Mindig úgy éreztem, hogy a jövőm egy fátyolos ködbe burkolózó massza, amelyből végtelen számú lehetséges módon lehet tovább haladni. Sosem voltam benne biztos, hogy milyen irányba tartok, hiszen minden olyan lehetetlenül múlandó és az én szakmámban nem lehet az állandóságra alapozni, hiszen olyan akár az időjárás. Örökké változó és kiszámíthatatlan. Az emberek amilyen könnyen felemelnek ugyanolyan gyorsan ejthetnek ki a kegyeikből és akkor másodpercek alatt törik derékba egy karrier. Mathieuvel azonban remélhetek egy olyan jövőt, amiben legalább a magánéletem stabilitásra talál. Ha pedig ez megtörténik akkor mindegy a karrieremmel mi történik, hiszen magánemberként már van mire alapozni a terveimet.
Mindkettőnket feszít a kíváncsiság, hogy meddig mehetünk el egymással. A válasz pedig talán az, hogy bármeddig a kérdés inkább csak az, hogy ki veszíti el előbb a kontrollt és adja át magát teljesen a másiknak. Azt hiszem ez rövidesen kiderül, hiszen nem tudnám, nem akarom és nem is fogom még egyszer ennyire megkínozni magunkat és szerintem ezzel ő is egyetért velem.
Éppen csak egy pillanatra billenek ki lelki egyensúlyomból előtte, amikor ténylegesen tudatosul bennem, hogy mennyire közel már a búcsú ideje és mennyire nem akarom, hogy külön utakra lépjünk még akkor sem ha ez csak egy rövid időre szól. Elég egyetlen érintése és néhány kedves szó, hogy a figyelmem arra terelje, hogy mennyivel több lehetőségünk lesz mindenre, ha hazajutunk. Ennek azonban az az ára, hogy rövidesen elköszönjünk egymástól. Igyekszem abba kapaszkodni, hogy otthon mennyivel jobb lesz kettesben vele. A gyors érzelmi hullámvasút után rendeződik ismét a jókedvem és megengedek magunknak még néhány másodpercnyi, talán egy percnyi totális gátlástalanságot amíg a lift oltalmában időzünk. Gyorsan igyekszem jómodort erőltetni magamra amint megint emberek közé kerülünk, de ez nehezebben megy, mint valaha viszont legalább képes vagyok verbális szintig csitítani lelkem és testem sóvárgását konkrét tettlegesség helyett.
A pimasz csillanás a szemében egy pillanatra kibillent magabiztosságomból és zavaromban pillázok néhányat mielőtt rendezni tudnám a soraimat.
-Nem is terveztem kihúzni magamat ez alól az edzés alól.-nevetek halkan. Igen. Pontosan úgy értettem ahogyan most ő gondolja, kicsit sem értett félre, csak a tekintete emésztette fel néhány másodpercre végtelen önbizalmamat a játszadozásban. Ez persze csakis addig játék, amíg nem jutunk ténylegesen a közelébe annak a napnak, amire mindketten sóvárgunk. Onnantól nem játék lesz, hiszen minden szavamat komolyan gondolom csak a könnyedség enyhítő látszatába csomagolom.
Rá is térünk arra, hogy milyen formában alakul a hét, de iszonyatos szerencsémre a következő találkozásunk valóban nem kell sokat várasson magára. Ennek ellenére most a búcsúzás előtt még a 2 nap is rettenetesen hosszú időnek tűnik.
-Tudom, hogy nem akarod, de érted szívesen megtenném... és biztos tudnál okot adni arra, hogy ébren maradjak..-hiszen tegnap sem bírtam addig leereszteni, amíg nem nyugodtam teljesen abba, hogy nem fogjuk folytatni azt amit elkezdtünk annak ellenére, hogy fizikailag már kimerült voltam, hiszen pillanatok alatt aludtam el a karjaiban amint megpihentünk egy kicsit.
-Akkor keddre készítem a papírokat, hogy leszerződtethesselek.-mosolyodok el.
-Talán csak akkor amikor alszik.. bár azt is igen komoly átéléssel tudja csinálni néha.-ez az egyik olyan dolog amit rettenetesen szeretek Biában. Mindenért indokolatlanul tud lelkesedni és ezt nem is fél kifejezni.
-Elintézhetek néhány e-mailt.-vonogatom meg a szemöldökeimet. Igen hamar odalesz drága barátnőm minden önbizalma, amint egy srác megüti nála a mércét.
Még lehet Bianca is tud majd valakit, aki szívesen becsatlakozna, de ezt még lesz időnk leegyeztetni hazafelé. Úgyis csak szórakozunk egy kicsit bár előre félek, hogy mennyire kap el az a régi gépszíj amit a meccseken éreztem és imádtam és képes voltam vérremenően játszani egy iskolai kupáért.
