what's good, cutie?

Elsősorban – és csak utána jön a többi – általános ellenérzésem van annak kapcsán, amit a húgom kolompként tervez a nyakamba akasztani azóta, hogy azaz ostoba rajongó megbökött egy késsel. Nem mondanám magamat a téma prominens szakértőjének a díjnyertes marhák leölésében és/vagy felboncolásában, de nekem nagyon úgy tűnik – átvitt és szószerinti értelemben is – mellé nyúlt azaz őrült, amit már abban a pillanatban tudott, amikor és ahogyan rám nézett, szót sem ejtve arról, hogy további mozdulat nem kísérte megkezdett tettét. Az események utána piszok gyorsan történtek. A hozzám legközelebb lévő rajongók között kitört a pánik és mindenki sikoltozni kezdett, miközben a támadót leszerelték és elhurcolták, míg engem piszok gyorsan szállítottak a kórházba és férceltek össze a lehető legnagyobb körültekintéssel ellenére annak, hogy létfontosságú szervet nem ért trauma. Úgyhogy, végeredményben egy dekadens heggel vagyok gazdagabb, tovább gyarapítva eddig is tekintélyes gyűjteményemet és a húgom dinka elképzelésével, amit kénytelen vagyok elviselni, ha nem szándékozom még anyánkat is magamra haragítani. (…) Csöbörből vödörbe.
Elismerem – meg kár lenne tagadni – a kialakult és kialakulóban lévő helyzettel nem vagyok megelégedve főként, hogy Christie magát önállósítva határozta és döntötte el, hogy szükségem van testőrre. A baj nem az ötlet felvetésével volt négyszemközt, hanem megkerülve engem is képes volt leerőszakolni a menedzsment torkán főérveként használva azt, hogy a jövőben az ilyen és/vagy ehhez hasonló eseteket célszerű lenne megelőzni, ha a jövőben is szeretnének még munkát. (Ezzel végérvényesen felhívva a figyelmüket arra, hogyha valami történik velem, elvesztik a fő bevételi forrásukat.) Mindez a jéghegy csúcsa volt, merthogy olyan életbiztosítást akartak köttetni velem, ami – számomra – már a nevetség határát súrolta pusztán azért, mert ilyen kicsinyes megélhetési emberek vettek körbe. Ironikus, hogy a két évtizeddel ezelőtti énem a kutyát sem érdekelte volna, ha otthagyom a fogamat és ezzel szemben most milyen hajcihőt vertek le egy „apróságból”. Nem gondolnám, hogy elbagatellizálom a helyzetet, ugyanakkor abban teljesen biztos vagyok, hogy ők túltolják és ebből az egyszeri esetből, olyan túldimenzionált jövőt tákoltak össze, amire kevés esélyt látok, hogy valóban bekövetkezik. De hát, ki vagyok én, hogy az ilyen okos döntésekbe beleszóljak?! Mondjuk, egy kiképzett kutya sem lett volna rossz döntés ehelyett a hajcihő helyett, ami soron következik.
A számomra legkézenfekvőbb és legkomfortosabb helyen „várom” a szedett-vetett kis csapatot – a lakásomhoz tartozó privát edzőteremen – és jelenleg csak Marcus társaságával szórakoztathatom magamat, aki éppen most is a futópad mellett állva folyamatosan felügyeli az állapotomat egyidejűleg azzal, hogy véletlenül se állítsam magasabb fokozatra a sebességet, mint a közepes tempójú séta, enyhe emelkedővel. Nincs ínyemre sem a lazsálás, sem a túlzásba vitt óvatoskodás, mert mindkettő nevetségesen körülményes volt és megterhelő. Ja, persze arról elfelejtettem szólni a kishúgomnak, hogy a megbeszéltekkel ellentétben nem a tárgyalóban várom őket, mert elsősorban az érdekelt, hogy valóban olyan jó embereket találtak-e, mint amilyennek néhány nappal ezelőtt be lettek állítva, így a hollétem puszta kizárásos logika alapján is kikövetkeztethető. Aki rájön, jobb esélyekkel indul. A tervem további része pedig kiábrándítóan egyszerű volt arra vonatkozólag, hogy miként szabadulok meg a csajtól, akire rábíznak: hagyom, hogy Christie – és a többi gardedámom – lenyugodjon és elengedje a nevetséges kitalációját, hogy védelemre szorulok, aztán kirúgom a csajt, legyen bármennyire jó. (Ha meg már ide se találnak akkor, tárgytalan az egész.) De úgy tűnik, hogy nem lesz ilyen szerencsém.
