok még csak most jönnek és talán igazam is volt. Sőt. Szinte mindig igazam van, nem? Olyan vagyok, mint valami bosszantó igazamondó juhász jós képességekkel. Már csak akkor ébredtem fel gondolataimból, amikor nagy robajok vették kezdetét és Rowan orvul, de gyorsan kiszabadította magát a szíjak és az ágy fogságából, aminek cseppet sem örültem, de legalább tudom, hogy él és Kian nem tudja megölni. Azt azonban mégsem hagyhattam, hogy meglépjen, ugye? - Sejtettem én! - mondtam, mintha előre láttam volna, hogy ez meg fog történni. Titkon sejtettem és pont ezeken a sötét gondolatokon kattogott az agyam, mikor megtörtént. Nameg azon, ami lehet Cale és Kian között fog lezajlani. - Ne hidd, hogy legyőzhetsz! Még sérülten is erősebb és jobb vagyok nálad! Ne keresd a bajt, maradj szépen ott, ahol vagy és beszéljünk meg mindent szép szóval! Tudod jól, hogy nem akarok neked rosszat, megmentettelek Kian embereinek lövéseitől is! Itt én vagyok a jó fiú!
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Ó, hát persze, hogy sejtetted! - forgatom meg szemeim fél mosolyra - vagy inkább grimaszra - húzva ajkaim, mert nem, nem hiszem, hogy bármit is látna előre. Még azt sem, hogy mit fog lépni a következő pillanatban. De legalább feltartható a beszélgetéssel, én meg szépen feltornázom magam és kiropogtatom magam, mielőtt igazi ugrabugrává válna a helyzet. De azért felkacagok figyelmeztetésén, amivel... óvva int, hogy ne tegyem, azt amit...? Lássuk be, ilyen szempontból pontosan olyan vagyok, mint egy gyerek. Ha azt mondják ne, nekem muszáj kipróbálnom és feszegetnem a határokat. - Naná, hogy az vagy! - kuncogtam combomra csapva. - Már el is felejtettem... Melyikünk is ereszkedett térdre, hogy a másik elvágja a torkát? - röhögtem fel újfent, mert ezt a pillanatot bizony nehéz lesz elfelejteni. Nem is fogom! - Jó, persze, te vagy a jó fiú. De azt egy szóval sem mondtam, hogy én is az akarok lenni... - vigyorodtam el aljas módon, aztán tettem felé két lépést. - Tudod, annyi lyuk van rajtad jelenleg, hogy ha bedugnám az ujjaim a lyukakba, simán tudnék veled bowlingozni... Mekkora poén lenne már! - gúnyolódtam hangosan kacarászva, és a támadó pozícióval felhagyva, látván, hogy ő úgy sem fog támadni, kihúzva magam, odaléptem elé. - Vajon másodszorra is térdre tudlak kényszeríteni...? De persze... most egészen más okból kifolyólag... - vigyorodtam el, majd kihasználva a röhögés közbeni ide-oda dülöngélést, egy váratlan pillanatban lefejeltem. Igaz, ez engem is megszédített, tettem is egy fordulatot helyben, de aztán megálltam, megráztam magam és megint elindultam felé.
