A Bagolynak és a Farkasnak fogalma sem volt róla, hogy vajon Rowan csak blöfföl-e, vagy tényleg képes lenne-e ekkora ostobaságot véghez vinni, így elsőnek nem szóltak semmit, csak összenéztek és magukba mélyedtek. Eszük ágában sem volt üzletelni, ahogy nekem sem lett volna, ahogy szabadon sem akarták engedni a társaságot, viszont azt sem akarhatták, hogy az elmebeteg fickó életeket oltson ki holmi mérgesgázokkal. Mi tévők legyenek? Egy bizonyos szinten sarokba voltak szorítva, igaz, Rowanék is, de ők most kezdtek kicsit előnyre szert tenni. Miközben Cale és Gyda szabadidős-játék tevékenységeket ajánlgattak Rowannek, addig valami készülőben volt. Egy bomba robbant fel az ajtóban, az acél bejárati ajtó berepült a térbe és belefúródott a falba, a keret körül pedig széttört a fal. A füst oszlása közben több alak is kivehetővé vált. Huszonéves és harminc körüli férfiak és nők voltak az ajtóban, akik egy része hasonlóan nézett ki, mint Rowan, egy másik része pedig hasonlóan nézett ki, mint Liam és volt, aki Gydára hajazott. Mintha csak holmi megszállott rajongók lettek volna. Az a tíz-húsz személy, akik jöttek benyomultak a terembe és a fogva tartók felé iramodtak baseball ütőkkel, hockey ütőkkel, pisztolyokkal és más fegyverekkel, ám a totemek sem voltak könnyű esetek, rendíthetetlenül felvették a harcot az őrült rajongó sereggel. Az ajtón utolsóként egy elég tébolyodottnak tűnő férfi lépett be. Fehérre sminkelt arc, feketével festett szemöldök, szemkörüli részek, feketére festett ajkak. Szája széleibe valami kampók voltak beakasztva, illetve már belenőve a sebes ajkaiba, a kampókhoz tartozó valamik, melyek mosolyra húzták ajkait a kampókkal, az a valami - tán drót... - már bele volt hegesedve az arcába. Intett Rowanék felé, majd vigyorogva az ajtó felé intett két kézzel. Cale meg merte volna kockáztatni, tán már ajkait sem tudta volna összeérinteni, max a fogait. Beszéde is elég furcsa volt, mintha nehezen formálta volna a szavakat. - Jöjjenek! A taksi előállt uraim! - vigyorgott a sebhelyes férfi. - Hé! Megállj! - kiáltotta a bagoly, miközben három fanatikussal küzdött.
Miután elhagyták a csatateret és beültek a sportkocsiba a megmentő sereg vezetője, a kampós ajkú ült a volán mögé és taposott a gázba, ám nem várt fordulat vette kezdetét. Legalábbis részükről biztosan nem várt fordulat, hogy én szegődtem a nyomukba egy fehér motoron, rajtam a legújabb fejlesztésű rókapáncéllal, mely bizonyára teljes körű védelmet nyújt majd nekem. Cale hátra pillantott. - Tyű azanyja! Ez a fickó nem semmit! - nevetett. A sofőrjük az a visszapillantóba nézett. - Hah! Mint valami sci-fiben! - a fékbe lépett, én pedig a nem várt helyzet miatt a kocsiba hajtottam a motorral, ami felborult, én pedig a kocsijukon landoltam. Szerencsére a páncél tényleg alapos védelmet nyújtott így szinte meg sem éreztem. Belekapaszkodtam a kocsiba, miközben a jármű nagy sebességgel újra elindult. Ujjaim végeiből karmok pattantak ki, amikkel belemartam a karosszériába, hogy le ne essek még véletlenül se.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Nincs is nehezebb szakma a hősködésnél, mert az egy dolog, hogy rosszfiúkat kell elverned, jobb esetben megölnöd, hogy több gondot már ne okozhassanak, de az már egészen más, ha maga a rosszfiú ejt csapdába és fenyeget meg a világvégével. Az esze azt súgja neki, őrült, el ne hidd, csak manipulál, mert szokása, ám a szív imádkozva reszket a bordái mögött, hogy ne kockáztasson, hiszen onnantól ő is hozzájárul a világ elpusztításában. Na már most ezt ki akarná? Nem idegeskedtem, mert tudtam, hogy vagy ők köpik szembe magukat azzal, hogy vállat vonva rá inkább elgázosítják a félvilágot, vagy pont azért köpik szembe maguk megint csak, mert a tesztjüket ellenük fordítottuk és így vagy úgy, de el kell engedniük. Trickster, Trickster, ki végül a csatában nyer. Mintha csak egy haldokló üzletember végezné hozzám utolsó szavait, olyan élvezettel figyelem, ahogy összenéznek, agyalnak. Ajajj, most mi légyen? Áldozzuk fel a világot? Vagy engedjük el őket? Hm, hm, ez bizony kemény dió, igaz-e fiúk? Valakinek bizony be kell adnia a derekát, és az bizony nem a Maniax lesz. Képzelem Travis képét, ha már ők ilyen tanácstalanok. Neki nincs kire pillognia és várnia a csodát. Biztos kellemes érzés, ahogy a düh elönti agyát azzal a megannyi vérrel, ami jobb esetben ki is nyírja. Totál higgadtan viseltem a dolgot, és Cale ölében, elégedett, aljas vigyorral figyeltem a tanácstalanságot arcukon. Őszintén, gőzöm sem volt róla, hogy néhány egyszerű civil fogja majd ránk robbantani az ajtót. Ne már, azért ez tényleg elég vicces. A nagy zsenin, meg a furfangos ötletén kifogott néhány semmirekellő bolond. Ha most tippelnem kéne, Travis vagy agyvérzést kapott, vagy idegesen, fogcsikorgatva, és már-már egészen beleőrülve tervének tönkretételébe próbálja menteni a menthetőt. De a-aa... lehet, hogy most majd friss levegőt szippanthatunk, de a legkevésbé sem az ő jóvoltából. Felkelek Cale öléből és kíváncsian, izgatottan, na meg borzasztóan élvezvén a helyzetet röhögve figyelem a műsort, míg ügyifogyi meg nem szólal. Akkor Cale és Gyda társaságában, aki örülve a szabadságnak, és látva, hogy kínlódik a három testőr, jót mosolyog. De még mielőtt elhagytuk volna az épületet, megálltam a kirobbantott ajtóban, majd visszafordultam. - Aki elhozza nekem a cirkuszba a fejüket kap egy magán számot az én drága Jennirisemtől. - kiáltottam oda, hogy több kedvet csináljak a mészárláshoz, aztán követtem a többieket. Ami azt illeti, örülök, hogy kijutottunk, ám őszintén szólva nem túlzottan vagyok oda a rajongókért, mert a fanatizmusukat, néha egészen új szintre emelik. Ellenben üldözőnkön jót kacagtam, még a tenyereim is összecsaptam. - Ezt nevezem! Ha már a három testőrt kinyírják, legalább ő tűnjön úgy, mintha kézben tartaná... az ügyet? De kár, hogy ezt sosem kettesben tesszük. Már rég megszabadítottam volna a kínjaitól. - sajnálgattam szegényt Travist. Ehelyett ilyen kényelmetlen göncökben kell futkorásznia utánunk. Szar lehet. Én ültem elől vigyori mellett, így elsősorból láthattam, ahogy felvágódott a kocsira. - Hát ez kurva jó! - nevettem, és legszívesebben kimásztam volna, hogy a kocsi tetején harcoljunk, mint valami elbaszott akció filmben. De hát ugye se fegyverem, ő meg még mindig nem szokott le a jelmezekről, így még tökön rúgni sem nagyon lehetne. Közben a dilisre pillantottam. - Cimbora, ezer hála meg minden, de tulajdonképpen hová is viszel minket és miért is döntöttetek úgy, hogy fellázadtok a négy hülye ellen? Nincs ellenemre, nem arról van szó, de ok nélkül nem netünk meg rosszfiúkat... és rosszlányokat. - pillantok a visszapillantóba Gyda idővel javítva mondandómon, bár a "hullámvasút" jobban lekötötte.
-Jaj, hát aszt nem tudom, én csak úgy veszetek. Amúgy nem tudok szemmit. Kaptunk egy SZMSZ-t, hogy hová kell jönni, melt bajban vagytok, asztán mentsünk ki titeket, de ennyi. Többet nem tudok. Összeszedtem a csapatot, asztán go ide! De nem tudom hová megyek, csak megyek. - mondta, miközben belehajtott egy bokorba, amin áthajtott, hiszen Rowanre figyelt. Majdnem belehajtott az autóbusz öböl egyik táblájába, de időben kikerülte. - Hoppá. Bocsesz. Én odafenn himbálództam, félig le is estem, de lábaim csak az autó kerekei föléig értek, de hamar vissza is húztam magam a kocsi tetejére. A sofőr azt nézte mi lehet annyira alacsony, ami alá, ha behajt, le tud engem vele szedni a kocsiról, de nem talált semmit. Cale mélyen elgondolkodott, majd pisztolyt kezdett keresni, de nem talált, így félig előre mászott és megragadta a kormányt. - Hé, mit művelsz? - hebegett a sofőr. - Told meg a gázt, aztán fékezz! - mondta Cale, a sebhelyes pedig engedelmeskedett. A bűvész eltekerte a kormányt, a száguldó autó pörögni kezdett, a fickó a fékbe taposott, közben a kocsi kerekei sikítani kezdtek, ahogy a fék működni kezdett, épp csak nem lett baleset, mert az úton tartózkodó minimális sofőr igyekezett résen lenni már akkor, amikor látták a bokros-táblás műsort. Én odafenn ismét félig leesett, ott csüngtem az autó oldalán, Cale pedig vigyorogva felkiáltott. - Gázt neki! - kiáltotta Cale, a pasas pedig egyest rakott és indított, majd gázt adott. Pillanatok múlva hármasban repesztett a kocsi, Cale pedig egy ház fala felé rántotta a kormányt, hogy felkenjen engem a falra, hiszen oldalt lógtam. Szerencsémre pont időben rántottam fel magam, különben ki tudjam mi történik, ennyire nem teszteltem le a páncélt, így csak a kocsi oldala sérült. A tükör letört, a karosszéria karcolódott, az ajtó behorpadt. - AH! - dühöngött Cale. A kocsi tovább hajtott az úton, Cale elengedte a kormányt és elkezdte átkotorni a kesztyűtartót és egyebeket, mire végre talált egy pisztolyt. Elkezdte a kocsi tetejét kilyuggatni, de pár lövés után ledobta Rowan ölébe, hiszen hallotta, hogy lepattantak a páncélról a töltények. Előrébb másztam a tetőn, karmos fém ujjaim belecsaptam a szélvédőbe, ami ripityára tört. Cale szerencsésen megúszta, hogy a szilánkok megvakítsák, ahogy Rowan is, mert Cale kezei pont a szemei előtt matattak, a sofőr pedig időben, rémülten arca elé kapta kezeit. - Taposs a gázba! Gyerünk! A férfi tövig nyomta a gázt, a kocsi pedig talpgázzal egy fakerítésbe hajtott. Le is repültem a kocsi tetejéről, a kocsi pedig - akkora már lassulva - egy fának ütközött és megállt.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Drága sofőrünk hamar alátámasztotta becenevét, de ha már ilyen együgyü, legalább tőle nem kell tartanunk. Ellenben a vezetési technikájától, ami bár mulatságos volt, ám se Travist nem tudtuk lerázni, de mi nem voltunk biztonságban. - Gondolom a főnököd egy tányér muffinnal fizetett nektek, tekintve "leleményességetek". - vigyorogtam bájosan, és ha nem mentünk volna több százzal, biztos kirúgom a kocsiból, hogy átvegyem a helyét, Cale meg addig foglalkozhatna a potya utasunkkal. Ha nem lettünk volna már az elején bekötve, minden bizonnyal rosszabbul jártunk volna, mint ez a manikűrözött idióta. De a helyzet így sem volt épp kielégítő. Egy ideig úgy tűnt még Cale sem megy sokra vezetői tudásával, de még a pisztollyal sem, ami nem meglepő, hisz számíthatott volna rá, hogy ilyen vakarcs ruhákban minimum golyóálló lesz a kis hamis, na de majd, ha már nem lesz rajta. Amíg ők itt szerencsétlenkedtek, ez az idióta velük együtt tette tönkre ezt a szép autót, éppen csak meg nem vakítva minket, ám legalább lefoglalta az idegesítésünk annyira, hogy lerepüljön a kocsiról. - Hát na végre! - tettem össze kezeim, majd a pisztolyt hátra dobtam Gydanak. - Aztán jól célozz nekem, ha eljön az ideje, mert morci leszek, amiért a múltkor nem hagytad, hogy lepuffantsam. - figyelmeztetem elvigyorodva, de alapvetően még az is lehet, hogy halálosan komolyan. Hisz most itt sem kéne lennünk, ha nem ugrik közénk a kislány. Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, aztán kiszálltam és bár a fejecském kicsit szédelgetett a sok kacskaringózás miatt, különösebben nem okozott problémát. - Jaj, de szar így látni téged, cowboy! Odabent meg örülhetsz, ha nem szakadnak fel a napokban szerzett sérüléseid... vaaagy már így is térdig vérben állsz...? - vihogtam, miközben közelebb mentem. Nem közvetlen közel, de elég közel. - Te nagyon félhetsz tőlem, ha állandóan bujkálsz ezek mögé a jelmezek mögé... Vagy félsz, hogy a tanítvány legyűrné a kiöregedett mesterét? - bazsalyogtam egy ponton megállva, miközben hátam mögött Gyda, és talán a többiek is kiszálltak, bár Gyda nem mutogatta, hogy esetleg nála volna a pisztoly. - Gyerünk, vedd már le ezt a röhejes maskarát, és küzdj meg velem, mint egy igazi férfi. Mint a régi szép időkben csak kuki lóbálás nélkül! - nevetgéltem, mert lássuk be, azért jó idők voltak azok. Nem csak izmoztunk, de még élvezkedtünk is. A hülyéje meg úgy döntött, hogy inkább lepasszol egy pénzéhes picsára. Hát de, ha neki ez a fétise... tőlem... - Tudod a jelmezedről a rézbika jutott az eszembe. Vajon, ha élve elkezdenénk megfőzni benne, te is olyan hangot adnál ki, mint egy éppen megnyúzott róka? - tettem felé még egy lépést. - Ne légy bolond... Engedd el ezt az elérhetetlen célt, és állj inkább közénk. Te leszerződtetsz mellém, mint valami bukott angyal, cserébe én elnézem neked, amit velem tettél. Szerintem jó kis üzlet ez... Nézd meg...! - intek hátra a kocsinál lévőknél, Gyda még boldogan vissza is csápol. - Látod rajtuk a szomorúság legkisebb jelét? Nem. Magányosak? Nem. Te talán nem vágysz egy kis boldogságra végre, társaságra, olyanokra, akik nem dollár szembogárral néznek rád? Ráadásul előnyödre szóljon, hogy most már tudod mit dobtál el magadtól... Talán nem volt olyan jó a múltban lévő kapcsolatunk, hogy tegyünk egy próbát az újra feltámasztásához? - néztem rá, és kezeim magam mellett lógatva láthatta, hogy fegyver sincs nálam.