– …Azt hiszem Marcus, hogy végeztünk mára! – Biccentek az éppen kinyíló ajtó felé, amiben az igencsak felpaprikázott hangulatú húgom lép be elsőnek kitartva a többieknek az ajtót, miközben már szemmel vert. A mellettem lévő elvigyorodva érti meg a helyzetet, majd szórakozottan nevetgélve dönt a tovább állás mellett a lányok felé hajítva kéretlen tanácsát. „Hajrá lányok! Ma csak kicsit van morcos kedvében!” A gépezeten időközben lassítok, aztán leszállok. – Gyerünk a ring felé! – Én magam odaérkezve annak peremére támaszkodva csusszanok fel ülő helyzetbe, míg a többieket szék híján, de a fekve nyomó padokon kínálom ülőhellyel. Egyedül Christie csapódik mellém. – Azzal valószínűleg már tisztában vagytok, hogy miért vagytok itt és ki vagyok én. – Ha máshonnan nem is akkor a legutóbbi beszélgetésüknek már ennek tudatában kellett lezajlania, mivel a húgom tisztában volt azzal, hogy én az istenért sem fogom elmagyarázni nekik a helyzetet. – Úgyhogy, inkább az érdekelne ti kik vagytok és miért vagytok itt. – A pénzt leszámítva, mert az kétségtelenül jobb, mint amit eddig kaptak bárhol is vagy azon túl, hogy kellett a munka. Ennyivel, nem érem be. – És kinek az ötlete volt itt keresni. – Tekintetem folyamatosan közöttük ingázik figyelve minden mozdulatukat és rezdülésüket. Egyelőre nem szándékozom előre bocsátkozni semmilyen feltételezésekbe, mivel a célom mindössze az, hogy a kevésbé elviselhetetlent válasszam, akivel hosszútávon eredményesebbnek tűnik a közös munka.

Tyler & Kass

"The new job"

Másnap Terence irodájában kezdtem, röviden ismertette velem a leendő ügyfelet és a menedzsment igényeit. Míg beszélt és ecsetelte a részleteket, addig átlapoztam Mr. Crenshaw aktáját. Tipikus vonzó csokoládé köszönt vissza a képről, s mivel otthon voltam a sportokban, nem igazán kellett velem ismertetni azt, hogy ki is lenne az új ügyfél. Egy alkalommal elcsíptem a meccsének élő közvetítését, egyszer volt szerencsém egy női fodrászatban végig hallgatni, amint olvadoztak érte a az asszonyok, tucatszor láttam a magazinok címlapján és egyszer - mikor az eső elől a buszmegállóba menekültem - volt szerencsém szembe találni magam a bokszerével, legalábbis azzal, amit nagy plakáton hirdettek az üvegfal oldalán. Így mondhatni már szinte nyitott könyv volt számomra a pasas, bár azt meg kell hagynom, hogy a reklámokhoz értett, mert azt hiszem, még azon a hétvégén be is dobtam abból az alsóból két csomaggal Aaronnak.
A tudatos vásárló persze sosem azért vásárol efféle terméket, mert előtte látott egy dögös fickót holmi kirakatüvegen és az mélyen beégett az emlékezetébe. A tudatos vásárló – mint én is – azért vettem meg a bokszert, mert remek anyaga volt.
- Dögös – hangos elmélkedésemre Terence szemöldökei feljebb csúsztak, már-már érintve tar kobakjának szélét.
- Parancsolsz?
- Csak azt kérdeztem, hogy mennyire komoly ez az állás? Úgy értem, hogy egy eseményre szól, vagy komolyabb munkáról van szó? - jó, persze, tudtam jól, hogy az ismert emberek nagy része testőröket fogad fel, többnyire az énekesek, a politikusok és az üzletemberek is sorra éltek ezzel a lehetőséggel, azt viszont valamelyest furcsának tartottam, hogy egy ilyen erős öklű fazon is védelmet igényel. Terence csak megcsóválta a fejét, majd jelezte, hogy Mr. Crenshaw menedzsmentje mindent elmesél, de előtte még csatlakozik hozzánk egy másik hölgy is.