Mindeközben Kian sem tétlenkedett, bár ő biztosabb volt benne, hogy Travis jó visszatartó erő lesz majd, ha a meglógásomról van szó, így igazából csak Cale miatt volt ideges. Egy olyan intézménybe vitte, ami szintén részben az ő tulajdonában volt, ám olyan kutatásokat végeztek benne, amiket jó részt aztán el is adtak, vagy legalább is nem igazán hozták nyilvánosságra. Az emberi kísérletek pedig általánosnak számítottak. Ha valaki megkérdezte, ők csupán a jó ügyeket szolgálták ezekkel. Ez pedig valahol így is volt. Calet érkezése után egy sokkterápiához hasonlatos terembe vitte, ahol ugyan valóban voltak elektronikai dolgok, sok minden egyéb is. Nem akarta ő, hogy Cale belehaljon, csupán azt, hogy kellő változásokat hozhassanak a számára és a tudomány számára, ami bizony kísérletekkel járt. Mivel Cale így is nagyobb dózisú altatót kapott, a görcsoldón kívül mást már nem adtak a számára, ellenben, hogy ne okozzon kárt se másokban, se magában az esetleges rángatózások miatt rengeteg, erős szíjjal rögzítették az asztalhoz. Az agyi funkcióit és épségét, illetve az elváltozásokat persze monitorokon keresztül folyamatosan figyelték, bár biztosat csak akkor fognak tudni mondani, mikor magához tér, és esetleg meg is szólal. - Ennyi talán már elég lesz, nem gondolja, doktor úr? - szólalt meg végül az egyik Cale életfunkcióit ellenőrző nővér, mikor már vagy háromnegyed órája tartott a terápia, persze kisebb szünetekkel, mert nem Cale agyának megsütése volt a cél. - Nem, nem. Még mindig nem értük el a kellő hatást. Az elektromosság még mindig nem érinti ezt és ezt a pontot... - mutogatott a monitoron, majd csípőre tett kezekkel pillantott el a gép, aztán Cale felé. Nem érezte elég eredményesnek a terápiát, így pedig nem szívesen engedte volna útjára az őrült fickót. Pláne nem szabadon. Őrlődött, mert nem szívesen lépte volna át a határokat, de lelke mélyén Kian is pont olyan kis mániákus volt, mint én. - Jól van, akkor még egy utolsó próbálkozás. - csapta össze tenyereit, és elkezdte feltűrni ingujjait, miután a zakóját már levette. - De doktor úr, így lassan csupán egy túl sütött fasírt lesz az agya helyén. Ez már nem gyógyítás, ez kínzás. - csattant fel egy másik bent lévő férfi, ami után értetlenkedve figyelte, ahogy Kian könyékig bemosakszik. - Nem kellenek a gépek, hozzák ide a lobotómiai eszközöket. - válaszolta, amire először mindenki tétovázva egymásra nézett. - Most! - kiáltotta parancsba adva. Ő is ideges volt, leginkább az eredménytelenség lehetősége miatt, de azért szeretett is volna segíteni Calen... meg magán. - Ne aggódj, megszabadítalak a démonjaidtól és mire fel kelsz, nem kell attól félned, hogy újra előjönnek. Mintha sose lettek volna... - suttogta neki, noha tudta, hogy Cale mélyen alszik, így aligha juthat el hozzá a válasz. Miután előkészültek a beavatkozáshoz, mindenki lélegzet visszafojtva figyelte, ahogy Kian egy maga áll neki. Igazából nem is kellett volna hozzá több ember, azok is csak útban lettek volna. Felragasztotta felsőszemhéját, hogy nehogy megsértse a nem kicsit durva beavatkozás során. A kis méretű jégvágóra emlékeztető eszközt a szemgödrön keresztül, óvatosan a szemgolyó melletti lágy szövetbe vezette, majd mikor az eszköz hegyes vége elérte a koponyacsontot, egy jól irányzott ütést mért rá a kis kalapáccsal, aminél csak egy erőteljesebb reccsenést lehetett hallani, ahogy a vékony csont falat áttörte a hegyes tű, majd beljebb tolva a homloklebeny kérgéhez, monitoron keresztül figyelve, elkezdte mozgatni, hogy elvágja az agyat a prefrontális kéregtől. Mindenki rémülten, és döbbenten figyelte a beavatkozást, noha senki egy pillanatra sem szánta el magát arra, hogy megállítsa. Amikor pedig sikeresnek ítélte meg az amúgy rövidke műtétet, kihúzta a csákányt, és amíg lemosta, addig ellátták Calet, elvégre még is csak lyukat ütött a koponyáján Kian. Bekötötték a szemét, mint egy kalóznak, csak épp fehér kötésekkel, és kevesebb, de erős bőrszíjakkal átküldték az ottani gyengélkedőbe, Kian pedig saját kezeltje lévén, el sem mozdult mellőle.
Travis nem volt eléggé résen. Miközben Rowan magyarázott és hallgatta, közben ide-oda illegett, azt hitte még a kábítók hatása alatt áll, így váratlanul érte, amikor elemébe került és ezért benyelte a fejelést. Kábultan esett össze, bár el nem ájult, ezért Rowan kezei közé tudott kerülni, de hamar észbe tudott kapni, így egy térdeléssel reagált közelségére.