Miután Travis felállt a földről szembe állt Rowannel és a sisakja mögött szinte csikorgatta fogait, figyelte, amint a lány vidáman integet, én pedig szintén meglibegtettem neki ujjaim egy fenyegető, de vidám mosollyal. Travis harcállást vett fel, majd előre lendült bevitt egy gyomrost a páncélozott ököllel. Ettől csak még idegesebb lettem, főleg, mivel Travis már tényleg igazságtalan volt. Értettem én, hogy minden áron el akarta kapni és meg akarta fékezni, de már-már túlontúl igazságtalan előnye volt. Vagy mégsem? Magához rántotta a vágott szájút és a maszk izzó kék lencséin át szemeibe pillantott. - Hol vannak a bombák és a gázok? Mit akarsz már megint művelni, te őrült? Add fel magad és fújd le a támadást! Magamhoz vettem egy még épségben lévő kerítés lécet és odasietve hátba vágtam vele, majd oldalról csapva fejbe. Biztos voltam benne, hogy ezt a saját bőrén nem érezte meg, de legalább volt egy kis esélyünk, hogy legyűrjük, vagy legalább a páncél sisakját valamilyen úton módon leszedjük, bár ki tudja milyen módon vette fel... Mikor látta, hogy újra ütni akarok a léccel előre csapta karmait és beleállította őket a lécbe, kirántotta kezeim közül, majd visszacsapott vele, de sikeresen elhajoltam még a csapás bemérése előtt. Dühödten néztem rá, közben a sofőrünk is csatlakozott hozzánk. A lába lendült, a sportkocsi sofőrje félre zuhant a rúgástól, én pedig akkora ütést kaptam, hogy fuldokolva estem össze levegőt alig kapva. Felugrott és újra elragadta Rowant. Magához szorította, de úgy, hogy kezeit is leszorítsa, majd altatógázzal teli patront dobott közénk és futni kezdett Rowannel a főút felé. A patron szétnyílt, intettem Gydának, hogy ne vegyen levegőt és igyekeztem a leghamarabb felkelni és Gydával az oldalamon futni, míg a sofőr beájult a gáztól. Mikor biztos távolságba értünk szemeimmel egy kocsit kezdtem keresni. Ki is ugrottam az egyik elé, aki lefékezett, mielőtt elcsapott volna. - Mi van, meguntad az életed?! Az ajtajához ugrottam, felnyitottam és kitörtem a nyakát. Kikapcsoltam a biztonsági övét, kihúztam az útra és beültem a helyére. - Bújj be! - szóltam Gydára, majd vele, vagy nélküle, de Travisék után eredtem, aki King Kong módjára felmászott Rowannel egy építkezés félkész épületére. Bizonyára úgy lehetett vele, ott nyugtuk lesz tőlünk és másoktól. El is engedte Rowant, majd megrázta. - Beszélj te őrült! Hol vannak?!
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Nem válaszolt. Tehát őrlődött, dühöngött, csak mind ezt szép csendben tette. Ez jó. Nem jobb, mintha tenné, amit mondok, de jobb annál, mintha teljesen mást csinálna. Idegessége türelmetlenné és meggondolatlanná teszi, ami pedig kiszámítóvá. Hiába a kemény tojás héj Travis, kezd repedezni, és vagy te jössz ki onnan, vagy én megyek be oda. Gyda nem akarta elrontani a meglepetést, na meg hát, azért sem húzta elő a pisztolyt, mert tudta, hogy jelenleg mit sem érne vele. Már akkor tudtam, hogy nekem fog esni, mikor harcállásba állt, ráadásul az ő páncélzata nehezíti is a mozgását, sebességét, az én lenge kis fehér ruházatommal ellentétben, ezért megvártam míg közel ér, és mint egy torreádor odébb libbentem, majd vigyorogva felé fordultam. Az ellen viszont semmit sem tettem, hogy elkapjon, végtére is mit tesz velem? Megöl? Odáig még nem jutottunk el. Ahhoz még ő sem elég tökös. Vihorászva hallgattam, még a fejem is hátra döntöttem kuncogás közben. - Azonnal! Sőt mi több, mentem teljesítem minden kívánságod, még az ingeid is kivasalom! - kacarásztam szövegelésén. - Ideje belátnod, hogy itt csak akkor nyerhetsz, ha veszítesz. Ha annyira fontosak neked az emberek, add át magad az őrületnek, és vedd le a maszkod. Köztünk nem kell bujkálnod. - vigyorogtam, bár már magam sem hittem, hogy beadja derekát. Neki tényleg arra van szüksége, hogy hullani kezdjenek az emberek. Azzal viszont meglepett, hogy így egyedül már nem bírt el egyszerre két ellenféllel, de nem vágtam magam hanyatt, megálltam két lábamon és figyeltem, ahogy Cale majdnem - sajnálatosan csak majdnem - agyonveri. - Cale! - ugrott oda Gyda aggódva, aztán mérgesen ráfogta a pisztolyt Travisre, de a dühe ellenére még képes volt tisztán látni, és tudatosult benne, hogy most még nem tudná lelőni, így le is engedte. - Bazd meg Travis! - morogta, aztán visszafordult Calehez, hogy ha tudja felsegítse. Nem mondom, hogy nem nehezítettem volna meg a dolgát, de kíváncsi voltam mire készül. Nagyon kétségbeesett lehet, ha már idáig süllyed. Mondjuk őszintén szóval, én sem nagyon tudnám mit kellene tennem a helyében. Ha el is kezdené menekíteni az embereket, semmi garancia rá, hogy odakint nem várná őket bomba. Egy ideig hagytam, had cipelje a hátsóm, de félúton már piszkálni kezdtem. Félkézzel, mászás közben aligha tudna ellenkezni, így leszedtem a sisakját. Ha ez nem sikerült, akkor jó szokásomhoz híven mindenféle akadályt gördítettem elé, eltakartam a szemét, belenéztem a sisakjába, hogy eltakarja előle a kilátást, kocogtattam a sisakját az öklömmel. Ha még így is felértünk, nyilván akkor sem adtam meg neki azt az örömet, hogy segítségére legyek. - Mit érdekel az téged? A "barátaid" már biztosan holtak, egyedül pedig úgy sem jutsz el mindenhova... Add fel Travis... - röhögcséltem, kicsit sem zavartatva magam a rázástól, ellenben engem szorító ökleire én is ráfogtam. - Caleék hamarosan itt lesznek és ha nem adod meg magad, Gyda nyilvános kivégzéssel vesz tőled örök búcsút... Komolyan ezt akarod? Egy kislány keze által szörnyet halni? - vigyorogtam, majd komolyságot erőltetve magamra a szemeibe néztem. Már ha tudtam... - Miért küzdesz ennyire? Miattam? Ennyire megutáltál, hogy már egy percig sem vágysz a társaságomra? Vagy talán... attól tartasz, hogy elítélnek majd? Hogy olyan sorsa jutsz, mint Cale szeretője? Ne fossál már... Állj közénk! Hiszen mit veszíthetsz? A józan eszeden kívül? - kacagtam fel jóízűen végére. Mindeközben Gydaék is úton voltak felénk, bár nem tudom mennyire látták, hogy Travis merre menekült velem. - Komolyan olyanok vagyunk, mint Bonnie és Clyde! - nevetett, miközben kifele nézelődve keresett minket szemeivel. Amikor viszont látta a fel-felé mászó Hófehérkét velem együtt arra a kicsit sem biztonságos épületre, ismét Calere pillantott kissé bizonytalanul. - Neked mennyire ment a fára mászás? - kérdezte aggodalmasan, mert azt még ő is tudta, hogyha innen valaki lezuhan, ami ezer okból megtörténhet, akkor bizony kipurcan.
A sisakot ugyan le tudta szedni, de azt nem tudta megakadályozni, hogy feljussak vele az épületre. Persze, így, hogy közben szekált nehezebb dolgom volt, de mivel elég jól fel volt állványozva nem volt egy túl nehéz feladat. Igaz, elképesztően dühített, amiket a fejemhez vágott és az állandó vigyorgása, röhögése. Az idegeimen táncolt, pedig nyugodt embernek tartottam magam. - Ez nem rólad szól! Ez nem a közös múltunkról szól! Ez arról szól, hogy nem hagyhatom, hogy embereket ölj! Te egy gyilkos vagy! Az embereknek joguk van az élethez, te pedig pont ettől akarod őket megfosztani! Lenéztem, amikor hallottam, hogy leparkol az autó, de hamar vissza is emeltem a pillantásom Rowanre, mielőtt még próbálkozna valamivel. - Miért csinálod ezt? Miért tesz téged boldoggá, ha mások meghalnak? Ennyire utálod az embereket? Hát nem veszed észre, hogy olyan lettél, mint az a bolond odalenn!- mutattam Cale felé. - Gyilkos voltál eddig is, de átestél a ló túloldalára! Becsavarodtál és ennek véget akarok vetni! Eddig is öltél embereket, de nyugodt, békés életet éltél és nem oltottál ki túl sok felesleges vért! Mi változott? Miért róla veszel példát? Tekintve, hogy Cale valamikor cirkuszi akrobata volt nem sok nehézséget okozott neki a gyors feljutás. Hozott magával egy vascsövet is. Talán csak azért nem támadott meg, mert látta, hogy egy beszélgetés közepén voltunk. - Mindenképp vérnek kell folynia, igaz? - kérdeztem Cale felől. - Oh, ha rajtam múlik igen, de látom, hogy egy meghitt beszélgetésbe zavartam be. Szóval? - nézett Rowan felé, bár mostanra már Cale szemében is volt némi rosszallás Rowan felé, amiért tracspartit tart gyilkolás helyett.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Szemeim forgatva hallgatom, ezt ő sem hiheti. Ha közünk se lenne az egészhez, most nem kéne annyi embernek meghalnia. De mert ezt nem hajlandó belátni, így sajnos vesznie kell az emberiségnek. - Az, az, az... Na deee, miután elgázosítjuk a népet, te is azzá válsz. Hiszen te bőszítetted fel a Boss-t! - avagy engem, de ezt már nem tettem hozzá, csupán jót kacagtam rajta, és ha épp nem engem szorongatott, föl-alá mászkáltam az épület tetején, előtte. Minél jobban szorul a hurok, annál kevésbé tudom komolyan venni a helyzetet. - De azért álljunk is meg itt egy szóra... - emelem fel ujjam, aztán hátul összekulcsolva kezeim újfent elkezdek ide-oda mászkálni. - Szóval azt mondod gyilkos vagyok. Azt mondod őrült vagyok. De magyarázd már el, hogy mi a különbség, vagy mivel érdemelte ki a pártfogásod azaz együgyű álszent fickó, aki kishíján mindhármunkat kinyírt és az hogy túléltük, kurvára nem a te érdemed. Még Gydat is megölte volna egy hallucináció miatt, akit te annyira pártoltál. - hadonásztam kezeimmel, miközben magyaráztam, és vártam ezekre valami érdemleges választ is. Könnyű másokra mutogatni, hogy gyilkos, de mikor szembe kell nézni a tényekkel, inkább a maszk mögé bújunk, nem igaz? Hát hogy van ez? - Még Gydat is jobban elítéled, mint azt a fickót. Még is, hogy akarsz így egyezségre jutni velünk, hm? Az a baj tudod, hogy mindenki más is így gondolkodik. Csak mert csini a mosolyom, már is rosszabb vagyok, mint az, aki már akkor embert ölt, mielőtt még én megszülettem volna. - állok meg, majd sarkaimmal szembe fordulok vele. - Érted már, miért nem fogunk soha beállni ebbe a ti elbaszott birka sorotokba? - kérdem, bár őszintén szólva nem várok rá választ, hisz láthatóan még mindig nem érti. Ha értené, már réges rég mellénk szegődött volna. Csak egy gyilkos vagyok a szemében, semmi más, így pedig miért is hallaná meg szavaim. Én is hallom a kocsit, de el se sandítok felé, tudom, hogy hozzánk jönnek. - Ne légy ekkora fajankó, Travis! Engem nem mások halála tesz boldoggá, engem éppen, hogy mások élete tesz boldoggá. - tárom szét kezeim. - De ami itt folyik jelenleg az nem élet. Még vegetálásnak is kevés. Szerinted a csövesek örülnek annak, ahogy élnek? Nem. Szerinted azokat, akiket valami miatt diliházba zártak élvezik az életük? Nem. Te talán boldog vagy? Nem. Akkor sem voltál, mikor még a közelébe sem voltam az alvilág felé vezető út felé. Persze, ettől függetlenül igen, utálom őket. Nem mindet, de a te fajtád bőven megnehezíti az olyanok életét, akik soha a büdös életbe nem fognak tudni saját házat venni vagy olyasmiket, amikre ti gazdagok szórjátok a pénzt. Vagy ott van Gyda. Még is mit adtál neki? Semmit! Ellenben elintézted, hogy elvegyenek tőle mindent, ami ő maga volt. Te egyáltalán nem segítesz az embereken, csak lerombolod a vágyaikat, a hitüket, az álmaikat. Önző vagy! Ha te nem lehetsz boldog, akkor más se legyen az, nem igaz? - magyaráztam, s bár én éppenséggel igyekeztem kiállni sokakért, az már kevésbé tetszett, hogy ő velem ellentétben csak sértegetni tudott. - Szerinted gyilkos. Szerintem túlélő. Mert ugye, ha ismernél is... - biccentem oldalra fejem elvigyorodva, majd a közben megérkező Calere pillantok. Nem értem ő miért morcoskodott, simán tarkón verhette volna Travist, amíg lefoglalom a dumával. Szemeim forgatom. Akkor tűnt csak fel, hogy Calet Gyda nem követte, így kicsit az épület szélére lépve le is néztem, hogy mi történt. Semmi. Gyda egyszerűen nem merte bevállalni. Semmi baj. Ketten is megbirkózunk majd vele. - Tudod mit? - pillantottam végül Travisre, majd széttárva kezeim beadtam derekam. - Legyen. Leállítom a kacagókalipszist, te pedig szokásodhoz híven, és hogy bizonyíts is, mennyire fontosak számodra az emberi élete, felfogod magad áldozni értük. Mit szólsz? Egy ember élete a több száz, ezer, millióért? Szerintem ez tökre fair ajánlat. Nem? - pillantok mögé Calere. - Megöllek, és amint ki száll belőled az élet, abban a minutumban leállítom az embereim. Végülis... ez úgy sem rólunk szól. Mit számít egy darab élet...? Úgy se fogják tudni ki vagy és mit tettél... - vonok vállat. - Vaagy, azt mondod, egy frászt fogsz meghalni bárkiért is, és mindenki megismeri majd a neved és azt, mit nem tettél meg a világért. - bazsalyogtam, majd keresve valami éleset, jobb híján egy éles fém darabot, felvettem és még intettem is felé neki, hogy lássa, én teljesen komolyan gondolom. - Csak ereszkedj térdre, és hagyd, hogy elvágjam a torkod, hogy a saját véredbe fulladj, ezzel megmentve a világot... - tettem felé pár lépést.