Natasa-t elég régóta ismertem, de csak felszínesen csevegtünk néha, ha épp összefutottunk az edzőteremben. Ő is nagyon motivált volt, harcias amazon, emellett merev és mogorva. Fogalmam sem volt, hogy miért olyan morcos, soha nem firtattam a magánéletét, de az biztos, hogy nem szívesen kommunikált, csavarhúzóval kellett kiszedni belőle a szavakat.
Egy bő órás utazás után meg is érkeztünk a Crenshaw rezidenciához, ahol a menedzsment, alias Christie várt minket. Elsőre nagyon szimpatikus fiatal nőnek tűnt, aki kedvesen fogadott minket, s míg várakoztunk ügyfelünkre, részletesen elmesélte, hogy mi is történt az utóbbi időben. Egyrészt, meglepő volt az, hogy ilyen támadás érte Bronx királyát, másrészt megértettem azt is, hogy miért szeretnének mellé védelmet. Testőrként viszonylag még újnak számítottam a szakmában, alkalmanként védtem egy-két üzletembert, de hírességgel korábban még nem volt dolgom. Hozzám képest Natasa egész biztosan főnyereménynek számított, hisz korábban volt már ismert ügyfele is.
Bevallom, mikor kiderült, hogy csupán egy valakinek szeretnék adni a munkát, és azért hívtak kettőnket, hogy Mr. Crenshaw a szája íze szerint választhasson, elment a kedvem. Nekem ez a munkám volt, amit nagyon komolyan akartam végezni, s nem holmi cicababának érkeztem. Lehet, hogy ki is fordultam volna az ajtón, ha nem hallom meg azt az összeget, amit bedobott Christie Crenshaw.
- Wow – csak halkan motyogtam az orrom alatt, nehogy hirtelen feltűnjön a nagy lelkesedésem, de annyi szent, hogy az arcom máris kisimult, s a bosszúság ráncai alább hagytak. Míg én már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy egy ilyen szupersztár gardedamja legyek, addig kisebb káosz lett úrrá a tárgyalóban, mert hogy Mr. Crenshaw húga kissé ideges lett. Hiába hívogatta az öccsét, nem érte el, s már lassan a haját kezdte tépni, amiért nem érkezett meg a megbeszélt találkozóra.
Natasa csak összefont karokkal, mereven és szigorúan fixírozta szerencsétlen nőt, kezdtem úgy érezni, hogy borulni fog a bili, és vagy leordítja, vagy leteperi őt. Terence is csak a kecskeszakállát bűvölte, s mivel kezdett egyre frusztrálóbb lenni a hangulat, úgy éreztem, hogy tennem kell valamit.
- Esetleg megkereshetnénk, biztosan megfeledkezett erről, talán reggelizik vagy esetleg edz – széttárt karokkal dobtam be a lehetőségeket, miközben a húga igyekezett nem felrobbanni előttünk, s mosolyt erőltetve magára bólintott, aztán meg is indult előre, mi pedig követtük őt.
A reggeliző mellett csak elhaladtunk, ott nem volt se színe, se nyoma a bajnoknak, az edzőterembe érve viszont már kirajzolódott előttünk a sziluettje. Christie előre is ment, láttam, hogy azonnal odacsapódott a fivére mellé, valamit egész biztosan súgott a fülébe, ilyen távolságból sajnos nem hallottam, de ha tippelnem kellene, szerintem leszidta.

Se szia, se pá?

Mondjuk nem is tudom, hogy mire számítottam egy ilyen fickótól, de talán egy kézfogás belefért volna, sebaj. Ha ő nem, én sem fogom erőltetni, s láthatóan Natasa sem pattant, Terence viszont odalépett, és a kezét nyújtotta a bajnok felé, aztán szépen Christie oldalára húzódott.
Nem tetszett ez a helyzet, elég kellemetlenül éreztem magam. Natasha valamiért morc faékként ledobta magát az egyik fekve nyomóra, én meg már teknősnek éreztem magam, aki csak lassan battyog, meg csöndben lapít és figyel.
- Nyugodtan tegeződhetünk – szóltam végül Mr. Crenshaw-hoz, enyhe éllel a hangomban, hogy érezze, valami itt nagyon félrement. Értem én, hogy bajnok, és címlapsztár, de azért ennyire még nem voltunk jó haverok. Terence-nek közben rángani kezdett a jobb szeme, s nem igazán értettem, hogy most vajon előjött neki az éves tikkelés az időjárástól, vagy netán ezzel akarná jelezni, hogy fogjam be.
