- Csak és kizárólag az anyja láthatja teljes egészében a gyermeke természetének szépségét vagy annak ördögét – vallotta a nő, mikor a mellette ülő barátnőjének felvetésére csak megrázta a fejét, majd szeretetteljesen elmosolyodott, mikor két, már felnőtt korú gyermeke egymás társaságában elhagyta a New York-i házat – talán nem voltam velük eleget, és nagy általánosságban az apjuk jelentette számukra az otthont, mégis én szültem meg őket, én kísértem végig őket az élet gyengédebb, általánosabb értelemben vett szakaszain… én voltam ott, ha betegek voltak, én voltam ott az első buliknál, az iskolai perpatvaroknál vagy az első szerelmeknél és bánatoknál. Mikor a versenyzést választották és az apjuk nyomdokaiba kívántak lépni, úgy éreztem, hogy anyakénét végérvényesen elvesztem. Már nem voltam benne biztos, hogy valaha az életben ugyan olyan mederben fog folyni az életünk. A válásunk után féltem tőle, hogy a férjemen kívül a gyerekeimet is elfogom veszíteni, hogy nem lesz több alkalom, hogy az álomittas tekintetű, olyankor roppant módon nehezen kommunikáló fiammal együtt fogyasszuk el a reggelinket. Rengeteget mosolyogtam, míg végigasszisztáltam a korai kínlódásait, miután előmászott a szobájából és perceken, hosszú-hosszú, lomha pillanatokon keresztül csak nyűglődött, hogy a kanapéról átmásszon végre a konyhába és egyen valamit – mosolyogva emlékezett vissza ezekre az apró, mindennapos momentumokra, ahogy a kócos tincsei ide-oda álltak, a szélrózsa minden irányába. Ilyenkor egészen gyermetegnek tűnt és sebezhetőnek. Már akkor ijesztően hasonlított az apjára – mindig vékony dongájú gyerek volt, nem evett túl sokat én pedig erőszakoskodtam, hogy egyen még, egyen még! Még akkor is, amikor egészen idős volt és húsz fele járt. Ekkor már javában a versenyzésről szólt az élete. Ő csak azt szajkózta, hogy de nem ehet… ilyeneket nem, mert túl nehéz lesz. Nem értettem, hiszen olyan sovány volt, kis pipaszár lábakkal. Sokáig tartott ráébrednem, hogy versenyzői szemmel kellett már az étkezésre gondolnia, ő pedig magas volt már akkor is, emiatt többet nyomott. Nem ehetett akármit és akárhogy. Tudod, Brigitte – elhúzta a száját és az ablakon túlra meredt, ahol a kisebb és nagyobb gyermeke még egymással bohóckodva próbálta lemeccselni, hogy ki üljön a volán mögé - mikor itt van, akkor jövök rá, hogy mennyire hiányoznak ezek a korai, együtt töltött órák. A kávé kesernyés illatától üde, friss reggelek… amikor láthatom őt álmosan, fáradtan, teljesen átlagos fiatalemberként, tétován vagy épp önfeledten vigyorogni, irigylésre méltóan őszintén mosolyogni. A versenyzés elveszi ezt tőle és túl hamar kellett felnőnie. Az ideje nagy részét a versenyzésre és az edzésre fordítja, a médiamegjelenésekre, a csapattal töltött időre. Ha pedig szünet van, csak néhány napot tölt el itt nálam, de akkor is inkább a húgával van, ha éppen Savi is New Yorkban tartózkodik. Amit persze nem bánok, hálásnak kell lennem anyaként, amiért ilyen felhőtlen kapcsolat fűzi őket egymáshoz.
- De ez is inkább a közös szenvedélynek tudható be nem?
- Nem hiszem. Nem foghatunk mindent arra… ilyen az alap természetük. Nyilvánvalóan az élteti őket igazán, de a másik szeretete nem ezen múlik.
- Mennyire nehéz jellem?
