Sosem gondolt bele, de nagyon kényelmes élete volt mindig is. Pontosan ezért mardosta a bűntudat, amikor elkezdtek Igor után nyomozni, hogy azok a lányok, azok az ártatlan lelkek, akiket nem véd meg senki, szenvednek a rendszerben, egy elmebeteg milliárdos jóvoltából.
Valóban rengeteg mindent fel kellett áldoznia annak érdekében, hogy az ő életüket megmentse. Az édesapja gyermekkorában erre tanította meg szinte először; mindennek ára van, és semmi sem kaphat meg Jonathan ingyen. A börtönben gyakorta eszébe jutottak az örege szavai, és akkor megértette, hogy a szigornak oka volt, még ha sajnos túlságosan is formálta mindkét fiú személyiségét, és nem tudták őszintén megélni a fontos pillanatokat maguk körül.
Coltonnak Georgia volt a megmentője, úgy gondolja, az övé pedig Allison. A megmentőjét árulta el az ártatlanul szenvedők érdekében, és hiába próbálta mérlegre vetni a két oldalt, hátha egyik irányba igazságosan elmozdul majd a mérleg nyelve, ez sohasem történt meg. Nem volt igazság aközött, hogy ezek a lányok tovább szenvedjenek, vagy a feleségét hozza lehetetlen helyzetbe, és okozzon egy életre fájdalmat.
A végén már nem tudott aludni, ezért..
- Önként vállaltam, nem kényszerítettek semmire. - Vallja be, és legyen bármilyen bátor férfi az elképzelései szerint, most a padlót vizsgálja a tekintetével, mert nem tudja megkeresni Allison csodás barna szemeit. Semmit nem érdemel már tőle, és valóban úgy gondolja, hogy mindenben igaza van, mert talán egy dolog, hogy összetörte a szívét rengeteg hazugsággal, de most az élete is miatta van veszélyben. Tudja, hogy soha nem lesz ez elég a másik számára, de ő soha nem is fogja ezt magának megbocsájtani.
Mondania kellene valamit, ami segít a feleségének legalább elindulni azon az úton, hogy fel tudja dolgozni a hallottakat, de ahogy egyre inkább kiakad, úgy John egyre inkább hallgat. Nem akarja ezzel kínozni, de képtelen bármit mondani, hiszen csak annyit tudna, amit már kijelentett így is; igaza van, és ő nem is azzal a szándékkal érkezett ide vissza, hogy Allison megbocsájtson. Nem fog neki, ezt nem lehet csak úgy elengedni, ezt nem oldja meg egy szoros ölelés, nincsen rá ragtapasz.. Jonathan tökéletesen tisztában van a tettei súlyosságával, éppen ezért nem próbálja meg felmenteni magát egy pillanatig sem.
Akkor viszont már kénytelen reagálni, amikor Allisonon egy kezdődő pánikroham kezd úrrá lenni. Először a levegővételén veszi észre, mennyivel sűrűbbé válik, és mennyivel gyorsabban emelkedik, majd süllyed a mellkasa, aztán már a tétlenség hiánya is feltűnik neki, a szavai pedig már az utolsó pillanatban ütik pofon, hogy álljon fel.
Odasiet hozzá, merev végtagjai ellenére a két tenyerébe fogja a felesége puha arcát, és egy pillanatra minden ott van az arcán. Mindig a haza hű szolgájának gondolta magát, de ő most egy senki, megkötött kezekkel, és olyan ígéretekkel, amiket sohasem volt képes betartani.
- Nézz rám, Allison. - Úgy szólítja nevén, ahogy csak ő képes rá, mert lehet, hogy sokat változott, de az emlékei, amikből táplálkozni tud, szinte semmit. Ezekbe kapaszkodott, hogy ne bolonduljon meg, csak ezek léteznek számára öt hosszú éve, és csak ezek miatt van még egyáltalán életben.
- Semmit sem akartam jobban az első perctől kezdve, hogy elkezdődött az akció, minthogy újra lássalak. Minden porcikám hazafelé húzott, és azóta, hogy nem láttalak, úgy kísértesz, mint egy szellem. - Ha most nem jött volna vissza, a helyzet teljes mértékben ugyanaz lenne továbbra is. Sosem tette volna túl magát rajta, sohasem házasodott volna meg ismét, és neki az új élete nem a sajátja lett volna, csak egy árnyék, ami mögé elbújik. Csak és kizárólag attól lehet ő valaki, ha a felesége ott van mellette, és ezt jól tudja.
