Everett & Cherry

At Mack's Gym

Gina,Jenny,Holly,Barbara,Nina…Mrs.Stonck…ó jesszus!Millió női név, amely az idők során már előkerült ilyen vagy olyan formában.És nem feltétlenül társítok hozzájuk pozitív tartalmat. Sőt kifejezetten felbosszant, valahányszor csak eszembe jut. Akár üzenetek, akár felcimkézett, kint felejtett ajándékok formájában. Persze nem lehet mit a szemére vetni, hiszen így egyeztünk meg, közöttünk mindig is így mentek a dolgok. A pokoli, és szinte már húsba maró féltékenységem azonban nem akar szűnni, sőt idővel egyre erőteljesebb és apadhatatlan.
Shawn és a nők…a nők és Shawn…bárhonnan is nézzük a bátyám egy rohadék puncivadász,és ezen szokásán nem is fog változtatni.Mondjuk ígéretet sem tett rá soha.Ahogy én sem.Mégis kimondatlanul azt hiszem a közöttünk feszülő, a bensőnket szétfeszítő birtoklási vágy az utóbbi időben kezdett kicsit más irányt venni, ami nem feltétlenül tisztességes és nem feltétlenül vezet jóra. Tenni kellene ellene, de az igazság az, hogy nem tudok, és nem is akarok.
Jessa szerint ostoba vagyok,és egész egyszerűen nem kellene állandóan visszaköltöznöm hozzá, valahányszor úgy döntök, hogy a saját lábamra állok és dobbantok.Luke szerint viszont ebben az egész kapcsolatban az a jó, hogy éppen a kaotikus volta miatt kiszámítható. Elnézem neki ezt a logikai bukfencet, mert a harmadik felpattintott marcsa füstjébe burkolózva nem sűrűn várok el világmegváltó bölcsességeket. És talán nekem is jót tesz, ha néha hagynak a saját marhaságaimban szenvedni. Mint ez itt.
Mintha soha nem is létezett volna az a lány, akinek pár éve még annyi gondja volt, és néha az jelentette a felüdülést, ha anya éppen nem volt benyomva és összedobott egy kis palacsintát. Igaz rommá égette, és a mogyorókrém avas volt, de a szándék a fontos. Mondjuk rá két napra vakarhattam ki a hányásából, vagy éppen kereshettem a környéken, és szedhettem össze éjjel tizenegykor a temető környékéről szakadt hálóingben és papucs nélkül tekeregve. Az élet kegyes is lehetett volna hozzám, amikor a halála után lehetőségként betoppant az életembe Shawn, de az igazság az, hogy sokkal rohadtabb lett minden. Néha visszasírom azokat a napokat, amikor anyám részegsége vagy éppen a másnapos aznapossága okozta a legnagyobb fejfájást.Meg persze a pénz. Vagy éppen annak hiánya. A rohadt sok számla, a villany, amit rendszeresen kikapcsoltak legalább félévente egyszer. Az örökké zálogban tanyázó ékszerek, amiket végül Shawn váltott ki, és adott vissza nekem. De mindennek ára van, igaz? Persze nem panasz….hogy is lehetne, amikor éppen úgy akartam, vagy talán sokkal jobban. Én vagyok a hülye, vagy a túlságosan befolyásolható ostoba liba. Nem tudom.
“Mozogj egy kicsit, cica! Menj újra görkorizni, vagy tudomis én….de ha örökké a kerámia köcsögök között töltöd a szabadidőd, begolyózol!”
Jártam én bulizni Jess-el és Luke-al, és persze voltak haverok, barátok, alkalmi cimborák, de való igaz, hogy nem sok időt fordítottam az effélékre. Szóval aki keres talál alapon bukkantam rá Mack edőtermére Manhattan egy nem túl tökéletes, de azért még viszonylag elfogadható környékén. Hogy miért éppen ez? Mert itt tartották a kerület egyik legjobb aerobic óráit. Oda voltam ezért a korszakért. A tupírozott hajakért, a giccses, össze nem illő színvilágért, a borzalmas ékszerekért, azért a szexista felhangért, ami a korszakot jellemezte. És a zenék….na azok magukkal tudtak ragadni. Retro a javából. Szóval négy hónapja vagyok állandó látogatója a helynek heti kettő, de néha három alkalommal is.Így legalább más köti le a gondolataimat és nem éppen az, hogy miként kuszálódhatott így össze az életem.
A recepciós lányok kedvesek, és nem akarnak velem mindenáron csicseregni, de ha igényem van rá, fél percen belül képesek bármilyen beszélgetés fonalát felvenni és bekapcsolódni. Linda, a barna hajú, kicsit idősebb lány, antropológiát hallgat a Columbián, néhány előadásunk keresztezi is egymást. Tammy, a fiatalabb pedig épp csak elvégezte a gimit, és valami előkészítő kurzust csinál a NYU jogi karára készülve.Néha nevetve megjegyzi, hogy belőle lesz az első leszbikus államügyész.