- Elnézést Mr. Crenshaw, a hölgyek Natasha Boynton és Kassandra Skarvelis – hogy egy kicsit megtörje a jeget, Terence igyekezett a maga dzsentlemanus módján simítani a helyzeten, de ez túlzottan nem sikerült neki, mert a bajnoknak olyan bicskanyitogató stílusa volt, hogy esküszöm, lassan már nekem is elkezdett rángani a szemem. Rápillantottam Natashára, hogy vajon Ő hogyan viseli a helyzetet, látszott rajta, hogy teljesen befeszült. Mi tagadás, nem ehhez volt szokva, ahogy én sem.
- Ez most valami vicc? Terence?? - oké, eddig bírta a mellettem ülő nő, aki feszülten pattant fel, s szemei villámokat szórtak Tyler Crenshaw irányába. Szívem mélyén hálás voltam, hogy helyettem intézte a piszkos munkát, lelki szemeim előtt vártam, hogy vajon előtör-e a szuper kriptoni képessége, s vajon porrá zúzza-e a bajnokot. A Natasháról szóló elmélet – miszerint idegen bolygóról származik – megdőlni látszott, mert hamu az nem lett a pasasból, a nő viszont zabos léptekkel indult meg a kijárat irányába, Terence meg persze utána.
Az egész jelenet kezdett egy bohózathoz hasonlítani, én meg közben azon agyaltam, hogy vajon kihúztam-e a töltőről az epilátoromat, de a kósza gondolatokból vissza is szökkentem az edzőterembe, s mivel frankón kínos volt az egész szitu, úgy éreztem, hogy valamit tennem kell.
- Elnézést Mr. Crenshaw, de szerintem ez a vizsgáztatás fölösleges. Tudja jól, hogy miért vagyunk itt, hisz nyilván a húga Önnel is egyeztetett. Önök szeretnének felbérelni valakit Ön mellé a védelme érdekében. Mi pedig ezért érkeztünk, hogy megbeszéljük a részleteket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy úgy tudtuk, két testőrre lesz szüksége, és csak itt szembesítettek azzal, hogy választani kíván kettőnk közül. Szóval...mit szeretne egész pontosan Mr. Crenshaw, azon túl, hogy védelemre szorul?- komolyan pillantottam rá, ezzel is jelezve, hogy én sem vagyok játékos kedvemben. Eközben Terence valahogy próbálta visszacitálni Natashát, s ismét kínossá vált ez a légkör. Christie irányába mosolyogtam, Ő kedvesnek tűnt, de a bátyja…Ezt inkább nem is akartam kommentálni. Mindvégig ott pörgött a gondolat bennem, hogy gyerünk, pattanj fel és húzz el, mert erre nincs szükséged, csak aztán újra és újra visszhangzott elmémben az a bizonyos összeg.

what's good, cutie?

– El sem hiszem, hogy képes voltál erre! Egészen eddig mindig oda érkeztél, ahová kértelek és percre pontos voltál, erre most elkezdesz nekem itt parádézni?! – Christie hangja visszafojtott sziszegés, de a lobbanékony haragját képtelen kontrollálni. Orrán beszívja a levegőt, aztán lassan kieresztve azt vájja a tekintetét az enyémbe. – Tyler Carlos Reed Crenshaw, ha még egyszer ilyet merészelsz velem csinálni akkor esküszöm az egyetlen élő Istenre, hogy kereshetsz magadnak másik menedzsert! Lehet, hogy te totálisan leszarod az egészet, de ÉN NEM szeretném ennek sem magamat, sem anyát sem a többieket kitenni, világos?! – Féloldalasan bólintok bocsánatkérés-szerűen, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy sikerrel járok kiváltképpen – míg a ring felé haladunk – érzem a tekintetétének súlyát a hátamon. Értem a dühét, mint ahogyan a hangjában nyomokban megjelenő féltést is, de továbbra is tartom, hogy az aggodalmaskodást Ő is és a menedzsment is túltolja. Ugyanakkor, hasonló helyzetben talán én sem tennék másként a helyben; egyformán akarjuk megvédeni a másikat, mert a rosszalkodással töltött évek – a sok veszekedés és vita közepette – össze is csiszolódtunk, noha ez nem mindig tükröződik. Elnyúlt sóhajjal eresztem ki a levegőt tüdőmből, majd jelzem a többiek felé, hogy hová vegyék az irányt, s mi ugyanúgy teszünk. Mielőtt az érkezők felé fordulnék és felcsusszannék még megkísérlek Christie-vel egy, amolyan testvéries-szemváltós összenézést, de csak olyan félig-meddig vevő rá, mindenesetre kissé talán lejjebb csillapodott, mivel mellém érkezése már sokkal puhább, úgyhogy ezt el is könyvelem afféle félsikernek a békítést illetően. De lassan úgy érzem, hogy szíve szerint egy nyomkövetőt tenne a bokámra, hogy véletlenül se tudjak elkóricálni.