Miközben Kian ügyeskedett rajtam, mit sem tudtam arról mik történnek velem. Érzések és gondolatok nélkül feküdtem öntudatlanul és történtek meg velem az illegális eljárások, mígnem végül a lobotómia után úgy nem érezte, hogy elég volt az eljárásokból és egy megfigyelőbe nem kerültem, ahol rövid úton csökkenni kezdtek az életjelek és hamarosan már nem is mutatott semmit a gép. Hogy a gyógyszerektől, vagy a terápiától történt-e, azt nem lehetett pontosan tudni, de rövid úton minden életjel rohamos csökkenésnek indult, majd meg is szüntek. Úgy tűnt a kísérlet megbukott. Nem sikerült a megváltó jó tett. Vagy pont az történt, amit lehet titkon Kian akart? Kis várakozás és ellenőrzés után hullazsákba kerültem és Kian emberei el is indultak velem, hogy megszabaduljanak feltételezett holttestemtől.
***
Nem sokkal azután, hogy valami erdőben kitettek észhez tértem. Akkor már nem voltam zsákban, hiszen az étel minden vad számára csábítóbba, ha nincs becsomagolva. Kinyitottam szemeim, de nem láttam semmit. Leszedtem a szemeimről a kötést, de nem láttam semmit. Illetve... nagyon homályosan és csak motyogni voltam képes. Tántorogva indultam el a fák között, amíg el nem értem a főútra és az út mentén óvatosan botorkálva indultam meg és végül egy oszlopnak dőlve megálltam. - Valaki... valaki orvost... nem látok! Megvakultam! - kiabáltam, mire végre egy autós felfigyelt rám. - Jöjjön. Elviszem magát! Besegített a kocsiba és elvitt a közeli állami kórházba, ahol megvizsgáltak az orvosok és meg is állapították, hogy mik történtek velem, ám én ezekről semmit sem tudtam. Megnyugtattak, hogy idővel jobban leszek, csak várjak. Aznapra benntartottak, estére pedig javult is a látásom. A hozzám látogató nővér hozott nekem gyógyszert, amit be is vettem.
Rövid pihenő után útra keltem a kórház folyosóján, majd furcsa érzés vett rajtam erőt. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy csak gyógyszer kölcsönhatás volt-e, vagy a terápia utó hatása, de betörtem a laborba az ott dolgozókra és megmagyarázhatatlan dolgokat kezdtem látni, majd tombolni kezdtem. Az ott dolgozók rettegve rohantak el, én pedig félvakon, hisztérikus rohamban kezdtem el összetörni a bútorokat, berendezéseket, közben megjelentek a pszichiátria ápolói is, hogy megpróbáljanak megfékezni. Dulakodtunk. Törtek a gyógyszeres üvegek, vitrinek, üvegek. Szanaszét szóródtak a tabletták, kapszulák, folytak a gyógyszerek, fertőtlenítők, vérminták. Földre zuhantam, ketten megpróbáltak lefogni, de kiszabadultam. belefejeltem egy üveges szekrénybe, melynek szerencsémre már ki volt törve az üvege, bár így is voltak ott szilánkok, amik megvagdosták az arcom. A kiboruló löttyök a szemeimben landolt, amitől ordítani kezdtem, annyira marta, a véres sebeimet pedig égette. Egy ápoló rám vette magát, én pedig mintha emberfeletti erőre tettem volna szert - adrenalin - le is ráztam magamról. - Nem hagyom, hogy megöljenek! Mindenki meg akar ölni! Maguk kísérleti patkánynak tartanak csak! Hiába mondták az ápolók, hogy ez nem így van, nem hallgattam rájuk. Elcsúsztam és végigszánkóztam egy nagy adag törött üvegben, végig a felolvadt tablettákon, amiknek keserű íze hányingert keltett bennem, ahogy akaratlanul is megnyaltam. Az ápolók rémülten nézték, amint vérem keveredik a szétmált anyagban, a vér és gyógyszerek, fertőtlenítők áztatta padlón, majd felkeltem és nekizuhantam egy sérült berendezésnek. Szinte agyonvágott az áram és métereket repültem. Ártalmatlanul estem össze. Persze az ápolók is megsérültek, de közel sem annyira, mint én.
