"Watch and you'll see, someday I'll be part of your world."--

Óvatosan támasztom neki a papírszatyrokat az egyik üvegpult oldalának, hogy gondtalanul tudjak válogatni a parfümök között. Néha, ha nagyon kivagyok már merülve egy kis shoppingolás mindig feltölt, azt hiszem, hogy erre szükségem van, mint egy csecesmőnek az anyja tejére. Igyekszem nem túlzásba esni ilyenkor sem, de sajnos sosem tudok ellenállni egy újabb pár cipőnek vagy táskának, ahogy a parfümök is a gyengéim. Nő vagyok, szeretem kényeztetni magam, néha napján azt hiszem megengedni ezt magamnak nem tartozik a kifejezett luxus kategóriába. Minden kétségett kizáróan megérdemlem. Ezúttal azonban nem csak magamnak vásárolt dolgokat rejtenek a papírszatyrok, hanem a lányaim számára is lapul benne egy kis figyelmesség. Azt hiszem mindegy mennyi idősek, és mennyire nem kívánnak az életem része lenni én nem tudok nem gondoskodni róluk. Fújok a csuklómra egy kicsit az előbb reklámozott parfümből és az orromhoz emelem a kezem, hogy beszívjam az édeskés illatot. Imádom ahogy az illatok keverednek benne, édeskés, de nem émelyítő egyveleget alkotva.
- Igen, ezt kérem becsomagolni, elviszem. mosolygok rá a pult mögött álló, nagyon fáradtnak tűnő középkorú hölgyre, aki szintén mosolyogva teljesíti a kérésem. Éppen hajolnék le, hogy magamhoz vegyem a szatyrokat, amikor valami nekiütközik a bokámnak. Lepillantva egy rózsaszín labdát pillantok meg és egy apró kezecskét amint rámarkol a játékra.
- Sziaaa nézek rá az öt éves forma kislányra, aki diadalittasan emeli magasba a labdát.
- Megvaaaan! néz rám, olyan boldogan mintha a karácsonyi ajándékát csomagolta volna ki éppen. Hátrasimítja a szemébe lógó vörös parókát, uszonyban végződő ruhája is kissé elcsúszott rajta, de még így is nagyon elragadó látványt nyújt.


- Hadd találjam ki, Ariel? érdeklődöm még mindig mosolyogva.
- ahaaaaa.... igazítja meg a haját - És az én apukám a nagy és erős Poszeidon tudod? Ő is nagyon szeret delfinekkel úszni, és azt mondta, hogy amikor egy kicsit nagyobb leszek, majd én is elmehetek vele.
- Hát ez nagyon izgalmas. Biztosan nagyon jól fogtok szórakozni az apukáddal. De mond csak, a cápáktól nem félsz? Úgy néz rám, mint akinek teljesen elment az esze. Lassan megcsóválja a fejét.
- Neem! Soha! Ha az apukám ott van velem, nekem semmitől nem kell félni. Ezt ő mondta tudod? Leguggolok mellé, hogy szemtől szemben legyek vele. Óvatosan középre igazítom a félrecsúszott vörös parókát.
- Apukád nagyon jól mondta. Soha semmitől nem kell félned, ha ott van veled. De meg tudod mondani, hogy most hol van? Keressük meg! Csúsztatom bal kézfejemre a szatyrokat, majd egy gyors fizetést követően megfogom legújabb barátom kezét és elindulok vele abba az irányba amerre mutat.
- Ott van abban a nagy édesség boltban, csak nekem elgurult a labdám és meg akartam fogni mielőtt végleg eltűnik. Ma vettem nekem, nézd, tetszik? Van rajta egy unikornis!
- Valóban, nagyon szép, kár lett volna ha elveszíted, de ugye tudod, hogy az apukád nélkül nem szabad elszaladni? választ azonban erre már nem kapok, mert egy hangos apaaaaaa felkiáltással már ki is tépi kezét a kezemből, hogy odarohanjon az apukájához és két kicsi karjával átölelje a lábát. Nagyon régen voltak már az én lányaim ilyen kicsik, bevallom, néha hiányzik is ez az időszak az életemből. Hiányzik, hogy olyan áhitattal és szeretettel nézzenek rám, mint ahogyan most Ariel Poszeidonra. Követve őket én is közelebb lépek a párosukhoz.
- Csak elgurult a labda és a kis Ariel utána szaladt. Gondoltam visszakísérem őt. pillantok rá az előbb még a tengerek urának nevezett férfire. Tekintetem hosszú másodpercekre összefonódik a férfi pillantásával. Van benne valami ismerős, mintha nem ez lenne az első alkalom, hogy látom. A szívem igencsak gyorsan kezd el verdesni a mellkasomban, biztosan idiótának néz, mert úgy bámulom, mintha konkrétan nem lenne semmi más amit bámulni lehetne. Az ismerős tekintet, a szeméből áradó melegség fogvatart. Szinte erőszakkal kell elszakítanom róla a tekintetem, hogy a türelmetlenkedő kislányra vessem a pillantásomat. így, hogy már kezében szorongatja a parókát, csapzott, copfba kötött fürtjeit látva Gianna jut eszembe. Ugyanaz a zöld szempár, ugyanolyan hullámos, rakoncátlan fürtök. Izzad a tenyerem pedig a nap már régen nem árasztja ránk a melegét.
- Azt hiszem én jobb ha megyek. erőltetem mosolyra ajkaimat. Muszáj kijutnom innen. friss levegőt juttatnom a tüdőmbe, minden bizonnyal kezdek teljesen megbolondulni. Nem lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem? Szavaimat azonban nem követik tettek. Csak állok és nézem őket, próbálva összerakni a képet. Ezt a tekintetet, ezt a szempárt ennyi évtized elteltével sem felejtettem el.
- Jason? halkan, szinte alig hallhatóan formálom meg nevét ajkaimmal, nem is vagyok biztos abban, hogy hallotta.