- Elias nem gyilkos. Csak te hiszed őt gyilkosnak. Neki is megvan a története, úgy, ahogy nektek. De szerintem sem én, sem mások nem a hegeid miatt ítélnek meg negatívan. Minél többet hallgattam Rowan monológját, annál inkább biztos voltam benne, hogy tényleg nem százas. Egyre őrültebb, viszont éreztem, hogy okkal. Haragszik a világra, haragszik rám és sajátos felfogásai vannak az életről és a jóról-rosszról. Elhűlve hallgattam ajánlatát. Áldozzam fel magam másokért? Ezen Cale is jót kacagott. Az az igazság, hogy fogalmam sem volt, hogy tényleg van-e halálos fegyver valahol. Azt sem tudtam, hogy betartaná-e az ígéretét. Igaz, mint említettem Rowan nem egy őrült mészáros. Normál esetben nem. Viszont azt is tudtam, hogy ha a fejébe vesz valamit, abból nem enged, indulatai pedig sok őrültségre rá veszik, pláne, ha vannak, akik bátorítsák. Igyekeztem végig gondolni a lehetőségeimet. Ha nem engedelmeskedek, akkor nem állítja le a folyamatot. Hiába verem hülyére, hiába faggatózok, úgyse fog beszélni és engedelmeskedni, nem érek vele célt. Viszont ha most hagyom, hogy megöljön... ki tudja betartja-e a szavát. Rowan nem egy őrült mészáros, neki sem érdeke megölni emberek hadát csak úgy, de azt is hangsúlyozza állandóan, hogy csak miattam. Körbe néztem. Ketten egy ellen. Talán lenne esélyem ellenük még ilyen necces terepen is, de akkor sem hallgatnak rám. Rowan sem, Cale meg végkép nem, Gyda meg a közelben sincs... odalenn van. Végül mégis csak ők fognak győzni? Amíg én élek, addig az emberek nagy veszélyben vannak és csak idő kérdése mikor történik meg a katasztrófa. Csak bízni tudtam benne, hogy ha helyesen döntök az emberek megmenekülhetnek. Felvehettem volna a kesztyűt, harcolhattam volna, de ha nem blöff, az a sok-sok élet mind az én lelkiismeretemen fog száradni. Ha most meg is halok, akkor is lesz utódom. Nem szabadulnak meg a totemektől azzal, ha engem leszerelnek. Mindig lesz új ellenfelük, akik szembe szállnak majd velük a jó oldal színeiben. Megadtam magam hát és lehunyt szemekkel térdre ereszkedtem Rowan előtt, közben igyekeztem teljesen kiüríteni az elmém és nem gondolni semmire.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Jahj, mert keresztre feszíteni emberkéket, miközben így is alig élnek, nem gyilkos szándékú, mi...? Hát a te buksidban is elhaltak egy agysejtek, azért beszélsz butaságokat...? - vigyorogtam, néha elnézve hátra Calere, hogy ő is épp úgy szórakozik e mint én, vagy már nagyon le akarná tudni. Láttam, hogy nagyon pörögnek gondolatai, agyal, és ez azt jelenti, hogy elkezdte latolgatni annak lehetőségét, hogy kioltsam életét, ami okán megmentheti ezeket a semmirekellőket a világban. Noha semmi garancia rá, hogy így is lesz. Jóó, oké, aki ismer, tudja, hogy általában komolyan beszélek. Általában... A legszebb perceket éltem át azóta, hogy a sebek hegekké váltak, ahogy ott gyötrődött és végül döntött, mint kiderült a halálát latolgatva. Azta! Na ez még engem is meglepett! Azt hittem le kell birkóznunk, és még így is csak egy fél metszést ejthetünk a torkán, amibe csak elvérzik mire leér, de nem! Nem véletlenül vagyok jó szónok! Ha nem ismerném apám, azt gondolnám maga Lucifer volt az, hogy ilyen jó beszélőkét adott ahhoz, hogy még a legaljasabb, halálosabb dolgokra is rá vehesse bárkit. Mert lássuk be, Travis most úgy döntött hajlandó beáldozni mit sem érő életét mit sem érő életet élő emberkékért. Kíváncsian és persze büszkén pillantottam el Cale felé, ahogy a nagy fiú lassan térdre ereszkedett. - Ezt nevezem, bassza meg! - szökdécseltem oda, mint egy mezőn ugráló szalma kalapos kislány, majd megálltam előtte. Aljas, fülig érő vigyorral néztem fel néha Calere, ahogy Travishez érve megálltam, majd még biztosra menve, először álla alá nyúltam mutató ujjammal és megemeltem neki, hogy szépen hozzá lehessen férni a nyakához. Másik kezemben még mindig ott volt a törött lemez darab. Le is guggoltam végül hozzá és behunyt szemeit, illetve arcának erőltetett merevségét figyeltem, milyen erősen koncentrál, talán éppen arra, nehogy kimutassa mennyire fél, vagy hogy ostromolja magát belülről, mert végül nem, hogy el kellett engednie minket, de most még meg is hal. Hát ez bizony szar ügy... A fém lemezkét a nyakához érintettem, hegye miatt talán ki is serkent kicsit a vére, de még távolról sem úgy, hogy ebbe akár belehaljon. Kezemet a tarkójára simítottam, majd a füléhez hajoltam, de alig bírtam röhögés nélkül. - Ugye azt tudod, hogy mikor az időről hadováltam, se rajtam nem volt óra, se a helyiségben... A bombákról nem hazudtam persze, de még is honnan tudhatnám mikor élesítik be, ha én ott sem vagyok...? - bazsalyogtam, alig bírva visszanyelni a hahotázásom. - Szeretem a szófogadó kiskutyákat... és a gyenge cowboyokat is... - kuncogtam el magam, és már közben vettem is el az éles fém darabot nyakáról, miután jól kijátszottam és legyőztem, mikor a szomszédos, távolabbi épület tetejéről valaki mesterlövésszel átlőttem az alkarom. Felmordultam, mert most egy lyukas kézre lett volna szükségem a legkevésbé, arról nem is beszélve, hogy időm sem volt igazán kiélvezni a helyzetet. A lemez darabkát egyből elejtettem, és hanyatt vágódtam a lövéstől, miközben magamhoz szorítottam vérző karom. Persze közben heherésztem olykor-olykor, attól még fájt és a legnagyobb baj, hogy valaki már megint belerondított ebbe a szép pillanatba. - Fedezékben, barátom! - szóltam Travis mögé Calenek, és jobbára én is azt néztem, hogy ide fent mi mögé bújhatnánk. Szinte éreztem, hogyha ezzel nem nyírt ki, akkor majd a következővel. És majdnem igazam is lett, ugyanis záporozni kezdtek a golyók. Még Gyda sikoltását is lehetett hallani, ahogy ő is befutott a félkész épületbe, hogy fedezékbe vonuljon. - Attól még én nyertem... - vigyorogtam oda Travisnek, miközben félig oldalasan, félig hasra fordulva kezdtem el kúszni a földön, hogy legalább a szélső beton szegélyek adjanak némi túlélési esélyt. Kurva szépen nézne ki, ha most meg minket lőnének szitává Calel.
Lehetőségem sem volt kiélvezni, hogy mégis életben maradok, mivel csak szívatott, mert valaki, vagy valakik lőni kezdtek ránk, bár úgy tűnt elsősorban Rowan a célpontja. Odaugrottam a menedéket kereső Rowanhez és mögé térdeltem, hogy páncélozott hátammal védeni tudjam, de közben le is hajoltam, hiszen a fejemet semmi sem védte már. Cale dühödten nézett felénk, majd mikor egy alsóbb szint jobban beépített pontján meghúztuk magunk ő is jött utánunk. De nem csak azért, hogy ő is védelemre találjon abban a néhány felhúzott falban, hanem, hogy kifejezze nemtetszését Rowan felé. Utánunk mászott, lendületből felém dobott egy negyed zsák összeállt gipszet, amitől elborultam a földön és néhány pillanatig szédelegtem is, majd vigyorogva Rowan felé ment, akár csak egy régi barát, aki örül a viszont látásnak, ám mikor kicsit is a közelébe ért fejbe csapta a vascsővel, majd mikor földre küldte ahol érte, oda ütött a csővel, de nem akarta azonnal szétverni a fejét. Neki sem kellett sok, hogy beinduljon a fantáziája és a fantáziája tomboló indulatokhoz vezessenek. Márpedig most Rowant is áruló ellenségnek látta, amiért nem vágta el a torkom. Máris lett egy összeesküvés elmélet a fejében és ezt Rowanen és rajtam fogja levezetni. - Te kis nyomorult! És én még hittem neked, hogy egy oldalon állunk! De ezek szerint te is egy puhány kis féreg vagy. Nincs elég bátorságod megtenni! Gyenge vagy, gyerekes és szentimentális! Megmutatom, hogy kell ezt csinálni! - Semmire kellő áruló! - rúgott bele dühödten Rowanbe. Láthatóan így is érezte magát. Egy dühödt állat volt, aki úgy hitte a barátai hátba szúrták és most egyedül kell véget vetnie mindennek. A lehető leghamarabb igyekeztem odarohanni, hogy közbe avatkozzak, de addigra már a bűvész is ellépett Rowantől és velem kezdett szemezni! - Rókapörkölt lesz vacsorára! - mondta Cale előre vetve magát a csővel, de én sikeresen kitértem előle. Akkor még nem gondoltam bele, hogy pont erre számított. A lábával kirúgott egy oszlopot, ami miatt fent megbillent egy lécekből összeszögelt, összecsavarozott állás. Egy másik oszlop ennek hatására szintén kibillent és a fejemre zuhant minden, ami odafenn volt. Az állás, a cementes zsákok, malteros vödrök. Annyi időm még volt, hogy a kezeim a fejem fölé emeljem és összébb húzzam magam, de a cuccok maguk alá temettek. - Na, lássuk... - mondta és elkezdte a vödröket leemelgetni, hogy megtalálja a fejemet, közben pedig már markában, ütésre készen szorongatta a csövet.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Ilyen pillanatokban - is - valahogy mindig elkap a röhögés. Egyszerűen már nem tudok morogni vagy idegeskedni amiatt, mert valami nem úgy jött össze, ahogy gondoltam. Ha meg még is, akkor meg azért kacagok, mert szinte elképzelhetetlennek tűnt az első pillanatokban. Imádtam minden percét annak, ahogy Travis a saját félelmével és halálával küzdött. Na meg azzal, hogy minden garancia nélkül még is bevállalta a torok nyisszantást, mintha utána minden mehetne a normál kerékben. Persze gyötrődött, láttam arcának apró rezdüléseink, azon, ahogy az ujjaim hozzáértek. Mint amikor félsz a tűtől és elmész vérvételre, de minden egyes apró kis érintéstől majd összefosnod magad, mert ha nem is hiszed, hogy pont most szúrnak meg, tudod hogy pillanatok kérdése és beléd vágják a tűt. A karom egyszerre lüktetett és zsibbadt el, miközben kúsztam odébb, még a véres csíkot is húztam magam után. Ha ma meg is halok... tök mindegy, mert nyertem. Még a betörhetetlent is betörésre bírtam. Egy ponton túl viszont kidőltem, mert egy kézzel vonszolni magam, miközben minél jobban próbálok a talajhoz préselődni, nehogy golyót kapjak, nos fárasztó, pláne, ha még vérzik is az ember. Gondoltam Calenek is lesz annyi esze, hogy fedezékbe vonul, lévén, hogy nem tudhatjuk kit akarnak ki nyírni, kit élve hagyni. Mármint az első golyót bekaptam, így nyilván engem nem kedvelnek, de lehet Caleel nincs bajuk. - Kurvára én nyertem... - rötyögtem halkan, miközben lassan hátamra fordultam, sérült karom pedig próbáltam másik kezemmel elszorítani. Akkor láttam, hogy Travis is ott van még, pedig rég lemászhatott volna másik felén vagy tudja tököm. Helyette hozzám rohant. Nem hittem, hogy megakarna ölni, hisz már így is számtalan esélye lett volna, de az már inkább meglepett, hogy a két perccel ezelőtti húzásom után még megpróbál megvédeni. Magába nézett volna...? Az ki van zárva. - Te őrültebb vagy, mint én, cimbora... Tudod, hogy a világ örökké veszélyben lesz, míg én élek, és most itt volna az alkalom, hogy más keze által dögöljek meg, de te inkább életben tartasz, megkockáztatva, hogy ma, holnap vagy holnapután, esetleg valamikor máskor még is csak beélesítsem azokat a bombákat. Meghaltál volna értük, és most még is életben tartod a halálos ítéletük... Hibbant vagy barátom... - vihogtam, miközben a golyók továbbra is rendíthetetlenül záporoztak, mintha minimum egy minigunnal soroznának. Nem éreztem magamban túl sok erőt, de így, hogy néhány percig a golyóálló esernyőm volt, összeszedtem magam annyira, hogy fel kecmeregjek és odébb vonuljunk valami fedezékbe. De nagyjából ennyit is bírtam. Mire fal mögé értünk, én már dőltem is volna le, de akkor Travis odébb repült Cale pedig megindult felém. Vagyok már olyan rég a szakmában, hogy felismerjem a vigyor mögötti szándékot. Tudtam, hogy nem támogatás céljából közelít, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire felkavarja, hogy Jerry végül úgy dönt, életben hagyja Tomot. Meg se kérdőjelezte miért tettem, de nem is fontos. Egy őrültnek vagy mániákusnak csak is az a lényeg, ami az ő fejében van. Senki és semmi más nem számít. Ez a különbség közte és köztem is. Én nem vagyok őrült. Én érzek, látok és gondolkodom. Kezemmel ugyan védtem fejem, de lévén, hogy már így is elég vért vesztettem, igazából egy szimpla vállon lökéstől is felborultam volna. Kacagva terültem el a földön, ép kezemmel továbbra is védve arcom - senki ne kérdezze minek -, de különösebben nem tettem ellene, hogy védjem magam. Ha tudtam volna sem hiszem, hogy ellenálltam. Vascső? Persze fájt meg minden, de hé, a lehámozott pofikámat napokig tűzőgéppel kapcsoztam vissza, és azokat utána még ki is kellett szedni, mert nem szívódtak ám fel. - Féreg? Meg lehet... Puhány? Ki is "kínlódott" az erőszakos szeretője mellett évekig, mire végül kinyírta...? Ja, bocs, még ahhoz sem volt merszed, azt is Gydanak kellett megtennie... - vihogtam, néha felköhögve egy kis vért. A rúgásra nyikkantam egyet, de nagyjából ennyiben ki is merült a dolog, mert előtte és utána is jókat kuncogtam rajta. - Hisztis vagy Cale... De nem baj. Valahogy mindenkinek ki kell tombolnia magát, nem? - néztem fel rá, bár a látóterem egészen lecsökkent és elhomályosult addigra, a hangok is távolibbnak tűntek. Miközben pedig végre nyugtot hagyott nekem, behunyt szemeim mögött eltöprengtem vajon Gyda merre lehet, mert se itt nem láttam, se a hangját nem hallottam. Lehet lelépett. Bár tekintve a körülményeket, jól is tette. Aztán ténylegesen elsötétült minden. Nem, nem haltam meg, de azért én sem vagyok halhatatlan.