- Nem tudod elképzelni, hogy mennyire. Régebben pont annyira volt az, mint egy kamasz, akit nyilvánvaló, hogy nem érdekel az anyja véleménye. Már amennyiben a versenyzésről volt szó, azzal természetes, hogy az apjához rohant, de bezzeg, hogy éppen milyen ruhát aggasson magára, ha egy lánnyal találkozott, vagy csak a haverokkal ment el szórakozni éjszakákba nyúlóan, akkor annál inkább. Olyan kis hiú és piperkőc volt mindig, mint én, és ezt talán azóta se vetkőzte le. Ebben az egyben legalább rám ütött. De soha nem volt egyszerű gyerek – szerető mosollyal, nevető ráncokkal a szeme sarkában emelte pillantását az ablakból eltűnő kocsiról a mellette ülő nőre – „rémes természete van”, gondoltam magamban mindig. Olyan volt, mint az időjárás. Egyik percben dúlt-fúlt, a következőben már azért sírdogált, mert nem úgy sikerült az időmérő futam, ahogy szerette volna, vagy „ahogyan az a nagykönyvben megvan írva”. Nyilván az apjának nem panaszkodhatott, annak versenyző felfogása van, ő irányba állította volna, hogy „akkor csináld jobban!” Az én dolgom, mint minden édesanyának, az volt, hogy minden alkalommal azt mondjam, amit hallani szeretett volna. És nem tagadom, én akartam lenni a támogatóbb fél. Megakartam nyitni egy utat a gyerekem szívéhez, mely áthalad a bánatán és fájdalmán. De aztán amikor a tizedik alkalommal kezdte elölről fújni ugyan azt, néhol kicsit átszínezve, mintha áldozat lenne… na akkor elég volt – megrázta a fejét, rózsaszín ajkai széle lefelé görbültek ahogy elszontyolodott – gyenge vagyok, ki nem állom az önsajnáltatást. És ilyenkor kezdetét vette a veszekedés és hasonló mentalitást vettem fel, mint az apjuk. „Dolgozz jobban! Dolgozz keményebben, küzdj meg érte jobban! Ne csak kifogásokat keress, nem a siránkozásért fizetnek!” Dorgáltam meg minden alkalommal, hiába tudtam, hogy együttérzésre vágyott – sóhajtott. Halkan, csendesen. Vonásai ellágyultak, fejét aprót jobbra majd balra ingatta – talán rosszul csináltam, nem így kellett volna. Elég volt az apjától hallani. Már rég nem beszéltünk a versenyzésről, nem mond róla semmit. Mintha úgy döntött volna, hogy az életének ezt a fontos szegmensét kihagyja a kapcsolatunkból. Talán azt gondolja, hogy nem érdekel? Vagy csak tart tőle, hogy megint panaszként fogom kezelni? Nem tudom… lehet azt hiszi, hogy elég, ha ők hárman beszélnek erről, vagy nem értem meg és valójában azt se tudom, hogy milyen ez a világ - kedves vonásai egészen kislányossá válnak, ahogy ábrándozva az ajtó irányába néz. Mintha várná, hogy visszaforduljon – de pont én ne tudnám? Hogy a viharba ne tudnám, aki több éven át néztem és hallgattam az apjuknak ugyan ezeket a panaszáradatait? Mikor tajtékozva rúgta be az ajtót, ha kiesett a versenyből? Vagy amikor napokon át valamelyik csapat üdvöskéje volt terítéken, mert nem ismerte a szabályokat? Versenyző feleség vagyok… voltam – hangja olyan keserű volt, mint az epe.
- De tudom, nem várhatom el tőle, hogy mindig hozzám szaladjon, hiába van valami problémája. Mert látom rajta most is, hogy valami nyomja a szívét, de inkább a húgával beszéli meg. Ezt pedig el kell fogadnom. Huszonhat éves nagy ló, egy felnőtt férfi… lenyugodott ugyan és megfontoltabb lett, és ma már egészen másféle harag, másfajta felfogás igaz rá. Én mégis úgy aggódok érte, mikor nem mond el valamit, mintha még mindig az a tizenegynéhány éves kiskölyök lenne, akinek egyengetnem kellett az útját…

Tikkasztó, fülledt meleg ereszkedett a pályára. Chris tincsei csapzottan tapadtak a halántékára és a nyakára, melyek a langyos, olykor megélénkülő szellő ellenére se tudtak megszáradni. Ütemes, lendületes léptekkel haladt a rajtrácsra felsorakoztatott autók felé miközben a kezeslábasából kilógó csöveket igazgatta. Idő volt. Az összes csapat kezdés előtt illetékes szerelője kint tartózkodott az autók és a versenyzők mellett, akik közül volt már, aki a kocsiban ült, olyan is, aki zenét hallgatott az aszfalton guggolva, míg mások az edzőikkel egyes reflexgyakorlataikat ismételgették.