"Watch and you'll see, someday I'll be part of your world."--

Az egyedüllétnek nagyon sok pozitív hatása van, egy pillanatig sem bánom, hogy másfél éve meghoztam a válásommal kapcsolatos döntést, de mostanra már kezdem tapasztalni a hátrányait is. Azt hiszem, hogy a legnehezebb az a magány, hogy amikor a leginkább szükségem lenne egy társra, nem számíthatok senkire. Olyan magány ez, amit nem tud jobbá tenni egy bárban iszogatós este, ahol bár vannak körülöttem, de mégsem érzem azt, hogy mellettem lenne valaki. Ez olyan, ami rosszabb pillanataimban a csontomig hatol a lehető legnagyobb fájdalmat okozva nekem. Elmúlik, mindig elmúlik, de mostanában egyre többször tapasztalom meg és egyre hosszabb ideig tart fogva. A decemberben történt lövöldözés azt hiszem ráébresztett arra, hogy mennyire törékeny is az életem, hogy bármikor meghallhatok és akkor mi marad utánam? Egy lerombolt házasság, egy drogos, gyűlölködő tini, egy felnőtt gyerek, aki miattam sosem ismerte meg az apját és aki nem képes az anyjának nevezni. Nem tudom, hogy hol ronhattam el ennyire az életem, hogy mikor volt az a pont, amikor észre kellett volna vennem, hogy valami nem jó. Nem, egyáltalán nem vagyok depresszióra hajlamos, inkább azt mondanám, hogy vannak pillanatok, amikor igazán elgondolkodom azon, hogy mi értelme van az életemnek.
Ma reggel, amikor újra szorongatni kezdte mellkasom a fájó magány, eldöntöttem, hogy kikapcsolódom kicsit. Emberekkel veszem körbe, csak és kizárólag a kényeztetésem érdekében. Már kora délelőtt felhívtam a legjobb barátnőmet Joa-nát, hogy kimozdítsam kicsit az otthonából, ösztönözve őt is arra, hogy magával törődjön kicsit. Sok szarság történt és történik az életében, talán még nálam jobban is rászolgált arra, hogy a mai nap csak rólunk szóljon. A szokásos kávé és ebéd kombinációval indítottuk a napot, majd egy kis masszás következett, végül pedig engedve a kísértésnek megrohamoztuk a bevásárlóközpontot. Nem olyan régen, körülbelül másfél órája kapott egy telefonhívást a fiától és hazarohant. Nekem azonban még egyáltalán nincs kedvem egyedül kuksolni az üres lakásban úgyhogy maradtam bóklászni, pénzt költeni.  
A labda után érkező kislány mosolyt csal az arcomra, akaratlanul is eszembe jutnak az emlékek a lányaimról. Néha hiányzik, hogy már nem azok a kis védtelen gyerekek, akiknek szükségük van az anyjuk védelmére. Mostanra már sokkal inkább vagyok púp a hátukon. A kis Ariel jelenléte és fáradhatatlan csacsogása eltereli a negatív gondolataimat. Imádom a gyerekeket ebben a korban, még annyira ártatlanok, annyi kíváncsiság és őszinte rácsodálkozás van bennük. Nem tudhatom, hogy a szülei engedélyével vagy a tudtuk nélkül indult felfedező útra ezért jobbnak látom megkeresni vele a papáját. Sok rémes történetet lehet hallani, az ember soha nem lehet teljesen biztonságban.