- Amit tettem fontosabb volt az életünknél. Nem a házasságunknál, nem az egységünknél, nálunk, embereknél. Sosem akartalak eldobni, de már hónapok óta képtelen voltam aludni. - Mindez ismét egyszerre mondhat mindent, és semmit, hiszen a részleteket a másik nem tudja, de most belőle is csak dőlnek a szavak, ezekre pazarolja az energiáját és az idejét, hiszen ember ő is, érzésekkel és lélekkel, még ha utóbbi kissé megtört az évek alatt.
- Rendbe fogom ezt hozni. - Engedi el végül a másikat, amikor a falai kicsit rendeződnek, és tesz egy lépést hátra. - Nem kérem, hogy bízz bennem még egyszer, mert tudom, hogy most nem megy. De addig itt kell maradnunk. - Sóhajtja, mintha eddig bent tartotta volna a levegőt, vagy beszéd közben kifújta volna az összeset, és ez most ütközik ki rajta.

Sokáig nem nyitott a felesége felé, amikor fiatalabbak voltak, mert Johnt az esze, míg ezt a csodálatos nőt mindig a szíve irányította. Tetszett neki, tagadni sem tudta volna, ha valaki direkten rákérdez, ezért inkább elszigetelte magát tőle, és azt is elhitte saját magának, hogy Allison idegesítő, túlságosan harsány, és a művészekre jellemző össze-visszaságban úgy sem tudnának soha szót érteni. John a rend, a hazaszeretet, a tisztelet és a becsület nevelésében részesült, és soha sem volt esélye arra, hogy harsány, vagy művészlélek legyen, és ki tudja igazából, mi lett volna belőle, ha máshová, más családba születik?
Mikor pedig nyitott felé, tartott tőle, hogy a munkája majd közéjük áll. Hogy a becsülete egyszer majd az egyéb kötelességei ellen fordítja, ha nem is szándékosan, de természetéből adódóan, és ilyen helyzetbe kerülnek. Vagyis inkább csak hasonlóba, mert arra sohasem számított ő sem, hogy önként börtönbe vonulva majd elárulja az egész családját. Az ő fejében ez nem ezt jelentette, de nem ostoba, és tudja, hogy ez mindenkiben ezt az érzést fogja kiváltani. Az öccsével szembenéznie még ennél is nehezebb lesz majd, ha túljutnak a helyzeten valaha.
Állja mindkét alkalommal, hogy mellkason üti a másik, és már nyúlna a kezéért, hogy finoman visszatartsa ebben, de ekkor rengeteg kérdés társaságában Allison széttárja azokat, és ez megakadályozza abban, hogy ismét hozzáérjen.
Minden kérdés jogos, és egyelőre nincsen mindenre válasza, mert nem volt ideje tökéletes tervvel nekiiramodni New York-nak, miközben a felesége életéért aggódott úgy, mint még soha semmiért. Most kezd csak megnyugodni valamennyire, már nem égeti úgy a torkát a félelem és terror, és igen, muszáj lenne a megoldáson gondolkoznia, de közben Allison is megérdemli, hogy kitöltse rajta a haragját. Ez nem veheti el tőle.
- Belső segítség kell. Daniels ezt megtagadta. - Allison ha valamit, akkor ezt a nevet biztosan ismeri, ő Jonathan felettese, az akcióinak szervezője, a munkájának csoportosítója, az az ember, akiről azt hitte, fontos számára John és a családja, és egyelőre nem tudja mire vélni, hogy parancsba adta, maradjon a másik városban, és mit sem törődött Allison biztonságával.
- Van már ötletem, hogy kivel kellene beszélnem. - Gavin többek között az egyetlen reménye arra, hogy bentről híreket, információkat kapjon, és esetleg meg tudják figyelni azt, aki gyanús, aki többet tudhat, vagy aki elhallgat valamit. Vannak elképzelései, sejtései, de ahhoz, hogy tisztára mossa a nevét, és biztonságban tudjon mindenkit, ez még nagyon kevés.
