Hosszú idő után valós megértésre találok ez pedig olyan érzést nyúlt, mint mikor az ember bőre megég a nap erős sugaraitól és egy hűvös szobában nyugtató krémmel kenik le a vöröslő, égő, fájdalmas felületet. Nem oldja meg a problémát abban a pillanatban, de csitítja a fájdalmakat és egy aprócska lépéssel közelebb visz a gyógyuláshoz. A felépülés sosem egy könnyű folyamat legyen szó fizikai vagy lelki sérülésről. Mindig ott lebeg a visszaesés kockázata, ha az ember nem kapaszkodik bele erősen a következő lépcsőfokba. Egyik lépés sem könnyebb, mint a másik csupán az ember energiája ingadozik miközben minden soron következőért ugyanúgy meg kell harcolni. Igenis sokszor megáll a rendszer, mert nem látni a célt csupán reménykedünk benne, hogy elérjük azt a szintet ahol már nem fájdalmas a létezés... ahol az ember már nem fullad bele a saját kételyeibe és nem próbál ólom súlyokat a saját nyakába venni feleslegesen.. éppen ellenkezőleg. Lassan kell megszabadulni a kilóktól, amik kérges bőrként az tapadnak az évek alatt. Le kell őket hámozni, ha kell erővel, mert máshogyan nem megy. Mathieu megmutatta nekem az utat, amin érdemes elindulni, hiszen magamtól azt sem tudtam merre tegyem meg az első lépést, így inkább eltitkoltam a legtöbb ember elől, hogy mekkora is a baj... mennyire mélyek a sebek és mennyire véreznek már.
Nem akartam újabb terápiát, nem akartam meditálni, nem akartam rajzolni és végképp nem akartam a pirulákat, amik ugyan a fájdalmat csillapították átmenetileg, de azzal együtt minden mást is. Mintha a víz alá kényszerítették volna a fejemet. Csend lett, nyugalom és békesség, de egy idő után az örökös tompaság is kimerít, hiszen ahogy a negatív érzéseket megszűri úgy a pozitívakat is. Mindent kizár. Csak halasztás volt, ahhoz, hogy még az utolsó köröket le tudjam futni vagy az utolsó cseppeket is ki tudják belőlem facsarni. A tudatlanság az enyhítő körülményük azoknak akik miatt idáig engedtem fajulni a helyzetet. Nem tudták, mert nem akartam, hogy tudják ennyire piszkosul egyszerű. Nem kértem a segítségükből és a céltalan vesszőfutásból, de nem tudnám megmondani, hogy mi volt a hosszútávú tervem.. talán nem is volt.. halogattam, remélve, hogy elő tudok rukkolni valamivel, amitől majd minden jobbra fordul. Észre sem vettem, hogy mennyit csúsztam lefelé miközben azt hittem, hogy egyhelyben toporgok.
Erre itt áll előttem ez a férfi, akibe egyszerűen belebotlottam és most ugyanúgy mint akkor a karját tartja, hogy megtámaszkodhassak rajta, hogy ne a padlón végezzem. Még csak nem is erőlködik vagy izzad miközben jobb útra terel, hanem a józan ész hangján közvetíti számomra a racionális gondolatokat. Nem ígérgeti, hogy az idő mindent rendbe hoz. Talán tapasztalatból beszél, talán csak nem akarja szépíteni a valóságot és pontosan ettől hiteles. Ezért tudom elhinni minden szavát és észre sem veszem, hogy minden perccel, kimondott szóval és megkockáztatott mozdulattal egyszerűen lenyűgöz. Az én kis butus szívem pedig azonnal nyílni szeretne annak ellenére, hogy az előző sebeit nyalogatja még a legutóbbi vesztes küzdelem után. Mit mondhatnék.. talán kifogásokat is kár keresnem annak ellenére, hogy az agyam szeretne óvatosabban közelíteni. Inkább hagyom, hogy szorgosabban verdessen a mellkasomban reménykedve, hogy partnerére talál ebben a felfordulásban.
-Hát.. se a röplabdához, se a sütéshez, se a kiránduláshoz nem túl alkalmas viselet, így ha ezekben akarsz látni akkor marad a koncert... egyébként meg semmilyen előfeltétele nincs annak, hogy láthass egy telefonhíváson kívül.-bárhova bárkit magammal vihetek. Szóval ha hajlandó néhány programomhoz csatlakozni, akkor nem kell feltétlen arra várnia, hogy mikor akad üres folt a naptáramban. Bevallom kissé talán telhetetlen vagyok, hiszen amennyire élvezem a társaságát szívem szerint el sem engedném magam mellől, hogy a beszélgetéseink tényleg végtelenül zakatolhassanak tovább ahogyan eddig... egyik téma a másik után. Bár csábító lenne másfajta időtöltés is vele...
-Tényleg nagyon tetszenek a szemeid... és az is, hogy ennyire fel kell néznem az arcodra, de közel sem ezek a leglenyűgözőbb értékeid.. és hidd el a tökéletlenségekkel együtt pontosan ennyire foglak kedvelni.. sőt talán még jobban is.-ő is bepillantást nyert már bőven az én közel sem hibátlan részleteimbe és a felelőtlenségem még éppen csak felszíni karcolásnak számít. Tudok én igazán nehéz természet is lenni főleg amikor elveszítem a kontrollt az érzelmeim fölött és elszabadulva, zabolátlanul világgá erednek. Akkor kell, hogy valaki igazán határozottan visszarántson, mert egyedül nagyon nehezen szállok ki a sebesen forgó örvényből, amihez sokszor elég egyetlen szikra.
Egészen másfajta szikra készül lángra lobbantani miközben szinte összebújva feledkezünk meg a mindenről, ami a rajtunk kívül van az univerzumban. Szinte érzem a belőle áradó energiákat, amik majdhogynem megrészegítenek, ha már az alkohol nem tette és most örülök csak igazán annak, hogy teljes mértékig tudatomnál vagyok, hiszen így is nehezen tartóztatom magam, már ha ezt még egyáltalán annak lehet nevezni. Ebben a harcban azonban nem vagyok egyedül. Mindketten küzdünk saját magunkkal miközben mégsem tudjuk abbahagyni... még jobban elmerülünk az erősödő vibrálásban, amire azt mondanám, hogy lassan kézzel tapintható.
Talán azért vagyok egyre bátrabb mert látom a rá gyakorolt hatásomat, így biztos lehetek benne, hogy nem csak én állok hadilábon azzal, hogy türtőztessem magamat. Nem esnék neki.. itt helyben nem.. hiszen olyan könnyen senkinek sem adom magam.. de mégis úgy érzem kevesebb figyelő szempárral jóval gátlástalanabb lennék mellette. Így részben hálás is vagyok, hogy a környezet nem enged fejest ugrani.
És tessék.. megint ott van egy apró bók, amit a saját zavarát leplező nevetés közben kapok tőle, így én is kuncogok egyet, de egy másodpercre sem szakítom el jókedvéről a tekintetem.
-Igen.. sátrazzunk.-bólintok egyet lassan. Hogy mit szeretnék még? Talán azt nem illene most azonnal szavakká formáznom.
-Sok mindent..-válaszolom végül. Így nem kell hazudnom, de nem is kell kimondanom azt ami éppen a fejemben jár. Afelől azonban valahogy kétségem sincs, hogy majd ő kibogozza ezt a két szót ahogyan szeretné.
-Az előbb néztem végig, hogy megvédtél egy óriástól. Szerintem a farkasokkal és a medvékkel is megbirkózol.-pimaszkodok.
-De ha te félsz mondd meg nyugodtan...-folytatom. Egyetlen dologtól tartok egy csöppet és az a sötétség. Korábbi tapasztalataim alapján azonban egy kint töltött éjszaka közel sem olyan, mint egy jól sötétített szoba. A Hold erről gondoskodik és ha nincs vak sötét, akkor már nincs bajom.
Most ő lépi át elsőnek azt a határt ami eddig elválasztott minket egymástól, utána azonban én nem vagyok hajlandó engedni, hogy teljesen elszakadjon tőlem. Szinte sóvárgok az érintése után és ennek meg kellene rémítenie, de ennek még a gondolatát is elnyomja az a rég érzett bizsergés, amit a rajtam pihenő keze generál.
-Annyi emberrel hoztak össze címlapokon nem létező pillanatokat generálva, hogy rendesen jól esne, ha most egy olyan név szerepelne az enyém mellett, aki ténylegesen érdekel. A véleményük viszont kicsit sem izgat. Írjanak amit csak akarnak. Szerintem jobban ismerlek már annál.-ha megtehetem egyébként el is kerülöm a megjelenő cikkeket és főleg az elmúlt időszakban nagyon sok szűrőn kell átjutnia egy írásnak ahhoz, hogy megmutassák nekem. Egyébként meg egy felnőtt nő vagyok, szóval semmilyen szempontból nincsen joguk kérdőre vonni a cselekedeteimért.
-Édes vagy.. a tinilányok nem példaképet keresnek.. nekik elég egy példa értékű kép..-forgatom egy kicsit a szavakat nevetve. Ha bárkinek lenne esélye arra, hogy annyira megismerjék, mint én akkor tényleg tudnák értékelni a benne rejlő belső kincseket. Enélkül azonban képesek megveszni a külső adottságokért, amiben ő egyértelműen nem szenved hiányt. A TikTok és az Instagram pedig a melegágya annak, hogy veszettül felkorbácsolják valaki körül az érdeklődést. Egy elkezdi.. tízezrek követik. Miattam pedig elég sok képernyőn jelenhet meg egy rólunk készül közös kép és az sem lesz senkinek visszatartó erő ha esetleg bensőségesebb pillanatunkban kapnak el bennünket. Sőt.. csak olaj a lobogó lángok közé.
Szinte megpróbál elbújni előlem amikor egy olyan történetet mesél el, amire kicsit sem számítok. Vagy nagyon rossz kezd lenni az emberismerő képességem vagy nagyon ügyesen titkolta, hogy mekkora terhet cipel magán. Inkább nekem lesz bűntudatom, hogy ilyen sokáig vígasztalt engem annak ellenére, hogy tudom, hogy a korábbi beszélgetésünk nélkül valószínűleg ezt nem osztotta volna meg velem. Nem egy olyan történet, amit bárkinek elmesél az ember.
Az arcára simuló kezemmel kérlelem türelmesen, hogy ne zárkózzon be így előttem a testbeszédével. Talán elítélésre számított tőlem, de azzal én nem szolgálhatok és nem is akarok.
Lassan talál csak vissza rám a tekintete, de végre megvan.. végre megint velem van.
-Hogy mit szólnék?-kérdezem egy gyengéd mosollyal.
-Meghallgatnálak és ébren maradnék veled, amíg csak szükséged van rám.. vagy megmondanám neked, hogy nagyon gyorsan tedd be magad a kocsidba és gyere át hozzám... addig csinálnék egy forró csokit, hogy azzal tudjalak fogadni.. aztán azt csinálnánk amit most... addig beszélgetnénk, amíg már nem tűnik minden olyan mérhetetlenül szorongatónak... hiszen ha már a fejedben ott leszek... akkor melletted is lehetek.-ahogy a keze az enyémre simul valahogy a világ legtermészetesebb mozdulatának tűnik... mint a lélegzés vagy a pislogás. Ez most más egy kicsit mint korábban. Valahogy sokkal mélyebb mögöttes tartalommal bír, mint korábban.
-Ez egyáltalán nem fárasztás.. nagyon szívesen meghallgatlak.-erősítem meg még egyszer a korábbi ajánlatomat.
Én csak őt figyelem még akkor is amikor ő körbepillant. Én ezt inkább elkerülöm.. még nem akarok teljesen szembesülni a kíváncsi vagy éppen ítélkező környezetünkkel. Az arcából ítélve én hoztam meg a jó döntést, hiszen látom, hogy máris mennyivel gondterheltebb.
Amikor a homloka a vállamra támaszkodik kicsit nekidöntöm a fejemet az övének miközben a kezem a tarkójára siklik az alkarjáról és finoman néhány masszírozó mozdulatot teszek a nyakánál, hogy ne feszüljön be teljesen.
Feljebb emelkedik és érzem ahogyan az egész nyakam libabőrös lesz ahogyan a meleg lehelete megcirógatja az érzékeny bőrömet. Egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy még néhány lopott másodpercig a jelenbe kapaszkodhassak mielőtt valóban elkezdődne  az újabb felhajtás. Kicsivel nehezebbé válik a légzésem amikor megérzem, hogy mennyire közel siklik el mellettem az arca.
Szükségem van néhány másodperce ahhoz, hogy összerakjam a fejemben a választ, illetve mostmár én is megejtek egy pillantást a testőrömre, aki valóban úgy fest, mint egy lecsapni készülő tigris. Gondolom a kinti jelenet után teljesen be van feszülve, hogy mikor gondolom úgy, hogy ez már túl sok nekem és nem akarja, hogy még egyszer megvárasson a segítségével és igen... az ő szemszögéből teljesen lényegtelen, hogy eddig teljes mértékig partner voltam, hiszen bármikor dönthettem volna úgy, hogy menekülni akarok. De nem tettem.
-Igyunk egyet. Ha jól látom már rád fér, én meg még bírom... aztán levegőzzünk egyet.. utána még dönthetünk úgy, hogy bevállaljuk a faggatózást, de előbb lehet, hogy jobb, ha sétálunk egyet kint.-bólintok végül.
-Ne izgulj... ezt a döntést ő egyedül nem hozhatja meg... majd idővel megszokja, hogy neked megengedtem..-ez kegyes hazugság. Mitch sosem fog senkit megszokni a közelemben, mert nem az a dolga. Az ő szemszögéből bárki lehet fenyegetés, ezért én nem is haragudhatok rá, maximum idővel kicsit visszafogottabban fogja csinálni, bár erre sem vennék mérget, de Mathieunek sem kell majd mindig elviselnie az örökös figyelő tekintetét, hiszen például a lakásomban biztos, hogy Mitch nem lesz ott. Lehet lassan el kell kezdenem szegény Mitch mentális egészségéért aggódnom, hiszen eléggé megterheltem szegénykém idegrendszerét a mai nappal is.
Halkan sóhajtok egyet. Talán jobb is ha megmozdulunk innen mielőtt jobban elengedjük magunkat, hiszen így is rengeteg olyan határvonalat átléptünk, amit korábban saját magunknak rajzoltunk. Ennek ellenére semmiért sincs bűntudatom vele kapcsolatban.
Leengedem a lábaimat és visszabújok a csizmámba, hiszen az kicsit sem hiányzik a mai napból, hogy valamivel szétvágjam a talpamat és pihentem így is eleget, hogy ne legyen kellemetlen tovább sétálni a magassarkúban. Felállva az én tekintetem is végigméri környezetet és valóban elég sokan kapják el a tekintetüket vagy bámulnak minket tovább a rövid szemkontaktus ellenére. Kicsit megcsóválom a fejem mielőtt egy jókedvű mosollyal lépek közelebb Mathieuhöz a kezébe csúsztatva a kezemet. Ez úgyis szinte semmi ahhoz képest, amit az előbb végignézhettek tőlünk.
-Megint magas vagyok.-vigyorgok rá kihúzva magamat. Persze ez relatív. Csak magasabb vagyok, mint cipő nélkül, de szerintem ezt ő értékelni fogja annak ellenére, hogy ugyanúgy lefelé kell néznie, ha tartani akarja velem a szemkontaktust.
Elindulunk a pulthoz közben intek Mitchnek, hogy eresszen le egy kicsit ettől ugyan nem nyugszik meg teljesen, de legalább végre hátradől a székében és úgy tart minket felügyelet alatt a tekintetével.
Én szerintem a mai napra már elköteleződök a tequila mellett.. jobb nem kísérteni a sorsot a keveréssel és a pultostól azt kérek meg egy kis üveg mentes vizet, hogy majd el tudjam vinni magammal ha tényleg magunk mögött hagyjuk az egész felhajtást legalább egy séta erejéig. Miután ő is rendelt hamar megkapjuk a kért italokat. Felemelem a poharam kissé felé tartva, hogy koccinthassunk.
-Az életünkbe toppanó új lehetőségre?-kérdezem nevetve.. bár én nem konkrétan toppantam, hanem szinte letaroltam, de ez így sokkal finomabban hangzik.

A szüleim előtt teljes mértékig titokban tartottam az állapotomat és Clairenek, az asszisztensemnek, is megtiltottam, hogy bármit is említsen nekik ezzel kapcsolatban. A telefonbeszélgetések és a videóhívások során pedig könnyű leplezni, hogy mennyire elvesztem. Nem akartam, hogy aggódjanak, nem akartam hogy nagyobb részt akarjanak vállalni azt pedig mindenképp szerettem volna elkerülni, hogy beüljenek a kocsiba és elinduljanak New Yorkba, hogy rajtam tarthassák a szemüket. Nem tudtak volna segíteni, viszont jelentősen rontott volna a helyzeten a jelenlétük tekintve, hogy minden áron próbáltam volna leplezni, hogy milyen rosszul is vagyok.. az egészből pedig az lett volna, hogy csak még inkább az álarcom mögé rejtőzöm ezzel elzárva még a lehetőségét is annak tudjak dolgozni a problémáimon... mondjuk nem mintha eddig megtettem volna.
Nem akarom, hogy anya akár egy másodpercig is hibáztassa magát azért, mert elindított ezen az úton. Ő adta be a jelentkezést a nevemben és szerintem sosem bocsátaná meg magának még úgy sem, hogy tudja, hogy mennyire élveztem az elején. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy azt gondolná, hogy csak azért folytatom, hogy őket mindenben támogatni tudjam. Természetesen jó érzés, hogy lehetővé tudtam tenni számukra, hogy felmondjanak a korábbi munkahelyeiken és azt csinálhassák amit csak akarnak. Nyugdíjba mehettek volna, de inkább mindketten elfoglalták magukat valami aprósággal. Apu a mai napig eljár villanyt szerelni amikor éppen nem valamelyik tavon pecázik. Anyu viszi a pékséget és egyszerűen imádja. Sosem lesznek anyagi problémáik és erről én gondoskodtam már a húszas éveim elején. Emiatt azonban nem szeretném, hogy rosszul érezzék magukat... ismerem őket... biztosan addig tekernék a történetet, hogy magukon tudják leverni az állapotukat... az ő szemükben én nem hibázhatok pedig egyedül én vagyok felelős azért, hogy eddig fajult a helyzet.. én nem tudtam nemet mondani.. én nem tudtam, hogy mikor kellene lelassítani.
Talán majd egyszer elmesélhetem nekik ezt a történetet úgy, hogy már túl vagyok rajta, mert már elmúlt. Mert egy férfi a Coachellán úgy döntött kinyújtja felém a kezét és elmagyarázta, hogy nem vagyok önző attól, hogy megtartok egy kicsit magamból és hátrálok néhány lépést, hogy más irányból közelíthessem meg a saját életemet, ami a nyakamra telepedve elkezdett ellenem fordulni. Tényleg rettentően kíváncsi vagyok rá, hogy vajon merre tartunk és meddig kísér el ezen az úton. Ez egy két emberes játszma, de afelől már most nincs kétségem, hogy én mindenképp örülnék annak, ha egy jó darabig mellettem maradna. Már nem vagyok kislány.. nem fogok néhány óra után arról álmodozni, hogy 'örökké'. Egyelőre már attól is mérhetetlenül boldog vagyok, hogy megmártózhattam végtelen türelmében és kedvességében amivel felém fordult az első pillanattól kezdve.
- A-a... engem nem olyan könnyű elijeszteni..-ingatom meg egy kicsit a fejem mosolyogva. Én egyébként is egy kifejezetten kitartó embernek tartom magamat.. minden hibát úgy négy vagy öt alkalommal elkövetek mielőtt tanulnék belőlük. Ő pedig még egyetlen alkalommal sem tűnt hibának. Éppen ellenkezőleg.
-Tudod sokszor nekem már az is elég, ha valaki vár kint.. arról nem is beszélve, hogy utána szabad vagyok mint a madár.. abban pedig még csak kételkedni sem tudok, hogy kielégítő partner lennél.. bárhol és bármikor.-lövöm vissza pimaszul. Talán neki fel sem tűnt a saját megfogalmazásmódja, de nekem nagyon tetszett. Persze mérsékelten zavarba is jövök tőle, hogy már ilyen irányba forgatom ki a szavait szemrebbenés nélkül. Mentségemre szóljon ezen nem kellett sokat ügyeskednem, hogy kétes jelentést kapjon.
-Ha így folytatod.. lassan nem lesz választásod.-érintem meg a mutatóujjammal az orra hegyét egy pillanatra játékosan. Lassan ott tartunk, hogy el sem szeretném ereszteni magam mellől. Kölcsönösen közelítünk egymás felé és zárunk ki mindent a másikon kívül. Mintha csak szinkronban kapaszkodnának egymásba a lelkeink.. felváltva tesznek egy-egy lépést egymás felé, így egyik sem riad vissza, hogy nem talál esetleg viszonzásra.
Valahogy pontosan azt találom meg benne, amire mindig vágytam.. nyugalmat, őszinteséget, türelmet és mégis ott van végig a játékosság ami miatt tudom, hogy egyetlen unalmas percünk sem lesz akárhol is találkozzunk legközelebb. Már nem kételkedem abban, hogy vajon tényleg lesz-e következő találkozó. Csak abban nem vagyok biztos, hogy meddig tudnám türtőztetni magam.
Szinte kézzel tapintható a feszültség köztünk, amit nem félek tovább generálni annak ellenére, hogy játszhatnék kicsit okosabban ennyi ember között. Ezt az érzést azonban most nem vagyok hajlandó senki kedvéért megfékezni.
Arról nem is beszélve, hogy amikor lehunyja a szemét, hogy önuralmat gyűjtsön már tényleg rettenetesen nehéz megállnom, hogy ne feszítsem tovább azokat a bizonyos húrokat. Amikor újra visszatalál a tekintete rám már egy szemtelen mosoly pihen az arcomon.
-Minden bizonnyal megtaláljuk majd a kölcsönösen kielégítő elfoglaltságot.-billentem kicsit oldalra a fejemet. Jó.. most már tényleg kicsit kezdem elveszíteni a kontrollt. Édes Istenem valaki hozzon egy poroltót, mert mindjárt lángra lobbanok..
Vallomása kicsit váratlanul ér hiszen a férfiak szeretik rettenthetetlennek ábrázolni magukat pedig teljesen természetes, hogy mindenki tart bizonyos dolgoktól..
-Bízok benned..-bólintok egyet. Nagyon gyorsan fel fogom rúgni a fél naptáramat szerintem amikor hazaérek, de utánam a vízözön... borzasztóan felpiszkálta a fantáziámat és végre őszinte a lelkesedésem. Emiatt pedig senki sem neheztelhet majd rám.