Ezek után a pszichiátrián töltöttem a további napjaim, de távozhattam is, amint kihevertem a gyógyszerek és a terápia okozta traumákat és hatásokat. Amint kitisztultam a sok szertől és az agyam is túltette magát a traumákon, amit Kian okozott neki.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Vérzett egy kis az én homlokom is, de mit nekem egy újabb pici hegecske. Ellenben a szédülés már jobban zavart, de mit lehet ilyenkor tenni? Legalább őt is megszédítettem kicsit. Végig rötyögtem az egészet, egyedül akkor nyögtem egy fájót, mikor hasba térdelt. Nem esett jól, de így is végig nevettem, amíg görnyedtem előtte. Ha fejbe rúgott is volna, sem tettem volna másképp, max összevérzem a padlót. - Te kis szarházi... - röhögtem lassan kiegyenesedve miután köptem egyet, mert azért még is csak gyomron talált. Ám mielőtt még teljesen felegyenesedtem volna, amiből csoda, hogy így is fel nem buktam közben, nekifutottam és felökleltem. Talpon szándékoztam maradni, de örültem, hogy nem okádtam az ölébe, helyette én is eltaknyoltam rajta. Úgy ziháltam, mint aki minimum lefutotta a maratont... kétszer. De csak megemeltem magam annyira, hogy az arcába tudja nézni, és míg egyik kezemmel megmarkoltam a felsőjét felül, a másikkal alá nyúltam. - A pocikádon át foglak megujjazni, cowboy... - vigyorodtam el lassan haladva egyre beljebb keresve a kötést, vagy ha már szabadon voltak a lövés ütötte sebek, akkor azokat. - Mire végzek veled, te is mazochista leszel... - feleltem halkan, miközben a vér a homlokomról az ő homlokára és szemébe csöpögött. - Cale minden bizonnyal hamarosan halott lesz, szóval valakinek élnie is kell, hogy tönkre tegye a világot, nem gondolod? Az pedig a jófiúknak sosem ment... Bár te már majdnem elindítottál egy komplett háborút... - bazsalyogtam gunyorosan, miközben poénból és hogy ráijesszek, hogy komolyan gondolom, amit mondtam, a köldökébe nyúltam. - Ó, basszus, rossz lyuk, na keresgéljünk csak tovább... - vigyorogtam, miközben felfelé haladtam. Nem akartam én megölni, max fájdalmat okozni. Még is csak egy kórházszerűségben vagyunk. Egyből eltudnák látni.
Kába voltam a fejeléstől, így nem sokat tudtam tenni. A felszakadt bőrömre tettem a tenyerem, miközben Rowan ismét nekem rontott, amit ki sem tudtam védeni. Hosszú napunk volt, fáradtak voltunk, sérültek, mégis harcoltunk. Harcoltunk, de vajon miért? Nem tudom. Nem tudtam az indítékokat, főleg, mivel túl sok volt. Irritált a vér, ami rám csepegett, főleg a szemembe, így gyors pislogásba kezdtem. Rámarkoltam matató kezére és igyekeztem szorosan tartani, hogy ne kotorásszon annyira, közben jelentőségteljesen pillantottam fel rá. - Fejezd be az őrültségeidet... - motyogtam és kihúztam kezét a felsőm alól. - Elég legyen a háborúzásból, kössünk végre békét. Mi értelme a hadjáratoknak? Nem kéne ezt csinálnunk! Régen olyan jó viszonyban voltunk, tényleg bánom, amit akkor veled tettem, de még én is túl fiatal voltam és nem gondoltam bele minek mi a következménye! Meggondolatlan voltam. Hát tényleg nem tudjuk már helyrehozni sehogy?