Lustán falatozva, de érdeklődő szemekkel hallgatom a történetét, hogy honnan is van neki ez az olasz irányú kötődése.
-Na így hangzik egy kellemes gyerekkor.-mosolyodok el. Szinte látom magam előtt ahogyan ugyanezek a zöld szemek még fiatalabb arcán csillognak önfeledten szórakozva.
-Hmm.. hát akkor nem sokszor engedhetlek a konyhába. Még a végén odalesznek a vonalaim.. vagy csak figyelnünk kell a megfelelő mennyiségű mozgásra..-nevetek fel halkan.
-Kis pufin is cuki lennél.-kacsintok rá szórakozottan.
-Térdem, lábam, lelkem... mindenem remek már érted.. mármint a főztödért.-javítok gyorsan.
Nekem az már bőven lenyűgöző hogyha néhány dolgot teljes magabiztossággal el tud készíteni. Én nem vagyok a legnagyobb konyhatündér. Receptekből a legtöbb dolgot megoldom, de tekintve, hogy nincs sok időm otthon és ha mégis hazajutok általában rettenetesen fáradt vagyok így inkább a rendelést emeltem mesteri szintre.
Látom ahogyan megkönnyebbül a tekintete, amikor gyorsan jelzem, hogy nem halmozom a programokat egymásra csak azért, mert átpakolom a szerdai kötelezettségem. Nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki tényleg ennyire fog aggódni a testi épségemért és a megfelelő mennyiségű pihenésemért. És bumm.. mégis itt ül velem szemben.
A hirtelen tapsra egy pillanatra összerezzenek, de csak azért, mert nem figyeltem még oda teljesen, viszont utána fel is nevetek egyből. Nem ellenőriztük le Biancát amikor lefelé jöttünk, így tényleg félő volt, hogy rendben van-e. Hát nincs a toppon, de él és lélegzik, szóval innen már valahogy sínen leszünk.
-Disney mesemaratont szoktunk tartani a repülőn, de nem is rossz ötlet.-bólogatok elismerően. Szerintem nagyon sok lánynak élete első furcsa nagy szerelme volt Jack Sparrow, amikor megláttuk a mozivásznon... és igen... ebbe én is beletartozom, szóval egy jó nosztalgiafilmezés nem is hangzik rosszul.
A szemtelenkedésére egy pillanatra leakadok mielőtt halkan nevetve konstatálom, hogy akkor én is szívni fogom a vérét a kis korkülönbségünkkel.. nem most... de majd mindnképp.
-Még lehet, hogy kényelmes is lenne.-nevetgélek tovább csendesen az orrom alatt.
Amint az órájára pillant tudom, hogy itt az idő, ami azonnal csinál egy enyhe gyomorgörcsöt, de igyekszem ezt nem teljes mértékig a tudtára adni, hogy még véletlenül se érezze rosszul magát. Vagy rosszabbul legalábbis.
-Rendben, köszönöm.-pillantok rá hálásan. Igazi úriember és eszemben sincs ebben megakadályozni, hiszen ugyan a gesztus szükségtelen mégis jól esik a figyelmessége.
-Majd besegítek neki, ha egyedül nem megy neki. Ha meg felpörög akkor legalább könnyen eljutunk a repülőig és majd ott dől ki amikor lejjebb megy végre a vércukorszintje.-azt hiszem.. remélem.. Mindegy mert örülni fog neki nagyon és ilyenkor az a lényeg amikor a másnaposság gyötri.
-Köszönjük.-pillantok a pincérlányra.
-És neked is köszönöm még egyszer.-vezetem vissza a tekintetem Mathieure.
-Persze!-vágom rá egyből és egy kezembe megfogom a poharat és a zacskót, a másik kezemet pedig az övébe csúsztatom miközben felállok.
Sajnos már semmi lehetőség arra, hogy húzzam az időt, hiszen mire észbe kapok már a bejárat előtt állunk. A tekintetem az övébe kapaszkodik és félkézzel átölelem a derekát amikor közelebb lép hozzám. Ahogy a keze a nyakamra siklik én lábujjhegyre emelkedek és lehunyva a szemeimet veszek el még egy kicsit a csókjában.
A homlokának billentve az enyémet bólintok néhányat. Nem sok idő.. nem sok idő...
A pólójába kapaszkodva viszonzom a többi apró csókját is.
-Hívni foglak amint végzek.-jobb is ha nem húzzuk nagyon a dolgot, mert akkor valószínűleg csak jobban bepánikolok.
-Te is vigyázz magadra.. meg a csajokra.. és te is írj nekem. Majd megkapom, ha mi is leszálltunk.-Karjaiba bújva, arcomat a mellkasába temetve nyugtatom magam még néhány percre.
-Neked is.. hmm.. annál keményebb vagyok.-mosolyodok el mielőtt elengedem...