Abban a pillanatban egy cintányérozó, kis játék maki kezdett zenélni Cale és a rom halmaz mellett, bár néhány nyikkanást követően meg is akadt a mozdulatban. Ellenben elég volt ahhoz, hogy elterelje Cale figyelmét annyira, hogy szemből egy méreteit tekintve elég alacsony, jelmezes kis csaj, úgy mellkason rúgja, hogy repüljön hátra pár métert. Ő maga közben talpra érkezett, majd elő véve saját kis altató pisztolyát, két adagot egyből Cale vállába is lőtt. Rám is rám célzott, de lévén, hogy meg sem moccantam, nem küldött plusz egy adaggal a túlvilágra. Aztán megnyomta a kis okos óráját és beleszólt. - A célpontok ártalmatlanítva. Kell mindenki vagy mára végeztünk? - kérdezte, s bár volt rajta egy fekete rablómaszkhoz hasonló álarc, a hangjából kivehető volt, hogy 15 sincs. - Nem kockáztassunk, a rendőrök már így is úton. - válaszolták neki az órán keresztül, így összebilincselte kezünk gyors kötözővel, és igyekezett kiásni Travist is. - Ezért duplán számolom el az órabért... - morogta, mert bár a maga módján remek képzést kapott, nem zsákok pakolászására. Ha úgy érezte a kislány, hogy veszélyes lehet számára Travis, gond nélkül kiütötte őt is vagy kis öklével, avagy altatóval, esetleg sokkolóval. Odalent pedig már egy teherautó várta őket, amivel el is szállították a helyszínről. Gyda holléte ismeretlen volt, bár voltak vér foltok a földszinten, úgy tűnt elmenekült, megkeresésére pedig már nem volt idő. Egy várostól távoli, erdő sűrűjében lévő labirintusként megépített bunkerszerűségbe szállították őket, ami hasonlított Travis róka odujához, ám ennek ki- és bejárata nem a föld alá volt rejtve, illetve tartozott hozzá egy kapucsengő is. A sofőrök még segítettek becipelni őket, mert a kislány úgy sem bírta volna el őket, és az ideiglenes "főnöke" sem volt épp alkalmas a cipelésükre. Ellenben biztosított nekik orvosi ellátást. Engem ugyan elakartak volna zárni a többiekkel együtt egy beton tömbszerű börtönbe, de lévén, hogy másfél lábbal így is a sírban voltam, egyenlőre elláttak, és ki szíjjazva egy üveg ablakos "intenzív" szobában hagyták, várva, hogy életemnek mérgele kilengje valamelyik oldalra. Travis - a szűkös hely miatt szobatársam lett, de az ő sérüléseit is ellátták, s bár elvileg őt nem tartották veszélyesnek, azért szíjjakat ő is kapott. A tönkre ment páncélzatát pedig kezelésbe vette az épület házigazdája a kutató termében, valahol egy emelettel lejjebb. Cale már nem volt ilyen szerencsés, ő nem élvezhette az ágyak kényelmét. Calet egy törhetetlen üvegablakos kis cellába dugták, ami fel volt szerelve többek között kamerával, szellőzővel, egy ággyal, egy elkerített wc-vel és felette egy mosdókagylóval. A bekerülése után a gyorskötözőt persze levették róla, de helyette kapott egy elektromos nyakörvet, ami nem egyéb célból volt rajta, mint, hogy meggátolja, ha rosszaságot tervezne. A labirintus házigazdája egyenlőre csak kamerákon keresztül figyelte a három jó madarat. Egyre készült, így most kicsit feszült a "tömegtől", de plusz pénz fejében megkérte a kislányt, hogy maradjon még a biztonságkedvéért. A 11-12 éves lány, lila öltözékében, álarcban állt a két ágy közt és övét fogva, várta, hogy történjen valami.
Nehezen ébredtem fel, több fájdalmam is volt, de végül sikerült magamhoz térnem. Egyből észrevettem, hogy valami nem stimmel. Vajon hol lehetek? Mi történt? És Rowan? Ő jól van? Szemeimmel őt kerestem. Mikor megláttam, azonnal odasiettem az ágyához, bár kezeim elég kényelmetlenül érezték magukat a hátam mögött összeszíjazva. Szemeimmel vizslattam őt, hogy rendben van-e. Hát hellyel-közzel. Legalább kapott orvosi ellátást, az is valami. Leültem a földre, majd a kislánnyal mit sem foglalkozva - ha csak meg nem akadályozott benne - addig ügyeskedtem, amíg összeszíjazott kezeimet a fenekem alá nem tudtam húzni, majd gyertya pózban felvezettem kezeimet és kibújtattam. Most már magam előtt tudhattam kezeimet, ez is valami. Leguggoltam Rowanhez és végigtapogattam arcát, nyakát. Elég hűs volt, de még élt. - A francba, hogy mindig csak a gond van veled! - morogtam, de azért örültem neki, hogy jól van. A lányt továbbra is figyelmen kívül hagytam, nem foglalkoztam vele.
Mikor Cale magához tért dühödten ült fel és az üveghez lépett, majd csapkodni kezdete, mint valami megszállott bolond, végül elordította magát, mint valami viking, majd már ökleivel kezdte ütni az üveget. - Engedjenek ki! Fogalmuk sincsen róla, hogy ki vagyok! Mindenkit megölök! - kiabálta méregtől fűtve. - Hogy képzelik ezt?! Az embereim pillanatokon belül idejönnek és lemészárolják magukat! Egy szikrányi életet sem hagynak ebben a kócerájban rajtam kívül!
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Elég... mélyen aludtam, de nem voltam biztos benne, hogy, amiket hallok, nem-e valóságos. Azzal tisztában voltam, hogy a lábam alatti talaj, bármilyen realisztikus, nem igazi, pláne, hogy egyik helyről a másikon találtam magam. Időben és térben ugrálva, olykor, mintha nem én lettem volna. De talán tévedek... Talán már nem is élek. Nem voltam lélegeztető gépen, de számtalan gép világított és pityegett mellettem, amiknek zömét, mintha hallottam is volna. A kislányt nem zavarta Travis akrobata trükkje, bár mindig készenlétben volt ha esetleg szükség lenne rá. Igaz kicsit azt is furcsállotta, hogy a tetőn még ki akartuk nyírni egymást, most Travis pont úgy viselkedik, mintha minimum a legjobb haverját csapta volna el egy kamion és kérdéses, hogy felébred-e. A tapizást is éreztem, bár csak szemöldökeim rándultak össze egy pillanatra, mert álmaimban mindeközben a cirkuszi sátor kellős közepén álltam és nagyon úgy tűnt, hogy sehol senki már egy ideje. Akkor meg mi a franc ért az arcomhoz? - Szívesen, hogy megmentettük a segged. Csak tudnám minek sajnálod, ha odafent elég egyértelműen kiakart nyírni... - forgatta meg szemeit, flegma megjegyzéssel a kislány. - Ahh, ez így annyira buzis... - morogtam halkan, miközben szájához emelte okos óráját és megint beleszólt. - Nem vigyázhatnék inkább a még élő őrültre? - kérdezte, miközben félszeme végig Travisen volt. Bár a házigazda nem mondta, hogy fékezze meg, ha esetleg megakarná ölni, csak azt, hogy ne engedje el egyiküket sem. - Várj még egy kicsit. Mindjárt odamegyek. - válaszolta a készülék vonalának túloldaláról az egyébként ismerősen hangzó férfi hang. Szégyenlős természete miatt, s mert kifejezetten kényelmetlenül érezte magát idegenek közt - pláne, ha még készülni sem készült rá -, nehezen vette rá magát a házigazda, hogy mutatkozzon. De most kénytelen lesz. A sötét, kamerákkal teli szobába ült mióta úton voltak feléje, és most is hol az egyik monitort figyeli, hol a másikat. Aggódik Cale miatt, bár nem szándékozta elkapkodni a férfi lehetséges és számításba vehető jövőjét. Átkapcsolt a Calenél lévő hangosbemondóra az idegen, de egyébként egyáltalán nem ismeretlen kiállású fickó, próbálva megnyugtatni a túlzottan vad őrültet.
- Mr. Braxton kérem higgadjon le. Nem ártó szándékkal hozattam ide. - válaszolta majd egy kis szünet után helyesbített bűntudata lévén, mert a hazugságot egyáltalán nem tudja helyén kezelni, így lehetőleg nem is él vele. - Pontosabban számoltam vele, hogy kárt kell okozzak önben, amennyiben nem hajlandó megnyugodni, de mindezt csupán a maga érdekében teszem. - javította ki előző mondadóját, éppen csak nem kezdett hebegni. Hiába képezte magát és készült fel őrültek fogadására, valahogy még sem megy neki olyan könnyen gyakorlatban, mint elméletben. Nem csoda, hogy ideges. Még az ujjai is remegnek, mikor az egyik kapcsolóhoz vagy gombhoz ér. Amennyiben viszont Cale nem vesz vissza a hangerőből és fenyegetésekből, úgy kénytelen néhány másodpercre megcsapnia árammal. Vicces, hogy mennyire az erőszak ellen van és milyen rosszul viseli még más kínját is. Mondjuk lehet így elsőre talán nem Cale a legjobb eset a gyakorlathoz. Le is kapcsolja a rádiót és visszalép az álarcos kislány órájára. - Oké, akkor én most elindulok, aztán megkérnélek rá, hogy addig tartsd szemmel a rabunkat, és ha tudod esetleg... nyugtasd meg, de ne menj be hozzá. - kérte a fickó, miközben idegesen felkelve a székből, igazított öltönyén egy utolsót, majd elindult a gyengélkedő felé. Amíg pedig nem hallotta a kislány a közeledő lépteket, karba tett kezekkel figyelte Traviséket, mint valami kis biztonságiőr. Utána viszont kihátrált és elsétált az alsó szintekre, ott pedig a cella sorokhoz, ahol Cale is volt. - Helló. - köszönt az üveg ajtó elé lépve a kislány és onnan figyelte a nálánál jóval magasabb fickót, ki jelenleg nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. - Nehéz megfejtenem az őrültek gondolkodás módját, de javíts ki, ha ti odafent épp nem egymást próbáltátok meg kinyírni. - tette csípőre kezeit, mert most aztán totál összezavarta Travis, és látva Cale hevességét, teljes a káosz a fejében. Egy emelettel feljebb közben a házigazda még tartott egy kis szünetet az ajtó előtt, mielőtt belépett volna, sőt még annak is háttal volt. Rég volt már emberek közt, szerencsétlen a mai napra sem tervezett több izgalmat ennél. Aztán beütve az zárkódot belépett az ajtón, mögötte pedig ismét rázárult az ajtó. - Elég rossz állapotba hozták ide, de... biztosíthatom felőle, hogy nincsenek fájdalmai. - szólalt meg tényeket közölve, bár olyan félénken, mintha szöges ellentétem volna. Mert, hogy... az is volt. Ujjait ropogtatta, miközben hol Travisre, hol a földre, hol rám nézett. Bemutatkozni abszolúte elfelejtett. Gondolta nem is fontos. - L-le veszem a szíjakat, ha megígéri, hogy nem támad rám vagy az alkalmazottaimra, de biztosítanom kell afelől, hogyha meg is próbálna szökni, akkor sem találni ki. Az épület nem csupán erőd és bunkerként "üzemel", de egyfajta labirintus is. Három szabaduló művésszel is leteszteltem és belőlük csak egy jutott ki. 4 nap alatt. - jegyezte meg amolyan figyelmeztetésképp, miközben tekintetét Travis cipőire szegezte. Ha Travis hajlandó volt együttműködni, úgy a vöröske odasétált és kapkodva elő véve egy speciális ollót, elvágta a szíjakat.