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Aaa... csak nem zavar az általad kiontott vér? - nevettem el magam, egyébként jót szórakozva, hogy már annyi erő sincs benne, hogy lerúgjon magáról. Vagy egyszerűen feladta? Mindegy. Kapóra jön, mert maximum én is már csak az adrenalinból merítek. Nem tudom mit hoz a holnap, vagy akár az elkövetkezendő néhány óra. Latba kell vetnem, hogy lehet tényleg nem jutok ki, hogy a cirkuszom és az embereim magukra maradnak, báár, azt gondolom jól feltalálják majd maguk. Nekem nem jár utolsó vacsora, szóval helyette önellátóan kell szórakoztatnom magam míg lehet. - Ó, hát ha már ilyen szépen kérted... - röhögtem fel újfent, de különösebb erőfeszítéseket nem tettem, hogy meggátoljam abban, hogy kihúzza kezem. - Nem én vagyok az őrült, Travis. - vicsorogtam rá, noha ez lehetett akár vigyor is. Utána szinte egyből megpöcköltem orra hegyét szórakozottan. - Békével nem lehet háborút megkötni. Az egyiküknek vesznie kell, hogy a másiké lehessen a világ, de ezt igazán tudhatnád, cowboy... - forgatom meg színpadiasan szemeim, de azért elkezd érdekelni, még is milyen eszme futtatása van erről a témáról. Elengedem felsőjét markoló kezemmel és helyette a feje mellé könyöklöm, és arra támaszkodva nézek az arcába, miközben jelezvén, hogy figyelek, olykor bólintok egyet. De azért kezdett kihozni a sodromból a hülye mentségeivel. Fiatal? Bánja, mi? Gyenge, kiszolgáltatott és be látta, hogy bármikor kinyírhatom. Nem bánkódik, csak fél. Mint mindenki, aki a kezem közé kerül. - Bánod, hm? És ez mégis miben merül ki, barátom? Hogy maszkot húzol és kergetőzünk egyet? Hogy állandóan a város lakókat helyezed előre, és inkább engem küldesz börtönbe vagy diliházba, hm? Hogy bezársz egy lukba és hagytad volna, hogy ott dögöljünk meg? Fingod sincs arról, mit jelent megbánni valamit... - böktem szabad kezemmel vérző homlokára. - Te barátom csak magadat sajnáltatod. Ez mindig is így volt. - közöltem vele a száraz tényeket, bár mintha egyszer már megtettem volna. - Soha nem lesz senkid és soha nem leszel boldog, mert képtelen vagy változni. - tettem hozzá. Lehet, hogy már magam is menthetetlen vagyok, de nem is hajhászok olyan lehetetlen álomképeket, mint ő. Pláne ilyen hozzáállással. Tipikus pénzes emberek, akik azt várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, de tenni érte semmit sem akarnak. - A jó viszonyt csak is nekem köszönhetted! De annak elkúrását magadnak! - kezdtem morogni, ahogy lassan csak sikerült leépíteni ezekkel a dolgokkal jókedvem. - Adtam neked valamit, amit már nem tudtam volna visszavenni soha. És a maradék bizalmam is beléd vetettem, hátha te majd képes leszel rá, hogy abból a szikkadt kis csírából, ha nem is egy fát, de mondjuk egy szál virágot teremts. A maradék józanságom adtam neked, te pedig méreggel viszonoztad. HOGY AKAROD EZT HELYRE HOZNI, TRAVIS?! - förmedtem rá, majd el is engedve a dühöm, szabad kezem államra simítottam, eltöprengve előzőleg tett ajánlatán. - De tudod, ha jobban belegondolok... Talán még van rá esély, hogy "békét" kössünk. Oh, igen, mi az, hogy! - csaptam mellkason az újonnan kitalált ötlet gyanánt és felültem rajta, hogy ekképp nézhessek le rá. - Ez az egyetlen módja, szóval jól gondold meg mielőtt leinted. A béke kötés célja ugye, hogy nem ártunk egymásnak. - tisztázom vele, hisz pont ezt mondta ő is az előbb, ám ezzel lényegében el is árultam miként gondolom a dolgot. Nem mintha olyan gyakran a nyakára jártam volna eddig, de kellemest a hasznossal, nem? - Te soha többé nem állod utam, nem avatkozol a dolgaimba és nem próbálsz meg keresztbe tenni. Cserébe, ugyanezeket elvárhatod tőlem is. Tiszta sor. A béke megőrzése érdekében elkerüljük egymást. Őszintén, szerintem amennyi munkát megspórolok neked így, csinálhatsz is a barlangodból egy élmény fürdőt. - vigyorogtam gunyorosan. Közben szép lassan - néhány óra elteltével - Kian is visszaérkezik a bunkerba, azzal a tudattal, hogy Cale fel fog épülni