- Holnap megfigyelem Gavint, rákövetkezőn megpróbálok beszélni vele. Addig itt kell maradnod. - Folytatja, szinte elterelve a témát Allison érzéseiről; nem szándékos, de muszáj elkezdenie kitervelni, hogyan tovább, mert egy pár napig ez a hely tökéletesen biztonságos lesz, de utána már rosszabb, mintha az utcán járkálnának mindenféle álcázás nélkül.
- A harmadik napon tovább kell indulnunk. Ha minden igaz akkor már Gavin segíthet, hogy hova menjünk, és ott meddig maradhatunk. - A mobilitás fontos részlet lesz ebben az egészben, és ő most nyújtja a kezét a másik felé, olyat kérve, amit nem akar, de muszáj lesz.
- Kérlek, add ide a telefonodat. - Ügynökként pontosan tudja, milyen óvintézkedésekre van szükség, és a felesége simjének megsemmisítése a legelsők között van. Az óvóhely előnye, hogy itt bemérni nem tudják, de ha rákapcsolódnak, a korábbi jeleket be tudják mérni aktív sim esetén.

Tényleg nem volt még ideje a részleteket átgondolni, és ezért is zavarja annyira, hogy nem tud ebben úgymond haladni, holott a szíve, vagy, ami maradt belőle tudja, hogy a felesége kiakadása teljesen jogos és meg kell neki adnia. De muszáj volna leülnie, kifújni egy nagyobb levegőt, és kigondolni, hogyan tovább, hiszen az életük múlik rajta, és ha a börtönévek óta az övé nem is érdekli különösebben, Allisont senkinek nem adja, ebben egészen biztos, és pontosan ezért rohant haza ilyen tempóval.
Amikor Allison kimondja az egyébként nyilvánvalót, egy pillanatra elkomorodik a tekintete, ezt követően pedig a szemöldökei szaladnak össze, mintha a felvetés is abszurd lenne, viszont a bőrén a bizsergés inkább arra engedi következtetni, hogy a felesége beletrafált valamibe, amire ő eddig nem is gondolt. Abszurd kissé a felvetés, de az egész helyzet az, ha kívülről vizsgálja, és valóban furcsa volt neki is, amiért két ügynököt sem volt hajlandó kiküldeni a feleségéhez, csak, hogy megbizonyosodjanak róla, nem lesz baja.
Ez lett volna a logikus, hiszen így John is a helyén marad, és Allison is biztonságban van. Mégis nemet mondott.
- Állítása szerint nem te voltál a célpont, hanem én, és ezzel akartak volna visszacsalogatni a városba. De már tudjuk, hogy ez nem így volt. - A fejében a fogaskerekek elkezdenek szépen dolgozni, ahogy minden üggyel kapcsolatban tették, amikor Johnt elkapta a gépszíj, és a fókusza végre oda volt képes kerülni, ahol szükség volt rá. Lehet nem is annyira egyszerű ez az egész, mint gondolta volna, és lehet, hogy túlmutat Igoron, és a bosszúján is, de ebben csak Gavin tud majd segíteni, és Jennifer, de őt majd fel akarja hívni, ha Gavin megszerezte a számát. Hárman talán képesek lesznek utánajárni.
Nem válaszol először egyetlen feltett kérdésére sem Allisonnak, mert meglehet, hogy nem tud rájuk válaszolni. Ő ilyen, gondolja; így programozták, ilyen közegbe született, ezt tanulta minden őt körülvevő férfi példától, az öccse is ilyen.. csak ő talán többet volt képes már születésétől kezdve élni, mint Jonathan, de az ő vállát soha nem is nyomta az elsőszülött fiúk átka egy rendőrcsaládban. Colton csinálhatott volna bármit az életével, ő döntött a DEA mellett, rajta a nyomás már nem volt akkora. Most már, hogy John úgymond nincsen, talán már nagyobb lett rajta is.