-Igen.. nagyon is érdekelsz.-válaszolom halkan. Kár lenne tagadnom.. úgyis tudja már. Elárultam magamat millió aprósággal, de nem félek kimondani sem. Ami a szívemen az a számon.. kevesebb félreértéshez vezethet ha nyílt lapokkal játszom. Már amelyiket ki lehet mondani ennyi ember között.
Az én sérüléseim után felszínre kerülnek az övéi. Mondanám, hogy megértem a fájdalmát, de még csak hasonlóban sem volt részem. Ez azonban számomra nem ok arra, hogy meneküljek és kihátráljak. Nem ismerem a körülményeket, de azt tudom, hogy az ember hibázik.. sokszor és sokat.. és az élet sokszor sajnos kegyetlen leckékkel tanít. Utólag könnyű lehet ítélkezni, de az az igazság, hogy lehetetlen megmondani, hogy abban a helyzetben ki hogyan cselekedett volna.
Abban azonban én is segítségére lehetnék, hogy nem kellene egyes egyedül átvészelnie ezt. Sokan megkérdőjeleznék, hogy van-e erre kapacitásom és lelki erőm. Azt kell mondanom, hogy szerintem egy partner támogatása egészen másfajta energiákat igényel, mint aminek én pillanatnyilag híján vagyok. Ott lehetek mellette, ha tényleg azt szeretné.... ha tényleg megengedi és szüksége van egy társra.
Lassan bólintok néhányat amikor a legfontosabb szót emeli ki, hogy lássa komolyan gondoltam. Nem szokásom ilyen nagy dolgokkal könnyelműen dobálózni, szóval nem akarom, hogy attól tartson, hogy könnyelműen a levegőbe beszéltem.
A keze az enyémre simul. Olyan könnyű lenni megtenni valami mást, de ő nem kezdeményezi ezért én sem teszem és ez jobb is így. Nem akarnék egy újabb totális káoszt, ami túl könnyen beleronthatna.
Finoman masszírozom meg néhány mozdulattal a nyakát, hogy érezze nem akkora a baj. Ezzel kapcsolatban azonban lehetséges, hogy én vagyok megint könnyelmű, hiszen eddig kettőnk közül csak ő nézett körbe, hogy mennyire is kerültünk a figyelem középpontjába.
Nagyot nyelek amikor veszélyesen közel kerül az ajkaimhoz. Csak kissé oldalra kellene fordítanom az arcomat, hogy egészen máshova érkezzen... Mégis türtőztetem magam annak ellenére, hogy ez egyre nehezebben megy hiába voltam korábban én nyeregben ilyen szempontból. Néhány mozdulattal sikerült teljesen átbillentenie.
Jobb is, hogy megmozdulunk. Már tényleg nem sok választott el attól, hogy én törjek meg elsőként és tegyek valami meggondolatlanságot fittyet hányva a következményekre. A kezébe csúszik a kezem, ő pedig összekulcsolja az ujjainkat. Szinte érzem magunkon a tekinteteket, de kicsit sem érdekel. Mindenki megpukkadhat ott ahol van. Így is aránylag jól viselkedtünk a sok kíváncsiskodónak köszönhetően.
-Inkább egy óvodáshoz mérten...-nevetek fel. Volt olyan 12 éves rajongóm akinek le kellett hajolnia azért, hogy meg tudjon ölelni rendesen. Mérsékelten volt csak kellemetlen.
A pultnál úgy tűnik a felzárkózás mellett döntött. Talán tényleg látni fogom még ma a pulton táncolni, bár van egy olyan megérzésem, hogy lehet, hogy más szempontból fogja így elengedni magát.
Koccintunk és egy kihívó mosolyt küldök felé mielőtt gyorsan küldöm le az alkohol a gyomromba majd a limeba harapva tompítom le az utóízét.
-Sima ügy.. bízd rám magad.-kacsintok rá.
-Én egyértelműen alaposabb munkát végeztem, mint bármilyen alkohol.-vonom meg a vállamat szemtelenül. Arról most nem kell beszélni, hogy ez egy teljes mértékig kölcsönös a dolog. Benne van a pakliban, hogy ezt a felest már lehet én is megérzem egy kicsit.
-Számít egyáltalán, hogy mit fognak szólni?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet. Nekem már kicsit sem. Ennek már így is bőven híre mehet és akár együtt távozunk innen akár nem attól még le tudnák hozni, hogy egyértelműen az ágyában kötöttem ki. Senki nem lenne aki megcáfolná a hírt... és még a mi szavunk sem érne ellene konkrétan semennyit.  Ezek után pedig már konkrétan nem érdekel, hogy ki mit fog összehordani.
Amikor közelebb lép reflex szerűen kapaszkodok a pólója aljába a csípőjénél oldalt. A szívem azonnal megduplázza az ütemet annak ellenére, hogy még a korábbi megpróbáltatásokat sem heverte ki teljesen. Tudom, hogy direkt csinálja. Erőlködés nélkül csavar az ujja köré és még csak nem is ellenkezem. Libabőrös leszek az érintése nyomán. Oké. Na most van teljesen végem tőle.
-Szerintem megoldható..-válaszolok egy kissé fátyolos hangon.
-Ne felejtsd el, hogy Mitch nem az apám.. majd én elintézem.-bólintok. Talán szörnyen hangzik, de a testőrömnek nincs beleszólása abba, hogy mit művelek. Egyébként eddig nem is panaszkodhatott rám.. kifejezetten kevés dolga volt velem és az idegrendszerét is csak ritkán túráztattam meg. A testi épségemért felelős, de csak addig, amíg nem küldöm el magamtól. Onnantól magamért felelek és ez a velem kötött szerződésében is benne van.
-Nem is kérdés, hogy csatlakozom-e..-mosolygok rá. Szinte felragyogok az érintése nyomán.
-Csak egy perc..-Előveszem a telefonom és üzenek Mitchnek, hogy innentől kezdve maximum nagyon messziről követhet. Cserébe viszont bekapcsolom a helyzetmegosztásomat vele, bár valahogy nem kételkedem abban, hogy valamibe alapból be van építve egy nyomkövető amiről nem is tudok.
-Menjünk.-mosolygok Mathieure és elindulok kifelé. Néha hátrapillantok a vállam fölött, hogy tartja-e a tempót. Nem nézek körbe. Csak felemelt állal hagyom el a sátrat mint ahogyan azt bárki más is tenné.
Szinte teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy Mitch nem fog túl sok előnyt adni nekünk, de azt is tudom, hogy ilyenkor úgy követ, hogy még véletlenül se vegyem észre. Jogom van a magánélethez még egy ilyen helyen is. Egyébként is, ha kijutunk innen neki is könnyebb dolga lesz, hiszen jelentősen csökken a rizikófaktor és konkrétan egyetlen ember miatt fog majd aggódni. Bár gondolom már ő is észrevette, hogy ha akarta volna már régen visszaélhetett volna a helyzetével.... és nem tette.
A Coachella konkrétan a semmi közepén helyezkedik el és a VIP szektornak külön bejárata van, minket is idáig hoztak kocsival amikor érkeztünk, így hamar ki is jutunk. A kapu után bevárom Mathieut és mellé lépve karolom át a derekánál. Itt kint már nincs senki rajtunk kívül és ahogy sétálunk úgy az emberek zaja is egyre csendesebbé válik. Kicsit nyújtom a lépteimet, hogy ne kelljen miattam túlságosan lelassítania. Egy rövid ideig csak csendben sétálok élvezve a csituló környezetet és hogy tényleg kettesben lehetünk.
Kicsit távolabb lassítok a lépteimen és végül megállok az ég felé emelve a tekintetem.
-Semmit sem látok belőle..-nevetek fel, mert rájövök, hogy ahogy az étlap kiolvasása sem ment, úgy most semmit sem látok szinte a csillagos égből. A sátrazásra el kell vinnem a szemüvegemet, hogy ne járjak így megint.
Szembe lépek vele átölelve a derekánál és az az ég helyett már csak az ő arcát figyelem csillogó szemekkel.
-Elmeséled, hogy milyen szép?-kérdezem majd adok egy apró csókot az állkapcsa vonalára.

Mit is mondhatnék... mindig végtelenül romantikus jellem voltam... ha nem volt olyan az életemben aki meg tudta volna mozgatni a fantáziámat akkor magába a szerelembe voltam szerelmes. A kamaszkori szobám polcai egytől egyik a romantikus regényektől roskadoznak, a régi laptopom memóriájának több mint a felét szerelmes dalok foglalják el és amikor a családi moziesteken az enyém volt a választás joga biztosan valami romkom volt műsoron. A mai világ egy furcsa új szokása, hogy a filmek végén már nem kapjuk meg azt a bizonyos happy endet, ami korábban kihagyhatatlan volt. Kételyek között hagyják a nézőket, hogy mindenki a maga szájíze szerint dönthesse el, hogy milyen jövőt képzel el a főszereplőknek az utolsó filmkocka után. Vajon újra egymásra találnak? Végleg elsodorja őket egymástól az élet? A legtöbben a korosztályomban kedvelik ezt az új vonalat bennem azonban valahogy mindig egy bosszantó hiányérzetet hagyott annak ellenére, hogy saját bőrömön tapasztaltam, hogy az élet nem lehet ennyire egyszerű. Mégis valahogy vágyott rá a lelkem, hogy legalább a filmektől megkaphassam azt a szép lezárást, amiről kiskorom óta ábrándoztam. Legalább a filmvásznon maradhatott volna ez ennyire egyszerű.
Sokan törték már össze a szívemet, hiszen nem adtam magam egykönnyen. Voltak olyanok akik egyszerűen elhagytak mert nem kapták tőlem meg azt amit akartak.. volt olyan aki kapcsolatot színlelt majd maga mögött hagyott, mint aki jól végezte dolgát.. voltak olyanok akik elhagytak a következő kínálkozó lehetőségért miután kipipáltak. Ennek ellenére azt sosem hagytam senkinek, hogy elvegye tőlem a reményt, hogy egyszer majd megtalálom a nekem megfelelő partnert aki nem úgy kezel mint egy trófeát, hanem úgy mint egy társat. Pedig tényleg soha senkivel kapcsolatban nem voltak teljesíthetetlen elvárásaim. Csak valami szépre vágytam, amitől édessé válnak a hétköznapok.. valamire amiért érdemes felkelni reggel az ágyból és egyből mosolyt csalhat az arcomra.
Mathieu miatt szépen lassan, percről perce megengedem magamnak, hogy megint reménykedhessek... pedig nem akarom elkapkodni az elején, mert nem tudhattam, hogy ő vajon úgy lát-e engem ahogyan én őt. Nekem sosem elég egy szép külső.. szükségem van egy olyan személyiségre ami magával ragad és megforgat akár egy körhinta, hogy tényleges érdeklődést váltson ki belőlem. Tőle pedig lassan szinte szédülök. Talán az én filmem igazából még csak most kezdődik hiába reménykedtem benne már másokkal korábban. Én hiszek abban, hogy minden okkal történik az emberrel. Sok leckét kellett megtanulnom ahhoz, hogy most úgy állhassak itt előtte ahogyan. Kissé megtörten ugyan és szárnyaszegetten, de korántsem reményt vesztve. Hiszen minden ellenére csillogó szemekkel nézek rá és játszadozom akár egy szerelmes kisgyerek aki nem is tudja hogyan nyilvánítsa ki az érzéseit. Én tudom... azonban igyekszem őket pórázon tartani, hogy ne szabaduljanak el túl korán elérhetetlen álmokat követve. Ki ne tartana attól, hogy újabb csalódás éri, amikor egy új embert enged magához közel? Mathieu azonban finoman csalogatja elő belőlem a kissé féltve őrzött érzéseket, amik boldogan dorombolnak fel a kedves érintésének.
-Az mit jelent, hogy rémes alvó vagy? Mindenre felébredsz, helyezkedsz, csapkodsz vagy csak nehezen alszol el?-kérdezem kíváncsian. Általában mire én az ágyam közelébe jutok olyan fáradt vagyok, hogy az elalvás szinte egyenértékű hatást kelt mint egy ájulás.
-Se én, se a csempém nem sértődünk meg, ha ilyen hibát vétesz..-nevetek fel. Az éneklős részre jót mosolygok.
-Hát mondjuk a hamis hangokat nem tudom hogyan nézzem el neked.. majd lehet adnom kellene neked néhány órát.. de ha jó dalt választasz még lehet, hogy csatlakozok is..-azt, hogy a zuhanyzáshoz vagy az énekléshez... vagy éppen mindkettőhöz azt már a fantáziájára bízom, bár lehet, hogy ez jelen állapotunkban nem a legbölcsebb döntés. Nem olyan rég még édesen közös főzést beszéltünk meg egy röplabda meccs után most pedig szemrebbenés nélkül lebegtetem meg a zuhany gondolatát... majd nem sokkal később a bárhol és bármikor lehetőségét. Mi bajom van, de most komolyan? Ő.. egyébként.. Ő a bajom, hogy ilyen mérhetetlenül könnyen vesz le a lábamról és még adom is alá a lovat... szerintem több utalást tettem, mint amennyit illene beismernem, de egyszerűen telhetetlen vagyok azzal kapcsolatban ahogy reagál és amit viszonzásképp kapok tőle.
Zsigerből üti vissza a labdát nekem és zavaromban fel is kuncogok. Játszadozva feszítjük tovább a határokat anélkül, hogy bármelyikünk megálljt parancsolna és jobb belátásra bírná a másikat. Talán azt a visszaforduló pontot már átléptük. A régi önmagam már rég szégyenlősen visszavonulót fújt volna, sőt valószínűleg idáig sem mert volna elmenni. Ebből a szempontból kifejezetten jót tett nekem a sok szereplés... hiszen a zavarom ellenére kicsit sem félek játékban maradni és tovább ütni a vasat amikor már rég tűzforró a helyzet.
Ő azért igyekszik józanabbul gondolkozni.. feszegeti a határokat, de csak mértékkel.. éppen annyira, hogy ne inogjon meg az abba vetett bizalmam, hogy nem csak szórakozik. Igyekszik mértéket tartani amennyire hagyom neki a folyamatos szócsatákkal, amik láthatóan nem fognak egyhamar véget érni köztünk. Időről időre próbál emlékeztetni az információra éhező szemekre.. már rég nem izgat, hogy mit suttognak rólam... de még talán az sem amit megpróbálnak az arcomba üvölteni. Már megtanultam... nagy árat fizetve de megtanultam, hogy nem az határoz meg amit lehoznak rólam. Akármit teszek mindig lesz valaki aki megpróbál gonosz szavakkal a földre rántani, hogy megtaposhassanak. Már lehetek bátor. A rajongóim nagyja már tudja, hogy mit lehet rólam elhinni és mit nem... bár manapság már azt kell mondjam, hogy szinte védenem sem kell magam hiszen megteszik ők helyettem.. és jajj annak aki a kedvencüket becsmérli.
Teljes megértéssel fordulok felé és fogadom azt amit megoszt velem. Ha eddig lettek volna kételyeim vele kapcsolatban akkor most biztosan elpárolgott volna az összes. Ez nem egy olyan dolog, amivel bárkinek meg mer nyílni az ember. Ő azonban a bizalmába fogad, hogy ne kelljen mástól értesülnöm arról, ami a múltból kísérti és a jelenét is gyötri. Én tényleg őszintén szeretnék ebben segíteni neki amennyire ez lehetséges. Sajnos a legnagyobb megváltással nem szolgálhatok a számára, de annyit megtehetek, hogy nem kell egyedül végigcsinálnia ezt a harcot, hogyha nem akarja. Nem teszek nagy csodát, csak a kezemet nyújtom neki még azelőtt, hogy teljesen bezárkózna előttem. Visszafogad magához és a vonásai lassan vissza szelídülnek a fájdalomból, de tudom, hogy ezzel nincs vége. Közel sem. Viszont talán most már érzi, hogy nem kell mindennel egyedül szembenéznie.
A keze az enyémre simul és apró mozdulataiból tudom, hogy visszakaptam őt, pedig éppen csak egy pillanatra veszítettem el. Ez is hozzá tartozik. Ez a mély fájdalom... és én ezzel együtt fogadom el, hiszen semmi sem tökéletesen kerek vagy szögletes.. fekete vagy fehér... de én minden árnyalatában kedvelem őt.
Szinte el is bukok.. és még csak gondolatolvasónak sem kell lennie ahhoz, hogy tudja mi jár a fejemben. Hiszen a tekintetem elkalandozik és szinte úgy érzem, hogy még a számára érzékelhetetlen szívverésem is elárul. Még szerencse, hogy gyorsan terel jobb irányba.. nem is jobb feltétlen csak mindkettőnk számára kezelhetőbb irányba, hiszen már tényleg szinte szakadásig feszült az a húr, aminek nem ez lenne a legalkalmasabb hely, hogy elcsattanjon.
Úgy mozgok az oldalán kezében a kezemmel mintha ez mindig is így lett volna. El se akarom képzelni, hogy mennyire vadul meg erre a jelenetre a társasága. A legfurcsább talán az, hogy Bianca még nem jelent meg sehonnan kérdőre vonva bennünket.
-Most miért? Én nem csináltam semmi rosszat.. még..-vonom meg a vállamat egy ártatlan mosollyal az arcomon, aminek pontosan tudom, hogy már rég nem hisz.
-Tényleg ne bízd rám magad..-nevetek fel végül beismerően. Természetesen csak viccelek. Gyorsan tudok ám váltani felelősségteljes üzemmódba, ha tényleg szükség van rá, de mivel ez még nem látom így hagyom, hogy pimaszságom tovább csapongjon saját kénye kedve szerint.
Szinte látom a szemeiben amikor tényleg megérti, hogy engem nem érdekel az emberek véleménye és láthatóan őt csak ezért foglalkoztatta ez a téma, mert azon aggódott, hogy nekem ebből bajom lesz. Nem annyira sérülékeny a hírnevem mint ahogyan gondolja..
A keze először csak a karomat cirógatja mag majd a hátamra simulva von közelebb magához. Ettől nekem kicsit bennszorul a levegő a testemben, de nem azért mert megijeszt vagy bármi hasonló.. hanem azért mert még egyetlen ilyen határozott mozdulata sem volt irányomba és őszintén be kell vallanom most még jobban tetszik, hogy nem aggódik annyira. Viszont így, hogy nem kívánunk ingyen műsort adni mindenkinek ideje távoznunk legalább egy kis időre.
Elrendezem, hogy Mitch ne álljon ott mellettünk mint egy mindent látó szem bár ez korántsem jelenti azt, hogy nem tart majd minket megfigyelés alatt, de ennél többet nem kérhetek tőle. Az üzenet csak biztosíték számára, hogy ténylegesen én kértem arra, hogy hagyjon nekem egy kis teret.
Elindulok és félszemmel látom, hogy Mathieu már mozdul is utánam. Nem is akarom tudni, hogy milyen tárgyalások indulnak el az emberek között a távozásunkat illetően. Kint ez már kicsit sem érdekel csak az ahogyan a keze megkeresi a kényelmes helyet magának a testemen miközben tovább sétálunk egészen addig amíg minden szépen lassan elcsendesedik körülöttünk.
Kíváncsian pillantok rá és hallgatózok egy kicsit. A hallásommal elvileg nincs gond csak a látásommal, de amikor pontosít, hogy a csendre gondol halkan nevetek egyet.
-Hmm... és milyen jó is ez végre...-bólintok. Tényleg szinte üvölt itt a nyugalom.. talán csak azért nem tűnt fel, mert szépen lassan távolodtunk el a hangzavartól vagy mert csöng egy kicsit a fülem az eddigi folyamatos morajlástól.
Az ég felé emelem a tekintetem és lassan tudatosul bennem, hogy hiába akar végre valaki romantikázni velem , ha egyszerűen alkalmatlan vagyok rá. A szemem sarkából látom ahogy rájön, hogy én feketés-sötétkékes masszán kívül szinte semmit sem látok, de én addigra már nevetek, amibe végül ő is becsatlakozik.
-Nem haragszom.. nem miattad rossz a szemem..-nevetek fel. Ha korábban eszembe jut, hogy pillanatnyilag számomra kivitelezhetetlen egy aranyos csillag les akkor is ugyanitt kötöttünk volna ki.
Szembe lépve vele ölelem át, amit viszonoz így kicsit elveszhetek a karjaiban.
Nem teljesen szándékosan szakítom félbe a gondolatmenetét mégsem bánom, hiszen olyan gyengédség tükröződik a szemeiben amikor rám néz, amiről eddig álmodni sem mertem még kislányként sem.
Amikor az állam alá nyúl engedelmesen emelem feljebb az állaimat a szemeit kutatva és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez sokkal szebb látvány mint a csillagos ég. Amikor közelebb hajol hozzám már csak az ajkait tudom figyelni. Nem akarom megelőzni őt.. hagyni akarom, hogy kibontakozhasson a mi pillanatunk és ez nem is várat sokat magára. Lassan hunyom le a szemeimet miközben az ajkai puhán érintik az enyémeket és én óvatosan viszonzom a csókját és hagyom, hogy a lábujjaimtól egészen a fejem búbjáig átjárjon az érzés.. az a csalhatatlan, félreértelmezhetetlen érzés....
Eltávolodik és kissé megkésve nyílnak csak a szemeim. A keze az arcomra simul és én belebújok egy pillanatra a finom érintésbe miközben kicsit szorosabban ölelem magamhoz a derekánál és a testem hozzá simul amennyire csak lehet. Lábujjhegyre emelkedve, ami nem sokat segít dob már a magassarkúval, sürgetem meg egy kicsit amikor újabb csókra hajol felém. Óvatosan csókol, de mégis van benne egy csipetnyi határozottság ami bódítóan hat az agyamra. Veszettül jól csókol.. így még a lábaimat is kicsit elgyengülni érzem.
Lassan simítom végig a hátát a kezemmel mielőtt a tarkójához érek és a hajába túrva húzom kicsit közelebb magamhoz. A hevesen verdeső szívemből, a kihagyó légzésemből pedig már pontosan tudom, hogy ez az a pillanat, amikor beleszerettem. Akármilyen gyorsan és hirtelen... de mégis megtörtént.
Finoman mélyítem el a csókunkat óvatosan nyitva az ajkaimat, hogy lassú táncra hívjam a nyelvét a sajátommal. A másik kezem még mindig a derekába kapaszkodik kissé talán összegyűrve a pólóját az ujjaim közé.
Lassan engedem el a csókból és a tekintetem azonnal az övébe kutat miközben leereszkedem a cipőm sarkára lábujjhegyről. Most szeretnék valami nagyon frappánsat mondani, de nem találom a szavakat.. egyet sem...