Az egyelőre két tagú gardedámjaim kíséretében érkező korosodó férfi kapva kap a lehetőségén és kötelességtudóan jön is kezet rázni velem, amit különösebb gond nélkül fogadok is el. (Ha már ennyire komolyan dolgozik azon, hogy jó benyomást tegyen rám, hát hagyom kibontakozni… Ellenben velem, akinek erre feltétlenül törekvése sincsen.) Megvárnám, amíg helyet foglal a csajok mellett, de a várt mozzanat elmaradt, mert inkább Christie másik oldalán csapódik le. Kissé előbbre dőlve megemelt szemöldökkel vizslatom, majd – már majdnem – egy egészen elismerő kifejezéssel méltányolnom a… merészségét? Mindenesetre ennél nagyobb figyelmet nem is szentelek a jelenetnek, úgyhogy hamar a lényegre térve kezdek bele rövidbe szabott mondandómba, így mire azt befejezem, lényegében mindenki megtalálja pillanatnyilag aktuális pozícióját. … és várok bármiféle hozzáfűzést vagy érdektelen mesét, de helyette a szöszi szólal meg. Sötét tekintetem élesen a nőre irányul, ahogy – lényegében először – méltatom egyáltalán figyelemre. No, lám! Az biztos, hogy semmi esetre sem tettem volna rá a vagyonomat látva a beérkezésüket, mert inkább tűnt a kíséret kíséretének, mintsem a jövendőbeli kíséretemnek. A pöffeszkedő, pofátlan félvigyor látványosan terül el képemen.
– Talán… Van valami problémád, Ms. Nyugodtan Tegeződhetünk? – Szúrok közbe röviden, véletlenül se véve le a tekintetemet az imént felszólalóról. Christie ebben a pillanatban feszül meg, ahogy a helyzet az eddigieknél is feszültebbé válik és egyik lábáról a másikra nehezkedve bök oldalba, mintha ezzel jelezné: igen, ez az a bronxi tahó, akit nem akarok itt és most látni, megtapasztalni különösen a történtek után. – Csupa fül vagyok! – Várakozásomat és az enyhe felhívásra irányuló kíváncsiságomat nem rejtem véka alá; érdekel az, hogy meddig hajlandó elmenni vagy mikor határoz úgy, hogy ideje visszavonulót fújni. (Ezúttal pedig nem is írom le annyira, mint megtehetném.) Csalódást okozna, ha sarkon fordulna ennyinél, de mielőtt ez kiderülne – közvetlenül a húgom előtt, akinek feltehetően hasonló szándékai lettek volna – vág közbe Stanley Tucci kiköpött hasonmása, hogy nevet is adjon a jelenlévőknek, de a helyzet addigra már lángokra kap, amire egyáltalán tűzoltásba kezdhetne, így a várt sikere sajnos elmarad….
Az évelődés és annak folytatása, amennyire kedvemre való lenne, úgy a másik nőnek a hirtelen kirohanása jóval kevésbe nyűgöz le és ezzel együtt kéz a kézben jár az, hogy az arcom felveszi a szokványos merev vonulatát, nem értékelésem jeleként. A kifakadás, amit sokkal inkább méltatnék ostoba hisztériaként, felesleges. Egészen egyszerűen megtehette volna azt, hogy se szó, se beszéd nélkül távozik, de ehelyett látványosan kifakadt és ezzel – lényegében – tálcán kínálva Ms. Nyugodtan Tegeződhetünk kisasszonynak a lehetőséget egyidejűleg azzal, hogy innentől kezdve szükségtelen az időmet rabolniuk továbbiakban, a mai napra. Tucci hasonmása azon nyomban utána ered, de teljesen feleslegesnek vélem és így figyelmet sem szentelek a jelenetnek. Nyelvemmel csettintek. Kár érte! Na, lépjünk tovább.