Igazat megvallva össze voltam zavarodva. Hosszú idő után most újra szentimentális lettem, kissé el is érzékenyültem, amit rettentő kínosnak éreztem, főleg, hogy figyelnek minket. Ráadásul egy kislány társaságában. Kislány? Azon sem lepődtem volna meg, ha kiderülne, hogy valami zsugorított Beatrix Kiddo jelmezben. - Én... ezt aligha értheted meg, de... nem igazi ellenségem, csak... féken kell tartanom, de szeretem őt - hebegtem. - Vagyis... nem úgy, csak... megromlott a viszonyunk, de én nem akarom bántani. Haragszik rám és meg van sértve, de... de nem olyan rossz ember és nem gondolta komolyan. Nem ő az igazi bűnös, hanem a barna hajú. Akitől megmentettél - mondtam és még mindig Rowan arcát simogattam. Aggódtam érte. - Én csak próbálom megmenteni - értettem ezt Rowanre. - Saját magától és másoktól és másokat is tőle... Hallgattam, amint azzal a valakivel "telefonál". A hang egészen ismerős volt, de még nem tudtam hová tenni.
Mikor Cale meghallotta a hangot elcsendesedett. Mélyen elgondolkodott. Valahol mintha már hallotta volna ezt a hangot és emiatt meg is indultak a hangyái. El is nevette magát. Csak tudná honnan tudja az igazi nevét. De ez egy olyan dolog, amit elengedett. Majd rákérdez, ha szemtől szembe kerülnek. - Oh ho hooo... értem már. Nagy durranás! Hát így állunk! Rendben cimbora, legyen, ahogy te akarod, legyen neked gyereknap! - nevette ki. - De szórakoztató a hangod. Úgy hebegsz, mint azok az emberek, akik érzik, hogy egyre mélyebbre hatol beléjük a kés és bár rettegnek a halál küszöbén, de hisznek benne, hogy a rémült könyörgésük megmentheti az életüket - vigyorodott el. Miután a férfi hangja eltűnt a mikrofonban mogorva képet vágott, aztán látta, hogy egy kis árnyék tűnik fel a folyosó végén, én pedig hangos éneklésbe(A dal) kezdett, amibe bele zengett a hely. A dalt mindenkinek szánta. Legalábbis a környékén biztosan, hiszen nem sokan hallhatták. Mint mindig, hangja és ének tehetsége ugyan kellemes volt, de mégis... rettenetesen fenyegető volt minden pillanata. Közben teátrális mozdulatokat tett, s hol távolodott, hol közeledett az üvegfalhoz, amerre az árnyék is közeledett.
"Az idő most áll, nem mozdul, a pillanat vár Elszunnyadt, elpihent, jó adós így fizet Sok hosszú év, mit adtam e pillanatért Ennyi most jár nekem, tovább nem engedem
A függöny felment, a nézőtér néma, csend lett Ez most egy új darab, a régi ma elmaradt Kellett egy főszereplő, új díszlet, egy új rendező Bár nem túl vidám darab, szem szárazon nem marad
Mert indul a játék, mondd miért is várnék Csak intek és indul a tánc Áll már a díszlet, felkenték a sminket Kell egy utolsó nagy felvonás
A társulat nem változott, karakterük mit sem kopott Túl sok itt a jó szerep, mától csak egy lehet Túl unalmas első lapok, nincs konfliktus, nincsen halott Kevés a könny, a vér, lesz bőven ha véget ér!
Mert indul a játék, mondd miért is várnék Csak intek és indul a tánc Áll már a díszlet, felkenték a sminket Kell egy utolsó nagy felvonás
Itt éles a töltény és éles a kard és édes a bosszú mi vár Nem színlelt a pofon mi arcodba mar És nem kell, hogy eljátszd, hogy fáj S a penge ha szívedig ér, az nem festék, az igazi vér!"
Az éneke végén az üvegre tapadt és a cellájához érkező lányra nézett. Elővette mosolyalbumának egyik bájos, de groteszk darabját és egyfajta vicsor-mosollyal pillantott rá, mely még üdvözlés közben is letörölhetetlenül arcán maradt, a beszéd sem tűntette el. - Hát légy üdvözölve, kis vakarcs! - nevette el magát. - Jól láttad, mi ott éppen élet halál harcot vívtunk. Igen. Ki akartam nyírni mind a kettőt. Az egyiket mert egy áruló patkány, a másikat pedig mert egy... nem tudok rá jó szót, de megvert, elrabolt, játszott velem szimplán csak köcsög is mellé - nevetett, majd fenyegetően végig mérte. - Te leszel az első gyerek, akivel kivételt teszek. Élvezet lesz, amikor kitépem a szíved a bordáid közül. - Tette ujjait az üvegre, mintha már most képes lenne áttörni ujjaival a mellén. - Áruld el nekem, te kis vacak, miért avatkoztál bele a dolgaimba?
Mit mondhatnék, elképesztő látvány volt látni, amint belép a pasas hozzánk. Mintha... Rowant láttam volna, csak mégse. Hasonlított rá, de különbséget tudtam tenni köztük. Akkor is különbséget tudtam volna tenni, ha Rowan arca nem lenne eltorzulva. Jó lenne tudni ki ez a hasonmás... Meglepett, hogy mennyire félénk, félős, tesze-tosza fickó. Szerintem még sérült kézzel is simán földre tudnám küldeni. Sőt. Az ütés mozdulatára is magától összeesne. Természetesen ígéretet tettem neki, hogy nem fogom bántani, így meg is lett az eredménye. A szíjakat el is vágta. Kimozgattam karjaimat, kiropogtattam ujjaimat, majd hol Rowanre, hol a klónjára néztem, bár valószínűbb, hogy az ikertestvére. - Mi folyik itt? - néztem kérdőn a férfira. - Maguk lőttek rá, illetve ránk? Ha csak egy haja szála is meggörbül, akkor magát fogom az intenzívre küldeni! - fenyegettem meg a férfit szigorú tekintettel, bár előző elérzékenyülésem jelei még mindig ott voltak szemeim mélyén.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
A kislány csak ott állt, fincsorgott és közben hallgatta Travist. Vágta a pofákat, de nem úgy tűnt, mint aki annyira hülye lenne a felnőtt dolgokhoz. Báár... való igaz, hogy amit odafent látott azt, aligha ha lehetne másként értelmezni. - Bocsánat, de talán rosszul láttam, hogy épp egy koszos fém lemezzel akarta elvágni a torkod, amit te még önként is hagytál neki? Javíts ki ha tévedek, de még a melegek közt sem szokás így flörtölni? A szadomazoba pedig nem halnak bele az emberek. - válaszolta a maga kis flegma stílusában. - Ó, igen, szívesen. Szerintem egy darabon ő is itt fogja tölteni az idejét. - vonta meg vállát, mert igazából ez őt egyáltalán nem érinti és nem is érdekli, amennyiben nem fizetnek érte. - Lehet, hogy 11 vagyok, de az tuti, hogy én nem nyújtanám olyannak a kezem, hogy megsimogassam, aki előtte megharapott. Már ne is haragudj, de szerintem a világnak és neki is megváltás volna, ha most egy párnát nyomnál az arcába. Mert, hogy ő tuti kinyírt volna téged, ha nem lyukasztjuk ki a kezét. - reflektált, de képzés ide vagy oda, vannak dolgok, amikhez még nem nőtt fel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs igazság tartalma annak, amit mondott. S mindeközben én? Valahol átkerültem egy párhuzamos világba, mert tudatalatt végig éreztem, hogy Avery sosem töltött velem egy napnál többet kisbabaként, és tuti nem Travis házában. Éreztem, hogy valami nem oké, de olyan kényelmes volt a sarok kanapén dögleni és közben a karomban etetni a kis díjbirkózót, miközben a kanapé végében Travis olvasgatott elmélyülten, hogy úgy éreztem nincs az az isten, hogy én innen felkeljek. - Azt meg még is hogyan? - kérdezte, de végül nem várta meg a választ, mert így is úgy volt vele, hogy erre nem lehet válasz, hisz képtelenség. Inkább kikönyörögte, hogy tovább állhasson, mert nem őrködésért van fizetve. Szerencsére idővel odébb is állhatott, s bár Calet érdekesebbnek találta, nem tervezett vele különösebben kapcsolatot teremteni. - Borzasztó hangod van, de jobban tetted volna, ha odafent is kornyikálsz. - jegyezte meg miután Cale megérkeztével elhallgatott. - Hát látod, kicsit jobban oda tehetted volna magad. Helyette én vertelek el... - csóválta fejét haloványan elmosolyodva, a fenyegetésre viszont felvonta egyik szemöldökét. - Ó, most meg kéne ijednem? És hogy akarsz innen kijutni okostojás? Alapvetően itt sem kéne lenned, de most, hogy már itt vagy, ilyen hozzáállással maximum egy méreginjekció lesz osztályrészed. - pillantott fel az üvegre tapadó fickóra, bár szemei nem árulkodtak félelemről. - Ha ennyire utálod őket, miért ültetek egy kocsiban? - kérdezte kíváncsian, mert, hogy nem a tetőnél kezdték őket figyelni, csak hát nehéz úgy utolérni bárkit is, ha nem tudják hová mennek. - Szerinted? Hát pénzért, mi másért? Talán nem árulok el vele nagy titkot, hogy felbéreltek, hogy kapjam el Trickstert és hozzam ide. És mivel ti is ott voltatok, és gondot is okoztatok, ráadásul úgy tűnik neked is valami agyrákod van, így ti is itt kötöttetek ki. De ha engem kérdezel, hármatokból ketten tuti itt fogtok meghalni. - válaszoltam készségesen, bár túl sokat még sem árulva el. Nem mintha olyan pletykás lenne, de igazából ezen részét neki sem árulták el. Ikertestvérem borzasztóan érezte magát Cale társaságában, még úgy is, hogy a közelében sem volt. Egyáltalán nem szeretett volna tőle többet hallani, de tudta, hogy idővel szóba kell, hogy álljon vele, ahogyan a másik ébren lévővel is, így még talán örült is, hogy ott hagyhatta a fickót, majd aztán azon feszenghetett, hogy most majd személyesen is állnia kell a sarat, mindegy, hogy Travis őrült-e vagy sem. Igyekezte készségesen felvázolni a helyzetet, Travis helyzetét, majd ugyanilyen készséggel el is távolította a szíjakat, és bár tett pár lépést hátra, ott maradt az ágy mellett, de úgy nézett le lopva rám, mintha egyszerre szomorítanám el és gyűlölne is. Talán egy csöppet a szemei is üvegessé váltak, ahogy összeszorított fogakkal, ajkakkal nézte egykori saját magát. Semmi gond... minden bizonnyal fordított helyzetben én meg is öltem volna. Az első kérdésre nem igen tudott felelni a kis balga, mert hirtelen nem tudta mit is válaszoljon rá, de Travis hamar világossá tette. Egy csöppet mintha el is szégyellte volna magát, bár csak addig nézett Travis szemeibe, amíg kérdését hallgatta, onnantól megint lesüllyesztette tekintetét a fehér takaróra, mint rossz kutya, aki tudja, hogy nem szabadott volna szétrágni a cipőt, még is megtette. Bólintott néhány aprót. - Igen, és sajnálom. Rowan lett volna a célpont, de minek után Calet is észrevettük, ráadásul akcióba lendült a mesterlövészünk elbizonytalanodott, és mindenkit... ki akart iktatni. - hát ennél szebben meg sem fogalmazhatta volna. Nem ártalmatlanítani akartak minket, hanem kilőni, mint három veszett kutyát. Nem akart bemutatkozni, de Travis fenyegetése megijesztette - lelki szemei előtt ugyanis látta az egészet -, de ettől függetlenül mégsem tudta miként kezelje a dolgot, szóval terelt. - K-kian vagyok, Rowan ikertestvére. - világosította fel Travist a hasonlóságról. De még így is összébb húzta magát, és jobbára, gyáván át iszkolt az ágy másik felére. A pici lány most nincs a közelben, hogy megvédje, szóval eléggé ki van szolgáltatva. Már is bánja, hogy levette a szíjakat, amiknek darabjait most is úgy szorongatta, morzsolta kezeiben, mint egy fajta mentőövet. - Nem hiszem, hogy tud a létezésemről. Születésünkkor szétválasztottak minket. - felelte Travisnek, de mind ahányszor neki beszélt vagy mögé nézett vagy egy pontot a felsőjén, és azt is csak addig, míg beszélt hozzá. Azt persze nem tette hozzá, hisz szégyenletes is volt, illetve senkinek semmi köze hozzá, hogy az alkoholista apa adta el egy tehetős családnak, hogy piát vehessen belőle. Ám mind ezek ellenére, még is ő járt jobban. Az viszont meglepte, hogy milyen védelmezővé lett Travis, hisz a saját testvérem nem vágyott rá, hogy túléljem. - D-de miért...? M-miért védi...? Hiszen... elárulta magát é-és megakarta ölni?