Az orrom hegyét az övéhez érintem gyengéden elmosolyodva és még egy rövid, apró csókot lopok az ajkairól.
-Te tökéletes vagy..-mondom csendesen miután végre megtalálom a hangomat. A tarkójáról visszasiklik a kezem a dereka köré továbbra is ölelve őt.
-Valamit akartál mondani a csillagokról..-szélesedik egyet a mosolyom kicsit miközben éppen csak egy picit félrebillentem a fejemet.

Figyelmesen hallgatom a szavait. Rettenetes lehet, hogy egy ilyen alapvető dologgal ennyi nehézsége akad és szinte azonnal bekapcsol a védelmező ösztönöm azonnal arra ösztökélve, hogy találjak valamilyen módot arra, hogy legalább egyszer pihenhessen egy igazán kielégítőt. Nem is tudom mi lenne velem, ha nem tudnék rendesen aludni. Amikor éppen olyan időszakom volt, hogy nehezen csitultak a gondolataim a sötét szobában mindig addig fárasztottam magamat, hogy szinte már ülve leragadtam a szemeim onnantól pedig az volt a csoda, ha eljutottam az ágyamig és nem aludtam el a kanapén.
-Én eléggé nyugodtan alszok.. könnyű velem, mert nem nagyon mozgolódok és eddig csak Bianca mondta azt, hogy horkolok, de szerintem csak szórakozott velem... ha esetleg mégis akkor legalább nem kellene aggódnod, hogy élek-e még.. szóval engem nem sikerült elijesztened ezzel... még az is lehet, hogy én lennék neked a megfelelő bújós maci..-gyengéd a mosolyom. Nem szeretnék túl sokat képzelni magamról, hogy egy ilyen komoly problémát megoldhatna a puszta jelenlétem, de lehet, hogy csak nem a legkompatibilisebb partnerek voltak mellette. Ez persze nem feltétlen jelenti azt, hogy én az lehetek, de egy próbát mindenképp megérhet a dolog... egyébként is inkább hangzott figyelmeztetésnek, mint elrettentésnek.
-Egy dolgot viszont neked is tudnod kell... félek a sötétben..-vallom be egy halk nevetéssel.
-És most nem arra gondolok ami mondjuk a sátrazásnál vár majd ránk... hanem az otthoni sötétségre amikor semmi fény nem szűrődik be.. az életemért tudok szaladni két villanykapcsoló között. Mindig megijedek amikor az éjszaka közepén felébredek egyedül és üvölt a sötétség...-ezt persze könnyen orvosolhatná akár az ő közelsége. Ez szerintem egy elég kritikus pont tud lenni két ember között. Ha nem tudsz nyugodtan aludni a partnered mellett akkor olyan mintha a tested és a tudatalattid üvöltene azért, hogy nem a megfelelő helyen vagy. Az ő esetében ez nem feltétlen igaz, hiszen egy sokkal mélyebben gyökerezhet, de ha nem próbáljuk ki akkor sosem derül ki. Mármint ha van egyáltalán ilyen jellegű kísérletezésre igénye. Legkésőbb a sátorban úgyis kiderül nem igaz? Abban az egyben biztos vagyok, hogy ott nem aludhatunk külön... egész éjjel álmatlanul forgolódnék minden neszre és az elmondottak alapján ő is.
Amikor végigfut rajtam a tekintete egy pillanatra szinte meztelennek érzem magam előtte, amitől természetesen teljesen elpirulok zavaromban és még a kérdése is rátesz erre. Valahogy sejthettem volna, hogy nem fogja szépen csendben elkönyvelni magában hanem inkább jól irányozva visszaküldi nekem a kétesen megfogalmazott lehetőséget.
-Melyikhez szeretnéd?-kérdezek vissza kicsit sem ártalmatlanul. Ilyen könnyen nem sétálhatok bele egy ekkora öngólba, amit szinte sikerült lőnöm saját magamnak véletlenül. Okosan játszik és ez nagyon tetszik. Nem maradnak észrevétlenül a legapróbb részletek sem és nem fél kiemelni őket. Ettől csak még izgalmasabb az egész.. még akkor is ha már kicsit sem mozog a párbeszéd biztonságosan terepen, de legalább a hangerőre figyelünk mindketten, hogy az információk közöttünk maradjanak.
Nehezen tudom kontrolálni a gondolataimat a közelében.. na jó... elismerem.. semennyire sem megy ez pedig kicsit sem jellemző rám. Ismerős érzéseket korbácsol fel bennem, de egészen új formában meglepő könnyedséggel. Már nem is próbálom palástolni előtte az egyértelmű vonzalmat. Felesleges lenne. Már rég elárultam magam neki, ahogyan ő is nekem amint először hozzám ért. Onnantól pedig én sem tudom távol tartani magamat tőle legyen szó arról, hogy egyszerűen megerősítem a szavaimat néhány sokat sejtető érintéssel vagy éppen a lelkét akarom megtámogatni amikor úgy érzem, hogy igazán nagy szüksége van rá.
Lassan harcoljuk csak le mindketten a minket követő tekintetek kísértetét, de annyira mégsem megy, hogy teljesen megadjuk magunkat ami ténylegesen közöttünk feszül. Hiába nem kell sok... mégsem adjuk meg ezt az örömöt vagy éppen szikrát a környezetünknek mintha csak legalább ezt az apróságot szeretnénk megőrizni magunknak ha már minden egyébbe befurakszanak majd akárhogyan is próbáljuk kivédeni minden erőnkkel.
A pulthoz érve sem eresztjük egymás túl hosszú időre.
-Miért? Mit csináltam?-kérdezem még fenn tartva egy kicsit az értetlen ártatlanságot miközben teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy miattam evezhetett sokszor a beszélgetés megkérdőjelezhető vizekre. De hát ki hibáztatna? Úgy vonz magához akár egy mágnes és én még csak meg sem próbálok ellenállni a dolognak. Most nem leszek saját magam ellensége. Talán ennyi szabadság nekem is jár.
Közelebb lépek hozzá amikor a keze erre kéri a testemet szavak nélkül és akkor már tényleg tudom valóban itt van az ideje a távozásunknak, hogy szüneteltethessük a folyamatos megfigyelésünket. Eszembe sem jut, hogy legalább időben eltolhatnánk, hogy mikor hagyjuk el a sátrat egymáshoz képest. Felesleges lenne. Ha egyszer csak arra eszmélnek, hogy mindketten eltűntünk ugyanúgy tudni fogják, hogy egymás társaságában maradtunk. Minden szégyenérzet nélkül lépek ki előtte a sátorból. Nincs okom arra, hogy rosszul érezzem magam azért, mert kedvelem a társaságát és szívesen maradnék vele kettesben. Ha bárki úgy gondolja, hogy van beleszólása, akkor írja meg nyugodtan egy levélben és húzza le.. mert én pontosan ezt tenném vele.
Minden figyelmem Mathieure korlátozódott bent is.. kint a friss levegőn pedig ténylegesen megkönnyebbülhetek minden vállamra nehezedő súlytól és kiélvezhetem, hogy mennyivel bátrabban von magához közel miközben sétálunk. Mindennek ilyennek kellene lennie. Magától értetődően őszintének. Mégis a nevemnek köszönhetem azt, hogy egyáltalán itt vagyok ahogyan ő is. A hírnévvel járó felhajtásnak köszönhetem, hogy egyáltalán megismertem azt aki miatt ma eljöttem. Ha ő nem abba a családba születik amelyikbe akkor most ő sem lehetne itt. Akkor pedig mi sosem ismertük volna meg egymást, így nem panaszkodhatok. Ennél sokkal nagyobb árat is hajlandó lettem volna megfizetni érte, hiszen más fele ennyire sem aggódott volna a jó híremért. Egyszerűen elvették volna amit akarnak. Ő azonban igyekezett mindentől egy kicsit megóvni annak ellenére, hogy benne legalább akkora vihar kavarodott fel, mint bennem. Még az időérzékünket is teljesen elveszítettük odabent. Nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mikor is végzett a zenekar akik miatt Biancát idehoztuk ma és mikor tért vissza az összecsődített társaság nagy része. De ez már nem is számít igazán, mert végre csak magunk vagyunk és a csillagos ég, ami az én szemem előtt végtelen feketeséggé folyik össze mégsem bánom, hiszen emiatt együtt tudunk nevetni mielőtt hozzábújva próbálok az ő látására hagyatkozni.. próbálok... dehogy próbálok. Ez csak lehetőséget biztosít arra, hogy közelebb kerüljek hozzá anélkül, hogy aggódnunk kellene, hogy vajon mások mivel próbálnának széttépni minket.
Finoman terelem el a figyelmét a saját kérésemről, amit gondolkodás nélkül teljesítene, ha a tekintete az égen maradhatna a szemeim helyett. A gyengédsége mintha folyamatosan csak kérdezne, hogy valóban ezt akarom-e. Még talán soha semmit nem akartam annyira, mint azt az érzést amikor ajkai finoman találkoznak az enyémekkel. Óvatosan becézve kérdez a csókjával, hogy nem értett-e félre. Nem. Kicsit sem értett félre. Másodpercek csupán mégis édes rövid végtelenségnek tűnik amitől egy kicsit megkönnyebbül a lelkem, hogy tényleg olyan csodálatos mint amilyennek reméltem és nem most hullik atomjaira az érzés.. éppen ellenkezőleg. Még erőteljesebbé fokozódik amikor a csók után újra találkozik a tekintetünk.
Gyengéden érinti az arcomat ezzel megtartva a pillanat varázsát bennem és tényleg nem létezik számomra semmi más rajta kívül a abban a pillanatban. Varázslat.. igen... ezt adta nekem vissza annak ellenére, hogy nem ő vette el.
Nem marad távol tőlem túl sokáig ezért pedig nagyon hálás vagyok neki.. ezt kifejezve én is feljebb mozdulok az irányába, hogy könnyebben találkozzanak ajkaink. Szinte az egész testem az övéhez simul én pedig boldogan veszek el ebben a felemelő érzésben. Erősen tart még akkor is amikor a lábaim elgyengülni érződnek ezzel biztosítva mindkettőnk számára a zavartalan közelséget. Biztonságban érzem magam a karjaiban miközben a keze a bőrömnek feszül. A hajába túrva kérem, hogy ne most törjön meg a pillanat aminek eleget téve hajol lejjebb hozzám. Halk de mély nyögése az ajkamon szinte teljesen felemészt. Ha eddig lett volna bármilyen kételyem afelől, hogy valóban akarom őt, akkor az most illant volna el. Így azonban csak jobban táplálja bennem a tüzet, ami érte kezdett el égni a lelkemben. Nyelveink lassú játéka miatt erősebben kapaszkodok a derekába, mintha attól félnék, hogy esetleg kicsúszhat a kezeim közül.
Keserű fájdalmat hagy bennem, de lassan elhúzódok mielőtt tényleg teljesen az eszemet veszteném miatta. Nem akartam elszakadni tőle.. kicsit sem... a testem minden porcikája a folytatásra sóvárgott, de ez nem a legmegfelelőbb hely és időpont erre.
Apró csókokat váltunk még mintha csak jeleznénk, hogy még közel sem végeztünk egymással. Szaporán kapkodva a levegőt cikázik a tekintetem lehunyt szemei és ajkai között miközben ő mély levegőt vesz, hogy csillapítsa valószínűleg az ikertestvérét annak, ami bennem tombol.
A hangja mélyebb, mint eddig bármikor ettől pedig újabb borzongás kellemes fut rajtam végig.
-Nekem az vagy..-válaszolom halkan miközben a tekintetem megáll a szemein. Tényleg az. Nekem az. Legyen akármennyi hibája... legyen akármennyi repedés a lelkén... talán pont úgy törtünk el mindketten, hogy illeszkedjünk egymáshoz kiegészítve a másikat. Libabőrös leszek az érintése nyomán. Fogalma sincs róla, hogy milyen hatással van rám... a lelkemre.. a testemre... mindenemre. Ezt még én sem tudtam elképzelni legvadabb álmaimban sem.
Végre úgy ér hozzám ahogyan a jövőben remélhetem tőle.... amikor majd nem kell majd mások elől bujkálnunk. A legtermészetesebb érzés a közelében léteznem.
-Hmmm... ennyiből még sajnos nem tudom, hogy kiről lehet szó..-nevetek halkan. A kezei közé fogja az enyémeket és finoman az ajkamat harapdálva figyelem ahogyan a kézfejemre kapok egy csókot. A lelkem és a bennem élő kislány pedig kézen fogva jár táncot, hogy ilyen még tényleg létezhet és sikerült rátalálnom.
-Benne vagyok.. vedd úgy, hogy bár be is írtam a sétákat..-bólintok szélesedő mosollyal az arcomon. Vele? Bármikor. Boldogan.
Kézenfog és én követem a padhoz. Elhelyezkedek az ölében és az ölelésében. A kezeim a karjára simulnak, így magamhoz zárva őt.
Néhány másodpercre kíváncsian pillantok még egyszer az ég irányába, majd inkább lehunyom a szememet és a nekidöntve a fejemet hallgatom a szavait miközben igyekszik leírni nekem a látványt, ami most elénk tárul.
-Fantasztikusan hangzik..-mosolyodok el és biztos vagyok benne, hogy az is, de nekem ez így is tökéletesen megfelel, hogy csak a szavaira hagyatkozhatok. Többet tudok meg így mintha a saját szemeimre hagyatkozhatnék.
Amikor a keze a hasamra simul oldalra fordítom a fejem és adok egy csókot az arcára miközben lassan nyílnak ki a szemeim. Nekidőlök a mellkasának amikor közelebb simul hozzám.
-Úton voltam... úton hozzád..-válaszolok halkan.
-És nekem kell megköszönnöm... mindent..-teszem még hozzá miközben újra lehunyom a szemeimet amikor ajkai a nyakamat érintik majd a gerincem vonalát. Halk sóhaj gördül le az ajkaimról és kicsit össze szorítom a combjaimat, mintha azzal megfékezhetném a vágyakat amiket azonnal felkorbácsol bennem. Művészek nem játszanak olyan érzékkel a hangszereiken, mint ahogy azt ő teszi a testemmel.
Fordulok egy kicsit az ölében, hogy legalább félig szembe kerülhessek vele. Az egyik karom átöleli a nyakát a másik kézfejem pedig a mellkasára támaszkodik.
-Biztos vagy benne, hogy ez még róla szól?-kérdezem miközben ajkaimat finoman végigvezetem az állkapcsa vonalán és megállok az állánál. Kicsit feljebb billentve a fejemet az ajkaim már az övéit súrolják.
-Mit szólnál hozzá... ha előkerítenénk Biancát és visszavinnénk a szállásra... aztán kipróbálnánk, hogy vajon mellettem tudsz-e aludni... ruhában.. szigorúan ruhában..-ki kell hangsúlyoznom nehogy azt gondolja, hogy olyasmire célzok, amit sosem tennék meg ilyen gyorsan. Abban valahogy kicsit sem kételkedem, hogy nem tesz olyat amivel tényleg túlságosan elkapkodhatnánk azt ami éppen csak elkezdett kialakulni köztünk. Erős bennem a gyanú, hogy Bia már van olyan állapotban, hogy egyébként is érdemes lenne ránéznünk leellenőrizve, hogy még nem alszik-e egy széken vagy az egyik asztal alatt. Az idő már igencsak elrepült.. ő pedig már akkor sem volt a legjobb állapotában amikor legutóbb láttuk.
Szerintem már neki sincs kedve visszamenni huzamosabb időre a sátorba és bevallom már nem tudom hogyan finomítanám vissza magamat a közelében odabent annak ellenére, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy az emberek már jóval többre gondolnak annál, mint ami ténylegesen történt itt most közöttünk.
A kezem a mellkasáról a nyakára simul miközben lezárom a köztünk lévő távolságot és finoman csókolom meg néhány pillanatra.

Mindig örökmozgó voltam. Engem sosem féltettek túl a szüleim és elég jó környéken laktunk ahhoz, hogy hagyhassanak az utcában játszani a többi kölyökkel anélkül, hogy egy felnőtt folyamatosan figyelte volna minden léptünket. Tudták, hogy megvagyunk... tudták, hogy jól vagyunk. A legrosszabb amitől tartaniuk kellett az az volt, hogy este vajon hány horzsolással térek haza, mert elestem játék, biciklizés vagy éppen görkorcsolyázás közben... arról nem is beszélve amikor éppen a gördeszkás korszakomat éltem. Szóval onnantól kezdve, hogy elengedhettek már nem kellett azon fájnia a fejüknek, hogy vajon jót fogok-e aludni este. Talán ezzel sikerült is kárpótolnom őket az életem első éveiért, amikor le sem tudtak tenni, mert örökké csak sírtam ha nem voltam kézben.
-Nem.. kicsit sem nevetnélek ki... őszintén bevallom nagyon is reménykedem benne.-vallom be neki egy kicsit talán szégyenlősebb mosollyal. Csak reménykedni tudok benne, hogy lehetek ebben a támasza, ahogyan eddig ő is az volt nekem mindenben. Az eddigiek alapján úgy érzem lehetek bizakodó, hogy ilyen szempontból hozhat megkönnyebbülést számára a közelségem bár tudom azt is, hogy nem vehetem a lelkemre, ha esetleg mégsem. Sajnos csodákra még mindig nem vagyok képes, de szerintem néhány próbát mindenképp megérne.. főleg akkor ha ő sem zárja ki ennek a lehetőségét. Már pedig az ő hangjában is reménykedést érzek.
Ahhoz azonban kétely sem fér, hogy én biztosan elengedhetném a fenntartásaimat a közelében a sötétben. Jócskán bebizonyította már, hogy sokkal nagyobb félelmekkel szemben is képes volt megnyugvást nyújtani a számomra és rosszabb dolgoktól is megvédett.
-Hmm... ez egy olyan ajánlat amit semmiképp sem szeretnék kihagyni... ha csak ki kell nyitnom a számat a megváltásért, akkor Isten bizony én megteszem.-nevetek egy rövidet. Ilyen szempontból sosem volt gondom azzal, hogy segítséget kérjek. Ha pedig ő lenne a védelmezőm akkor már az éjszakában megbúvó kétes árnyak sem tűnnek olyan ijesztőnek, amik tévútra vezethetik a szememet a félálomban.
Ezt a félelmet már régóta cipelem magammal... azt hiszem úgy 12 éves lehettem amikor először tartottunk ottalvós bulit a barátnőimmel.. hát persze, hogy éjfélkor már egy horror filmen rettegtünk a takaróba kapaszkodva, de egyikünk sem akarta kimondani azt, hogy kapcsoljuk ki... sosem mondtuk el a szüleinknek... hiszen hiába keltett bennünk a félelmet a sötétség árnyaitól... a szüleinktől még jobban féltünk, hogy kikapunk.
Kihívó tekintete az enyémbe fúródik és nekem résnyire szétnyílnak ajkaim.
-Hát lehet, hogy ezzel kapcsolatban muszáj leszek ragaszkodni egy demonstrációhoz...-válaszolom neki.
-Tudod, csak hogy a saját szememmel győződhessem meg róla.-teszem még hozzá annak ellenére, hogy talán be kellene fejeznem, de nem tudom egyszerre féken tartani a tetteimet és a szavaimat is, hiszen akkor már tényleg igazán unalmas lennék... amíg pedig ő partner benne talán nem is kell ezen annyira aggódnom. Arról nem is beszélve, hogy a beszélgetésünknek jóformán csak mi vagyunk a tanúi míg a tetteinket még mindig túlontúl sokan leshetik meg. Szóval marad nekünk a szavak csatája, ami jóval biztonságosabb számunkra pletyka szempontjából, de közel sem kielégítő, így apró mozdulatokba csomagoljuk a túlcsorduló vonzalmat mintha azzal tompíthatnánk, de a jelek szerint éppen az ellenkezőjét érjük el, hiszen én is csak egyre többet és többet akarok belőle.
Már válaszolni sem tudok, hogy játékból tovább bizonygassam az ártatlanságomat, mert közelebb lép és ezzel minden további gondolatot teljesen elűz a fejemből ezzel kapcsolatban és minden figyelmem csak rá összpontosul. Többet akarok.. ez kétségtelen.. de bent erre még csak lehetőségünk sincs.
Kint egyszerre lazulok el teljesen és szabadulok fel, amikor már kötöttségek és aggodalmak nélkül érinthetjük egymást. A jelek szerint pedig ő is csak erre várt, hiszen végre már csak azon kell izgulnunk, hogy a másik vajon hogyan reagál és nem pedig azon, hogy másoknak mennyire vagyunk árulkodóak.
Megmentettük az egyik legfontosabb pillanatot saját magunk számára és boldogabb nem is lehetnék mint a karjaiban amikor végre elmerülhetek a csókjaiban. Mint mondják a egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon.. ő pontosan ezt teszi velem. Végtelen óvatossága ellenére heves reakciókat vált ki belőlem amiket meg sem próbálok elrejteni előle. Láthatja, érezheti, tapasztalhatja, hogy mennyire vágyom a közelségére miközben karjaiba olvadok én pedig teljes nyugalommal bízom meg karjaiban amik erősen tartanak, így pedig én teljesen átadhatom magamat neki és az érzésnek, amit ő keltett bennem.
Egymásnak feszülünk végre megélve egy részét annak, amire ténylegesen vágyunk.. bármit megtehetne ő mégis tisztességesen bánik velem, aki sokkal erősebb vágyakat kelt bennem életre, mint korábban bármi. A keze nem vándorol be a nem sokat takaró szoknya alá.. a bőrömön marad a keze a derekamnál és még akkor sem lop egy érintést amikor távolabb kerülünk egymástól.
Szeretnék beletemetkezni a belőle áradó erőbe, amit szinte sugároz magából miközben igyekszik rendezni a vonásait. Nem akarok telhetetlen lenni azzal, hogy azonnal visszameneküljek az ajkaihoz akármennyire is szeretnék. Kissé talán tartok attól, hogy ha jobban átadom magam neki, akkor már nem tudom majd megtartani a mértékletességem, hiszen már így is híján vagyok.
Ő átlátott a külsőségeken és hagyott időt arra, hogy megismerhessen én pedig átadhattam magamat neki olyan formában ahogyan én látom magamat. Minden sablonosság és betanult szépítés nélkül. Vele még azon sem kell izgulnom, hogy vajon mikor jön rá, hogy mennyire nem vagyok rendben.. ő látta a gyenge részeket, amik a törés szélén állnak és már most mintha megtámasztotta volna őket alulról , hogy ne potyogjanak ki a helyükről mielőtt megragaszthatnám őket. Mégis úgy érzem, hogy ez egy kölcsönös dolog lehet. Nem kell majd azon aggódnom, hogy ki mennyit dob bele abba a bizonyos perselybe és vajon elbillen-e a mérleg valamelyikünk irányába. Mintha mindketten csak a megfelelő társra vártunk volna és ennek a reménye közelebb van, mint valaha... konkrétan a karjainkban tarthatjuk.
-Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos.-bólintok. Szerintem neki még problémát sem jelentene a sok utazás ami velem együtt jár. Az Amerikai turné lement.. most megpróbálok majd egy kis időt nyerni magamnak.. pontosabban most már magunknak.. utána viszont számolhatok azzal, hogy egy Európai turné következik.. akkor pedig a fővárosokon végig haladva miénk lehetne minden csillagos este.. ha velem tart.
Az ölében ülve teljesen ellazulva rábízom magam, hogy meséljen nekem a ma esti égboltról. Szeretem a csillagokat és régen órákon át feküdtem a kertben a trambulinon az eget kémlelve a nyári éjszakákon ott és a tóparton írtam meg a dalok nagy részét amikor még senki nem ismerte a nevemet. Olyan dalokat, amik sosem kerültek kiadásra. Azok csak az elsők voltak mégis a szívemnek talán a legkedvesebbek, mert magamnak írtam őket és nem másoknak.
Elhelyezkedek az ölelésében és abban a pillanatban az jut eszembe, hogy vajon hogyan tudtam eddig létezni nélküle. Csak egy rövid időre tudom magam teljesen elengedni, mert elég néhány apró érintés az ajkától és máris újraindulnak a fogaskerekek a testemben hiába is szeretném fékezni őket.
-Biztos vagy benne, hogy szeretnéd, hogy kimondjam?-kérdezem egy pillanatra szorosabban magamra húzva a ölelését.
Lassan fordulok meg az ölében, hiszen érzékeny pontokon mozgok. Ő még aránylag jól tartja magát velem szemben, úgyhogy nem akarom a kelleténél jobban megfeszegetni a határait.
Amikor az ujjai a combomba kapaszkodnak szinte a nyelvembe kell harapnom, hogy ne nyögjek a bőrére ott és azonnal. A nyelve az ajkamat érinti, de még nem csókolom meg újra akármennyire is vágyom rá, mert tudom, hogy akkor teljesen elveszíteném a fonalat, hogy mit is akarok neki felajánlani. Beleegyezik még így is, hogy mindkettőnk védelmében ki kellett hangsúlyoznom egy igen fontos részletet. Puhán csókol vissza én pedig félig nevetve szakadok el tőle, amikor az ölében tartva áll fel minden erőlködés nélkül.
Amikor lejjebb enged megkeresem a lábaimmal a talajt.
Bókjára hálásan pillantok rá.. sosem éreztem magam annyira különlegesnek mint ahogy ő érezteti velem. Kezem a kezében pihen meg és kissé sietve indulunk vissza a sátorhoz mintha mindketten szabadulni szeretnénk már ettől a helytől, hogy ne kelljen újra álarc mögé bújva megtartanunk azt a távolságot, amit végre megszűntethettünk az elmúlt percekben. Erősen kétlem, hogy újra menne.
-Remélem igazad van.. ha még mozgásban van akkor nem lesz könnyű dolgunk..-Biancánál sosem lehet tudni, hogy meddig tart az üzemanyag, viszont most tényleg nem szeretnék vele fogócskázni. Amikor visszaérünk az én szemem is egyből az általa említett lehetséges helyekre összpontosít ahol nagy eséllyel felbukkanhat a barátnőm. Valóban igaza volt. Tényleg jól ismeri Bia ízlését, hiszen a pultos srácnak teszi a szépet már amennyire még megy neki.
-Hűűű.. tényleg jó vagy..-nevetek fel fejemet csóválva. Pont ahogyan megjósolta.
Én másfajta küldetést kapok, hiszen erősen kétlem, hogy én meg tudnám mozdítani barátnőmet ilyen.. folyékony állapotában. Minden erőmet bevetve igyekszem kiszúrni valahol a cipőjét, ami miatt még éghetne holnap a fél világ, ha tényleg nem találjuk meg. Szerencsére ő kiszúrja a cipőt is igen gyorsan.
-Hozom!-bólintok és kicsit megszorítom a kezét mielőtt elengedem és elindulok, hogy magamhoz vegyem Bia legféltettebb kincseit amíg ő megpróbálja életre kelteni amennyire ez még lehetséges. A szemem sarkából látom, hogy Mitch éppen belép az ajtón. Tényleg nem volt sokkal lemaradva. Tekintete egyből engem követ Bianca felé. A fejével int egyet az ajtó felé én pedig bólintok jelezve, hogy igen mi bizony távozni készülünk. Telefonál. Gondolom intézi a kocsit, hogy ne kelljen túl sokáig várakoznunk.
Megállok mellettük és kezem Bianca arcára simul, hogy kicsit felmérjem vajon vissza jutunk-e hányás nélkül a szobákig. Most inkább úgy néz ki, mint aki elaludni készül, ami egyértelműen a jobbik verzió. Akkor csak egy hatalmas alvásra lesz szüksége és nem kell órákon át állnom fölötte a fürdőszobában amíg kiad magából mindent, amit nagy nehezen magába locsolt.
-Igen.. szerintem Mitch már hívta is a sofőrt..-bólintok. Szerintem a testőröm lesz a legboldogabb, hogy most végre véget ér ez a nap.
-Dee...-csillan fel egy kicsit hamvaiból Bia szeme akár egy főnixnek amikor a hangomat is felismeri.
-Szia, harcos..-nevetek fel vonásait elemezve.
-Pont ilyen cipőm van..-pillant a kezemben tartott lábbelikre teljes áhítattam a szemeiben.
-Igen tudom, kincsem..-mosolyom szélesebbé válik. Legalább még ilyenkor is teljes mértékig meg van elégedve saját ízlésével.
-Lőhetjük a pizsit mára?-kérdezem mire csak bólogat mielőtt visszadönti a fejét Mathieu mellkasára. Nem pont úgy gondoltam, hogy most és azonnal, de így legalább biztosan nem kell majd harcolni vele, hogy betehessük a kocsiba.
Mitch bevár minket az ajtóban, de előttünk lép ki. A fekete terepjáró már ott ál járó motorral és nyitja is az egyik hátsó ajtót, hogy Bianca bekerülhessen az ülésre. Gyorsan megkerülöm a kocsit és a másik oldalról beszállok, hogy középre csúszva segítsek elrendezni a lányt és megtartani amíg becsukódik az ajtó. Mathieunek van hely a másik oldalamon, Mitch pedig bepattan az anyósülésre. Elsimogatom Bia arcából a haját, hogy lássam az arcát.
-Dee..-emeli fel a fejét és hozzám bújva elkényelmesedik így én átölelem a vállát.
-Tessék?-kérdezem bár nem vagyok benne biztos, hogy választ is kapok mert már ragadnak is le a szemei.
-Ő Mathieu..-mutatja be nekem édesen én pedig halkan felnevetek. Az most szinte teljesen mellékes, hogy még látott is minket együtt sőt konkrétan ő kötötte a lelkére, hogy vigyázzon rám a koncert alatt.
-Igen már találkoztunk, szívem..-nevetek gyengéden és adok egy csókot a homlokára. Rám nehezedő súlya miatt én is Mathieunek dőlök félig akár egy dominó.
Lassan egyenletessé válik Bia légzése, így tudom, hogy már alszik is félig a vállamon, félig a mellkasomon. Magamhoz ölelve tartom meg, hogy nyugodtan tudjon pihenni még akkor is ha erre a negyed órányi útra talán szinte teljesen felesleges elaludnia. A szállásunk félúton van a fesztivál és a Palm Springs reptere között, ahol leszálltunk amikor megérkeztünk.
Amikor megérkezünk és megáll a kocsi minden erőmet összeszedem, hogy visszabillentsem Biancát félig ülő helyzetbe és megtartsam addig amíg Mathieu kijut az autóból és kiemeli onnan.
Kiszállok én is Mitch átadja a szobák kulcsát. Nála nagyobb biztonságban voltak mint nálunk. Őt el is engedem. Innentől már úgyis rendben leszünk felesleges, hogy még elkísérjen minket a szobákig. Azért még vet néhány pillantást a mi kis hármasunkra mielőtt elköszön és a saját szobája felé veszi az irányt. Elindulok a lift felé. A szobáink egymás mellett vannak a harmadikon, de szerencsére nem kell addig felcipelni őt.
-Azért valld be... enélkül nem is lett volna teljes ez az este..-nevetek fel halkan amíg várunk, hogy megszólaljon a kis csengő jelezve, hogy megérkezett a lift számunkra.

Nincsen recept se útmutató ahhoz, hogy az ember hogyan találja meg a számára megfelelő partnert. 26 éves vagyok. Talán soha nem voltam olyan fajta aki a párkapcsolatok terén szeretett volna kalandozni. Nekem mindig fontosabb lett volna egy mély beszélgetés és valaki, akire stabilan támaszkodhatok és akinek én magam is a támaszává válhatok. A legtöbb esetben azonban mégis csak leginkább sodródtam azzal, amit az élet kínált a számomra, mert úgy éreztem, hogy a mai világban talán kissé szürreális azt várnom, hogy még megtalálhatom azt az igazi régi fajta szerelmet, amire egyébként vágytam.
Mathieu azonban egy sokkal jelentőségteljesebb kapcsolat reményével kecsegtet, mit korábban bárki. Mintha neki is pontosan arra a megértésre áhítozna, mint amire én is. Talán megadhatnánk ezt egymásnak és végre valóban biztonságban lehetném mellette. Az otthonosság érzetével melegíti át az lelkemet miközben a folyamatos incselkedésünk izgalomban tart folyamatosan táplálva a tüzet, ami már talán akkor elkezdett pislákolni amikor először pihent meg a kezem az övében egy ígéret megpecsételésének céljából. Persze akkor még el sem tudtam képzelni, hogy majd ekkora hatással lesz rám, ennyire csüngök majd a szavain és vágyakozok majd újabb érintések után, amikkel elkényeztet.
Azt mondja csak egyetlen szavamba kerül és máris rendelkezésemre áll a segítségével és el is hiszem neki, ahogyan azt is, hogy a puszta jelenléte olyan biztonságérzetet adhat, hogy minden félelmem elűzheti. Eddig is ezt tette. Máskor talán óvón ügyelném minden mozdulatomat és tettemet, hogy senki ne találjon kifogásolni valót bennem. Vele mégis fittyet hányok mások véleményére és talán kicsit a következményekre is. Van mit nem teszünk meg odabent ami inkább azért van, hogy kettőnknek megtarthassuk ezzel is biztosítva egymást afelől, hogy jóval többről van szó köztünk, mint amennyit bárki is sejthet lelkes megfigyelőink közül.
Sokkal többet ad nekem, mint amennyit remélhettem szavai pedig biztosítanak arról, hogy ez még csak a kezdete nem pedig a tetőpontja az ismertségünknek. Bevallom el tudnám képzelni magam mellette úgy ténylegesen.. úgy igaziból... egy ilyen emberhez szívesen mennék haza és komoly vágyat ébreszt bennem arra, hogy igyekezzek majd magam mellett tartani őt amennyire ez mindkettőnk számára lehetséges. Isten a tanúm én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy kiépíthessek egy olyan életet, amiben ő is jól érzi magát akár... ha ő is úgy szeretné mint én.. mert én piszkosul vágyom rá, hogy tényleg ne kelljen elengednem őt, hiszen feltölt egy olyan űrt, amiről nem gondoltam, hogy a korábbi félresiklott próbálkozás után bárki eltüntethet. Akárhogyan is ér éppen hozzám mintha újabb és újabb darabkákkal egészítene ki és csak remélni tudom, hogy ez kölcsönös. Ha akarnám sem tudnám titkolni előle, hogy mennyire szeretne belekapaszkodni a lelkem. Vele nem érzem azt, hogy ezeket az érzéseket palástolnom kellene. Szeretném ha tudná, hogy én nem játszadozom ezekkel a dolgokkal és valóban szándékomban áll a támaszává válni ahogyan azt korábban megígértem neki. Talán semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy ezt megadhassam számára. Ha tehetném örökké az ölelésébe és a csókjába temetkeznék, hogy mással már soha többé ne kelljen foglalkoznom, mert elfeledteti velem minden fájdalmam és ajkai érintésével a terheim is pillecukorként olvadnak el.
-Nem mondom, hogy nem lesz szükséges egy mentőakció, de mindenképp számíthatsz rám... nem vágyok jobban semmi másra, mint arra, hogy otthon is veled lehessek.-szinte már most hallom a fülemben Claire lemondó sóhajtozását, amikor keresztülhúzom majd az általa olyan gondosan leegyeztetett programok egy részét. Mégis valahol legbelül tudom, hogy örülni fog a csillogásnak a szememben, amit Mathieu hozott vissza és ami miatt izgult, hogy vajon most épp milyen hosszú időre veszíttettem el. Valószínűleg már így is tövig rágta a körmeit, hogy vajon rendben vagyok-e vagy már teljesen összeomlottam. Az asszisztensem. Mégis az együtt töltött évek miatt sokkal inkább a barátnőmnek érzem, aki örökös harcosa volt az egészségemért folytatott csatáknak. Így pedig lehet boldogan veti tűzre a naptáramat és szervez mindent újra, ha attól valóban jobban fogom érezni magamat. Márpedig miatta tényleg jól vagyok.
Fotózások és forgatások várnak haza, de egyik sem halaszthatatlan.. talán.. remélem.. vagy akár csatlakozhat is hozzám, ha az ideje engedi. Nem fog sokat váratni magára egy néhány hetes totális visszavonulás és nem tagadom azt az időt nagyon szeretném vele tölteni, hiszen ha tehetném sosem akarnék elszakadni az öleléséből. Erősen kételkedem abban, hogy vajon mennyire tudok majd megálljt parancsolni saját vágyaimnak, hiszen már bőven hadilábon állok azzal, hogy mértékletes maradjak vele. Mindene vonz és magába bolondít.
-Mindig és örökké?-nézek rá egy kicsit meglepetten mielőtt teljesen elolvadok a szavaitól most már felé fordulva. Őszinte és ez hihetetlenül lenyűgöz, hiszen ezzel biztosít arról, hogy tényleg akar engem és nem csak ebben a pillanatban lángol értem úgy ahogyan én őérte. Erre lenne szükségem és azt hiszem ezt tőle megkaphatom.
-Majd kifejtem neked.. kicsit később..-pillantok ajkaira majd vissza a lelkemig hatoló szemeire. Nem lesz egyszerű visszatartanom magamat ezt már most tudom, hiszen a testem azonnal készen állna megadni magát neki pedig még csak a keze simul a combomra.
A lehető legokosabb döntést hozzuk meg azzal, hogy elindulunk, még akkor is, ha tudom, hogy az ágyam megosztása sokkal komolyabb kihívásokat jelent majd, mint a mostani helyzetünk. Mégis inkább vállalom ezt a kockázatot, mint hogy le kelljen mondanom a közelségéről. Addig akarok vele lenni amíg csak lehetséges kihasználva minden másodpercet.
Bianca becserkészése könnyebb feladatnak bizonyul, mint azt remélhettem nem nehezíti meg különösebben a dolgunkat, mármint.. legalább a megtalálásában. A mozgatása azonban bőven rejt magában kihívásokat, hiszen minden segítséget megtagad Mathieutől csak úgy folyik a kezében amikor karjaiba emeli. Csak addig válok el tőle amíg az szükséges, hogy biztosítsuk közös barátnőnk lelki nyugalmát másnapra, hogy nem veszít el olyasmit, ami miatt az egereket itathatná.
Velem még képes valamennyire kommunikálni mármint ami a szavait illeti, mondanivalójában már bőven akad probléma, de ez is csak azt igazolja, hogy időben érkeztünk. Ezután következett volna az az állapot, hogy teljesen kidől mielőtt újult erőre kapva beleveti magát a bulizásba egy rövid életmentő alvás után. Ezt azonban már Mathieu karjaiban szerintem félig meg is kezdő, nekünk pedig ezt kell kihasználnunk a távozásra.
Halkan nevetek egyet Mathieu megjegyzésére miután Bia nemes egyszerűséggel szinte a mellkasának ájul.
-Furcsa lesz, hogy ezért a foltért nem nekem kell majd bocsánatot kérnem..-mosolygok rá, de nem szeretném húzni az időt, hiszen hiába a vékony alkat a tehetetlen súly sokkal terhelőbb lehet a számára.
Láthatóan rutinosan helyezi be a hátsó ülésre, én pedig már bentről igyekszem segíteni a lábakkal és próbálom megtartani Biát olyan testhelyzetben, hogy ne távozzon egyből Mathieu mellett kicsúszva.
-Ühümm..-bólintok és már záródhat is az ajtó.
Az autó elindul és közben Bia agytekervényei is bár hallhatóan jó néhány részlet már ki is esett neki a mai estéből.. bár őszintén bevallom, hogy annyi minden történt egy délután és este leforgása alatt, hogy még józanul is nehéz volt követni mindent.
-Csak egy egészen kicsikét.-mosolyodok el miközben Bianca elhelyezkedik félig rajtam. Nem ez az első olyan este, hogy így utazunk haza valahonnan. Amikor szépen lassan elalszik óvatosan nekidöntöm a fejemet Mathieu vállának nehogy felébresszem a barátnőmet miközben ő a kezébe fogja a kezemet. Felpillantok rá és küldök felé egy mosolyt miközben kicsit egy pillanatra megszorítom és a hüvelykujjam apró körökkel simogatni kezdi a kézfejét. Ez most így egyszerűen jó. Csendben utazunk. Még a rádió sem szól és ha nem kellene figyelnem, hogy a Bia feje ne billenjen el talán még én is elálmosodnék, de így résen maradok és egyébként sem túl hosszú az út.
Egészen könnyen varázsolja ki karjaimból a lányt és még csak a fejét sem hallom koppanni sehol, bár erősen kétlem, hogy akár egy másodpercre is felébredt volna rá annyira ki van ütve. Igyekszem rövidre zárni a beszélgetést, hogy ne nehezítsem meg senkinek sem a dolgát, így egy két percen belül már mindenki a saját útján lehet.
Nevetéséhez becsatlakozok, de nem sokkal később kicsit aggódva el is húzom a számat látva, hogy már igencsak a tűréshatárán van.
-Legalább nem verekszik..-próbálom menteni a menthetőt egy bocsánatkérő mosollyal pedig erre nem lenne szükség, hiszen ismeri és egyébként sem én heverek ájultan a karjaiban. Gyorsan lép be a liftbe és ez jobb is így, hiszen így közelebb vagyok a gombokhoz.
Amint nyílik az ajtó sietős léptekkel indulok meg előtte, sőt amikor meghallom a hangját az utolsó néhány lépést már futva teszem meg a csizmáimban az ajtó felé, hogy valóban ki tudjam nyitni mielőtt ők is odaérnek. Nagy lendülettel lököm be az ajtót, de gyorsan belépve még pont elkapom mielőtt a falnak csapódna és bentről megtartva lépek félre az útjából, hogy még csak lassítania se kelljen. Amint elhalad mellettem a villanykapcsolóért nyúlok, hogy ne a sötétben kelljen megtalálnia az útját Bia millió holmija között. Komolyan.. mintha nem azt terveztük volna, hogy jövünk és másnap megyünk is haza. A cipőjét lerakom a többi csomagja mellé.
Csak behajtom az ajtót, úgysem maradunk sokáig majd követem őket az ágyhoz. A szám elé tartva figyelem ahogyan lehelyezi, szinte ejti az ágyra. Van valami eszméletlenül csábító abban, amikor egy férfi ennyire gondoskodó. Mellé lépek és végigsimítom a hátát mielőtt felegyenesedik.
-Ha szeretnéd gyorsan felhívom Mitchet, hogy cipeljen át a szobámba..-nevetek fel miközben elkezdem Biancát egy életképes testhelyzetbe igazgatni. Még viccnek is gyenge lenne most ha azt mondanám, hogy majd én átcipelem.
-Délután kettőre beszéltem meg a pilótámmal az indulást, addigra majd megpróbálok életet pofozni belé.. a repülőn majd aludhat tovább..-igazából csak addig kell majd eljutnunk valahogy.
-Már bőven eleget segítettél, elrendezem.-pillantok rá mosolyogva bár túl sokat már én sem tudok tenni érte. Cipő már nincs rajta, így csak az ékszereit veszem le róla, mert tudom, hogy ha forgolódik akkor előbb vagy utóbb valamit leszakítana magáról. Elrendezem a haját és kirángatva alóla a takarót legalább a derekáig beterítem, hogy ne fázzon, de még csak meg sem ébred rá. Egy hivatásos boxoló nem tudta volna úgy kiütni, mint ő saját magát. A hűtőből kiveszek neki egy vizet, amin előre kicsit kilazítom a kupakot, hogy ne szenvedjen majd vele. Egy pillanatra még megállok mellette csípőre tett kézzel, szerintem rendben lesz. Ennél többet úgysem tudunk tenni érte. Mathieu kezébe csúsztatom a kezemet amikor mellé lépek.
-Menjünk..-mondom csendesen annak ellenére, hogy tudom sikítva ugrálhatnék az ágyon még akkor sem ébredne fel.
Halkan csukom be az ajtót magunk mögött miután lekapcsoltam a lámpát és csak a szomszédos szobáig kell átsétálunk. Nyitom az ajtót és belépve fényt varázsolok.
Bent elengedem a kezét, hogy gyorsan meg tudjak szabadulni a cipőmtől a lehető leggyorsabban. Én csak egy bőrönddel érkeztem, de még abban is bőven több dolog van, mint amire szükségem lehet, de fele annyira sem vadultam meg, mint Bianca.
-A minibárban van minden elvileg.. szolgáld ki magad nyugodtan, ha valamit kérnél.-pillantok rá miközben előtúrok néhány ruhát, hogy a fürdőszobába elvonulva átöltözhessek.
Nem időzök bent túl sokat. Az eddigi viseletemet egy szürke melegítőre és egy fehér trikóra cserélem majd megszabadulok a sminkemtől, hogy ne úgy ébredjek reggel mint egy ázott pandamaci. Néhány másodpercig csak állok a tükör előtt és az arcomat elemezve próbálok feldolgozni mindent, ami eddig történt. Hosszú idő után először érzem magam igazán jól a bőrömben és ez a szobámban tartózkodó személynek köszönhető, így nem is váratom meg jobban.
Kilépve a tekintetem azonnal őt keresi és az első utam egyenesen hozzá vezet. Őszintén lenyűgözött ahogyan Biancát kezelni tudta. Talán nem kellene, hogy ez ennyire megmozgassa a fantáziámat, de bebizonyított megbízhatósága csak még jobban elgyengít. Komolyan nem tudom, hogy hogyan oldottam volna ezt meg nélküle. Kezeim a felkarjára simulnak majd egészen felvezetem őket a vállára.