A kialakult felfordulásban, újfent – már másodjára, ha ilyen jóindulatúan veszem számításba az első próbálkozását is – veszi magához a szót, így kénytelen vagyok ráfigyelni. Azt azért túlzás lenne már most kijelenteni, hogy érte túlzottan oda lennék, ugyanakkor – józan paraszti megítéléssel élve – határozottan egy élesebb kép alakul ki róla bennem, ami ennek az egész hacacárénak a legfontosabb része. Rezzenéstelen arccal, de nem ignorálva szavait, kimondott gondolatmenetét és felvilágosítását a nekem szegezett kérdésével együtt hallgatom meg. Nem szakítom félbe egyszer sem, mert – mint ahogy valamivel korábban megmondtam – csupa fül vagyok. Megadom neki a lehetőséget, ha jártatni szeretné a kis száját, de mindennek előtt magamnak, hogy átértékeljem mindkettőjüket az eddig tapasztaltak alapján a jövő tükrében. A nagyszájúság nem zavar, viszont a hirtelen kirohanások, igen.
– Valóban felesleges lenne a vizsgáztatás? – Fennhangommal együtt emelkedik magasba a szemöldököm és végszóra pontosan újra belép az imént külön távozók, de most együtt visszatérők duója, így mintegy ékes példaként szolgálva és segítve elő a saját nézőpontomat, miszerint… nem semmilyen szinten sem elhanyagolható a vizsgáztatás. Azt elismerem, hogy korántsem tisztességes a folyamat, de nem véletlenül így van és nem is azért vannak itt, hogy fizikailag, értelmileg vagy akár lelkileg istápolva legyenek. Ha mégis, rossz helyen vannak. Mindketten.
Mielőtt a visszaérkezők egyáltalán túlontúl beljebb merészkednének, mint amely a nő korábbi helye volt, egy laza kézmozdulattal intek, hogy ne is jöjjenek sokkal tovább. (Bár ez leginkább a nőnek szól. A közvetítőjük jelen esetben nem érdekel, hogy mit csinál.) Karjaimat lazán fogom össze magam előtt. Vizslatom a sötét hajú nőt, aki a korábbi feszültségéből egy fokkal sem adott lejjebb, hiszen szinte még most is szétrobban az ér a halántékán és ezzel egyidejűleg látom Tucci-hasonmáson a teljes lemondást. Helyes. Nem kenyerem a megszégyenítés, mégha ezúttal úgy is tűnik külső szemlélőként, hogy előszeretettel alkalmazom, ez a valóságtól távolabb nem is állhatna, mivel összességében nézve sportolóhoz méltatlannak ítélem, de nem feltétlenül szükségtelennek. A kettő korántsem jelent egyet és ugyanazt, mint ahogyan nem is zárják ki egymást. A valóság nem ennyire fekete és fehér.
– A félreértések elkerülése végett azt szeretném, ha mindketten tisztán látnák azt, hogy megértem az álláspontjukat és azt is, amit nehezményeznek. Ezzel szemben, ezen a ponton az a kérdésem lenne hozzád, Sarkvelis, hogy valóban úgy gondolod, hogy egy ilyesfajta kirohanásnak létjogosultsága van a közvetlen munkaadója jelenlétében függetlenül attól, hogy miről tudnak vagy miről nem? – A kérdést egyértelműen hozzá intézem és kizárólag neki is hagyok lehetőséget arra, hogy válaszoljon vagy érdemben reagáljon feltéve, hogy szükségességét érzi annak, hogy újra kifejtse az álláspontját. Holott… érezhetően nem várok választ, mert számomra nem kérdéses, hogy mi az. – Rohadtul nem, mivel nem egy nyüves áruházi kisboltba lesz biztonsági őr az egyikük, nemigaz? Viszont, tudva azt, hogy már ezt a változást is nehezen kezelik vagy ilyen komoly kihívást jelent egy versenyhelyzet, miért feltételezzem azt a jövőre nézve, hogy egy ennél frusztrálóbb szituációban jól fog teljesíteni az, aki marad? – Azt már hozzá sem teszem, hogy a „vizsgáztatáson” az egyikük éppen hogy átment, míg