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez a hibbant fickó nyíltan kijelentette, hogy meg akarta öletni Rowant, majd miután Cale megjelent úgy döntöttek az emberei engem is megölnek és Calet is. Hát ez a fickó sem komplett. Bár nem éreztem úgy, hogy meg kéne ölnöm Kiant, megfordult a fejemben, hogy itt helyben összeverem. Ökölbe szorultak kezeim és felállva a férfi felé néztem, aki igyekezett minél messzebb kerülni tőlem. Jól tette. - Láthatóan jól ismersz minket, de akkor ezek szerint mégsem eléggé. Ha elég jól ismernél minket, akiket ide hoztál, akkor tudhatnád miért védem. Egyrészt, mert én vagyok a Kitsune és minden életet megvédek. Senki sem érdemel erőszakos halált. A halált a természetnek kell intéznie, nem az embereknek. Másrészről pedig... ő már az életem része. És nem vagyok hajlandó lemondani róla ilyen könnyen. Meg fogom őt menteni és segíteni fogok neki új életet kezdeni. Tudom, hogy menthető. Minden lelket meg lehet menteni, mert a fehér erősebb a feketénél. Sosem győzhet a gonosz erő, az ő lelkét is meg lehet gyógyítani és az én feladatom, hogy ezt megtegyem, hisz részben én felelek érte, hogy idáig jutott. De van, amiben téved. Rowan nem engem árult el, hanem Cale Braxtont. Mégpedig azzal, hogy nem ölt meg. Már azelőtt megkegyelmezett nekem, hogy a maga lövésze meglőhette volna. Csak azt akarta, hogy térdre boruljak előtte, de igazából nem akart megölni. Maga nem olyan okos, mint hiszi. Sőt! Tökkel ütött! Alig van tisztában a tényekkel, mégis játszani akarja a hőst és a megváltót, aki megfékezi majd a gonoszt és életeket ment, pedig még csak nem is jól informált! Őt is ide hozta, igaz? Jobb ha tőlem tudja, hogy nem fogja tudni bezárva tartani. Csak idő kérdése, hogy megtalálja a módját, hogy szabaduljon és mindenkit meg fog ölni, aki az útjába kerül! Idehozta a saját hóhérját is! - korholtam meg elég alaposan. Fogalma sem volt róla mibe keveredett, de biztos voltam benne, Cale már azzal megölné ezt a bohócot, ha rávigyorogna és felkacagna.
- Ooo! Pedig eddig még senki sem panaszkodott - nevetett fel. Egyáltalán nem félt, vagy ijedt volna meg egy percre is. Nem volt az a fajta. - Ugyan, te sem hiszed, hogy itt tudtok tartani? Szöktem már meg veszélyesebb, jobban őrzött helyekről is, sőt, álltam már szemben több és veszélyesebb alakkal is. Szerintem ti sem fogtok nekem és az embereimnek nagyobb fejfájást okozni. És ez? - bökött a nyakörvre. - Ugyan, ne kacagtass. Ez a kis sokkoló semmiség ahhoz, amikor a tűz mardosta a testem - nevetett. - Ja, akkor még csak az egyiküket utáltam. Akkor még azt hittem, hogy széles vigyorú cimborám az én oldalamon áll, aztán kiderült, hogy tévedtem. Ő azt a páncélozott burzsujt választotta helyettem. Ő sem hihette, hogy majd elnézem neki, hogy térfelet váltott! Mikor a lány megemlítette neki, hogy felbérelték egyből felcsillantak a szemei. - Ooo... - merengett el. Ha ennyire jól ismeri a történetüket, bizonyára azt is tudhatja, hogy mennyi pénze van. Biztos tud többet ajánlani, mint jelenlegi megbízója. - Ha téged fel lehet bérelni, akkor mondd, mennyi pénzért engednél ki és mondjuk szednéd le rólam ezt a nyakast is? - kérdezte vigyorogva. - Tudod, nekem a bőröm alatt is pénz van kicsi lány! Ha segítesz nekem és az oldalamra állsz, akkor nem foglak megölni. - nevetett. Nem mintha egyedül nem tudná megoldani magának a dolgokat, de ha már van rá lehetőség, hogy a könnyebb, kényelmesebb és az egyszerűbb utat válassza, akkor miért ne?
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Az agy egy roppant érdekes szervünk. Amikor alszunk, jobb esetben a fájdalmat sem érzékeljük, de az elme még is jelzi felénk, ha valami nincs rendben. Nincs bajom a fájdalom érzésével, de mivel álmomban nem érzem, csupán az elmém érzékeli, hogy kezd alább hagyni a fájdalomcsillapító, így a békés, nyugodt álmot szép lassan felváltják a kellemetlen érzések és démoni árnyak. A kanapén való döglés helyett a falnak repülve reccsen a hátam és koppan a fejem, ahogy a nagybátyám átrepít a szoba végébe egy ütéssel. Most hallucinálok vagy sosem voltam felnőtt? Valami itt nem jó... A valóságban persze eleinte csak a szám széle rándul meg, aztán egyre többször vonom össze a szemöldökeim. A táborban vagyok, még is mintha a sátrak közül Travis morgását hallanám. Ikrem érdeklődve hallgatja Travist, ám végül némi értetlenséget tükrözve arcán összevonja szemöldökeit. - Maga nem öl embereket. Ő igen. Ez természetellenes. Sőt, az sem természetes halál, hogy megölte volna magát. Miért ilyen ellenséges velem? Segíteni akartam. Segíteni akarok. Rowan és Cale veszélyes. Maga meg... nem tudom. Elbizonytalanít a válaszaival. - válaszolja őszintén, láthatóan kissé kétségbeesve, miközben el-el pillantgat, mert most már egészen rossz ötletnek hat, hogy levette a szíjakat Travisről, hiába van megsérülve a férfi. Odébb vonul ugyan, de nem érzi nagyobb biztonságban magát. Szíve szerint visszaiszkolna a kamerákkal teli termébe. - Nem fogom megölni. Ha túléli, én csak fogvatartom, míg... természetes halált nem hal. Ahogyan Cale is. Ez a legbiztonságosabb módja annak, hogy megvédjem a várost és minden élőt, tőlük. Pedig megérdemelné a halált Rowan, hiszen gyilkos. - rebbentek meg szempillái már-már könnyek gyűltek szemébe. - Hiszen megölte édesanyánk. A nagybátyánk. É-és a maga barátnőjét is. Nem akarhatja, hogy ilyen embert védjen bárki is. Mindegy ki milyen hibát vétett, ő akkor is ölt. Még az állam is elítélné, ha rá tudnák bizonyítani, hogy beszámítható. Kivégeznék, már csak azokért a tetteiért, amiket még azelőtt tett, hogy... - nem fejezte be, de sokat mondóan az egyre gyakrabban grimaszoló képemre nézett. Hitetlenkedve nézett a Travisre, miközben a megmenthetőségemről tárgyaltak, amit Kian erősen kétségbevont. - M-miért mond ilyeneket? Hi-hiszen maga is látta mire képes. Embereket akar felrobbantani. Neki nincs lelke, valószínűleg már akkor sem volt... soha. - hebegte, mert egyrészt azért elég beszari volt, és ő is tudta, hogy megütni sem tudná Travist, másrészt nem engedhette, hogy Travis belekontárkodjon a terveibe. - Magát is elárulta. Meg vannak a kamera felvételek, amiket átadott a rendőrségnek a barátnője meggyilkolásáról. - bizonygatta igazát, bár arra hirtelenjében nem tudott mit mondani a kis zseni, hogy valóban hibát követtek-e el, mikor meglőttek. Ő úgy gondolja csak szórakoztam és húztam az időt, de megöltem volna. Ennek ellenkezője pedig eléggé megijeszteni, tudatában annak, hogy bár így is bőven megérdemelném a halált, talán ránk zúdítani így a golyó záport még sem volt olyan kegyes dolog. Cale és az én halálom szükséges lett volna, Travissel meg úgy volt, hogy vagy én vágom el a torkát, vagy ők lövik le. Járulékos veszteségnek fogták volna fel, aki egy jó cél érdekében vesztette volna életét. - N-nem, ebben téved, én nem hőst játszom, csak... csak... - kereste a szavakat, mert megszokta már, hogy írásban vagy távol mindenféle atrocitástól beszélget valakivel, így meg még gondolkodnia is nehéz. - ...csak egy rovarírtó vagyok, aki megtisztítja a csótányoktól ezt a világot. Nem bántom az ártatlanokat. - heppeget, miközben hol Travisre, hol a szoba egyik sarkába kapta tekintetét, de már így is elég izgága volt, mert nem bírt megállni egy helyben idegességében, így toporgott néha, vagy kezeiben csavargatta a szíjakat. - Ne-nem, ez nem így van. Cale is megkapj a maga büntetését, életfogytiglant itt. Ha pedig rosszul viselkedik kapott nyakörvet és... és... különböző gázokkal tudjuk elárasztani a celláját, a-akár mérges gázzal is, ha már nagyon nem hagy más választást. A leghumánusabb megoldás. Elalszik és szép lassan megfojtja a mérgező füst. - magyarázta sűrűket pillogva, miközben erősen a takaróm szuggerálta. - M-meg kell kérnem, hogy távozzon. Most azonnal. Ma-majd a kislány kikíséri... - habogta már-már remegve egyrészt a félelemtől, másrészt a stressztől, miközben zsebébe nyúlt és kézi adóvevőjén szólt a Calel tárgyaló kislánynak, hogy jöjjön és vigye innen Travist.
- Talán nem akartak megbántani, nehogy elsírd magad. - vonta meg vállát a lila ruhás kislány kicsit sem tartva a cellában lévő férfitől. - Honnan tudod milyen veszélyes vagy őrzött hely? Vagy abból szűrted le, hogy egy kislány vigyáz rád? Ilyen gyakran vernek el téged kislányok? - kérdezte kíváncsian, de a végén csak felcsusszant ajkainak széle mosolyra húzódva. Aztán félrebiccentette fejét kíváncsian. - Te most azokról az embereidről beszélsz, akik miatt egy eldugott nyaralóban húztátok meg magatok? Vagy az üzletpartnereid, akiknek azt mondták, hogy hibbant vagy, és azóta vissza vették a kaszinót is? - rázta ciccegve fejét. - Az alvilági körökben elég nagy port kavart az ügy. Úgy kerülik a veled való munkát, mintha valami ragályos és halálos betegségben szenvednél. Közben meg azt pletykálják, hogy a saját partnered árult el. - hajolt közelebb a végén oda súgva az üvegnek, majd erre is vállat vont. - De ki tudja mi az igazság. Talán még te sem tudhatod.
- Ó, én nem lennék benne olyan biztos, hogy az itt kapott kínzási módszereket olyan jól fogod viselni. Ez a tűz belülről fog először felemészteni. - magyarázta, mert azért itt is terjednek a pletykák, noha alig akadnak a bunkerben dolgozók. - Nem csodálkozom. Elég sokat tévedsz, nem gondolod? De örülj neki, hogy ez most derült ki, és nem azután, hogy összejöttök és hagyod, hogy parancsolgasson neked. Elvégre felnőtt vagy, nem? De ne aggódj, valószínűleg épp most adják be neki is a méreginjekciót. - felelte úgy, mintha mi sem volna természetesebb. - Igen, tudom, hogy valamerre akad dugi pénzed is, csak nem mertem kutakodni utána, amíg szabad vagy. - mosolyogta, majd láthatóan érdeklődően és fontolgatóan hallgatta Cale ajánlatát, még bólogatott is rá. - Elég jól hangzik és őszintén gyerekjáték volna, ráadásul biztosan jó kis pénzt szednék be vele. - bólogatott már-már majdnem bele is menve, mikor is megrázta a fejét. - Kár, hogy az előbb fenyegettél meg, nem? - ciccentett megint. - Pedig jól jönne a pénz. Ekkor szólalt meg az óráján Kian, aki kérte, hogy jelenjen meg mielőbb és vigye el Travist. - A burzsuj barátod borzasztó idegesítő. - jegyezte meg nagyot sóhajtva, majd gyorsan még leellenőrizte van-e még kábító lövedéke-e, aztán elindult hozzánk. Kian közben végre valahára észre vette, hogy elfogyott a fájdalomcsillapító, ezért adott még egy keveset az infúzióba, csak a balfasza annyira lassú volt, hogy a rémálmok csak ki rántottak az álomvilágból. Halk morgások közepette kezdtem ide oda tekergetni a fejem, miközben észhez tértem annyira, hogy lassan, és eleinte csak résnyire nyissam szemeim. - Mi van itt...? - szólaltam meg kómásan, de a vakító fehérségtől nem is nagyon tudtam még jobban kinyitni szemeim. Jesszusom... most vagy egy kórházban vagyok vagy túléltük a golyózáport és miután lerázta Caleket, bezárt az egyik kínzószobájába ez az állat.
Igyekeztem nyugodt maradni, mégis csak egy olyan emberrel beszélek, aki itt góré. Ő ismeri a legjobban a létesítményt és elég sok minden rajta múlik. Többek közt a további sorsunk. Éppen ezért nagyon meg kellett gondolnom mit lépek és mit mondok. Nem kételkedtem benne, hogy az ő fejében minden tette nemes és azt sem hittem volna, hogy csak hazudja, hogy nekem és az embereken akart segíteni. Talán olyan, mint én és Ragnar voltunk, amikor Gydáról volt szó. Viszont beszámíthatatlannak éreztem és ez volt az egyetlen problémám. Önszántából nem ártana nekünk, de ki tudja mit művelne, ha azt érezné kicsúszik a lábai alól a talaj, már nem ura a helyzetnek, vagy csak egyszerűen sarokba szorítva érezné magát. Ha ő nem is ölne meg saját kezével, az emberei megtennék. De lehet ő is megtenné, ha olyan helyzetbe kerülne. Azért az érdekelne honnan tud ennyit. Mióta figyelt, vagy kiktől tudhat dolgokat? Honnan informálódhatott? - Nézze, megértem önt. Bizonyára jól ismeri az életemet, ha sok részletével tisztában van. Olyan dolgokat is tud, amikről én biztosan nem beszéltem önnek, sem másoknak. Vagy csak nagyon keveseknek. Én is így gondolkodtam valamikor még régebben, amikor Gydáról volt szó. Összefogtam Ragnarral és minden eszközzel megpróbáltuk megakadályozni, hogy szabad lábon legyen, amíg veszélyes. Éppen ezért, nem ítélhetem el magát, amiért így vélekedik. Nekem is az a célom, hogy a várost védjem, tehát bizonyos szinten mondhatjuk azt, hogy kollégák vagyunk. Én nem azt mondom, hogy meg akarom őt védeni. Bizonyos értelemben igen. Az én szememben minden élet szent, ezt jobb, ha eszébe vési. Az erőszak sem kenyerem. Alkalmazom, igen, mert sokszor nincs más lehetőségem, de ha elég jól ismer, tudhatja, hogy békés típus vagyok. A helyzethez alkalmazkodom. Ha kell, ütök, rúgok, ha kell, akkor kábítóval lövök. De szeretem, ha béke van körülöttem. Hamarosan egyre több minden derült ki, miközben beszélgettünk, én pedig helyeslően bólintottam és azon kezdtem gondolkodni mégis ki ez az ember. - Igen, igaza van. Ez így történt. Megölte őket és bombákat akart felrobbantani. Igaza van. Az ilyenek büntetést érdemelnek. Az állam is halálbüntetést szabna ki. Magával valóban jobban járnak. - ismertem el és ezt nem csak hízelgésből mondtam. Ha tényleg nem öli meg őket, akkor valóban kegyesebb a fickó, mint a kormány. De akkor is zavar a magán akciója és a tetőn történt kis lövöldözés. A fickó akkor sem százas, de tudtam azonosulni azzal, amiket mondott. Rovarírtó... hát ez sem túl szép szó. Mikor azzal jött, hogy mennem kéne, akkor intettem felé. - Ne hamarkodja el. Még maradjon. Beszélgessünk tovább. Mondja csak, miért teszi? Ha ön elmondja nekem miért vette fel ezt a szerepet én is elmondom miért vagyok abban a szerepben, amiben és miért gondolkodom úgy, ahogy. Bizonyára ismeri a történetem egy részét, de nem ismer minden részletet. Talán még az is kiderül, hogy jó csapat lennénk és dolgozhatnánk együtt.