A közönség hullámzott a lelátókon, hiába, hogy a pályán nem volt számottevő mozgás. Morajlásuk hangja elnyomta a mögöttük elterülő város zaját, az autók tülkölését és a magasban repkedő helikopterek duruzsoló zümmögését. Nekik ez szórakozás volt és kikapcsolódás. Vad ovációban törtek ki, valahányszor a kedvencük portréja jelent meg a kivetítők valamelyikén és együtt zengték a neveiket. Nem lehettek elégedetlenek, végtére is, értük is űzték ezt a sportot. A rajongókból kellett táplálkozniuk és erőt meríteniük, ők pedig rendre be is bizonyították, hogy van miből.
Christophe hunyorgott az életlen, itt-ott sötétnek vagy túl színesnek ható közönség felé. Ködös szemeit csípte a sós izzadtság és hiába dörgölte át többször is a homlokát a kézfejével, az apró csillogó cseppecskék mindig újra eredtek. Betegnek és bágyadtnak érezte magát a fullasztó forróságtól, ami lassította, tompította az érzékeit. Altatóként, nyomasztó lidércként hatott a szervezetére. Ajkai cserepesek voltak, szája kiszáradt a tikkasztó hőségben, aminek javát a napközben felhevült aszfalt ontotta magából. Jószerint porzott a szája.  
Melegebb volt annál, amihez az évek során ezen a pályán hozzászokhattak a versenyzők és hiába közeledett a napnyugta, csavarni lehetett mindahányukból a verítéket. El se kezdődött a futam, de már mindenki a túlélésért küzdött és a végéért imádkozott…
- Jól vagy? – erős kéz csapódott a hátára, kis híján orra bukott a lendülettől. Szemei elkerekedtek, ajkai elnyíltak egymástól ahogy a tömeg morajlásába majdhogy’ beleolvadó hang tulajdonosa felé fordult – jól vagy? – ismételte. A sötét szemek úgy elemezték Christophe arcát, mintha csak bele láttak volna a fiatal fiú fejébe – kimerültnek tűnsz. Ugye nem szúrt meg a Nap? – ujjai közé vette az állát, hogy tüzetesebben átvizsgálja a fehér arcot.
- Rohadt hőség van – vágta rá, nem foglalkozva a hangsúllyal és a pimasz lobbanékonyságával, ami kikívánkozott belőle és lesöpörte magáról Marc kezét.
- Az. De ezen nem tudunk változtatni – hideg vizes törülközőt csapott a fiú nyakába és többször megnyomkodta és megmasszírozta a nyakát és a vállait. A bőrét forrónak érezte és sápadtabbnak tűnt a szokottnál, a rajta lecsorgó verejték mégis hideg volt. Nem tetszett neki.
- Jól leszel, igaz? – nem válaszolt azonnal. Úgy tűnt, többször neki kellett volna futnia a válasznak – ott a húgod, mosolyogj neki, nehogy pánikba essen… nem festesz valami jól – arra pillantott amerre a férfi keze lendült, de először mégse tudta bemérni Savannah-t, csak másodszorra. Gyenge mosolyra húzta a száját és küzdött, hogy ne mutassa magát túlontúl kimerültnek. Nem csak önmagával kellett küzdenie minden egyes versenyen, de a csapattal és a kocsival is. Nem teljesítettek jól, a megtervezett és összerakott autó nem hozta azt a szintet, amit elvártak a fejlesztésektől, a vezetés pedig sokszor valóságos rémálommal ért fel, annyira kényelmetlenül érezte magát benne. Itt fájt, ott fájt, valahol bökdösött, máshol szorított.
- Jól leszek, ha már leintettek, és elhúzhatok ebből a katlanból. Legalább negyven fok van itt.