Legközelebb az elsősegély doboznál hajlandó nem robotként, de emberként viselkedni, amikor is előkeresi azt a fürdőszoba szekrény tetejéről, ahol megtalálja, és visszasétálva a másikhoz kezdi érezni a fájdalmat a vállában, ahol a pólóját áztatja a vér még mindig, de nem olyan mértékben, hogy veszélyes legyen ránézve. El is feledkezett teljesen arról, hogy majdnem meglőtték, és hálás, amiért ez tényleg egy közeli majdnem lett végül, mert ha meglőtték volna, akkor mindennek vége.
Leteszi az ágyra a dobozt, és leveszi magáról a pólót, hogy levegő érje a sebet, a pólót pedig úgy hajtogatja össze, hogy a véres része belülre kerüljön, így pedig egyszerűen le tudja tenni arra az éjjeliszekrényre, ami a két ágy közé lett betéve.
- Segítesz nekem? - Kérdezi halkan, maga sem tudja, hogy miért, hiszen meg tudná oldani egyedül is. Talán ő sem akarja mindenáron fenntartani ezt a hatalmas szakadékot kettejük között, illetve tartozik még néhány válasszal az imént feltett kérdésekre, és most már talán kész arra, hogy szolgáljon velük olyan módon, ahogy a másik megérdemli tőle.

Nem csak, hogy parancsot szegett Allison kedvéért, önbíráskodott is, hiszen rendőri jelenlét nélkül ártalmatlanított egy rátámadó bűnözőt, amit be lehetne tudni önvédelemnek, de mivel megtagadta a tanúvédelem feltételeit, és a közvetlen felette parancsát, ezt nem fogják ilyen egyszerűen önvédelemnek betudni. Még mindig megtehetné, hogy feladja magát, hátha most már komolyan veszik a történteket, és vigyázni fognak a feleségére, de az, ami az előbb kettejük között Daniels-el kapcsolatban szóba került csak megerősíti a férfit abban, hogy próbálja meg magánakció keretein belül kideríti, mi folyik itt.
- Igen. - Válaszolja anélkül, hogy a fejében lepergett gondolatokat tovább magyarázná, mert Allison semmiről nem tehet, így nem kell a számlájára saját magának felírni a bűntetteket, amiket a férje alig öt és fél óra alatt megtett érte. Ismeri már a másikat, legyen bármilyen dühös, azt, hogy ismét, és ezúttal valós okokból börtönbe kerüljön, nem tudná elviselni, főleg, ha látszólag miatta történt az, pedig ennek az ellenkezője a valós ok; mindent, ami ma történt velük, Jonathan generált, akarva, vagy akaratlanul, az mindegy is.
Végül a kérdését követően leül az ágy szélére, és bár választ nem kap, Allison is csatlakozik, amitől a látható feszültség a testében oldódik egy kicsit. Képtelen szavakba, vagy tettekbe önteni, mennyire nem akarja ezt a hatalmas szakadékot kettejük között, de semmi eszköze nincsen jelenleg arra, hogy megjavítsa a viszonyukat. Ezt a két keze nem fogja helyrehozni, ahogyan a szavai sem, és csak az idő erejében reménykedhet, hogy talán Allison idővel majd úgy nézzen rá, ahogyan régen. Nem ez bántja most a legjobban, de ha lenne erről egy listája, akkor az első néhány pontban már szerepelne, hogy bukott meg mint férfi és mint férj, és ez milyen hatással van az amúgy is darabokban lévő lelkére.
Felemeli a fejét a másik tekintetére, amikor kérdezi őt, pedig még egy csomó másik kérdésére is válaszolni akart, de ennyire ő sem tud koncentrálni, úgyhogy azokra fog most, amik frissen érték őt. Hallgat egy ideig, mintha oda akarna figyelni az információk jellegére, mert államtitkot kiadni is súlyos bűntettnek minősül az országukban, de legalább ezúttal jogosan tudnák hazaárulással megvádolni. Vállalja a lehetőséget, bár szinte képtelenség, hogy a kettejük közötti bizalmas beszélgetés ezt lenne képes később kiváltani.
- Igor Kraskov egy időben állandóan a hírekben volt, főleg, miután lecsukták. - Nem tudja, Allison emlékszik-e arra az időszakra, vagy magára az emberre, hiszen jó néhány évvel ezelőtt volt már ez, de akkor nagyon nagy visszhangot vert a sajtóban, és tényleg mindenki róla beszélt.