- Elnézést, én ragaszkodtam ahhoz, hogy visszakísérjem őt, nem az ő hibája. pillántok rá újra a férfire. Tekintete szinte azonnal megbabonáz. Soha nem lennék képes elfeljteni ezt a zöld szempárt, a tekintetet ami közel harminc éve a lányomban tekint vissza rám. De az nem lehet, nem lehet, hogy ilyen sok év utá, éppen itt, egy bevásárlóközpontban találkozzak vele. Pillantásom ide-oda cikázik közte és a lábát ölelő kislány között. Most, hogy a paróka lekerült a hajáról látom csak igazán a hasonlóságot közte és elsőszülött lányom között. Mintha visszerepültem volna az időben és nem Aurora hanem Gia állna velem szemben. Szinte forog velem a világ, beleszédülök a felismerésbe. Egyszerre érzem magam ledöbbentnek, meglepettnek, összezavarodottnak és nagyon izgatottnak. Álmaimban sokszor láttam ezt a tekintet az évek során, fiatalabb arccal keretezve, szakáll nélkül, de kétségtelenül ugyanez a pillantás. Elaludtam volna és most csak álmodom? Vagy meghaltam? Mindez annyira abszurd, hogy nem lehet a valóság. Hallom a kislány hangját, ahogy helyeslően reagál a szavaimra, de most tekintetem csak a zöld íriszeket keresi.
- Tényleg te vagy az? az agyam egy része egyszerűen képtelen feldolgozni az információkat. Elhinni, hogy életem első szerelme, a lányom apja, itt áll előttem. Közelebb lépnék, hogy átöleljem, de az olyan fura lenne, ennyi év eltelte után, úgyhogy csak mosolyt erőltetve az arcomra figyelem vonásait. Az idő kétségtelenül eltelt mindkettőnk felett, de a hatalmas szakáll mögött megbúvó mosoly és a szemében a csillogás még mindig ugyanaz.
- Én is nagyon örülök! álmaimban sem gondoltam volna, hogy ma lesz a napja annak, hogy újra találkozunk. Vagy, hogy egyáltalán talákozunk még valaha. Milyen kicsi a világ.
Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el szélésen a kérdését hallva. Ezek szerint nem csak én érzem letaglózva magam.
- Nem tegnap találkoztunk utoljára. lépek kicsit közelebb a pároshoz, hogy ne keljen túlságosan hangosan beszélnem. - Már nagyon régen eljöttem a farmról. Nem tudom, hogy mennyire emlékszik azokra a hónapokra, az együtt töltött időszakra, a fiatallkori szerelem ízére, a titkos találkozások örömére. Sokat beszélgettünk, mindig mondta, hogy messzi tájakra vágyik, hogy többet akar látni a világból. Én is sokszor áradoztam neki egy szabadabb életről, túl a farmon, valahol máshol, mindegy hol, csak szabadon. Én akkoriban még a városunkon és farmunkon kívül nem láttam mást a világból. Vágytam arra, hogy megtapasztaljam máshol milyen lehet az élet. Imádtam a Kanadáról szóló történeteit, az együtt szőtt álmokat arról, hogy bejárjuk a világot. Gyerekek voltunk még nagy álmokkal. De ahogy az lenni szokott az életnek más tervei voltak.
- Na és te? Mit csinálsz New Yorkban? Itt éltek? mert gondolom, hogy nem ide járnak vásárolgatni a határon túlról.
- Nagyon siettek? Mit szólnál egy kávéhoz? leguggolok, hogy szemmagasságban legyek a kislánnyal. - Egy fagyit a kisasszonynak? Vagy forrócsokit? játékosan rákoppintok az orrára mielőtt felegyenesedek, hogy ismételten Jason tekintetében vesszen el a sajátom.
- Ha nem alkalmas semmi gond, megértem, ha más programotok van.