- Majdnem. Figyelj, a nyolcas kanyarnál kerüld majd a kerékvetőket, vigyáznunk kell a padlólemezre. Ma csak egy feladatunk van, hogy egyben beérjünk. Vetted, kölyök? Bárhol is intenek le minket az első tízben, az jó lesz. Tesztelünk. Nincs felesleges kakaskodás, ne menj bele nagy csatákba.
Nagy szavak, de tudta, ha lehetősége lesz rá, akkor védeni fogja a pozícióját vagy támadni a jobbat. Toporgott és sóhajtott párat. Utálta, ha közvetlen a verseny előtt beszéltek hozzá, vagy azt túl sokáig tették: az az ő ideje volt. Csendben, nyugalomban azzal a céllal, hogy bekerüljön a zónába, felépíthesse fejben a tökéletes rajtot, a kört és a versenyt.
- Igyál sokat, hidratáld magad! Tényleg brutális a hőség. Többeknek is ezzel lesz a legnagyobb problémájuk.
- Ja, nekünk meg minden mással is… Csak egy jó rajt kell… - tudta ő is, hogy mi a dolga és élni is szeretett volna az időmérőn egy-egy csapattal szemben kiautózott előnyével. Viszont egy hang végig azt mondta a fejében, hogy „kínzás ilyen körülmények között versenyezni”. Az ember, a civil mintha előtérbe próbált volna kerülni a versenyzővel szemben. Marc látta az aggodalmát és tudta, hogy a srác koránt sincs a helyzet magaslatán. Már azt elképesztőnek tartotta, hogy az új év megpróbáltatásainak ellenére is példaértékű, kemény, hidegvérű harcos- és kiemelkedő csapatjátékos tudott maradni és nem lankadt a motivációja. Még. Tudta, hogy győztes autót kell adni a srác alá, máskülönben elveszítik.
- Na pattanj be! – paskolta meg a derekát.
Chris furcsállotta azt a szokatlan, nyugalommal egybefonódó lelkesedést, amit a körülötte legyeskedők szemében és mozdulataiban látott. Ugyan csipkelődtek egymással és jókedvűen csevegtek, mégis a jól megszokott duruzsoláshoz mérten csend volt, és a "legyen már végre vége ennek" hangulat szelleme újra meg újra előköszönt, hiába, hogy még nagyon az elején voltak az évnek. A szerelők csak neszezve kommunikáltak egymással, ha épp nem a tekintetükkel, melyben úgy olvastak az összeszokottságnak köszönhetően, mint egy-egy nyitott, többször kézbe vett könyvből. Mintha hadititkokon osztoztak volna. Csupán a kocsi körül ügyködők felől érkezett némi fémes, munkálkodó zaj. Hol csörgés, máskor óriásszúnyogok zümmögését idéző, zizegő hang.
Marc aggódó tekintettel nézte végig ahogy a lábát lomhán emelve lendítette át a versenyzők fejét védő glórián, s beletellett néhány másodpercbe míg elhelyezkedett az ő méreteire szabott, mégis idegenül ható pilótafülkében.
Rossz, kellemetlen érzések kerítették hatalmában ahogy a különböző színes gombokkal és jelzésekkel ellátott kormánykereket a helyére illesztették. A fülére beszéltek, de nem hallotta tisztán, ki az, aki kommunikálni próbál vele, különösebb erőt pedig nem is fektetett bele, hogy koncentráljon rá. Menni akart. Menni és befejezni.
- Jól van kölyök – Sascha hangját viszont ezer közül is felismerte volna – akkor csak előre! Ötvennégy kör, azután jól bebaszunk az éjjel és nem is találkozunk két hétig. Mit szólsz?
- Ne mondj nekem ilyen szépeket – elmosolyodott, majd lecsapta a sisakrostélyt...

Az adrenalin bombaként robbant a testében, mihelyst a jelzőfények felvillantak előtte. Kizárta a hangokat, a sikoltozó emberek morajló tömegét. Kizárólag magára fókuszált, vagy legalábbis magára igyekezett fokuszálni és az autóra, pont ahogy a versenymérnökére, akinek lágy, kellemesen mélyen duruzsoló hangja olykor-olykor a fülére szólt.