- Mi juttattuk börtönbe. - Teszi hozzá a fontos információt, mert ettől az orosz milliárdostól indult el minden. És a mi alatt a régi csapatot érti, aminek Gavin is a tagja volt, akinek a családjával ugye gyakorta összejártak grillezni, és egyéb dolgok miatt is.
- Amit rá tudtunk bizonyítani az szexmunkások hidegvérű meggyilkolása volt, és, hogy néhány fiatal, ártatlan lányt ugyanerre kényszerített, miután behálózta őket. Ezek a lányok, miután börtönbe csukták, elvesztek a rendszerben, és.. - Hiába merev a teste, hiába próbálja tartani magát, a felsőteste röviden, de láthatóan beleremeg a képekbe, amiket Daniels az asztalra vetett előtte, a vérbe fagyott női testekről, akikkel az az állat végzett. John PTSD-vel küzd a börtönévek óta, csak megvan a tulajdonsága, hogy remekül álcázza az érzelmei kilencvenkilenc százalékat.
- Azt kellett kiderítenem, hová kerültek ezek a lányok. Hányan vannak, hogy hívják őket, van-e esély kimenekíteni őket abból a terrorból, amibe kerültek. - Azt is kiderítette egyébként, hogy néhány lány, akiket megölt Igor, hova lettek eltüntetve, és bár tudja, hogy az egész élete ráment, valahol büszkeséggel tölti el, hogy képes volt ennyi életet megmenteni.
- Igor rájött végül, ki vagyok, és bosszút akar állni rajtam. Rajtad keresztül. - Fejezi be a történetet úgy, hogy már nem tud Allison szemeibe nézni tovább, arra pedig, hogy a sebét tisztogatja, szinte fel sem figyel. A felsőtestén egyébként szerzett a börtönben néhány heget, mert az elején egyszer megszúrták, amikor még nem betonozta be a pozícióját odabent, nyomtak el cigarettát a tarkóján, és még néhány apróbb sérülés az, ami emlékezteti majd egész életében, hogy mit is tett valójában.

Nem egy kiképzést kapott azt illetően, hogy az ilyen és ehhez hasonló képeket képes legyen a helyükön kezelni, a gondolat azonban, hogy milyen kegyetlenségeket élhetnek át ártatlan nők, nos, semmilyen gyakorlattal, vagy acél idegrendszerrel nem volt megmásítható. Közömbös próbált lenni először, és úgy tűnt, ez működik, de amikor felajánlották neki a tégla akció lehetőségét, erre már nem volt tovább képes. Ha csak eszébe jutott, hogy rajta múlik a sorsuk, hogy csak igent kell mondania, és akkor az esély már adott a menekvésre, hogyan tudott volna megülni az ő kényelmes életében?
Talán egyszer meg fogja tudni fogalmazni, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szereti a feleségét, és idegeneket választott helyette, csak tudta, hogy ha nem lesz, Allison akkor is biztonságban, kényelmes ágyban, őt szeretettel körülvevő közegben kell megbirkózzon azzal, amit okozott, míg ezek a nők talán ki sem kerülnek élve a rendszerből, és majd kínok kínjának közepette éri őket a vég, mert senki nem gondolt rájuk.
A kérdésre egy fáradt mosoly akarna az arcára szökni, de nem történik meg, mert ezt nem engedi meg magának most. A mosoly nem a büszkeségének szólt volna, hanem a megkönnyebbülésnek, hogy..
- Igen, sikerült. Három év alatt az összes lányt megtalálták és kihozták. - Néhányszor, amikor egyedül volt már az új helyen, és ebbe belegondolt, megengedte magának, hogy zokogás járja át a testét, hogy a feszültség egy részét egészséges módon képes legyen kiadni magából. Most csak megfeszül megint a felsőteste, ahogy ennek is próbálja az útját állni, ami viszont ezután következik, attól egy kicsit meg is fagy minden tagja.
Csak álmaiban merte remélni, hogy Allison majd megérinti őt bármilyen formában ismét, ezért amikor hirtelen megtörténik, nem igazán tudja a helyén kezelni a dolgot. Egy pillanatra annyira villog az elméjében a veszélyt jelző piros lámpa, hogy elfordítja a fejét, nem szégyenből, hogy olyan hegek borítják a testét, amiket a másik még nem látott, csak az egész helyzettől, mert nem akar, nem lehet érzelmes, amíg nem tesz pontot az ügy végére, mégis olyan erővel akarnak feltörni belőle, mint talán még soha életében.