"Watch and you'll see, someday I'll be part of your world."--

Mondanám, hogy hozzászoktam már ahhoz, hogy az élet újabb és újabb meglepetések elé állít, de ezt az érzést nem lehet megszokni, egyszerűen letaglóz a tudat, hogy ennyi év után Jason áll velem szemben. Mintha valami elcseszett játékot űzne velem az élet. Megannyi emlék tódul az agyamba, emlékek, amiket soha nem felejtettem el, csak egy ideje már az egyik fiók mélyén pihentek, hogy aztán most könyörtelenül leteperjenek. Emlékszem arra a nyárra, minden egyes pillanatára, mintha csak tegnap lett volna. A nevetése és szavai még most is a fülemben csengenek, érintését érzem a bőrömön. Olyan szerelem volt közöttünk, ami csak a tiniket illeti meg, felhőtlen, minden leegető, felelőtlen és gyönyörű.
Amikor reggel elindultam erre a kényeztető túrára egyáltalán nem is számítottam arra, hogy ilyen kellemes meglepetésben lesz részem. Annyi mindenről kellene beszámolnom neki, de hogyan is kezdhetném? Hogyan zúdíthanám rá ennyi év után a titkot, amit évtizedek óta magammal cipellek? Nem is akartam, hogy titok legyen belőle, én tényleg elmondtam volna, de az éeltünk egész másképp alakult. Most pedig nem érzem helyénvalónak, hogy egy futó találkozás alkalmával megemlítsem neki, miért is kellene felborítanom az egész életét? Önzőség lenne.

- Én sem ugyanúgy nézek ki, mint tizenhat évesen. mosolygok rá válaszomat követően. Kár is lenne tagadni, hogy az idő eljárt felettem, nyomot hagytak maguk után az évek és a testem közel sem olyan, mint azon a bizonyos nyáron. Az öregedés jelein kívül számtalan heg és sebhely éktelenkedik rajtam, szeretem edzésben tartani magam, de azért az éveket nem lehet letagadni.
- Nosztalgiázni? engedek meg magamnak egy sokat sejtető, játékos mosolyt. Nem akarom zavarba hozni, egyszerűen csak túl magas labda volt ahhoz, hogy ne csapjam le.
- A nagyszüleid farmja most üres? bevallom már nagyon régen nem látogattam el Alabamába, az élet mindig közbeszól, folyamatosan történik valami amivel lépést kell tartanom. Legutóbb még karácsony előtt voltam, de nem volt időm arra, hogy utánazzék a szomszéd farmoknak, lefoglalt édesanya folyton romló állapota.