és jó kezekbe került, illetve, hogy ápolásával már elbírnak majd a dolgozók. A "haláláról" már csak később fog tudomást szerezni. Sejtette ő, hogy Travisnek meg kell majd velem küzdenie, de azt nem gondolta volna, hogy végül a helyiségbe érkezve alattam találja. Meg is volt illetődve rendesen és a falhoz lapulva figyelt minket, mert itt bizony, se pisztoly, se nyakörv. - Jaj ne legyél olyan szégyenlős, öcsi. Hát így kell üdvözölni a bátyód? - vihogtam el magam, miközben mozdultam egyet-kettőt a földön fekvőn. - Ruhás szex. Hallottál már róla? Nyugodtan szállj csak be... De előtte fejeld le a pultot, mert mindketten véresen szeretjük... - hahotáztam tovább, és mindezt jelezvén szét kentem Travis arcán az előbb rácsöpögő vérem. - Na mi legyen? Most, hogy Cale halott, Gydaról mit sem tudni, én jövök? Már az ágyban kinyírhattál volna, sőt, hagyhattál volna elvérezni, szóval feltételezem durvább megoldással akarsz a túlvilágra küldeni. A kérdés igazából már csak az, hogy fel tudod-e venni ellenem a kesztyűt... remélem azért karatézni jártál abban a magán suliban, ahová látszólag pont olyan nagyképű faszok jártak, mint ti... - legyintek Travis homlokára. Csóri öcsi, mint, aki démont látna, éppen csak nem borult fel a pulton mentén, míg el nem érte az a fiókot, ahonnan elővett valami fiolát, meg egy tűt, gondolom én altató injekciót csinált. A kérdés már csak az, hogy hogyan akarja beadni, ha a közelembe sem tud jutni. - Egy kézzel is összetörlek... De tégy csak egy próbát... - vigyorogtam el sejtelmesen.
Hitetlenkedve hallgattam Rowan ajánlatát. Ezt ő sem gondolhatta komolyan? Mégis miből gondolta, hogy hagyni fogom, hogy kedvére tomboljon a világban? Ennyit nekem nem ér a békénk. Életeket nem áldozhatok érte. De legalább szépen, lassan leszállt rólam, ha nem is teljesen. Már nem tehénkedett rám és nem is foglalkozott a végtagjaimmal, főleg, Mikor megjött Kian. Akkor már rá figyelt, én csak másodlagos személy lettem. Ezt kellett nekem kihasználnom és lépnem. Egy erős gyomrossal kezdtem, majd hajába ragadtam és olyan erővel rántottam le és vágtam be fejét a padlóba, hogy csoda, hogy nem tört szét a homloka. De gyorsnak kellett lennem és biztosra kellett mennem, hogy egy ideig nem kel fel. Megkönnyebbülten szuszogtam, majd Kianre pillantottam és a fecskendőért mentem. - Majd én intézem. Maradj biztonságos távolságban - mondtam neki, majd mikor odaadta nekem a szurit egy óvatlan pillanatában neki szúrtam be és már nyomtam is belé a nyugi szérumot. Sok fájdalmam volt és nehezen vettem bírtam őt el ilyen állapotomban, de biztos távra vittem Rowantől és lefektettem egy sarokba. Magam sem tudom miért tettem. Talán azért, mert szívem mélyén senki mellé sem állnék. Rowant sem akarom szolgálni, de Kiant sem. Igazából a magam módján mindkettőjüknek segítenék, de nem megy. Ha Rowannek segítek, akkor magamra haragítom Kiant és az embereit és talán sose jutok ki innen. Ha Rowannel helyre akarom hozni a viszonyom, akkor az emberek életét követelik. Ha Kiant segítem, az könnyen Rowan életébe kerülhet és lehet nekem is szerepet kell vállalnom abban, hogy megkínozzuk, hidegre tegyük, stb. Ráadásul ki tudja, hogy utána beváltaná-e az ígéreteit?
Sakk matt volt, éreztem, hogy innen már nincs kiút. Vesztettem. Ez az a helyzet, amiből nem tudok győztesen kilépni. Elkezdhetném most keresni a kivezető utat, de már azt sem tudom merről jöttem. Ez a hely egy csapda és csak idő kérdése, hogy rám találjanak. Az életem már sosem lesz olyan, mint régen. Minden elromlott, minden tönkre ment. Sosem élhetek már olyan életet, ami boldoggá tudna tenni. Az életem már nem élet, csak egy véget nem érő véres harc és boldogtalanság. Itt pedig csak a szenvedés vár rám. Egy kiutat láttam csak, ami elhozhatná számomra a megváltást. Magamhoz vettem egy adag altatót és fecskendőt, majd elvonultam egy nyugodt, zavartalan, csendes sarokba és beadtam magamnak a halálos dózist, melytől hamarosan örök álomba is zuhantam.
Kezdőlap