-Ha így folytatod tényleg nehezen fogsz tudni megszabadulni tőlem..-gyengéd mosollyal figyelem az arcát mielőtt közelebb hajolva adok egy csókot a nyakára. Nem is tudom, hogy ennél jobban le tudna-e venni a lábamról. Ő nekem tényleg tökéletes és ebben folyamatosan megerősít egyetlen olyan mozdulata vagy szava sem volt, amivel ebben el tudott volna bizonytalanítani. Szinte fájdalmasan vágyom arra, hogy a partnere lehessek az élet minden területén és ezzel őt is magam mellett tudhassam.

Úgy érzem, hogy sosem voltak megugorhatatlan elvárásaim a partnereimmel szemben. Csak valami őszintére vágytam.. valami igazira, amiben nem kellett volna folyamatosan attól tartanom, hogy a távollétemben vajon ki fekszik az én párom mellett, akinek vakon bízva odaadtam a szívem egy részét. Azt hiszem Marcon kívül eddig mindenkiben csalódtam. Talán ő volt az első akinek nem kellett kételkednem az adott szavában mégis a sors kegyetlen játszmája arra ítélt, hogy mellette sem horgonyozhattam le. Nem volt más választásom, mint a keserű beletörődés, hogy hiába kapaszkodom valakibe, akivel kilátástalan a jövőm. Az elején még úgy gondoltam, hogy egy távkapcsolat is nyújthat annyit nekem amiért már megéri harcolni. Idővel azonban csak egyre nagyobb fájdalmat okozott, így kezdtek el rövidülni a telefonhívások és megfogyatkozni az üzenetek. Nem napokról vagy hetekről volt szó.. végeláthatatlan időszak állt volna előttünk, amit egyszerűen képtelen voltam vállalni. Fájt. Rettenetesen. Az egyik legnagyobb bukásom volt és mondanám, hogy a szakítás után megkönnyebbültem, de ez hazugság lenne. Szenvedtem annak ellenére, hogy tudtam, hogy jó döntést hoztam, hiszen így egyikünket sem kényszerítettem felesleges várakozásba és betarthatatlan ígéretekbe miszerint egyszer majd megváltozik a helyzetünk. Ezt egyikünk sem tudhatta biztosan.
Mathieu minden sebemet egyszerre kezdi el gyógyítani, hiszen a puszta személye reményt ad a számomra, hogy korántsem kell lemondanom a szerelemről és arról a bizonyos happy endről, amire olyan veszettül vágytam. Minden szavával és tettével arról biztosít, hogy a mi történetünk még csak most kezdődik és nem csak egyetlen estében merül ki egy tiszavirág életű kaland képében. A szívemnek nincs szüksége kalandokra, ahhoz már túlontúl sebzett és fáradt. A korábbi tapasztalatok ellenére azonban reménnyel telve nyílok meg felé sóvárogva a megfelelő partnerre aki társam lehet a legnagyobb mélységekben és leghatalmasabb magasságokban. Minderre természetesen nem viszonzatlanul tartanék igényt. Talán én lennék a legboldogabb, ha kölcsönösen támogathatnám és ezt nem is félek a tudtára adni. Én nem játszadozok másik szívével és bizalmával. Szívesen terítem ki elé a lapjaimat, így tudhatja, hogy mire számíthat tőlem. Mindenre és bármire egyszerre. Cserébe pedig csupán arra vágyok, hogy ne ejtsen rajtam újabb sebeket, hiszen sérülékenyebb vagyok, mint korábban bármikor. Más talán megfontoltabb lenne.. óvatosabb és ez talán az egyik legnagyobb hibám vagy éppen a gyengeségem, hogy képtelen vagyok arra, hogy távolságot tartsak tőle. Mással ez nem menne így.. ehhez rá volt szükségem.
Csókja pecsételi meg végleges elköteleződésem az irányába, hiszen ez talán az egyik legfontosabb mérföldkő két ember között. Ha a csók nem működik, akkor semmi sem fog. Óvatosan édesget magához miközben a lelkem láthatatlanul már az övébe kapaszkodik és ő nem menekül, hanem tárt karokkal fogad mintha ő is rám várt volna.. ismeretlenül.. reménykedve.
Már arra is készen áll, hogy szükség esetén kimenekítsem a húsomba fúródó kötelességek rozsdás karami közül, ha erre önerőből nem lennék képes. Mindent meg fogok tenni, mégis lehet, hogy szükséges lesz a felbukkanása, hogy menekülhessek mielőtt bárki más megakadályozhatna ebben a tervemben. Ha ő vár rám akkor pedig futni fogok. Boldogan. Mindent magam mögött hagyva, hiszen tudom, hogy ha eljön az ideje annak, hogy újra a reflektorfényben tündököljek ő akkor is ott fog állni. Így pedig máris kevésbé riasztó ez a gondolat a folytatásról. Hálám pedig nem fog elmaradni. Partnerre vágyom. Egy társra, akinek annyira van szüksége rám, mint nekem rá. Lehetek a támasza, a megnyugvása, a mosolya a reménytelennek tűnő időkben.
Mindig és örökké. Ez a legszebb, amit eddig mondott nekem. Fényt hoz vele a sötétségbe.
-Tökéletesen hangzik.-bólintok egy pillanatra lehunyva szemeimet, hogy belemerülhessek a szavaiba pontosan úgy, mint az ölelésébe. Nagy szavak mégis elhiszem, mert ő mondja ki.
-Ahogyan te is nekem. Örökké tudnálak hallgatni.-szeretek elveszni a hangja és mondanivalója mélységében. Legalább annyira, mint amikor egymást ugratva pimaszkodunk, hiszen ahogyan sok mindenben úgy ebben is valahogy ösztönösen találtuk meg az egyensúlyt elkerülve a totális melankóliát. Mintha csak nevetéssel gyógyítanánk a múlt sebeit, amikkel korábban egyikünk sem tudott magányosan megbírkózni.
Még egy pillanatra meleg lehelete a bőrömön játszik mielőtt nekiindulnánk az esténk talán egyik legnehezebbnek ígérkező feladatának. Bianca felkutatásának. A várttal ellentétben ez kisebb kihívást rejtegetett magában, mármint amíg csak a megtalálásáról volt szó. Onnantól pedig csak Mathieu dolgát nehezíti meg azzal, hogy minimálisan sem képes a segítségére lenni abban, hogy valahogy megmaradjon a karjaiban. Én pedig aligha lennék elegendő ahhoz, hogy bármilyen formában hozzájáruljak Bia cipeléséhez.
-Ma már többször nem teszem ígérem.-mosolygok fel szemeibe. Talán ma már tényleg nem adódik több olyan alkalom, ami miatt sajnálatomat kellene kifejeznem irányába, bár tudom, hogy ő a korábbiakat is feleslegesnek gondolta velem ellentétben.
A rövid utazás során mindenkinek van ideje kicsit felkészülni lelkileg arra, hogy valahogy még el kell juttatnunk Biancát az ágyáig, bár szurkolásomon és néhány szórakoztató megszólaláson kívül sokkal nem tudok hozzájárulni a küldetés sikeréhez, maximum még azzal, hogy nagyon nagyon sietek az ajtóig a lifttől, hogy legalább ennyivel megkönnyítsem Mathieu dolgát.
A kezem végigsimul a hátán mintha csak megdicsérném gondviseléséért annak ellenére, hogy szavaimmal közben már csípkelődök kicsit, hogy még véletlenül se tudjon teljesen ellazulni a közelemben.
-Ha másfajta törődéssel is megelégszel akkor állok rendelkezésedre..-nevetek halkan miközben már igyekszem elrendezni Biancát, hogy lehetőleg semmiben se szenvedjen hiányt amikor felébred majd. Bár az is lehetséges, hogy én fogom majd felébreszteni ugyanebből a testhelyzetből amikor majd indulunk kell a reptérre.
-Meg mindenkinek a közvetlen környezetében.-mosolygok egy jót. Pontosan ismerem már a forgatókönyvet ami rám vár, hiszen nem ez az első ilyen esténk. Mondjuk a fordítottját is megéltük már amikor nekem volt szükségem egy totális szétcsúszásra másnap pedig ő igyekezett menteni a menthetőt. Ha mindketten hasonló szinten elszabadultunk volna akkor a hazaúton lelkesen szenvedve sajnálhatnánk egymást megígérve, hogy soha többé nem lesz ilyen esténk.. ami persze minden egyes alkalommal egy aljas hazugság saját magunknak, hiszen mindig eljött a következő este amikor ezt az ígéretünket porba tiporva indultunk neki a szórakozásnak.
Amikor végzek a figyelmemet ismét teljes mértékig csakis neki szentelem. Noszogató mozdulatának eleget téve lépek hozzá közelebb és úgy nézek fel a szemeibe.
-Ugyan már.. ez semmiség. Ha veled nem találkozott volna soha, akkor én még a bokájánál fogva próbálnám kihúzni a sátorból..-lábujjhegyre állok és adok egy puszit az arcára mielőtt tényleg elindulnánk az én szobám felé. Amikor még nekiindultunk a mai napnak meg sem fordult a fejemben, hogy nem egyedül fogok ide megérkezni. Most azonban úgy érzem, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Éppen ezért igyekszem nagyon a fürdőszobába elvonulva, hogy mielőbb visszatérhessek hozzá. Talán izgulnom kellene, hogy minden cicoma nélkül állok elé. Se smink.. se extra öltözet. Csak.. én.
Az ablaknál találom és egyenesen hozzá vezet az utam. Óvatos csókot adok a nyakára ezzel kissé megakasztva a kérdését ettől pedig azonnal mosolyba görbülnek ajkaim. Újra a karjaiban kötök ki és úgy érzem, hogy ott vagyok a legjobb helyen az egész világon. Megint rettenetesen kicsinek érzem magam hozzá képest, így amikor felém hajol lábujjhegyre emelkedve segítek neki, hogy hamarabb találkozhassanak az ajkaink egy gyengéd csókban miközben átkarolom a nyakát.
-Nagyon szépen álltál abban az ablakban.-nevetek fel szórakozottan.-Azon kívül végig néztem, hogy milyen odaadóan juttattad biztonságba Biancát. Engem ezzel lehet levenni a lábamról.-válaszolok mielőtt viszonzom az újabb csókot, amiből szívem szerint el sem szakadnék, ha ő nem tenné.
Vannak olyanok akik a veszélyt és a kihívást keresik a férfiakban meg a rosszfiús energiákat. Én azonban pontosan azért gyengülök el tőle, mert folyamatosan stabilitást és megbízhatóságot sugároz magából. Ösztönösen követem a mozgását az ágyig ahova végül leül, így nekem sem kell felfelé nyújtózkodnom. Kényelmesebben pihennek karjaim a nyaka körül.
Egyik kezem finoman a tarkójára simul és lassan túrok a hajába miközben beszél. Szóval még van ereje szemtelenkedni.
-Szóval ha ezt csinálom..-hangom csendes miközben szemből az ölébe helyezkedek a combjaim közé engedve őt.-Akkor azzal már megint én kezdem? Hmm..?-kérdezek vissza ártatlan hangom, aminek már pontosan tudom, hogy egy másodpercig sem hisz főleg ha közben ilyeneket csinálok.
A combjainak köszönhetően még így is elég magasan vagyok ahhoz, hogy kényelmesen a nyakamhoz férjen. A hangja kicsit nehezen jut el hozzám miközben ajkaival a bőrömet becézgeti. A fejem hátrabillen ezzel még szabadabb teret biztosítva a számára. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, ami szinte már egy fél nyögés szintjét súrolja.
Lassan emelem vissza a fejemet amikor az övé lassan megpihen a mellkasomon és biztos vagyok benne, hogy tisztán hallja szívem vad zakatolását, ami úgy tűnik egy nehezen tud csitulni a közelében.
-Ha nem akarsz szabadulni, akkor jelentősen megkönnyíted a dolgomat.-válaszolok végül talán kissé gyenge hangon miközben veszettül igyekszem fogást találni újfent elszabadulni próbáló vágyaimon amiket sikerült előcsalogatnia. Magamhoz ölelve adok egy csókot félig a hajába, félig a homlokára ahogy éppen hozzáférek.
-Már el is kezdheted megszokni... mert ezek után már nem tudom hogyan engedhetnélek el.-nem mintha a mai este folyamán bármi ilyesmit terveztem volna. Éppen ellenkezőleg. Máson se járt az eszem csak azon, hogy hogyan lehetne minél inkább az életem része.
Combjaimmal kicsit feljebb emelve magamat dőlök neki teljes testsúllyal a mellkasának ezzel magam alá döntve őt matracon. Tényleg mindig én kezdem.. igen csúnyán vesztésre állok saját magammal szemben azok után, hogy én mondtam ki még a padon ülve, hogy szigorúan ruha marad mindenkin az éjszaka folyamán. Mondjuk azt nem mondtam, hogy mennyi.. nem. Nem. Kicsit rendbe kellene szednem a gondolataimat.. kellene egy mély levegő.... de persze nem így teszek hanem ajkaim végigvándorolnak először a nyakán majd az álla vonalán mielőtt csókkal zárnám le ajkait. Egyik kezem a mellkasára siklik míg a másik megtámaszkodik a feje mellett. Lassan emelkedek feljebb elszakadva a csókból, de szemeimet még lecsukva tartom miközben igyekszem rendet tenni a fejemben.
-Igazad van.. tényleg nem tudok viselkedni a közeledben. Pedig esküszöm jó kislány szoktam lenni.-nevetek egyet halkan majd lassan keresem meg a tekintetét. Az ő dolgát sem könnyítem meg ezzel és teljes mértékig tisztában vagyok vele. Mégis olyan rettenetesen nehéz visszatartani ezeket a gesztusokat. Soha senkivel nem volt ez probléma. Talán közrejátszik az, hogy kicsit sem érzem úgy, mintha nem rég ismerkedtünk volna össze.
Inkább lemászok róla rendesen elhelyezkedve az ágyon a hátamon fekve mielőtt újult erőre kapna a testem és kihasználom pillanatnyi józan eszemet a következő elgyengülésem előtt.
-Gyere! Bújj ide..-nyújtom felé a karjaimat kérlelően. Ha tovább feszítem a húrt sosem derül ki, hogy vajon tud-e mellettem aludni, mert én nem fogom hagyni egyikünknek sem, hogy az alvásnak akár a közelébe kerüljünk.

Ha róla van szó akkor inkább tartok attól, hogy a kívánságaim nem teljesülnek, mint attól, hogy igen, hiszen tényleg vágyom arra, hogy a társa lehessek a személyében. Úgy érzem vele tényleg biztonságban lehetnék az élet bármely területén és ebbe a ritkaságba szeretnék minden erőmmel belekapaszkodni nehogy kicsússzon az ujjaim közül. Bízom abban, hogy megérzésem nem csal abban, hogy ő ugyanazt keresi amit én és hogy mindezt megadhatom neki az életvitelem ellenére. Örökké. Igen. Pontosan így. Nem fél nagy szavakat használni mégsem érzem túlzásnak amikor ő mondja ezeket. Talán ilyen szempontból még bízhatok a saját ítélőképességemben is. Az ő energiái azonban minden szempontból kifogástalanok. Ő nem egy olyan embernek aki megfontolatlanul használna ilyen kifejezéseket csak ezért, hogy tesi vágyakat csillapítson, hiszen akkor nem ügyelt volna egyetlen másodpercig sem egyikünk jó hírére sem. Mármint inkább az enyémre. Az elmondása alapján az ő hírén nehéz lenne rontani. Tényleg megdöbbentő a számomra, hogy képesek őt így meghurcolni. Miért? Persze tudom, hogy az újságírók számára kicsit sem fontos, hogy a valóságot ábrázolják és az ő szemükben nem hírértékű ez az igazi régimódi, fantasztikus értékekkel rendelkező férfi. Ez pedig egyébként végtelenül elkeserítő.
Szemrebbenés nélkül veszi nyakába, pontosabban karjaiba a nemes feladatot, hogy Biancát biztonságba juttassuk. Egyikünkben sem merült fel, hogy anélkül kezdenénk bármi másba, hogy őt pihenőre helyeznénk. Őszintén bevallom akkor sem lettem volna nyugodt, ha Bia már hazaindult volna, mindenképp leellenőriztem volna a szobájában, hogy rendben van-e, mert hát nála ebben akkor lehet igazán biztos az ember, ha a két szemével látta.
Úgy rendezzük el az éjszakára, mintha tényleg a húgunk vagy éppen a gyerekünk lenne. Jelen állapotában pedig legalább annyi törődést igényel, mintha valóban így is lenne.
Közben a már lassan megszokott természetességgel szórakoztatjuk egymást. Magabiztos válasza széles mosolyt csal ajkaimra. Hamar mondott le arról a bizonyos női privilégium megtapasztalására a női jóvátétel javára. Mondjuk nem hibáztatom.
-Mond csak, Mathieu. Úgy nézek ki, mint aki félne betartani az adott szavát?-ha kihúzzuk valahogyan ezt az estét akkor annyi törődést kap tőlem amennyit csak bír.. mondjuk abban is biztos vagyok, hogy ha esetleg nem sikerülne akkor az sem gátolna meg részemről semmilyen folytatást, de szeretném tartani magam a saját kérésemhez akármennyire is nehezemre esik és akármennyire is vágyom arra, hogy megadjam neki azt a bizonyos törődést.
-És akkor még csak a látványos szenvedéséről beszélgettünk, de szerintem komolyabb vallatásban kell majd részt vennem, mintha az FBI kapna el..-biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja, hogy én mivel töltöttem az estémet. Ha pedig elhangzik Mathieu neve a számból azzal pedig olyan kérdés hurrikánt fogok elindítani, ami miatt már előre sajnálom egy kicsit magamat mégis tudom, hogy valahol rettenetesen jól fog esni, hogy beszélhetek majd valakivel, akivel nem kell a lehető legaprólékosabban megválogatnom majd a szavaimat.
-Jó.. ebben is igazad van.-nevetek fel. Mitch valóban megoldotta volna helyettem a helyzetet, de valószínűleg fele ennyire sem lett volna kellemes az utazása Biancának, mint Miathieu karjaiban. De még mindig jobban járt volna, ha nekem kellett volna megbirkóznom ezzel a feladattal. Akkor tényleg még mindig ott lennénk. Nagyon nevetnék.. de még mindig ott lennék.
A szobámban valami egészen furcsa izgalom lesz úrrá rajtam, hiszen tényleg megszűnik minden rajtunk kívül eső tényező ami miatt eddig behúztuk a féket és csak a belső gátak maradnak, azok azonban nem a legbiztosabb alapokon állnak. Eggyel bővül azon igen kevesek listája, aki eddig látott teljes természetes valómban. Valahogy a rólam kialakult kép és a külvilág elleni védelmem részévé vált a smink és a precízen kiválasztott ruhák állandósága. Ő azonban mindezek nélkül láthat engem és még csak nem is izgulok miatta, hiszen végtelen áhítattal néz rám, mintha szebbet sosem látott volna.
-Hmm.. és milyen jól állt neked ez a szerep.-mosolyodok el.
-Azt mondanám, hogy akkor én vagyok a legszerencsésebb nő a világon.-amikor azt mondta bárhol már tudom, hogy teljes mértékig tisztában van azzal, hogy a lehető legkülönfélébb helyeken töltöm az estéimet. A turnék alatt sosem utazom haza. Egyik helyszínről megyek a másikra, hogy legyen időm megszokni az új helyeket, így mindig a lehető legkipihentebb formámban tudtam színpadra lépni... mármint amennyire a körülmények és az állapotom engedték.
Ha ő velem tartana az egy olyan állandóságot adhatna, amire mindig szükségem lett volna mégsem találtam rá a eddig az estéig. Egyetlen pillanat alatt fordul át a fejemben az amitől eddig tartottam valami olyanná, amit szinte izgatottan tudnék várni.
Épp csak a hátam mögött tudhatom az Amerikai turnét, de már rebesgettek egy európai folytatást. Azt sem tudtam elképzelni, hogy hogyan vághatnék neki.. most azonban, hogy tudom szívesen velem tartana már korántsem tűnik olyan ijesztőnek. Szavait hallva pedig nem úgy érzem mintha ezért különösebb áldozatokat kellene hoznia.
Kezem az arcára simul bíztatóan, hogy ennem a mókuskerékben kicsit sincs egyedül.
-Édesem.. hát akkor már ketten vagyunk biztosan akiket egy életre magához láncolt. Te cipeled, én pedig óvom a cipőit.-Bianca egy igen jelentős közös pont az életeinkben. Tényleg furcsa, hogy eddig sosem sikerült egymásra találnunk, de talán okkal történt ez így. Ez volt a megfelelő nap arra, hogy egymás életébe cseppenjünk.
A karjaiban van számomra a mennyország és csókjaiban a megváltás, amikkel végre fejfájás nélkül halmozhat el. Én pedig úgy viszonozhatom, hogy utána nem kell azzal nyugtatnom, hogy tényleg nem érdekel, hogy milyen színben tüntetnek majd fel miatta. Már szinte látom a lelki szemeim előtt, hogy milyen cikkeket fognak lehozni rólunk, de igazából csak akkor tudna zavarni, ha csak az ő nevét próbálnák mocskolni. Elvégre ehhez mindketten kellettünk és gondolom már elég hazug hír jött le róla. Majd ki kell találnom valamit, hogy hogyan védhetném őt meg, már ha eddig nem indult el a hírzuhatag a tudtunk nélkül. Most azonban képtelen vagyok ezzel foglalkozni, hiszen itt áll előttem a kezeivel a testemen és ez minden belső viharomat csillapítja miközben egy egészen másik fajtát felkorbácsol.
-Mondjuk azzal ahogyan rám nézel. A hibáim ellenére.. mintha egyik sem számítana, mert látsz és elfogadsz.. engem tökéletlenül.-viszonzom a csókját miközben az ágy felé haladunk. Nem is akarok ellenállni már neki. Minden sejtem egyszerűen sóvárog érte. Agyam megmaradt józan gondolatai pedig egyszerűen távoli visszhangnak tűnnek szívem heves táncához képest. Talán ezért sem gondolom át teljesen mit teszek amikor az ölébe helyezkedek.
A keze elindul a testemen és minden riasztórendszer bőszen hallgat bennem még akkor is amikor a combomnál fogva húz teljesen magához. A lábaim még nyílnak is egy kicsit, hogy könnyebben kerüljek közel hozzá. Mégsem esik nekem pedig most már valószínűleg kicsit sem ellenkeznék mégsem él vissza a helyzettel.