Kék törölköző, egy kristályosan kék kulacs, igény szerint fejpánt, és persze egy pár cipő, hófehér. Mellé pár kedves szó, biztató mosoly, és “jó izzadást!” kívánság már inkább a hátamnak távozóban.Ezek járnak minden alkalommal.
Negyven perc tömény mozgás, amiben Gemma nem ismer kíméletet, miközben úgy kiabálja végig az egészet, mintha ő közben nem mozogna velünk ugyanúgy, vagy talán még intenzívebben.Néha úgy érzem már a felénél, hogy feladom, és a szemben lévő óriás tükörben minden lány összeolvadva olyanná válik, mint egy festékkel leöntött Laukon csoport installáció.Aztán már csak rutinból csinálom, kikapcsolva az agyam utolsó, még dolgozó sejtjeit.De van amikor ennyi sem elég, és hogy tovább tompuljanak azok a gondolatok az edzőtermi részt is birtokba veszem még egy újabb negyven perces önsanyargatásra. Az izomláz mindig segít, hogy csak arra koncentráljak mennyire tud fájni külön-külön is minden porcikám.
Vannak a helyen állandó arcok, akiket elég csak látnom, hogy tudjam jó helyen járok.Vannak olyanok akikkel csak néha találkozom össze, és vannak mindig újak. Vagy legalábbis számomra újak, legtöbbször a feledhető kategóriából.Úgy egy hónapja, szinte minden héten legalább egyszer, összeakadok egy fiatal sráccal.Én többnyire a futógépet nyüstölöm, ő meg súlyzózik, vagy a mellettem lévő haspadon gyúr.Bár a falakon mindenhol felerősített plazmákon megy valami motiváló sport csatorna, nem igazán köti le sem az ő, sem az én figyelmemet. Illetve azt is megfigyeltem, hogy hozzám hasonlóan legtöbbször nem visel fülest, nem hallgat zenét.Vagy csak akkor nem amikor összeakadunk, nem tudom.Eleinte kimerült közöttünk a kommunikáció a  meta szinten, egyszerű egymásra mosolygás, biztató ajakbiggyesztés, vagy csak egy intés, amikor valamelyikünk hamarabb végzett. Néha felmutattam neki az egyezményes elismerés jeleként a felfelé álló hüvelykujjam, összeszorítva ökölbe a többit.Később már ha megláttam megkérdeztem mi újság, mióta jár ide, megjegyeztem, hogy egész jól alakul az izomzat. Talán csak biztatni akartam, vagy nem tudom. Nem éreztem feltétlenül kényszert arra, hogy beszélgessünk, de túl sokszor futottunk össze a külső részen ahhoz, hogy csak úgy szótlanul legyünk egymás mellett.A keresztnevét sem tudtam, ahogy ő sem az enyémet, csak annyit, hogy szerdán és pénteken minden alkalommal összeakadunk, bár azt hiszem az utóbbi két hétben én már kifejezetten rájátszottam arra, hogy aerobic után még egy laza fél órát, negyven percet eltöltsek odakint a mellette lévő futópadon. Mindig megfogadtam, hogy dumálok a cuki mosolyú fiatal sráccal, de végül csak simán edzettünk egymás mellett tovább, ahogyan az elmúlt egy hónapban tettük.A mai alkalom azonban mást is tartogatott. Vagy csak az élet már megunta ezt a tehetetlen szerencsétlenkedést egymás mellett, és úgy hozta össze a dolgokat, mintha egy előre összehangolt bénasági sorozat végső akkordja lenne, hogy végül tovább jutunk holmi mosolygásnál, vagy éppen annál, hogy ma hány kilót emelt, milyen zene volt az aerobicon és persze az éppen aktuális Netflix sorozatok fikázása (többnyire az én részemről, mert ki nem állhatom némelyiket….na jó a többséget).
Kezdődött azzal, hogy a kristálykék kulacs után nyúltam, hogy kortyoljak belőle, amikor megszólalt a mobilom a pad melletti tárolón. Összerezzentem, mert elfelejtettem lehalkítani, és Bon Jovi úgy üvöltött bele a surrogó gépek, összecsattanó súlyzók közé, hogy arra mások is felfigyeltek.Én megpróbáltam sietve kinyomni, de helyette a kezemben lévő palackot dobtam fel úgy a levegőbe, hogy az a mellettem súlyzópadozó cuki mosolyú srác mellkasán landolt. A váratlanság okán az én lábaim is összeakadtak a futópadon, és egy olyan helyes taknyolást vittem végbe, hogy azt tanítani kellene.Igazi női esés: a gravitáció ezerfelé repítette a végtagjaimat, engem pedig oldalra gurított, le a padról. Beütöttem a derekam, de a rémületem nagyobb volt, hogy a vizes kulaccsal eltalált sráccal mi lett. Közben a telefonom változatlan hangerővel, és változatlan kitartással üvölti a régi klasszikust:
“It's my life
It's now or never
I ain't gonna live forever
I just want to live while I'm alive
It's my life”
A kijelzőn felvillanó név: “Son of a bitch”
Shawn volt az.
- Jól vagy?- teszem fel a kérdést a fiúnak. A telefonom meg éppen ott van lecsinálva ahol van.