- A többiek? Mármint a családod? Feleség, gyerekek? gondolom, hogy rájuk gondolt és nem a szomszédokra. Nem tudom, hogy miért érzem ennyire furán magam a tudattól, hogy családja van, felesége és kislánya, hiszen az élet fölötte sem állt meg az elmúlt húsz évben. Ahogy elnézem őket a kis Ariel-el egyértelműen látom, hogy milyen gondoskodó és odaadó apa és ettől még nagyobbra nő a gombóc a torkomban. A tudat, hogy ennek a lehetőségétől fosztottam meg a saját lányomat sírársra késztet. Igaz, hogy nem szánékosan tettem, hiszen még én magam is gyerek voltam, akit a szülei irányítottak, bizonyos értelemben meg volt kötve a kezem. Habár Giának igyekeztem teljes életet nyújtani, hogy ne érezze az apa hiányát az életéből nem vagyok meggyőződve arról, hogy teljes mértékben sikerrel jártam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem jutott eszembe, hogy milyen lett volna, ha egy családként élünk, vajon mennyire működhetett volna a kapcsolatunk. Túlságosan fiatalok voltunk ahhoz, hogy egy életre elkötelezzük magunkat, ennek így kellett lennie.
- Szia Aurora... guggolok le, hogy szemtől szemben legyek vele. - Nagyon szép neved van, illik hozzád. simogatom meg az arcát óvatosan. Lenyűgöz, hogy milyen nagyon hasonlít az én Giámra.
- Légysziiiiii utánzom én is a kislányt, hasonlóan hízelgő hangnemben, miközben felpillantok Jasonre, szám széle mosolyra görbül.
- Okos döntés egyenesedem fel végül még mindig mosolyogva. Magmhoz ölelem a csomagokat, indulásra készen. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a mai nap ilyen fordulatot vesz. Egyszerre vagyok izgatott és érzek félelmet a találkozás miatt. Jason nagyon fontos volt valamikor az életemben, nagyon sokat jelentett nekem és a tudtán kívül ilyen hosszú éveken keresztül végig jelen volt az életemben a közös gyerekünk által. Akárhányszor belenéztem Gia zöld szemeibe, akárhányszor megfésültem a göndör, világos fürtöket mindig ott volt velem Ő is. Ha akartam volna sem letem volna képes arra, hogy elfelejtsem. Gondolataimból Aurora apró kezecskéje rángat vissza a valóságba. Óvatosan fogom meg a kis kacsóját, mosolyom levakarhatatlanul részese lett az ajkaimnak. Rég nem éreztem magam ennyire nyugodtnak és boldognak, a bizarr körülményektől eltekintve.
- Lehet, hogy mindenki nem szereti, de én nagyon is. Hagyd csak itt azt a szép kis kezecskét. simogatom meg hüvelykujjammal a kézfejét. Határozottan hiányoznak az életemből ezek a pillanatok.
- Cicakávézó? Mondhatom jó ízlésetek van. egy elegáns mozdulattal átnyújtom Jasonnek a bevásárlószatyrokat, az én kezem ugyanis foglalt a kislánya kezével. - Remélem nem bánod teszem még hozzá szóban az illem kedvéért, majd Aurora mellett lépkedve megindulok a mozgólépcsők irányába.
- Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont itt és pont ma fogunk találkozni. Ilyen hosszú évtizedek után. Mióta élsz New Yorkban? hogy is szokták mondani? Kicsi a világ? A mozgólépcsőn magam elé engedem a kislányt, de a kezét nem engedem el. Tekintetem azonban Jasont keresi. Minden mozdulatát, arcának rezdüléseit iszom magamba, hogy soha ne felejthessem el.
- Sokáig vártam rád... biztos tudja, hogy mire gondolok. Reméltem, hogy találkozunk még, hogy elmondhatom neki mi történt, hogy van egy közös lányunk, de ő nem jött, az én életem pedig felgyorsult és új fordulatokat vett. Nem maradt időm a várakozásra.