Hagyunk egy pillanatnyi szünetet egymásnak. Mármint valószínűleg nem is szünetnek szánjuk hanem egy újabb próbálkozás arra, hogy jó útra térjünk. Szinte sikerül is. Pontosabban sikerülne, ha én nem tenném meg a következő lépést magam alá döntve őt. Amikor erősebben markol a combomra akaratlanul nyögök a bőrére miközben az ajkaim még csak félúton járnak egy csók felé. Úgy érzem, hogy most sikerült teljesen magammal rántanom őt. Mégsem állok meg, hanem még az ajkaira is rátalálok. Keze a tarkómra simul és rá kell jönnöm, hogy ez az utolsó pont amikor még képes vagyok arra, hogy észbe kapva összekaparjam a józan eszem teljesen elgurult darabkáit. A másik lehetőség, hogy olyat teszek, amire egyébként rettenetesen vágyok mégis mintha a magam ellensége lennék még meg kell tagadnom
Nem akarom mégis elhúzódok tőle mielőtt elvenném tőle a lehetőséget, hogy betartsa az általam kért feltételt. Nem hibáztattam volna. Kicsit sem. Hiszen én provokáltam eddig is. Ha kevésbé lettem volna vakmerő partnere ő valószínűleg sokkal kevesebbel is megelégedett volna, hogy ne kockáztasson.
-Nem haragszom... ez most jogos.-nevetek egy rövidet főleg kínomban mielőtt lemászok róla megelőzve, hogy megint nekiessek annak ellenére, hogy ez szinte konkrét fizikai fájdalommal jár, hogy el kell távolodnom tőle bármennyire is. Annyira könnyű lenne kidolgozni egymásból ezt a fajta feszültséget mégis valahogy úgy érzem, hogy nem lenne helyénvaló. Elhelyezkedem az ágyon és figyelem ahogyan ő is igyekszik úrrá lenni magán. Mindketten szenvedünk, de ha a ma estét kibírjuk ennyivel akkor az rengeteg utólagos felesleges fejfájástól menthet meg. Főleg engem. Hajlamos vagyok rettenetesen túlagyalni a dolgokat és tartok tőle, hogy ha lekerülnének rólunk a ruhák akkor napokig azon tépelődnék, hogy mit gondol rólam azért, mert az első nap odaadom magam neki. Holott lehet, hogy erről szó sem lenne.
-Nem tudom.. gyere ide és derítsük ki..-harapok egy kicsit az ajkamba. A testemet sikerült megállítanom, de az agyamat még közel sem. Amikor felém mutat lassan engedem le a kezeimet és kíváncsian figyelem, hogy mire készül. Óóóó. Te. Jó. Ég.
-Nincs az az Isten, hogy ne nézzem végig.-nevetek halkan és valóban végig rajta tartom a tekintetemet miközben megszabadul a pólójától. A teste legalább annyira tökéletes, mint a lelke és ez kicsit sem segít a helyzetemen.
Szótlanul követem végig a szemeimmel miközben elrendezi magát és végül visszatér hozzám az ágyba. Mit mondhatnék? Semmi olyat amivel ne feszegetném tovább őt és magamat. Nyugodtabbnak tűnik és talán én is leeresztettem magam egy fokkal, de a látvány sokat tesz azért, hogy ne mondhassam teljesen veszélytelennek a helyzetet. Még mindig mosoly játszik az ajkaimon miközben figyelem ahogyan elhelyezkedik. Kicsit megemelkedek, de éppen csak addig, hogy a karja könnyebben csússzon a nyakam alá.
-Hmm.. és akkor én mit mondjak?-kérdezem miközben közelebb csúszok hozzá az oldalamra fordulva, fejemet a mellkasára fektetve. Az illata szinte teljesen elbódítja az agyamat, de nem akarom újra kihúzni a gyufát, úgyhogy nyugton maradok.
-Mmm.. na várj..-emelkedek fel és félig keresztülmászva rajta nyúlok az éjjeliszekrényen pihenő szobatelefonért. Letelefonálok a recepcióra, hogy kérjek egy ébresztést, mert biztos vagyok benne, hogy magamtól addig nem fogok felébredni és a telefonomat rutinosan tudom kiszundizni anélkül, hogy tudatában lennék. Az egyeztetés után lerakom és le is kapcsolom a lámpát ha már egyszer elmásztam odáig majd visszahelyezkedek mellé.
A lábamat is felhúzom egy kicsit ezzel is magamhoz fogva őt. A kezem az arcára simul és először a nyakára adok egy csókot majd az ajkaira.
-Jó éjt, szépszemű.-mosolyodok el még egyszer mielőtt a átkarolom a hasánál.
Szíve egyenletes ritmusát hallgatva teljesen megnyugszik az enyém is. Ahogy lassul a pulzusom úgy nehezednek el a szemhéjaim és könnyed álomba merülök a testéhez simulva.
Úgy alszom reggelik, mintha kiütöttek volna és ha nem csörrenne meg a telefon valószínűleg még a saját gépemet is lekéstem volna. Kábán nyúlok a kagylóért és meg sem tudnám mondani, hogy hogyan keveredtem át Mathieu másik oldalára az éjszaka folyamán, hiszen a telefon az ő oldalán volt amikor elaludtam, most azonban nem kell átmásznom rajta, hogy elérjem.
-Ébren vagyok, köszönöm.-szólok bele és le is rakom. Álmosan dörzsölöm meg a szemeimet majd a hasamra fordulva könyököl fel, hogy lássam az arcát.
-Jó reggelt, szépszemű.-duruzsolom neki.
-Hogy aludtál?-kérdezem kíváncsian.

Kissé eljátszom a gondolattal, hogy talán van olyan hatalom a kezemben amivel segíthetnék egy kicsit a hírnevén. Több, mint 280 millió követővel rendelkezem csak az instagramon és ennek kár lenne alábecsülni az erejét. Sokan adnak a szavamra és még annál is több emberhez érhetek el és mi lenne biztosabb hírforrás a követők, a lelkes olvasók és a hírekre éhezők számára mint én magam. Elég lehetne néhány jól időzített kép alaposan megválogatott szavakkal kombinálva és könnyedén gáncsolhatnám meg a hírverést miszerint számára én vagyok a következő esti elfoglaltság, nekem pedig ő a következő fogás amivel igyekszem nagyobb reklámot pakolni a nevemhez... hiszen az elmúlt időszakban előszeretettel boncolgatták, hogy vajon azért kerültünk-e kapcsolatba korábban Marcoval, hogy mindkettőnk neve a címlapokon legyen ezzel előnyökhöz jutva. Ez pedig egyébként kifejezetten sértő és bántó. Sosem tettem ilyet, mégis sikerült egy kicsit megosztaniuk az emberek véleményét. Voltak olyanok akik készen álltak csillogós páncélt öltve ismeretlenül kommentháborúkba vonulni a nevem védelmében, meg persze olyanok is, akik csak nevetve legyintettek, hogy kár is megemlíteni bárki nevét az enyém mellett, hiszen mire elolvassák a cikkeket addigra már régen mással szűröm össze a levet. Kár lett volna ezen akár egy másodpercig is a fejemet fájdítanom, hiszen én tudom, hogy ostoba locsogás az egész semmi más. Mégis valahol bántott egy kicsit, főleg amikor a sajtósok azzal próbáltak nyugtatni, hogy a negatív reklám is reklám. Ezzel mintha csak igazat adtak volna a keselyűknek, akik az előző kapcsolatom teteméből csemegéztek.
Most azonban nem leszek hajlandó ezt hagyni. Természetesen Mathieu beleegyezése nélkül semmit sem fogok tenni, de azt mindenképp tudnia kell majd, hogy talán megvan hozzá az erőm, hogy mindkettőnket megvédjem. Előbb vagy utóbb úgyis elhallgatnának a károgók, hiszen az idő rájuk tudna cáfolni. Inkább csak attól tartok, hogy ő fog aggódni azért, hogy milyen formában próbálják majd a neveinket egymáshoz csatolni. Szóval én szépen lassan, csendesen és megfontoltan elkezdem felvenni a boxkesztyűt, hiszen már így is bőven többet tűrtem annál, mint amit muszáj lett volna. Nem fogok ostoba médiaháborút folytatni, hanem egyszerűen tényeket közöltetek le. Ha szimpátiát nyerünk, akkor pedig onnantól kezdve a saját vesztébe rohan, aki megpróbál mocskolódni.
Ez azonban még nem a mai este küzdelme és szívesebben foglalkozok a jelenben elémtáruló lehetőségekkel.
-Azért remélem nem okozott csalódást a szupersztár mögött megbúvó lány sem.-viccelek, hiszen akkor nem itt lennénk, ha negatív élmény lennék a számára. Tudok én olyan is lenni, hogy az emberek inkább meneküljenek a közelemből.. akkor azonban pontosan az a célom, hogy szabaduljak a lehető leggyorsabban. Ez azonban az ő esetében nem áll fenn.
-Teljes mértékig esélytelen.-nevetek vele. Bianca tényleg képes arra, hogy minden pillanatot a maximumon éljen meg és még csak ostoba gátlások sem tartják vissza a múlandó boldogságot kergetve. Pontosan ezért keveredik örökké olyan helyzetekbe, amikben szüksége van az olyanokra, mint mi. Ezzel azonban nincs semmi baj, amíg ő remekül szórakozik.
-Gondolom már te is észrevetted, de valahogy még azokat a dolgokat is képes valahogyan kiszimatolni, amiknél még csak jelen sincs..-ingatom meg a fejem szórakozottan.-az biztos, hogy bőven lesz részem meglepetésben.-kétségem sincs. Valószínűleg mindent is tudni akar majd és addig nem nyugszik meg amíg kellő mennyiségű információt nem szolgáltatok a számára. Az egész vallatás alól annyi mentesíthet, ha békés álomban tölti a repülőutat. Erre azonban igen kevés esélyt látok, hiszen minden bizonnyal eljön majd az a pont, amikor egyszer csak kipattannak a szemei és mint Frankenstein szörnye hirtelen életre kel válaszokra éhesen. Mégis lappang bennem egy csipetnyi izgatottság, hogy tényleg mesélhetek majd valakinek. Nem mindenről nyilván és nem a legmélyebb részletekben, hiszen van amit jobban szeretnék megtartani magamnak, hogy mégse legyen az egész este nyitott könyv. Hogyan is foglalhatnám mindezt össze? Nem is biztos, hogy léteznek erre a megfelelő szavak, hiszen inkább az érzések dominálnak, de azt hogyan tudnám érthetően megfogalmazni? Valószínűleg sehogy.
Ki érthetné azt, hogy még attól is elgyengülök egy kicsit ahogy ártatlanul a világot kémlelve vagy éppen a gondolataiba merülve az ablak előtt áll. Olyan egyszerű mégis lehetetlenül lenyűgöző a kép, ami a szemeim elé tárul a jelenlétének köszönhetően.
-Pedig siettem vissza hozzád ahogy csak tudtam.-billentem kicsit el a fejemet oldalra. Tudom, hogy nem kellett sokat várnia. Talán még az életemben semmit sem csináltam ilyen gyorsan, hogy minél előbb újra vele lehessek és ne menjen kárba egyetlen perc sem.
Most lenne lehetőségünk arra, hogy nyugodtabb formában folytassuk az estét, de mégis hogyan kellene tudnom türtőztetni magam, amikor már attól rendetlenkedni kezd a szívverésem ahogyan egy kedves csókkal illeti a tenyerem. Apróság csupán és mégis a mozdulat egyszerűségében bujkál a legnagyobb varázslat.
-Merem remélni, hogy nem lesz ellenvetése.-valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy Bianca a szívére venné, hogy mi ketten ilyen közel kerültünk egymáshoz. Sőt ha tippelnem kellene azt mondanám, hogy még én kapom majd meg a fejmosást, hogy ha nem kellett volna titkolnia a barátságunkat, akkor már sokkal korábban bemutatott volna minket egymásnak.
Mégis azt kell mondjam, hogy a lehető legjobb időpontban csöppent az életembe, vagy éppen én az övébe, ez már csak nézőpont kérdése. Az ölelése, a csókja visszahoz valamit, amiről azt gondoltam, hogy elveszítettem és meggyógyít valamit, amit nem ő sebzett meg.
Szavai mintha csak feladnák nekem az utolsó kenetet. Neki nem kell a hibátlanság álcájába takaróznom, hiszen még így teljesnek lát. Feláldozva az elveimet döntöm le az ágyra és jóformán már meg is bánom korábbi kérésemet, hiszen nem tudom, hogy hogyan csillapítsam magamat és a testem szinte már könyörög, hogy ne most kelljen megállnia, amikor kezei végre bátrabban fognak a combjaimra. Be sem merném vallani, hogy titkon mennyire vágyom rá, hogy valamelyikünk feladja. Attól azonban félek, hogy ha őt feszítem túl, akkor azért hibáztatná magát, még akkor is ha teljes testbedobással miden további gondolkodás nélkül adnám meg magam neki. Amikor közelebb húz tényleg szinte feladom. Két lehetőség marad csupán.. vagy elkezdem letépni a ruháit vagy visszavonulok. Akármennyire is okozok fájdalmat mindkettőnknek az utóbbi mellett kell döntsek. Még akkor is ha ezt most mindketten megszenvedjük.
A testéről az ágyra telepszem, de kemény légzését figyelve valahol még egy kicsit reménykedek abban, hogy neki nem sikerül megnyugodnia és mégis folytatjuk. De úriember marad mindkettőnk kínlódása ellenére. Lassan tér vissza a könnyed jókedve amikor rendeződni látszik legalább néhány fokkal az eddigi túlfűtött hangulat. Minden szégyenérzet nélkül tartom rajta végig a tekintetem.
-Egy kicsit talán mindkettő.-nevetek fel. Eleget provokáltam már, teljesen jogos, hogy most fordul egy kicsit a kocka, de azzal szerintem nem számolt, így akár okot adhatott volna arra, hogy újult erőre kapva folytassam azt amit korábban olyan lelkesen elkezdtem. Mégis valami isteni eredetű erő rám talán és nyugton maradok még akkor is amikor közelebb húz magához és meztelen felsőteste szabad prédává válik az érintésemnek.
Ha az ébresztés az én feladatom akkor azt nem bízhatom a véletlenre, hiszen csak úgy magamtól biztosan nem ébrednék fel a megfelelő időpontban bár ha a gépét lekési akkor nálunk még akadna hely, hogy biztosítva legyen a hazajutás.
Még egy utolsó csókot váltunk mielőtt gyengéd simogatása alatt én jó szokásomhoz hívem alszom el olyan gyorsan, mintha csak parancsot kaptam volna rá. Igen. Nekem ez ennyire egyszerű amint megtalálom a kényelmes helyet. A takaró alatt a testéhez simulva pedig tökéletesen jó pozíciót találok.
Kissé megkűzdök szemeim kinyitásával amikor a telefonra ébredek. Még csak nem is emlékszem az éjjeli álmaimra mégis a jelek szerint mozgalmasabban töltöttem az éjszakát, mint hittem, hiszen a másik oldalon ébredek mint ahol elaludtam. Gyorsan fogadom a hívást, hogy megszüntessem a csörgő hangot. A hasamra fordulva igyekszem szemügyre venni éppen csak ébredező vonásait. A jelek szerint azért csak sikerült valamennyit aludnia mellettem.
Épp csak kinyílik a szeme és máris viccelődik velem.
-Azt nem tudom. Még korán van ilyenkor még ilyen közelről sem látom az ilyen részleteket.-Halkan nevetek egyet egy kicsit visszadőlve a párnára. Amennyire megijesztett a telefon csörgése most nem félek attól, hogy egyből vissza is alszom akármennyire is csábító lenne visszabújni hozzá és folytatni a pihenést.
Egy dolog biztos. Ha nem csináltam ki teljesen az éjjeli ficergésemmel, akkor a lehető legtöbbször szeretnék mellette ébredni. A hangja... teúristen... még jóformán fel sem ébredtem teljesen, de már most elmerülök ezekben az apró részletekben.
-Rád másztam?-kapom fel hirtelen a fejemet a párnáról egy hatalmas mosollyal. Ez mondjuk megmagyarázza, hogy hogyan kerültem át a másik oldalára, de ha már alvás közben sem tudom békén hagyni az baj. Elvetemültebb vagyok, mint azt valaha hittem volna. Szóval még álmomban is úton vagyok egész éjjel, ezt jó tudni.
-Nagyon örülök, hogy tudtál aludni mellettem.. Ne bánd... ha hazamegyünk lesz még alkalmunk erre bőven és sokkal hosszabban.-mosolyodok el gyengéden, hiszen ezek szerint még az éjszakai vándorlásom sem tántorította el.
Békésen hunyom le szemeimet egy kicsit miközben ujjai gyengéden érintenek.
-Még kócosan és páranyomos arccal is?-szélesedik a mosolyom. Olyan hihetetlenül édes velem. Legalább tudom, hogy nem álmodtam az éjjel történteket.
Vele együtt ijedek meg én is, bár én főleg az ő hirtelen mozdulatától nem feltétlen a telefonjától nyitom ki hirtelen a szemeimet felkapva a fejemet. Lassan lágyulnak vissza vonásaim amikor tudatosul bennem, hogy nincs nagy baj. Nem tudom, hogy az én telefonom milyen állapotban lehet. Mondjuk elég sok múlik azon, hogy bármit lehoztak-e a tegnapi estéről, de még nem szeretnék ezzel foglalkozni. Az oldalamra fordulva figyelem ahogyan gyorsan próbálja kideríteni, hogy van-e baj vagy csak mindenki megvadult az este történtek miatt. Az arcából ítélve leginkább az utóbbiról lehet szó, de a jelek szerint egyelőre nem áldoz erre több időt. Ő sem ússza meg azt a bizonyos kihallgatást gondolom, csak elsőként nem Biancától kell majd elviselnie.
-hmm.. akkor már meg is nyugodtam.-ha nem lángol Manhattan akkor nagy baj nem lehet. Ahogy közelít úgy simul az oldalára a kezem. Úgy érzem, hogy az egész testem libabőrös lesz amink megérzem a teste melegét és az ajkait a bőrömön.
-Szóval te ennyire ráértél még Bianca cipelése közben?-kérdezek vissza szórakozottan. Ölni tudnék egy kávéért és egy croissantért, de közben kicsit összezavarnak az apró csókjai, főleg úgy, hogy ezzel valószínűleg még csak ki sem akar velem kezdeni különösebben csak a törődését fejezi ki. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy emlékeztetem arra, hogy csak az estére vonatkozott az, hogy ruhában maradunk, de végül visszafogva a nyelvemet inkább ezt a gondolatot megtartom magamnak.
Arcomat a nyakába temetem és közelebb húzom magamhoz ezzel lezárva a megmarad távolságot testeink között.
-Kár, hogy másra nincs időd már..-dorombolom a bőrére miközben az oldaláról feljebb vezetem a kezem a hasán keresztül a mellkasára.
-Reggelizzünk.-bólintok végül még egy csókot hagyva a bőrén mielőtt felkelek és nyújtózkodok egy nagyot az ágy szélén ülve. Lassan mozdulok meg az ágyról és félig ki kell forgatnom a bőröndömet magából, hogy kitaláljam mit veszek fel a mai napra. Olyat választok ami takarja a hasam, mert nem tudom mennyi nyom maradt a tegnapi nap után a bőrömön és előhalászok egy sportcipőt is, mert a repülőút előtt már nem szeretnék még egyszer átöltözni és talán felesleges is lenne magassarkúval gyötörnöm ma magamat.
A fürdőszobába vonulva megmosom az arcom és a fogam mielőtt levetkőzök, hogy ellenőrizzem mekkorák a károk a testemen. Gyakorlatilag maradéktalanul eltűnt minden pirosság a hasamról, így felöltözök. A sminkelést sem viszem túlzásba leginkább csak a szemhéjtussal megrajzolom magamnak a szokásos cicaszemeket és egy gyors fésülködés után máris sokkal alkalmasabb vagyok arra, hogy emberek közé merészkedjek. A szobába visszatérve belebújok a cipőkbe és a zsebembe süllyesztem a telefonomat anélkül, hogy leellenőrizném, hogy mennyire indultak meg az értesítéseim. Most azonban, mint egy rendes felnőtt ember egyszerűen csak halogatom egy kicsit a szembesülést.
A pulcsim ujját gyűrkélve állok meg a szobában.
-Mi van akkor, ha nem akarom, hogy elmenj reggeli után?-persze tudom, hogy muszáj, de mégis.. olyan jó volt ez így és most mintha már hallanám a visszaszámlálót a fejemben, hogy mennyi időnk van még együtt... még akkor is ha tudom, hogy nlhány óra eltolódással, de ugyanabban a városban fogunk landolni és utána akár láthatnánk is egymást.

Nem gondoltam komolyan a kérdésemet vagy legalábbis nem teljesen mégis olyan választ kapok, hogy a szívem, a lelkem, a mindenem egy csöpögős, meleg maszlaggá olvad össze. Olyan érzékkel bánik a szavakkal, amelyet mások hosszú évek figyelmes, kemény munkájával sem képesek elsajátítani. Nem. Ez belőle fakad ezért sem megkérdőjelezhető az őszinteség egyetlen hangban sem, ami elhagyja az ajkait. Hiszen egyetlen szó sem mesterkélt, nem szánt szándékkal összeválogatott alkotóelemei egy nagyobb taktikailag megfontolt tervnek. Színtiszta őszinteség árad belőle, ami az emberek nagy részéből már egyszerűen hiányzik.
Kezd megcsillanni az a bizonyos, általa korábban már említett, francia akcentus, szinte el is felejtettem, hogy ő úgy teszi mindezt, hogy nem az anyanyelvén kell gondolkodnia. Talán női vonás, talán csak az enyém, hogy még ezt is mérhetetlenül vonzónak találom.
-Talán? Mathieu tudnod kell, hogy ez a lány a lábujjától egészen a feje búbjáig.. sőt a copfja végéig teljesen odáig van érted.. és egyébként másod sincs csak szuperképességed.-igen. Nekem olyan, mintha a puszta lényével képes lenne megmozgatni még a csillagokat is, még akkor is ha a mai nap folyamán nem volt alkalmam rendesen megcsodálni őket csak a szavain keresztül.
-Nálad különlegesebb emberrel még soha életemben nem találkoztam.-márpedig én már láttam az ember személyiségének sokfajta árnyalatát az évek alatt, amit utazással, szerepléssel, kapcsolatépítéssel töltöttem. Hozzá hasonlót azonban még egyszer sem volt szerencsém megismerni és biztos vagyok benne, hogy senki még csak megközelíteni sem tudná. Mintha csak természetéből adódóan lenne ő maga a jóság és a törődés. Tényleg szerencsés vagyok, hogy egyikünk részéről sem ütközött semmifelé akadályba az, hogy megismerkedjünk és közel engedjük a másikat magunkhoz. Akár várhatná valahol egy lány, akire maximum irigykedhetnék. Ehelyett azonban én vagyok a karjaiban, engem édesget és még csak meg sem próbálok ellenállni ennek a fantasztikus lehetőségnek.