Cale cseppet sem volt boldog a helyzetétől és irritálta a kislány is, de nem szólt semmit, csak tovább vigyorgott a maga bájos módján. Mikor szóba került a lázadás és Shane története arcáról lefagyott a mosolyos és ingerült grimasz vette át a helyét. - Ez így van. A pasim árult el, de egyébként is sokan fordultak már ellenem önszántukból is. Tudod nincs túl jó hírem, de megértem őket. Hiszen néha-néha szoktam én is egy kis ritkítást végezni az embereim és a barátaim között. Tudod, mint mikor nagyon elszaporodnak a szúnyogok és permetezni kell - nevetett. - Ooo, én nem akartam összejönni Rowannel, kislány. Nem az esetem. Csupán csak egy szövetségesnek tekintettem. De tudod, hogy megy ez. Ha nem gondok adódnak, elég csak lefejezni - nevetett. - Mint Marie Antoinette! "Üssétek le a fejét!!!" - mondta nőies hangon, affektálva, mintha gúnyolódna a lefejezett uralkodónőn. - De nem sajnálom, nyírják csak ki. Ha ti nem, majd én! - mondta széles vigyorral. Mogorván, mégis gondtalanul vigyorogva nézte, amint a lány távozik. Újra felmérte a fogdáját, majd kényelmesen elhelyezkedett a kényelmetlen ágyon és röhögve meredt a plafonra. Tudta, hogy csak idő kérdése és úgyis az ő malmára fog áradni a sok-sok víz és úgyis győztesen száll ki a helyzetből. - "Nyár van és semmi baj Olvadok mint a vaj..." - kezdett dalolni magának.
Miközben Rowan ébredezett vegyes érzéseim lettek. Örültem is, meg nem is. Lehet pont nem a legjobbkor jött, hogy észhez tért és most ki tudja mit fog kiváltani belőle, vagy az ikertestvéréből a helyzet, amibe cseppentünk. Elsőnek Rowan felé pillantottam, majd tanácstalanul Kian felé. - Most mi lesz?
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Elképesztő, de Kian még úgy is sarokba szorítva érezte magát, hogy a saját terepén volt, egy olyan bunkerben, ahol az újonnan érkezők, maximum az ő segítségével találhatnának ki. Próbálta megértetni Travissel, hogy nem a pusztítás a célja, ő egy építő, aki úgy tud csak építeni, hasznossá tenni magát, ha a rombolókat kiveszi ezekből a közegekből. Kian Travishez hasonlóan nagyelmének számított, bár a műszaki cikkek mellett, inkább építészeit mérnök volt, különleges épületekre specializálódva és nem csak országszerte, de a nagy világban. Ám ahogy senki sem tökéletes Kiannek is meg vannak a gyengéi, amelyeket eddig helyén tudott kezelni, de mióta felcsapott önjelölt hősnek, egyre több kellemetlen szituációba keveredik. Nincs ő ehhez hozzászokva, de kénytelen volt lépni, mivel más úgy tűnt nem cselekedett. - A-azt nem mondanám, de valóban... ismerem magát, a munkásságát és a kettős életét, amit az imént erősített meg. De nem vagyok szélhámos vagy kém. Szükségszerű volt ismernem a Rowan környezetében élő embereket. Tudom, hogy bizonyos szakmai tudását, és a harcművészetekben való jártasságát is magának köszönheti, ami... tekintve miként hasznosítja egyáltalán nem jó. De nem haragszom. Nem tudhatta, hogy ő maga az ördög. - válaszolta Kian még mindig erőteljesen ódzkodva a szemkontaktustól. - Mr. Avery, lássa be, hogy amíg ő és Cale életben van, sosem lesz béke. Az életük onnantól, hogy több ember életét is kioltották csupán bosszúvágyból vagy szórakozásból, teljesen lényegét veszti. Ebben a világban számukra nincs hely. - magyarázta még mindig győzködve a az ágy másik felén lévőt. Ám a jövőnk felvilágosítása utáni reakció őt is megkönnyebbülésként éri, mert bár nem bízik meg Travisben, úgy gondolja ez vitathatatlan. Egy ideig valóban jobb helyen leszünk, mint a túlvilág, na de azért örökké ez az állapot sem fenn tartható. Ám már erre is akadt terve, csak éppen egyenlőre fel sem veti a továbbiakat. A megfélemlítés mellett azonban nem tudott elmenni, így egyből hívta a kislányt, hogy legalább védelmet nyújtson neki. - N-nincs semmilyen szerep. Ez csupán kötelesség tudatból fakad. Ő és Cale romboló természetűek, a világ pedig nem ezen személyiségekre épít. Ők csupán azon fogaskerekek, akik nem hajlandóak együttműködni a többiekkel harmóniában. Problémák, amiket... meg kell oldani. De... örülnék, ha együtt tudnánk működni. Hasznos volna mindkettőnknek. Ahhoz azonban bizalom kell... ami hát... - nem fog hazudni, de ezúttal elég kegyetlennek érezné az őszinteségét, noha érthető, hogy egyikük sem bízhat a másikban. Idióták... Még szerencse, hogy én is kezdtem ébredezni, ahelyett, hogy ostoba álomvilágokban élném le életem. A fejem úgy fájt Cale ütései miatt, mintha egy óriási cintányéros majom játszott volna rajta, a karom is lüktetett, de az kevésbé volt idegesítő, sőt, ha nem lett volna összevarrva és mindenféle gyógykenőcsökkel bekötve, éghetett volna egy kicsit a seb a levegőn, és akkor még talán fel is állt volna rá. Csak ez a fránya fejfájás, amint még ez a vakító fehérség sem segített. Ismerős és még ismerősebb hangok. Fincsorogva nyitom ki szemeim, és pillogok párat, míg kitisztul a látásom. Megemelem ugyan a fejem, de vissza is ejtem. Nem, nem az agyonverésemtől érzem magam kábán magam, hanem a sok gyógyszertől. Hát neki senki sem szólt, hogy ez inkább csak hátrányomra válik? - Le van szíjazva, de innen akkor sem juthat ki. Ha bármivel próbálkozik, leszedáljuk vagy... - harapta el Kian az utolsó szót, miközben kicsit későn már, de feltekergette a fájdalomcsillapító dózisát. Hát most már késő bánat, nem fogok vissza aludni. - He-he... Nem szokásom ilyet mondani, de... nekünk nem kellene ismernünk egymást? Ah, igazából nem is érdekelsz... Akkor is én vagyok a jobb képűbb. - pillogtam álmatagon a vöröskére, mintha úgy be lennék állva a cuccoktól, mint azok a kölykök, mikor ébredezek a fogorvosnál az altatásból. Aztán lassan elfordítottam fejem a beárnyékoló felé is. - Úgy emlékszem megöltelek... - húztam bágyadt mosolyra ajkaim. - De nem olyan nagy baj az, mert... akkor majd most! - mozdultam meg hirtelen minden erőm bevetve, és bár a lendület jó is volt, a kezeim nem jutottak messzebb az ágy kapaszkodóitól messzebbre, hogy a torkának essen. Ráadásul az egyik olyan vastagon meg volt kötve, mintha valami karvédő lett volna. Akkor jutott eszembe, legalább is derengett, hogy ja... mintha kilyukasztották volna a karom. Szép lassan vissza is dőltem a párnába, miközben hosszú másodpercekig vizslattam a szíjakat. Ez bizony pech... Le is ejtettem karjaim, tovább nem is bohóckodva velük, az már igen szánalmas volna. Aztán megint elsandítottam a vörös felé, majd Travis felé. - Meredek ötlet, csinálni rólam egy klónt, hogy pótolhass, nem gondolod? - vigyorodtam el szélesen. Akkor lépett be valami kis törpe szerzet. - Azt hittem már egy ideje nem dolgoztatják a kölyköket... - viccelődtem, báár, magam is belátom, hogy ehhez még nincs meg az elég életkedvem. Szinte már ártalmas az én agyacskámnak ez a sok gyógyszer. Az újonnan kapott adag viszont ismét kiütött.
- Ezért nem kell szövetkezni senkivel. Tudod, segíts magadon... - vontam meg vállát a kislány, s bár Caleel sem szimpatizált, inkább vele cserélt eszmét, mint, hogy hallgassa a nyálas hülyeségeit Travisnek és nekem, vagy akár Kian hülyeségeit a világmegváltásról. - Még is milyen barátok azok, akik közt ritkítást kell végezni? - kérdezett vissza száját félre húzva, mert nem igen látta át Cale gondolkodási módját. - Hát nem tudom, odafent sem tetted oda magad eléggé. Pedig akkor most egyikőtök sem lenne itt, és én is otthon lógathatnám a lábaim vagy nézhetném a tévét. - válaszolta, bár tény, ami tény, a pénz mindig jól jön, csak hát most elvileg neki is nyári szünete van. Végül elhívja a kötelesség, így ott hagyja Calet, de szinte biztos benne, hogy odaát sem lesz több munkája, csak Kian fújja fel nagyon a dolgot. És igaz lesz, mert mire odaér még mindig csevegnek, ráadásul még velem is számolnia kell, igaz csak néhány pillanat erejéig, mert a válaszát meg sem várva visszaalszom. A kábító lövedék még mindig a kis kezecskéjében, miközben az ajtóban áll és várakozóan Travis fürkészi, hogy most akkor vigye, vagy ne vigye. Aztán megcsörren a kislány telefonja, amit fel is vesz, míg Kian és Travis tárgyalják a továbbiakat. Nem épp a legjobbkor, de úgy tűnik a lila parókás kislány apja korábban elindult haza, ami tekintve, hogy erről az egész hősködős dologról mit sem tud, értelemszerűen azonnali hazarohanásra sarkallja a lányt. - Mennem kell, apuci, elindult haza. Ha nem talál otthon egy életre szobafogságot kapok, ami tekintve, hogy nem saját, egy fél óráig sem bírnám ki. - közölte és már indult is volna, mikor Kian kis híján pánikrohamot kapott. - N-nem mehetsz el! Két veszélyes bűnöző is tartózkodik a bunkerben, plusz, az ő - mutatott el Travis felé - szíjait is levettem. Mi lesz így velem? - hebegte idegesen, amin, ha ébren volnék, biztos jót röhögnék. A pici lány vállat von. - Hasznosítsa. - biccentett állával Travis felé. - Úgy is a maga pártját fogja elvileg. Nekem viszont családom van. - mondta mindezt úgy, mintha az életük múlna most azon, hogy időben hazaérjen. Aztán rántva egyet köpenyén el is futott. Csóri Kian konkrétan úgy érezte magát, mintha egy víz felszínén úszni nemtudó kapálódzó, akit körbe vesznek a cápák. - Ezt a helyet senki sem ismeri, még Rowan emberei se. N-nem fognak rá találni, míg itt van. De ha most elengedem magát é-és visszatér követhetik egyszer... E-ezt nem engedhetem meg. Viszont... - köszörülte meg torkát, de olyan feszült volt, hogy szinte minden mozzanatában megremegett. - Idővel, a felépülését követően szándékomban áll elküldeni természetesen teljes diszkrécióban egy rehabilitációs központba. Caleel együtt, ahová az embereik keze sem ér el, tekintve, hogy egy titkos bázisról van szó. Ha biztosít róla valamiképpen, hogy nem sodorja veszélybe a bunker kilétét, illetve, nem engedi elszabadulni Rowant, h-hajlandó vagyok valamiképp megoldani az addigi... láthatását, amíg el nem küldöm az intézetbe, ugyanis onnantól az már nem az én hatásköröm lesz, és tudtommal ott nem létezik látogatási lehetőség, hiszen, aki oda bekerül... az ott is marad élete végéig.
Úgy éreztem magam, mint valami rajzfilmben, sőt, jobbat mondok, valami ócska képregény paródiában. Mégis hová kerültem én és mi folyik körülöttem? Ez a fickó... valami iszonyat gyáva és teszetosza, mégis idehozott mindenkit és felhúzta ezt a létesítményt. Ráadásul egy kislánytól vár védelmet? Az a néhány mondat, amire Rowan felkelt... szinte kiesett az életemből, olyan hamar vissza is dőlt aludni. Leültem az ágy szélére és összekulcsoltam ujjaim, majd állam is ráfektettem és azon kezdtem gondolkodni, hol csesztem el az életemet? Mi volt az a pont, amikor kezdetét vette a lesiklásom? Amikor hősnek álltam? Amikor megismertem Rowant? Amikor tolvajkodni kezdtem? Nem. Amikor felvettem a Róka maszkot? Nem. Már akkor elbasztam, amikor az USA-ba jöttem. Amikor otthagytam a békés, de kissé sznob Angliát és új életet kezdtem az államokban. Hülye voltam, hogy eljöttem a szülőföldemről. Talán vissza kéne mennem Londonba. Gondolataimból végül Kian szavai ragadtak ki. - Persze... nem. Nem akarok látogatást. Tudja mit, Kian? - álltam fel és felé fordultam. - Amíg itt kell tartózkodnom segítek magának. Megpróbálom megvédeni és segíteni a munkájában, amíg nem kell senkit megölnöm. Utána, ha elintézte a dolgait és Cale és Rowan is az őket megillető helyen vannak, mondjuk abban a rehab központban, én elmegyek az államokból. Hazamegyek Londonba és befejezem az itteni életemet. Én nem ezt kerestem. Amikor elkezdtem az itteni életemet és amikor magamra vettem a Róka maszkot egy egyszerű tolvaj voltam még. Aztán sorra jött az életembe a sok szemét. Rowan, Cale, Gyda és sok-sok veszély és kaland, ami nem hiányzott. Vessünk véget ennek és had kapjam vissza én is a nyugodt életemet - mondtam és kezet nyújtottam Kian felé.