"Watch and you'll see, someday I'll be part of your world."--

Miközben beszél, újra emlékképek jelennek meg lelki szemeim előtt. A magas – legalábbis magasnak tűnt, amikor utoljára láttam – vékony, kissé görnyedt hátu, mindig színes hajat viselő nő arca. Mindig is volt a megjelenésében valami fura, ijesztő. Nem tudom, hogy mi az igazság róla, de az biztos, hogy sokszor meghűlt a vér az ereimben attól ahogy rám nézett. Mintha a vesémig látna. Mintha tudna rólam valamit, amit nem akar elmondani. Már a gondolatától is borsódzik a hátam.
- Emlékszem, emlékszem. bólintok mosolyogva - Örülök, hogy még mindig van élet a farmon. Add át üdvözletem neki, ha találkoztok. Biztosan emlékszik még rám. volt egy egészen hosszú – bizonyos értelemben túl rövid – időszak, amikor elég gyakran megfordultam a farm környékén egy bizonyos Jasont keresve. Sosem felejtettem el sem őt, sem pedig azt a néhány hónapot amit együtt töltöttünk, de most, újra felébrednek a bennem szunyadó kedves emlékek, magukkal hozva a titkot, amit rejtegetek. Rámosolygok, hogy valahogy leplezzem a zavart, amit a hirtelen találkozásunk okozott, a mélyen szunnyadó emlékek felébredése, a soha el nem felejtett érzések lángra lobbanása. Nem kellene, mégis csalódottságot érzek amiatt, hogy Jason nős. Nem vártam mást- igazából nem vártam semmit – mégis kissé fájó ahogy az igazság arcul csap.
- A nővérem és a családja tartja fenn a farmot. Édesapám évekkel ezelőtt elhunyt, sajnos anya állapota sem megfelelő arra, hogy önellátó legyen, így a testvérem és a férje vezetik a helyet. Sok minden megváltozott. a nővérem férje is lelkészként dolgozik akárcsak az apám, szépen virágzik a tanya a vezetésük alatt, de amióta az apám elment már semmi nem ugyanolyan, nem is lesz többé. - Ami azt illeti nekem is illene meglátogatni őket, nemrég született meg az unokájuk, jó lenne látni. egyre növekvő családunkat lassan eléggé nehéz számon tartani, de minden egyes új lélek egy igazi csoda. Boldogan fogom meg a tenyerembe csúsztatott apró kezecskéket és indulok meg vele, a kiszemelt hely irányába. Engem a gyerekek mindig képesek levenni a lábamról, nem tudok nekik nemet mondani, könnyűszerrel az ujjaik köré csavarnak. Valahogy az én gyerekeimmel mégsem sikerült túlságosan szoros kapcsolatot kialakítani. Ettől a gondolattól újra a szívembe mar a gondolat, hogy mennyire pocsék anyjuk voltam. Pedig igyekeztem.


- Hadd találjam ki. Valami izgalmas munkád van, ami sok utazással jár? Mindig kalandvágyó voltál, álmodozó, igazi felfedező. Még a kis poros városban is megtaláltad a kalandot. Azt hiszem ez volt annyira vonzó benned. tizenhat évesen teljesen megbabonázott a sok történet amit hallottam, a felfedezőkről és tudósokról szóló történetei. Jó volt együtt ábrándozni, hogy majd beutazzuk a világot, saját kis helyeket fedezünk fel és nem tarthat vissza minket senki abban, hogy a saját utunkat járjunk. - A feleséged támogat a munkában és költözésben? nem akarok túl kíváncsi lenni, de szó mi szó, minden apróság érdekel, ami vele kapcsolatos. Több mint két évtizedet kell bepótolni.
- Szerintem a lányod miatt nem kell aggódnod. A gyerekek olyanok, mint a szivacs, nagyon hamar képesek alkamazkodni új helyzetekhez, pikk-pakk új barátai lesznek meglátod. mosolygok rá kicsit bíztatóan. Mintha csak tegnap lett volna amikor megfogtam Gia kezét, és új élet reményében New Yorkban költöztem vele. Fiatal voltam és tudatlan. Hittem abban, hogy nagyobb dolgokra vagyok hivatott, hogy jobb sorsa lehet a kislányomnak, mint ami nekem volt.
- Én itt lakom Manhattanben, pár saroknyira igazából. megcsóválom a fejem - Nem fog megorrolni rád senki. Elváltam. Habár van két lányom, de nem élnek velem. ez a tény örökké fájó pont lesz az életemben. Legfőképp Aaliyah-t tekintve, Gia már felnőtt nő, neki nincs szüksége az anyjára. Legalábbis nem úgy ahogy én azt szeretném.
- Nem, nem tudtam... meghökkenve nézek először a lányra, majd az apjára. Minden eddigi gondolatom sikeresen kiverte ez a kijelentés a fejemből és most csak arra tudok gondolni, hogy mi történhetett. A hely viszont nem alkalmas arra, hogy megkérdezzem, láthatóan Jason sem szeretne beszélni róla.
- Egy ingatlanokkal foglalkozó cégnél vagyok pénzügyi elemző válaszolok automaikusan a kérdésére miközben kinyitom az ajtót, hogy Aurora beléphessen és követem őt én is. Gondolataim azonban most messze járnak. Az jár a fejemben amit a kislány kikotyogott.
- Köszi ülök le a felkínált székre, és amíg újdonsült barátaim is elhelyezkednek megvakarom az egyik mellém szegődött fekete cica fejét, aki lelkes dorombolással dörgölődik neki a lábamnak.
Pajkosan rápillantok Aurorára, mutató ujjam a szám elé helyezem, mint aki nagyn gondolkodik, majd közelebb hajolok a kislányhoz, hogy pár szót a fülébe súgja.
- Úgy döntöttünk, hogy kérünk sütit. Meggyes-málnás-csokisat. remélem van itt ilyen egyáltalán. - És én kérek egy hideg limonádét mellé most nincs hangulatom sem kávét sem pedig teát inni. Aurora figyelmét már az ölébe mászó kiscica köti le, úgyhogy az én figyelmem teljes mértékben Jasonnek szentelem.
- Amit az előbb a kislányod mondott, az igaz? Beteg voltál?