a másikuk totálisan elbukott rajta. A menedzsment időt és energiát áldozott arra, hogy megtalálja a megfelelő jelölteket, akiket ilyen vagy olyan szempontból alkalmasnak találtak, de – minthogy – leginkább nekem fognak dolgozni közvetlenül, nekem kell megfeleljenek. (De, ha mindkettő meg is felelne, passióból is dönthetnék úgy, hogy csak az egyiket tartom meg, mert semmilyen elszámoltatással nem tartozok irányukba.) Kiváltképpen, hogy a szerződésük még aláíratlan. – Az a szomorú igazság, hogy a pénz beszél, a kutya ugat. – Összegzem könnyedén és nyugodtan. Teljes mértékben figyelmen kívül hagyom a helyzetből adódó konstans feszültséget, mert önmagában engem nem érint, olyan mértékben, mint őket elvégre… nem az én munkámról vagy megélhetésemről van szó. – Ez vár valamelyikükre. Mocsok sokat fog kapni az, aki tovább bírja, de ez azt jelenti, hogy rengeteg szarságot kell elviselni. Kezdve és befejezve velem. – Nem kimondottan árulok zsákba macskát, ugyanakkor a helyzet valóban a túlhúzott túlzásokba nyújtózkodott, mert magánemberként ezek a fajta szélsőségesek nemhogy nem jellemzőek rám, hanem egyenesen kerülöm is ezeket, ugyanakkor – számomra – ezekből vonható le reális következtetés azt illetően, hogy mit akarok látni egy ilyen helyzetbe. Az emberek többsége érzékeny a szélsőségekre és a váratlan fordulatokra, nem is kezelik őket jól. Viszont, jelenleg azzal egyiküket sem álltatnám, hogy a munka ennél jóval könnyebb és tűrhetőbb lesz. – Mivel mindez Boynton számára kihívást jelent, további szép napot; Christie minden bizonnyal kikísér és valószínűleg bocsánatot is kér a nevemben a taplóságért és a tapintatlanságért egyaránt. – Ezen a ponton nem is rejtem véka alá a mosoly gúnyos arcát szám szegletében, ahhoz minden esetben túl magas lovon ülök, hogy ne éljek vele. Christie pedig mellőlem úgy tesz, ahogy hallotta. Sajnálom őt, de számíthatott rá, hogy ez senki számára sem lesz egy könnyű kör. Számára sem, ha nem engedi el ezt az ostoba elképzelését. Egyébiránt pedig, nem szeretem a zavaró tényezőket és a nő inkább azt jelentett, ami rögtön azzal nyilvánvalóvá vált, hogy a távozása utáni vissza érkeztével beállt újra ugyanaz a nyugtalan légkör. A legkevésbé erre van szükségem, főleg a későbbiek során.
– De, csakhogy válaszoljak a kérdésedre is, angyalom! Egyfelől elvárom azt, amit a menedzsment megszabott feltételként, miszerint azt, hogy a gardedámom észre vegye az intő jeleket és/vagy gyanús személyeket, valamint minden helyzethez képest higgadtan mindemellett ésszel reagáljon, ha pedig döntést kell hozni, ne szarozzon. – Ezt a továbbiakban nem is fejtegetem, mert szükségtelen. Vagy olvasta olvasta, de ha nem Christie minden bizonnyal elmondta ennél vélhetően sokkal bővebben. – Nincsenek nagy igényeim, mindössze az, hogy simulékony és alkalmazkodóképes legyen, ha kell legyen meg benne az a képesség, hogy visszafogja magát. Egy észrevehetetlen arc a tömegben, akit nem fognak kiszúrni vagy, ha mégis teljes akkor tudjam, hogy teljes diszkréciót vállal. – Leugrok a mindeddigi kényelmes pozícióból és közvetlenül a nő elé sétálok. – Maradsz vagy utánuk mész, Skarvelis? – A kezemet nyújtom felé, részben azért, hogy ezzel hivatalossá téve azt, hogy övé a munka és másrészben azért, hogy felhúzzam. Csak rajta áll, nem fogok könyörögni azért, hogy elvállalja a munkát és nem szándékozom hagyni nagyon időt annak sem, hogy gondolkozási időt kérjen.