Nehezen, de kiengedi magából az eddig bent tartott levegőt, visszafordul Allison felé, és bár a szemét még nem tudja keresni, óvatosan a kezéért nyúl a mellkasán, és amikor megfogja, az ajkához emeli, és csókot nyom rá, ha engedi neki.
- Igen. - Válaszolja röviden, mert ha ennél jobban magyarázza, akkor lehet összetör az évek alatt elfojtott nyomás alatt. A hátrányos helyzete többszörösen volt az, hiszen egyedül helyezték a program alá, és senki nem akadt, akivel beszélni tudott volna, és nem is gondoskodott Daniels semmilyen mentálhigiénés segítségről. Erről csak most jut eszébe, hogy egy újabb furcsa tényező a felettesét illetően, hisz legyen akármilyen jó ügynök, és bátor férfi, senkinek nem tiszte öt évet úgy cipelni a hátán, mintha nem az egész élete szakadt volna össze a tetteitől.
- Tudom, hogy ez most nem jelent sokat neked, de... - Nem tudja, mit akar mondani pontosan, mert ő nem az a fajta, aki ezerszer végiggondol egy mondatot, hogy az tökéletesen legyen megfogalmazva. Lehet, életében most először tesz hasonlót, legalábbis a furcsán hosszú szünet, amit tart, erre enged következtetni. - .. te tartottál életben odabent. - Végül nem lesz tökéletes, amit mondani akar, mert rájön, hogy nem ez a célja vele. Csak azt akarja, hogy tudja, mennyit jelent neki még most is, és fog egész életében, akkor is, ha válás mellett dönt Allison, mikor ennek az egésznek vége. És John úgy gondolja, erre lehet kettejük között jelenleg a legtöbb esély.

Tudja jól, mennyire nem igazságos tőle, amiért ennyi információval sújtja le a feleségét, de John mindig is egy őszinte ember volt, és bár akart eleinte találni kiskapukat, amiknek hála talán a felét is elég, ha elmondja Allisonnak, ez most már valahogy képtelenségnek tűnik. Minden szóhoz, ami elhagyta az ajkait joga van, akkor is, ha ezek a szavak azt váltják ki belőle, ami végül történik.
Jonathan régebben kifejezetten viszolygott tőle, ha valaki a környezetében sírni kezdett; az apja sosem engedte neki és Coltonnak, hogy ilyen formában könnyítsenek a lelkükön, ezért ő felnőtt korára nem tudott már semmitől sem sírni. Pontosan emiatt azt hitte, ez gyengeség, ez nem járható út, ez nem megoldás, és nem is tudott segíteni senkin, akit annyira elfogtak az érzelmei, hogy könnyekben adja azokat ki magából. Mint egy csökött farönk, olyan volt Allison előtt, de az ő érzelmei annyira érdekesnek bizonyultak, hogy meg akarta őket érteni, és amikor sikerült jött rá, mennyire nem volt egészséges a mentalitás, amiben nevelték.
Hiába telt el öt év, hiába érte mindkettejüket annyi fájdalom, hiába zárkózott vissza oda, ahonnan a felesége kicsalogatta, a könnyei egy percig sem zavarják. Tudja már, érti, mi okozta azokat, tudja, hogy az ő feladata eltüntetni őket, és ez már nem ijesztő, nem úgy, mint régen. És ezt csak ennek a csodálatos nőnek köszönheti.
- Allison.. - Szólítja halkan és meglepően gyengéden a nevén a másikat, miközben mozdul egy kicsit, hogy magához tudja őt ölelni, de úgy, hogy ne a sebéhez érjen hozzá közben. Nem csitítgatja közben, nem is simogatja, arra még talán nem képes a lelke, de határozottan fogja, hogy ha csak egy percre is, de biztonságban érezze magát, miközben mindkettejük élete veszélyben van jelenleg. Tudja, hogy megoldja majd, meg kell tudnia oldani, ami történik, és akkor Allison visszatérhet egy normálisnak titulált életbe, vele, vagy nélküle.. az előbbit szeretné, de az utóbbit sejti.
- Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam. - Már képes rá, hogy őszintén, szívből jövően mondja ki a szavakat, hiszen nem lehet ez másként. Nem robot, Allison óta már nem, csak még nem dolgozta fel az elmúlt öt évet, hiszen lehetősége sem volt rá. Ahogy a feleségének sem.
- Megígérem, hogy megoldom a helyzetünket. - Nem szokott sohasem a levegőbe beszélni, ahogy egy ilyen mondatot sem mondana ki őszintén, ha nem gondolná, hogy tényleg meg tudja csinálni. A feleségénél jobb mozgatóerőre nincs is szüksége, mert nála fontosabb ember nincs John számára ezen a világon, és ha érte nem lenne erre képes, akkor mégis kiért?

Abban a tudatban élt eddig - hiszen az apja, és a munkája is ezt követelték meg tőle -, hogy mint ügynök ő bármire képes. Félelem nélkül ugrott volna a múltban golyó elé, hogy életeket mentsen, félelem nélkül tört rá bűnözőkre olyan lakásokban, amikről nem tudták, hogyan néz ki belülről, kinek hány fegyvere van, ebből mi van elérhető távolságban, sorolhatná. A félelemérzete egészséges volt, de tette a dolgát, meg amit a hazája megkövetelt tőle, és bár törődött a következményekkel, úgy érezte, azok nem lehetnek, hiszen ő bármire képes.
Ami most történik az egyszerre támasztja alá, és rombolja le ezt az elképzelést, hiszen csak akkor élhetnek ismét normális életet, ha tényleg mindenre képes, mégis, úgy érzi, valami egészen érdekes és nagyon veszélyes húzódik a háttérben. Ez el van előle egyelőre rejtve, és az ő dolga, hogy megtalálja a válaszokat, de ha a megérzése jó, akkor lehet, hogy éveken át rászedték, akkor viszont a mindenből, amire képes, hirtelen semmi lesz.
A cél ott lebeg a szemei előtt, és csak annyi időre teszi félre, amíg megengedheti magának, hogy a feleségét vigasztalja. Nem erős érzelmek terén, gyakran tart is tőle, hogy reagáljon rájuk, hiszen annyi arcuk van, ő keveset ismer belőlük, így pedig mindig ott a lehetőség, hogy megüti, megégeti, megalázza magát valahogyan. De nem Allisonnal, hiszen ő olyan, mintha neki formázták volna, és teljesen ostoba volt, amiért annyi éven át ezt nem vette észre. Vele meg akarja élni azt, ami a mai napon a nyakukba szakadt, nem akar már menekülni, és csak azért lesz lehet perceken belül megint merevebb, mert csak így tud "dolgozni" és a feladatra koncentrálni.
Annyi éven át érezte a másik hiányát, hogy amikor most eltávolodik tőle, az szabályosan rosszul esik a lelkének, de természetesen a vonásaiból erre nem lehetne következtetni egyáltalán. Allisonnak teljesen igaza van abban, amit mond, és igazából John úgy gondolja, Kraskov lesz az egyszerűbb falat. Ügynöknek tényleg kiváló, férjnek azonban csapnivaló a jelenlegi álláspont szerint.
- Tudom. Szeretném helyrehozni mindkettőt. - Mondja csendesen, de még nem bújik vissza azonnal a páncélja mögé, hiszen nincsen rajta póló, így egyelőre teljesen védtelen a másik előtt. A pszichológia azt tanítja, hogy aki védekezni akar - akár fizikailag, akár mentálisan, lelkileg -, az mindig a mellkasát fogja védeni, hiszen ott vannak a legfontosabb létfenntartó szervek, mint a szív, a tüdő. Egy reflex, amikor valaki bántó szavakat hallva karba teszi a kezeit, mert ezeket a szerveket védi, miközben igazából mentálisan kellene védekeznie, mégis van ennek is fizikai kivetülése. John nem tesz ilyesmit, csak egyenes háttal ülve, szabadon hagyva ezt a részt hagyja a feleségének, hogy befejezze a kötözést. A fájdalomból nem érez semmit, mert voltak már dolgok, amik sokkal jobban fájtak neki.