"Watch and you'll see, someday I'll be part of your world."--

Szomorkás mosoly jelenik meg az arcomon, amint szóba kerül az elhunyt édespám emléke, nagyon sokat jelentett nekem, nagyon szerettem és hiába teltek el mér hosszú évek azóta, hogy a gyilkos kór elragadta tőlünk, nincs nap, hogy ne jutna eszembe.
- Igen, nagyon jó ember volt ebben vitathatatlanul egyetértünk. Arról Jason nem tudhat, de apa sajátjaként szerette Giannát, olyan sok jót adott neki, megkönnyítette az én gyönyörű gyermekem életét azzal, hogy mindig mellette volt. Én is kevésbé éreztem magam egyedül. Mindenféle érzések és gondolatok kavarogban a fejemben, ahogy újra és újra felidéződnek bennem a múlt eltemetett darabkáinak emlékei. Gianna kivörösödött arca, boldogságtól csillogó tekintete, a nevetésének hangja miközben apró lábacskáival fogácskázott a nagypapával. A gondor fürtjei összekuszáltan, csapzottan lobogtak a szélben. Apa vicces és ijesztő hangokat utánozva begörnyedt háttal rohant utána. A valóságba újra Jason szavai rángatnak vissza. Rápillantok elgondolkozva. Az igazság az, hogy nagyon szeretném vele tölteni az időmet, igazán jó lenne, ha valamilyen szinten az életem részese lenne, de az eltitkolt valóság mindvégig teherként fog a vállaimra nehezedni. Nem hiszem, hogy neki, a családjának vagy a lányomnak szüksége van arra, hogy ilyen hosszú évtizedek után felfedjem az igazat. Az agyam azt mondja, hogy utasítsam vissza a felkínált lehetőséget, de a szokatlanul hevesen verdeső szívem a mellkasomban az ellenkezőjét diktálja.
- Szívesen mennék veled. ennél többet nem tudok és nem ia akarok a dologhoz hozzáfűzni, az sem teljesen biztos, hogy jó ötlet kettesben utazgatni vele bárhova is, de mégis azt érzem, hogy szükségem van erre. Gyerekként, tudatlan kölyökként estünk szerelembe egymással, nem törődve a következményekkel, az elmúlt évtizedekben viszont mindketten felelősségteljes emberek lettünk, saját élettel, családdal, és igazán szeretném megismerni azt a Jasont, akivé lett. Akinek nem lehetek az életének része.
- Húha! Ez nagyon érdekesnek és igazán izgalmasnak hangzik. Nem is tudnék olyan munkát elképzelni neked, ami kevésbé kalandos. a fejeben is mindig olyan kép élt róla, amiben nagyon izgalmas és sok utazással, felfedezéssel járó munkája van. Azok alapján amilyennek megismertem őt, egyszerűen lehetetlen lett volna más munkakörben elképzelni. - Nem nehéz a családi élete és a sok utazással járó egyensúlyt megteremteni? Amennyire én tudom a rengeteg külön töltött idő, még soha nem tett jót egyetlen házasságnak sem. Ahogy pedig elnézem imádja a lányát, biztos vagyok abban, hogy mindent meg is tesz azért, hogy minél több időt lehessen vele. Nem szabadna hirtelen jött megnyugvást éreznem azzal kapcsolatban ahogyan a feleségéről és a házasságáról beszél, mégis, a szavai alapján máris kevésbé érzek bűntudatot amiatt, hogy beleegyeztem a közös utazásba. A sors keze azt hiszem, hogy nem véletlenül sodort össze minket.