-Igen! Pontosan! Mintha ő maga lenne a pletykamaffia feje.-bólogatok egyetértve könnyed nevetéssel szórakozva. Valóban. Sokszor érzem őt a húgomnak mégis valahol ő Sauron mindent látó szeme. A legmeghökkentőbb az, hogy talán sosem fogom megtudni, hogy hogyan csinálja, de lehet nem is baj, ha ezt homály fedi. A bűvész sem fedi fel sosem a titkait, így ez sem kerül majd valószínűleg sosem napvilágra.
-Igaz. Soha semmit nem tesz véletlenül.-bólintok. Talán túlzás lenne azt gondolom, hogy mögöttes szándéka volt azzal amikor Mathieu védelmére bízott, de igazából korábban is látott minket együtt. Közvetlenül azután, hogy szinte az ő cipőjében is jártam egyet miközben igyekeztem videóra venni a nagy leleplezést és akkor sem tett semmit az ellen, hogy tovább időzzünk egymás társaságában. Pedig Bianca nem szégyenlős. Simán elrángatta volna bármelyikünket, ha nincs ínyére az ismerkedésünk. Ennek hiánya azonban jelezheti a beleegyezését vagy legalábbis annak a kifejezését, hogy nem volt problémája azzal, hogy egymás társaságában időzünk.
-Ohh.. hát azt a beszélgetés minden bizonnyal meg fogja ejteni. Pedig ez szerintem magától értetődő.-bólintok. Sosem lennék olyan önző, hogy választásra kényszerítem és ezt róla sem tudnám feltételezni. Talán csak a frissen az agyamra telepedő rózsaszín habos köd az oka, talán az ahogyan teljes természetességgel zajlanak közöttünk a dolgok egyelőre egyetlen olyan forgatókönyvet sem engednek feltételezni, aminek a végén mi ketten haraggal válunk el. De ebben csak reménykedni tudok, illetve most még kifejezetten belegondolni sem akarok, hiszen éppen csak visszakaptam a reményt arra, hogy valami csodálatosban lehet részem vele kézenfogva.
Hirtelen felkavarodó vágyaink ellenére elég határozottan tudnám kijelenteni, hogy mindketten elég megfontoltan közelítünk az emberek felé az alapvető személyiségjegyeink miatt. Részemről magabiztosan állíthatom, hogy rajta kívül senkinek sem engednék még csak fele ennyit sem. Tényleg nem tudnék csupán egyetlen dolgot kiemelni vele kapcsolatban, ami ennyire elszabadít bennem mindent, hogyan is tömöríthetném egyetlen szóba mindennek a kiváltó okát, amit most érzek..
Saját kérésem ellenére nehezítem meg mindkettőnk számára az ellenállást a kísértésnek bár nem teljesen szándékossággal teszem mindezt, hiszen nem tesztelni akarom egyikünket sem, csak egyszerűen egyre nehezebbé válik uralkodnom a belsőmben kialakuló helyzeten. Talán csak fel kellene oldoznom a korábbi kérésem alól. Az mindkettőnk számára megkönnyebbülést nyújthatna, hiszen így is csak hajszálon függ, hogy nem adom tudtára a tetteimmel, hogy itt és most változtak a tervek. Lehet csak ő is arra vár. Sőt szinte biztos vagyok benne és még csak nem is kételkedem benne abba, hogy ahogyan a csóknál úgy ebben is maradéktalan élményben lenne részem.
Fáj elszakadni tőle. Mégis valahol tudom, hogy egyszer majd ezért biztosan büszke leszek magamra, hogy képessé váltam megállítani saját magamat, vagy nem, mert így elvettem mindkettőnktől a teljes felszabadulást. Mégsem kételkedem abban, hogy ez nem egy egyszeri lehetőség volt kettőnk között, így ezt csupán csak késleltettem és nem totálisan akadályoztam meg.
Nem benne ingott volna meg a hitem, hanem inkább saját magamban. Egy felnőtt, józan ésszel gondolkodó nő nem repülhet ekkorát, még akkor sem, ha teljesen biztos a dolgában.
Ahogyan figyelem a küzdelmét már gyakorlatilag meg is bánom, hogy nem a folytatás mellett döntöttem. Azt a pólót, amit most egyedül vesz le magáról én is lehúzhattam volna a testéről és ez komoly fejfájással jár most. Innen azonban már nem futhatok még egyszer neki a újból egyikünk hergelésének sem, hiszen az már tényleg nem lenne szép vele szemben, még akkor sem, ha tudom, hogy nem csak azért kerül le róla az a ruhadarab, hogy megkímélje a gyűrődésektől. Gyűrtem én már eleget rajta.
Újra erősödő frusztrációmat igyekszem gyorsan elhessegetni nehogy újabb ötletekkel szolgáljon az agyamnak. Amint visszakapom a közelségét és elhelyezkedhetek hozzásimulva a testem lazulni kezd még akkor is ha nem kapta meg azt amire igazán vágyott. Gyengéd simogatása biztosít arról, hogy ezzel még nem húztam ki nála a gyufát, csupán túljárattam mindkettőnket talán kicsit szükségtelenül. Mondanám, hogy teszteltem a kémiát, de az nem volt kérdéses eddig sem.
Meglepően könnyen jön az álom a szemeimre. Nem is észleltem, hogy a hosszúra nyúló napban egyébként tisztességesen elfáradtam fejben és testben is.
Az ébredés még várathatott volna magára. Jobban esett volna, ha magamtól kelhetek és nem az ébresztésre, de nem panaszkodom, hiszen a lehető legtökéletesebb társaságban ér utol a reggel.
Még ő is bőszen próbálja ledörzsölni szemeiről a fáradtságot, ami csak mosolyogva figyelek.
-Most nem látom... mert még álmos vagyok.. de tegnap még nagyon is jól láttam azokat a szép szemeket..-pontosítok egy halk nevetéssel. Fel sem ébredt és már pimaszkodik.. de nem baj. Megbocsátom. De csak azért ahogyan rám néz miután megtalál a tekintete, ami miatt a nap első percétől különlegesnek érzem magamat.
Kicsit meglep a hír, hogy még álmomban sem voltam képes teljes nyugalomban hagyni őt, de őszintén szólva az elalvás előtti produkcióm miatt talán ennek nem kellene megdöbbentenie.
Megjátszott rosszallásán azonban csak még jobban szórakozok.
-Nem.. kicsit sem érzem rosszul magam miatta.-csóválom meg a fejemet minden szégyenérzet nélkül.
-Egyébként sem én voltam.. a tudatalattim küzdött a befejezetlen esti programunk miatt valószínűleg.-amit szintén csak magamnak köszönhetek, hiszen ha engedtem volna a kísértésnek lehet, hogy több nyugalmat hagytam volna neki álmában is, ha már egyszer végre tudott aludni ő is egyet.
Jó érzés tudni, hogy valakinek tényleg megfelelek így is, hogy nem a kimaxolt külsőmmel találkozik.
Kicsit visszapihenek a párnára amíg ő leellenőrzi, hogy nem keresték-e valamilyen sürgető probléma miatt, de gondolom inkább további kíváncsiskodásról van szó a hollétével és a történtekkel kapcsolatban, hiszen nem fárad válaszolással, csak újra élvezhetem osztatlan figyelmét.
Ha tehetném soha többé ki sem másznék az ágyból, de tudom, hogy ketyeg az óra és egy reggeli szerintem mindkettőnkre ráférne.
-Akkor mindjárt leellenőrizzük, hogy nem csalt-e a szimatod..-duruzsolom miközben már bújok is közelebb a testéhez, hogy legalább még egy kicsit kiélvezzem a közelségét.
Rettenetesen csábító számomra, hogy a reggeli helyett mással töltsük el az időt, így a kezem azonnal útra kel a felsőtestén, de mivel ő is jelzi, hogy nem lenne elég időnk, így bele sem kezdek jobban. Nem mellesleg talán az lenne a legnagyobb kínzás, ha mást csinálnánk kávézás helyett majd szétszaladnánk két irányba a kötelességek miatt.
Rövid kezdeményezésem után azonban megint magára hagyom. Szegényt lehet tényleg az őrületbe fogom ezzel kergetni, de remélem sejti, hogy ez lesz az egyetlen ilyen napunk amikor ezeknek a lehetőségeknek így kell kicsúszniuk a kezeinkből.
A szemem sarkából még érzékelem, hogy engem figyel miközben a mai naphoz megfelelő ruhákat válogatom, de bevallom őszintén még csak lopva is alig merek odapillantani miközben a fürdőszoba felé veszem az irányt. Túl jól mutat ott a párnák között a takaró hanyag ölelésében.
Gyorsan szedem rendbe magam, hogy neki is legyen még ideje kicsit felfrissíteni magát mielőtt reggelizni indulunk.
Már megint az ablakban találom, pont mint tegnap vagy talán az már a mai nap hajnala volt. Fogalmam sincs. Az éjszaka folyamán talán egyszer sem követtem igazán figyelemmel az időt.
Anélkül is rajta pihenne meg a tekintetem, hogy felhívná még mindig fedetlen felsőtestére a figyelmem, de így legalább engedéllyel legeltethetem még egy kicsit rajta a tekintetem. Csalódottan csettintek egyet az orromat összeráncolva miközben egy széles mosoly jelenik meg az arcomon.
-Egy ilyen magaslabdát kihagytam.. tényleg korán van még.-simán előbújhattam volna hiányos öltözetben, hogy a szeme láttára fejezzem be az öltözést és kicsit tényleg csalódok magamban, hogy egy ilyen lehetőség kimaradt, de üsse kő.. majd legközelebb. Úgyis megérdemeltem egy kicsit, hogy valamivel ő húzza az agyamat.
Szinte tükörképként fordulok vele, amikor engem megkerülve indul, hogy megkezdje a reggeli készülődést. Kérdésem azonban megállítja mielőtt eltűnne a szemeim elől.
-Ohh..-igaz is. A lányok. Önző módon kicsit meg is feledkeztem róla, hogy most nem csak nekem van szükségem a jelenlétére. A Hazelnek tett ígéretemet természetesen nem felejtettem el csak valahogy az maradt ki, hogy feléjük neki is vannak kötelességei.
Amikor a keze felém mozdul én lépek egyet felé, hogy könnyebben elérjen.
-Jó. Ez így elég jó alku.-bólintok és egy pillanatra kicsit jobban belebillentem arcomat a kezébe.
Még a csuklójára adok egy csókot mielőtt visszahúzná a kezét és bólintok, jelezve, hogy intézze csak nyugodtan a dolgát. Megkeresem a telefonomat és csak annyit ellenőrzök rajta, hogy Bianca nem keresett-e, de azon a téren csend van. A közösségi médiás értesítések nem jelennek meg a zárolt kijelzőn, hiszen akkor állandóan mást sem látnék. Csak az e-maileket, telefonhívásokat és az sms-eket jeleníti meg. Claire néhány emlékeztetőjén kívül egyenlőre más nem szalad velem szemben szóval a készüléket a pulóverem alatt megbúvó rövidnadrág zsebébe süllyesztem.
-Használj bármit nyugodtan.-pillantok az ajtó irányába miközben a felesleges dolgokat elpakolom, hogy később már ne kelljen ezzel foglalkoznom. Lesz elég bajom azzal, hogy Biát időben életre keltsem.
Leülök az egyik székbe még néhány percre amíg figyelem ahogyan az utolsó simításokat végzi magán.
-Úgy mondod, mintha kevés lenne. Bár álmos kócosan aranyosabb voltál.-igen így viszont úgy néz ki, mint aki a világot le tudná venni a lábáról. Mégis pimaszkodok inkább egy kicsit.
-Ühümm..-bólintok lábra pattanva és már indulok is magamhoz véve a szoba belépőkártyáját mielőtt teljesen megfeledkeznék róla.
A kezemet az övébe csúsztatom miközben a lift felé tartunk. Kérdésére mosolyogva Bianca szobájának ajtaja felé pillantok.
-Még nem keresett úgyhogy valószínűleg még alszik, ha felébredt volna már megejtett volna egy telefonhívást, hogy azonnal vagy esetleg egy kicsit gyorsabban szerezzek neki egy kávét.-nevetek fel miközben már nyomom a lift hívógombját.
Amikor megérkezik belépünk és a földszint gomb lenyomása után már indulunk is. Amint bezáródik az ajtó felé fordulva ölelem át a nyakát és szinte teljesen a cipőm orrára emelkedve csókolom meg az ajkait. Nem tudom milyenek lesznek lent a körülmények és gyűlölném ha úgy kellene elválnunk, hogy ezt nem tehettem meg olyan őszinteséggel ahogyan azt szeretném. Ha ő nem teszi, akkor én sem húzódok el addig amíg ki nem nyílik az ajtó.
Lassan ereszkedek le lábujjhegyről elengedve a nyakát és a újra összekulcsolom az ujjainkat.
A kávézó valóban ott van az előtrében és így hamar megcsap a reggeli kávé illata, ami után egyből sóvárogni kezd a pocakom. Nem sok szabad hely van, de szerencsére van még egy két személyes asztal a fal mellett. ahol éppen csak leülök az egyik székre és egy fiatal pincérlány máris ott terem lelkesen várakozva.
-Mit hozhatok?-kérdezi egy fülig érő mosollyal.
-Én egy lattét kérnék indokolatlan mennyiségű cukorral és egy sima croissant, ha van. Köszönöm.-mosolygok vissza rá. Ezekkel biztosan nem nyúlok mellé, mert mindenhol finom. Ettől többet pedig most úgysem tudnék enni.

Anya egyik kedvenc idézete mindig elkísért az életben. "Célozd meg a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz."
Így sosem féltem nagyot álmodni akármennyire és elképzelhetetlenül valószínűtlennek tűnt, hogy képes lennék megtenni a céljaimig elvezető utat. Az ember akkor veszít csak igazán, ha még az esélyt sem adja meg magának, hogy egyszer igenis a kezei közt tarthatja, amire egészen odáig csak vakmerően vágyni mert. Talán ezért nem rettegek attól, hogy megtegyem az első lépéseket Mathieuvel kézen fogva. Nem rettent meg a közelsége ahogyan az sem, hogy mennyire könnyen lopja be magát szívem legféltettebb részeire. Ő óvatosan bánik velem nehogy kárt tegyen a még gyógyuló részekben és én boldogan tolok neki egy széket, hogy nyugodtan kényelmesedjen el ott ahol éppen van, hiszen eszemben sincs kizavarni onnan. Sőt. Ha tehetném már le is lakatolnám a szívem ajtaját, hogy bent tartsam őt mindig és örökké ahogyan ő mondta. Mintha csak megtalálnám benne lelkem ikerlángját amivel tökéletes összhangban táncolhat a világot teljesen kizárva mert nem számít, hogy ki mit gondol és mond majd, mert a lényeg már ott van.. az érzés, hogy valakihez tényleg tartozhatok ebben a veszett világban és nem csak percekig, órákig vagy napokig. Hanem addig amíg a Föld fel nem hagy a forgással.
Olykor talán nem ártott volna figyelnem az előre figyelmeztető szavakra, hiszen az intő jelek ott voltak a szemem előtt mégis reménykedtem, hogy velem majd biztosan másként lesz. Csak kezdeti akadályok, amelyeket majd le tudok harcolni. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem mindenki keresi azt, amit én. Most azonban semmi okom kételkedni, hiszen a szemeim előtt áll és minden azt bizonyítja, hogy most végre eljött az ideje a boldog stabilitásnak.
Szavai úgy olvasztanak fel újra és újra akár az izzó vasgolyó a jég felületét. Mégis egy másik apró elejtett részlet nem tudja elkerülni a figyelmemet. 23 éves. Fiatalabb nálam. Nem sokkal ugyan, de 3 év így is az én javamra szól. Sokakkal ellentétben ez engem kicsit sem zavar, sőt talán még újabb pimaszságokra is okot adhat. Széles mosolyra húzódnak az ajkaimra, amit néhány másodpercig eltakarok a tenyeremmel.
-Ne panaszkodj. Én 3 évvel többet vártam rád... de így már értem miért vagy ilyen "kis" édes..-mondom ezt úgy egy halk nevetéssel, hogy folyamatosan felfelé kell néznem az arcára. 3 évvel több időm lett volna megnőni is, de hát ez nem jött össze nekem.
Az egészben talán az a legszebb, hogy ténylegesen tiszta lappal indulhattunk egymás szemében. Nem voltak előzetes ismereteink se egymás híréről, sem pedig a múltról. Ő ugyan kapásból tudta a nevemet, de azon kívül nem kellett leharcolnom egyetlen tévhitet sem leharcolnom magammal szemben, hogy nem feltétlen az vagyok, akinek az újságok vagy éppen az internet világa beállít legyen az jó vagy rossz. Túlnyomó többségben talán azt mondhatom, hogy szeretik pozitív szövegkörnyezetben említeni a nevemet, de ez korántsem jelenti azt, hogy nem mocskolják be előszeretettel amikor véletlen egy botlást vélnek felfedezni, vagy csak gyengeséget sejtenek. Ha pedig valahol vérszagot mernek felfedezni vagy sejteni akkor a cápák azonnal körözni kezdenek lakomára készülődve. Az elcsípett darabokból pedig csak a pillanatnyi jó- vagy rosszindulatukon múlik, hogy milyen célra használják fel.
Minden bizonnyal az sem tántorított volna el tőle, ha a híre megelőzte volna, hiszen Bianca sosem tart magához közel megbízhatatlan embereket. Ugyan a mai vendéglistát nem ő válogatta össze személyesen mégis valaki hozzá közelálló tette meg, aki ismerte azt, hogy kinek örülne és kinek nem. Bianca bizalma pedig számomra már egyfajta garanciaként szolgált volna arra, hogy ne féljek legalább egy esélyt adni a dolgok alakulásának. Arról nem is beszélve, hogy én jobban kedvelem, hogyha a saját tapasztalataim alapján alakíthatok ki valakiről egy átfogó képet és pontosan tudom, hogy mennyit ér az újságírók szava. Semennyit. Legalábbis az én saját személyes szempontomból.
Az ő képe mellé pedig szépen lassan a magamét is elkezdem lefesteni a fejemben ezzel összekapcsolva a terveinket a jövőre való tekintettel mielőtt a lassan bimbózni kezdő gyengéd érzelmeket felváltják sokkal hevesebb és ösztönösebb gondolatok. Ha végül nem állított volna meg a semmiből előtörő józan eszem, akkor valószínűleg megtette volna a védelem teljes hiánya. Én nem szedek tablettát és szerintem egyikünk sem érkezett felkészülten egy ilyen jellegű folytatásra, úgyhogy bármennyire is epekedik érte a testem, ver hevesen a szívem és szakadok bele, de le kell mondanunk a vágyak teljes elszabadításáról. Pedig nehéz. Talán sosem volt még ilyen nehéz visszavonulni csendesebb vizekre. Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy a legközelebbi találkozásunkkor, ha a körülmények engedik már biztosan nem fogok és nem is tudok majd lemondani arról, hogy mindenemet neki adjam, amit csak tudok fizikálisan.
A rövid alvás után fájdalmas az ébredés, de mégsem tudok búslakodni azon, hogy nem jutott több idő a pihenésre, hiszen az esténk egyetlen percéről sem mondtam volna le és a reggeli első napsugarak is mintha melegebb fényt árasztanának a puszta jelenlététől.
-Nem tudod? Akkor segítek. Egyértelműen én.-nevetek fel. Persze tudom, hogy neki sokkal nagyobb fejfájást okoztam, hiszen végül én léptem vissza attól, hogy befejezzük, amit elkezdtünk, de ez nem azt jelenti, hogy ilyen könnyen lemondok a kínálkozó szemtelenkedésről.. még akkor sem, ha szegény még éppen csak ébredezik.
Ha több időnk lenne talán a reggelünk rejthetne még további izgalmakat, bár még mindig fenn állna a megfelelő védekezés problémája, amit nem tudnánk áthidalni. Bár lehet, hogy okozna meglepetést azzal, hogy sose lehet tudni alapon nála megbújik valami a pénztárcájában vagy a farzsebében. Erre azonban gyakorlatilag elhanyagolható esélyt látok. Ezen nem is kell tovább gondolkozni, hiszen minden bújás és kedveskedésem ellenére a ketyegő óra ellenünk dolgozik, így ezt el is kell engednünk.
Egy kényelmes reggeli lehetősége azonban megmozdít annyira, hogy az ágyból kikelve a pizsamámat a mai napi viseletemre cseréljem, amivel ugyan sikerül elkövetnem egy olyan hibát, hogy kihagyom a heccelését de legalább nem minden ébren töltött pillanatomat töltöm azzal, hogy minden áron felpiszkáljam az alvó oroszlánt.
Ő azonban nem fél engem hergelni, pedig már megtanulhatta volna, hogy jóval messzebb vagyok képes elmenni a szócsatáknál. A szemeim összeszűkülnek egy pillanatra és keresztezve a kezeimet nyúlok a pulóverem aljáért.
-És így?..-kezdem el emelni az anyagot, de mire a köldökömhöz érek el is engedem, hogy visszahulljon szinte a combom közepéig.
Tudom, hogy nem tarthatom vissza és nem is tenném ki ennek. A közelgő elválás azonban érzékenyebben érint, mint gondoltam és ez az arcomra is egyből kiül. Emiatt azonnal megáll és a megnyugtatásomra koncentrálva simítja az arcomra a kezét. Amikor azt gondolnám, hogy tökéletesebb nem is lehetne és jobban nem lenne képes levenni a lábamról megszólal. Lassan nyílnak résnyire az ajkaim miközben hallgatom, főleg az ámulattól, hogy tényleg hallhatom ezeket a szavakat.
-Jó.. így el tudlak engedni egy kis időre..-de nem túl sokra azt már most garantálom, hiszen gondolni sem tudok másra csak arra, hogy mennyire jó érzés lesz, ha már nem szólít el minket a kötelesség egymás mellől. Ahhoz pedig kétségem sem fér, hogy minden képzeletemet felül fogja múlva az az este. Így tényleg különleges lesz az első alkalom amikor magamhoz engedem és ő megkap engem.
Pakolás után már a székben ülve figyelem az utolsó simításait magán. Az a féloldalas szemtelen mosolya lesz szerintem a kedvencem.
-Bármihez próbálnálak hasonlítani biztosan nem lennél kevés.-Talán már nem csal a szemem és mintha sikerült volna egy kicsit zavarba hoznom.. ezt pedig egy széles mosollyal veszem tudomásul.