- Köszönöm. - Néz még a másikra, és legszívesebben úgy az arcára simítana ő is, ahogyan Allison az előbb vele tette, de már épül vissza a páncél is, ahogy a pólóját visszaveszi magára.
- Mit gondolsz, tudnál most pihenni? Elég késő van, és ha bármikor holnap hirtelen menni kell, szeretném, ha kipihent lennél. - Három napot hajlandó a városban maradni, tervvel, vagy anélkül, megoldással, vagy anélkül, de tovább fognak menni ezt követően. De ha hirtelen rájuk találnak, vagy elront valamit, és rohanni kell, Allisonnak minden energiájára szüksége lesz, ahogy mostantól már mindig.

Amikor ma elindult ide, azt azzal a tudattal tette, hogy Allison szabályosan utálja őt, és soha, de soha nem lesz lehetősége ezt helyrehozni. A puszta tény, hogy a felesége szeretné, ha nem csak Kraskovot tenné helyre, hanem azt követően az életüket is, nos.. Jonathan számára jelenleg mindent jelent.
A börtönben minden éjjel úgy hajtotta álomra a fejét, hogy nem volt biztos, reggel még életben lesz; ezért minden alkalommal Allison arcát felidézve volt hajlandó csak elaludni, mert így tudott biztos lenni benne, hogy látja még őt, mielőtt eléri a vég. Szerencsére ez nem történt meg, a kinti világban pedig már kaphatott pár fényképet, amennyiben azt jól elrejtette az új életében, és senki nem látta az új "barátai" közül, nehogy rákérdezzenek esetleg.
Ezért az ágy alatt, egy kisebb dobozban rejtette el, és azt felragasztotta a keretnek alulról.
Jobban kellett volna bíznia a másikban, közben pedig ez nem erről szólt, hiszen bárkit összetörne egy ilyen árulás és hirtelen elválás, közben pedig a bűne sokkal súlyosabb volt egyébként, mint a hazaárulás, hiszen annál sokkal közelebbi, és fontosabb dolgot árult el végül.
Ezért mondja, amit, még ha meg is ígérte magának, hogy páncél mögé rejt majd mindent, és akkor sem húz ki belőle a felesége semmit, ha a helyzet már nagyon necces és érzelmes. De emberből van ő is, és mint férfi, nagyon szereti ezt a csodálatos nőt, ezért megengedi magának, hogy tegyen egy ígéretet neki, nem csak a mostani helyzetre vonatkozólag, hanem az egész hátrelévő életükre.
Utána viszont a valóság arcon vágja, még ha nem is erősen, csak jelzésképpen, hogy muszáj arra koncentrálnia, ami jelenleg előtte van, az pedig Gavin, mint célpont a következő néhány napra. Lehet, ha már nem New York-ban lesznek, hanem vidékre tudnak menni, messze a központtól mind az FBI, mint a bűnözőszervezet részéről, akkor már nem lesz ennyire karót nyelt. Addig viszont szinte muszáj.
A felesége kérdésére ezért csak bólint, aztán a fürdőszoba felé szalad a tekintete, és felállva a másik mellől a saját, hirtelen összedobott ruháihoz igyekszik.
- Átnézem őket, bár ha lenne még rajtad, már megtaláltak volna. -Erősíti meg Allisont abban, hogy mára valószínűleg már nincs min aggódniuk, ettől függetlenül éberen fog aludni, ahogy teszi minden éjjel azóta, hogy ügynök lett. Ez a hivatás megköveteli tőle, hogy mindig figyeljen, hiszen sosem lehet tudni, mi leselkedik rá a sötétben. Ez esetben rájuk.
- Zuhanyozz le, jót fog tenni. Utána aludjunk, mert szükség lesz minden energiára. - Ez most neki nagyon fontos, mert az életük a tét, de főleg a feleségéé, mert a sajátjával régóta nem foglalkozik. Allison biztonsága számára az első számú prioritás, és a helyzetüket tekintve sajnos legalább annyi dolga lesz a következő hetekben, hónapokban a másiknak, mint Johnnak. De a férfi bízik benne, hogy egyszer majd vége lesz az egésznek.