A rajtkockára felsorakozva egyetlen egy dologra összpontosított, a tökéletes időzítésre. Előbb kellett indulnia, mint a többieknek… Gyorsabbnak kellett lennie, mint a többieknek, akiknek nyilván az övével megegyező feladatuk volt: élre törni.
Amint kialudtak a fények és elengedték őket, úgy lőtt ki, mint egy nyílvessző az íjból. Az autó gurult, jóformán szárnyalt és idejét nem tudta volna megmondani, hogy mikor érezte ennyire kellemesnek és könnyednek a négykerekű betontorpedóját. És ennyire hangosnak...
Alig néhány kanyar után furcsa, zakatoló kattogás hallatszott a pilótafülkében elölről és hátulról is. Zümmögött, bőgött, s mintha elhagyott volna valamit, fémes nyikorgás nyomta el az autó motorjának természetes, ismerős hangját. Mintha kiszakítottak volna valamit belőle.
- Azt hiszem… elhagytam valamit... vagy mindent – nem volt benne biztos, hogy kimondta, de a tekintete folyamatosan a visszapillantótükröket figyelte, az út közepén pattogó törmelékeket és az azokat kerülgető többi autót. Fékek füstje szállt fel a levegőbe, nyikorgás hallatszott több irányból, majd az újra felbőgő motorhang.
- Félre kell állnod, Chris! – Sacha hangja elcsigázott volt. Aggodalom csengett belőle, s mintha halálra rémült volna, arról is megfeledkezett, hogy elhúzza a kezét a két fülest összekötő gombról – megfogja tudni állítani?
- Nem, nem tudom megállítani! Se fék, se kormány, fekete az egész kijelző...
Több száz km/h-s sebességnél a pilótának egyetlen dolga van: féken tartani az autóba zárt hatalmas erőket. Ez az erő viszont aznap átvette a hatalmát fölötte. Nem engedelmeskedett neki a kocsi. Elszállt a fék, a kormány nem mozdult, mintha kiékelték volna. Magatehetetlenül szánkázott át kerékvetőn, sóderágyon és onnantól kezdve már csak utasa volt a közel háromszázkilométer per órával száguldó erőgépnek. Nem tudott hova menni, nem tudott hova menekülni. Csak várni tudott. Várni a becsapódást, és alig néhány másodperc alatt megbecsülni, hogy mi vár rá az út végén...?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az édesanyák élete az aggódás köré épül, mindegy, hogy hány éves a gyereke. Nem számít hogy újszölött, tipegő, iskolás korú vagy felnőtt férfi már, az iránta érzett aggódás soha nem fog megszűnni. A szeretettel együtt kézen fogva jár és végig kíséri az életét. Ez meghatványozódik, ha valakinek a gyereke olyan elhivatott lesz az extrém sportokkal, mint te. Autóversenyzőnek lenni, nem könnyű feladat, ahogyan te ezt szépen elénk is tártad az előtörténeteddel.
Nagyon hosszú, végtelennek tűnő gyakorlás, az időjárás viszontagságaival való folyamatos küzdelem, a jó reflex, az éles figyelem és a bátorság keveréke mind-mind szükséges ahhoz, hogy valaki ezt a nem mindennapi sportot kiemelkedően űzze. Te nagyon elhivatott vagy a szakmáddal, a szenvedélyeddel kapcsolatban és azt hiszem, hogy ez tesz igazán naggyá, igazán fontossá a csapatod számára.
Éreztem, az első sorok olvasása során, hogy valami nem teljesen úgy fog elsülni az időmérő edzésen, mint ahogy annak lennie kellene, mégis végig reménykedtem abban, hogy nem lesz igazam. Nagyon kegyetlenül zártad le az előtörténet végét, igencsak kíváncsi tettél, hogy mi fog történnik veled, mennyire lesz komoly az a sérülés?
Nem tartalak fel tovább, így is sokat kellett várnod rám, már  biztos tűkön ülve várod, hogy tovább írhasd a történetet. Színt és rangot admin ad majd, foglalózz és érezd jól magad az oldalon

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!