-  Ugye csak viccelsz?
A húgom csodálattal adózó tekintetét, ahogyan az előttünk lévő szemétből készített szoborra nézett, bátorkodtam nemnek venni. Örültem neki, hogy érdeklődni kezdett újra a dolgok iránt, a művészetekben el is tudott merülni, bár az orvosa azt mondta, hogy figyelni kell rá, mert könnyen visszaüthet. Ne engedje, hogy túlzottan is elmerüljön benne, valami ilyesmit mondott. A művészlélek hajlamos érzelmileg jobban invesztálódni abba, amit csinál, amit a húgom esetében szeretnénk elkerülni. Szeretnénk, de ugyanakkor mégsem. Fontos, hogy ne meneküljön előle, de nem is szaladhat elébe. Általában én vittem el Minát a kezelésekre, de minden alkalom, mikor beszélek az orvosával, egyre inkább össze vagyok zavarodva. Rosszabb pillanataimban úgy érzem ők sem igazán tudják mit csináljanak.
-  Ez csak egy kupac szemét. Még büdös is – nyúltam az orrom felé, mire Mina szemrehányóan félreütötte azt, de láttam, hogy mosolyog.
-  Már mondtam, nem szabad csak nézni. Túl kell rajta nézni, a lényegét megfogni.
-  Aha – bólintottam, nyilvánvaló szkepticizmusomat nem palástolva. Pár pillanatig próbálkoztam, majd feladóan sóhajtottam és a ”mű” előtt lévő gravírozott feliratra böktem. – De még a neve is az, hogy büdös szemét.
-  Olyan egyszerű vagy – sóhajtott Mina is feladóan, majd sarkon fordult és a hátra pillantásából leszűrtem, hogy szeretné, ha nem követném és égetném őt le a valószínűleg műértő vendégsereg előtt, akik között igyekezett elvegyülni. Fél szemmel így is folyton őt figyeltem, de leküzdtem a késztetést, hogy kövessem őt. Csak a távolból figyelek.
-  Hé, szia! – köszöntem Anitára, mikor mellém lépett. Csak egy intéssel tudtunk köszönni, mikor megérkeztünk, mert láthatóan nagyon elmerülten beszélgetett … valakikkel. Ezekben a körökben biztos fontos emberek, az én szememben csak kissé túl feltűnően öltözködő, nem túl jó ízléssel megvert emberek voltak. – Még egyszer, köszönöm a belépőket. Köszönjük – javítom ki magam.  Mina nagyon élvezi az egészet. Gyorsan cikis is lettem neki – mosolyodtam el, a húgom felé pillantva, aki a terem túlvégében valami mindenféle színes pacákból álló kép előtt beszélgetett. Biztos éppen túlnéznek rajta.
-  Ugye ezt nem te csináltad? – mutattam a szemétszoborra. A legelső találkozásunkkor eléggé leszóltam az egyik képét, úgyhogy most biztosra megyek. – Láttam, hogy nagyon elmélyedtem beszélgettél azokkal az emberekkel. Valaki fontosak itt?

A művészet egy csodagyártó gép. Alternatív valóságok kapuját tárja fel.

A New York-i élet kedvemre valóbb, mint azt eleinte gondoltam volna. Nem mondom, hogy nem féltem a költözzéssel járó nehézségek miatt, hiszen a változás az izgalmak mellett sok kihívást is magában rejt, de kellemes csalódást ért szinte már az első héten. Alapjáraton szeretem ha kihívás elé vagyok állítva, szeretem az új, megoldásra váró dolgokat ezért nem rettentem meg a kihívásoktól. Még mindig elég sok minden van, amit el kell intéznem, még a cuccaim nagy része dobozokban van, még mindig keresem az alkalmat arra, hogy időt szánjak a pakolásra. A probléma az, hogy pakolni egyáltalán nem szeretek.
Fekete koktélruhám kényelmesen idumol testemhez, miközben teljes beleéléssel magyarázok az egyik festmény előtt állva.
- A meleg színek játéka egyértelműen boldogságot sugároznak. A sárga a napsugár, a nap melegének szimbólikus színe, a piros a tűz színe, a zöld pedig a természetet adja vissza nekünk. Igen, szerintem tökéletesen illeni fog a dolgozószobájába Mr. Colton. de ha ez nem tetszik... karolok bele az időd férfibe, miközben egy másik kép felé sétálok vele - Ezt tudom még ajánlani. A föld színei, barna, vörös, narancssárga, sárga. Ez is kellemes összhangban lehet a választott helyiséggel. attól függ, hogy milyen festményt tud igazából elképzelni a dolgozószobájába, mennyire merész és mennyire hagyatkozik a hagyományos színekhez.
- Köszönöm Anita, ön egy tündér veregeti meg kézfejem mielőtt tovább menne egy fémből megmunkált szobor felé. Szeretek a művészetről, festményekről beszélni. Ez az életem értelme, a bizsergés a mindennapokban. Amikor végre úgy tűnik, hogy senki nem talál meg újabb érdekesnek tűnő kérdésekkel tekintetemmel azonnal Iant kezdem keresni és amikor megpillantom széles mosollyal az ajkaimon lépek közel hozzá.
- Szia! a ma esti felfordulásban még nem volt időnk két szót váltani.
- Igazán semmiség, örülök, hogy ennyire jól érzi magát. ha nem húzódik el belekarolok . - Nem nem vagy cikis, mit szólnál egy pohár pezsgőhöz? fejemmel a fal mellett felállított asztalok felé intek. Alapjáraton nem vagyok nagy pezsgő kedvelő, de az ilyen eseményeken egy-két pohárral szívesen elfogyasztok. Az említett alkotásra nézek vigyorogva. - Neem, ez a műalkotás nem az én kezem munkája. Most csak két festmény  van kiállítva ide tőlem, a másik teremben. megindulok vele az italos asztalok irányába.
- Az az extravagáns férfi a rózsaszín kalappal egy nagyon híres szobrász, becenevén Bolha. Ő készítette azt az alkotást, amit most éppen a húgod is vizsgál. nem mutogatok ujjal, de fejemmel azért az említett feket pasi felé bökök.
- Mr. Colton egy nagy nevű bankár, ő valamilyen festményt keres a dolgozószobába, ebben próbáltam segíteni, de nem könnyű eset. mindenkit nem lehet egyszerre felsorolni az itt megjelent emberek közül.
- Mond csak Ian, van valami ami tetszik neked? Vagy tényleg ennyire nincs szemed a művészethez? kicsit cukkolom, gondolom ennyi még belefér az ismeretségünkbe. - Azt hittem, hogy a nyomozók sokkal jobban képesek elveszni a részletekben.