Tyler & Kass

"The new job"

 
Tulajdonképp volt problémám, nem is kevés, ha számba vettük ennek a fickónak a pofátlanságát. Míg a posztereken szívdöglesztő látványt nyújtott, elsőre bevallom sikerült túlpöckölnie a húrt, nem csak bennem, de úgy vettem észre, hogy mindenki másban is. Persze apám mindig azt mondta, hogy soha ne ítélkezz elsőre, mégis, sikerült nem túl jó benyomást keltenie bennem. Ajkaimat összepréselve fúrtam pillantásom a tekintetébe, kedvem lett volna határozottan odaszólni, hogy igen, problémám van, viszont mielőtt még magával ragadott volna a hév, emlékeztettem magam az összegre, melyet Terence korábban említett. Hülye lettem volna a pasi stílusa végett hátat fordítani, noha az épp ész és legbelső zsigereim is azt sugallták, most menekülj, addig, míg nem vered őt állcsúcson, mert aztán már inkább ellened kell a testőr.
- Áh, dehogy, nincs semmi probléma - még egy mosolyt is párosítottam szavaimhoz, ne érezze úgy, hogy sikerült kizökkentenie, bár ha jól figyelt, érezhette, hogy ez azért cseppet sem őszinte. A kollegina reakciójára viszont még én sem tudtam gombot varrni, ugyanis ő képtelen volt kordában tartani az érzéseit, s akadt néhány kellemetlen pillanat, mely már-már szürreális komikumnak bizonyult. Terence utána szaladt, - nem, mintha ezzel túl sokra ment volna - én meg csak álltam és vártam, hogy akkor most mégis mi lesz. Volt egy olyan érzésem, hogy Natasha már most feladta, meg sem lepett volna, ha hazasétál, mert hogy a szupersztár következő kérdése már nálam is verte a biztosítékot. A pillantásom először rajta villant meg, majd Terence felé néztem, végül elkaptam Christie tekintetét is, aki már-már keseredetten, s némi kétségbeeséssel nézett irányomba. Na de mégis mi voltam én, hogy megszánjam? Őrangyal? Nem, még mindig ott munkált bennem a menekülhetnék, s persze bosszantott az is, ahogy ez a beképzelt fickó tesztelni próbált. Már válaszolni akartam, de nem igazán hagyott erre lehetőséget, ami meglehetősen zavart, s úgy tűnt, hogy már Christie is érzékeli az egyre inkább felgyülemlő feszültséget.
- Tyler! - kissé morcosan szólt a fivérére, még a szemei is megvillantak, mintha ezzel hatást tudna rá gyakorolni, nekem viszont nem úgy tűnt, hogy bármi célt is érne el ezzel a nő.
- Ne, hagyja csak, hadd fejezze be - szóltam közbe, s érdeklődve hallgattam tovább, mert hát úgy tűnt, hogy nagyon meg akart győzni arról, ki az úr a háznál. Olyannyira, hogy Boyntont finoman szólva is kipenderítette, ezzel is jelezve felém, hogy jobban járok, ha befogom a szám. Ó, kis naiv. Mint magánember, erről is megvolt a véleményem, de szerencsére a rendőrségnél eltöltött évek alatt volt szerencsém néhány faszkalaphoz, így a nyugalom mintapéldányaként vártam ki a soromat, s fürkésztem pillantásommal felém közeledő alakját.
- Bármennyit is fizethet, egy valamit szeretnék tisztázni. Az, hogy a munkaadóm lenne és teljesítenem kell a rám szabott feladatokat, még nem jelenti azt, hogy úgy beszéljen velem, mint azokkal, akiket a ketrecben ver agyon. Ha szeretné, meg tudom védeni az életét, de akkor lesznek helyzetek, amikor Önnek is azt kell tennie, amit én mondok - a tiszteletlensége ellenére direkt maradtam a magázódás mezsgyéjén, hogy érezze, még nem ittuk meg azt a pertut.
- Ön tudja ezt vállalni, Mr. Crenshaw? - kérdeztem vissza, s magam is nyújtottam a kezem, azonban rajta állt az, hogy kezet rázunk-e. Christie húga ekkor ért vissza, már-már kérlelve pillantott a fivére irányába, bennem meg már az a gondolat kavargott, hogy ez a pasi van annyira egomán és paraszt, hogy elhajtson, s így akkor előbb eljutok végre az edzőterembe. Mert hogy bár piszkosul szükségem volt a pénzre, azért még én sem vágytam arra, hogy egy ismert sztárocska lábtörlőként törölje belém a bakancsát.