- Biztosan minden rendben lesz, csak neki lehet, hogy több időre van szüksége, hogy feldolgozza a változást az életetekben. Tudod, mindenki nem tud gyorsan alkalmazkodni új helyzetekhez, lehet, hogy ő a megszokott környezetében érzi jól magát. Adj egy kis időt neki, hátha csak arra van szüksége. pecsételem meg monlógomat egy bíztató mosollyal. Nem akarok a kelleténél jobban belemászni a magánéletébe, főleg úgy, hogy nem is tudok róluk semmit, de nem akartam némaságba burkolózni.
- Mondhatjuk így is. Az egyik lányom katonaként szolgál és a vőlegényével él, a másik pedig az apját választotta a válás során. Szóval ő az exemmel él. kényelmetlenül érzem magam, hogy úgy kell ezekről a dolgokól beszélnem, hogy közben valami nagyon fontosat el kell titkolnom. Zavaromban beletúrok a hajamba. Nem akarom kikerülni a kérdéseit, de teljesen őszinte sem lehetek.
- Köszönöm! Szerettem volna mindent kézben tartani, de nagyon sok olyan dolog történt az éeletemben, amire nem voltam felkészülve. a korai terhesség, a háború terhei, a sérüléseim, a vetélések, a tönkrement házasságom, a gyerekeim rideg távolságtartása, az apám halála, és még sorolhatnám a sort holnap reggelig is, akkor sem érnék a végére. Az viszont biztos, hogy soha nem engedtem el a gyeplőt és bármilyen nehéz is volt, újra és újra talpraálltam. A vacsorameghívása váratlanul ér. Erre a forulatra tényleg nem voltam felkészülve. Zavaromat leplezve tekintete helyett inkább a teljesen belelkesedett kislányt figyelem.
- Hát azt hiszem, hogy illetlenség lenne egy ilyen meghívást visszautasítani. Ha nem zavarok, akkor szívesen veletek vacsorázom. De én viszem a desszertet! teszem még hozzá gyorsan felemelt mutatóujjal, amin Ariel lelkesen felkuncog. Kisimítok egy tincset a szeméből mielőtt tekintettem újra Jason pillantását keresem. Mondanék neki valamit, de az időközben felbukkanó pincér és a sütemények megzavarnak benne. Érdekes, és eléggé tolakodó módon tálalja fel a desszertet. Együtt kuncogok a többiekkel, de közben úgy érzem, hogy megfolyt a titok belülről. Lehettünk volna egy család, átélhettük volna mindezt már évekkel ezelőtt is, ha nem tűnik el, ha nem cipelem egyedül a titkot, ha lett volna bátorságom valaha felkeresni őt. A torkomat belülről marcangolja az érzés, sírhatnékom van. Elvettem a lányomtól az apját és az apjától a lányát. Megköszörülöm a torkomat és zavaromat meg pillanatnyi idegességemet leplezve egy falat sütit nyomok a számba.
- Nagyon jó, hogy találkoztunk, de nemsokára mennem kell. Van még egy találkozóm nemsokára. nem, semmi ilyesmi nincs, csak ki akarok jutni innen, hogy ne lássa rajtam mennyire felzaklattak a történtek, hogy ne láthasson elgyengülni senki.
- Ide adod a telefonodat? Bepötyögöm a számom. nyújtom felé a kezem tenyérrel felfelé. - Ha a holnapi meghívás nem változik küld majd el a címed. remélem, hogy nem bánom meg ezt a döntésem.