-Hmm... azt hiszem erre a jogra mindenképp szeretnék igényt tartani.-talán kicsit birtoklóan hangzik. Ez talán az egyke gyerekek átka. Nem tanuljuk meg időben az osztozkodást.
Amikor közelebb jön és megtámaszkodva odahajol hozzám már rajtam van a sor, hogy totálisan elpirulva hallgassam őt végig. Vajon van bármi fogalma arról, hogy mennyire szívdöglesztő? Keze gyengéd érintésének engedve hajolok közelebb hozzá és lehunyt szemekkel viszonzom a csókját, amit jó lenne tovább kiélvezni, de mégis tökéletes úgy ahogyan van.
-Az ágyam, a lakásom és az összes ablakom csak rád vár, hogy mindezeket megtehessük, de nekem igazából mindegy is hol tesszük mindezt, amíg a karjaidban aludhatok el és ébredhetek fel.-nem kell mindig csak az én lehetőségeimben gondolkoznunk, hiszen nem tudom, hogy ő mennyire ragaszkodik a saját helyéhez. Tényleg nem számít a "hol" kérdése számomra. Csak legyen mellettem, hiszen az otthon nem feltétlen egy hely és ezt miatta kezdem el megérteni annak ellenére, hogy egyetlen reggel ért eddig utol az ő társaságban.
Kézen fogva indulunk el és hagyjuk magunk mögött a szobát, vele együtt pedig sok olyan emléket amit óvón fogok magamban őrizni. Most mégsem kesergek, hiszen szóba kerül Bianca aki valószínűleg még édesen alszik gyanútlanul mielőtt utolérné az estéje következménye.
-Az ő világa pontosan így működik. Neki csak "Dee" vagyok, aki még mindig törleszt azért a bizonyos kölcsöncipőért.-nevetek fel mielőtt megérkezik a lift. Persze ez köztünk inkább úgy történik, hogy az intézi a kávét, aki előbb magához tér vagy aki jobb állapotban van. Most azonban mindkettő kategóriának én felelek meg szóval nincs választásom.
Akármi is volt a terve a liftben én más programot ajánlok neki erre a kis időre. Magához ölel és amint a falnak dől teljes testemmel simulok hozzá elmerülve a csókban. Úgy tűnik a hétvége átka, hogy soha nem jut elég időnk erre, hiszen megint úgy érzem, hogy túl gyorsan tesszük meg azt a 3 emeletnyi távolságot.
Kérdésére halványan elmosolyodok, mert még mindig az ajkait figyelem miközben beszél.
-Hmm. bárhol és bármikor.. nem igaz?-suttogom szinte az ajkaira és csak akkor távolodok el tőle amikor nyílik az ajtó. Bele sem akarok gondolni, hogy visszafelé ezt az utat már egyedül kell megtennem. Ilyen rövid idő alatt sikerült kiváltania belőlem azt az érzést, hogy szinte ijesztőnek tűnnek a nélküle töltött percek még akkor is, ha Bianca minden figyelmemet és törődésemet igényelni fogja.
Kissé mintha leakadna. Talán az emberek miatt, talán azért, mert tényleg elmúltak a kettesben töltött percek. A kezénél fogva azonban elvezetem magammal egy üres asztalhoz, amit elfoglalhatunk. A pincérlány pedig szinte velünk együtt érkezik, ami szuper, hiszen akkor tényleg nem kell majd sokat várnunk a kávéra.
Én a szokásos reggeli választásom mellett kitartok. Elvigyorodva csóválom meg a fejemet, amikor az általan használt mennyiségjelzőt említi csak éppen ellentétes igényként.
-Köszönjük.-pillantok hálásan a lányra mielőtt elsiet. Mathieu felé fordulva figyelem ahogyan a kezem szinte eltűnik az övéi között. Az ujjaim gyengéden kezdik el cirógatni a csuklóját és a tenyerét ahol éppen elérem.
-Akkor jobb ha felkészülsz.. ha kialszom magam én is ilyen vagyok.-meg persze amikor jól ébredek, hiszen ma reggel is ő még a fáradtságot próbálta kidörzsölni azokból a szép szemeiből, én pedig már bújva próbáltam másra ösztönözni.
-Hát lássuk csak..-gondolkozom el egy kicsit, hogy fel tudjam idézni Claire milyen programokkal vár haza.
-Ha nem változott semmi amióta eljöttem, akkor este a reptérről mehetek egy rádió műsorba vendégeskedni, ahol egy interjú formájában kifaggatnak a turnéról... aztán nyomás haza a Central Park Towerbe.. holnap reggel pedig ha jól emlékszem 7-kor már várnak a stúdióban újra felvenni az egyik számot.. onnan megyek tovább 10-re forgatni Brighton Beachre, ahol fogalmam sincs, hogy mikor végzek. Ha minden szuperül megy akkor talán délután 4 magasságában elengednek, ami nagyon jó lenne, mert kedden délelőtt csak egy fotózásom van a Vanity Fairnek, viszont ha azt bele tudnám gyömöszölni még a holnapi napba, akkor a kedd kiürült teljesen. Szóval ha neked megfelel, akkor kedden a tiéd vagyok egész nap és este.. akár azt a röplabdázást és főzést is megejthetjük akkor.-sorolok fel mindent ami csak az eszembe jut így hirtelen. Szerdáig pedig Claire át tudja szervezni szellősebbre a menetrendet, hogy ne kelljen egész napokat távol lennem tőle. Most rettenetesen rosszul esik belegondolni abba, hogy gyakorlatilag 2 napot el kell viselnem valahogy nélküle, de azt is tudom, hogy annyi dolgom lesz, hogy gyorsan le fog pörögni akármennyire is látok erre erre valószínűtlenül kevés esélyt ebben a pillanatban.
Sikerült olyan sokat beszélnem, hogy a lány meg is érkezik hozzánk egy tálcával. Kicsit félrehúzva az egyik kezét biztosítok több helyet a lepakoláshoz, de így még egyelőre nem kell teljesen elengednem őt.
Egy kedves mosollyal az arcomon köszönöm meg a gyors kiszolgálást.
Szabad kezemmel a komótosan fogom meg a kanalat és kezdem el összekeverni a kávét.
-Neked van valami fix programod, amivel számoljak?-nem tudom, hogy a tanulmányai, családi kötelezettségei mennyire kötik le egyébként a hétköznapjait, azt azért szeretném elkerülni, hogy miattam maradjon el bármilyen fontos feladatával.

Sok ember számára problémát jelent egy párkapcsolatban, ha a nő jár előrébb a korban. Én azonban úgy vélem, hogy egy évszám nem jó meghatározása annak, hogy valaki mennyire éretten kezeli az életben adódó helyzeteket, hiszen nem egy olyan embert ismerek, aki már jócskán előttem jár mégis mintha sokadik kamaszkorát élné ki. Mathieu csakis azért döbbentett meg egy rövid pillanatra, mert érzelmi intelligenciája arra engedett következtetni, hogy közelebb jár a 30-hoz, mint a 20-hoz és valljuk be külsőre is jóval érettebb képet fest, mint a mai 23 éves réteg.
A frissen megismert információ azonban kicsit sem veszi kedvemet, hiszen ettől még ő ugyanaz az ember maradt, ahogyan én is. 3 év pedig még nem az a kategória, ami miatt fájnia kellene a fejemnek akár egyetlen másodpercig is, főleg úgy, hogy már tudom az élet igen súlyos leckékkel kényszerítette arra, hogy hamarabb felnőjön a kelleténél. Bár lehet, hogy ő korábban is ilyen volt. Más értékekben lelte az örömét hozzám hasonlóan. Nem mindenki vágyik arra az életben, hogy a fél világot levegye a lábáról és minél több lehetőséget kihasználjon a különböző testiségek megtapasztalására.
Nem áll szándékomban bármilyen jellegű hátrányban részesíteni őt a korkülönbség miatt és mondanám, hogy többször nem kerül majd elő a téma, amikor a helyzet ilyen jellegű pimaszságot kíván, de akkor valószínűleg hazudnék. Mégsem fogom folyton folyvást az orra alá dörgölni a kor adta előnyömet, hiszen aligha rendelkezem ilyesmire. Már bőven bebizonyította a számomra, hogy nem is egy témában jóval racionálisabban képes gondolkozni nálam ezzel egy élhetőbb út felé terelgetve, amire nagyobb szükségem volt, mint bármi másra az egész világon.
Nekem mindig szükségem volt egyfajta érzelmi kötődésre mielőtt akár csak megfordult volna a fejemben, hogy valakinek átadjam az irányítást a testem felett, hiszen bizalom nélkül hogyan engedhetném bárkinek is, hogy a lehető legsebezhetőbben és legintimebben lásson. Az életmódom, a szerepem és a karrierem egyik velejárója, hogy az emberek szemében mindig kívánatosnak, elérhetőnek, gátlástalannak kell mutatkoznom még akkor is ha ez nem fedi a valóságot.
Rövid ismertségünk ellenére ő kiérdemelte a bizalmamat, így nem ez volt a visszatartó erő attól, hogy teljesen átadjam magam neki és még csak nem is taktikai döntés volt. Egyszerűen meg kellett húzni a vészféket, hiszen nem ez volt a megfelelő alkalom. Még nem, hiszen a felkészültség totális hiánya is ott lebegett valahol a fejemben mélyen elrejtve, de utólag visszagondolva jobb volt így megállni, mintha már benne lettünk volna a sűrűjében, amikor ez mindkettőnkben tudatosul.
Amikor fiatalabb voltam sosem tudtam megmondani pontosan, hogy mi vagy ki akarok lenni az életben. Csak annyi volt bizonyos, hogy valakihez tartozni akartam.. és nem azért, mert egyedül képtelen vagyok megállni a saját lábamon, hiszen az elmúlt néhány évem rá a bizonyíték, hogy milyen messzire tudok menni önerőből. Inkább csak arra vágytam, hogy valakivel együtt szerezhessek élményeket, élhessek át mindent és ne kelljen mindig különböző arcokat keresnem, amikor úgy kezdek egy mondatot, hogy "emlékszel amikor...", hanem legyen egy szempár, ami azonnal felcsillan jelezve, hogy igen.. pontosan tudja akármiről is legyen szó. Szerintem nem gyengeség valaki másik felének lenni. Éppen ellenkezőleg. Több erőt, energiát és munkát igényel, mint lelépni az első bukkanónál, ami nem is feltétlen eredményez egy meredek lejtőt, csupán azt jelenti, hogy még van hova csiszolódni. Nincs olyan, hogy hibátlan párkapcsolat. Egyáltalán mit jelent egy hiba két ember között? Csupán azt, hogy bizonyos helyzetekben máshogy gondolkozunk, amit egyébként egy megértő beszélgetés megoldhat. Ezt pedig már régen elfelejtették a legtöbben és a könnyebb utat választva egyszerűen kihátrálnak és saját önös útjukra koncentrálva haladnak tovább, mintha mi sem történt volna. Én erre sosem lennék képes. Aki szeret, az harcol. Aki harcol az pedig már félig nyert legalább saját emberi gyengeségei felett. Én pedig nem félek megküzdeni azért, ami fontos. Mindig is így éltem.
Mathieu pedig valaki olyan, akiért megéri majd küzdeni. Mindegy mi jöjjön szembe és még az sem számít, hogy az első amivel meg kell harcolnom az a saját lehetetlen időbeosztásom. Arra rendezkedtem be, hogy a lehető legtöbb helyen lehessek ott, mert éreztem, hogy ketyeg az óra a fejem felett, hogy mennyit bírok még. Így igyekeztem letudni a kötelességeimet még azelőtt, hogy megremegne majd a porba hullana a kártyavár.
Miatta azonban talán képes leszek ezt elkerülni és gyógyulni anélkül, hogy mindent el kellene dobnom azért, hogy újra erőt találjak a folytatáshoz. A mai világban már minden megvásárolható.. támogatás.. siker.. de a lelki erőt nem pénzért adják.. nem mehetek be érte a boltba, hogy két zacskónyit elhozzak magammal. Ingyen adják.. mégis veszettül meg kell dolgozni érte. Az elmúlt időben azonban úgy tűnt, hogy saját magamért ez már nem megy. De érte... értünk.. menni fog.
Mellette ébredni minden képzeletet felülmúló. Kellemes bizsergést hoz a reggel, ami azonnal mosolyt csal az arcomra a fáradtság ellenére. Ha tehetném megállítanám az időt, hogy a végtelenségig lebeghessek a mi kis burkunkban, a karjaiban el sem szakadva egymástól. A kötelességek azonban mindkettőnk feje felett lógva akadályozzák meg ennek a lehetőségét. Mindkettőnket várnak. Őt Hazelék, engem majd Bianca, ha egyszer magához tér majd a nevemmel járó kötelességek, amik azonnal kifogásolhatatlan megjelenésre kényszerítenek majd amint megérkezünk New Yorkba.
Vállalom a gyengeségemet irányába. Bármikor. Bár egyikünknek sem volt könnyű, hogy ne alakítsuk az estét kedvünk szerint a józan ész helyett.
Lassan emelem magamon a ruhadarabot, az ő szemei pedig úgy nyílnak nagyobbra és nagyobbra. Figyelmeztető hangjára nevetve engedem el a bő anyagot, hogy visszahullva az eredeti helyére igazodjon a testemen. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem élvezem ezt. Ahogyan reagál rám és hogy nekem nem kell végig szemérmesen visszafognom magam, hanem játszhatok egy kicsit mindkettőnk idegein táncolva.
-Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy hol vannak a te határaid..-vallom be, bár ezt már úgyis tudja, hiszen mással sem vagyok elfoglalva, de muszáj voltam kicsit elterelni a gondolataimat arról, ami ránk vár. A búcsú. Amihez se kedvem se erőm. Ettől meg is billen egy kicsit örök jókedvem, amit tőle kaptam vissza.
Kissé elveszve kapaszkodik a lelkem a megnyugtatásába, hogy csak egy időre kell elköszönnünk egymástól és még ennél is jobb dolgok várnak ránk. Mégis ijesztőnek hat, hogy kicsúszni érzem az általa biztosított biztonságérzetet a lábaim alól. De ennek még nincs itt az ideje. Még együtt reggelizhetünk.
Még amíg öltözik is csak arra tudok gondolni, hogy mellettem gyűrte kicsit kócosra az ágy bár kicsit még mindig sajnálom, hogy nem én tettem. Tényleg el tudom így képzelni a reggeleket. Vele ébredni, vele készülődni, vele nekivágni egy napnak, még akkor ha ha a mai napból nem sok jut nekünk közösen.
A csók a pecsétje annak, hogy ez nem egy lázárás, hanem sokkal inkább a kezdet, ami megnyugtatja csendesen szenvedni kezdő lelkemet, hogy már nem sok időnk van.
-Padlótól a plafonig elegendő?-mindig szerettem amikor a napfény minden szegletét átjárja a lakásomnak, így olyat választottam ami a lehető legnagyobb ablakokkal rendelkezik és mivel a legtöbb a Central Parkra néz, így még azon sem kell fájnia a fejemnek, hogy szomszédos épületekből belátnak.
-Hmm.. hát még én..-dorombolok az újabb csókot követően. Én tényleg hiszek abban, hogy valami fantasztikus vár ránk. Csak valahogy a kezdeti nehézségeket kell túlélnünk, de a jelek szerint ő mindenhez maximálisan rugalmasan állt, én pedig készen állok arra, hogy mindent megtegyek azért, hogy a lehető legtöbb időnk jusson egymásra.
-A közeli barátaim mindig azok közül kerültek ki, akiket kicsit sem érdekel a körülöttem lévő felhajtás. Máshogyan nehezen működne.-bólintok egyetértően, bár Biancával leginkább olyan a viszonyunk, mintha gimis tinilányok lennénk, ami a másik véglet, de mégis imádom.
Valami eszméletlen boldogságot okoznak a szavai, hiszen tudom, hogy egészen máshogy gondolja, mint ahogyan azt mások tennék.
-Valahogy ebben nem kételkedem.-ezek után még nehezebb megállnom, hogy a liftben ne simuljak hozzá kihasználva talán az utolsó adandó lehetőséget, hogy tudtára adjam mennyire sokat jelent számomra már most. Nem csak a testiségről van szó és remélem tényleg érzi, hogy féktelenségem csakis neki szól. Szeretnék a támasza lenni, ahogyan ő is nekem. Átsegítve bármin, ami csak rá vár, hiszen ő is küzd a saját démonaival, de a legfényesebb páncélomban fogok harcolni az oldalán bármit is hozzon a jövő.
Még egy pillanatra a tekintetébe kapaszkodom mielőtt meg kell mozdulnunk. Most azonban nem hagyom magam mögött, hanem magammal húzom. Én sem mozdulnék, ha lenne rá lehetőség, de sajnos haladnunk kell, akármennyire is csábítóbb bármi más.
A pincérlány gyorsan a segítségünkre siet miután elfoglaljuk a helyünket és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozik is magunkra hagyva miket. A környezet nyüzsgése ellenére az én teljes figyelem rá korlátozódik ezzel szinte teljesen kizárva a körülöttünk zajló párbeszédek zaját.
A kezem megpihen az övében, amire annyira van szükségem, mintha csak kiemelkedett volna a fejem a víz felszíne alól és levegőhöz jutnék. Szavaira elmosolyodok. Nem tudom, hogy mivel érhettem el nála azt, hogy nyugodtan tudott pihenni mellettem, de mindenesetre borzasztóan örülök neki.
-Hmm majd adok én neked okot a reggeli testmozgásra miután kipihented magadat.-mosolyodok el.
-Majd csinálunk egy olyan napot amikor csak enni kelünk fel és akkor neked is jut végre elég alvás.. és mozgás is..-felváltva figyelem a kezemben játszó ujjait és a tekintetét.
Elég hosszú a listája annak, ami haza vár és a holnapi napomat is kiteszi és láthatóan ő is meglepődik azon, hogy mennyire tele van az a bizonyos naptár.
Halkan nevetek egyet mielőtt megérkezik a reggelink és türelmesen kivárjuk mindketten amíg újra magunk maradunk, hogy folytassuk a program megvitatását.
Érte szívesen megmozgattam volna az időbeosztást, de látom a tekintetében az aggodalmat, hogy megint sikerül majd jól meghajtanom magam annak ellenére, hogy nem biztos, hogy teljesen alkalmas vagyok erre pillanatnyilag. Az ő kötelességei is miatt sem működne a kedd délelőtt és az sem kizárt, hogy az elhúzódó forgatás miatt nem tudnám bezsúfolni a fotózást szóval bólogatva fogadom el az ő ajánlatát főleg, hogy a testvérét látogatja, így még azt is el tudnám fogadni, ha az egész nap nem lenne alkalmas a számára. Hiszen nincs fontosabb a család támogatásánál és ezt teljes mértékig megértem.
-Jó, akkor legyen így. Nem szervezem át, úgyis lehet, hogy ütközne a forgatással és akkor te is nyugodtan intézheted az ügyeidet.-nem akarok részletekbe menni, hiszen nem tudhatom, hogy hányan hallanak bennünket.
-Tökéletes, akkor sofőrt sem kell intéznem. A belvárosban nem szeretek vezetni..-pillantok rá hálásan. Minneapolisban szocializálódott a vezetési tudásom, ami igen hamar csődöt mond New York sietve tolongó autósai között.
-Bia biztos lelkes lesz, ez nem is kérdés, úgyhogy vele mindenképp számolhatunk de a többi barátnőm nem az a kifejezetten sportos alkat.-nevetek egyet. Mindegyik lelkesen jár a konditerembe a tökéletes alakért, de a sportokhoz már nem állnak olyan lelkesen. Kíváncsi vagyok, hogy vajon mennyire indulnak meg a barátai, ha ismét az oldalán látnak.
-De majd gondolkozom hátha akad még valaki.-majd telefonálok párat, hogy ki van egyáltalán a városban.
-Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tudsz alkotni a konyhában..-szélesedik a mosolyom. Ha nem lenne biztos a tudásában biztos nem rizikózna ezzel a programmal, szóval már most fel kell készülnöm arra, hogy még ennél is jobban le fog venni a lábamról, akármennyire is vagyok odáig érte már most.
Amikor elengedi a kezemet elkezdem csipegetni a croissant néhány korty kávé után. Nem is éreztem, hogy tényleg ennyire éhes vagyok, de most nagyon jól esik, hogy valami bejut végre a gyomromba.
Figyelmesen hallgatom, de most hirtelen meg sem tudnám mondani a szerdám állapotát. Szerintem forgatnunk kellene, de majd megkérdem Clairet, hogy rakja át csütörtökre, mert az egyelőre üresen pang, szóval ott nem lesz útban semminek.
-Megoldom, hogy a tiéd legyen a teljes szerda.-bólintok.
-És ne aggódj, nem úgy, hogy hajnaltól estig kelljen mennem egy másik nap. Egy üres napra átpakolom a forgatás második napját.-igyekszem megelőzni, hogy ne kezdjen el izgulni megint azon, hogy mit művelek az időbeosztásommal. Ha minden jól megy, akkor 2 nap alatt felveszünk mindent amihez én kellek és akkor egy klipet már le is tudtam. Legalább ennyivel kevesebb lesz a vállaimon a következő hét végére.
A péksütemény felénél járok, amikor megszólal a telefonom épp csak megcsörren majd el is hallgat mielőtt inkább pittyegni kezd. Csak azért veszem elő a zsebemből a készüléket, mert csak akkor értesít, ha bizonyos személyek keresnek. Nem tudok olyan gyorsan olvasni, mint ahogyan jönnek az üzenetek. Nevetve próbálom kibogozni a szavakat. Gyors választ pötyögök majd visszacsúsztatom a zsebembe a készüléket.
-Felébredt a gyerekünk és nyűgös...-nevetek Mathieure pillantva majd intek a pincérlánynak, hogy még szükségem van a segítségére.
-Elvitelre szeretnék még kérni egy lattét és egy csokis muffint.-adom le a rendelést amikor megérkezik.
-Köszönöm.-mosolygok rá jelezve, hogy másra nem lesz szükségem és el is szalad, hogy hozza amire szükségem lesz.
-Lehet, hogy most kellene elszöknöm veled..-ingatom meg a fejemet mosolyogva. Úgysem tenném. Biancának szüksége van rám, de tudom milyen nehéz menet lesz ez ma.
Lassan fogy el a reggelim és ez azt jelenti, hogy itt az idő. Bia is vár, őt is várják a lányok, annak ellenére, hogy a szívem beleszakad. Egy kis csomag és a papírpohár képében megérkezik barátnőm reggelije is, amivel muszáj leszek megmenteni az életét mielőtt rendbe tudom majd szedni indulás előtt őt.
Ajkamat harapdálva figyelem őt. Azt sem tudom, hogy hogyan álljak neki a búcsúzkodásnak.