Cale eközben a plafon feletti szellőzőt kezdte nézegetni, majd kajánul elmosolyodott. Kérdés csak az volt, vajon a kis hamis figyeli-e őt még most is? Ha igen, az szívás, ha nem, akkor nyert ügye van. Felállt az ágyra és néhány ütéssel a szellőző rácsait meghorpasztotta annyira, hogy ujjaival bele tudjon csimpaszkodni, aztán egyszerűen rángatni kezdte. Egyszeriben sikerült neki leszakítania a rácsos "fedelet", majd felkapaszkodott és felhúzta magát a szellőzőbe, aztán bekúszott és mászni kezdett. Szemeivel kereste merre lehet egy másik rács, amin át egy folyosón kötne ki. Igyekezett a lehető leg hangtalanabb lenni, majd mikor felfedezett egy rácsot lenézett. Sehol senki. Azt viszont megfigyelte, hogy érdekes kialakítása volt. Most rács volt, de látta, hogy afféle lebenyes, tehát mint az ablak rolói le tudnak hajolni. Hamar rá is jött, hogy azért van, hogy ha gázt adagolnak egy-egy kabinba, akkor le tudjon záródni a szellőző, hogy a folyosókra ne jusson ki a gáz. Néhány ütéssel kiütötte a helyéről a szellőzőrácsot, majd kimászott a folyosóra. - Akkor lássuk, merre van ez a kis idióta... - mondta, majd igyekezett a lehető legészrevétlenebb maradni, de ha mégis belefutott valakibe a rendkívül minimális alkalmazotti számból, akkor gyorsan ki is iktatta és ha volt nála használható fegyver, vagy valami elkobozta. Addig-addig ballagott a folyosókon, amíg észre nem vett egy termet, amiben ismerős arcok voltak. Megállt a szobánk mellett, de alaposan a falnak lapulva, hogy ne Kian ne lássa meg, ha kinézne. Igaz, így ő sem látott semmit belőlünk, de úgy volt vele, ha ki is jön onnan valaki, akkor azonnal le tud csapni rá, ha óvatlan az illető.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Kíváncsian hallgatta Travist, bár továbbra sem nagyon nézett rá, maximum a válláig, de a szemébe szinte sosem. Az öcsike nem volt túl bátor legény, de nyilván valahogy eljutott idáig, és nem a pénzes szülők hátán. Mire megegyeztek volna, én már megint az igazak álmát aludtam, olyan tengerpartos üdülőset. De egészen szimpatikusnak tűnt Kiannek az ajánlat így bólogatott is rá. - A célok eléréséig rengeteg kalandra, áldozatra és erőfeszítésre van szükségünk. Ahogyan a békét is csak ekképp érhetjük el. - válaszolta a szíjakat szorongatva. - De az ajánlata jól hangzik. - teszi hozzá bólintva még egyet, bár mikor Travis felé nyújtja kezét össze is rezzen egy pillanatra. Bezzeg, ha olyan körülmények közt nevelkedett volna, mint én, nem fosnak ennyire mindentől. Végül csak kezet rázott Travissel. - Ha segít, onnantól, hogy munkába áll, fizetem az órabérét. - engedte el kezét, majd el is fordult, hogy gyors stresszoldásként Travis közelsége miatt leellenőrizze a gyógyszer adagolót. - Egyenlőre csupán a biztonsági szolgálatára volna szükségem, pláne, hogy a kisasszonynak távoznia kellett. Nem hiszem, hogy bárki is elszabadulna, de ha még is, maga jártasabb a harcművészetekben, mint én. Illetve pisztolyt és kábító lövedéket is tudok biztosítani. - felelte megfordulva, de még igazán rá sem térhetett arra, hogy akkor ő most szépen vissza is vonul a sötét terembe a kamerák biztonságába, mikor megszólalt a riasztó. Két külön riasztó volt, az egyik a betolakodókat jelezte, a másik a bent lévő problémákat. Túl sok problémával pedig nem kellett számolni odabent, így volt sejtése, bár elképzelhetetlennek tartotta. De azzal nyugtatta magát, hogy ki nem juthat innen, illetve mivel az alkalmazottak speciális, ujjlenyomat leolvasós pisztolyokat használnak, így azokat sem tudná használni. Rádión keresztül értesítette a létesítményben lévő alkalmazottakat mire készüljenek és, hogy lehetőleg mielőbb jöjjenek a gyengélkedőhöz védelem szempontjából. - A fegyverraktár nem ezen az emeleten van. Viszont pisztolyhoz biztos nem jutott, szóval bízom benne, hogy maga képes lesz ártalmatlanítani. - pillantott Travisre már is munkába állítva. Aztán körbe nézett ő mivel tudna szolgálni, de jobb híján csak altatókkal tudna szúrkálódni. - Ne engedje az ágy közelébe, mert ha úgy dönt még is elengedi, kettejükkel már nem fogunk elbírni, és akkor béke ide vagy oda, meg kell halniuk. - készítette fel a legrosszabb lehetőségre Kian.
Nem értettem a félelmeit, hiszen alapvetően nem adtam rá neki okot, hogy rettegjen még attól is, hogy kezet nyújtok neki, de úgy tűnik mégis csak van valami. Én úgy érzem elég türelmes vagyok vele és nem támadtam még meg, pedig lehet lenne rá okom, mégis a segítségem ajánlottam neki. Lehetne kicsit higgadtabb. Lehet, hogy nem bízok meg benne... persze, hogy nem... de úgy hiszem, hogy ha van esély rá, hogy Rowan élve jusson ki innen Kian által, akkor szövetkeznem kell vele. Továbbra is tartom, hogy Kiant nem tartom rossz embernek, csak különc és furcsán gondolkodik. De nem kimondott gyilkos, még ha az emberei kissé meggondolatlanok is. Kezet fogtunk, a szövetségünk megkötetett. Igaz, nem a pénz miatt tettem, de úgy tűnik még keresek is vele. Hamarosan felcsendültek a szirénák, aminek hatására még én is összerezzentem, de csak mert váratlanul ért a riadó. Azonnal sejtettem mi történhetett és "én megmondtam" tekintettel fordultam Kian felé. Tudtam, ő is tudja mi történhetett. - Meg mondtam magának, hogy elszabadul majd. Senki sincs biztonságban, amíg betonkoporsóba nem zárjuk ezt az őrültet - mondtam el a véleményem, hiszen, ha rám hallgatott volna és valami... nem tudom, várbörtönszerűségbe zárta volna, most lehet nem lenne gondunk. Egyáltalán meg volt bilincselve? Összekötve? Láncok? Ez a hülye képes volt mindenféle rásegítő nélkül fogva tartani? Még a zsaruknak is több eszük volt. Vagy ennyire bízott benne, hogy bízott benne, hogy az ő cellája a tutit és nem lehet kijátszani? Kian felé fordultam, mikor beszélt nekem. Ez jó hír, tehát elvileg fegyvertelen. Kérdés, út közben miket tud szerezni, amiket fegyverként tud majd használni. Botok, csövek, kések, stb. - Ilyen hamar sem szereztem még állást - jegyeztem meg vicceskedve.
Egy idő után Cale úgy döntött feladja a várakozást mielőtt rajta ütnének, úgyhogy előlépett és egyszerűen kitépte a helyéről a szerkezetet, ahová be kellett volna pötyögnie a kódot. Onnantól már sima ügy volt bejutnia. - Nocsak, hát sziasztok! Itt Cale Braxton! - intett vigyorogva, majd Kianra nézett, aztán Rowanre. Elröhögte magát. - Ezek szerint tényleg mindenkinek van egy hasonmása! Nade gondolom maga itt a góré, ugye? Szerintem a maga hangját hallottam a hangszóróból. Adok önnek egy ajánlatot. Leveszi rólam ezt a nyakörvet és hagyja, hogy megöljem Rowant és Travist. Utána kienged. Cserébe önt nem ölöm meg. Na, mit szól, tetszik? - Vigyorog lelkesen. Közben én szorosan Kian közelébe léptem, hogy ha esetleg oda kerülne a sor meg tudjam védeni.
It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.
Kian eddigi életében talán összesen nem volt ennyi izgalom, mint ebben a pár órában, amire ráadásul valamennyire még készült is, hiszen képezte magát, hogy bizonyos helyzeteket helyén tudjon kezelni. Na nem egyszerre három embernél, még ha én most ideiglenesen ki is estem. Félt Travistől, és nem csak azért mert azt látta, hogy ő sem épp beszámítható, hanem, mert egyszerűen félt ő mindenkitől. Már-már azt is teljesen magára vette, amit Travis vágott a fejéhez. - N-nem ez nem így van. Minden el lett tervezve, de maguk nélkül. H-ha a tervek alapján csak Rowant hoztuk volna el, most nem tartanánk itt. Magának is az ágyban kéne lennie, és akkor nekem sem kellett volna idejönnöm, hanem maradhattam volna a kamerák mögött és onnan beláthattam volna mindent és mindenkit. Kezeltem volna a helyzetet, mielőtt idáig fajult volna. Nem kellett volna idehoznunk magukat. - látta be egyetlen hibáját, amit ma elkövetett, a többi mind ebből adódott. Csóri már így is teljesen készen volt, de arra végképp nem számított, hogy Cale végül rájuk talál, szóval mikor előbújt, volt is riadalom, bár a remegésen és a rémült pofikáján kívül nem látszott rajta más. De az is épp elég volt. Kezét egyből a zsebében lévő kapcsolóra tette, miközben figyelte mennyire közeledik Cale, mert nem várná meg, míg lecsökken a köztük lévő távolság egy-két méterre. Nem bízik benne, hogy Travis valóban le tudná küzdeni, hiszen oda fent sem volt ereje teljében, és akkor még páncél is védte. De úgy gondolja, együttesen képesek lesznek legyőzni Calet. Kian egy roppant célorientált öcsike, aki igyekszik mindenben és mindenkiben meglátni a lehetőséget a felmerül problémákra, s hát bár hangosan nem mondaná ki, egy pillanatra azért eltöprengett Cale ajánlatán, de csak azon részén, hogy Cale elintézzen engem, és úgy igazából onnantól már csak őt kell majd elintézni. Friss munkavállalóját azonban nem áldozta volna fel, és lévén, hogy Travis milyen védelmezően kelt fel érdekemben,. attól tart, hogy az opció első fele sem megoldható miatta. - M-maradjon a-ahol va-van. - hebegte el-el pillantgatva Cale felé, de úgy igazából egyszer sem ránézve. Az, hogy mi okán most látta alkalmasnak ki tudja, lehet csak megrándult a keze, de a mondat végével egyből be is kapcsolta a nyakörvet, és addig nem is volt hajlandó kikapcsolni, amíg Calet le nem küzdi a földre az elektromosság. - M-még mindig azt gondolja, hogy megérdemlik az életet? - kérdezte Kian Travistől kissé idegesen, leginkább amiatt, mert szerinte vannak esetek, amiknél nincs más választás, mint a halál. Egy betonkoporsó még is mennyivel lenne humánusabb?
Az a fránya panaszkodás. Hát igen. Ha az a volna ott nem volna és az a lenne ott ne lenne. Minden csak feltételes mód és a múltban sétálgatások. Hát nyilván sajnálhatja, hogy nem a tervei alapján alakultak a dolgok. De Travist ez már nem vígasztalta. Legalább Kian is láthatja, hogy még a legtökéletesebbnek hitt emberek is hibázhatnak és a legbombabiztosabb tervek sem mindig bomba biztosak. Elsőnek csak nevettem, amikor az elektromosság megcsapott és meglengettem kezeim. - Ez még semmi! Még ki tudlak csinálni! - mondtam, majd neki is ugrottam volna a fejének, de mikor az elektromos nyakörv feljebb lépett megrándult a testem és földre vágódtam. Feltérdeltem és rángatózó ujjakkal meredtem felé, ám Travis lába meglendült és egy rúgás után hanyatt vágódtam. Olyan érzésem volt, mintha el akarnék égni, de erőnek erejével küszködtem, amíg egész testemen el nem uralkodott a bénító, rángatózó érzés. Onnantól fogva a földön maradtam és hangtalanul, szájzárt kapva tűrtem a hatást, amíg le nem csillapodott. Nemsokra rá, hogy a hatás abbamaradt és vissza tudtam kapni testem felett az uralmat éltem a lehetőséggel és felugrottam, hogy Kiannek essek. Égtem a haragtól és a bosszúvágytól, ám nem érhettem őt el. Bármilyen gyors és erős megmozdulás volt, Travis térde gyomorszájon talált és egy jobb horog hátra taszított, majd egy lendülő láb hatására eltaknyoltam a bejárat előtt. Felpattantam és magamhoz vettem a letépett gombos panelt és Kian feje felé hajítottam, de Travis öklével reptében félre ütötte.
Kezdőlap
Az ajtón utolsóként egy elég tébolyodottnak tűnő férfi lépett be. Fehérre sminkelt arc, feketével festett szemöldök, szemkörüli részek, feketére festett ajkak. Szája széleibe valami kampók voltak beakasztva, illetve már belenőve a sebes ajkaiba, a kampókhoz tartozó valamik, melyek mosolyra húzták ajkait a kampókkal, az a valami - tán drót... - már bele volt hegesedve az arcába.
- Semmire kellő áruló! - rúgott bele dühödten Rowanbe.
Mikor Cale magához tért dühödten ült fel és az üveghez lépett, majd csapkodni kezdete, mint valami megszállott bolond, végül elordította magát, mint valami viking, majd már ökleivel kezdte ütni az üveget.
Az éneke végén az üvegre tapadt és a cellájához érkező lányra nézett.
